Enrique Orizaola – a berni (1961) vesztes

Szerző: Blaugrana.hu
285 megtekintő

Játékos-pályafutása rövid és átlagos volt, nem ért el különösebb sikereket, bajnokságot sem nyert, gólkirály sem volt. Másod- és harmadosztályú csapatokban szerepelt, s regionális egyesületeket erősített. De mindig professzionálisan gondolkodott, profi módon állt a labdarúgás kérdéseihez. Trénerként sok helyen dolgozott, mindenhol számot adva tudásáról, futballról alkotott követendő véleményéről, elképzeléseiről. S ha akkoriban is henger alakú a kapufa, BEK-győztes trénerként emlékeznénk rá. 1961-ben azonban még négyszögletes volt a kapufa, így ama labda a gólvonal mögé jutott, nem elé. Kicsoda Ő? Kiről szól ez a bevezető? Az alábbiakban kiderül. Kellemes időtöltést.

Enrique Orizaola Velázquez 1922. március 26-án született a Santanderhez tartozó Peñacastillo településen. A kantábriai fiatalember egy változó, anarchikus, fegyverropogásoktól átitatott időben kötött barátságot a labdarúgással. 1941-ben lesz hivatalosan is a Racing alkalmazottja, amely ezt követően veszi fel a Real Santander nevet, amit azonban gyűlöltek a helyiek, s a klub játékosai is. Főhősünket azonban nem izgatta a politika, ő csupán futballozni akart. A következő hét idényben az “El Sardinero” lesz a második otthona: hol a másod-, hol pedig a harmadosztályban szerepelt csapatával. Orizaola a középpályán érezte magát a legjobban, s 126 alkalommal lépett pályára a Santander együttesében és 15 gólt szerzett.

1948-ban elhagyta a Santandert, és egy kis csapathoz igazolt: a Real Sociedad Gimnástica de Torrelavega csapatához ment, ami egy kantábriai kisváros együttese. A következő három évet itt töltötte. 1951-ben, még csak 29 évesen úgy dönt, hogy a szögre akasztja a stoplist, és edzői pályára lép. Az első lépéseket edzőként Kantábriában teszi meg: a Gimnástica de Torrelavega kispadján ülve szerzi az első tapasztalatait trénerként. 1956 és 1958 között a Racing Santander edzője lesz, akikkel a Segunda Divisiónban szerepel, s olyan játékosok kerülnek a keze alá, mint Paco Santamaría, Santin, Vicedo, vagy a nagy öreg, Rafael Alsúa. 1958-59-ben a szezont a Real Jaén padján kezdi, majd a Murcia kispadjára nevezik ki. S a Murcia padján figyelnek fel rá a Barça vezetői. 1959. április 26-án a Copa Generalísimóban csap össze a két gárda a Camp Nou-ban. A sztárokkal felálló Barça azonban csak 2-2-es döntetlenre lesz képes az Orizaola által vezetett Murcia ellen. Idegenben aztán 1-0-ra nyer a Blaugrana, de a Murcia trénere nagy hatást gyakorol a Katalán Óriás szakvezetésére, s magára a “Mágusra” is. 1960 nyarán több első osztályú csapat is invitálja: a Valencia, a Real Betis és az Oviedo is, valamint az FC Barcelona. De míg az előbbiek vezetőedzői poszttal kínálják meg, addig a Barça Ljubiša Broćić segítőjének, másodedzőjének szerződtetné. A kantábriai mester pedig jó érzékkel, az utóbbit választja. tisztában van azzal, hogy a szerb trénernek komoly támaszra van szüksége, hiszen a Barça teljesen idegen a számára, a nyelvet sem beszéli, így Orizaola fontos szerephez juthat.

Enrique Orizaola bemutatására 1960. június 17-én kerül sor a katalán fővárosban. Ugyanakkor a katalán sajtó már ekkor is azt pedzegette, hogy Orizaola felkészült Ljubiša Broćić bukására, s akkor, szezon közben, minden bizonnyal őt neveznék ki a szerb utódjául. Nem tudjuk, mennyire volt alapja ezeknek a híreszteléseknek, de tény: 1961. januárban a klubvezetést menesztette Ljubiša Broćić-ot, és Orizaolát bízta meg a vezetőedzői feladatok ellátásával. Ekkora a bajnokságban már nyolc pontos hátrányt szedtek össze a Real Madriddal szemben, így a bajnoki cím megvédése lehetetlennek tűnt. Viszont a BEK-sorozatban még álltak, ill. a VVK-ban is harcoltak a továbbjutásért, így életben voltak a remények. 1961. január 15-én a Real Valladolid – FC Barcelona bajnokin (1-0) debütált a Barça padján; a gólt egy 19 éves ifjú, bizonyos José Antonio Zaldúa szerezte (a fiatalember később az FC Barcelona játékosa, a ’60-as évek meghatározó Barça-csatára lesz). Na, de vissza a kantábriai mesterhez, akivel a következő meccs sem sikerült túl fényesre. Az Universidad de Chile csapata elleni barátságos meccset is elbukták a katalánok, méghozzá hazai pályán (2-1 lett a chileieknek). Ezután a Betis-t legyőzték 2-1-re, de jött egy újabb pofon: 1961. 01. 29-én Santanderben kapott ki vezetésével a csapat 1-0-ra – a gólt egy ex-Barçás, Sampedro szerezte. Már 12 pont volt a hátrány a Reallal szemben. A bajnokság ezzel teljesen elúszott, az elsőség megvédésére esély sem maradt.

