A spanyol labdarúgás bővelkedik nagy múltú, sikeres, tiszteletre méltó klubokban. Írásunk „főhőse” a baszk Athletic Bilbao együttese is mindenképp ilyen. A „hőskortól” kezdve meghatározó és sikeres együttes. Így a Barça – Bilbao összecsapások változatos és izgalmakban bővelkedő múltra tekinthetnek vissza. A két csapat összecsapásai mindig is remek küzdelmet hoztak.

Két különleges klub közös múltja

A XIX. század végén a labdarúgás Bilbaóban is egyre népszerűbb sportolási forma lett, aminek következtében sor került a bilbaói klub megalapítására. Először 1898-ban alakult meg a klub, azonban a hivatalos „születésre” 1901. április 5-én került sor a Café Garciában. A csapatot kétféle becenévvel is illeti a sportsajtó: a „Rojiblancos” („Piros-fehérek”) és a „Los Leones” („Az oroszlánok”). Stadionjuk, a San Mamés – Katedrális 1913 júliusában nyitotta meg kapuit a baszk szurkolók előtt.

A Bilbao története során számos trófeát szerzett csapatként, s több játékosa is részesült egyéni elismerésben. Hispánia labdarúgásának egyik legsikeresebb, legmeghatározóbb alakja roppant erősen kötődik hazájához, Baszkföldhöz. A messze földön híres hagyományokat a mai napig őrzik, ápolják, azonban ez az olykor „makacs” ragaszkodás messze repítette a piros-fehéreket a trófeáktól, sikerektől, dicsőségtől. Ahogy már jeleztük, a Bilbao is egy jó értelemben vett „őskövület”, nélkülük elképzelhetetlen a spanyol labdarúgás. Ezzel együtt természetesen az FC Barcelonával is változatos, tartalmas közös múlttal rendelkezik, s a Blaugrana egyik legnagyobb riválisa, ugyanakkor az a rivális, akit a leginkább tisztelnek Katalóniában. A két csapat múltbéli, nem egyszer „veszedelmes viszonyát” foglaljuk össze a következőkben.

Blaugrana vs. Athletic – a hőskorban

A katalán és baszk csapat első összecsapására 1902. május 15-én Madridban került sor. A „Bizcaia” néven futó együttest a Bilbao FC és az Athletic csapatából szervezett játékosok alkották. A Copa del Rey első, nem hivatalos kiírásának döntőjében találkoztak először, melyet XIII. Alfonz király koronázásának tiszteletére írták ki. A madridi mérkőzésen a Barcelona a Morris I – Maier, Puelles, Valdés, Arthur Witty, Morris II, John Parsons, Steinberg, Joan Gamper, Morris III, Albéniz összeállításban szerepelt, míg a Bilbaót az Arana – Careaga, Larrañaga, Silva, Amado, Arana, Cazeaux, Astòrquia, Oyer, Silva, Ewans alkotta tizenegy képviselte. A mérkőzés a baszk együttes 2-1-es győzelmével zárult: a gólokat Astórquia és Cazeaux, valamint a barcelonai Steinberg szerezték. Bilbaóban a mai napig megtalálható a trófea, azonban a szövetség nem ismeri el a kupagyőzelmet. A győzelmet követő évben a Bilbao FC és az Athletic egyesült, és Athletic Bilbao néven folytatta „életét”.

Tehát a két Klub megalakulását követően elég hamar sor került az első összecsapásra, mely a bilbaóiak győzelmét hozta. Legközelebb egy évtized múlva találkozott a két gárda. 1913. december 7-én barátságos mérkőzés keretében csaptak össze, majd másnap újra megmérkőztek egymással. A hetedikei mérkőzésen 5-0 arányú Barça-győzelem született; a gólokat a triplázó Berdié, Alcántara és Massana szerezték. A másnapi „visszavágót” 4-2-re nyerték a katalánok, Massana, Peris, Hodge és A. Morales góljaival.

A két csapat nem túl gyakori találkozásának legfőbb oka, hogy ekkor még csupán tartományi bajnokságok folytak a királyságban, s csupán a Király Kupa volt az egyetlen sorozat, ami országos méretű volt. A kupában ellenben csak 1920-ban találkoztak, addig mindössze újabb barátságos meccsekre került sor köztük. 1915. június 24-én 2-1 arányban a katalánok bizonyultak jobbnak: Peris és Reguera szerezték a Blaugrana góljait. Majd 1915 őszén újra találkozott egymással a két együttes: az első találkozót 3-2-re (Alcántara és Hormeu voltak a Barça-gólok szerzői), a másodikat 4-0 arányban nyerték a baszkok. Az 1916. januári két találkozót viszont a Barcelona nyerte (4-2, 1-0). Az újabb barátságos összecsapások váltakozó sikerrel zárultak, mígnem 1920-ban sor került az első hivatalos keretek között lejátszott mérkőzésre is.

1920. május 2-án Gijónban a Spanyol Kupa döntőjének keretében csapott össze a két egyesület. Az FC Barcelona a Zamora – Coma, Galicia, Torralba, Sancho, Samitier, Vinyals, Sesúmaga, Martínez, Alcántara, Plaza összeállításban lépett pályára. A Bilbao együttese az Amann – Acedo, Hurtado, Bilbaio Sabino, Paco Belauste, Erguiluz, Serra, José María Belauste, Laca, German Etxeverría, Pichichi felállásban játszotta le a kupadöntőt, mely végül a katalánok 2-0 arányú győzelmét hozta. A mérkőzés góljait Martinez és Paulino Alcántara szerezték. A történelmi mérkőzésnek mindkét oldalon olyan főszereplői voltak, akik saját együttesük hőskorának meghatározó játékosai voltak. A Bilbao együtteséből ki kell emelni Pichichi, José María Belauste és German Etxevarría játékát, míg a katalánok oldalán Zamora, Torralba, Samitier, Sesúmaga és Alcántara emelkedtek ki.

Az első országos bajnokság kiírásáig, 1928-ig további barátságos találkozókra került sor, a kupában nem került össze egymással a két együttes.

Két csapat, két nemzet – egy érzés

Ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni a dolgokat, azt mondhatjuk: ami Katalóniában az FC Barcelona, az Baszkföldön az Athletic Bilbao. Ezzel a mondattal kiemeltük a Bilbao jelentőségét az északi tartományban, és megfogalmaztuk azt az érzést, ami összeköti a két tartományi egyesületet. Sőt, a gondolatmenetet kiegészíthetjük az alábbi megállapítással: ami Katalóniában az RCD Espanyol, az Baszkföldön a Real Sociedad. Ez a megközelítésünk sem áll távol az igazságtól.

