Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval.
Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal!
Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Antoni Ramallets – a kapusok királya

Vannak idők, amikor egy csapat keretében egyszerre több klasszis is szerepel. Vannak idők, mikor a csapat kerete szűkölködik kiemelkedő tudású labdarúgókban. Az 1940-es évek közepétől számított másfél évtized a Barcelona életében az előbbi tétel jellemezte. Olyan zsenik rúgták a bőrt a Blaugrana színeiben, mint Seguer, Gonzalvo III, Segarra, Kubala, Manchón, Eulogio Martínez, Luis Suárez. A sor még folytatható lenne, de ennek a pályafutást bemutató írásnak egyetlen legenda a témája. Egy legenda, akinek szelleme, nagyszerűsége máig él a katalán emberekben. Egy kapus, akinek zsenialitása, tudása egy egész korszakot határozott meg. Akinek neve egybeforrt a Barcelonával. Ismerjük meg Antoni Ramallets életpályáját.    

A Barcelona legendás kapusa 1924. június 4-én született a katalán fővárosban. Az 1950-es évek legkiválóbb kapusaként vonult be a spanyol labdarúgás történelemkönyvébe, majd a ’60-as években edzőként dolgozott.

„Gömbérzéke” már fiatalon megmutatkozott, így nem csoda, hogy 12-13 évesen jelentkezett a CE Europa csapatánál. Az edzői hamar felfigyeltek azon képességeire, amelyek a „gólvonalra parancsolták” az ifjú Antonit. Ruganyos volt, kiváló reflexekkel rendelkezett, a kimozdulásoknál magabiztosságot mutatott. Hamar kiderült: egy igazi gyémántot találtak. Nem volt más feladata az edzőknek, mint csiszolni, alakítgatni e „drágakövet”. Ramallets pedig alázattal közelített a választott sportágához: mindent a futballnak rendelt alá.

18 évesen megkapta első profi szerződését: a Real Mallorca csapatához szerződött, hogy tovább fejlődjön, szokja a felnőtt csapat légkörét, tudást és tapasztalatot szerezzen. Két idényt követően a katalán San Fernandóhoz csatlakozott, ahol a katalán óriás vezetői még közelebbről figyelhették pártfogoltjuk fejlődését. Egy idényt eltöltött a Real Valladolidnál is, majd 1947-ben csatlakozott a gránátvörös-kék alakulathoz. Az FC Barcelonának 1947 és 1962 között állt a szolgálatában – nála hosszabb ideig csak Salvador Sadurni szolgálta kapusként a katalán nagy csapatot. A 15 év alatt sikert-sikerre halmozott: nem szűkölködött az egyéni elismerésekben, és a csapatsikerekben sem. Pályafutása arannyal volt kikövezve, ő pedig aranybetűkkel véste bele a nevét a Barça históriás könyvébe.

Az FC Barcelona legendás alakja, a katalán és spanyol kapusiskola egyik legnagyobbja, aki máig példátlan módon 5 alkalommal nyerte el a Zamora - díjat, azaz választották meg a La Liga legjobb kapusának. Hétszeres katalán, és 35-szörös spanyol válogatott kapus; ő védte a spanyol válogatott kapuját az 1950-es, brazíliai világbajnokságon. A VB-n nyújtott teljesítménye okán kiérdemelte „a maracanai macska” becenevet.

1946-ban, 22 évesen írta alá első szerződését a Barcelonával, de ezt a szezont még a Real Valladolid kapusaként játszotta végig. 1947 nyarán visszatért a Barcelonához, ahol első bajnoki meccsét 1948. november 28-án a Sevilla ellen (2-1) játszotta. Ebben a szezonban még második számú kapusnak számított Juan Zambudio Velasco mögött. Velasco a maga korában legalább akkora kaliberű kapus volt, mint Antoni Ramallets. Sajnos, vagy szerencsére, sérülése okán az 1940-es évek végén a cserepadra szorult, hogy átadja helyét Ramallets – nek. A katalán portások legnagyobbika pedig élt a lehetőséggel.

