A spanyol labdarúgás bővelkedik nagy múltú, sikeres, tiszteletre méltó klubokban. Ha csupán a spanyol bajnokság, valamint a La Liga születése előtti időszak csapatait vizsgáljuk, mindenképp kiemelendő a Real Madrid, az FC Barcelona, az Atlético Madrid, vagy írásunk „főhőse” a baszk Athletic Bilbao együttese. A „hőskort” négy csapat határozta meg: a Real Unión de Irún, az Arenas de Guetxo, az FC Barcelona és negyedikként a Bilbao. Így a Barça – Bilbao összecsapások változatos és izgalmakban bővelkedő múltra tekinthetnek vissza. A Bilbao ráadásul – a Barçán és a Real Madridon kívül – a harmadik olyan együttese a Primera Divisiónnak, mely az országos bajnokság minden idényének szereplője volt.

 

 

Két különleges klub közös múltja

A XIX. század végén a labdarúgás Bilbaóban is egyre népszerűbb sportolási forma lett, aminek következtében sor került a bilbaói klub megalapítására. Először 1898-ban alakult meg a klub, azonban a hivatalos „születésre” 1901. április 5-én került sor a Café Garciában. A csapatot kétféle becenévvel is illeti a sportsajtó: a „Rojiblancos” („Piros-fehérek”) és a „Los Leones” („Az oroszlánok”). Stadionjuk, a San Mamés – Katedrális 1913 júliusában nyitotta meg kapuit a baszk szurkolók előtt.

A Bilbao története során számos trófeát szerzett csapatként, s több játékosa is részesült egyéni elismerésben. Hispánia labdarúgásának egyik legsikeresebb, legmeghatározóbb alakja roppant erősen kötődik hazájához, Baszkföldhöz. A messze földön híres hagyományokat a mai napig őrzik, ápolják, azonban ez az olykor „makacs” ragaszkodás messze repítette a piros-fehéreket a trófeáktól, sikerektől, dicsőségtől. Ahogy már jeleztük, a Bilbao is egy jó értelemben vett „őskövület”, nélkülük elképzelhetetlen a spanyol labdarúgás. Ezzel együtt természetesen az FC Barcelonával is változatos, tartalmas közös múlttal rendelkezik, s a Blaugrana egyik legnagyobb riválisa, ugyanakkor az a rivális, akit a leginkább tisztelnek Katalóniában. A két csapat múltbéli, nem egyszer „veszedelmes viszonyát” foglaljuk össze a következőkben.

 

Blaugrana vs. Athletic - a hőskorban

A katalán és baszk csapat első összecsapására 1902. május 15-én Madridban került sor. A „Bizcaia” néven futó együttest a Bilbao FC és az Athletic csapatából szervezett játékosok alkották. A Copa del Rey első, nem hivatalos kiírásának döntőjében találkoztak először, melyet XIII. Alfonz király koronázásának tiszteletére írták ki. A madridi mérkőzésen a Barcelona a Morris I - Maier, Puelles, Valdés, Arthur Witty, Morris II, John Parsons, Steinberg, Joan Gamper, Morris III, Albéniz összeállításban szerepelt, míg a Bilbaót az Arana - Careaga, Larrañaga, Silva, Amado, Arana, Cazeaux, Astòrquia, Oyer, Silva, Ewans alkotta tizenegy képviselte. A mérkőzés a baszk együttes 2-1-es győzelmével zárult: a gólokat Astórquia és Cazeaux, valamint a barcelonai Steinberg szerezték. Bilbaóban a mai napig megtalálható a trófea, azonban a szövetség nem ismeri el a kupagyőzelmet. A győzelmet követő évben a Bilbao FC és az Athletic egyesült, és Athletic Bilbao néven folytatta „életét”.

Tehát a két Klub megalakulását követően elég hamar sor került az első összecsapásra, mely a bilbaóiak győzelmét hozta. Legközelebb egy évtized múlva találkozott a két gárda. 1913. december 7-én barátságos mérkőzés keretében csaptak össze, majd másnap újra megmérkőztek egymással. A hetedikei mérkőzésen 5-0 arányú Barça-győzelem született; a gólokat a triplázó Berdié, Alcántara és Massana szerezték. A másnapi „visszavágót” 4-2-re nyerték a katalánok, Massana, Peris, Hodge és A. Morales góljaival.

A két csapat nem túl gyakori találkozásának legfőbb oka, hogy ekkor még csupán tartományi bajnokságok folytak a királyságban, s csupán a Király Kupa volt az egyetlen sorozat, ami országos méretű volt. A kupában ellenben csak 1920-ban találkoztak, addig mindössze újabb barátságos meccsekre került sor köztük. 1915. június 24-én 2-1 arányban a katalánok bizonyultak jobbnak: Peris és Reguera szerezték a Blaugrana góljait. Majd 1915 őszén újra találkozott egymással a két együttes: az első találkozót 3-2-re (Alcántara és Hormeu voltak a Barça-gólok szerzői), a másodikat 4-0 arányban nyerték a baszkok. Az 1916. januári két találkozót viszont a Barcelona nyerte (4-2, 1-0). Az újabb barátságos összecsapások váltakozó sikerrel zárultak, mígnem 1920-ban sor került az első hivatalos keretek között lejátszott mérkőzésre is.

1920. május 2-án Gijónban a Spanyol Kupa döntőjének keretében csapott össze a két egyesület. Az FC Barcelona a Zamora - Coma, Galicia, Torralba, Sancho, Samitier, Vinyals, Sesúmaga, Martínez, Alcántara, Plaza összeállításban lépett pályára. A Bilbao együttese az Amann - Acedo, Hurtado, Bilbaio Sabino, Paco Belauste, Erguiluz, Serra, José María Belauste, Laca, German Etxeverría, Pichichi felállásban játszotta le a kupadöntőt, mely végül a katalánok 2-0 arányú győzelmét hozta. A mérkőzés góljait Martinez és Paulino Alcántara szerezték. A történelmi mérkőzésnek mindkét oldalon olyan főszereplői voltak, akik saját együttesük hőskorának meghatározó játékosai voltak. A Bilbao együtteséből ki kell emelni Pichichi, José María Belauste és German Etxevarría játékát, míg a katalánok oldalán Zamora, Torralba, Samitier, Sesúmaga és Alcántara emelkedtek ki.