No, de maradjunk történetünk két főhősénél, a Bilbaónál és a Barçánál. A történelem folyamán a baszk egyesület – csakúgy, mint a Blaugrana – többféle néven szerepelt a spanyol labdarúgásban. 1939-ig Bilbao Athletic néven találkozhatunk a csapattal a különböző almanachokban, majd 1939-1971 között Club Atlético de Bilbao néven játszották mérkőzéseiket. 1971-től 2003-ig használták az alábbi formulát: Athletic Club de Bilbao, majd 2003-tól az Athletic Bilbao csapatnévvel indulnak a különböző kiírásokban. Megállapítható tehát, hogy a történelem viharai őket sem kímélték: a különböző korokban, különböző elnevezésekkel kellett indulniuk. A XX. század útvesztőjében sok ponton hasonló utat kellett bejárniuk, mint a Katalán Óriásnak: nem mindig élvezhették a szabadság „édes ízét”. Ugyanakkor ez, ha a hatalom szemszögét nézzük, kontraproduktív volt: nem a gyökerektől való elszakadást váltotta ki, hanem a nemzethez való ragaszkodást erősítette!

Ennek egy nagyon szemléletes, mindenki számára kézzelfogható jelét szeretném most bemutatni, röviden. Az elmúlt évtizedek tendenciáját tekintve, a Bilbao játékos-politikája retrográdként hathat. Sokan mondhatják, hogy a Bilbao „őrült” szemléletet képvisel, amely mai, eredménycentrikus világunkban nem vezet semmi jóra. Lehet, én mégis csodálattal, és őszinte tisztelettel figyelem őket – és nagyon szorítok nekik! Szorítok, hogy megmaradjanak azon a pályán, azon az ösvényen, melyet a nagy elődök tapostak ki, és ragaszkodtak hozzá mindvégig.

Ez az ösvény pedig a baszk nemzetiségű játékosok kizárólagos alkalmazása a csapatban! Ezzel szinte egyedül állnak nemcsak a spanyol, hanem a világ labdarúgásában: történetük során csak baszk játékost alkalmaztak (igen, még Bixente Lizarazu, a francia válogatottal 1998-ban világbajnoki címet szerző jobbhátvéd is baszk nemzetiségű).

Ezzel a felfogással több célt szolgáltak egyszerre. Egyrészt, segítették a tartományban a társadalmi beágyazottság, támogatottság elmélyülését, növekedését. A baszkok sokkal inkább magukénak érzik a Bilbaót, mint a San Sebastián-i gárdát. Másrészt, meglovagolva a nemzeti érzést, fokozatosan fenntarthatták támogatói bázisukat. A futball szempontjából biztosították az utánpótlás-nevelés fontos, és alapvető feladatát. A „csak” baszk játékosok alkalmazása elősegítette, hogy egyetlen tehetség sem kallódott el, egyetlen focizni akaró ember sem szorult háttérbe. Mai labdarúgásunkban a Bilbao képviseli az etalont: lehet, hogy nem eredményes, de tiszteletet parancsoló hozzáállás, ami számomra is nagyon szimpatikus.

Említettem, hogy a Barça és a Bilbao klubtörténelme számtalan ponton hordoz hasonlóságot. Mindkét együttes, egy nemzetet, egy tartományt jelenít meg. Mindkét csapat először tartja magát saját nemzete képviselőjének, minthogy spanyolnak. A két csapat abban is közös vonást mutat, hogy a hivatalos levelezésében, nyelvében az anyanyelvét használja: a Bilbao baszk, a Barcelona katalán nyelven érintkezik a külvilággal. Mindkét együttes a szeparatizmust, az önállóságot szimbolizálja: a Bilbao ugyanúgy a szabadság szinonímája Baszkföldön, mint a Barcelona Katalóniában – persze árnyalatnyi különbségek vannak. A francóista rezsim idején mindkét csapat „persona non gratá”-nak számított, egyikük sem volt a rendszer kegyeltje. Megtűrték, hagyták élni őket, de ahol csak lehetett, megnehezítették a klubéletet, a saját nyelv alkalmazását, a nemzeti szimbólumok használatát. De a szabadság érzését kiölni egyik csapatból sem tudták. Amint a diktátor meghalt, a diktatúra is sírba szállt vele, és a két Klub szabaddá vált. Megszabadultak az elnyomatás béklyóitól.

Összegezve: a két csapat rivalizálása nem hasonlítható a Barça-Real párharcokhoz. A két együttes életét, mindennapjait, felfogását sokkal több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja. A Bilbao és a Barcelona is egy nemzetet képvisel, mely nem a központosító törekvések irányába ható erőkként jelentkeznek, hanem a nemzeti identitást erősítő gyújtópontokként.

A Bilbao Himnuszának szövege, baszk nyelven:

Athletic, Athletic, eup!
Athletic gorri ta zuria
danontzat zara zu geuria.
Erritik sortu zinalako
maite zaitu erriak.
Gaztedi gorri-zuria
zelai orlegian
Euskalerriaren
erakusgarria.
Zabaldu daigun guztiok
irrintzi alaia:
Athletic, Athletic
zu zara nagusia!
Altza gaztiak!
Athletic, Athletic
gogoaren indarra.
Aritz zarraren enborrak
loratu dau orbel barria.
Aupa mutillak!
Aurrera gure gaztiak!
Bilbo ta Bizkai guztia
goratu bedi munduan.
Aupa mutilak!
Gora beti Euskalerria!
Athletic gorri-zuria
geuria.
Bilbo ta Bizkaiko gaztiak gora!
Euskaldun zintzoak aurrera!

Emlékezetes mérkőzések, nagy korszakok a La Ligában

Mint azt már említettem, a Bilbao és a Barcelona együttese is alapító tagja a Primera Divisiónnak, és mindkét egyesület tagja az első osztályú küzdelmeknek az 1928/29-es kezdet óta. Érdekesség, hogy az FC Barcelona a Liga első kiírásának a bajnoka, míg az Athletic Bilbao a második idény végén végzett a táblázat élén.

Az első bajnoki összecsapásra 1929. március 31-én került sor a San Mamés-stadionban. Emlékeztetőül álljon itt a két csapat összeállítása ezen a sporttörténelmi eseményen:

Athletic: Gregoria Blasco – Ochandiano, Juanin, Juan Garizurieta, Legarreta, Roberto, Ramón de Lafuente, Aguirrezabala II, Victor Unamuno, Carmelo, Graciano
FCB: Juan Uriach – Walter Burkhard, Saura, Andrés Bosch, Castillo, José Obiols, Vicente Piera, Josep Sastre, Campabadal, Antonio Garcia, Manuel Parera.

Az első bajnoki találkozó a baszkok 5-1 arányú győzelmével végződött: Unamuno és Lafuente duplája mellett Graciano volt eredményes a Bilbao csapatából, míg a Barça becsületgólját Manuel Parera szerezte a 71. percben. A bajnoki „visszavágóra” június 9-én került sor Barcelonában, és hazai pályán 3-0 arányú győzelmet arattak Romá Forns tanítványai. A gólokat Josep Samitier /2/ és Josep Sastre szerezték. A győzelem döntő fontosságú volt a katalánok számára a végső győzelem felé vezető úton. A 18 fordulós idény végén a Barcelona az első, a Bilbao a harmadik helyén végzett a tabellának.

