Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval.
Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal!
Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

César Rodríguez – a gólgép

César Rodríguez az FC Barcelona spanyol nemzetiségű csatára, később edzője, akit szokásosan "El Pelucas"-nak, azaz "A parókás"-nak hívtak. Pályafutása során számos címet nyert, de az utókornak leginkább félelmetes statisztikai mutatói miatt maradt emlékezetes. Az ellenfél hálóőreinek lába mindannyiszor megremegett, amikor a kivételes lövőtechnikájú, kiválóan fejelő játékos labdához ért a kapu közelében.

1920. június 29-én Leónban született a csapat legendás támadója, César, akinek pályafutása a trófeákon túl leginkább gólokban mérhető. A hőskor két óriásán Alcántarán és Samitieren kívül csak neki sikerült túljutnia a "háromszázas álomhatáron" – 448 barcelonai mérkőzésén 301-szer talált a kapuba. 285 bajnoki mérkőzésen 195(!) gólt lőtt, ennél többet a La Liga történetében csak három játékosnak sikerült elérnie: az Athletic Bilbao és a spanyol labdarúgás korszakos zsenijének, Telmo Zarrának, és a Real Madrid két játékosának, Alfredo di Stéfanónak és Hugo Sáncheznek. Játékos-pályafutásával örök időkre beírta nevét a spanyol labdarúgás történelemkönyvébe.

Pályafutása során játszott az FC Barcelona (1939-40, 1942-54), a Granada (1941-42), a francia Perpignan (1955-57) és az Elche (1957-60) csapatában, de a legeredményesebb a katalánoknál volt.

A labdával már fiatal korában összebarátkozott, s annak rendje szerint futballozni is kezdett szülővárosa korosztályos csapatában, méghozzá két fivérével együtt. Tehetségére felfigyelt az FC Barcelona, s César el is igazolt a katalán klubhoz, azonban bemutatkozása gránátvörös-kékben még váratott magára, mivel besorozták. Katonai szolgálata miatt két évet a Granadában töltött, így az élvonalban nem is a Blaugrana mezében debütált – előbb a vezetésével feljutott a Granada a másodosztályból, majd a következő idényben 23 (más források szerint 26) gólt szerezve a második lett a góllövőlistán. Első mérkőzését a Primera Divisiónban a Granada színeiben az 1941/42-es szezonban a CD Castellón elleni 7-3-as győzelem alkalmával játszotta, amely meccsen csapata hét góljából hatot vállalt.

1942-ben végre játékra jelentkezett a katalánoknál, ahol természetesen tárt karokkal várták, s a következő több mint egy évtizedben hűségesen szolgálta, valamint jó és kivételesen eredményes játékkal segítette csapatát, s számos sikerben vállalt főszerepet. Egymást követő hat bajnoki idény végén (1946-1951) köszöntötték a Barça házi gólkirályaként, sorrendben 11, 10, 19, 28, 19 és 29 találattal – ilyen sorozattal rajta kívül senki sem rendelkezik. Az 1948/49-es szezon során lőtt 28 góljával pedig elnyerte a Pichichi-díjat is,  amely a La Liga legjobb gólvadászának járó egyéni elismerés.

Barcelonai karrierje alatt öt alaklommal is bajnoki címet ünnepelhetett, első ízben 1945-ben, majd a következő nyolc esztendő során négy további alkalommal (1948, 1949, 1952, 1953). Sikerlistája itt még korántsem ér véget, hiszen sorozatban három alkalommal a hazai kupasorozatban is diadalmaskodott klubjával (1951, 1952, 1953), négy ízben a Szuperkupa elődjét, azaz az Eva Duarte Kupa serlegét is magasba emelhette (1945, 1948, 1952, 1953), s kétszeres Latin Kupa-győztesnek is elmondhatta magát (1949, 1952). Kubala vezetésével pedig részese volt a történelmi jelentősségű idénynek (1951-1952), mely során öt különböző trófeát is megszerzett csapatával.