Az első országos bajnokság kiírásáig, 1928-ig további barátságos találkozókra került sor, a kupában nem került össze egymással a két együttes.

Két csapat, két nemzet – egy érzés

Ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondhatjuk: ami Katalóniában az FC Barcelona, az Baszkföldön az Athletic Bilbao. Ezzel a mondattal kiemeltük a Bilbao jelentőségét az északi tartományban, és megfogalmaztuk azt az érzést, ami összeköti a két tartományi egyesületet. Sőt, a gondolatmenetet kiegészíthetjük az alábbi megállapítással: ami Katalóniában az RCD Espanyol, az Baszkföldön a Real Sociedad. Ez a megközelítésünk sem áll távol az igazságtól.

No, de maradjunk történetünk két főhősénél, a Bilbaónál és a Barçánál. A történelem folyamán a baszk egyesület – csakúgy, mint a Blaugrana – többféle néven szerepelt a spanyol labdarúgásban. 1939-ig Bilbao Athletic néven találkozhatunk a csapattal a különböző almanachokban, majd 1939-1971 között Club Atlético de Bilbao néven játszották mérkőzéseiket. 1971-től 2003-ig használták az alábbi formulát: Athletic Club de Bilbao, majd 2003-tól az Athletic Bilbao csapatnévvel indulnak a különböző kiírásokban. Megállapítható tehát, hogy a történelem viharai őket sem kímélték: a különböző korokban, különböző elnevezésekkel kellett indulniuk. A XX. század útvesztőjében sok ponton hasonló utat kellett bejárniuk, mint a Katalán Óriásnak: nem mindig élvezhették a szabadság „édes ízét”. Ugyanakkor ez, ha a hatalom szemszögét nézzük, kontraproduktív volt: nem a gyökerektől való elszakadást váltotta ki, hanem a nemzethez való ragaszkodást erősítette!

Ennek egy nagyon szemléletes, mindenki számára kézzelfogható jelét szeretném most bemutatni, röviden. Az elmúlt évtizedek tendenciáját tekintve, a Bilbao játékos-politikája retrográdként hathat. Sokan mondhatják, hogy a Bilbao „őrült” szemléletet képvisel, amely mai, eredménycentrikus világunkban nem vezet semmi jóra. Lehet, én mégis csodálattal, és őszinte tisztelettel figyelem őket – és nagyon szorítok nekik! Szorítok, hogy megmaradjanak azon a pályán, azon az ösvényen, melyet a nagy elődök tapostak ki, és ragaszkodtak hozzá mindvégig.

Ez az ösvény pedig a baszk nemzetiségű játékosok kizárólagos alkalmazása a csapatban! Ezzel szinte egyedül állnak nemcsak a spanyol, hanem a világ labdarúgásában: történetük során csak baszk játékost alkalmaztak (igen, még Bixente Lizarazu, a francia válogatottal 1998-ban világbajnoki címet szerző jobbhátvéd is baszk nemzetiségű).

Ezzel a felfogással több célt szolgáltak egyszerre. Egyrészt, segítették a tartományban a társadalmi beágyazottság, támogatottság elmélyülését, növekedését. A baszkok sokkal inkább magukénak érzik a Bilbaót, mint a San Sebastián-i gárdát. Másrészt, meglovagolva a nemzeti érzést, fokozatosan fenntarthatták támogatói bázisukat. A futball szempontjából biztosították az utánpótlás-nevelés fontos, és alapvető feladatát. A „csak” baszk játékosok alkalmazása elősegítette, hogy egyetlen tehetség sem kallódott el, egyetlen focizni akaró ember sem szorult háttérbe. Mai labdarúgásunkban a Bilbao képviseli az etalont: lehet, hogy nem eredményes, de tiszteletet parancsoló hozzáállás, ami számomra is nagyon szimpatikus.

Említettem, hogy a Barça és a Bilbao klubtörténelme számtalan ponton hordoz hasonlóságot. Mindkét együttes, egy nemzetet, egy tartományt jelenít meg. Mindkét csapat először tartja magát saját nemzete képviselőjének, minthogy spanyolnak. A két csapat abban is közös vonást mutat, hogy a hivatalos levelezésében, nyelvében az anyanyelvét használja: a Bilbao baszk, a Barcelona katalán nyelven érintkezik a külvilággal. Mindkét együttes a szeparatizmust, az önállóságot szimbolizálja: a Bilbao ugyanúgy a szabadság szinonímája Baszkföldön, mint a Barcelona Katalóniában – persze árnyalatnyi különbségek vannak. A francóista rezsim idején mindkét csapat „persona non gratá”-nak számított, egyikük sem volt a rendszer kegyeltje. Megtűrték, hagyták élni őket, de ahol csak lehetett, megnehezítették a klubéletet, a saját nyelv alkalmazását, a nemzeti szimbólumok használatát. De a szabadság érzését kiölni egyik csapatból sem tudták. Amint a diktátor meghalt, a diktatúra is sírba szállt vele, és a két Klub szabaddá vált. Megszabadultak az elnyomatás béklyóitól.

Összegezve: a két csapat rivalizálása nem hasonlítható a Barça-Real párharcokhoz. A két együttes életét, mindennapjait, felfogását sokkal több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja. A Bilbao és a Barcelona is egy nemzetet képvisel, mely nem a központosító törekvések irányába ható erőkként jelentkeznek, hanem a nemzeti identitást erősítő gyújtópontokként.
Végezetül bepillantást nyerhetünk a Bilbao himnuszába (megtalálható baszk és spanyol nyelven is)!

Emlékezetes mérkőzések, nagy korszakok a La Ligában

Mint azt már említettem, a Bilbao és a Barcelona együttese is alapító tagja a Primera Divisiónnak, és mindkét egyesület tagja az első osztályú küzdelmeknek az 1928/29-es kezdet óta. Érdekesség, hogy az FC Barcelona a Liga első kiírásának a bajnoka, míg az Athletic Bilbao a második idény végén végzett a táblázat élén.