A csapat így teljes egészében a BEK-küzdelemre koncentrálhatott.

A Klub belső élete is “válságosra” fordult. A Camp Nou felépítésekor felvett kölcsönöket vissza kellett volna fizetni, azonban a Barça erre képtelen volt. A Blaugrana súlyos likviditási gondokkal küzdött, ami ugyancsak befolyásolta a játékosok teljesítményét. Joaquím Viola, a Barça titkára kijelentette: “A csőd elkerülésének egyetlen záloga van, a Les Corts-stadion értékesítése”. Így a Klub kénytelen volt megválni a történelmi stadionjától annak érdekében, hogy a Barça bevételhez jusson, s a hiteleket törleszteni tudja. Ennek hatására Miró-Sans elnök jelezte, hogy az idény végén távozik a Klub elnöki tisztségéből.

A csapat teljesítménye sem hozott túl sok örömet a szurkolóknak. A Hiberniannel szemben a Vásárvárosok Kupájában 3-2-re alulmaradtak Kubaláék, így kiestek. A barcelonai meccs vége meglehetősen tragikusra és indulatosra sikeredett. A 85. percben a nyugatnémet bíró, Malka egy kétes szituációban büntetőt ítélt a skótoknak, ami után elszabadultak az indulatok a pályán: Medranót, a Barça kapusát le kellett fogni, nehogy megüsse a játékvezetőt. Végül erre nem került sor, a megítélt büntetőt a skótik belőtték, így nyertek, s továbbjutottak. A bajnokságban továbbra is bukdácsoltak, teljes volt a letargia a Klub háza táján, s a szurkolók körében. Úgy tűnt, hogy az ifjú Orizaola képtelen megbirkózni a feladattal, a szezon menthetetlenül elúszik. A csapat és a szurkolók is már csak a BEK-sorozatban bíztak.

A BEK-ben 1961. március 8-án a csehszlovák Szpartak Hrádec Králové volt az ellenfél, akiket hazai pályán könnyedén, 4-0 arányban győzött le az Orizaola-legénység. A meccs hőse, a sérüléséből visszatérő és duplázó Justo Tejada volt, mellette Evaristo és Kubala találtak még a csehszlovákok kapujába. A mérkőzést megelőzően kis ünnepség volt a stadionban: Luis Suárez bemutatta az előző év decemberében neki ítélt “Aranylabdát” a Camp Nou közönségének. A visszavágó már csak formalitásnak tűnt: 1-1 lett ott, a gólt Luis Suárez Miramontes szerezte. Az elődöntőben következett a Hamburger SV csapata, előtte azonban egy komoly pofonba sikerült belefutnia a katalánoknak. A bajnokság 27. fordulójában rendezték meg a Real-Barça ‘klasszikust’, amit a hazaiak 3-2-re nyertek meg. A katalánok sokáig jól tartották magukat, azonban az 55. és 78. perc között három gólt is kaptak, így a végén Luis Suárez és Kubala góljai csupán szépségtapaszt jelentettek.

A Realtól elszenvedett vereség után sem állt le a Barça, nem kértek pihenőt. Inkább újabb barátságos meccset játszanak, ahol ezúttal a brazil Canto Do Rio együttese lesz az ellenfél. A meccsen az első csapat tagjait cserék, ill. más katalán csapatokból “kölcsönvett” játékosok helyettesítették. Az egyik ilyen ifjú tehetség volt, a CD Condal játékosa, a magyar Ilku Péter, aki az 1956-os forradalom után menekült el az országból. A tehetséges magyar csatár 1957-60 között az Atlético Madrid játékosa volt, de ottani pályáját döntően befolyásolta, hogy súlyos autóbalesetet szenvedett. Ebből nehezen épült fel, s már képtelen volt ugyanazon a szinten futballozni, mint előtte. Így 1960 nyarán a Condal csapatához került, ahol az 1961. április 20-i barátságos meccs 2. félidejében pályára lépett az FC Barcelona színeiben. A 2. félidőben így állt fel a Barça: Salvador Sadurni – Olivella, Rodri, Pinto, Peter /Ilku/, Maranon, Tejada, Ribelles, Eulogio Martinez, Evaristo de Macedo, Beitia. A meccset a katalánok nyerték 4-0 arányban; a gólokat Eulogio Martínez /2/, Kocsis és Justo Tejada szerezték.

