Az előző két részben a Blaugrana azon díjazottjairól emlékeztünk meg, akiket a spanyol labdarúgás ajándékozott meg díjakkal, egyéni elismerésekkel. Ebben a cikkben pedig az európai és nemzetközi futballélet által adományozott egyéni elismerésekkel díjazott futballistáit vesszük sorra. Ne lepődjön meg a Kedves Szurkoló – Olvasó, ha a Pichichi-díjasok és e között több ponton átfedést vél felfedezni.

Az előző két részben a Blaugrana azon díjazottjairól emlékeztünk meg, akiket a spanyol labdarúgás ajándékozott meg díjakkal, egyéni elismerésekkel. Ebben a cikkben pedig az európai és nemzetközi futballélet által adományozott egyéni elismerésekkel díjazott futballistáit vesszük sorra. Ne lepődjön meg a Kedves Szurkoló – Olvasó, ha a Pichichi-díjasok és e között több ponton átfedést vél felfedezni.

Luis Suárez Miramontes

A kiváló spanyol labdarúgó, majd edző és játékos-megfigyelő 1935. május 2-án született a galíciai fővárosban, La Corunában. Életpályáját megismerhették az olvasók a „Hírességek Csarnokában” is, így bővebben nem térnék ki életének állomásaira. Csupán azt az idényt venném górcső alá, amikor az európai futball legrangosabb egyéni díját emelhette magasba. Ennek persze megvoltak az előzményei, amit egy jól felépített edzői koncepció tett tökéletessé.

1954-ban került a Barçába, előtte a szülővárosa egyesületében focizott. Ifjúsági játékosként itt nőtt fel, majd 1953/54-es idényben a felnőttek között is bemutatkozott a Deportivóban. Igazi klasszissá a katalán óriásnál érett, itt vált igazán meghatározó labdarúgóvá. A támadógépezet egyik legbiztosabb lábú pontja volt, aki ontotta a gólokat, a gólpasszokat. Pályafutásának egyik legsikeresebb szakaszát 1955-61-ig már az első csapatnál töltötte, Kubala László, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, Ramallets és Evaristo társaságában. Fantasztikusan egészítették ki egymást a pályán a társak, Suárez volt a „szeme” a csapatnak, hihetetlen pontos labdáival vétette elsősorban észre magát. Persze nem csak ennek köszönheti, hogy akkoriban a világ egyik legjobb középpályása volt. Gólpasszai mellett szép számmal lőtte is a gólokat. Nemcsak a kivitelezésből, hanem az előkészítésből is aktívan kivette a részét. Már Balmanya idején is fontos láncszeme volt a legendás támadóötösnek, de igazán Helenio Herrera keze alatt vált világklasszissá. Az argentin származású mester első idényében is ontotta a gólokat, de igazán az 1959/60-as szezonban alkotott maradandót, de úgy is mondhatjuk, hogy az 1960-as esztendő volt a legjobb barcelonai éve. A Herrera-korszak első bajnoki címekor 23 bajnokin lépett pályára, és 13 gólt helyezett el az ellenfelek hálójában. Legemlékezetesebb meccsét a Las Palmas vendégeként játszotta, amikor a 8-0 arányú győzelemből mesterhármassal vette ki a részét a 7. körben. A következő fordulóban a Valladolid elleni hazai meccsen (5-1) duplázni tudott; s ezenkívül még nyolc bajnokin vette be az ellenfelek kapuját. A gólgyártást az 1960/61-es idény őszi szezonjában is folytatta, ekkor hat alkalommal volt eredményes.

Átigazolása akkoriban rekordot jelentő, 250 millió olasz líráért (kb. 125 ezer font) történt, ám megszolgálta árát, hiszen három bajnoki címet, két BEK-et és Világkupát is begyűjtött az akkori fenomenális Interrel. Nem volt meglepetés a távozása, hiszen mentora Helenio Herrera hívására nem mondhatott nemet. Az argentin edző egyik kedvence volt ugyanis a középpályás, nagyon jó kapcsolatot ápoltak. Herrera egyébként azért hagyta ott a Barcelonát, mert nem tudott kiegyezni a katalánok magyar sztárjával Kubala Lászlóval.

Kiemelkedő tudásának, látványos és gólerős játékának elismeréseként 1960. decemberben a France Football szavazása eredményeként elnyerte az Aranylabdát, és választották ezáltal a legjobb európai játékossá. Suárez ekkor már spanyol bajnok, kupagyőztes volt, a Barça zseniális csatára és előkészítője. A szavazáson a Real Madrid magyar legendáját, Puskás Ferencet előzte meg: Luis Suárez 54, „Pancho” pedig 37 voksot kapott; a harmadik helyen a nyugatnémet Uwe Seeler végzett (33). Luis Suárez a mai napig az egyetlen spanyol nemzetiségű labdarúgó, aki ebben a kitüntető elismerésben részesült.

