Vegyük fel újra a történelem fonalát ott, ahol 1910-ben, az újszülött korai éveinél abbahagytuk. Az első felvonásban megismerkedhettünk a Klub megalapításával, az első lépések megtételével, az első sikerekkel. A második részben betekintést nyújtunk a következő két évtized történéseibe, az új stadion kapuinak megnyitásába, a hőskor zseniális játékosainak életébe, és még sorolhatnánk. Folytatódjék hát az időutazás!

A fejlődés útján sikerekkel, akadályokkal

A Blaugrana immáron egy évtizede létezett, folyamatosan növekedett, egyúttal a katalán sportélet meghatározó tényezőjévé vált. A terjeszkedés és a fejlődés azonban nem állt meg. A sikereknek köszönhetően – a katalán bajnoki címek, az országos jelentőségű kupagyőzelem, illetve a nemzetközi jelentőségű, Pireneusok Kupájában aratott diadal – egyre több bevételt és természetesen egyre nagyobb népszerűséget eredményezett, egyre több szurkoló és sportoló kívánt a gránátvörös-kékek családjához tartozni, s a klub személyisége is egyre jobban kezdett formálódni.

A klub néhány évvel korábban még csupán pár száz pártoló tagot számlált, s bár úgy tűnt, minden a lehető legjobb irányban halad, mégis problémák nehezítették a klubvezetés dolgát. Gamper visszatért a klub elnöki posztjára, igaz a következő évben egy vita okán a távozással fenyegetőzött. A játékosok egyre többet, sokkal nagyobb szeletet akartak a klubból, jobban mondva annak bevételeiből, amit természetesen elfogadhatatlannak tartott a klubvezetés. Végül Gamper keménykezűen lépett fel, nyolc játékos távozott, helyettük új labdarúgók érkeztek. Az óriási változás ellenére a csapat még így is könnyedén végzett második helyen a katalán bajnokságban, védte meg harmadik alkalommal is a Pireneusok Kupáját, s végül, de nem utolsó sorban történelme második Spanyol Kupáját is megszerezte!
Egy gondolat erejéig még térjünk vissza a katalán bajnoki ezüstéremhez: hiába volt kiemelkedő támadójátéka a csapatnak, végül csupán a dobogó második helyén végeztek Fornsék, az ősi rivális Espanyol mögött. Ez időben vált igazán nagy vetélytárssá, már-már ellenséggé a városi rivális.      

1912-ben, majd 1913-ban sikerült megismételni a Spanyol Kupa-elsőséget. 1912-ben az Espanola együttesét verte a Blaugrana 2-0 arányban (A. Massana és Rodríguez góljaival), majd 1913-ban a Real Sociedadot 2-1 arányban (Berdié, Rodríguez voltak a gólszerzők). Mindkettő csapatban szerepelt Amechazurra, Forns és Rodríguez, míg 1913-ban első alkalommal találkozhatunk Paulino Alcántara nevével is. Ehhez társult még a negyedik, egyben utolsó Pireneusok Kupája diadal is, melyet a világháború okán többé meg sem rendeztek. A klub a következő szezonok során nem tudott kimagasló eredményeket felmutatni, 1913 és 1918 között csak egy trófeát szerzett. Az egyetlen fecske egy katalán bajnoki cím volt, mely könnyedén folytatódhatott volna kupagyőzelemmel is, azonban a Real Madrid elleni, négy mérkőzésből álló elődöntő a végállomást jelentette – igaz, ehhez kellett némi „segítség” Bernabéuéknak.

Az 1917-es esztendő tartogatott egy újabb, nagy volumenű változást a klub életében.

Jack Greenwell, a klub egykori játékosa személyében az új idénynek történelme első professzionális edzőjével vágott neki a gránátvörös-kék futballcsapat. A döntésnek több oka is volt: a korábbi idények folyamán a klub csapatkapitányára hárult a felelősség szinte minden tekintetben. Gamperék igyekeztek alkalmazkodni a korhoz, a futball és a klub igényeihez, azaz a professzionalizmus előtérbe került. Greenwell feladata volt megszervezni a csapat mérkőzéseit az utazástól kezdve az összeállításon át, ő volt az elsőszámú kapocs a játékosok és a klubvezetés között, egyszóval rendkívül fontos láncszemként segítette az FC Barcelona sikeres szereplését.  

