Sorozatunkban az FC Barcelona történelmét tálaljuk. A megszokottaktól eltérően más megvilágításból, a részletekre is figyelve kínálunk egy varázslatos történetet. Célunk ezzel még közelebb hozni az olvasókat az FC Barcelonához.
Valóság és mítoszok, tények és érdekességek, boldogság és szenvedés sajátos hangnemben egy csodálatos klub lenyűgöző életéről.

Joan Gamper álma – Futbol Club Barcelona

1898-ban egy svájci üzletember látogatóba érkezett Katalónia szívébe, Barcelonába. Nagy hatással volt rá a hely, hamarosan úgy érezte ide tartozik, majd korábbi terveit felhagyva le is telepedett. Az úriembert Joan Gampernek hívták. (Életéről és munkásságáról egy másik írásunkban olvashattok bővebben.) Igazi, páratlan egyéniség volt, megrögzött szerelmese a sportoknak, különösen a labdarúgásnak. Természetesen új hazájában is szeretett volna hódolni szenvedélyének, így a mindennapos munka közben merész terveket szövögetett. Feltérképezte a lehetőségeit, a várost, a közösséget, végül elhatározta magát. Feladott egy egyszerű hirdetést abban az újságban, amelynél dolgozott, s ez a tizenkét pesetába kerülő próbálkozás elindított egy folyamatot. Ennek eredményeként megvalósította addig dédelgetett álmát, egy helyi labdarúgóklubot.

Mindez nem jöhetett volna létre érdeklődők és támogatók nélkül, akiket magával ragadott az ötlet, s Gamper személye. 1899 egy téli napján, pontosan november 29-én a gimnasio Soléban rövid egyeztetés után 12 különböző, eltérő származású, vallású és nézetű ember (név szerint: Joan Gamper, Gualteri Wild, Lluís d'Ossó, Bartomeu Terradas, Otto Kunzle, Otto Maier, Enric Ducal, Pere Cabot, Carles Pujol, Josep Llobet, John Parsons és nem utolsó sorban William Parsons) egy asztalhoz ült, egyeztetett, s végül összefogott egy közös cél érdekében. Egy cél, mely már a kezdetektől fogva túlmutatott a labdarúgáson. A közös hangot gyorsan megtalálták, mely egy csodálatos vajúdást eredményezett, végül világra jött az újszülött. A kicsi felsírt, s beleharapott a hűvös barcelonai levegőbe, az alapítók pedig elkeresztelték Futbol Club Barcelonának. Azóta megállás nélkül nő, egyre csak erősödik, új támogatókat szerez. Útját - bármilyen szikla is torlaszolja - megállás nélkül folytatja, miközben minden egyes percben szolgálja hazáját, Katalóniát.

Az újszülött arculatának kialakítása

A klub megszületésében nem csupán az alapítók futball iránti szeretetének volt kulcsszerepe. Legalább ilyen fontos tényező volt a Katalóniához fűzött érzelmeik, ennek megfelelően megalapítása óta a Futbol Club Barcelona szülőföldjéért is harcol. Céljuk nem csupán egy egyszerű labdarúgóklub teremtése volt, a számukra fontos elveket, közösségi értékeket épp úgy közvetítette, mint ahogy Katalónia függetlenségi törekvéseit is szimbolizálta. Miután lefektették az alapokat, következhetett a munka neheze.

Először is Gamperrel az élen meghatározták a klubtagság díját, havi két pesetát, majd a klub színeit, mely az egységes döntés értelmében a gránátvörös és kék kombinációja lett. Érdekesség, hogy ez a színpár Gamper több korábbi egyesületéhez is köthető, főként az FC Basel klubjához – melynek alapításában Gamper is segédkezett –, azonban konkrét bizonyíték nincs, így hiába hangoztatják egykori klubjai, örök rejtély marad, hogy Gampert melyik, pontosabban mi inspirálta. Beszélik azt is, hogy a klubszínek kiválasztásában a Comamala testvérek édesanyja játszott főszerepet.
Címer tekintetében a résztvevők egybehangzó véleménye az volt, hogy a Katalónia iránti elkötelezettségüket mutatva Barcelona város címerét válasszák.

A találkozón egyébiránt az is eldőlt, hogy ki, milyen tisztséget tölt be a jövőben, így a klub első elnöke az angol származású Gualteri Wild lett, akinek nem csupán a szervezőkészségét kamatoztatták, játékosként a gyepen is szolgálta klubját. Wild két évig töltötte be a Presidente szerepét, majd az angolt az a Terradas követte az elnöki székben, aki először a klub pénzügyeiért volt felelős, s mellesleg a gránátvörös-kék egylet első garnitúra felszerelését is vásárolta. Gamper kezdetben a csapatkapitányi feladatkört vállalta el. A gyűlést követően a résztvevők elégedetten távoztak, s az FC Barcelona élete hivatalosan is megkezdődött.