Johann Cruyff

A holland zseni élete, pályafutása, sikerei nyitott könyvnek számítanak nemcsak a Barcelona, de a világ labdarúgása számára is. Már annyian, oly sokszor megírták eredménylistáját, hogy az ember nem is tudja, mit írjon róla. Játékosként, edzőként és magánemberként is meghatározója a futballvilágnak. Maradandót alkotott az Ajax Amszterdam együttesében, a katalán fővárosban, ill. a holland nemzeti tizenegyben. Csapatjátékosként és egyéni díjak, címek terén is majdnem minden megadatott neki, talán csak a világbajnoki aranyérem hiányzik a vitrinjéből. Ehelyett azonban ott van a szakma el nem halványuló elismerése, a szurkolók odaadó szeretete, ami teljessé teszi sportpályafutását.



Felsorolhatnánk bajnoki címeit, BEK-sikereit, világbajnoki ezüstéremig vezető mérkőzéseit, góljainak számát, de ezek mind megtalálhatók az almanachokban, a különböző statisztikai oldalakon. Amikor 1973 nyarán – kora őszén a katalán fővárosba érkezett, már ünnepelt sztár volt: az Ajax együttesével hazai bajnokságot, BEK-győzelmet ünnepelhetett és a Oranje vezéregyéniségévé emelkedett. A Barça vezetősége nem zsákbamacskát vásárolt, tudták: személyisége, tudása, vezér szerepe elengedhetetlen a bajnoki cím megszerzéséhez. Amint betette lábát az FC Barcelona kapuján, majd kifutott a Nou Camp szent gyepére, a szurkolók imádták. Imádták a játékát, imádták karakán személyiségét. Igazi vezér volt, aki képes volt minden nehézségen átvezetni a katalán „hadsereget”. Játéka, góljai, forintos passzai már 1971-ben elvezették az Aranylabdáig, amelyet imponáló fölénnyel nyert el: 116 szavazatot kapott, míg a második helyezett olasz Sandro Mazzola 57-et. Ezt a teljesítményt aztán 1973-ban és 1974-ben is megismételte: mindkét alkalommal kétség nélkül választották Európa, de talán a világ legjobbjává. Előbb az olaszok legendás kapusát, Dino Zoffot előzte meg (96-47 szavazataránnyal), majd Franz Beckenbauert győzte le 116-105-ös szavazatszámmal.

Eredményeit, mérkőzéseit nem részletezném, lesz erre hely itt a blaugranán is. Inkább egy idézetet „citálnék” ide, ami jól tükrözi felfogását, futballról, ellenfelekről, szurkolásról. Az említett mondat így hangzik: „Ünnepeld a sajátjaid sikerét, de legyél óvatos az ünnepléssel, ha mások vesztenek. vagy hibáznak. Egy nap ugyanis veled is ugyanaz megeshet, ami velük.” Mire figyelmeztet minket Cruyff? Arra, hogy mindig a „saját házunk előtt söprögessünk”, saját csapatunk sikereivel-sikertelenségével foglalkozzunk. Tudjunk örülni, de ezzel együtt tiszteljük az ellenfeleinket, ne alázzuk meg őket, ne vigyük túlzásba az örömöt, főleg ne káröröm legyen a boldogságunkból. Ha így cselekszünk, ellenfeleink tisztelni, saját szurkolóink pedig becsülni fognak.

Johan I nemcsak a pályán, de a magánéletében is így cselekedett, bármilyen posztot is töltött be aktuális klubjánál. Mára igazi katalánná nemesült a dicső holland, aki mindennapjait Barcelonában éli, családja körében. Okít, int, nevel minden szavával, minden cselekedetével. Tiszteljük, becsüljük, mint tiszta forrást!

Hriszto Sztoicskov

A bolgár fenomén ugyancsak nem ismeretlen a Barça-szurkolók számára. A pályán bemutatott cselei, góljai máig emlékezetesek lehetnek azok számára, akik élőben láthatták játszani a csibészségéről, keménységéről is ismert középcsatárt. Egy kis csipkelődésért, egy kis szabálytalanságért sosem ment a szomszédba, s ehhez járult még karakán, „megmondom a véleményemet” habitusa is, ami nem egyszer kellemetlenséget okozott a csapatnak, s adott esetben Johan Cruyff edzőnek. Számtalan legendás eset volt, amikor a mérkőzés hevében keményen odalépett ellenfelének, vagy egy jó „szaftos” beszólással ingerelte a játékvezetőt, amiért kiállították persze, majd jó pár meccsre el is tiltották. Ettől még a csapat szurkolói szerették, s szeretik mind a mai napig.