A két csapat közti legnagyobb arányú, és gólokban leggazdagabb mérkőzése az 1930/31-es idényhez köthető. 1931. február 2-án a San Mamés-ben 12-1 arányban győzedelmeskedett az Athletic csapata: a Llorens, Zabalo, Portas, Marti, Roig, Castillo, Piera, Goiburu, Sastre, Arnau, Parera összeállítású csapat megsemmisítő vereséget szenvedett; a becsületgólt Severiano Goiburu szerezte a 10. percben. A mérkőzés hőse a baszk legenda, Augustín Sauto Arana ‘Bata’ volt, aki ezen az estén hét góllal terhelte meg Ramón Llorens hálóját. James Bellamy csapata megalázó vereséget szenvedve térhetett haza Katalóniába: se előtte, se utána nem született ilyen gólarányú győzelem – egyik oldalon sem. A Barça felett ekkor aratott 12-1-es győzelem máig a Bilbao legnagyobb arányú bajnoki győzelme a La Ligában.

Ugyancsak gólgazdag és fordulatos összecsapásra került sor az 1934/35-ös idény Bilbaóban megrendezett találkozóján. A mérkőzést végül 5-3 arányban a vendég barcelonaiak nyerték; a meccsen Josep Raich duplázni tudott, emellett Ramón Pera és Josep Escolá voltak eredményesek. Az ötödik találatot – amely a sorban a 2. barcelonai volt – a magyar Berkessy Elemér (Elmer Berkessy) szerezte. Ennek a bilbaói csapatnak voltak meghatározó alakjai José Iraragorri, Domingo Careaga, Gregoria Blasco, Bata, Guillermo Gorostiza és Leonardo Cilaurren. Ezek az évek jelentették a Bilbao történetének első aranykorát: 1929 és 1936 között a baszkok négy országos bajnokságot nyertek. A polgárháborút követő első bajnoki idényben szintén egy gólokban, megoldásokban látványos bajnokira került sor Bilbaóban. Az 1940. január 14-én lejátszott bajnokit 7-5 arányban a Bilbao nyerte; a mérkőzés két hőse az egyik oldalon Garate, míg a katalánoknál Pascual Ros volt – mindketten három góllal járultak hozzá csapatuk eredményéhez. Negyed órával a vége előtt 7-2 állt az eredményjelzőn, amikor 8 perc alatt eredményes volt a katalán egyesület, így „kozmetikázva” az eredményt.

A következő említésre érdemes mérkőzésre akkor került sor, amikor a Barça csillaga újra emelkedőben volt. 1944 nyarán Josep Samitiert nevezték ki edzőnek, s a hazai összecsapáson 5-2 arányban legyőztük a Bilbao csapatát. A találkozóra a tavaszi szezonban került sor, május 13-án. A Barça csapatában ekkor már találkozhatunk a következő évtized meghatározó alakjaival: Velasco, Josep Gonzalvo II, Mariano Gonzalvo III, César Rodríguez alkották a csapat gerincét. De még szerepeltek a közelmúlt „nagyjai”: Josep Escolá, Josep Raich, Josep Bravo. A mérkőzés hőse a duplázó Escolá volt, mellette Bravo, Gonzalvo III és César voltak eredményesek.

A Bilbao második gólját a többszörös spanyol gólkirály, a baszk legenda Telmo Zarra lőtte. Zarra egy korszakalkotó zseni volt, aki a kapu előtt művészi pontossággal váltotta gólokra az adódó helyzeteket. Nagyságáról külön írásban is megemlékezünk, de itt is álljon annyi róla, hogy hatszor nyerte el a Pichichi-díjat, 1940 és 1955 között 278 bajnokiján 252 gólt ért el! Ami a Blaugrana számára César volt, azt jelentette az Athletic szurkolóinak Zarra: ő volt az elsőszámú gólfelelős, a megbízhatóság, az odaadó klubhűség mintaképe. Méltán foglal helyet a spanyol labdarúgás kiemelkedő alakjainak sorában! A kispadon pedig egy korábbi klasszis, egy korábbi legenda foglalt helyet: Sustaeta Juan Urquizu, aki 19329-36 között labdarúgója volt a csapatnak, és aktív részese a korszak sikereinek. A négyszeres bajnokcsapatnak egyik meghatározó alakja volt, így méltán élvezte trénerként is a bizalmat 1940 és 1947 között.

Újabb emlékezetes mérkőzés volt az 1949/50-es bajnoki idényben. Ekkor a Barça kispadján Enrique Fernández ült, míg a másik oldalon a korábbi legenda, José Iraragorri edzette a csapatot. Iraragorri ugyancsak az 1930-as évek Bilbaójának volt emblematikus alakja. Ezen a meccsen azonban ő sem tudott mit tenni a katalánok lehengerlő játéka ellen. A bajnoki címvédő 5-0 arányban győzött: az 1949. december 11-én lejátszott meccsen Areitio és Basora duplázni tudtak, míg az ötödik gólt César szerezte büntetőből. A mérkőzés érdekessége, hogy a két csapat kapujában a következő évtized két nagy egyénisége foglalt helyet: a hazai csapat kapuját Antoni Ramallets védte, míg a vendégeknél Raimundo Pérez Lezama viselte az 1-es számú mezt. Mindketten védték a válogatott kapuját is, mindketten csapatuk meghatározó egyéniségei voltak, s mindegyikük a klubhűség mintaképei voltak. Egy csodálatos korszak legendás portásai voltak ők, akiknek nevét sosem felejtik a szurkolók, és a futballt szeretők.

Az 1950-es évtized mérkőzésein hazai pályán 8 Barça győzelem született, és két alkalommal a baszkok vitték el a 2 pontot a Nou Campból, ill. a Les Corts-ból. A San Mamés-ben is érvényesült a hazai pálya előnye: hat Bilbao-győzelem mellett két Blaugrana-siker és két döntetlen született. 1950/51-ben és 1952/53-ban is 4-3 arányú bilbaói siker született, azaz: a csapatok folytatták az egymás elleni gólokban gazdag összecsapások sorozatát. A Barça-Bilbao meccseken a nézők nem unatkozhattak: a két együttes csatárai gondoskodtak a szurkolók minden igényének kielégítéséről. Az 1960-as években ez a sorozat nem szakadt meg, azonban ekkor már több volt a döntetlenek aránya: a húsz mérkőzésből 7 végződött döntetlenre, és a gólok száma is lecsökkent.