Mindent egybevetve az 1910-es évek első fele felettébb sikeres volt a Klub számára: mind a pályán, mind azon kívül lineáris fejlődés mutatkozott. Az évtized második fele nem tartogatott sok sikert és rendre akadályokba ütközött a klub, de a fejlődés így is töretlen maradt.
Az FC Barcelona tagsága évről-évre növekedett, folyamatosan nőtt a pártoló tagok száma. A mérkőzéseket rendszeresen telt ház előtt rendezték, a nézők pedig örömmel mentek megnézni „fiaik” szereplését. Hans Gamper állhatatos munkája nyomán a „gyermek” lassanként ifjúkorba cseperedett, erősödött, fejlődött, növekedett. A katalán sport- és társadalmi élet meghatározó tényezőjévé emelkedett. A törékeny spanyol belső rendszer ellenére a csapat nyugalomban tudott fejlődni, s fokozatosan vált a katalánizmus szinonimájává.

A Klub, mint társadalmi szereplő

A klubvezetés számára nem csupán a pályán elért eredmények voltak fontosak, a szurkolók csapathoz, klubhoz való viszonyulása is jelentőségteljes szerepet kapott. Gamper és társai azt szerették volna elérni, hogy a drukkerek ne szimpla rajongók legyenek, hanem érzelmileg is kötődjenek a Blaugranához. Ezen túlmenően tudatosan építettek a csapat katalán gyökereire, a katalán nemzethez való szoros kapcsolódásra. Minden erejükkel azon voltak, hogy az FC Barcelona egyet jelentsen a katalán nemzettel, a nemzeti önállósággal, a helyi érdekekkel való azonosulással. Ennek alátámasztására álljon itt egy híres mondat, amely ugyan jóval a tárgyalt korszak után hangzott el, de kitűnően érzékelteti a Klub és a Nemzet viszonyát: „Katalónia egy ország, amelynek az FC Barcelona a hadserege.” Az idézett mondat Sir Bobby Robson szájából hangzott el az 1990-es évek végén. Ennek magjai a múltban gyökereznek, Gamperék ültették el.

Az „Aranykor” idején a spanyol belpolitikai élet már eléggé ingoványos, mélyen megosztott volt. Ez öltött testet Primo de Rivera 1923-as államcsínyében, amit a tábornok hétéves diktatúrája követett. A ’20-as években a központi kormányzattal erőteljesen szembenálltak a helyi szeparatista törekvések. A nacionalista hangok nemcsak Katalóniában, hanem Baszkföldön is egyre jobban felerősödtek. Katalóniában ezt erősítette a viszonylagos gazdasági jólét, ami biztonságot adott a tartomány lakosságának. A kereskedelemből befolyó jelentős összegekből jutott a város fejlesztésére, a helyi érdekek erőteljes képviseletére, a sport és művészetek bőkezű támogatására. Ez jelentkezett abban a tényben, hogy az FC Barcelona pártolói létszáma rohamos mértékben növekedett: a ’20-as évek közepére meghaladta a 12 ezer főt! A pártolók magukénak érezték a Klubot, társadalmi esemény volt Barça – mérkőzésre járni. A Klub pedig akkurátusan figyelt arra, hogy hangsúlyozza elkötelezettségét a katalán nemzet mellett. A Klub és a Nemzet szinonímává magasztosult. Aki a Barçának szurkolt, az egyben az önállóság, a katalán nacionalizmus eszméjét is magáénak érezte.