Zsenialitásához, gólérzékenységéhez soha nem férhetett szemernyi kétség sem. A ’90-es évek első felében nemcsak a katalán óriásnak, de a bolgár válogatottnak is vezéregyénisége volt, aki egymaga képes volt mérkőzéseket eldönteni. A kapu előtt könyörtelen volt: minden adódó lehetőségre lecsapott, góljaival számtalan pontot hozott csapatainak. Johan Cruyff edzőnek az 1988/89-es idényben tűnt fel a játéka, amikor a bolgár Szredec Szófiával játszott a Blaugrana KEK-elődöntőt. A párosmérkőzésből az FC Barcelona került ki győztesen, viszont Sztoicskov játéka magával ragadta a holland edzőt. Ez nem is volt meglepő, hisz a bolgár csapat mindhárom gólját Sztoicskov szerezte; a katalánok 6-3-as összesítéssel jutottak túl a szófiai együttesen. 1990 nyarán aztán az üzlet megköttetett, és Sztoicskov a katalán fővárosban folytatta szépreményű pályafutását.

Első barcelonai mérkőzésén rögtön góllal mutatkozott be. Abban a szezonjában is kihagyott eltiltás miatt két hónapot, méghozzá egy bíró bántalmazása miatt (konkrétan rálépett a sípmester lábára). Ennek ellenére hamar belopta magát a szurkolók szívébe, bár a „Dream Team”-nek is nevezett csapat tagjaira nehéz is volt haragudni, hiszen Európa legszebb focijával kápráztatták el a közönséget. Ebben nagy szerepet játszott Sztoicskov is, aki ontotta a gólokat. 151 fellépésen 76-szor volt eredményes. Játékstílusához hozzátartozott az agresszivitás, mely nem csak szavaiban nyilvánult meg. Hihetetlen sebességgel cselezett, a védőknek esélyük sem volt felvenni vele a tempót, hisz kezdősebessége is átlagon felüli volt. Jól ismerték az ellenfelek kapusai a bombáit, melyeket hasították a levegőt, mégsem tudtak ellene mit tenni. Ám nem volt egysíkú csatár, igen sokszor vállalta el a szabadrúgásokat is, méghozzá nem kevés sikerrel.

Az eredménysorának taglalása nem ennek a cikknek a témája, legyen elég annyi, hogy a csapattal ötször nyert bajnokságot, egyszer BEK-et, ill. KEK-et. Egyéni elismerését, az Aranylabdát az 1993/94-es idényben bemutatott teljesítményéért kapta. A szavazás eredményeként 210 vokssal végzett az élen, megelőzve Roberto Baggiót (136) és Paolo Maldinit (109). Ebben az évben a FIFA „Év Játékosa” szavazáson a második helyen végzett, csapattársa, és egyben világbajnok, Romário mögött.

Ebben az idényben jutott pályafutása zenitjére, egész évben végig kiegyensúlyozottan, önmagához képest szolidan viselkedve játszott, aminek aztán a Barçánál és a bolgár nemzeti tizenegynél is meglett az eredménye. A katalánok zsinórban negyedszer is behúzták a Primera División-elsőséget. Sztoicskov 34 bajnokin lépett pályára az 1993/94-es idényben, amin összesen 16 gólt szerzett, ebből három alkalommal duplázni is tudott (az Atlético Madrid és a Sevilla ellen hazai pályán, míg a Celta Vigo ellen idegenben). A szezonban egész rendesen és visszafogottan viselkedett, hisz csupán kétszer jutott a kiállítás sorsára – nála ez hatalmas fejlődésnek számított.