A gyermek első lépései

Adott volt egy tucat ember, akik imádták a labdarúgást. Saját klubot alapítottak, majd szabadidejükben gránátvörös-kékbe öltöztek, s a bőrlabdát kergették. Az első hivatalos mérkőzést – csapatépítés céllal – a feljegyzések szerint elvesztették Gamperék. Ellenfelük egy angol bevándorlókból verbuválódott együttes volt, mely néhány Barça-játékossal egészült ki.

A klub első évtizede meglehetősen nehéz időszak volt. Nem egyszer fenyegette a csőd, még saját, állandó pályát sem tudtak vásárolni, így a mérkőzéseket nehéz volt megrendezni. Buktatók ide, anyagi problémák oda, az FC Barcelona életben maradt, s tovább erősödött. Tagjai nem egyszer hoztak óriási áldozatot. Nem hagyták kárba veszni munkájukat, nem fordítottak hátat az álmaiknak és a futballnak. Gamper ebben az időszakban látta meg, hogy a klub jövője a közösségben rejlik. Ez kulcsfontosságú tényező volt abban, hogy a klub nem szűnt meg. Az FC Barcelona számukra már többet jelentett egy egyszerű szórakozási lehetőségnél, ezért döntöttek úgy, hogy Katalónia és lakosai legfőbb képviselőjévé kell válnia a futball segítségével. A következő években a klub népszerűsége egyre nagyobb lett, ezzel arányosan már kiváltság volt a csapat tagjának, szurkolójának, valamint sociónak lenni.

Mivel egységes spanyol bajnoki rendszer egészen 1928-ig nem létezett, ezért addig csupán helyi bajnokságokban volt esély címeket szerezni. Országos megmérettetésre a Spanyol Kupában volt lehetőség. A csapat első sikere 1901-ben érkezett, amikor is diadalmaskodtak az első katalán bajnokságként aposztrofált Macaya Kupában. A következő sikert a Copa Barcelonában szerezte az együttes. A nyolccsapatos versenysorozatot – mely mindössze egyetlen szezont ért meg – veretlenül nyerte meg a Barça. A klub fennállásának ötödik esztendejét pedig már a Macaya Kupa utódjának számító Katalán Bajnokságban (Campionat de Catalunya) aratott diadallal tették emlékezetessé. A klub alapítói tehát gyorsan ütőképes csapattá verbuválódtak, s a katalán sportélet kimagasló alakjaivá váltak. A csapat bővelkedett a tehetséges, remek futballistákban, azonban ismételten ki kell emelni a klub alapítóját, Gampert, aki ontotta a gólokat, s rendre csapata legeredményesebb játékosának számított.

Otthon, édes otthon

A kezdeti nehézségek ellenére a tagok eltökélten dolgoztak tovább egyesületükért, mely folyamatosan fejlődött. Következő lépésként a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy a stabil anyagi helyzetet kihasználva a klubot saját otthonba költöztetik.

1909. március 14-én ünnepélyes keretek között megnyílt a Carrer Indústria, mely 6000 férőhellyel várta az érdeklődőket. Az új stadion, mely a város Eixample nevű kerületében található sporttelepen nyílt, óriási jelentőséggel bírt a klub fejlődése szempontjából. A megnyitástól kezdve a szurkolók özönlöttek a mérkőzésekre, melyek így már sajátos atmoszférában zajlottak. Valamint illik megjegyezni, hogy a Carrer Indústriába való költözés ihlette a Blaugrana szurkolóit arra, hogy magukat az „Els Culers” becenévre kereszteljék, mely azóta is megmaradt, innen ered a „Culé” kifejezés. A név eredete egyébként a fanatikus szimpatizánsoktól származik, akiknek nem állt módjukban jegyet váltani a stadionba, így a kerítésre felmászva tudták nyomon követni a mérkőzéseket. A stadion mellett elhaladó járókelőkre seregnyi szurkoló tompora köszönt vissza a játéknapokon.