Míg Antoni a Zamora – díjakat gyűjtögette, a csapat három alkalommal jutott fel a bajnoki tabella csúcsára (1952, 1959, 1960). Jól láthatóan óriási szerepet játszott a bajnoki címek megszerzésében, s nem rajta múlt, hogy 1956-ban a második, 1957-ben pedig a harmadik helyen végzett a Blaugrana.

Barcelonai karrierjének egyik legeredményesebb és legfényesebb idénye az az 1951/52-es szezon volt, amit a Klub történetében „az Ötkupás Barça” – „Barca de las 5 Copas” címen emlegetnek: a Csapat Ferdinand Daucík vezetésével megnyerte a spanyol bajnokságot, a spanyol kupát, a spanyol szuperkupát, a Latin Kupát és a Martini Rossi Kupát. A következő szezon is hasonlóan sikeredett a kapus és a csapat számára: a hazai triplázás újfent sikerült. E két idény volt a kapus számára is az „első aranykor”: minden sikerült – ahol elindultak, ott győzelemmel zárták a sorozatot. Ramallets, amint azt a Zamora – díj is mutatja, elévülhetetlen érdemeket szerzett a sikerekben. Kiváló védéseivel tartotta a lelket a csapatban, amit az előtte álló védelemnek is köszönhetett.

Maracana "macskája" - az 1950-es Világbajnokság emléke

Az 1950-es évek sikercsapatának oszlopos tagja, aki összesen 538 meccsen védte a Barca kapuját, amiből 288 bajnoki összecsapás volt (1947-1962). Az ’50-es évek „nagy Barcelonája” nem volt elképzelhető nélküle. Fernández, Daucík, Puppo, Balmanya és Herrera edzősködése alatt is az együttes elsőszámú kapusának számított, csupán sérülések alkalmával adta át helyét a második számú kapusnak. Mindig lehetett rá számítani, ő pedig magabiztos játékkal, remek kifutásokkal szolgálta meg a vezetőség bizalmát és a nézők szeretetét. Utolsó éveiben pedig nemcsak a védésekkel foglalkozott, hanem azzal is, hogy utódját felkészítse a felnőtt csapat kapujának védésére. A kiszemelt utód pedig minden percet kihasznált a tanulásra, a fortélyok ellesésére. Így válhatott Sadurniból meghatározó kapus, eredményes játékos, akit ugyancsak nem kerültek el az egyéni elismerések.

Daucík távozása után a csapatot a sikerek elkerülték, bajnoki ezüst- és bronzérmek követték egymást, ő maga azonban nem lankadt: mondhatni rajta nem múltak a csapat sikerei. Amint ez a táblázatból is kivehető, két alkalommal is a Liga legjobb kapusának választották. Ezekben az években is tudása legjavát adva szolgálta a Nou Camp közönségét. Mindig a kezdőben kapott helyet, ha éppen nem hátráltatták a sérülések. Az 1953/54-es szezon kétharmadát térdsérülés miatt ki kellett hagynia, de az idény végére sikerült felépülnie. Az ’50-es évek közepén Pedro Estrems számított első számú helyettesének, neki azonban sok lehetősége nem volt a bizonyításra. Daucík távozása után az egyéni sikereken kívül csak egy Spanyol Kupa – elsőség került a csapat vitrinjébe.

Az 1957. június 16-án a barcelonai Campo Montjuich-ban megrendezett döntőn a csapat 1-0 arányban verte az RCD Espanyol gárdáját. A döntő gólt Sampedro szerezte, a Blaugrana kapuját pedig Ramallets védte. A bajnokságban a csapat ezüstérmes lett, ő pedig Zamora – díjat nyert.

