Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval.
Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal!
Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Montal i Costa: az építés és a fejlődés elnöke


Ha az ember, legyen szó pláne Barcelona-szurkolóról, meglátja ezt a nevet, hogy Montal, egyből elkezd gondolkodni. Igen, kedves szurkolótársaim, jól gondoljátok: volt már egy ilyen családnevű elnöke az FC Barcelonának. És igen, több ez, mint puszta névrokonság. Agustí Montal i Costa szoros rokoni viszonyban volt az 1946 és 1952 között az elnöki posztot betöltő személlyel. Montal i Galobart az édesapja volt Montal i Costának., s mint az apa, úgy a fiú is mély nyomokat hagyott a Blaugrana történelmének menetén. Az 1934-ben született fiú időszaka alatt visszatértek a sikerek a futballcsapat mindennapjaiba, ugyanakkor materiális építkezés is emlékezetessé tette Montal i Costa elnökségét.

1969 – a hatalomra jutás éve


Mindössze egy éves elnöki időszak után 1969. december 18-án lemondott posztjáról Nárcís de Carreras, aki a belső ellentétek lecsillapítása érdekében vállalta a kompromisszumos jelöltséget 1968-ban a Barcelona élére. Munkáját tökéletesen elvégezte, sikerült a Klub vezetésében rendet, egyetértést teremtenie, mindezt úgy érte el, hogy emellett a Klub hagyományainak tiszteletét régóta nem látott magasságokba emelte. Erőteljesen támogatta a katalán nép szabadságvágyát, a katalán nacionalizmust, ami ugyan némiképp veszélyes volt, de a diktatúra elnyomó gépezete már nem volt a „régi”. A falakról a vakolat már leomlott, és az alapok is kezdtek meginogni az 1960-as évek végén. Erről bővebben a következő részben írnék.

Térjünk vissza a katalán óriás belső életéhez. Carreras lemondása után ádáz harc indult az elnöki tisztség betöltéséért. Az egyik oldalon ott állt Pere Baret, aki az elmúlt esztendők sikertelenségét a hagyományok elvetésével, jelentős visszaszorításával kívánta orvosolni, s egy eredményesebb Klubot, csapatot építeni. A másik oldalon pedig az egykori elnök fiát látjuk, aki épp az ellenkezőjét képviseli. Agustí Montal i Costa a barcelonai gazdasági élet prominens szereplője, ízig-vérig katalán, a nacionalizmus elkötelezett híve és támogatója. Számára a hagyományok, a „Több, mint egy klub!” – szlogen többet jelentenek, mint üres szavak. Ő is a Klub felemelkedését, a sikerek újbóli eljövetelét kívánja, de ezt a hagyományok tiszteletben tartásával, erősítésével kívánja elérni.  A kétféle megközelítés aztán erőteljes összecsapásba torkollik, és – szinte már-már – „véres küzdelmet” eredményez. Végül nagyon szoros küzdelmet követően győz a józan ész, a hagyományok tisztelete, és Agustí Montal i Costát választják meg az FC Barcelona új elnökének.


Egy rövid életrajz


Agustí Montal i Costa 1934. április 5-én született Barcelonában, egy gazdag, ősi katalán család sarjaként; textilipari mérnök, üzletember és sportvezető. Az édesapja, Agustí Montal i Galobart a katalán textilipar meghatározó képviselője, igazi gentleman, nagyon sokat jótékonykodik, és a futball elkötelezett híve. Ennek megnyilvánulása volt, hogy az 1940-es évektől kezdve részt vesz az FC Barcelona irányításában, majd 1946 és 1952 között a Klub elnöki tisztségét is betölti. A fiú tehát szinte beleszületik a gazdasági életbe, a futball szeretetébe és a hagyományok tiszteletébe. Az ifjabb Montal számára a legfontosabb meghatározó elem az életében a katalán nemzeti identitás volt: minden kérdést ezen a „szemüvegen” keresztül nézett. Mindent támogatott, ami a katalán nemzet felemelkedését, fejlődését szolgálta, s a katalán nacionalizmus elkötelezett híve volt.