A Blaugrana igyekezett jelen lenni a barcelonai mindennapokban, a hétköznapi életben. Ebben fontos szerepe volt Joan Gampernek, aki folyamatosan tökéletesítette katalán nyelvtudását, és semmiképpen sem kívánt visszatérni a nyugalmas Svájcba. Egyre jobban magáénak érezte Barcelonát, a nemzetet, a katalán kultúrát. Minden olyan eseményen részt vett, ami társadalmilag kiemelkedő jelentőséggel bírt: ünnepségeken, összejöveteleken, színházi előadásokon, kiállításokon. Katalónia és népe iránt érzett elkötelezettségének félreérthetetlen jeleként 1918. szeptember 11-én a Klub először vett részt hivatalosan a nemzeti nap ünnepségein, és egyúttal csatlakozott a Katalóniának autonómiát követelő politikai mozgalomhoz.
Persze ahhoz, hogy mindez tovább erősödjön, mélyüljön, eredményekre is szükség volt. Olyan eredményekre, amelyek elnyerik a pártolók és szurkolók tetszését. Ehhez pedig megfelelő játékosállományra volt szükség. A kettő egymást erősítő folyamat volt, így a biztos anyagi alapokon nyugvó Klub megfelelő szintű játékosokat tudott alkalmazni, kinevelni és megfizetni. Az „Aranylábúak” generációja pedig folyamatosan szállította a sikereket: katalán bajnoki címeket, spanyol kupa győzelmeket, és 1929-ben az első országos bajnoki címet.

A klub stabil anyagi helyzete, a folyamatos fejlődés és az egyre nagyobb népszerűség újabb, az FC Barcelona szempontjából hatalmas változást készített elő: a klubvezetés egyetértett abban, hogy a Blaugrana megérdemel egy minden eddiginél korszerűbb, nagyobb, saját tulajdonban álló létesítményt. Gamper 1921-ben a pártolók előtt is vázolta elképzelését, mely akkor már konkrét tervezetként létezett. Ez vezetett el a Les Corts stadion megtervezéséhez, a szükséges lépések megtételéhez, majd miután a pártolók is egyöntetűen a stadion megszületése mellett döntöttek, kezdetét vette az építkezés. A munkálatok hihetetlen gyorsasággal zajlottak, s pár hónapot követően, 1922 májusában már átadásra készen állt a több, mint húszezer férőhelyes Les Corts stadion. Megalkotásának óriási jelentősége volt, a klub életének egyik meghatározó mérföldkövét jelentette. A Les Corts többek között a klub anyagi jólétét és népszerűségét szimbolizálta, de ugyanúgy a függetlenséget, önállóságot és a fejlődést is.

Megnyitásától kezdve özönlöttek a szurkolók a stadionba, melynek különleges atmoszférája volt. A kor egyik legmodernebb létesítménye sokkal többet jelentett egy egyszerű futballpályánál: hamarosan már minden gránátvörös-kék szimpatizáns „Katedrálisnak” nevezte, mindenki a magáénak érezte. A stadiont Közvetlenül az „Aranykor”, azaz a klub első kiemelkedő sikerkorszakának otthona, letéteményese is volt.

Ahogy a fejezetben már tárgyaltuk: az FC Barcelona egyre határozottabb véleményt formált a politikáról, Katalóniáról, s fokozatosan a Katalán nemzeti öntudat szimbólumává vált. Rivera diktatúrája idén ez még inkább kirajzolódott. Ez a klub történelmének egyik legnagyobb drámájához, sokkal inkább tragédiájához vezetett. A helyszín: Les Corts Stadion, főszerepben: Joan Gamper és a Blaugrana szurkolói, a rendező: Primo de Rivera. 1925 júniusában a klub szimpatizánsai megzavarták a spanyol himnusz előadását. A pattanásig feszült helyzetben ez meggondolatlan, már-már ostoba tettnek bizonyult. Még akkor is, ha abszolút jogos volt a demonstráció, s az is igaz, hogy a diktatúra messzemenően túlzó reakciója előre megjósolhatatlan volt. A következmények ismeretében talán jobb lett volna más módon véleményt formálni. A magát önkényesen államfőnek kinevező Rivera hat hónapra bezáratta a Les Corts kapuit, s Joan Gamper kénytelen volt elhagyni az országot, többé vissza sem tért. Ez természetesen óriási csapás volt az FC Barcelona számára, de az élet nem állt meg. Az eddigieknél is sokkal elszántabban dolgozott mindenki, s az eredmény sem maradt el.  