Ami hozzájárult az Aranylabda-szavazás elsőségéhez, az az 1994-es USA-beli labdarúgó-világbajnokságon nyújtott klasszis teljesítménye volt. A bolgár válogatott végig ihletett állapotban futballozott, látványos, gólra törő játékot bemutatva. S ennek a csapatnak igazi vezéregyénisége volt Sztoicskov, aki végig egyenletes, jó teljesítményt nyújtva vezette csapatát az elődöntőbe. Ugyan a nyitómeccsen 3-0-ra kikaptak Nigériától, ezt követően azonban megállíthatatlanok voltak. A második csoportmeccsen 4-0-ra kiütötték a görögöket, amiből Sztoicskov két góllal vette ki a részét. A csoport utolsó meccsén 2-0-ra verték Argentinát, főhősünk itt is eredményes volt. A nyolcaddöntőben 1-1-es végeredmény után tizenegyesekkel búcsúztatták Mexikót; a bolgárok gólját itt is Sztoicskov szerezte a 6. percben. A negyeddöntőben rendezték meg a máig emlékezetes Bulgária – Németország meccset, ahol a németek sokáig vezettek 1-0-ra. Aztán az utolsó negyedóra elején Sztoicskov egyenlített, majd Lecskov fejére ívelte a szabadrúgást, aki hatalmas fejessel vette be a német kaput, s juttatta a bolgárokat az elődöntőbe, ahol az olaszok csak nagy nehézségek árán tudták legyőzni őket. A bolgárok egyetlen gólját itt is Sztoicskov szerezte, aki ezáltal – Oleg Szalenkóval párban – a VB gólkirálya lett hat góllal.

Sztoicskov mindig azt tette, amit a szíve diktált, és ezért is imádták annyira a katalán szurkolók is. Erős személyisége volt, melyet tettei is jeleztek. Egy alkalommal egy francia riporter kérdésére, hogy mit vár a Monaco elleni mérkőzéstől, így felelt: „Nemrég lőttem ki a Világbajnokságból a csapatotokat, és most ki fogom lőni a BL-ből is a csapatotokat”. A mérkőzést 1-0-ra megnyerte a Barcelona, Sztoicskov góljával…

A „Pitbull” becenévre is hallgató csatár hazája, és Barcelona történetének egyik legnagyobb játékosaként vonult vissza.

„Két Krisztus van, és az egyik Barcelonában játszik!” (utalva a ’Hriszto’ név jelentésére)

Romário de Souza Faria

Az 1966. január 29-én Rio de Janeiróban született brazil csatárfenomén emlékezetes alakja a világ labdarúgásának. Magán viseli a brazil „szambaművészek” minden pozitív és negatív tulajdonságait: a pályán megállíthatatlan, utánozhatatlan zsenik, akik egyik ámulatból a másikba ejtik a világ futballt szerető közönségét, a magánéletben viszont nem mindig élnek úgy, ahogy egy profi sportolóhoz illik. Számukra a futball örömök forrása, elkápráztatni, szórakoztatni akarnak, sokszor feláldozzák az eredményességet a látványosság oltárán. Ilyen volt Romário is, aki két idényt töltött el a katalán fővárosban, de ebből a második szezonja igazi vesszőfutás volt, mind a csapat, mind a játékos számára. Nézzük csak, hogyan is jellemezte 1995. március végén a brazil zsenit Johan Cruyff vezetőedző?

„Romário már a vébé után bedobta a törülközőt. Neki nincs szüksége különösebben jó erőnlétre, arra azonban igen, hogy koncentráljon. Az a tény, hogy Brazília huszonnégy év után az ő vezérletével világbajnok lett, úgy megbolondította, hogy máig sem tért magához.”

Kemény szavak, de önmagukért beszélnek. Ettől még senki sem vonja kétségbe azt a szolgálatot, amit első idényében a Barcelonáért tett Romário, aki az 1993/94-es szezon egyik legjobb játékosa volt a Ligában, és az FC Barcelona együttesében. Ennek alátámasztására legyen elég a következő adat: 33 bajnoki mérkőzésén 30 gólt ért el, amivel elnyerte a Pichichi-díjat, bajnoki címhez és BEK-döntőhöz segítette a Blaugrana együttesét. A bajnokságban végig brillírozott, szórta a gólokat, megállás nélkül. Mindjárt az első fordulóban, a bemutatkozó bajnokiján a Real Sociedad elleni hazai 3-0-s hazai pályán elért győzelemből mesterhármassal vette ki a részét. Kell ennél több? Nem hinném. S nem állt meg itt: a 5. körben duplázott az Osasuna ellen, majd a kilencedikben mesterhármassal terhelte meg az Atlético Madrid hálóját. A 18. fordulóban a Real Madrid 5-0-s legyőzéséből is három góllal vette ki a részét, majd az Atlético Madrid hazai 5-3-as megverésekor is hármat hintett, de az Osasuna elleni 8-1 alkalmával is mesterhármassal kápráztatta el a katalán szurkolók tömegeit. Az idény során öt triplát és négy duplát ért el! Lélegzetelállító teljesítmény! Nem csoda, hogy a szövetségi kapitányok és a válogatottak csapatkapitányai által leadott szavazatok alapján a FIFA „Év Játékosa” szavazásán az első helyre került, megelőzve csapattársát, a bolgár Sztoicskovot.