Ilku Péter (Dorog, 1936. február 22. – Esztergom, 2005. szeptember 22.) labdarúgó, Ifjúsági-, Utánpótlás- és B-válogatott, a Dorogi FC Örökös Tagja. A magyar ifjúsági válogatott csapatkapitánya. Dorogon ’Ilku II’ néven szerepelt.
Esztergályosnak tanult, a dorogi gépgyárban dolgozott 1952-től 1956-ig, majd Spanyolországban raktárosként egy papírgyárban. 1946 és 1956 között a Dorogi Bányász labdarúgócsapat tagja volt. 1954 és 1956 között 16-szoros ifjúsági válogatott, csapatkapitány, majd négyszeres utánpótlás-válogatott. 1956 és 1993 között Spanyolországban élt. Játszott az Atlético Madrid (1957-1960, 23/6), a CD Condal (1960-1961; 25 meccs/7 gól), az Espanyol (1961-1963), és a Cádiz (1963-1964) színeiben. Aktív labdarúgó pályafutását követően Andorrába hívták edzőnek. A hosszabb távú együttműködés reményében és érdemei elismeréseként felajánlották számára az andorrai állampolgárságot is.

Az 1990-ben bekövetkezett politikai változások hatására 1993-ban hazatelepült. Spanyolországhoz is hű maradt, ahova gyakran tért vissza. Hazaérkezésétől fogva a dorogi csapat szinte minden mérkőzését megtekintette. Kapcsolatait igyekezett a dorogi klub javára fordítani. Nem kis mértékben köszönhető személyének, hogy a világhírű Barcelona és a dorogi klub között jó kapcsolat alakult ki. A dorogiakat több alkalommal is meghívták a “Barça” által szervezett tornákra. A híres katalán egyesület centenáriumi ünnepségére is meghívást kapott, ahol számos, az erre alkalomra készült labdarúgó-ereklyékkel ajándékozták meg, amelyeket a Dorogi Sportmúzeumnak adományozott.

E rövid, magyar vonatkozású kitérő után, térjünk vissza Orizaolához, a BEK-szerepléshez.

A BEK-elődöntő első felvonására 1961. április 12-én került sor a Camp Nou-ban. A Barça a következő felállásban futott ki a gyepre: Ramallets – Foncho, Gensana, Grácia, Segarra, Garay, Villaverde, Evaristo, Kubala, Luis Suárez, Czibor, míg a nyugatnémetektől említsük meg a csapat legismertebb tagját, Uwe Seelert. A mérkőzés egyetlen gólját a brazil Evaristo de Macedo szerezte a 46. minutumban. A visszavágóra április 26-án került sor, Orizaola három helyen változtatott: Vergés helyén Garay, Villaverde helyett Kocsis, míg Czibor helyett ‘Suco’ lépett pályára. A visszavágót a Hamburg nyerte 2-1-re; a katalánok gólját Kocsis Sándor (’90) szerezte. Az ekkor érvényben lévő szabályok szerint harmadik mérkőzés következett, amelyet semleges helyszínen, a brüsszeli Heysel-stadionban játszották május 3-án. A Ramallets – Foncho, Gensana, Grácia, Vergés, Segarra, Kubala, Kocsis, Evaristo, Luis Suárez, Czibor összeállítású Barça komoly küzdelem végén, Evaristo de Macedo 43. percben elért találatával újfent 1-0 arányban győzött, s bejutott a BEK-döntőbe, ahol a portugál Benfica volt az ellenfele.