Kiváló klubvezetés, helyes, megfontolt döntések, klasszis futballisták, rengeteg támogató és szurkoló, egyedülálló stadion, Európa-szerte elismert eredmények a sport és a társadalmi élet tekintetében – az FC Barcelona felnőtté vált! Az elmúlt évek fejlődése trófeákban nem igazán mérhető, de a néhány esztendőn át tartó „böjt”, valamint a folyamatos, sorozatos előrelépések előkészítették a Blaugrana első, jelzőkkel nehezen illethető sikerkorszakát, mely a történelembe „Aranykorként” vonult. Elegendő lenne pusztán a számok nyelvén megemlékezni erről a dicsőséges korszakról, már úgy is jól érezhető lenne milyen evolúció ment végbe mintegy húsz esztendő alatt, mégis jobb újra részletesebben átélni, leszüretelni Gamperék gondos munkájának gyümölcsét!

A kupagyőzelmek évtizede, azaz az „aranykor”

Az 1920-as évtized igazi sikerkorszak volt a Klub életében! A katalán bajnokságot nyolc alkalommal sikerült elhódítani: 1922-1923 és 1928-1929 kivételével minden alkalommal a Blaugrana jutott fel a csúcsra a nemzeti bajnokságban! Ehhez párosultak a XIII. Alfonz Kupában (Spanyol Kupa) elért kimagasló sikerek. 1920, 1922, 1925, 1926, 1928 – öt kupagyőzelem sorozatban, öt sikeres esztendő a csapat életében. Az öt győzelem mindegyikét összeköti Josep Samitier, a Klub híressége, aki mindegyik győzelemből tevékenyen kivette a részét. Az 1922, 1925, 1926 és 1928-as sikerek alkalmával is góllal járult hozzá a döntőbeli győzelemhez! Parádés sorozat, tiszteletet parancsoló eredménysor, s mindez még csak egy szelet! 1928-ban életre kelt a La Liga, azaz a spanyol országos bajnokság, melynek első kiírását az "Aranykor" Blaugranája nyerte meg, teljesen megérdemelten!

A lenyűgöző, páratlan sikerekhez a kimagasló csapatszellem és az egyéni kvalitások egészséges ötvöződése vezetett el. Az együttes „sztárjai” igazi csapatként funkcionáltak, a pályán mindenki egy célért, a győzelem ízéért harcolt. Nem volt széthúzás, egyénieskedés, csak közösség. Kiváló összhang a játékosok között, ill. az edző és a csapattagok között egyaránt. Ehhez a biztos anyagi hátteret Gamperék biztosították, így hazai pályán szinte legyőzhetetlenek voltak Samitierék. Pedig a közeg nem volt túl „barátságos” a Barça számára: a diktatúra minden szinten éreztette hatását, de ezeknek a játékosoknak nem lehetett megálljt parancsolni! Gólokban gazdag mérkőzéseken, szemkápráztató játékkal aratták sikereiket. Samitier, Alcántara, Sagi-Barbá és Arocha ipari mennyiségben termelték a gólokat! Nem múlt el úgy mérkőzés, hogy valamelyikük, vagy akár többen is, ne találtak volna be az ellenfelek kapujába.

A spanyol kupa küzdelmeiben pedig nagyon ment a csapatnak. Mintha nekik találták volna ki. 1928-ig bezárólag a csapat nyolc győzelmet számlált a kupa küzdelmeiben, és volt két vesztes döntője is (1902, 1919). 1920-ban az Athletic Bilbao (2-0, gól: Martinez, Alcántara), 1922-ben a Real Unión de Irún (5-1, gól: Torralba, Samitier, Grácia, Alcántara /2/), 1925-ben az Arenas de Guetxo (2-0, gól: Sancho, Samitier), 1926-ban az Atlético Madrid (3-2, gól: Samitier, Just, Alcántara), 1928-ban a Real Sociedad (3-1, gól: Sastre, Samitier, Arocha) csapata volt a szenvedő fél.

Az említett játékosok mellett meg kell emlékezni Plattkó Ferencről, aki részese volt három kupagyőzelemnek is. Pályafutása legemlékezetesebb pillanata 1928. május 20-án érkezett el. Ekkor játszották Santanderben az FC Barcelona – Real Sociedad Spanyol Kupa – döntőt. A két csapat küzdelmének kulcsjelenetét így írta le a kor híres költője, Rafael Albertí:

„Egy kapu előtti csetepatéban a Sociedad játékosai rávetették magukat Plattkóra, és amikor leomlott az embergúla, alul egy vérbefagyott, látszólag élettelen test terült el, kezében a labdával. A tömeg üvöltött, és a csapattársak, miután levitték az ápolásra szoruló kapust, csak álltak villámsújtottan. Mintha beletörődtek volna sorsukba, a vereségbe. Percekkel később viszont csoda történt. A bebugyolált fejű Plattkó visszatámolygott a helyére, és a csapat varázsütésre megtáltosodott.”