Ebben nagy szerepet játszott az 1994-es USA-beli VB-n elért aranyérme is, és meghatározó játéka. A világbajnokságon a „Selecao Brasileira” legeredményesebb játékosa volt, a maga öt találatával. Sorsdöntő gólt szerzett az elődöntőben, ahol az ő 80. percben szerzett góljával sikerült legyőzni a svéd válogatottat. Ezenkívül eredményes volt a hollandok elleni negyeddöntőn, amikor 3-2-re nyertek a brazilok. A csoportmeccsek alkalmával egy-egy alkalommal volt eredményes Oroszország (2-0), Kamerun (3-0) és Svédország (1-1) elleni találkozókon.

Ronaldo

Az Aranylabda és a FIFA „Év Játékosa” elismerés következő barcelonai illetőségű kitüntetettje ugyancsak brazil. Ronaldo azonban csak egy esztendőt töltött el a gránátvörös-kékek mezében, és nem a teljes barcelonai szezonjában mutatott játéka alapján nyerte el ezt az egyéni elismerést, még ha jelentősen hozzá is járult ezekhez a címekhez a barcelonai karrierje.

Az Aranylabdát – először – 1997-ben nyerte el, míg az „Év Játékosának” 1996-ban és 1997-ben választották meg. 1996-os elismerésében a PSV Eindhoven színeiben lejátszott mérkőzések és gólok is szerepet játszottak, míg 1997-es díjazásában az Internazionalénál eltöltött 1997-es őszi szezonrész eredményei is. Azonban félig mindegyik díjnak van barcelonai vonatkozása, így – valamelyest – jogosan érezhetik a Barça-szurkolók is magukénak ezeket az egyéni elismeréseket.

Hatványozottan igaz ez az 1997-es Aranylabdára és „Év Játékosa” elismerésre, hiszen, amit a barcelonai idényében művelt, az példátlan teljesítmény. Egy idény alatt a csapattal nyert három trófeát – Spanyol Szuperkupa, Spanyol Kupa, KEK-siker -, ill. a Liga legjobb góllövőjének bizonyult. Az 1996/97-es szezonban lejátszott 37 bajnokiján 34 gólt ért el, amivel elnyerte a Pichichi-díjat is; összesen 54 fellépésén 47 találatot jegyzett a Blaugrana színeiben. Ez a mai napig csúcsnak számít, igaz csak holtversenyben, és már nem sokáig. Ugyanis a 2009/2010-es idényben Lionel Messi is elérte a 47 gólt egy idényben, a következő szezonban pedig túl is szárnyalhatja.

Barcelonai karrierjének igazán emlékezetes mérkőzése volt a Paris Saint-Germain elleni KEK-döntő, amelyet az ő tizenegyes-góljával hódított el a Barcelona együttese. Emlékezetes találkozója volt még az 1996. október 26-i Barcelona-Valencia bajnoki is, amelyet mesterhármasának köszönhetően nyertek meg a katalánok 3-2 arányban. De az 1997. május 10-i barcelonai „El Clásíco” is ott van mindannyiunk emlékezetében, amelyet az ő találata döntött el a Barça javára, s lett 1-0 a bajnoki végeredménye. Az idénynek még számtalan kiemelkedő pillanata volt, amit nehéz lenne számba venni és felsorolni. De mind-mind hozzájárult, hogy az 1997-es év végén az Aranylabda-szavazást 222 szavazattal megnyerje; a második Predrag Mijatovics (68 szavazat) és Zinedine Zidane (63 voks) előtt.

Rivaldo

Egy újabb „R” betűs brazil labdazsonglőr, aki ámulatba ejtette a Nou Camp közönségét. Egy hatalmas képességekkel megáldott csillag, aki éveken keresztül ragyogott Barcelona kéklő egén, akinek tiszteletére hétről-hétre megtelt a katalán nép „szentélye”. A szurkolók örök kedvence, örökké szeretett csatáraként írta be nevét a Blaugrana történelemkönyvébe, aki minden meccsen csillogott, minden meccsen alkotott. Rivaldo (Vítor Borba Ferreira, 1972. április 19. Paulista) a Deportivo La Corunában kezdte spanyolországi pályafutását, ott vált ismert és elismert labdarúgóvá. 1997 nyarán a katalán klub vezetősége őt szemelte ki Ronaldo utódjának. Úgy is mondhatnánk: mindent megtett a szerződtetéséért, hogy a Ronaldo távozása okán felpaprikázódott kedélyeket lecsillapítsa. Így érkezett hát Barcelonába, ahol 1997 és 2002 között 235 bajnokin 130 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját.