Az első bajnoki összecsapásra 1929. március 31-én került sor a San Mamés-stadionban. Emlékeztetőül álljon itt a két csapat összeállítása ezen a sporttörténelmi eseményen:

Athletic: Gregoria Blasco - Ochandiano, Juanin, Juan Garizurieta, Legarreta, Roberto, Ramón de Lafuente, Aguirrezabala II, Victor Unamuno, Carmelo, Graciano
FCB: Juan Uriach – Walter Burkhard, Saura, Andrés Bosch, Castillo, José Obiols, Vicente Piera, Josep Sastre, Campabadal, Antonio Garcia, Manuel Parera.

Az első bajnoki találkozó a baszkok 5-1 arányú győzelmével végződött: Unamuno és Lafuente duplája mellett Graciano volt eredményes a Bilbao csapatából, míg a Barça becsületgólját Manuel Parera szerezte a 71. percben. A bajnoki „visszavágóra” június 9-én került sor Barcelonában, és hazai pályán 3-0 arányú győzelmet arattak Romá Forns tanítványai. A gólokat Josep Samitier /2/ és Josep Sastre szerezték. A győzelem döntő fontosságú volt a katalánok számára a végső győzelem felé vezető úton. A 18 fordulós idény végén a Barcelona az első, a Bilbao a harmadik helyén végzett a tabellának.

A két csapat közti legnagyobb arányú, és gólokban leggazdagabb mérkőzése az 1930/31-es idényhez köthető. 1931. február 2-án a San Mamés-ben 12-1 arányban győzedelmeskedett az Athletic csapata: a Llorens, Zabalo, Portas, Marti, Roig, Castillo, Piera, Goiburu, Sastre, Arnau, Parera összeállítású csapat megsemmisítő vereséget szenvedett; a becsületgólt Severiano Goiburu szerezte a 10. percben. A mérkőzés hőse a baszk legenda, Augustín Sauto Bata volt, aki ezen az estén hét góllal terhelte meg Ramón Llorens hálóját. James Bellamy csapata megalázó vereséget szenvedve térhetett haza Katalóniába: se előtte, se utána nem született ilyen gólarányú győzelem – egyik oldalon sem. A Barça felett ekkor aratott 12-1-es győzelem máig a Bilbao legnagyobb arányú bajnoki győzelme a La Ligában.

Ugyancsak gólgazdag és fordulatos összecsapásra került sor az 1934/35-ös idény Bilbaóban megrendezett találkozóján. A mérkőzést végül 5-3 arányban a vendég barcelonaiak nyerték; a meccsen Josep Raich duplázni tudott, emellett Ramón Pera és Josep Escolá voltak eredményesek. Az ötödik találatot – amely a sorban a 2. barcelonai volt – a magyar Berkessy Elemér (Elmer Berkessy) szerezte. Ennek a bilbaói csapatnak voltak meghatározó alakjai José Iraragorri, Domingo Careaga, Gregoria Blasco, Bata, Guillermo Gorostiza és Leonardo Cilaurren. Ezek az évek jelentették a Bilbao történetének első aranykorát: 1929 és 1936 között a baszkok négy országos bajnokságot nyertek. A polgárháborút követő első bajnoki idényben szintén egy gólokban, megoldásokban látványos bajnokira került sor Bilbaóban. Az 1940. január 14-én lejátszott bajnokit 7-5 arányban a Bilbao nyerte; a mérkőzés két hőse az egyik oldalon Garate, míg a katalánoknál Pascual Ros volt – mindketten három góllal járultak hozzá csapatuk eredményéhez. Negyed órával a vége előtt 7-2 állt az eredményjelzőn, amikor 8 perc alatt eredményes volt a katalán egyesület, így „kozmetikázva” az eredményt.

A következő említésre érdemes mérkőzésre akkor került sor, amikor a Barça csillaga újra emelkedőben volt. 1944 nyarán Josep Samitiert nevezték ki edzőnek, s a hazai összecsapáson 5-2 arányban legyőztük a Bilbao csapatát. A találkozóra a tavaszi szezonban került sor, május 13-án. A Barça csapatában ekkor már találkozhatunk a következő évtized meghatározó alakjaival: Velasco, Josep Gonzalvo II, Mariano Gonzalvo III, César Rodríguez alkották a csapat gerincét. De még szerepeltek a közelmúlt „nagyjai”: Josep Escolá, Josep Raich, Josep Bravo. A mérkőzés hőse a duplázó Escolá volt, mellette Bravo, Gonzalvo III és César voltak eredményesek.

A Bilbao második gólját a többszörös spanyol gólkirály, a baszk legenda Telmo Zarra lőtte. Zarra egy korszakalkotó zseni volt, aki a kapu előtt művészi pontossággal váltotta gólokra az adódó helyzeteket. Nagyságáról külön írásban is megemlékezünk, de itt is álljon annyi róla, hogy hatszor nyerte el a Pichichi-díjat, 1940 és 1955 között 278 bajnokiján 252 gólt ért el! Ami a Blaugrana számára César volt, azt jelentette az Athletic szurkolóinak Zarra: ő volt az elsőszámú gólfelelős, a megbízhatóság, az odaadó klubhűség mintaképe. Méltán foglal helyet a spanyol labdarúgás kiemelkedő alakjainak sorában! A kispadon pedig egy korábbi klasszis, egy korábbi legenda foglalt helyet: Sustaeta Juan Urquizu, aki 19329-36 között labdarúgója volt a csapatnak, és aktív részese a korszak sikereinek. A négyszeres bajnokcsapatnak egyik meghatározó alakja volt, így méltán élvezte trénerként is a bizalmat 1940 és 1947 között.

Újabb emlékezetes mérkőzés volt az 1949/50-es bajnoki idényben. Ekkor a Barça kispadján Enrique Fernández ült, míg a másik oldalon a korábbi legenda, José Iraragorri edzette a csapatot. Iraragorri ugyancsak az 1930-as évek Bilbaójának volt emblematikus alakja. Ezen a meccsen azonban ő sem tudott mit tenni a katalánok lehengerlő játéka ellen. A bajnoki címvédő 5-0 arányban győzött: az 1949. december 11-én lejátszott meccsen Areitio és Basora duplázni tudtak, míg az ötödik gólt César szerezte büntetőből. A mérkőzés érdekessége, hogy a két csapat kapujában a következő évtized két nagy egyénisége foglalt helyet: a hazai csapat kapuját Antoni Ramallets védte, míg a vendégeknél Raimundo Pérez Lezama viselte az 1-es számú mezt. Mindketten védték a válogatott kapuját is, mindketten csapatuk meghatározó egyéniségei voltak, s mindegyikük a klubhűség mintaképei voltak. Egy csodálatos korszak legendás portásai voltak ők, akiknek nevét sosem felejtik a szurkolók, és a futballt szeretők.