A két Montal - apa és fia

Mielőtt a Klub kötelékébe lépett volna, folytatta édesapja vállalkozásának vezetését, fejlesztését, azaz: irányította a textilipari vállalkozást, s egyben vezetői tapasztalatokat is szerzett. Mindezek után elérkezettnek látta az időt, hogy az FC Barcelonával maga is közelebbi kapcsolatot alakítson ki. Négy évvel apja halálát követően, amikor a Klub belső ügyei meglehetősen rendezetlenek, visszásak voltak, csatlakozott azon vezetőkhöz, akik a belső rend helyreállítását szorgalmazták, s ennek érdekében egy kompromisszumos elnökjelölt állítása mellett kardoskodtak. Ez a személy volt Nárcís de Carreras, akinek nevét a máig ismert jelmondat tette halhatatlanná: az elnöki kampányában az ő szájából hangzott el a „Més que un club!” jelszó, s vált máig meghatározóvá. Carreras lett 1968-ban a Klub elnöke, míg Montal i Costa az FC Barcelona egyik alelnöke. 1969 év végén Carreras távozott a Klub éléről, és új elnököt kellett választani, amelynek lezajlását követően Montal került az FC Barcelona élére. Ebben a pozíciójában 1973-ban megerősítették, miután könnyedén győzte le akkori ellenfelét, Lluís Casacubertát.

Hivatali ideje alatt elkötelezetten támogatta a „Més que un club!” – elvet, s a katalán nyelv terjesztését. Ő vezette be a tagsági kártyát a Klubnál, a Klub hírlevelét, amelyet katalán nyelven nyomtattak. Montal i Costa elnöksége idején, még Franco életében, arról rendelkezett, hogy a Nou Camp bemondója katalán nyelven tájékoztassa a nézőket. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a központi akarattal szembehelyezkedve irányítsa a katalán Klub mindennapjait: szókimondó, határozott jellem volt, aki nem ijedt meg a saját árnyékától. Minden lehetséges „fronton” szembehelyezkedett a spanyol szövetséggel: legyen szó a külföldi játékosok szerepeltetéséről, vagy éppen a „Guruceta-ügyről”. Elnöksége idején tért vissza a Klub a hivatalos, katalán elnevezéshez, és a francóista CF Barcelonából Fútbol Club Barcelona lett, ahogyan azt az alapítók megálmodták.

Nevéhez fűződik a Pista del Gel és a Palau Blaugrana sportcsarnokok felépítésének kezdeményezése, és befejezése. Vallotta ugyanis, hogy nem csupán a labdarúgás, hanem a többi szakosztályban sportoló Barçásoknak kell megfelelő lehetőségeket biztosítani. Így a többi csapatsportág képviselői számára is méltó, többfunkcionális csarnokot építtetett.

A sport terén, a Klub belső működésében elért egyértelmű sikereket követően, második elnöki ciklusának lejártával, távozott az FC Barcelona éléről, és kötelékéből. Továbbra is megmaradt a Klub hűséges támogatójának, rendszeresen részt vesz a Klub eseményein, különböző rendezvényein. Így jelen volt pl. 2010. július 1-jén, mikor Sandro Rosell-t beiktatták az elnöki tisztségébe. A Klubtól való távozása után visszatért a családi vállalkozás élére, s a katalán kulturális életben is fontos szerepet töltött be, ill. tölt be a mai napig.


A Guruceta-ügy („l’escándol Guruceta”)


Montal í Costa elnökségének egyik legkeményebb pillanata volt ez, amelyet nagyon nehezen tudott megemészteni, és elfogadni. Hasonlóan a szurkolókhoz, maga is a központi akarat megnyilvánulását látta ebben a skandalumban. Guruceta Muro nem tudni, hogy magától bíráskodott ennyire elfogultan, vagy csupán ő is a szövetségi akarat felsőbbsége előtt hajolt-e meg.  Mindentől függetlenül, az ítéletet követő időszakban hirtelen meggazdagodott, autót cserélt, majd végül az eltiltás sorsára jutott.

Az eset eklatáns példája a téves játékvezetői ítéletnek, amely a későbbi események ismeretében nem is nevezhető tévedésnek, sokkal inkább nyilvános csalásnak. Szomorú, hogy ehhez egy szép reményekkel induló, ekkor 29. életévében járó sípmester a nevét, becsületét adta. Soha nem tudjuk meg, hogy mi történt valójában, de az eset után történt dolgok önmagukért beszélnek, és kételyeket ébresztenek Emilio Carlos Guruceta Muróval szemben.

A baszk származású játékvezető 1941-ben született San Sebastiánban, és nagyon fiatalon első osztályban ténykedő játékvezető lett. Debütálására 1969. szeptember 21-én került sor, egy Zaragoza – Pontevedra (2-1) találkozó alkalmával. A szövetség őt bízta meg az FC Barcelona – Real Madrid spanyol kupa-negyeddöntő visszavágójának levezénylésével 1970. június 6-án. Az odavágót 2-0 arányban a „blancók” nyerték meg, így a visszavágóra előnnyel érkezhettek a Nou Campba. A hazaiak Carles Rexach révén gyorsan előnyhöz jutottak, így a továbbjutás kérdése nyitott maradt, mígnem elérkezett a második félidő 14. perce, és az inkriminált játékvezetői ítélet. A fővárosiak támadója, Velázquez indult meg Miguel Reina kapuja felé, a nyakán a Barça legendás játékosával, Joaquím Rifével. A fővárosiak csatára a büntetőterület közelébe érve hatalmasat esett, a felvételeken jól láthatóan „bevetődött” a tizenhatoson belülre. Az eseményeket jó 30 méteres távolságból követő Guruceta a hazaiak legnagyobb megrökönyödésére, tizenegyest ítélt. A jogtalan büntetőt Amancio Amaro kíméletlenül értékesítette, s ebben a pillanatban elszabadult a pokol a Nou Campban.