Azon labdarúgók közé tartozott, akik érezték a labdát, akinek veleszületett tehetsége, érzéke volt ehhez a sportághoz. Minden csele, minden lövése könnyed és látványos volt, zsigerből jött, nem erőből. A közönség sosem láthatta a fogát „vicsorítva” szenvedni a pályán, mindig önmagát tudta adni. Látni lehetett rajta, hogy élvezi, szereti azt, amit csinál, és a katalán közönség végtelenül hálás volt minden mozdulatáért. Igazi ikonná, hőn szeretett emberré nemesült barcelonai öt éve alatt. Ha visszagondolunk, annyi, de annyi emlékezetes meccsét tudnánk feleleveníteni. Mementóként álljon itt kettő. Az egyik a 2000/2001-es bajnoki idény zárómeccse, amire június 17-én Barcelonában került sor, s amelynek az volt a tétje, hogy a katalánok felérnek a bajnoki táblázat negyedik helyére, hogy elindulhassanak a BL selejtezőjében. A mérkőzés Rivaldóról és Barajáról szólt: a brazil zsonglőr három, a spanyol zseni két gólt lőtt. A szurkolóknak Rivaldo harmadik gólja marad örökké emlékezetes marad ami megér egy misét, ugyanis máig a valaha volt egyik legszebb gólnak tartják. Frank de Boer a 88. minutumban lágyan a tizenhatos vonalán kapunak háttal álló Rivaldóhoz emelte a labdát, aki mellel megszelídítette a játékszert, majd ollózó mozdulattal, irtózatos erővel a kapu jobb felső sarkába lőtt, Cañizares kapusnak esélyt sem adva a védésre. A gól nemcsak szép, de jelentős is volt, hiszen ennek köszönhetően indulhatott a következő szezonban a BL-ben a Blaugrana.

A másik emlékezetes meccsre 2000. október 18-án a San Siróban került sor, ahol BL-csoportmeccsen az AC Milan vendégeként léptek pályára a katalánok. A mérkőzés 3-3-as döntetlent hozott, és Rivaldo mesterhármast helyezett el Abbiati hálójába. Ezek közül az volt a legemlékezetesebb, amit szabadrúgásból, a felugró sorfal alatt ellőve ért el a brazil.

Egyéni elismeréseit az 1999-es esztendő végén érte el, amikor megkapta az aranylabdát, és a FIFA „Év Játékosa” elismeréseket is, azaz a sportszakma minden szegmensénél ő bizonyult az év legjobb játékosának. Az Aranylabda-szavazáson 219 voksot kapott, megelőzve David Beckhamet (154) és Dmitrij Sevcsenkót (64). Az 1998/99-es idényben megnyerte – másodszor zsinórban – a spanyol bajnokságot, 37 bajnokin 24 gólt érve el, amivel csapata legjobbjának bizonyult.
A gránátvörös-kék mezben 157 alkalommal pompázott, nem kevesebb, mint 86 gólt jegyezve.

A válogatottal is brillírozott, 1999-ben a Copa América-n aratott győzelem után a torna legjobbjává választották. Ugyan 1998-ban még a döntő jelentette a VB-n a végállomást, 2002-ben a brazilok már nem vallottak kudarcot, és megnyerték a finálét is. Az egész tornán a csapat vezére Rivaldo volt. Összesen 86 mérkőzésen öltötte magára nemzete mezét, és 36 találattal terhelte meg ellenfelei hálóját.

Nem volt fenékig tejfel így sem az élet Rivaldo számára. A Barça edzőjével, Luis Van Gaal-lal nem volt felhőtlen a kapcsolata. A hollandus elképzelésében a brazil irányítót játszott volna, ám Rivaldo sokkal inkább szeretett volna balszélen „ficánkolni”. Nem csak emiatt, de 2000-ben Van Gaalt kirúgták. Rivaldót támadások sorozata érte azért is, mert a klubjának szentelt a karrierjét, szemben a hazájával. Nagyon sok vita alakult ki a Barcelona és a Brazil Labdarúgó Szövetség között is, ugyanis a katalánok nehezen engedték el a válogatott meccsekre sztárjukat.

