Az utazás befejező szakaszában megtekintettük a Güell Parkot, amelyet a város "tüdejének" tartanak, ahol több hektáron a buja növényzet és Gaudí alkotói nagysága az úr. Ezután gyertek velem, hűtsük le magunkat a Földközi-tenger lágy habjaiban, hatalmas hullámiban, és sós vízében. Élvezzük a tengert a Platja de Bogatell-en. Majd menjünk fel együtt a Montjuic-hegyre, sétáljunk a stadion területén, ahol az 1992-es olimpia sztárjai is jártak. Gyönyörködjünk a La Font Mágica nappali monumentalitásában, s búcsúzásképpen üljünk fel újra a Nou Camp lelátójára, s tekintsük meg a Bilbao elleni szuperkupa-döntő visszavágóját. Remélem, mindenki élvezte az utazást. Én nagyon.

Az utazásról szóló beszámolóm harmadik, utolsó részében elkalauzoljuk az Olvasót a Güell Parkba, melyet a Güell család kérésére alkotott meg Gaudí. Megismerkedhetünk a Platja de Bogatell-lel is, amelyen órákat heverésztünk, miközben a tengerben fürödtünk. Végül járjuk be közösen a Montjuic-hegyet, majd az utazás megkoronázásaként térjünk vissza Nou Camp lelátójára, s ismerkedjünk meg a Spanyol Szuperkupa-döntőn tapasztalt hangulattal.

Ötödik nap: 2009. augusztus 21.

Barcelonai tartózkodásunk ötödik napján a Parc Güellt és a strandot látogattuk meg, csoporttársaim egy részével. A Güell Park Barcelona északi részén fekszik, amely egy hatalmas kiterjedésű zöld területe a városnak. A park maga a Pelada hegyen fekszik, itt alakította ki Antoni Gaudí, akinek lakóháza a park közepén található.

A Güell Park egy igazi zöldövezet, pihenési és rekreációs lehetőségekkel, ahonnan még csodálatos kilátás nyílik a városra is. A park közepét egy nagy, félkör alakú piactér uralja: ennek szélét egy kacskaringós, szabálytalan, félkörívek sokaságából összeálló, csempedarabokkal díszített padrendszer határozza meg. A díszítésül használt csempedarabokat Gaudí szedte össze a városban szemétre kidobott csempékből a XX. század elején. Az amphiteatrum hangulatos találkahelyül szolgál a pihenésre, szerelemre vágyó fiatal párok számára.

Ha ezt a hatalmas, kígyózó falat alulról közelítjük meg, egy loggiás építészeti remekművet kell elképzelnünk, aminek tetőboltozatát ugyancsak csempe-darabokból kirakott mozaikok díszítik. A kígyózó falrendszer előtt egy hatalmas, ugyancsak csempékkel kirakott oszlop emelkedik.

A 17 hektáros parkot dús, buja növényzet borítja: tűlevelűek, fenyők, babérlevelűek, rododendronok, babérmeggy, törpe fenyők pálmafélék. A város „oxigéntermelőjeként” is funkcionáló parkot mesterséges módon öntözik, mivel természetes vízfolyás nem érinti. A hatalmas park bejárására 6-7 órára volt szükségünk. A látvány itt is elragadó, csodálatos. A park sétányait különböző, kőből készült „építészeti” elemek teszik hangulatosabbá: beülő-szerű, árkádos építmények, teraszok, labirintusszerű utak, pihenőhelyek, padok. Emellett találkozhatunk muzsikusokkal is: 3-4 tagú együttessel, akik latinos dallamokat szólaltattak meg, egy citerán játszó úrral, aki éppen Brahms V. magyar táncát adta elő ott jártunk pillanatában. Természetesen az árusok jól megszokott látványában, portékáiban is volt részünk.

Ha precízen akarunk fogalmazni, akkor a park egy háromdimenziós festmény, amelyet Picasso sem tudott volna szebben, élethűbben, káprázatosabban megfesteni ecsetjével. Egy olyan angolkertre emlékeztető emberi „csoda”, melyre méltán lehet büszke a város, az alkotó és a megrendelő is. Az 1900 és 1914 között létrehozott park, mely hasonlíthat az ókor egyik csodájára, Semiramis függőkertjére, fantasztikus látvánnyal ajándékozott meg bennünket. A parkból csodálatosan látszódnak a város nevezetességei: a Sagrada Família, a Torre Agbar, a Monumental Colóm, vagy a távolban a Montjuic-hegy vonulatai.