Az 1950-es évtized mérkőzésein hazai pályán 8 Barça győzelem született, és két alkalommal a baszkok vitték el a 2 pontot a Nou Campból, ill. a Les Corts-ból. A San Mamés-ben is érvényesült a hazai pálya előnye: hat Bilbao-győzelem mellett két Blaugrana-siker és két döntetlen született. 1950/51-ben és 1952/53-ban is 4-3 arányú bilbaói siker született, azaz: a csapatok folytatták az egymás elleni gólokban gazdag összecsapások sorozatát. A Barça-Bilbao meccseken a nézők nem unatkozhattak: a két együttes csatárai gondoskodtak a szurkolók minden igényének kielégítéséről. Az 1960-as években ez a sorozat nem szakadt meg, azonban ekkor már több volt a döntetlenek aránya: a húsz mérkőzésből 7 végződött döntetlenre, és a gólok száma is lecsökkent.

A ’60-as évtized nem a Bilbaóról, de nem is a Barcelonáról szólt. Mindkét csapatot elkerülték a hazai sikerek, a La Ligában egyszer sem sikerült a csúcsra jutniuk. Az 1961/62-es idényben a Nou Campban 4-2 arányú Barcelona siker született (Evaristo triplázott ezen a találkozón, míg a negyedik gólt Villaverde szerezte); a bilbaói visszavágót 3-2-re nyerték a baszkok (bilbaói részről Arieta duplázott, a katalánok részéről Grácia és Segarra voltak eredményesek). Az évtized második felének bilbaói mérkőzései gólszegény döntetleneket hoztak. 1964/65-től kezdve az alábbi eredmények születtek: 0-0, 1-0, 0-0, 0-0, 1-1, 1-1.
A következő évtizedben újra látványos, eredményes mérkőzéseket vívtak a két tartomány csapatai. Kiemelném az 1974/75-ös idény Nou Camp-beli összecsapását: Cruyffék 4-0 arányban lépték le a bilbaóiakat. A zárófordulóban lejátszott mérkőzés góljait Marcial, Asensi, Juan Carlos és Manuel Clares szerezték (1975. 05. 25.). A találkozó egyik érdekessége az volt, hogy a Bilbao kispadján egy korábbi évtized legendás játékosa foglalt helyet: Rafael Iriondo 1940 és 1953 között csatárként küzdött a Bilbao sikereiért. A Guernicában született gólvágó e másfél évtized meghatározó alakja volt a spanyol labdarúgásnak, edzőként azonban nem tudott maradandót alkotni.

Az 1980-as évtized összecsapásai váltakozó eredménnyel zárultak: egyik csapat sem tudott huzamosabb ideig dominálni. Döntetlenül nagyon kevés mérkőzés zárult (3), a Bilbao nyolc, a Barcelona kilenc alkalommal hagyta el győztesen a pályát. Jól látható tehát, hogy nagyon kiegyenlített küzdelmeket hoztak a Barça-Bilbao rangadók az 1980-as években. A Bilbao két bajnoki címének esztendejében előbb a Bilbao verte oda-vissza a katalánokat (1-0, 3-2), majd a Barça nyert otthon és a San Mamés-ben is (4-0, 2-1).

Az 1990/91-es idényben a Dream Team igazán meggyőző játékkal és különbséggel verte hazai és idegenbeli fellépésén az ekkor is Clemente edzette bilbaóiakat. Hazai pályán 4-1-re verték a baszk csapatot (Laudrup duplája és Bakero gólja mellett „Patxi” Salinas vétett öngólt). Az 1991. március 10-én lejátszott tavaszi mérkőzésen 6-0 arányú katalán siker született: Bakero és Julio Salinas mellett a mérkőzés hőse, a négy gólig jutó Sztoicskov volt. Ebben az idényben sikerült a Barcelonának újra feljutni a La Liga csúcsára, és következett egy nagyon eredményes, sikeres korszak a csapat életében. Ebben az évtizedben a két csapat egymás elleni találkozóin egyértelműen a Blaugrana felé billent a mérleg nyelve: 14 Barça-győzelem mellett négy baszk siker született. A Nou Campban lejátszott 10 mérkőzésből kilencet nyertek a katalánok, és csupán az 1993/94-es szezonban vitte el a két pontot a baszk gárda Katalóniából.

A 2000/2001-es idény barcelonai mérkőzésén született az utolsó nagyarányú és gólgazdag győzelem. Február 3-án Luis Enriue triplájának és Philip Cocu duplájának, valamint Abelardo és Overmars egy-egy góljának köszönhetően 7-0 (!) arányban „lemosta” a pályáról a Bilbaót Serra Ferrer legénysége. A 2000-es évtized mérkőzésein folytatódott a katalánok dominanciája: 11 győzelmet arattak, öt döntetlen született, és három bilbaói sikert láthattak eddig a szurkolók.

A Király Kupa páratlan párosa

Mindkét csapat felettébb sikeres múltra tekinthet vissza a Spanyol Kupa küzdelmeire. A Copa del Rey és elődei 1902-tól íródó történelmében számtalan alkalommal csapott össze a két gárda egymással. Sorra vehetnénk a két gárda összes kupában lejátszott mérkőzéseit, de hely és idő hiányában szorítkozzunk csupán a döntőkben lejátszott találkozókra. Az első, nem hivatalos kupadöntőről és az 1920-as meccsről már tettem említést. Következzenek hát a további mérkőzések.