Az 1950-es évtized „második aranykora” Helenio Herrera érkezésével köszöntött be a Nou Campba. Az argentin mester új impulzusokat adott a kiváló játékosokból álló csapatnak. A csapat pedig szárnyalni kezdett! És megszületett minden idők egyik legnagyszerűbb Barça tizenegye, amely csapatot sokan minden idők legnagyobb Barçájának tartanak:
A Ramallets – Foncho, Gensana, Gracia – Vergés, Garay – Kubala, Kocsis, Evaristo, Luis Suárez, Czibor összeállítású csapatot ma is a Barca klasszikus nagy csapataként tartják számon. Ez idő alatt mindent megnyert, amit hazai és nemzetközi porondon meg lehet nyerni klubszinten. Mindvégig a Csapat elsőszámú kapusaként számítottak rá, Ő pedig meghálálta a bizalmat. Védéseivel tartotta a lelket társaiban, irányította a védelmet, és karmestere volt az egész csapatnak. Abban a két idényben, amikor sikerült bajnoki címet szerezni, Ramallets a Liga legjobb kapusa lett: 1959-ben és 1960-ban is Zamora – díjjal ismerték el kiemelkedő teljesítményét. Főleg az 1959/60-as idényben produkált 0,66-os mutatója érdemel kalapemelést. Ehhez tegyük hozzá, hogy 1960-ban már 36 (!) éves volt a katalán legenda.

Az európai kupaporondon 1958-ban ért fel a csúcsra: a csapattal elnyerte a Vásárvárosok Kupáját, amit 1960-ban megismételt. Mindkét kiírásban csapata egyik legmegbízhatóbb tagja volt. Az 1958-as döntő visszavágóját kapott gól nélkül abszolválta, 1960-ban a döntő mindkettő mérkőzésén Ramallets állt a kapuban, és csupán egy gólt kapott.    

Pályafutása végén elérte a csúcsot is: a berni BEK-döntőben védhette szeretett csapata kapuját. A sorozat egyik legkiválóbb teljesítményét azonban a Real Madrid elleni nyolcaddöntő páros mérkőzésein produkálta. A visszavágón, melyet 2-1-re nyert meg a Barça, Ramallets emberfeletti teljesítményt nyújtott. A döntőben ugyan a Barcelona vereséget szenvedett a Benficától 3-2-re, és Ramallets is „részt vállalt” az egyik portugál gólból, mégis méltó megkoronázása volt ennek a csodálatos pályafutásnak. Szeretett klubjától az 1962. március 6-iki Hamburger SV elleni meccsen búcsúzott el, melyet a kék-gránátvörös alakulat 5-1-re nyert meg, méltóképpen búcsúztatva az aktív pályafutástól legendás kapusát.

Aktív pályafutása után rövid ideig edzősködött: ült a Zaragoza, a Murcia és a Valladolid kispadján is, de a sikerek elkerülték, így felhagyott a trénerkedéssel.

E rövid életrajz végén engedtessék meg pár személyes jellegű mondat Ramallets pályájával kapcsolatban. Magam nem láthattam védeni, csupán történeteket, visszaemlékezéseket olvashattam Róla. Ezek alapján egy kiváló tehetségű kapus képe rajzolódott ki előttem, akire a Klub szurkolói méltán lehetnek büszkék. Aki teljesítményével arra a szintre emelkedett, mint Kubala, Cruyff, Sadurni, vagy a hőskor korábbi nagyjai. A maga korában sztár volt, még ha nem is abban az elcsépelt értelemben, mint ezt manapság használjuk. Ramallets igazi, vérbeli profiként védte szeretett Klubja kapuját. Teljesítménye alapján a katalán és a spanyol labdarúgás legnagyobbjai közé emelkedett. Kapus poszton pedig egy lapon emlegetik Zamorával, Iríbarral, Arconadával és Zubizarretával. Ramallets azon kapusok egyike, aki a mai körülmények között is megállná a helyét.
Legyünk büszkék rá! Én az vagyok!

Ramallets és Valdés: a Zamora-díjas kapusok találkozója 2010. októberben

Adatlap:

Varga Tamás