Két emlékezetes mérkőzést emelnénk ki barcelonai karrierjéből – mindkettő a Spanyol Kupa döntője volt:

Az elsőt 1951-ben a baszk Real Sociedad ellen játszotta a Barcelona. A mérkőzést a Ramallets, Calvet, Biosca, Segarra, Gonzalvo III, Martin, Seguer, Kubala, César, Aldecoa, Nicolau Gar összeállítású csapat 3-0 arányban megnyerte, César  duplázott, míg a harmadik gólt Gonzalvo III szerezte.
A másik döntőre egy év múlva, 1952-ben került sor, melyet a Valencia ellen vívott a Katalán Óriás. Az összeállítás nagyban hasonlított az előző évire: Ramallets, Martin, Biosca, Seguer, Gonzalvo III, Bosch, Basora, César, Vila, Kubala, Manchón. A mérkőzést hosszabbítás után 4-2-re nyerte a Barça, és César ezen a döntőn is eredményes volt. A többi gólt Basora, Vila és Kubala László szerezték.

A spanyol válogatottban 12 alkalommal lépett pályára, és 6 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. 1945. március 11-én Portugália ellen (2-2) debütált a válogatottban, tagja volt az 1950. évi világbajnokságon szereplő spanyol válogatottnak, majd 1952-ben búcsúzott a spanyol címeres meztől. A katalán válogatottban 1943-54 között 10 alkalommal szerepelt, és 5 gólt lőtt.

Távozása után nem volt elsődleges célja edzőnek állni, de miután szülővárosa csapatától elcsábították az Elchéhez, egyaránt volt futballista és edző is. Játékosként  1958 szeptemberében visszatért korábbi sikerei helyszínére egy barátságos mérkőzés erejéig, ahol mintegy félszázezer szurkoló csak miatta érkezett a stadionba. Nem meglepő módon elképszető ovációval fogadták, amit mint egy gyermek, megkönnyezett, majd még egyszer, utoljára magára öltötte a Blaugrana felszerelését. A nézők állva tapsoltak és ünnepeltek, a mérkőzés pedig 3-2 arányú hazai győzelmett hozott két magyar góllal (Kubala, ill. Kocsis). Ezt követően még 39 esztendős koráig futballozott úgy, hogy az utolsó időszakban egy sérülés miatt már nem középcsatárként, liberóként szerepelt egészen visszavonulásáig. A következő években a Real Zaragoza alkalmazásában állt, mint szakvezető,  majd 1963 és 1965 között, két idényen és 85 mérkőzésen keresztül irányította az FC Barcelona szakmai munkáját, azonban a sikertelen idények után lemondott az edzői posztról. A játékosként oly sikeres ember edzőként – sajnos – nem tudott maradandót alkotni. Ennek ellenére máig nagy tisztelet övezi, a Klub halhatatlanjai között tartják számon. 1995-ben bekövetkezett halála mélyen megrázta a Klubot és szurkolóit. Temetésén több ezren vettek részt a katalán fővárosban.

César Rodríguez kivételes játékos volt, aki olyan nagyságok mellett tudott egyéniség lenni, s maradandót alkotni, mint Kubala, Ramallets, vagy Kocsis. Mindenre elszántan küzdött, számtalan gólt szerzett, s rengeteg sikert ért el, így a szurkolók rendkívül szerették. Végezetül egy rövid anekdotával búcsúzunk "El Pelucas"-tól, melyből még jobban megismerhetjük: egy Murcia elleni mérkőzésen a gránátvörös-kék csapat számára ítélt büntetőt a játékvezető. César olyannyira dühös lett, amiért szerinte érdemtelenül jutottak tizenegyeshez, hogy a Fair Play nagyköveteként mindenkit elküldött onnan, a labda mögé állt..., majd elegánsan a kapus kezébe emelte a játékszert.

Adatlap:

Varga Tamás és Toni Torres