Kifelé menet, a park főbejáratán keresztül hagytuk el a hatalmas zöld területet, s még gyönyörködhettünk a Pythont ábrázoló kútban: Python az őrzője a vízkészletnek, fogadja az ide látogatókat, és ugyanúgy csempe díszíti, mint a piactér falait, az oszlopot. A Python az ókori görög mitológiában a föld alatti vizek őrzője: megjelenítése így nem csupán szimbolikus, hanem valóságos is egyben: hisz a parkot az alatta húzódó mesterséges ciszterna-rendszerből öntözik.

A bejáratnál lévő étteremben ittunk egy hűsítő, narancsos jégkását, majd gyalog indultunk a metró irányába. Hangulatos kis utcácskákon keresztül vezetett utunk: mondhatom, csodás volt. Mikor hazaértünk, gyorsan felfrissültünk, ettünk, és újra útra keltünk. Négyen: Robi, Bence, Háry Peti és jómagam a strand felé vettük az irányt. A Platja de Bogatell strandot pécéztük ki magunknak. A piros metróval elmentünk az Urquinaona megállóig (a megálló a nevét az egykori barcelonai érskeről, José María Urquinaonáról kapta, aki 1878-83 között töltötte be ezt a tisztséget), itt átszálltunk a sárga vonalra, amiről a Llacuna megállónál szálltunk le.

Innen úgy 500 méteres séta után értünk el a barcelonai tengerpartra. Séta közben megálltunk, és lencsevégre kaptuk a Torre Agbar (Agbar = AGuas BARcelona), a barcelonai vízművek irodaépületét, amely egy nagy uborkára hasonlít, és a város egyik újkori látványosságának számít. A 145 méter magas toronyépületet 2004-ben adták át, s azóta számít a város egyik jelképének. Évente pár alkalommal színes fényben pompázik, ami különleges látvánnyal ajándékozza meg az akkor ott tartózkodó turistákat.

A torony megtekintése után folytattuk utunkat a tenger felé. Menet közben tapasztalhattuk: Barcelona kevésbé látványos, nem igazán gazdag negyedében járunk. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy lepukkant, omladozófélben lévő épületek között vitt az utunk, de szemmel látható volt: nem Barcelona elit negyedében járunk. A tisztaságra itt sem lehetett panasz, az utak, járdák osztályon felüliek voltak, ivókutak majdnem minden kereszteződésben. Amint a tengerpartra értünk, annak teljes hosszában elnyúló pálmafa-sort pillantottunk meg. Átkelve a Ronda del Litoral sugárúton, megérkeztünk a partra.

Barcelona tengerpartjának ezen szakaszát apró szemű homok borította, mely a Nap sugaraitól tűzforróak voltak. A nyilvános strand ingyenes, saját rendőrőrssel, egészségügyi épülettel rendelkezett, úgy 3-400 méterenként szociális helyiségek, nyilvános illemhelyek voltak kialakítva. A különböző szórakozóhelyek, bárok, talponállók várták a strandolókat, a vízben kiszáradt torkokat. Kis csapatunk keresett egy szabad 3 négyzetmétert, és letelepedtünk. Kiterítettük a törölközőinket, bekentük magunkat napolajjal, és irány a víz! A tenger hamar mélyült: 10-12 métert gyalogolva a vízben, eltűnt a lábunk alól a talaj. A hullámok átlagosak, azonban volt részünk jó pár hatalmas „tarajban”. Szépen nyeltem a tenger sós vízét, ami nem túl kellemes, de az érzés miatt nem foglalkoztam vele. A kellemesen meleg tengerben hatalmasat fürödtünk: jókat úsztam, nagyokat „búvárkodtunk”. Olyanok voltunk, mint a bálnák: játékosak, pajkosak, önfeledten boldogok. Az Elísiumban, a mennyországban éreztük magunkat. Boldognak, gondtalannak éreztem magam, és a világ legszerencsésebb emberének. Magam nem vagyok oda a fürdésért, de aznap nem igazán akarózott kijönni a tengerből. Barcelonában valahogy minden más, minden élvezetesebb, minden hatványozottan megérinti az embert. Az ember itt elfelejt minden gondot, nyűgöt, nehézséget, és csak egyre gondol: az élet szép! Ragadjuk meg, ne szalasszuk el az elénk táruló lehetőségeket. Egyszer élünk, s ahogy a latin mondja: „Carpe diem!”