A gránátvörös-kékben szereplő játékosok hevesen reklamáltak a „sporinál”, a nézők mindenféle tárgyakat hajigáltak a pályára, majd bemászva a pályára, elözönlötték a játékteret. A baszk bírót a biztonságiak vették körül a pályán. A Barça néhány játékosa pedig tüntetőleg levonult a pályáról, nem volt hajlandó asszisztálni a nyílt inszinuációhoz, amellyel a katalánokat sújtotta a kétes hírű játékvezető. Végül a katalánok edzője, Vic Buckingham kérésére a játékosok visszatértek a játéktérre. Guruceta a legvehemensebben reklamáló katalán hátvédet, Silvestre Eladiót - aki a jegyzőkönyv szerint ezt mondta: „Eres un madridista, no tienes vergüenza” = am. „Te egy madridista vagy, nem szégyelled magad?” - piros lappal az öltözőbe zavarta. A megtört lendületű, és megfogyatkozott katalánok a második félidőben képtelenek voltak túltenni magukat az őket ért nyilvánvaló sérelmen, így maradt az 1-1, s a Real jutott tovább. A sorozat végén – a sors pikantériájaként – a Nou Campban hódította el a Copa Generalísimót.

Vajon tényleg csalást követett el az ifjú baszk? Az tény, hogy Joaquím Rifé II szabálytalankodott Velázquezzel szemben, és az is tény, hogy ezt a büntetőterületen kívül tette. A kérdés jogosságát az a tény teszi igencsak megalapozottá, miszerint nem sokkal a meccs után az egész város láthatta Gurucetát vadonatúj BMW-vel furikázni…A Barcelona csapatát és közönségét az se nyugtatta meg, hogy a játékvezető felejthetetlen működését hat meccses eltiltással sújtotta a spanyol szövetség. Erre mondják azt, hogy nesze semmi, fogd meg jól…


A külföldi játékosok szereplése elől elhárul az akadály


Egy másik, igencsak sarkalatos kérdés volt a spanyol labdarúgásban a külföldi játékosok szerepeltetésének ügye. Ennek engedélyezését is Montal érte el, mégpedig egy eléggé bizarr akció eredményeként. Montal megbízott – titokban – egy katalán ügyvédet, hogy az derítse ki: vajon a ligában foglalkoztatott dél-amerikai labdarúgók tényleg jogszerűen kaptak játékengedélyt? Miguel Roca hónapokon át tartó magánnyomozása érdekes és megdöbbentő végeredményt hozott: 60 futballistából negyvenhatnak nem voltak spanyolországi felmenői, márpediglen hispániai foglalkoztatásuknak ez volt a jogalapja. Ezt pedig úgy érték el, hogy bevett szokásként a latin-amerikai labdarúgók apai szülőhelyeként olyan spanyol településeket jelöltek meg, amelyek az 1936-39 közötti polgárháborúban elpusztultak. Így tehát a valódi nagyapai szülőhelyet, anyakönyveket felkutatni, érdemben igazolni fizikai lehetetlenség volt.

A szorult helyzetbe került szövetség nem tehetett mást, „piszkos alkut” kötött: a visszásságok eltussolása érdekében „felnyitotta” a sorompót a külföldi játékosok szerződtetése előtt. Agustí Montal is hajlott a megegyezésre, így 1973. május 26-án a szövetség kimondta: minden csapat igazolhat két külföldi labdarúgót. Ezzel elhárult a legfőbb akadály Johan I szerződtetése útjából. Ugyanakkor nem ment így se minden olyan simán…

A szezon kezdete gyengére sikeredett. A bajnoki rajtnál „beragadt” a katalán egylet. Az első hat forduló eredménysora (a Barça szempontjából): 0-1 (Elche), 0-0 (Racing), 1-2 (Celta), 3-0 (Espanyol), 1-2 (Sociedad), 0-0 (Real Madrid, otthon). A hat forduló alatt gyűjthető 12 egységből négy pontot sikerült megszereznie a csapatnak. Így nem csoda, ha a csapat szurkolói kezdtek elégedetlenkedni. Persze, a nyögvenyelős kezdetnek megvolt a nem sportszakmai indoka is: a spanyol szövetség csupán október végén adta meg a játékengedélyt Cruyff számára… (A Real keze magasra és sokáig elért.) A bajnoki gyengélkedés mellett az UEFA-kupából is kiesett a csapat.