A ’60-as évtized nem a Bilbaóról, de nem is a Barcelonáról szólt. Mindkét csapatot elkerülték a hazai sikerek, a La Ligában egyszer sem sikerült a csúcsra jutniuk. Az 1961/62-es idényben a Nou Campban 4-2 arányú Barcelona siker született (Evaristo triplázott ezen a találkozón, míg a negyedik gólt Villaverde szerezte); a bilbaói visszavágót 3-2-re nyerték a baszkok (bilbaói részről Arieta duplázott, a katalánok részéről Grácia és Segarra voltak eredményesek). Az évtized második felének bilbaói mérkőzései gólszegény döntetleneket hoztak. 1964/65-től kezdve az alábbi eredmények születtek: 0-0, 1-0, 0-0, 0-0, 1-1, 1-1.

A következő évtizedben újra látványos, eredményes mérkőzéseket vívtak a két tartomány csapatai. Kiemelném az 1974/75-ös idény Nou Camp-beli összecsapását: Cruyffék 4-0 arányban lépték le a bilbaóiakat. A zárófordulóban lejátszott mérkőzés góljait Marcial, Asensi, Juan Carlos és Manuel Clares szerezték (1975. 05. 25.). A találkozó egyik érdekessége az volt, hogy a Bilbao kispadján egy korábbi évtized legendás játékosa foglalt helyet: Rafael Iriondo 1940 és 1953 között csatárként küzdött a Bilbao sikereiért. A Guernicában született gólvágó e másfél évtized meghatározó alakja volt a spanyol labdarúgásnak, edzőként azonban nem tudott maradandót alkotni.

Az 1980-as évtized összecsapásai váltakozó eredménnyel zárultak: egyik csapat sem tudott huzamosabb ideig dominálni. Döntetlenül nagyon kevés mérkőzés zárult (3), a Bilbao nyolc, a Barcelona kilenc alkalommal hagyta el győztesen a pályát. Jól látható tehát, hogy nagyon kiegyenlített küzdelmeket hoztak a Barça-Bilbao rangadók az 1980-as években. A Bilbao két bajnoki címének esztendejében előbb a Bilbao verte oda-vissza a katalánokat (1-0, 3-2), majd a Barça nyert otthon és a San Mamés-ben is (4-0, 2-1).

Az 1990/91-es idényben a Dream Team igazán meggyőző játékkal és különbséggel verte hazai és idegenbeli fellépésén az ekkor is Clemente edzette bilbaóiakat. Hazai pályán 4-1-re verték a baszk csapatot (Laudrup duplája és Bakero gólja mellett „Patxi” Salinas vétett öngólt). Az 1991. március 10-én lejátszott tavaszi mérkőzésen 6-0 arányú katalán siker született: Bakero és Julio Salinas mellett a mérkőzés hőse, a négy gólig jutó Sztoicskov volt. Ebben az idényben sikerült a Barcelonának újra feljutni a La Liga csúcsára, és következett egy nagyon eredményes, sikeres korszak a csapat életében. Ebben az évtizedben a két csapat egymás elleni találkozóin egyértelműen a Blaugrana felé billent a mérleg nyelve: 14 Barça-győzelem mellett négy baszk siker született. A Nou Campban lejátszott 10 mérkőzésből kilencet nyertek a katalánok, és csupán az 1993/94-es szezonban vitte el a két pontot a baszk gárda Katalóniából.

A 2000/2001-es idény barcelonai mérkőzésén született az utolsó nagyarányú és gól gazdag győzelem. Február 3-án Luis Enriue triplájának és Philip Cocu duplájának, valamint Abelardo és Overmars egy-egy góljának köszönhetően 7-0 (!) arányban „lemosta” a pályáról a Bilbaót Serra Ferrer legénysége. A 2000-es évtized mérkőzésein folytatódott a katalánok dominanciája: 11 győzelmet arattak, öt döntetlen született, és három bilbaói sikert láthattak eddig a szurkolók.

A Király Kupa páratlan párosa

Mindkét csapat felettébb sikeres múltra tekinthet vissza a Spanyol Kupa küzdelmeire. A Copa del Rey és elődei 1902-tól íródó történelmében számtalan alkalommal csapott össze a két gárda egymással. Sorra vehetnénk a két gárda összes kupában lejátszott mérkőzéseit, de hely és idő hiányában szorítkozzunk csupán a döntőkben lejátszott találkozókra. Az első, nem hivatalos kupadöntőről és az 1920-as meccsről már tettem említést. Következzenek hát a további mérkőzések.

A harmadik ’asszóra’ is még a ’hőskorban’ került sor. Ekkor már túl vagyunk a Barça első igazi nagy sikerén, az 1929-es La Liga – elsőségen. A csapat továbbra is sikereket ér el hazai pályán. A döntőre 1932. június 19-én a madridi Chamartín-stadionban került sor. A két csapat így állt fel:

FCB: Nogués – Zabalo, Alcoriza, Marti, Guzmán, Arnau, Piera, Arocha, Samitier, Ramón, Pedrol
Bilbao: Gregoria Blasco – Castellanos, Urquizu, Leonardo Cilaurren, Uribe, Muguerza, Roberto, Lafuente, José Iraragorri, Bata, Chirri II, Guillermo Gorostiza

A madridi döntőn mindössze egy gól született, amit a bilbaói Augustín Sauto Bata szerzett, és így a baszkok nyertek 1-0-ra. Mint az látható, a két csapat szinte teljesen kicserélődött, csupán a barcelonai Samitier maradt hírmondónak. A bajnoki aranyérmes csapatból is kevesen maradtak ekkorra, a Barcelona csillaga lefelé indult el. Ekkor már nem élt Joan Gamper sem, a játékosok jöttek-mentek. 1932 nyarán aztán Samitier klubot váltott: a Real Madrid játékosa lett. Ezzel egy szép korszak lezárult a Csapat életében.

A Barça és a Bilbao következő döntőbeli találkozására nem kellett sokat várni. 1942-ben, újfent a madridi Chamartín-stadionban dönthették el egymás között a Spanyol Kupa sorsát – amelyet ekkor még Copa Generalissimónak hívtak. Az 1940-es évek elejétől egy új Barcelona alapjait kezdték el lerakni, amely első sikerét a madridi kupadöntőn érte el. A két csapat összeállítása így festett:

FCB: Miró – Zabala, Benito, Josep Raich, Roselén, Llácer, Sospedra, Josep Escolá, Mariano Martín, Doménec Balmanya, Josep Bravo
Bilbao: Etxevarría – Arqueta, Mieza, Bertol, Ortíz, Urra, Rafael Iriondo, Panizo, Telmo Zarra, Garate, Elices.

A fordulatos, és gólokban gazdag mérkőzést, hosszabbítás után a Barcelona nyerte 4-3-ra. A gólokon a triplázó Martín, Escolá, ill. Iriondo, Elices és Zarra osztoztak. 1942-ben alig vagyunk túl a polgárháborún, és a Franco-diktatúra elejét élik a barcelonaiak. Mégis új csapatot építenek, hogy az egy évtizedes sikertelenség után végre örömet szerezhessenek a Klub szurkolóinak. A madridi estén ez maradéktalanul sikerült is. A feljegyzések szerint mindkét csapat nyíltsisakos, támadó focit játszott, felváltva forogtak veszélyben a kapuk. És egy izgalmas meccs végén sikerült elhódítanunk a Spanyol Kupát.