Már majdnem esteledett, mikor hazaindultunk a Platja de Bogatell-ről. Este értünk haza, s az est további részét izgalmas kártyapartival, sörözéssel, az ízletes Sangria kortyolgatásával töltöttük. Nagyon kellemes este volt, amely igazán baráti hangulatban telt el. Jóval éjfél után nyugovóra tértünk, hogy reggel 8 órakor keljünk.

Hatodik nap: 2009. augusztus 22.

A szombati nap programja Girona városa lett volna, amely Barcelonától északra, 105 km távolságra fekvő katalán kisváros, egy igazi ékszerdoboz. Mikor odaértünk, kiszálltunk a kisbuszból, s beütött a „krach”. Egy kisebb műszaki probléma miatt a tervünk, a városnézés füstbe ment. Késő délután visszaértünk a szállásunkra, ettünk-ittunk, kártyáztunk, s készültünk a vasárnapi nap élményeire.

Hetedik nap: 2009. augusztus 23.

A vasárnap két programpontot foglalt magában. Előbb megtekintettük a Montjuic-ot, majd elmentünk még egy kicsit strandolni, majd este a meccs következett. A reggeli teendők elvégzése után felkerekedtünk, és metróra szálltunk. A piros vonalon elmentünk a Plaça Catalunyáig, itt átszálltunk a zöld metróvonalra (Línea 11), amivel a Parellel megállóig utaztunk. Itt átszálltunk egy siklóra, amely felvitt bennünket a Montjuic-hegyre. Ez a modern sikló szinte hangtalanul haladt felfelé a meredek hegyoldalon, amelynek járatát a hegy gyomrába vájták. Hihetetlen érzés volt „felsiklani” a hegyre. Mikor felértünk, kiszálltunk belőle, s elindultunk, hogy bejárjuk a hegy nevezetességeit: az Olimpiai-stadiont, a ligetekkel, parkokkal övezett hegyet, a Katalán Nemzeti Múzeum (Mirador de MNAC) épületét, s végül a Mágikus Szökőkutat, amely a Montjuic oldalából „merült alá” a Plaça d’Espanyának.

Felfedező utunk első állomásaként betértünk egy helyi kertészetbe, ami valószínűleg a város botanikus kertje volt, s Barcelona közparkjainak a virágokkal való beültetését szolgálta. Cserepes, konténeres növények, kúszófélék, pozsgás levelűek, tűlevelű növények sokaságába botlottunk. Csodálatos látvány volt a sok ezernyi növény üde zöldje. A kertészet udvarán munkagépek, erőgépek álltak: a legmodernebb felszereléseket figyelhettem meg, mint kertész. Igazán magas szintű gépekkel találkoztam. Miután ezt megnéztük, továbbsétáltunk a Montjuic főútján. Jobbról-balról parkok, fás ligetek, művészetnek otthont adó épületekben gyönyörködhettünk. Csodás látvány tárult elénk. Úgy egy kilométer megtétele után elérkeztünk az Olimpiai-stadionhoz, ahol az 1992. évi nyári olimpiaeseményeinek nagy részét rendezték. A monumentális építmény ezt követően Barcelona másik csapatának, az Espanyolnak szolgált otthonául.

Az oldalbejárat előtt, a járdán a „Hírességek sétánya” (Passeig de la Fama”) feküdt: a járdakövekben az olimpia és a sport híres, kimagasló egyéniségeinek a lábnyomatát figyelhettük meg. Edwin Moses a kiváló atléta, Roger Federer teniszező, Steve Ballesteros, a nagy golfozó, Daley Thompson, a kiváló brit tízpróbázó lábnyomatát kaptam lencsevégre. Ezt követően beléptünk a stadion lelátójára is, és jó pár képet készítettünk a stadion belső teréről. A hatalmas építmény kiváló állapotban van, s nagy élményt jelentett megtekinteni a barcelonai olimpia fő helyszínét. A stadion belsejének megtekintése után, folytattuk utunkat, és a főbejáraton beléptünk a stadiont övező hatalmas területre, ahol további csarnokok, épületek voltak, amelyekben az olimpia további eseményeit – kézi- és kosárlabdát, egyéb labdajátékokat – rendezték. Itt áll a Palau Sant Jordi épülete, a labdajátékok fő helyszíne is. A stadion fő homlokzata hatalmas látványt nyújt: a főbejárata felett két ágaskodó lovas uralja a stadion egészét. A bejárat előtt több tíz méter széles, lakájosság érzését keltő lépcsősor terül el. S a felirat: „Estadi Olimpic de Montjuic Lluis Companys” – jelzi a stadion hivatalos elnevezését.