Aztán 1973. október 28-án elérkezett a várva-várt pillanat: Johan I bemutatkozott a La Ligában is! A csapat 4-0-ra elgázolta a Granadát, s innentől kezdve páratlan sikersorozat vette kezdetét: az együttes a 32. fordulóig nem szenvedett újabb vereséget! A Barça a 13. fordulóban az élre állt, s onnantól kezdve nem volt megállás: a december 2. és január 13. közötti időszakot hét győzelemmel és 21-3-as gólkülönbséggel abszolválta a csapat! S az idény végén bajnoki címnek örülhettek a katalán óriás szurkolói – 14 évnyi „éhínséget” követően. A Camp Nou-ban határtalan volt az öröm és a boldogság. Mindenki a sikerek folytatódását remélte. Ehhez minden adott volt, újabb erősítésként Johan Neeskens érkezett a Klubhoz 1974 nyarán. Igaz, ennek áraként „Cholo” Sotil egyre inkább kiszorult a csapatból, majd 1976-ban végleg távozni is kényszerült. És az újabb futball-sikerek is elmaradtak. Így Montal elnökségének időszakára a labdarúgó-csapat egy bajnoki és Spanyol Kupa-elsőséget szerzett, ill. 1971-ben elhódította a VVK-serleget véglegesen.


Montal i Costa, az építő


Agustí Montal i Costa nevéhez nemcsak sportsikerek, hanem sportlétesítmények építésének a felhúzása is fűződik. A Pista Del Gel és a Palau Blaugrana sportcsarnok-komplexum az ő akaratának megfelelően épült fel, s vált a korszak tárgyiasult megnyilvánulásává.


Pista Del Gel


Az FC Barcelona műjégpályája, amely a téli sportok kedvelőinek, művelőinek az érdekében nyitotta meg kapuit.  A sportcsarnok nem csupán a Blaugrana sportolói számára nyújt edzési, szórakozási lehetőséget, hanem a korcsolyázni, jégkorongozni vágyó barcelonai fiataloknak, idősebbeknek is. A cél: egyszerre sportolni, jól érezni magunkat, s nevetgélni. eközben pedig magunkba szívni a Barcelona-érzést. Ezek motiválták Montal i Costát elnöki lépéseinek elején. Mihelyt az elnöki székbe lépett, egyértelmű utasítást adott a Klub pénzügyi szakembereinek, hogy teremtsék elő két sportcsarnok felépítését. Ezek egyike lett a Pista Del Gel, amely 1971. október 30-án nyitotta meg a kapuit, melyen személyesen jelent meg Juan Carlos de Borbón, Franco hivatalosan is kijelölt utóda, akit ma a világ II. János Károly néven ismer.

Mára hatalmas tömegek keresik fel egész éven át: gyermekek, fiatalok, családok érzik jól magukat, kapcsolódnak ki és szórakoznak önfeledten. Minden korosztály számára indítanak tanfolyamokat, amelyeken a korcsolyázás alapelemeit könnyedén elsajátíthatják az arra vágyók. Ugyanakkor az elsődleges használója az FC Barcelona jégkorong-csapata lett, amely a megnyitás esztendejében alakult, s azóta nagyon aktívan fejlődik, és szép eredményeket ér el. Részt vesz a spanyol bajnokságban, az európai kupákban, és még veterán csapattal is rendelkezik. S mindez nem jött volna létre, ha Montal i Costa nem gondol egy merészet. Miután az anyagi fedezetet előteremtették, megindulhatott az építkezés. A Pista Del Gel terveit Francesc Cavallier és Josep Soteras készítették el, s ez alapján indult meg az építkezés. A Junta Directíván belül komoly vita folyt az építkezés megkezdéséről, a csarnok fontosságáról, s voltak olyanok is, akik pénzkidobásnak tartották az egész projektet. Azonban a jövő igazságot szolgáltatott Montal i Costa tervének és akaratának!

Maga az épület 3650 négyzetméteren terül el, a pálya 61 m hosszú és 26 méter széles, és 1256 néző befogadására képes. A csarnok ad otthont többek között jégkorong-tornáknak, műkorcsolya-versenyeknek, ill. asztalitenisz- és vívó versenyeknek is. 1992-ben az olimpia alatt a labdajátékok és a küzdősportok résztvevői számára biztosított bemelegítési helyet.