A beszámoló valószínűleg nem mentes a költői túlzásoktól, mindenesetre a sérült Plattkó a visszatérése után bemutatott néhány szép védést, míg Pepe Samitier kiegyenlített. A mérkőzés 1-1-re végződött, csakúgy, mint a megismételt döntő. A harmadik összecsapást végül a Barca 3-1-re megnyerte, így az övék lett a kupa. A győzelmet követően a híres költő, Rafael Alberti még verset is írt a magyar származású kapusról, „Óda Plattkóhoz” címmel. Ebből idéznék:

ODA A PLATKO
(Poema de Rafael Alberti)

Nadie se olvida, Platko,
no, nadie, nadie, nadie,
oso rubio de Hungría.
Ni el mar,
que frente a ti saltaba sin poder defenderte.
Ni la lluvia. Ni el viento, que era el que más rugía.
Ni el mar, ni el viento, Platko,
rubio Platko de sangre,
guardameta en el polvo pararrayos.
No nadie, nadie, nadie.
Camisetas azules y blancas, sobre el aire,
camisetas reales,
contrarias, contra ti, volando y arrastrándote.
Platko, Platko lejano,
rubio Platko tronchado,
tigre ardiendo en la yerba de otro país.
¡Tú, llave, Platko, tú, llave rota,
llave áurea caída ante el pórtico áureo!(...)

És lába nőtt a szélnek
és feje, törzse, karja.
És Platkó mint teérted,
te szőke magyar Platkó

(...)
Nem, senki, senki, senki,
el nem feledi Platkót!
És a végét sem: távozásod,
telivér szőke medve:
ájult zászló, a pálya fölött vállraemelve.
Ó, Platkó, Platkó, Platkó,
honodtól messze, messze!

(fordította: Somlyó György)

Az „Aranylábúak”: Alcántarától Zamoráig

Mint mindig, ebben a két évtizedben is voltak olyan meghatározó alakjai a Klubnak, akik játékukkal, odaadásukkal elkápráztatták a közönséget. Akik szívüket-lelküket kitéve szolgálták a gránátvörös-kék mezt, akikre mindig lehetett számítani. Az 1910-es éveke elején Romá Forns és Carles Comamala voltak a meghatározó játékosok, de ekkor mutatkozott be a Blaugrana színeiben Alcántara és Torralba is. Az évtized közepén csatlakozott a csapathoz Sagi-Barbá, Sancho, majd őket követte Samitier, Zamora és a magyar Plattkó Ferenc. Megannyi nagy név, meghatározó zseni fémjelezte ezt a korszakot, amely nem szűkölködött sikerekben. Az 1910-es évtized második fele a három katalán bajnoki címen (1916, 1919, 1920) kívül csupán egy kupagyőzelmet hozott, viszont a ’20-as évek annál inkább bővelkedtek győzelmekben. Ehhez adva volt nemcsak a szakmai háttér, hanem az anyagi biztonság is. Ebben nagy szerepe volt a továbbra is nagyon aktív Gampernek, ill. a ’20-as évek végén regnáló elnöknek, Arcadi Balaguernek.

A meghatározó játékosok közül Paulino Alcántara (1912-16, 1918-27) és Josep Samitier (1919-32, 1934-36) pályafutásáról a „Hírességek Csarnokában” olvashatnak a kedves Olvasók, így róluk nem ejtenék külön szót.