A harmadik ’asszóra’ is még a ’hőskorban’ került sor. Ekkor már túl vagyunk a Barça első igazi nagy sikerén, az 1929-es La Liga – elsőségen. A csapat továbbra is sikereket ér el hazai pályán. A döntőre 1932. június 19-én a madridi Chamartín-stadionban került sor. A két csapat így állt fel:

FCB: Nogués – Zabalo, Alcoriza, Marti, Guzmán, Arnau, Piera, Arocha, Samitier, Ramón, Pedrol
Bilbao: Gregoria Blasco – Castellanos, Urquizu, Leonardo Cilaurren, Uribe, Muguerza, Roberto, Lafuente, José Iraragorri, Bata, Chirri II, Guillermo Gorostiza

A madridi döntőn mindössze egy gól született, amit a bilbaói Augustín Sauto Bata szerzett, és így a baszkok nyertek 1-0-ra. Mint az látható, a két csapat szinte teljesen kicserélődött, csupán a barcelonai Samitier maradt hírmondónak. A bajnoki aranyérmes csapatból is kevesen maradtak ekkorra, a Barcelona csillaga lefelé indult el. Ekkor már nem élt Joan Gamper sem, a játékosok jöttek-mentek. 1932 nyarán aztán Samitier klubot váltott: a Real Madrid játékosa lett. Ezzel egy szép korszak lezárult a Csapat életében.

A Barça és a Bilbao következő döntőbeli találkozására nem kellett sokat várni. 1942-ben, újfent a madridi Chamartín-stadionban dönthették el egymás között a Spanyol Kupa sorsát – amelyet ekkor még Copa Generalissimónak hívtak. Az 1940-es évek elejétől egy új Barcelona alapjait kezdték el lerakni, amely első sikerét a madridi kupadöntőn érte el. A két csapat összeállítása így festett:

FCB: Miró – Zabala, Benito, Josep Raich, Roselén, Llácer, Sospedra, Josep Escolá, Mariano Martín, Doménec Balmanya, Josep Bravo
Bilbao: Etxevarría – Arqueta, Mieza, Bertol, Ortíz, Urra, Rafael Iriondo, Panizo, Telmo Zarra, Garate, Elices.

A fordulatos, és gólokban gazdag mérkőzést, hosszabbítás után a Barcelona nyerte 4-3-ra. A gólokon a triplázó Martín, Escolá, ill. Iriondo, Elices és Zarra osztoztak. 1942-ben alig vagyunk túl a polgárháborún, és a Franco-diktatúra elejét élik a barcelonaiak. Mégis új csapatot építenek, hogy az egy évtizedes sikertelenség után végre örömet szerezhessenek a Klub szurkolóinak. A madridi estén ez maradéktalanul sikerült is. A feljegyzések szerint mindkét csapat nyíltsisakos, támadó focit játszott, felváltva forogtak veszélyben a kapuk. És egy izgalmas meccs végén sikerült elhódítanunk a Spanyol Kupát.

Az ötödik kupadöntőbeli találkozására, az „Ötkupás Barça” idején került sor. A Barcelona 1952-ben is elhódította a kupát, akkor a Valenciát vertük 4-2-re. 1953-ban aztán újfent elérhető közelségbe került a bajnoki arany mellett a Spanyol Kupa – győzelem megszerzése. Erre a madridi Chamartín-stadionban nyílott lehetőség, a következő felállásban:

FCB: Antoni Ramallets – Seguer, Biosca, Joan Segarra, Flotats, Gonzalvo III, Basora, Bosch, Kubala László, Moreno, Eduardo Manchón
Bilbao: Carmelo Cedrún – Orúe, Areta, Jesús Garay, Manolin, Canito, Rafael Iriondo, Venancio, Telmo Zarra, Panizo, Gainza

A Bilbao Kubala és Manchón góljaira csak Venancio találatával tudott válaszolni, így a döntőt a katalánok 2-1-re nyerték. Mindkét együttesben a kor meghatározó sztárjai léptek pályára. A katalánoknál Ramallets, Seguer, Kubala, Manchón, a másik oldalon Garay, Iriondo, Zarra. A katalánok kispadján Ferdinand Daucík, a sikeredző ült. Kiváló csapatot edzett, akik sikert-sikerre halmoztak. Ezen a döntőn újfent brillíroztak Daucík tanítványai, elkápráztatva Katalónia népét. Kubala gólja pedig egy kis magyar vonatkozást is ad a döntőnek.

A Blaugrana és az Athletic közös múltjának talán legemlékezetesebb fejezete is félig a Király Kupához köthető. Ki ne emlékezne 1983. szeptember 24. napjára. Ezen a napon bajnokit játszott a két csapat Barcelonában. A katalánok már 4-0-ra vezettek, amikor a mérkőzés 59. percében Andoni Goicoetxea brutális belépőjével eltörte Maradona lábát. Ilyen előzmények után került sor a Király Kupa döntőjére 1984. május 5-én a Santiago Bernabéu Stadionban, I. János Károly jelenlétében. A két csapat a következő összeállításban futott ki a zöld gyepre:

FCB: Urruti – Sánchez, Migueli, Alexanco, Julio Alberto, Victor Munoz, Rojo (Clos), Schuster, Marcos Alonso, Maradona, Lobo Carrasco
Bilbao: Zubizarreta – Santiago Urquiaga, Inigo Liceranzu, Andoni Goicoetxea, Nunez, Patxi Salinas, Miguel De Andrés, Urtubi, Dani, Endika (Manuel Sarabia), Argote (Gallego)

A mérkőzés egyetlen gólját a bilbaói Endika szerezte. Az egész mérkőzés nagyon feszült volt, kevés helyzetet, de annál több szabálytalanságot és kakaskodást hozott. A meccsen a Bilbao akart inkább focizni, ill. a felhevült hangulatú mérkőzéshez ők alkalmazkodtak jobban. A meccset nem a játék, hanem a durvaság, és az idegeskedés jellemezte. A játékvezetőnek nem volt könnyű dolga, bár a mérkőzés közbeni ellentéteket, vitákat sikerült kordában tartania, és visszafognia. A mérkőzés lefújását jelző hármas sípszó után azonban elszabadultak az indulatok – a király jelenlétében…Mindenki verekedett mindenkivel, Maradona nyújtott lábbal beleszállt ellenfelébe, egymást aprították a két csapat játékosai. A spanyol labdarúgás történetének egyik legfájóbb eseménysora volt, amint a két csapat magukból kivetkőzött játékosai csépelték egymást a gyepen. A biztonságiaknak, és a két csapat vezetőinek hosszú percekbe tellett, mire sikerült szétválasztani a küzdő feleket. Nem volt szép látvány, a büntetések nem is maradhattak el. A „küzdelem” után csak nagy nehézségek után sikerült átadnia a kupát a királynak.