Palau Blaugrana


A sportcsarnokot a Pista Del Gel-csarnokkal együtt építették, a tervezői ugyanazok voltak, mint a jégcsarnoké. Legfőbb jellemzője a vasbetonból készült hatalmas kupola, amely egyedivé teszi a sportvilágban. Amikor megnyitotta kapuit a világ egyik legnagyobb befogadóképességű és legmodernebb fedett sportkomplexuma volt. A kézi- és kosárlabda, valamint a görhoki és a futsal csapatok számára épült, ma is a klubnak ezen együttesei használják.

Amikor megnyitotta a kapuit, akkor 5969 szurkoló befogadására volt képes, majd 1994-ben kibővítették, és ezt követően 7585 ember foglalhat helyet a lelátóin. A Palau szinte egybeépült a Pista Del Gellel, így hatalmas épületegyüttest jelentenek a Camp Nou területén belül. A két csarnok hasznosan kiegészíti egymást, és jól példázza Montal i Costa sportvezetői nagyságát. A Palau Blaugranát a Pistánál egy héttel korábban, 1971. október 23-án nyitották meg nagyszabású ünnepségek közepette. Az 1992-es nyári olimpián a cselgáncs, a teakwando és a görhoki sportágak versenyeinek adott helyszínt.

A Palau tetején a Barça híresk kézi- és kosárlabdás játékosainak a visszavonultatott meze látható: Andrés Jimenez (4), Nacho Solozábal (7), Epi (Juan Antonio San Epifanio, 15) a kosarasoktól, míg Oscár Grau (2), Inaki Urdangarin (7), Joan Segalés (14) és David Barrufet (16) a kézisek sorából. Így tiszteleg a Klub a kiváló játékosok nagysága előtt.


Az edző szerepében: Rinus Michels


Az 1969-ben elnöki székbe kerülő Agustí Montal i Costa elnök számára két fontos tényező volt a katalán Klubnál: megőrizni, erősíteni a katalán hagyományokat, és visszavezetni a Barçát a Liga élére. Nagyon jól tudta, hogy ezen tervek megvalósulásához pénzre van szükség. Ennek érdekében mindent elkövetett, hogy a Klub anyagi kondícióit javítsa, s ezáltal minőségi erősítéseket tudjon foganatosítani. Ennek lett az eredménye, hogy 1971. júniusban leigazolta a padra a korszak zseniális edzőjét, Rinus Michels-t, aki hamarosan nekilátott az embert próbáló feladatnak.

Első, és legfontosabb feladata az volt, hogy az öltözőben rendet teremtsen. Az elmúlt évek sikertelensége kikezdték a csapategységet, felborították az öltöző harmonikus idilljét. A csapat sokkal inkább hasonlított játékosok összességére, semmint egy olyan közösségre, akik egy célért, egymást segítve küzdenek. Ahhoz pedig, hogy a Ligában újra sikeres lehessen a katalán gárda, egységet, rendet kellett teremteni a játékosok fejében, s ezzel párhuzamosan az öltözőben. Rend, fegyelem, pontosság – ezek jellemezték a holland szakember ars poeticáját, s ezt alkalmazta Katalóniában is. Az elnöktől és a klubvezetéstől maximális mértékben szabad kezet kapott, mind szakmai, mind fegyelmi kérdésekben. Montal i Costa jól tudta: a holland edző nem szereti, ha beleszólnak a munkájába, vagy megpróbálják irányítani, ahhoz ő túlságosan karakán személyiség volt. Az elnökségnek ez nem is volt célja, őket csak az újabb sikerek beköszöntésének célja vezérelte. Ezért minden anyagi és egyéb jellegű áldozat meghozatalára készen álltak.

Így került a csapat kötelékébe 1971 nyarán, Michels érkezése után Enrique Costas a megbízhatóságáról híres hátvéd, majd a következő nyáron Jesús Antonio De la Cruz, a kiváló hátvéd. Michels lassú, de szisztematikus építkezésbe kezdett a csapatnál. Az edzések óramű pontossággal kezdődtek, aki nem jelent meg rajta időben, büntetést kapott. Rinus nemcsak a klubon belüli, de a magánéletre is kiterjedő normákat vezetett be; ellenőrzése alatt tartotta a játékosok azon idejét is, amikor nem a csapattal voltak, nem összetartáson voltak, vagy éppen edzésen. Azt vallotta ugyanis, hogy egy játékosnak a nap mind a 24 órájában aszerint kell élnie, táplálkoznia, pihennie, hogy a mérkőzéseken, edzéseken megfelelő edzettségi, fizikai állapotban tudjon megjelenni. A kicsapongásokat, az éjszakázásokat felszámolta: előírta minden játékosának, mikortól-meddig lehet szórakozni. Mérkőzések előtti napon pedig semmilyen „léhaságot”, lazítást nem engedélyezett a számukra. Volt rá eset, hogy ezeket személyesen maga ellenőrizte! Aki nem eszerint élt, büntetésben részesült. Szorosan felügyelte a játékosainak edzettségi állapotát, fizikai teszteredményeiket. A csapatorvosnak előírta, hogy a játékosokat folyamatos felügyelet alatt tartsa, az éves vizsgálatokon felül is felügyelje táplálkozási szokásukat, végezzen rajtuk fizikai- és terhelési teszteket. Ezeket feljegyeztette, és maga ellenőrizte. Olyan organikus rendszert épített fel, amelyben mindenkinek megvolt a maga szerepe, feladatköre a Klubon belül. Erről a szigorúságról, és szoros felügyeletről számtalan játékosának visszaemlékezéséből kaphatunk ízelítőt; pl. „Cholo” Sotil is megemlékezett egy interjúban Michels tudatos, mindenre kiterjedő edzői munkájáról.