Az ötödik kupadöntőbeli találkozására, az „Ötkupás Barça” idején került sor. A Barcelona 1952-ben is elhódította a kupát, akkor a Valenciát vertük 4-2-re. 1953-ban aztán újfent elérhető közelségbe került a bajnoki arany mellett a Spanyol Kupa – győzelem megszerzése. Erre a madridi Chamartín-stadionban nyílott lehetőség, a következő felállásban:

FCB: Antoni Ramallets – Seguer, Biosca, Joan Segarra, Flotats, Gonzalvo III, Basora, Bosch, Kubala László, Moreno, Eduardo Manchón
Bilbao: Carmelo Cedrún – Orúe, Areta, Jesús Garay, Manolin, Canito, Rafael Iriondo, Venancio, Telmo Zarra, Panizo, Gainza

A Bilbao Kubala és Manchón góljaira csak Venancio találatával tudott válaszolni, így a döntőt a katalánok 2-1-re nyerték. Mindkét együttesben a kor meghatározó sztárjai léptek pályára. A katalánoknál Ramallets, Seguer, Kubala, Manchón, a másik oldalon Garay, Iriondo, Zarra. A katalánok kispadján Ferdinand Daucík, a sikeredző ült. Kiváló csapatot edzett, akik sikert-sikerre halmoztak. Ezen a döntőn újfent brillíroztak Daucík tanítványai, elkápráztatva Katalónia népét. Kubala gólja pedig egy kis magyar vonatkozást is ad a döntőnek.

A Blaugrana és az Athletic közös múltjának talán legemlékezetesebb fejezete is félig a Király Kupához köthető. Ki ne emlékezne 1983. szeptember 24. napjára. Ezen a napon bajnokit játszott a két csapat Barcelonában. A katalánok már 4-0-ra vezettek, amikor a mérkőzés 59. percében Andoni Goicoetxea brutális belépőjével eltörte Maradona lábát. Ilyen előzmények után került sor a Király Kupa döntőjére 1984. május 5-én a Santiago Bernabéu Stadionban, I. János Károly jelenlétében. A két csapat a következő összeállításban futott ki a zöld gyepre:

FCB: Urruti – Sánchez, Migueli, Alexanco, Julio Alberto, Victor Munoz, Rojo (Clos), Schuster, Marcos Alonso, Maradona, Lobo Carrasco
Bilbao: Zubizarreta – Santiago Urquiaga, Inigo Liceranzu, Andoni Goicoetxea, Nunez, Patxi Salinas, Miguel De Andrés, Urtubi, Dani, Endika (Manuel Sarabia), Argote (Gallego)

A mérkőzés egyetlen gólját a bilbaói Endika szerezte. Az egész mérkőzés nagyon feszült volt, kevés helyzetet, de annál több szabálytalanságot és kakaskodást hozott. A meccsen a Bilbao akart inkább focizni, ill. a felhevült hangulatú mérkőzéshez ők alkalmazkodtak jobban. A meccset nem a játék, hanem a durvaság, és az idegeskedés jellemezte. A játékvezetőnek nem volt könnyű dolga, bár a mérkőzés közbeni ellentéteket, vitákat sikerült kordában tartania, és visszafognia. A mérkőzés lefújását jelző hármas sípszó után azonban elszabadultak az indulatok – a király jelenlétében…Mindenki verekedett mindenkivel, Maradona nyújtott lábbal beleszállt ellenfelébe, egymást aprították a két csapat játékosai. A spanyol labdarúgás történetének egyik legfájóbb eseménysora volt, amint a két csapat magukból kivetkőzött játékosai csépelték egymást a gyepen. A biztonságiaknak, és a két csapat vezetőinek hosszú percekbe tellett, mire sikerült szétválasztani a küzdő feleket. Nem volt szép látvány, a büntetések nem is maradhattak el. A „küzdelem” után csak nagy nehézségek után sikerült átadnia a kupát a királynak.

A Copa del Rey 2008/09-es kiírásában aztán újfent ez a két együttes játszotta a döntőt. A május 13-án, a valenciai Mestallában megrendezésre kerülő mérkőzésen az alábbi felállásban vettek részt a csapatok:

FCB: José Pinto – Dani Alves, Piqué, Yaya Touré (Sylvinho), Puyol, Xavi (Pedro), Sergi Busquets, Keita, Bojan Krkics (Hleb), Eto’o, Lionel Messi
Bilbao: Iraizoz – Iraola, Aitor Ocio, Amorebieta, Koikili, Yeste, Javi Martínez, Orbaiz (Etxeberría), David López (Susaeta), Toquero (Ion Vélez), Llorente.

A mérkőzést a Bilbao kezdte jobban, Toquero góljával a vezetést is megszerezték, azonban a folytatásban már csak egy csapat volt a pályán: az FC Barcelona. Még az első félidőben sikerült az egyenlítés, Yaya Touré bombája révén, majd a második félidőben tíz perc alatt eldöntötte a kupa sorsát a katalán gárda. Előbb Bojan, majd Messi, végül a 63. percben Xavi Hernández találtak a kapuba, kialakítva ezzel a 4-1 arányú végeredményt.
A kupadöntő eredménye azt jelentette, hogy – mivel a Bajnokságot is az FC Barcelona nyerte – a spanyol Szuperkupa 2009-es döntőjében is a baszk gárdával találkozott a Blaugrana. A két mérkőzésből álló döntőn nem volt kérdés, melyik csapat az erősebb, s a katalánok kettős győzelemmel (idegenben 2-1, hazai pályán 3-0) megszerezték újabb trófeájuk.

A 2014/15-ös Spanyol Kupa döntőjében is a Katalán Óriás és a baszk nemzet büszkesége csapott össze, a helyszín pedig a Camp Nou-stadion volt. A Barça pályájának nézőterén közel százezer szurkoló foglalt helyet, fele-fele arányban, de egy valamiben egyetértve: kellő ellenségeskedéssel fogadva mindent, ami spanyol, és azt, aki ezt a stadionban képviselte, a királyt. Ennek megfelelően a kupadöntő nem volt más, mint egyöntetű kiállás Madrid ellen, aminek legfelemelőbb pillanata a meccs eleje volt, amikor a felcsendülő spanyol himnusz akkordjaiból egy mukk sem hallatszott.