A Copa del Rey 2008/09-es kiírásában aztán újfent ez a két együttes játszotta a döntőt. A május 13-án, a valenciai Mestallában megrendezésre kerülő mérkőzésen az alábbi felállásban vettek részt a csapatok:

FCB: José Pinto – Dani Alves, Piqué, Yaya Touré (Sylvinho), Puyol, Xavi (Pedro), Sergi Busquets, Keita, Bojan Krkics (Hleb), Eto’o, Lionel Messi
Bilbao: Iraizoz - Iraola, Aitor Ocio, Amorebieta, Koikili, Yeste, Javi Martínez, Orbaiz (Etxeberría), David López (Susaeta), Toquero (Ion Vélez), Llorente.

A mérkőzést a Bilbao kezdte jobban, Toquero góljával a vezetést is megszerezték, azonban a folytatásban már csak egy csapat volt a pályán: az FC Barcelona. Még az első félidőben sikerült az egyenlítés, Yaya Touré bombája révén, majd a második félidőben tíz perc alatt eldöntötte a kupa sorsát a katalán gárda. Előbb Bojan, majd Messi, végül a 63. percben Xavi Hernández találtak a kapuba, kialakítva ezzel a 4-1 arányú végeredményt.

A kupadöntő eredménye azt jelentette, hogy - mivel a Bajnokságot is az FC Barcelona nyerte - a spanyol Szuperkupa 2009-es döntőjében is a baszk gárdával találkozott a Blaugrana. A két mérkőzésből álló döntőn nem volt kérdés, melyik csapat az erősebb, s a katalánok kettős győzelemmel (idegenben 2-1, hazai pályán 3-0) megszerezték újabb trófeájuk.

Baszk játékosok Katalóniában és fordítva

Az FC Barcelona története során számtalan baszk származású játékost alkalmazott. Ezen játékosok egy része a Real Sociedadtól érkezett, másik részük pedig a Bilbao együttesétől jött.

Az első olyan játékos, akinek játéka összekötötte a két egyesületet az 1930.szeptember 10-én Bilbaóban született Jesús Garay Vecino volt. A Bilbao együttesét 1950-60 között erősítette, ahol 236 bajnokin hét gólt ért le. A tíz bilbaói idénye alatt egy bajnoki címet (1956), és három spanyol kupát (1955, 1956, 1958) szerző középhátvéd csapata egyik erőssége volt: a védelem „oszlopaként” tartották számon, akinek munkabírására mindig lehetett számítani. 1960 nyarán épp ezért némi meglepetésre elhagyta a baszk egyesületet, és a katalán óriáshoz szerződött.

A Barçában már nem tudott olyan sikereket elérni, mint Bilbaóban: mindössze egyetlen Spanyol Kupa – győzelemmel tudta bővíteni dicsőséglistáját (1963). Játszott az 1961-es berni BEK-döntőn is, ahol nem rajta múlott a vereség: a védelem legbiztosabb pontjaként állt a lábán. A Blaugrana színeiben 87 bajnokin lépett pályára, és 3 gólt ért el ezeken a mérkőzéseken. Pályafutását a Malagá együttesében fejezte be 1966-ban.

 

A következő játékoshoz, aki mindkét csapatnak tagja volt, az 1980-as évekig kell előrelapozni a történelemkönyvekben. José Ramón Alexanco csupán 1976 és 1980 között volt tagja a Bilbao együttesének, pályájának meghatározó sikereit a Barçánál érte el. Az Athletic-nél egy UEFA – Kupa – és Spanyol Kupa – döntőben volt érdekelt, majd 1980-ban Katalóniába költözött. Bilbaóban 91 bajnokin 8 gólt ért el. A Barcelonában eltöltött 13 idénye alatt 247/26-os bajnoki mutatóval írta be magát csapata történelmébe. Tagja volt a Venables trenírozta sikercsapatnak, majd a Dream Temben is számítottak játékára – így négyszeres bajnokként, BEK-győztesként fejezhette be sikeres pályafutását.

A mindkét együttesben megforduló játékosok sorában a következő „láncszem” a legendás kapus, a korszakalkotó zseni: Andoni Zubizarreta Urreta. Az 1961. október 23-án a baszkföldi Vitoriában született fenomén 1981 és 1986 között védte a baszk csapat hálóját – 169 bajnokin lépett pályára. Bilbaói pályafutása alatt két bajnoki címet (1983, 1984), egy spanyol kupát (1984), és egy Spanyol Szuperkupát (1984) nyert. Ő védte a baszkok kapuját az emlékezetes 1984-es kupadöntőben. 1986 nyarán Barcelonába szerződött, ahol a klubvezetés a visszavonuló „Urruti” utódjának szánta. Bemutatkozó szezonja tökéletesre sikerült: Zamora-díj, és a „Don Balón” sportlap az Év spanyol játékosának is megválasztotta. A következő 8 idényben a Barça karizmatikus egyéniségeként minden sikerből aktívan kivette a részét. Összesen 301 bajnokin védte a katalánok hálóját, miután 1994-ben a Valenciához szerződött. Barcelonai pályafutásából kiemelnék egy példanélküli érdekességet: az 1990-1993 közötti három bajnoki szezonban minden mérkőzésen az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása, és egyetlen alkalommal sem cserélték le! Az 1993/94-es szezonban is csupán négy bajnokiról hiányzott „Zubi”. A négy sikeres esztendőben lejátszott 152 bajnokiból 148 alkalommal ő védett!