Michels edzőségének éveiről külön cikkben megemlékeztünk már, így csupán az 1973/74-es idény rövid bemutatását ismételjük itt meg.

Ebben a szezonban a csapat szárnyalt, ami két alapvető dolognak volt köszönhető. Egyrészt, Rinus Michels munkájának, másrészt, Johan Cruyff vezéregyéniségének. Az alapok megteremtése, a rend helyreállítását követően a játékosok nem csupán magukért, hanem egymásért, a közösségért kezdtek el küzdeni, hajtani. A csapatban rejlő klasszis tudás így a pályán eredményekben, játékban is megmutatkozott. Ez pedig egyértelműen Michels munkásságának volt köszönhető, aki fegyelmet teremtett az öltözőben, és rendet rakott a játékosok gondolataiban. Mindenki tudta, mi a dolga, mit szabad, és mit nem. Ehhez járult az új szellemű játékrendszer, amiben mindenkinek megvolt a helye és a feladatköre. Az új taktika több futást, magasabb szintű helyezkedést kívánt mindenkitől, de a játékosok erre maximálisan vevők voltak. Michels munkájának, szisztematikus edzésmódszereinek volt köszönhető, hogy a nagy „öregek” – Antoni Torres García, Salvador Sadurni Urpi – szinte „másodvirágzásukat” élték. Ezt támasztja alá, hogy a kapus 33-34 éves korában nyerte az utolsó két Zamora-díját, s alkotott maradandót a Barça kapujában. Torres is 31 éves volt, mikor eljutott a bajnoki címig, amit Michels szellemiségének, vasakaratának köszönhet, javarészt.

A másik sikerkovács Johan Cruyff volt, aki megérkezésével, pályára lépésével megváltoztatta a csapat mindennapjait. Már első bajnoki fellépésén, 1973. október 28-án a Granada elleni hazai bajnokin (4-0) duplával mutatkozott be a Nou Camp közönségének. Játékengedélyének hosszadalmas megszerzését követően kezébe vette a „gyeplőt”, és igazi „kocsiként” irányította a Blaugranát. Mind a pályán, mind az öltözőben ő volt a vezető személyiség: a játékostársak tisztelték, becsülték, a szurkolók pedig egyenesen imádták. Döntő érdeme van abban, hogy tizennégy esztendő múltán újra a csúcsra jutott az együttes, és sikerült elhódítani a La Liga-elsőséget.

Az elmaradó eredmények, a szurkolók egyre erősödő moraja döntő lépés meghozatalára késztette a Klub vezetőit, akik engedve a nyomásnak 1975 nyarán menesztették Michels-t, s a helyére a nyugatnémet Hennes Weisweilert nevezték ki, aki az azt megelőző években a Borussia Mönchengladbachhal kiemelkedő sikereket ért el. Azonban a német tréner nem tudta visszahozni azt a csapategységet, ami Michels idején megvolt. Emellett pedig a csapat karmesterével, Cruyffal sem tudott „zöldágra” vergődni, így egyetlen idény után menesztették őt is. A padra pedig 1976. májusban visszatért Rinus Michels, hogy újabb két esztendőn keresztül irányítsa az FC Barcelona szakmai munkáját.


Montal i Costa emlékezik


Montal i Costa első emléke gyermekkorából meglehetősen szomorú pillanata a katalán nemzet történelmének. A polgárháború vége felé Barcelonát bombázták Franco csapatai. Ő és az édesanyja az Urquinaona metróállomáson találtak menedéket, miközben a bombák hullottak a fejükre.

Ugyanez az ember 33 évvel később az FC Barcelona elnöke lett. Elnöki programjának legfontosabb pontja a partnerség jelszava volt, s ez nem csupán üres szólamot jelentett Montal i Costa szájából. Az anyagi lehetőségeken túl nagy szerepet szánt a hagyomány tiszteletének, a futball stílusosságának, ugyanakkor nagyon jól tudta: az eredményekhez jó játékosok kellenek, a jó játékosok pedig pénzbe kerülnek. Méghozzá sok pénzbe. S az ekörül kialakult vita nagyban meghatározta elnökségének megítélését.