Kezdjük a sort Ramón Torralbával, aki 1887-ben született a zaragozai Ardisa településen. Torralba 1912-ben mutatkozott be a Barça színeiben, és 1928-ban akasztotta szögre a futballcipőjét. A kiváló hátvéd, fedezet 476 mérkőzésen szerepelt a csapatban, aki az aranykor Barçájának gerincét alkotta Sanchóval és Samitierrel együtt. Az első csapatban 1913 őszén mutatkozott be, s onnan a következő másfél évtizedben nem volt kirobbantható. Ez idő alatt tíz alkalommal nyert katalán bajnoki címet, ötször volt tagja a Spanyol Kupa – győztes csapatnak; az 1922-es kupadöntőn góllal járult hozzá a csapat sikeréhez. A katalán származású védőt nagyon szerették a nézők és a társak: mindig szívvel-lélekkel küzdött, s a védelem megbízható tagjaként irányított.

1916-ban mutatkozott be a csapatban a másik kiváló hátvéd, fedezet Agustín Sancho Agustina, aki 1896. szeptember 3-án született a Valencia tartománybeli Benlloch-ban, és 1960. augusztus 25-én hunyt el Castellónban. A megbízhatóságáról ismert hátvéd nemcsak a Barçában, hanem a válogatottban is sikeres tudott lenni. Az 1920-as olimpián tagja volt az ezüstérmet szerzett csapatnak; ezt követően azonban nem kapott helyet a nemzeti tizenegyben. A Barcelona csapatának 1916-28-ig volt tagja, egy idény kivételével: 1922/23-as évadot az UE Sans csapatánál töltötte. A 11 idény alatt kilencszer volt katalán bajnok, és öt alkalommal Spanyol Kupa – győztes a Blaugranával. A tizenegy idény alatt végig megbízható teljesítménnyel örvendeztette meg a szurkolókat: kiválóan helyezkedett, és remekül fejelt, határozottsága biztonságot adott a csapatnak. Emellett a góllövés sem állt távol tőle: az 1925-ös spanyol kupa-döntőben ő szerzett vezetést csapatának a Bilbao elleni győzelem alkalmával (2-0). Az 1928-as döntőt kivéve mind a négyszer pályán volt a kupagyőzelmek alkalmával. Aktív pályafutása után edzőnek állt: előbb az utánpótlás-csapatoknál dolgozott, majd felnőtt csapat edzője is volt.

Sagi-Barbá a ’20-as évek kiváló barcelonai játékosa 1900. március 15-én született az argentin főváros, Buenos Aires Bolivar negyedében. Csatárként 455 mérkőzésen 134 gólt lőtt a Barcelona színeiben (1915-1932). Többszörös katalán, és egyszeres spanyol válogatott. Egyetlen válogatott mérkőzését 1926-ban, Magyarország 4-2 arányú legyőzése alkalmával játszotta. Eredeti neve: Emilio Sagi Linán. Az utókor emlékezetében viszont becenevén maradt meg, melyet névrokona, a ’20-as évek ünnepelt katalán operaénekese, Emilio Sagi Barbá után ragasztottak rá.

Pályafutása alatt egy országos bajnoki címet (1929), 10 katalán bajnoki címet, 4 Spanyol Kupa győzelmet (1922, ’25, ’26, ’28) ünnepelhetett. Ez-zel az egyik legsikeresebb barcelonai játékossá, a ’20-as évek ünnepelt sztárjává vált, aki a legendák szerint soha nem hibázott büntetőt. Emilio, szüleivel együtt gyermekkorában települt át Barcelonába, ahol a Colegio Condal és a Colegio Bonanova diákja lett, ahol gyermekkori barátja volt Josep Samitier és Salvador Dali. Fiatalon csatlakozott a Barcelona keretéhez, és korán megmutatkozott tehetsége a kapu előtti helyzetek értékesítésében. Pályafutása szinte minden évében nyert valamilyen trófeát csapatával. Csupán az 1922/23-as szezont zárta kupa nélkül, amikor ’csak’ második helyen végeztek a katalán pontvadászatban. A 10 katalán bajnoki címet úgy is sikerült megszereznie, ill. részt vállalnia benne, hogy 1919-es házasságkötése után három évig felhagyott a labdarúgással. Azonban, élete nem volt teljes a labda és a pálya közelsége nélkül, így visszatért szeretett csapatához. Részt vett mindegyik Spanyol Kupa – döntőn, gólt szereznie viszont ezeken a mérkőzéseken nem sikerült.