Nagy sikerek, szép remények

A következő szezonban második katalán bajnoki címét szerző csapatot végre a saját stadionjában ünnepelhették a szurkolók. A csapat 100%-os eredménnyel nyerte meg újabb hazai bajnoki címét, tíz mérkőzésen 46 gólt rúgva. A bajnoki cím egyben azt is jelentette, hogy a Blaugrana kvalifikálta magát a következő évi Spanyol Kupába, ahol a csapat egészen a döntőig menetelt. A döntőt megelőzően a Deportivo La Coruna együttesét verték 5-0 arányban Carles Comamala (3), P. Wallace és Rodríguez góljaival. A sorozat mindent eldöntő mérkőzésére a fővárosi Tiro de Pichónban került sor két nap múlva. A fináléban az Español de Madrid sem tudta megfékezni a Katalánokat – bár félidőben kétgólos hátrányban volt a katalán klub, fordítani tudott, s 3-2 arányban győzött – így 1910. május 24-én a gránátvörös-kék klub megszerezte első országos jelentőségű trófeáját! A Solá – Bru, Amechazurra, A. Comamala, E. Peris, Grau, Romá Forns, Rodríguez, Carles Comamala, P. Wallace, C. Wallace felállású győztes csapat góljain Rodríguez, Carles Comamala és P. Wallace osztoztak. A Blaugrana tehát újabb mérföldkőhöz érkezett.

A kupasiker letéteményesei az előző idényekből megismert játékosok, a Comamala-testvérek, a Wallace-fivérek és Romá Forns. Forns nevét jegyezzük meg, sorozatunk következő részében is találkozhatunk vele!  Fontos láncszeme volt a csapatnak Carles Comamala is, a kiváló csatár, a gólok felelőse. 1887-ben született Madridban, és 1976-ban hunyt el Barcelonában. Joan Gamper személyes jó barátja volt, eredeti foglalkozását tekintve ortopéd orvos. A valódi csatárzseni az almanach-ok szerint 145 mérkőzésen 172 gólt szerzett 1903-1912-ig tartó barcelonai karrierje során. 1909 és 1911 között volt a Klub igazgatója is. Alapítója és első elnöke volt a Katalán Torna-szövetségnek, valamint sokoldalúságát bizonyítandó folytathatjuk a sort olyan általa kedvelt és művelt sportokkal, mint a rögbi és az úszás, de az újságírás iránti szimpátiáját is megemlíthetjük.

A következő évben már esélyesként rajtolt a csapat, s győzelemmel kezdett a kupában, azonban később diszkvalifikálták az együttest. Egy évre rá azonban második alkalommal is révbe ért a Blaugrana a Spanyol Kupában. A dolog pikantériája, hogy ezt a győztes döntőt hazai pályán vívták, s végül a Carrer Indústria közönsége előtt dicsőültek meg, de ne szaladjunk ennyire előre!

Mindezek mellett további Katalán Bajnoki címek is fémjelezték a klub első sikerkorszakát. Ezektől fontosabb trófeát is szerzett az egyesület már első évtizede végén, méghozzá a Pireneusok Kupáját, melyet első ízben az 1910-es esztendő során rendeztek meg. Az első nemzetközi futballtornán a gránátvörös-kék csapat diadalmaskodott, majd ezt a bravúrt a következő három esztendőben megismételte, így az összesen öt alkalommal megrendezett kupa négy alkalommal  is katalán sikerrel zárult.

Mielőtt még továbblépnénk, meg kell említeni két további nagy változást: a klub iránti bizalom és lelkesedés töretlen volt a helyiek részéről, s a Blaugrana 10. születésnapján már háromezer támogatóval rendelkezett, ami mindenképp lenyűgöző eredménynek számít. 1906-ban a klubvezetés pedig úgy döntött: szükség van egy önálló címerre is. A Blaugrana első, önálló címerének megalkotásában jelentős szerepet vállalt Gamper. Végül hosszas tervezgetés után eldőlt: szakítanak az addigi formával, s címerrel, helyette egy teljesen új, pajzs alapú címer készült. A királyi címer többé nem volt látható a Blaugrana emblémáján, ugyanakkor a klub hazájára mindenképp utalni kívántak: ezért kapott helyett rajta a Senyera,  azaz a Katalán zászló, s Szent György (St. Jordi), a város védőszentjének keresztje is. Továbbá természetesen egy a klubszínekben pompázó egység is felkerült, rajta a sportot szimbolizáló labdával. Ez a jelenlegi klubcímer őse, mely az idők során több változáson is átment, ezek azonban csak kisebb-nagyobb korrekciók voltak.

Ezzel véget ért az FC Barcelona történetét bemutató sorozatunk első része. A következő részben többek közt a csapat növekvő népszerűségéről, néhány legendás játékosról, újabb sikerekről olvashattok, de terítéken lesz például a Les Corts, a polgárháború, és az „Aranykor” is.