Azt is alapvető fontosságúnak tartotta, hogy a Klub elnökéről a sociók teljes köre, azaz: minden pártoló tag szavazhasson. Ugyanakkor ezt a lehetőséget Franco életében nem lehetett kivitelezni, mivel a spanyol szövetség, s a klubok nagy része is, mereven elutasította.

Miután megválasztották az FC Barcelona elnökének, köszönetet mondott mindenkinek, s kijelentette, hogy kész együtt dolgozni mindenkivel, aki a Klub érdekeiért kíván cselekedni. Az ellenfeleit, köztük Pere Baret elnökjelöltet is, a "csapatba" hívta, hogy együtt munkálkodjanak a Barça sikerein. Miután elmondta a beszédét, az autójához ment, ahol a szurkolók egy része ellenségesen viselkedett vele szemben, ő azonban mosolyogva az autójába ült, s elhajtott. "Eszméletlenül boldog voltam, mert biztos voltam abban, hogy a programomat meg tudom valósítani".

Elnöksége idején kezdték el építeni a Palau del Gel-t és a Palau Blaugranát, amelyek multifunkcionális sportcsarnokok voltak, ugyanakkor rengeteg pénzt felemésztettek. Erről Montal így vall: "Életem során sok sportágat kipróbáltam. A sport, s ezen belül a labdarúgás mindig is nagyon fontosak voltak a számomra. A két sportcsarnok felépítése vitatható és nem jövedelmező volt, ugyanakkor azért döntöttem a felépítésük mellett, hogy minden sportág számára lehetővé tegyem a megfelelő kereteket, amelyek a Klubhoz tartoztak."

A futballra rátérve elnökségének első időszakára emlékezett vissza Montal, aminek keretében nagyon kellemes hangnemben emlékezett meg Vic Buckinghamről, akivel bajnoki ezüstérmet nyert a Barcelona csapata. "Vic egy nagyon tanult angol úriember volt a futballban, aki nagyon barátságosan viselkedett az emberekkel, és jól tudta, hogyan kell a csapatot irányítani, vezetni. 1971-ben megnyertük a Spanyol Kupát, és BEK-indulás jogát is kivívhattuk volna, hiszen pontegyenlőséggel fejeztük be a szezont a valencia gárdájával. Mégis, a második helyen végeztünk, és Buckinghamnek el kellett hagynia a csapatot. A távozásának azonban nem szakmai, hanem egészségügyi okai voltak: nagyon komoly gerincproblémákkal küzdött. Ez annál is inkább fájdalmas döntés volt, mivel a játékosok és közte szinte érzelmi kötődés alakult ki: az az ember nagyon tudta, hogyan kell csapatot csinálni. Mielőtt elhagyta a klubot, csak ennyit mondott: 'Egyetlen nagy játékos van jelenleg a világon, ez pedig Cruyff'. Buckingham volt az, aki kezdeményezte a kapcsolat felvételét a holland játékossal, ill. az Ajax-szal."

Montal i Costa személyes hibájának tartja azt a szomorú eseményt, hogy 1976-ban Rinus Michels távozott a csapat éléről. Ebben elismeri a saját személyes felelősségét is, amit a mai napig bán. "Egészen az 1975/76-os szezon végéig fel sem merült, hogy Rinus helyére mást szerződtessünk. Azonban a klub és jómagam is, mégis úgy határoztunk, hogy egy másik edző folytassa a munkát. Érkezett Hennes Weisweiler, majd Laureano Ruíz, de ők nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, s visszatért Michels. Rinus elküldése 1976 nyarán hiba volt, nagy hiba. Hatalmas hibát követtem el."

Érdekes történelmi pillanat az, amely összekapcsolja apát és fiát. A Klub 50 éves jubileumát Agustí Montal i Galobart elnöklete alatt tartotta, míg a 75 éves jubileum idején a fia, Montal i Costa volt a Presidente. Erről így vélekedik a fiú: "Az 50 éves évforduló idején még kemény diktatúra volt az országban, a sportra erős politikai nyomás nehezedett, mint minden másra. A megemlékezés sok kezdeményezését a diktatúra, a központi akarat meggátolta. Azonban az én elnökségem idején, már bátrabbak lehettünk, hiszen a diktatúra kifulladóban volt, még hogyha ezt nem is vallották be. Népünk már szabadabbnak és nyitottabbnak érezhette magát, s ebben az FC Barcelonának nagy szerepe volt. A klub jelentette a katalán nemzeti érzés erősödését, a kettő egymással szorosan összefüggött már ekkor. A 75. évforduló kapcsán a klub jelentette Katalónia kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági újjászületését. A Blaugrana integrálta, hozta egy csoportba azokat, akik szabadságért, a nemzeti önrendelkezésért akartak küzdeni. Nyugodtan állíthatom, hogy ekkora már az FC Barcelona a szabadság szinonímájává vált."