A két kapuszseni: Zamora és Plattkó

Mindössze három idény erejéig volt a csapat kapusa Ricardo Zamora, ráadásul az ősi riválisokhoz, az Espanyolhoz (1922-30) és a Real Madridhoz szerződött (1930-36), mégis szükségét érzem, hogy pár szóval tisztelegjünk nagysága előtt. 1901. január 21-én született Barcelonában, majd élete végén, 1978. szeptember 8-án itt is hunyt el a kiváló kapus. A spanyol labdarúgás történelmének egyik legzseniálisabb kapuvédője, a „hőskor” legnagyobb portása 1919-22 között viselte a Blaugrana mezét. Az FC Barcelona színeiben 111 bajnokin védett, innen lett válogatott is az „Ördög” becenévre hallgató kapus. Az FC Barcelonával kétszeres Spanyol Kupa – győztes (1920, 1922) és háromszoros katalán bajnok (1920, 1921, 1922) volt. A hatalmas termetű, vakmerő kapus a mezőnyben is megállta volna a helyét.

Az almanach-ok szerint rendszeresen „elkalandozott” a kapujából, s a források szerint egy alkalommal gólt is szerzett: 1919. december 14-én a Barça az ő találatával nyerte meg az Internacional elleni katalán bajnoki mérkőzést! Visszavonulását követően edzősködött, 1952-ben volt szövetségi kapitány is. Nevét az is halhatatlanná tette, hogy 1959-ben róla nevezték el a Zamora – díjat, amelyet az idény legjobb teljesítményt nyújtó kapusának adnak át minden esztendőben.

A korszak meghatározó játékosainak sorát zárjuk egy másik kapussal, aki Zamorát váltotta a csapatban. A magyar születésű Plattkó Ferencről (Francisco Plattko) van szó, aki 1898. december 2-án született Budapesten, és 1983. szeptember 2-án hunyt el Santiago de Chilében. Az 1923-24-es bajnokságban még jobbára barátságos, és előkészületi meccseken védte a Barca kapuját. Az 1924-25-ös évadban már minden bajnokin Plattkó nevével kezdődött az összeállítás. Ennek két oka is volt. Egyrészt, kiváló formába lendült, másrészt a csapat kispadján egy magyar tréner, Pozsonyi Imre – forrásokban, ill. katalán oldalakon Jesza Poszony néven fordul elő –ült. A kapusnak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a Barca újra katalán bajnok lett, 14 meccséből kilencet megnyerve; sőt, a Spanyol Kupát is sikerült újra elhódítani. Az idény fénypontját a kupa negyeddöntője jelentette, amelyben a Realt sikerült kétvállra fektetni – nem is akárhogyan. Madridban 5-1-es csapást mértek a királyiakra, majd odahaza is egy hármast gurítottak nekik (3-0). Plattkó karrierje egyenesen emelkedett felfelé. Ő védte a csapat kapuját az 1925-ös Spanyol Kupa döntőjében, ahol az Arenas csapatát verték 2-0-ra. Az 1925/26-os idény minden meccsén ő védett, és lett újra katalán bajnok és Spanyol Kupa – győztes.

Az 1928-ban 30 éves kapus felkészült arra, hogy átadja helyét utódjának, azonban az életre hívott országos bajnokság alkalmat adott neki arra, hogy megmutassa, mire képes. Az első kiírásban nem vele kezdett a csapat, viszont helyettese rendre betlizett. Így Romá Forns edző – az 1910-es évek egyik legkiválóbb Barca játékosa, 3 spanyol kupa birtokosa – változtatott az összeállításon, és Plattkó beállításával a csapat szinte megtáltosodott. Azon a 9 mérkőzésen, amelyen a magyar védett, csak négy gólt kaptak, és mindössze egy pontot vesztettek. Így a Barcelona nyerte az első alkalommal kiírt országos bajnokságot. Az 1929/30-as idényben is ő volt az elsőszámú kapus, de ez már nem volt annyira sikeres sem a kapus, sem a csapat számára. A nyolcadik meccs után kiszorult a kezdőből, és az idény végén befejezte barcelonai pályafutását. Összesen 187 alkalommal húzta magára a csapat mezét.