A homlokzattal szemben hatalmas zöld terület, melynek közepén egy 50-60 méter hosszúságú mesterséges tavacska csodálható meg, melyet két oldalról hatalmas, világítást szolgáló fényoszlopok helyezkednek el. Ehhez a tavacskához egy lépcsősor visz le, melyet középről egy vízesés-szerű építészeti elem ural. A csobogó két oldalán van a lépcsősor, amelyen le lehet sétálni a tavacska szintjére. Ha továbbhaladunk a tavacska mellett párhuzamosan, még egy csobogó mellett tudunk lesétálni a két oldalán elhelyezkedő lépcsőkön. A stadion homlokzata előtti tér hatalmas kiterjedésű volt, a tavacska és a körülötte elterülő zöld, fás-füves liget fantasztikus élményt nyújtott. A sportcsarnokok egyszerűsége, ugyanakkor monumentalitása hűen tükrözte a város egészének nagyságát, az 1992-es olimpia hangulatát. A stadion homlokzatával szemben, de a területén picit kívül esett a „Telefónica torony”, amely az olimpiáról való tudósítás magas színvonalát volt hívatott biztosítani, s egyik jelképévé vált az 1992-es játékoknak. A stadiontól balra, jókora távolságra helyezkedett el az egykori olimpiai falu – ide nem sétáltunk el. Miután több, mint egy órát eltöltöttünk a stadion területén, egy másik oldalkijáraton hagytuk el az olimpia színhelyét. Ezt a kijáratot egy hatalmas harangláb „őrizte”.

Utunk folytatásaként egy hatalmas mozgólépcsőhöz értünk, melyen leereszkedve a Katalán Nemzeti Múzeum épületét csodálhattuk meg. Elhaladva a hatalmas építmény mellett, számtalan fotót készítettünk, majd a La Font Mágicához értünk. A Mágikus Szökőkutat most nappali szépségében csodálhattuk meg: a lépcsőzetes szökőkút mindkét oldalán díszes lépcsősor vezetett lefelé. A lépcsők körülölelték a csodás szökőkút-rendszert. Amit éjszaka nem teljesen láthattunk, azt most nappali csodájában érzékelhettünk: fantasztikus látványban volt részünk. A szökőkutak napközben nyugalomban vannak, nem működnek, mégis csodálatosak. A két oldalon a XIX. század második felét idéző, kívülről gazdagon díszített épületek sorakoztak, mintegy körülölelve a szökőkutakat.

Miután lesétáltunk a lépcsőkön a szökőkút előtti úton haladtunk tovább – Avinguda de la Reina María Christina -, elértünk az utat uraló két világkiállításra készült oszlophoz, s a Plaça d’Espanyához. A tér négy sarkán, négy hatalmas épület. Az oszlopokkal szemben áll a bikaviadalok helyszíne, az Aréna. A tér közepén áll a „Fuente de la Plaça d’Espanya”, a teret uraló, háromosztatú ivókút, amelynek három oldalán szobrok láthatók. A tér Barcelona egyik központi része, a déli városrész központja. Miután megtekintettük a teret, lementünk a metróba, és hazaindultunk.

Kora délután értünk haza, s mivel még jó pár óra volt a Spanyol Szuperkupa-döntő visszavágójáig, hatan úgy döntöttünk, hogy még egyszer megmártózunk a Platja de Bogatell strandon a tengerben. Így is tettünk: gyorsan felfrissültünk, ettünk egyet, magunkhoz vettük a fürdéshez szükséges kellékeket, és útnak indultunk. Metróval, majd gyalogosan egy fél óra alatt ott is voltunk. Letelepedtünk, napolajjal bekentük magunkat, és irány a tenger. Megint csak órákat töltöttem el a vízben, de Bence mindegyikünkön túltett: ő ki sem akart jönni a vízből. Szerintem, még most is ott úszkálna, ha nem szorít az idő. Fantasztikus volt megint lubickolni a tenger sós vízében, belevetni magunkat a hullámokba, fejest ugrani egy-egy nagyobb vízoszlopba. Nagyon élveztünk mindent: felejthetetlen pillanatokat éltünk át.