Ugyancsak a Dream Team korának volt bilbaói játékosa Julio Salinas Fernández. Az 1962-ben született baszk középcsatár 1982-86-ig volt a Bilbao játékosa, ahol részese volt a két bajnoki címnek, a kupagyőzelemnek is. A 68 bajnokin 13 gólt szerző ifjú csatár együtt játszott a csapatban fivérével, „Patxi” Salinasszal, ill. Zubizarretával is. A Clemente edzette együttes igazi sikercsapat volt: a ’80-as évek elején visszahozták a San Mamés-be a hőskor sikereit. Két éves Atlético Madridban tett kitérő után került a Blaugranához, melynek 1994-ig volt tagja. A hat idény alatt a csapat egyik alapemberévé emelkedett, fontos gólok szerzőjeként a Nou Camp egyik kedvence lett. Részesült a Dream Team sikereiből, azokhoz aktívan hozzájárult: 146 bajnokiján 60 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját. Bajnok, BEK-győztes, Spanyol Kupa-győztes volt a Barcelonával, mielőtt 1994-ben a Deportivo La Corunához távozott volna. 1986 és 1996 között tagja volt a spanyol válogatottnak is (56/22), jelenleg sportkommentátorként dolgozik.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni Jon Andoni Goicoetxea Lasa nevét, aki baszk származású (1965-ben Pamplonában született), mégis fordított utat járt be, mint az előbb említett játékosok. Pályafutását az Osasunában kezdte (1985-88 között 95/19-es bajnoki mutatóval rendelkezett), majd innen igazolta le a Barcelona. A katalán fővárosban eltöltött hat idényéből az első kettőt, kölcsönben a Real Sociedadnál játszotta. 1990-ben csatlakozott az FC Barcelona keretéhez, ahol a négy idényében 126 bajnokin lépett pályára, és hat gólt ért el. A kiváló hátvéd és középpályás aktív részese volt az 1990-94 közötti sikereknek, a Cruyff edzette csapat egyik alapembere volt. Hatalmas munkabírású, elnyűhetetlen pontja volt a középpályának, elsősorban védekező feladatokat ellátva. Az 1992-es BEK-döntőn csereként lépett pályára. Az 1994-es bajnoki címet, de vesztes BEK-döntőt követően távozott a csapattól, és az Athletic Bilbaóban folytatta pályafutását (1994-97, 92 bajnokin egy gólt szerzett).

Edzők, akik mindkét csapat kispadján megfordultak

A két csapat történelmében három olyan edzővel találkozunk, akik mindkét csapat kispadján megfordultak. Az első ilyen tréner az angol Ralph Kirby volt, aki az 1925/26-os szezont az Athletic Bilbao padján kezdte, azonban rövid időn belül felállították onnan. Miután eljött Bilbaóból az FC Barcelona edzője lett. A Bilbaónál csak nagyon rövid időt töltött el, mert nem volt olyan lejátszott mérkőzése a baszkoknak, amelyen Kirby ült volna edzőként a kispadon. Így arra lehet következtetni, hogy még a bajnokság megkezdése előtt elvált az edző és a Bilbao útja egymástól. Az FC Barcelonával az 1925/26-os idény végén Spanyol Kupa-győzelmet ünnepelhetett: a sorozat mind a nyolc mérkőzését megnyerte a Blaugrana Kirbyvel.

A másik edző, aki mindkét csapat kispadján ült, már jóval ismertebb és eredményesebb pályafutást tudhat maga mögött. A csehszlovák származású Ferdinand Daucíkról van szó, aki előbb a Barça (1950-54), majd a Bilbao kispadján ült (1954-57). A Barcelonával kétszer nyert bajnokságot, háromszor Spanyol Kupát, és ő edzette az 1952-es „Ötkupás Barçát” is. 1954 nyarán a baszk csapat kispadjára távozott, ahol a bajnokságban lejátszott 90 meccséből 53 találkozót megnyert a csapat, 18 döntetlenül végződött, és 19 vereséget szenvedett. Bilbaói edzősködésének csúcspontja az 1956/57-es szezon volt, amikor hazai porondon sikerült a duplázás: a bajnoki cím mellé sikerült megnyerni a Spanyol Kupát is. Ennek a csapatnak meghatározó egyéniségei voltak Lezama, Iraragorri, Garay, Maguregui, Arieta I, Carmelo Cedrún és Canito. A bajnokságban éppen korábbi kenyéradóját, az FC Barcelonát sikerült megelőzni egy ponttal. A következő idényt a negyedik helyen zárta a csapat, a kupában a negyeddöntőig jutott, s Daucíknak mennie kellett.

A harmadik tréner Salvador Artigas Sahún volt, aki ült a katalánok és a baszkok kispadján is. Előbb a Blaugrana kispadján ülve vezette az edzéseket 1967 és 1969 között. Barcelonai edzősködése alatt a csapat egy Spanyol Kupa-győzelmet szerzett (1968), majd a következő idényben bejutott a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe. A döntőben azonban váratlan vereséget szenvedett a csehszlovák Slovan Bratislava együttesétől; 3-2-re kapott ki a katalán óriás. A bajnokságban előbb egy ezüst-, majd egy bronzérmet szerzett a Barcelonával, ami kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a csapat kispadján maradhasson. Így 1969 nyarán távozott Katalóniából, hogy 1971-ben – egyetlen idény erejéig – Bilbaóban vállaljon állást. A La Liga küzdelmeit az Athletic Artigas irányításával a 9. helyen zárta, míg a kupában az elődöntőig jutott. 1972-ben a Sevilla csapatához szerződött, ahol a következő év nyarán nyugalomba vonult.

Ugyan nem köti össze a két csapatot a következő személy, akiről pár mondatot írnék, de mivel edzőről van szó, álljon itt a rövid pályája. Amiért megemlítem, annak egyetlen oka van: Hertzka Lipót, hazánk szülötte. A Magyarországon született edzőegyéniség 1926-28 között volt az Athletic Bilbao edzője, akivel 1928-ban tartományi bajnoki címet szerzett az egyesület. A két bilbaói idénye alatt 35 mérkőzésen dirigálta a baszkokat: 21 győzelem, 6 döntetlen és 8 vereség a mérlege Bilbaóban. Később Spanyolországban még dolgozott a Real Madridnál is, ahol bajnoki címet szerzett a „királyiakkal” (1931/32), 1935 és 1939 között a portugál Benfica edzőjeként háromszor nyert portugál bajnokságot. 1951-ben a portugáliai Montemorban érte a halál.

 

A két rivális a számok nyelvén

Mivel a két csapat a spanyol bajnokság születése óta rendre az első osztályban szerepel, s történelmük során mind barátságos, mind kupa, mind egyéb sorozatokban is több alkalommal összecsaptak, ezért jó néhány adat szerepel a két klub közös statisztikájában.