Ronaldinho Gaucho

A negyedik „R” betűs világsztár, aki ugyancsak Brazíliából érkezett a Barcelona együtteséhez öt idényen keresztül tartotta lázban a katalán csapat szurkolóit. Számtalan alkalommal éreztük azt, hogy Ronaldinhót látva egy nagy gyermek képe elevenedik meg a pályán, akinek nincs más vágya, mint JÁTSZANI. Játszani és szórakoztatni. Örömöt, mosolyt csalni a futballszurkolók arcára, magához ölelni a világot, melynek éveken keresztül fénylő csillaga volt.

Ronaldinho a francia PSG együttesétől érkezett 2003 nyarán Barcelonába, s volt az új elnökség első nagy igazolása, akinek nevéhez egy sikerkorszak fűződik, ami azonban túlontúl rövidre sikeredett. Ebbe azonban belefért két bajnoki cím, két spanyol szuperkupa-siker és egy BL-elsőség. Barcelonai karrierjének legszebb pillanatait 2004 kora tavasza és 2007 tavasza közötti időszakra tehetjük, amikor minden mozdulata képes volt mérkőzéseket eldönteni a Blaugrana javára. Ki ne emlékezne a Villarreal ellen elért csodagóljára, mikor a beadást mellel felemelte, majd ollózó mozdulattal a „sárga tengeralattjárók” hálójába juttatta. Mindannyian emlékezhetünk a 2005 tavaszán lejátszott Chelsea – Barça BL-nyolcaddöntőre, mikor a hazaiak 3-0-s vezetésénél 17 méterről, álló helyzetből úgy lőtte ki Cech kapujának jobb alsó sarkát, hogy a cseh kapusnak még utánanézni sem volt ideje, nemhogy vetődni tudott volna rá. Vagy amikor Ludovic Giulynek háttal adott gólpasszt, a számtalan pimasz módon elvégzett, védhetetlen szabadrúgás-góljára. Mind-mind emlékezetes momentumai barcelonai karrierjének. Azonban mindannyian arra a pillanatra emlékezünk a legjobban, amikor 2005. november 19-én a Santiago Bernabéu közönsége felállva tapsolta meg a futball akkori „félistenét”, miután kétszer egymásután végigcselezte a fél madridi csapatot, és helyezett higgadtan Iker Casillas hálójába. Felejthetetlen ékkövei ezek a labdarúgásnak.

Egyéni elismeréseit 2005-ben és 2006-ban kapta. Az első alkalommal elnyerte az Aranylabdát és a FIFA „Év Játékosa” címet is, 2006-ban az utóbbit. Az Aranylabda – szavazáson 225 szavazattal bizonyult a legjobbnak, megelőzve a második Frank Lampardot (148) és az ugyancsak angol, Steven Gerrardot (142). Elsőségéhez nem férhetett kétség, hisz a spanyol bajnoki címe mellett gólokkal, gólpasszokkal segítette csapatát, hogy látványos játékáról már ne is beszéljünk. A 2004/05-ös bajnoki idényben 35 bajnokin lépett pályára, s ezeken kilenc gólt lőtt, de emellett számos zseniális megoldással vétette magát észre. A következő idényt még ennél is jobb formában kezdte. 2005 őszén egyszerűen megállíthatatlan, lefékezhetetlen volt. Szinte minden mérkőzésen csapata legjobbja volt, aki magasan kiemelkedett a mezőnyből. Duplázott a Deportivo La Coruna, a Real Sociedad ellen, majd következett a Real Madrid otthonában elért szemet gyönyörködtető dupla. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ futballt szerető közönsége a brazil zsonglőr lábai előtt hevert. Nem lehetett betelni a játékával, amely örömet hozott a Barça-szurkolók szívébe és mosolyt csalt az arcukra. A BL-ben az Udinese ellen mesterhármast ért el, és a Werder elleni mérkőzéseken is egy-egy alkalommal eredményes tudott lenni. Így nem csoda, hogyha a futballszakma minden szegmense 2002. decemberében neki ítélte az Aranylabdát és a FIFA „év Játékosa” címet is. A lehető legjobb helyre került ez a két elismerés.

A következő esztendőben is ott folytatta, ahol 2005-ben abbahagyta. Spanyol bajnoki címet és Bajnokok Ligája-győzelmet ért el az FC Barcelona színeiben, továbbra is nagy mennyiségben termelte a gólokat, és mindig mosolyogva szórakoztatta a közönséget. Továbbra is a katalán klub legkiemelkedőbb játékosa volt, aki nemcsak a gólszerzésben, de az összjátékban is kulcsszerepet játszott. Szabadrúgásai messze Földön híresek és félelmetesek voltak, és a büntetőket is biztos lábbal értékesítette.  Ennek köszönhetően az edzők és csapatkapitányok szavazatai alapján 2006-ban is elnyerte a FIFA „Év játékosa” elismerést.