Hat óra felé hazaindultunk, hogy elkészüljünk a mérkőzésre. Hazafele bevásároltunk, hogy megfelelőképpen ráhangolódjunk a Barça játékára, a Messiék nyújtotta csodára. A hangolódás után felöltöztünk: Barça-mez, „Tricampeones” feliratú pólókban feszítve, zászlókkal, kürtökkel felszerelkezve indultunk a Nou Camp felé. Lenn az utcán, a lakásunk bejárata előtt várakozva aztán olyasmit élhettünk át, amit nehéz szavakba önteni. Megpróbálom. Rajtam egy „Hungarian Barca Ultras” feliratú egyen póló volt, ebben álltam a bejárat előtt. Ekkor mellénk ért egy idős házaspár, olyan 75-80 közöttiek lehettek. A házaspár Hölgy tagja megállt, rám, ill. a pólóm feliratára nézett, s elkezdett tapsolni, miközben egy nevet skandált: „Kubala, Kubala!” Mit mondjak, szemeimből könnyek buggyantak ki, és folytak végig az arcomon. A metrón számtalan szurkolóval találkoztunk, akik ugyanoda tartottak, mint mi. Megint csak a Collblanc állomásnál szálltunk ki a metróból, majd sétálva értünk el a „szentélyhez”.

A mérkőzésre a jegyünk most a VIP-páholytól jobbra eső félkaréjba, a középső lelátórészre szólt. Miután elfoglaltuk a helyünket, megnyugodva könyveltük el: ismét jó helyet sikerült kifognunk. Távolabbról figyelhettük a meccset, de a pálya egészét sokkal jobban beláttuk: tökéletesen figyelhettünk minden akciót.

A szuperkupa – döntőre mintegy hatvanezren látogattak ki, s látták a Barça fölényes játékát, és magabiztos győzelmét. Fergeteges hangulatban kezdődött a mérkőzés: a bevonulás alatt – mint mindig – a Barça himnuszának akkordjai hangzottak fel. A szurkolók egy emberként énekelték e csodálatos dallamot: „Tot el camp, és un clam, som la gent Blaugrana…” Fergeteges érzés volt, hidegrázós, libabőrös, könnyfakasztó. Az embert, a Blaugrana szurkolóját olyan érzések kerítik itt hatalmába, amit megfogalmazni nem lehet: EZT ÁT KELL ÉLNI. Újra csak azt tudom mondani: aki teheti, menjen el egy Barcelona mérkőzésre, nem bánja meg. A mérkőzést 3-0 arányban nyerte meg a Barcelona: Messi duplázott, majd a harmadik gólunkat Bojan lőtte. A csapat kiválóan játszott: briliáns passzok, lélegzet-elállító cselek, őrdöngős megoldások. A jobbszélen Dani Alves fantasztikusat játszott, csakúgy, mint Messi. A csapat egésze kiválóan működött, igazi örömjátékkal ajándékoztak meg minket. A mérkőzés végén sor került a kupa átadására, majd a játékosok a serleggel tiszteletkört futottak, miközben a hangszórókból újra csak a Barça himnusza szólt. És mi önfeledten, Földöntúli boldogsággal énekeltük a sorait. Ahogy írom ezeket a sorokat, megelevenednek előttem a mérkőzés, az éneklés, az öröm pillanatai: és ugyanazt érzem, amit ott, akkor augusztus 23-án – boldogságot, kegyelmet, örömet és gondtalanságot. Szerencsés embernek tartom magam.

Külön öröm volt látni, ahogy a csapat játékosai igazi gálával ajándékoztak meg minket. A csapat kiválóan játszott, helyzetek sokaságát alakította ki: igazi örömjátékot mutatott be. S megint csak meg kellett állapítanom: a katalán szurkolók úgy viselkednek, ahogy az igazi drukkereknek kell. Végig szurkoltak, éljeneztek, biztatták övéiket. Ha valaki rontott, vagy rosszul passzolt, őt tapssal bátorították. Nem pfujoltak, nem fütyülték ki őt, hanem pozitívan álltak hozzá. Példát vehetnénk róluk. Türelmesnek kell lenni, bízni a csapatban, Pepben, mindenkiben. Persze, a jogos kritikát nem szabad elhallgatni, azt meg kell fogalmazni.

A győztes meccs végén a spanyol futball vezetői átadták a szuperkupáért járó serleget Puyolnak, majd a többi játékosnak is; nyakukba akasztották az ezért járó érmeket, s következhetett a stadionkör. A boldog játékosok bohémkodva, örömködve futottak körbe a gyepen, megmutatva a mosolygó szurkolók tízezreinek az újabb kupát! Közben hangosan szóltak a himnusz akkordjai, amit mi önfeledten énekeltünk. Mi is nagyon boldogok voltunk, el se akartuk hagyni a stadiont: a rendezők szóltak már ránk, hogy ideje lenne indulni – nem igen akarózott, de muszáj volt. Elindultunk hát, s a tömeg gyűrűjében elhagytuk a stadiont. Még párszor visszanéztünk, boldogok voltunk, s picit szomorúak: másnap, ill. már aznap, el kell indulnunk hazafelé. Nagyon nem szerettünk volna hazajönni, még maradtunk volna.