Montal i Costa beszélt röviden Franco haláláról is. "Az otthonomban voltam, amikor meghalt. Joan Granados, a klub főtitkára hívott telefonon, és közölte velem a hírt. Ekkor én autóba ültem, s a klubba, az irodámba hajtottam, ahol Granadosszal és Jaume Rosell menedzserrel vitattuk meg a teendőket. A rendszer pedig, amelyről azt gondoltam, hogy vas szilárdságú, szinte pillanatok alatt darabokra tört széjjel. Franco halálával a rendszere is sírba szállt." Franco halála után a nemzeti önrendelkezés lehetősége is megnyílt, aminek első jele volt, hogy a száműzetésben élő katalán vezetők, visszatértek Barcelonába. Köztük volt Josep Taradellas, aki a Generalitat elnöke volt száműzetésben, s első nyilvános beszédére éppen a Camp Nou-ban került sor. Erről a pillanatról így emlékezett meg Montal: "Nem Taradellas személye volt a fontos, hanem az eszmény, az intézmény, amit képviselt."

Miután 1977-ben leköszönt az FCB elnökségéről, visszatért a textiliparba, és a családi vállalkozást irányítását folytatta. A vállalkozást azonban 1989-ben be kellett zárni, mivel a piaci körülmények alapjaiban változtak meg. "Voltak tervek a szerkezeti átalakításra, de ebben a világban, ahol a határok szinte eltűntek, nem lehettünk versenyképesek. A Kínából érkező tömegáruval nem tudtunk versenyre kelni. Képtelenek voltunk oly mértékben lecsökkenteni az önköltségeinket, hogy a felszínen tudjunk maradni. Hiába fektettünk tőkét a gépesítésbe, nem tudtunk nyereséget produkálni. Az importáru olcsóbb volt, mint amennyiért mi itthon meg tudtuk termelni az árut. Lehet, hogy ebben a dologban, a vállalkozás bezárásában, én is hibás vagyok." - zárta szavait az egykori elnök.

A továbbiakban a magánéletéről, családjáról beszélt Montal. elmondja, hogy egyik XIX. Századi felmenője, Paula Montal már gyermekkorától kezdve a segítőkészség legszebb példája volt. Nagyon szerette az embereket, mindent elkövetett, hogy segítsen a szociálisan rászoruló embertársain. Legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy mindenki megtanuljon írni-olvasni.

Végezetül arra a kérdésre, hogy "mit szeretne, milyen jelzővel emlékezzék önre az utókor?", így válaszolt:
- "Elkötelezett. Igen: elkötelezetten szolgáltam a hazámat. Ennyi."

Agustí Montal i Costa egy nagy történelmi múlttal rendelkező igazi, katalán család sarjaként nemcsak az FC Barcelona, hanem Barcelona városának és egész Katalóniának a mindennapi életében fontos szerepet játszott, s játszik a mai napig is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy nyugdíjba vonulása után a katalán közélet és kultúra egyik aktív résztvevőjeként mindent elkövet annak érdekében, hogy a katalán nyelv és kulturális élet virágozzon, fejlődjön. 2003-ban a Katalán Enciklopédia Társulat elnöke lett, majd 2006-ban létrehozta a társulat Alapítványát, melynek elsődleges feladata a katalán nyelvi értékek védelme, életben tartása. Emellett mint az FC Barcelona pártoló tagja részt vesz a Klub hivatalos rendezvényein, ülésein, s az elnökválasztásokon is. 2010. július 1-jén több elnök-kollégája társaságában személyesen vett részt Sandro Rosell i Feliu Elnök beiktatásán, ami nem csupán gesztus értékű volt.

Laporta, Montal i Costa, Reyna, Gaspart

Az egykori elnök egy nagyon nehéz történelmi időszakban töltötte be ezt a felelősségteljes feladatot. Minden lépésével, minden döntésével a katalán nemzeti érzés erősítését szolgálta, építkezéseivel, fejlesztéseivel pedig az FC Barcelona nagyságát lendítette előre a sport világában. Elnökségének ugyan voltak negatív pillanatai, ha azonban a nagy egészet tekintjük, nyugodt szívvel mondhatjuk: Agustí Montal i Costa a Klub legnagyobb elnökeinek sorába tartozik, aki méltó az utókor szeretetére és feltétlen tiszteletére. A magunk nevében csak azt mondhatjuk: Köszönjük Elnök Úr!