Lionel Messi

Mit is mondhatnánk a jelenkor legnagyobb, legzseniálisabb labdarúgójáról, amit a futballt szeretők és a Blaugrana szurkolói nem tudnak, nem ismernek. Az 1987-ben Rosarióban született argentin zseni élete, pályafutása nyitott könyv, amelyet zseniális gólok, látványos gólpasszok, odaadó, önzetlen csapatjáték kövei szegélyeznek. A még mindig csak 23 éves „Bolha” mindent elért klubszinten, amit egy játékos megnyerhet pályafutása során. Sorra döntögeti az egyéni csúcsokat, és feszegeti a fizika és saját képességének a korlátait. Mindig meglep minket valami újjal, valami váratlannal, és mindig csak elcsodálkozunk tehetségén, zseniális megoldásain, pimasz cselein. Álmélkodunk, csettintünk, nézünk, mint a moziban. Mi mást tehetnénk. Sokszor ép emberi ésszel nem lehet felfogni azt, amit a pályán csinál, és ahogyan csinálja.

A klubbal elért sikereit nem itt kívánjuk méltatni, csak felsorolnánk: négyszeres bajnok, kétszeres BL-győztes, Spanyol Kupa-győztes, nyert Európai Szuperkupát, Klub-világbajnokságot, négyszer Spanyol Szuperkupát. Számtalan mérkőzést az ő gólja/góljai döntöttek el – és micsoda gólok! Emlékezzünk a Getafe elleni spanyol kupa-találkozón elért szólógóljára, amivel először beírta magát a futballtörténelembe. Vagy itt van a legutóbbi, az Arsenal elleni BL-nyolcaddöntő visszavágóján elért briliáns találata, amire társai azt mondták, hogy még a FIFA’11-es számítógépes játékban sem tudják megcsinálni. Említhetnénk a 2008/09-es idényben elért tripláit, vagy az Arsenal elleni hazai mesternégyesét, de ezekre mind emlékezünk, vagy ha nem is, a videófelvételeken rendszeresen megnézhetjük.

Az Aranylabda – szavazáson először 2007-ben találkozhatunk először az argentinnal, amikor is a harmadik helyet szerezte meg Kaká és Cristiano Ronaldo mögött; ekkor 255 voksot kapott. A következő esztendőben már a második helyen végzett, a portugál játékos mögött, ekkor 281 szavazatot kapva. 2009-ben aztán újabb egy helyet ugrott előre, ennek köszönhetően elnyerte a Ballon de Oro egyéni díját: 473 szavazatot kapva toronymagasan utasította maga mögé Cristiano Ronaldót (233) és Xavi Hernándezt (170).

A FIFA „World Player” szavazásain is 2007 óta szerepel rendszeresen a neve. 2007-ben és 2008-ban is a második helyen végzett; első alkalommal Kaká, a második évben pedig a portugál futballista végzett előtte. 2009-ben aztán már ebben a „műfajban” is a világ tetejére ugrott: magabiztosan utasította maga mögé CR-t és Xavit.



2010-ben a FIFA egyesítette az addig külön-külön adományozott két elismerést, és FIFA Aranylabda néven adta oda az arra leginkább érdemesült labdarúgónak. Először a díj történelmében mindhárom lehetséges nyertes ugyanabból a csapatból került ki, nevezetesen az FC Barcelonából. Messi mellett Xavi és Iniesta várhatták bizakodva a díjkiosztó gálát, ahol aztán megint Lionel Messit látták a legjobbnak a szakértők. Így kétszer egymásután is az argentin zseni vitrinjébe került a becses trófea.

Az egyéni díjak fontosak egy labdarúgó életében, azonban sosem szabad szem elől téveszteni, hogy egyéni siker nem lehetséges a csapat sikerei nélkül. A labdarúgás csapatjáték, a társak nélkül még a legzseniálisabb focista is csak magányos harcos, Münchausen báró, aki magát próbálja kiemelni a bajból. Luis Suáreztől kezdve eljutottunk Messiig, ami magában foglalja a Klub fél évszázadának történelmét. Mindannyian zseniális labdarúgók voltak/vannak, akikre büszkék lehetünk, s akik öregbítették szeretett csapatunk hírnevét. Bízzunk a hasonlóan eredményes folytatásban!

VISCA BARCA!
VISCA CATALUNYA!