A bajnokságnak ekkorra már vége lett, ami rég nem látott mélypontot jelentett a csapat számára: bajnoki 4. hely, 20 ponttal lemaradva az első helyezett Real mögött. Mindezt csupán egy BEK-siker tudta volna feledtetni, valamelyest. Azonban tudjuk jól, ismerjük a történelmet: a berni este megint csak nem hozott szerencsét Kocsisnak és Czibornak, na meg Ramallets-nek sem, aki a második gólnál meglehetősen rosszul nyúlt a labdához, így az a “négyszögletes kapufáról” a hálóba vágódott. Már az előzmények sem voltak túl “rózsásak”: a május 21-i Barça-Espanyol Spanyol Kupa-meccsen Joan Segarra szerencsétlenül “fejelt” egy magas labdába, a szemét érte a labda, ami miatt a retinája bevérzett. Kórházba vitték, ahol közölték vele, hogy a berni fináléban való fellépést felejtse el. Így a sorsdöntő mérkőzésen a védelem oszlopát, a csapat vezérét, a “Nagy kapitányt” vesztette el a Blaugrana. Helyén Jesús Garay lépett pályára a BEK-finálén.

Az európai sportsajtó bőven foglalkozott a döntővel, s mind egyetértettek abban, hogy a Barçának kellett volna nyernie ezt a meccset. Az ’El Mundo’ arról írt, hogy “legalább három góllal kellett volna nyernie a Barçának”. A ‘Le Figaro’ úgy fogalmazott, hogy “nem a legjobb futball ért fel Európa tetejére”. A svájci ‘Tribune de Lausanne” azt írta, hogy a “Benfica legyőzte a Barçát, amely a futball minden elemében jobb volt náluk, csak a szerencsében nem”. Hozzátették, hogy a “futballt gólra s pontokra játsszák, amiben a Benfica többet ért el, de erkölcsi győztesnek a Barça tekinthető”. “Ugyanakkor a történelemkönyvekbe a győztesek nevét nagybetűvel, a vesztesekét kisbetűvel írják be, függetlenül attól, hogy igazságos vagy igazságtalan eredmény született” – zárja sorait a svájci lap. A vesztes csapat tagjai 25.000 pezetás jutalmat kaptak a klubjuktól.

A BEK-döntőt követően még pár barátságos meccsen Orizaola ült a padon, azonban az 1961. június 7-i elnökválasztás győztese, Enríc Llaudet a menesztése mellett döntött, utóda Lluís Miró Donate lett.

Orizaola távozása a Barçától nem volt kérdéses. Azonban a csapatot – rajta kívül – meghatározó játékosok is elhagyták. Így Luis Suárez, aki az Internazionale Milan együtteséhez igazolt csillagászati összeg fejében: akkor hatalmas összegnek számító 25 millió pezeta fejében váltott klubot. A pénzre nagy szüksége volt az adósságokkal küszködő barçának. Mellette távozott a Klubtól Kubala László, aki előbb edző lett a csapatnál 1962 tavaszán, majd az Espanyolhoz került játékos-edzőnek. Justo Tejada, a zseniális csatár a Real madrid csapatához igazolt, Antoni Ramallets pedig befejezte profi pályafutását. Elhagyta a Klubot Czibor Zoltán is, valamint Ribelles és Coll is, akik a “Pesudo-transzfer” keretében kerültek a Valenciába. A “költséges” játékosok távozása, a Les Corts eladása, kicsit helyrebillentették a Klub anyagi helyzetét, viszont maguk után vonták azt is, hogy egy sikertelenebb időszak elé néz a csapat.

A kantábriai mester 24 meccsen ült a Barça kispadján: 10 győzelem, három döntetlen és 11 vereség a mérlege, a gólarány 53-41 volt ezeken a találkozókon. A 41.7%-os győzelmi mutató nem túl acélos, mégis sikeres lehetett volna a berni döntő megnyerésével.

A Barça után

A Barça után a spanyol utánpótlás-csapatok, ill. kisebb csapatok szakmai munkáját irányította. Ült az Osasuna (1962-63), a Real Oviedo (1963-64), a Levante (1964-65), a Deportivo La Coruna (1965-67), a Real Valladolid (1967-69), a Salamanca (1969-70) kispadján, majd alsóbb osztályú csapatok következtek. Az utolsó edzői megbízatását a CD Badajoznál töltötte be (1981-82), ezt követően tréneri feladatokat már nem vállalt. 1982 nyarán visszatért a Barçához, ahol a technikai személyzet tagja lett, feladata pedig az aktuális ellenfelek feltérképezése volt. Ezt egészen 1989-ig csinálta, így segítette César Luis Menotti, Terry Venables, Aragonés és Johan Cruyff munkáját. 1989. júliusban Toni Bruins Slot vette át tőle ezt a feladatkört. Ezután a Real Zaragozánál töltötte be a sportigazgatói tisztséget (1989-91), majd 1993-94-ben az Albacete sportigazgatója lett. Innen vonult nyugdíjba, s költözött vissza Santanderbe, ahol 2013. június 10-én elhunyt.

Az 1961-es BEK-döntő Barcça kezdőcsapata

Visca el Barça!

Kapcsolódó cikkek