Maga a mérkőzés meglehetősen egyoldalúra sikeredett, pedig az Athletic Bilbao mindent megtett: Iñaki Williams, Aritz Aduriz és Aymeric Laporte vezetésével mindent elkövettek, hogy megállítsák az ‘MSN’ támadásait és gólszerzési esélyeit, de kevés sikerrel. Az FC Barcelona az első perctől kezdve kezébe vette a döntő irányítását, és Leo Messi duplájával, ill. Neymar egy találatával magabiztos vezetésre tett szert, amit Iñaki Williams gólja csak kozmetikázni tudott. Különösképpen Messi első találata volt élményszámba menő, amely a számtalan fantasztikus Messi-megoldás közül is kiemelkedett, és máig emlékezetes maradt.
FCB: ter Stegen – Dani Alvés, Piqué, Mascherano, Alba (Mathieu), Rakitic, Sergi Busquets, Iniesta (Xavi), Neymar, Luis Suárez (Pedro), Messi.
Bilbao: Iago Herrerín – Iraola (Susaeta), San José, Balenziaga, Etxeita, Laporte, Bustinza, Benat (Ibai Gómez), Mikel Rico (Iturraspe), Aduriz, Iñaki Williams.

Baszk játékosok Katalóniában és fordítva

Az FC Barcelona története során számtalan baszk származású játékost alkalmazott. Ezen játékosok egy része a Real Sociedadtól érkezett, másik részük pedig a Bilbao együttesétől jött.

Az első olyan játékos, akinek játéka összekötötte a két egyesületet az 1930.szeptember 10-én Bilbaóban született Jesús Garay Vecino volt. A Bilbao együttesét 1950-60 között erősítette, ahol 236 bajnokin hét gólt ért le. A tíz bilbaói idénye alatt egy bajnoki címet (1956), és három spanyol kupát (1955, 1956, 1958) szerző középhátvéd csapata egyik erőssége volt: a védelem „oszlopaként” tartották számon, akinek munkabírására mindig lehetett számítani. 1960 nyarán épp ezért némi meglepetésre elhagyta a baszk egyesületet, és a katalán óriáshoz szerződött.

A Barçában már nem tudott olyan sikereket elérni, mint Bilbaóban: mindössze egyetlen Spanyol Kupa – győzelemmel tudta bővíteni dicsőséglistáját (1963). Játszott az 1961-es berni BEK-döntőn is, ahol nem rajta múlott a vereség: a védelem legbiztosabb pontjaként állt a lábán. A Blaugrana színeiben 87 bajnokin lépett pályára, és 3 gólt ért el ezeken a mérkőzéseken. Pályafutását a Malagá együttesében fejezte be 1966-ban.

A következő játékoshoz, aki mindkét csapatnak tagja volt, az 1980-as évekig kell előrelapozni a történelemkönyvekben. José Ramón Alexanko csupán 1976 és 1980 között volt tagja a Bilbao együttesének, pályájának meghatározó sikereit a Barçánál érte el. Az Athletic-nél egy UEFA – Kupa – és Spanyol Kupa – döntőben volt érdekelt, majd 1980-ban Katalóniába költözött. Bilbaóban 91 bajnokin 8 gólt ért el. A Barcelonában eltöltött 13 idénye alatt 247/26-os bajnoki mutatóval írta be magát csapata történelmébe. Tagja volt a Venables trenírozta sikercsapatnak, majd a Dream Teamben is számítottak játékára – így négyszeres bajnokként, BEK-győztesként fejezhette be sikeres pályafutását.

A mindkét együttesben megforduló játékosok sorában a következő „láncszem” a legendás kapus, a korszakalkotó zseni: Andoni Zubizarreta Urreta. Az 1961. október 23-án a baszkföldi Vitoriában született fenomén 1981 és 1986 között védte a baszk csapat hálóját – 169 bajnokin lépett pályára. Bilbaói pályafutása alatt két bajnoki címet (1983, 1984), egy spanyol kupát (1984), és egy Spanyol Szuperkupát (1984) nyert. Ő védte a baszkok kapuját az emlékezetes 1984-es kupadöntőben. 1986 nyarán Barcelonába szerződött, ahol a klubvezetés a visszavonuló „Urruti” utódjának szánta. Bemutatkozó szezonja tökéletesre sikerült: Zamora-díj, és a „Don Balón” sportlap az Év spanyol játékosának is megválasztotta. A következő 8 idényben a Barça karizmatikus egyéniségeként minden sikerből aktívan kivette a részét. Összesen 301 bajnokin védte a katalánok hálóját, miután 1994-ben a Valenciához szerződött. Barcelonai pályafutásából kiemelnék egy példa nélküli érdekességet: az 1990-1993 közötti három bajnoki szezonban minden mérkőzésen az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása, és egyetlen alkalommal sem cserélték le! Az 1993/94-es szezonban is csupán négy bajnokiról hiányzott „Zubi”. A négy sikeres esztendőben lejátszott 152 bajnokiból 148 alkalommal ő védett!

Ugyancsak a Dream Team korának volt bilbaói játékosa Julio Salinas Fernández. Az 1962-ben született baszk középcsatár 1982-86-ig volt a Bilbao játékosa, ahol részese volt a két bajnoki címnek, a kupagyőzelemnek is. A 68 bajnokin 13 gólt szerző ifjú csatár együtt játszott a csapatban fivérével, „Patxi” Salinasszal, ill. Zubizarretával is. A Clemente edzette együttes igazi sikercsapat volt: a ’80-as évek elején visszahozták a San Mamés-be a hőskor sikereit. Két éves Atlético Madridban tett kitérő után került a Blaugranához, melynek 1994-ig volt tagja. A hat idény alatt a csapat egyik alapemberévé emelkedett, fontos gólok szerzőjeként a Nou Camp egyik kedvence lett. Részesült a Dream Team sikereiből, azokhoz aktívan hozzájárult: 146 bajnokiján 60 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját. Bajnok, BEK-győztes, Spanyol Kupa-győztes volt a Barcelonával, mielőtt 1994-ben a Deportivo La Corunához távozott volna. 1986 és 1996 között tagja volt a spanyol válogatottnak is (56/22), jelenleg sportkommentátorként dolgozik.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni Jon Andoni Goicoetxea Lasa nevét, aki baszk származású (1965-ben Pamplonában született), mégis fordított utat járt be, mint az előbb említett játékosok. Pályafutását az Osasunában kezdte (1985-88 között 95/19-es bajnoki mutatóval rendelkezett), majd innen igazolta le a Barcelona. A katalán fővárosban eltöltött hat idényéből az első kettőt, kölcsönben a Real Sociedadnál játszotta. 1990-ben csatlakozott az FC Barcelona keretéhez, ahol a négy idényében 126 bajnokin lépett pályára, és hat gólt ért el. A kiváló hátvéd és középpályás aktív részese volt az 1990-94 közötti sikereknek, a Cruyff edzette csapat egyik alapembere volt. Hatalmas munkabírású, elnyűhetetlen pontja volt a középpályának, elsősorban védekező feladatokat ellátva. Az 1992-es BEK-döntőn csereként lépett pályára. Az 1994-es bajnoki címet, de vesztes BEK-döntőt követően távozott a csapattól, és az Athletic Bilbaóban folytatta pályafutását (1994-97, 92 bajnokin egy gólt szerzett).