Az első országos bajnokság

1928 nyarán a Spanyol Labdarúgó-szövetség elérkezettnek látta az időt, hogy a tartományi bajnokságok helyét egy országos bajnoki rendszer váltsa fel. Ennek eredményeként tíz együttes részvételével 1929. februárban kezdetét vette az 1928/29. évi pontvadászat. Az FC Barcelona mellett az Arenas de Guetxo, az Atlético Madrid, az Espanyol, a Real Union de Irún, a Real Madrid, a CE Europa, a Real Sociedad, az Athletic Bilbao és a Racing Santander volt résztvevője az első kiírásnak. Amint látható Katalóniát 3, míg Baszkföldet 4 együttes képviselte a La Liga küzdelmeiben, mellettük két madridi egyesületet találunk.

Ekkor már a csapat edzője az a Romá Forns volt, aki az évszázad elejének meghatározó játékosa is volt. Forns 1927-ben tért vissza régi sikerei helyszínére, hogy edzőként is beírja nevét a Klub históriás könyvébe. A 18 fordulós bajnokságban a csapat meghatározó tagjai Plattkó, Castillo, Parera, Sastre, Piera, Samitier és Walter Bukhardt voltak. A házi góllövőlistán Parera (11), Sastre (10), Samitier (7), Arocha (4) foglaltak el előkelő helyet.

A bajnoki rajt nagyon gyengére sikeredett, a csapat 7 ponttal leszakadt a ligaelső Real Madrid mögött. Az első hét fordulóban négy vereséget szenvedett el a Forns gardírozta együttes, így nem csoda, hogy a 9. helyet foglalták el hét forduló után. A 8. forduló hozta meg az áttörést a csapat számára: ekkor rendezték az Espanyol elleni városi derbit, amit José Sastre 80. percben szerzett találatával megnyertek. A győzelem hatalmas lendületet adott a Blaugranának, amit mutat, hogy a soron következő hat mérkőzését megnyerte. Többek között sikerült felülmúlni a Real Madridot, ugyancsak Sastre góljával. Mindez azt jelentette, hogy a Barçának esélye nyílt a bajnokság megnyerésére. Az utolsó fordulóban aztán fordult a kocka. A baszk csapatok vették kezükbe a Real és a Barça sorsának alakulását. A 18. fordulóban a Real 2-0-ra kikapott Bilbaóban, míg a Barcelona Perera és Sastre dupláival 4-1 arányban verte a Real Irún gárdáját. Ebben a helyzetben pontegyenlőség alakult ki a két csapat között. Igen ám, de a Barçának volt egy elmaradt mérkőzése, az Arenas elleni idegenbeli derbi, amit ki is használtak. A házi gólkirály, Manuel Parera duplájával 2-0-ra abszolváltak. Ezzel az FC Barcelona az országos bajnokság első kiírásának győztese lett! Történelmi sikert aratott, beírva ezzel nevét az „Aranykor” históriás könyvébe!

A bajnoki siker egyik kulcsmomentuma az volt, amikor a 9. forduló után Forns mester Plattkót állította a Barça kapujába. Addig Vidal (5) és Uriah (4) védte a csapat kapuját. A 31 éves kapus rutinja hozta meg a hátsó alakzat magabiztosságát, kölcsönzött nyugalmat az egész csapatnak. Plattkó elszántsága messze földön híres volt, s 1929 tavaszán se, csalódtak benne a Les Corts szurkolói. Magabiztos védéseivel aktív részese volt a bajnoki sikernek.
A győzelmet követően a csapat életében fontos változások történtek, ami maga után vonta a sikerek elmaradását. De ez egy következő felvonás témája lesz.

Az 1910-es és ’20-as évek a klub egy nagyon sikeres időszakát képezték. Az alapítás után a mag szárba szökkent, terméseket hozott, és sikerekkel kápráztatta el a szurkolótábort. A Spanyol Kupában aratott győzelmek mellett a katalán bajnoki címek sem maradtak el, majd mindenek betetőzéseként megnyerték a La Liga első kiírását is. Ezen az alapon nyugodva folytatja fejlődését a Klub, amit azonban a politikai közeg megakadályoz, vagy legalábbis próbál az útjába állni. Mint látni fogjuk, több-kevesebb sikerrel.

Varga Tamás & Toni Torres