Kezdjük  La Ligával, ahol 79 idény alatt eddig összesen 157 mérkőzést játszottak. A legutóbbi alkalommal 1-1-es döntetlen született a San Mamés közönsége előtt, mely a 79. bajnoki mérkőzés volt bilbaóban. A bajnokságot tekintve hazai pályán jobban szerepelt ezidáig az Athletic. 21 alkalommal a gránátvörös-kékek diadalmaskodtak, 17-szer nem bírtak egymással a felek, míg a hazai csapat eleddig 41 győzelmet ünnepelhetett baszkföldön. A legutóbbi, bilbaói találkozón 112. alkalommal szerzett gólt a gránátvörös-kék csapat, míg a hazaiak eddig 155 gólt szereztek vendégeik ellen. Az oroszlánbarlagból tehát - ahogy azt már eddig is tudtuk - sohasem volt könnyű három (vagy korábban kettő) ponttal távozni. Ellenben Katalóniába a Bilbao sem győzni jár - mondhatjuk. 78 mérkőzés során 52 ízben hazai siker született. A Bilbao 26 alkalommal rabolt pontot a Blaugrana otthonából, ebből 17 alkalommal győzött, míg kilencszer osztozkodtak a pontokon a csapatok. A Barcelona már 178 gólt rámolt be ellenfelének, míg a baszkok majd száz találattal kevesebbre voltak képesek eddig - szám szerint 86-ra. Összesen tehát 157 találkozón 73 alkalommal Barcelona győzelem, 26 döntetlen, s 58 baszk siker. Ahogy az előbbiekben taglalt számok alapján a bajnoki mérleg, úgy a gólarány is kiegyensúlyozottnak mondható. 290 katalán gólra 241 bilbaói válasz érkezett.

A spanyol kupában mindeddig 33 Barcelona - Bilbao rangadót láthattak a szerencsések 19 kiírás alkalmával. A Copa Del Rey esetében már sokkal határozottabban billen a Blaugrana felé a mérleg nyelve. 33 mérkőzésen 18 győzelem, négy döntetlen, s 11 vereség. Semleges környezetben hét alkalommal csaptak össze a csapatok, ebből négyszer a Barcelona győzött, háromszor a Bilbao. Hazai pályán tíz győzelem egy döntetlen, s csupán két vereség az eddigi, 13 mérkőzés mérlege, míg idegenben négy alkalommal diadalmaskodott, három alkalommal döntetlenre végzett, s hat esetben vereséget szenvedett a gránátvörös-kék alakulat. A gólarány szintén nem mutat túlzott differenciát: 53-43 a katalánok javára. Ezenkívül a 2009-2010-es idény elején, a spanyol Szuperkupa döntőjében két mérkőzés során találkozott a két gárda. Erről már a kupadöntőket részletező fejezetben szóltunk.

Az említett sorozatokon kívül még az UEFA - kupa 1976/77-es, ötödik szezonja során az európai kupaporondon is megvívott egymással a két együttes, méghozzá a negyeddöntőben. A továbbjutás sorsa természetesen két mérkőzésen dőlt el. A Camp Nou gyepén 2-2-es döntetlen született, s mivel Bilbaóban a hazai csapat 2-1 arányban diadalmaskodott, így a baszk gárda jutott tovább.

Mindent egybevetve tehát, 194 tétmérkőzésen feszült egymásnak az FC Barcelona és az Athletic Bilbao, mely 93 alkalommal zárult katalán győzelemmel, 31 döntetlen született, s 70-szer a Bilbao győzedelmeskedett. A statisztikák is azt mutatják, hogy bár az FC Barcelona az eddigi mérkőzések mintegy felén diadalmaskodott, a két csapat közös múltja meglepően kiegyennlített, változatos mérkőzéseket hozott.

 

Ugyan manapság az Athletic már nem képes folyamatosan az élmezőnyben lenni, s a bajnoki címért küzdeni, ettől függetlenül a nagycsapatok, különösen a Blaugrana és a Real Madrid semmilyen körülmények között nem tekinthetnek úgy a baszk gárdára, mint könnyű prédára.

 

Mindkét klubnál szolgáltak zseniális, klasszis játékosok. Ebben a tekintetben nyilvánvalóan az FC Barcelona előnyben van, hiszen a katalán gárdánál nincs és nem is volt megkötés a játékosok nemzetiségét illetően, míg az Athletic legendás játékosai egytől-egyig baszk, sok esetben saját nevelésű futballisták voltak. Miután az FC Barcelona egyéni elismerésekben részesült játékosairól már több ízben szóltunk, így most csak az Athletic díjazottjait említjük. A spanyol bajnokságban gólkirályi címet szerző játékosok közül mindenképp kiemelendő Telmo Zarra és Bata. Róluk bővebben is olvashattok lejjebb. Rajtuk kívül még öten érdemelték ki a trófeát. A spanyol pontvadászat legjobb kapusának kijáró elismerést, a Zamora-díjat eddig négy játékos kapta meg, közülük Blasco három alkalommal is. Az említett kettő, bajnoksághoz köthető díjtól nagyobb hírnevű, értékesebb  elismerést Athletic játékos még nem kapott. A piros-fehérek történelmének legendás labdarúgóiról a "Bilbaói morzsák" című kiegészítő írásunkban olvashattok.

 

Az Athletic Bilbao és az FC Barcelona összecsapásai igazi, vérbeli rangadók. Ezeken a találkozókon nem számít, hogy a két csapat milyen formában van, vagy épp, hogy milyen játékosállománnyal rendelkezik. A spanyol futball egyik legpikánsabb fűszereként a Bilbao mindig képes egy-egy mérkőzésre minden más csapat fölé emelkedni. Óriási akaraterő, küzdeni tudás, egységesség jellemzi a baszk csapatot, mely sok mindenben hasonlít a Blaugranához. Az Athletic is rendelkezik értékes eszmékkel, múltbéli nagy sikerekkel, s példaértékű, ahogy hazáját tiszteli, szereti. A múlt rengeteg kiváló, rendkívül izgalmas párharcot hozott a két csapat előadásában, s biztosak lehetünk benne, hogy a jövő is tartogat még hasonlóan jó, élvezetes mérkőzéseket. Ami mindenképp jó, hiszen egy lehetetlent nem ismerő, mindenre elszánt, nemes ellenfél ellen igazán édes a siker...