Edzők, akik mindkét csapat kispadján megfordultak

A két csapat történelmében három olyan edzővel találkozunk, akik mindkét csapat kispadján megfordultak. Az első ilyen tréner az angol Ralph Kirby volt, aki az 1925/26-os szezont az Athletic Bilbao padján kezdte, azonban rövid időn belül felállították onnan. Miután eljött Bilbaóból az FC Barcelona edzője lett. A Bilbaónál csak nagyon rövid időt töltött el, mert nem volt olyan lejátszott mérkőzése a baszkoknak, amelyen Kirby ült volna edzőként a kispadon. Így arra lehet következtetni, hogy még a bajnokság megkezdése előtt elvált az edző és a Bilbao útja egymástól. Az FC Barcelonával az 1925/26-os idény végénSpanyol Kupa-győzelmet ünnepelhetett: a sorozat mind a nyolc mérkőzését megnyerte a Blaugrana Kirbyvel.

A másik edző, aki mindkét csapat kispadján ült, már jóval ismertebb és eredményesebb pályafutást tudhat maga mögött. A csehszlovák származású Ferdinand Daucíkról van szó, aki előbb a Barça (1950-54), majd a Bilbao kispadján ült (1954-57). A Barcelonával kétszer nyert bajnokságot, háromszor Spanyol Kupát, és ő edzette az 1952-es „Ötkupás Barçát” is. 1954 nyarán a baszk csapat kispadjára távozott, ahol a bajnokságban lejátszott 90 meccséből 53 találkozót megnyert a csapat, 18 döntetlenül végződött, és 19 vereséget szenvedett. Bilbaói edzősködésének csúcspontja az 1956/57-es szezon volt, amikor hazai porondon sikerült a duplázás: a bajnoki cím mellé sikerült megnyerni a Spanyol Kupát is. Ennek a csapatnak meghatározó egyéniségei voltak Lezama, Iraragorri, Garay, Maguregui, Arieta I, Carmelo Cedrún és Canito. A bajnokságban éppen korábbi kenyéradóját, az FC Barcelonát sikerült megelőzni egy ponttal. A következő idényt a negyedik helyen zárta a csapat, a kupában a negyeddöntőig jutott, s Daucíknak mennie kellett.

A harmadik tréner Salvador Artigas Sahún volt, aki ült a katalánok és a baszkok kispadján is. Előbb a Blaugrana kispadján ülve vezette az edzéseket 1967 és 1969 között. Barcelonai edzősködése alatt a csapat egy Spanyol Kupa-győzelmet szerzett (1968), majd a következő idényben bejutott a Kupagyőztesek Európa Kupája döntőjébe. A döntőben azonban váratlan vereséget szenvedett a csehszlovák Slovan Bratislava együttesétől; 3-2-re kapott ki a katalán óriás. A bajnokságban előbb egy ezüst-, majd egy bronzérmet szerzett a Barcelonával, ami kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a csapat kispadján maradhasson. Így 1969 nyarán távozott Katalóniából, hogy 1971-ben – egyetlen idény erejéig – Bilbaóban vállaljon állást. A La Liga küzdelmeit az Athletic Artigas irányításával a 9. helyen zárta, míg a kupában az elődöntőig jutott. 1972-ben a Sevilla csapatához szerződött, ahol a következő év nyarán nyugalomba vonult.

A negyedik vezetőedző – eddig -, aki ült a Bilbao, majd pedig az FC Barcelona padján is, ő Ernesto Valverde Tejedor (1964. 02.  09. Viandar de la Vera -), aki előbb megfordult játékosként a Barça csapatában, ezt követően a Bilbaóban, majd – mit ad Isten – trénerként előbb a baszkok, majd a Katalán Óriás szakmai munkáját irányította. Játékosként 1988-1990 között viselte a gránátvörös-kék mezt (22 bajnokin 8 gól; egy Spanyol Kupa és egy KEK-trófea), majd a Bilbao színeiben 1990-96 között szerepelt (170/44; siker nélkül).  Edzői pályafutása során előbb az Athletic Bilbaót irányította: 2013 és 2017 nyara között, s egy Spanyol Szuperkupa-győzelmet ért el; éppen az FC Barcelona ellen, azon az emlékezetes bilbaói estén, amelyen 4-0-ra verte meg csapata a katalánokat. A Bilbao padján 213 alkalommal ült, és 48%-os eredményességi mutatót ért el. 2017. június elején nevezték ki az FC Barcelona edzőjévé, akikkel – 2019.03.31-ig – egy bajnoki címet, egy spanyol kupát és egy spanyol szuperkupát nyert. S bár nem ide tartozik, és az Espanyolról szóló írásban megemlítettem, ide is leírom: Valverde az Espanyolnál is volt játékos és tréner is, így három spanyol bajnokságban szereplő csapatot köt össze a személye mind játékosként, mind pedig edzőként.

Ugyan nem köti össze a két csapatot a következő személy, akiről pár mondatot írnék, de mivel edzőről van szó, álljon itt a rövid pályája. Amiért megemlítem, annak egyetlen oka van: Hertzka Lipót, hazánk szülötte. A Magyarországon született edzőegyéniség 1926-28 között volt az Athletic Bilbao edzője, akivel 1928-ban tartományi bajnoki címet szerzett az egyesület. A két bilbaói idénye alatt 35 mérkőzésen dirigálta a baszkokat: 21 győzelem, 6 döntetlen és 8 vereség a mérlege Bilbaóban. Később Spanyolországban még dolgozott a Real Madridnál is, ahol bajnoki címet szerzett a „királyiakkal” (1931/32), 1935 és 1939 között a portugál Benfica edzőjeként háromszor nyert portugál bajnokságot. 1951-ben a portugáliai Montemorban érte a halál.

A két rivális a számok nyelvén

Mivel a két csapat a spanyol bajnokság születése óta rendre az első osztályban szerepel, s történelmük során mind barátságos, mind kupa, mind egyéb sorozatokban is több alkalommal összecsaptak, ezért jó néhány adat szerepel a két klub közös statisztikájában.