Metróra szálltunk hát, és hazaindultunk. Egész úton beszélgettünk, megbeszéltük az élményeket, boldogok voltunk. Hazaérve tisztálkodtunk, ettünk, majd nyugovóra tértünk. Pihenni kellett, hiszen hosszú út várt ránk.

Nyolcadik nap: 2009. augusztus 24.

A hétfő délelőtt a pakolással, a rendrakással, a takarítással telt. A lakást úgy kellett visszaadnunk Carmennek, ahogy kaptuk: tisztán, rendben. A takarítás, a szemét lehordása a szelektív gyűjtőbe, a seprés, felmosás után sikerült ragyogó rendet varázsolnunk. A pakolás ugyancsak sok időt vett el: a sok ajándékot, emléktárgyat, zászlót, bögrét, posztert nem volt egyszerű a táskákba, bőröndökbe gyömöszölni. Nekem is legalább egy órába telt, mire a bőröndben sikerült úgy forgatnom, rakosgatnom a ruhákat, ajándékokat, mire le tudtam zárni a fedelét. Nem volt egyszerű mutatvány, de csak sikerült. Miután a bőröndöket, táskákat lehordtuk a buszba, elbúcsúztunk szállásadónktól, megköszönve neki a szíves vendéglátást, fájdalmas búcsút vettünk a Várostól. Elhagytuk Barcelonát, ahol önfeledt boldogságot, örömet, csodákat, szépségeket éreztünk, láttunk, éltünk át. A szívünk elszorult, fájdalom költözött szívünkbe, de tudtuk: ezt a nyolc napot soha, senki nem veheti el tőlünk, örökké a szívünkben marad. S ha szomorúak lennénk, vagy rosszkedvűek, elég a látottakra, átélt élményekre gondolni, és máris jobbkedvre derülhetünk.

Az út ugyanolyan zökkenőmentesen sikerült, mind odafele. Nem futottunk semmiféle akadályba, minden profin, pontosan zajlott. A vezetés ugyanolyan fárasztó volt, mint augusztus 16-17-én, de zökkenőmentesen ment. Augusztus 25-én 13 óra körül értünk Budapestre, ahol visszaadtuk a bérelt buszt, s mindenki hazatért szeretteihez.

Igazi élmény volt ez az együtt töltött tíz nap. Élményekkel gazdagon tértünk haza; boldogok, gondtalanok voltunk. Az átélt élmények mindannyiunkat elkísérnek életünk végéig, velünk maradnak, amíg meg nem halunk. Ez a tíz nap felért egy örökkévalósággal, egy soha el nem múló, nem halványuló örömforrással. Lenyűgöző volt látni a Sagrada monumentalitását, a Casa Milá szabálytalan homlokzatát, fürödni a tenger vízében, megcsodálni a Colón-szobor nagyságát, a La Rambla nyüzsgő életét, a Barri Góthic középkori lakóházait, a Güell Park növényvilágát. Amerre jártunk rendet, tisztaságot, építkezést, fejlődést láttunk: egy igazi város, igazi arcát, ahol mindenki tudja a dolgát. Olyasmit tapasztaltunk meg, amit itthon nem láthatunk: normális várost, élhető életet, mosolygó embereket, biztonságot, szeretetet. Ott valahogy minden más, más a mentalitás, más a hozzáállás – más világ: szebb, jobb, élhetőbb. Példát vehetnénk róla, az ott élő emberekről. Számomra újfent bebizonyosodott: nem minden pénzkérdés, nagyon nem!

Igyekeztem bemutatni az élményeimet, mindent mit átéltem. A leírtak az véleményemet tükrözik, az én szemszögemből. Mások, másképp látják – nagy valószínűséggel. Mindenesetre fogadják akkora szeretettel, amekkorával én leírtam ezt a kis útinaplót. Megpróbáltam szemléltetni az átélt élményeket, de ez nem teljesen sikerülhet. Amit én láttam, azt látni kell, amit éreztem, érezni kell. Ezek olyan dolgok, amiket nehéz szavakba önteni – át kell élni. Akinek módja, lehetősége adódik rá, ne habozzon! Nem fog csalódni!