Kezdjük  La Ligával, ahol 88 idény alatt eddig összesen 178 mérkőzést játszottak. A legutóbbi alkalommal 1-0-s hazai győzelem született a San Mamés közönsége előtt, mely a 88. bajnoki mérkőzés volt Bilbaóban. A bajnokságot tekintve hazai pályán jobban szerepelt ezidáig az Athletic. 26 alkalommal a gránátvörös-kékek diadalmaskodtak, 20-szor nem bírtak egymással a felek, míg a hazai csapat eleddig 43 győzelmet ünnepelhetett baszkföldön. A legutóbbi, bilbaói találkozón 128. alkalommal szerzett gólt a gránátvörös-kék csapat, míg a hazaiak eddig 164 gólt szereztek vendégeik ellen. Az oroszlánbarlangból tehát – ahogy azt már eddig is tudtuk – sohasem volt könnyű három (vagy korábban kettő) ponttal távozni. Ellenben Katalóniába a Bilbao sem győzni jár – mondhatjuk. 89 mérkőzés során 61 ízben hazai siker született. A Bilbao 27 alkalommal rabolt pontot a Blaugrana otthonából, ebből 17 alkalommal győzött, míg 11-szer osztozkodtak a pontokon a csapatok. A Barcelona már 208 gólt rámolt be ellenfelének, míg a baszkok majd száz találattal kevesebbre voltak képesek eddig – szám szerint 93-ra. Összesen tehát 178 találkozón 88 alkalommal Barcelona győzelem, 30 döntetlen, s 60 baszk siker. Ahogy az előbbiekben taglalt számok alapján a bajnoki mérleg, úgy a gólarány is kiegyensúlyozottnak mondható. 336 katalán gólra 255 bilbaói válasz érkezett.

A spanyol kupában mindeddig 42 Barcelona – Bilbao rangadót láthattak a szerencsések 24 kiírás alkalmával. A Copa del Rey (ill. jogelődei) esetében már sokkal határozottabban billen a Blaugrana felé a mérleg nyelve. 41 mérkőzésen 23 győzelem, hat döntetlen, s 13 vereség. Semleges környezetben kilenc alkalommal csaptak össze a csapatok, ebből hatszor a Barcelona győzött, háromszor a Bilbao. Hazai pályán 12 győzelem kettő döntetlen, s csupán két vereség az eddigi, 16 mérkőzés mérlege, míg idegenben öt alkalommal diadalmaskodott, négy alkalommal döntetlenre végzett, s nyolc esetben vereséget szenvedett a gránátvörös-kék alakulat. A gólarány szintén nem mutat túlzott differenciát: 69-51 a katalánok javára. Ezenkívül a 2009-2010-es, ill. a 2015/16-os idény elején, a spanyol Szuperkupa döntőjében négy mérkőzés során találkozott a két gárda. Itt két Barcelona-győzelem, és 1-1 döntetlen ill. Bilbao-siker született; a gólarány 6-6.

Az említett sorozatokon kívül még az UEFA – kupa 1976/77-es, ötödik szezonja során az európai kupaporondon is megvívott egymással a két együttes, méghozzá a negyeddöntőben. A továbbjutás sorsa természetesen két mérkőzésen dőlt el. A Camp Nou gyepén 2-2-es döntetlen született, s mivel Bilbaóban a hazai csapat 2-1 arányban diadalmaskodott, így a baszk gárda jutott tovább.

Mindent egybevetve tehát, 223 tétmérkőzésen feszült egymásnak az FC Barcelona és az Athletic Bilbao, mely 111 alkalommal zárult katalán győzelemmel, 82 döntetlen született, s 73-szor a Bilbao győzedelmeskedett. A statisztikák is azt mutatják, hogy bár az FC Barcelona az eddigi mérkőzések mintegy felén diadalmaskodott, a két csapat közös múltja meglepően kiegyenlített, változatos mérkőzéseket hozott.

Ugyan manapság az Athletic már nem képes folyamatosan az élmezőnyben lenni, s a bajnoki címért küzdeni, ettől függetlenül a nagycsapatok, különösen a Blaugrana és a Real Madrid semmilyen körülmények között nem tekinthetnek úgy a baszk gárdára, mint könnyű prédára.

Mindkét klubnál szolgáltak zseniális, klasszis játékosok. Ebben a tekintetben nyilvánvalóan az FC Barcelona előnyben van, hiszen a katalán gárdánál nincs és nem is volt megkötés a játékosok nemzetiségét illetően, míg az Athletic legendás játékosai egytől-egyig baszk, sok esetben saját nevelésű futballisták voltak. Miután az FC Barcelona egyéni elismerésekben részesült játékosairól már több ízben szóltunk, így most csak az Athletic díjazottjait említjük. A spanyol bajnokságban gólkirályi címet szerző játékosok közül mindenképp kiemelendő Telmo Zarra és Bata. Róluk bővebben is olvashattok lejjebb. Rajtuk kívül még öten érdemelték ki a trófeát. A spanyol pontvadászat legjobb kapusának kijáró elismerést, a Zamora-díjat eddig négy játékos kapta meg, közülük Blasco három alkalommal is. Az említett kettő, bajnoksághoz köthető díjtól nagyobb hírnevű, értékesebb  elismerést Athletic játékos még nem kapott. A piros-fehérek történelmének legendás labdarúgóiról a „Bilbaói morzsák” című kiegészítő írásunkban olvashattok.

Az Athletic Bilbao és az FC Barcelona összecsapásai igazi, vérbeli rangadók. Ezeken a találkozókon nem számít, hogy a két csapat milyen formában van, vagy épp, hogy milyen játékosállománnyal rendelkezik. A spanyol futball egyik legpikánsabb fűszereként a Bilbao mindig képes egy-egy mérkőzésre minden más csapat fölé emelkedni. Óriási akaraterő, küzdeni tudás, egységesség jellemzi a baszk csapatot, mely sok mindenben hasonlít a Blaugranához. Az Athletic is rendelkezik értékes eszmékkel, múltbéli nagy sikerekkel, s példaértékű, ahogy hazáját tiszteli, szereti. A múlt rengeteg kiváló, rendkívül izgalmas párharcot hozott a két csapat előadásában, s biztosak lehetünk benne, hogy a jövő is tartogat még hasonlóan jó, élvezetes mérkőzéseket. Ami mindenképp jó, hiszen egy lehetetlent nem ismerő, mindenre elszánt, nemes ellenfél ellen igazán édes a siker…

---

Bilbaói morzsák I.

Az Athletic Bilbao nagy játékosai

Három csapat van a Primera Divisiónban, amelyek az országos bajnokság 1928-as első kiírásától kezdve mindvégig az első osztályban szerepeltek: az FC Barcelona, a Real Madrid, és az Athletic Bilbao. A baszk együttes hőskorának zseniális játékosairól szól a következő kis „szösszenet”. Játékosok, akik bevonultak a Bilbao, és egyben a spanyol labdarúgás történelmébe is. Játékosok, akik nemcsak egy csapatot, hanem egy Nemzetet is képviseltek. Ami számunkra Ramallets, Sadurni, Torres, Alcántara, Samitier, Gonzalvo III, az a Bilbao számára Pichichi, Zarra, Bata, Gaínza vagy éppen Iríbar.

Pichichi (1892. 05. 23. Bilbao – 1922. 03. 01. Bilbao)

„Pichichi” Rafael Moreno Aranzadi néven látta meg a napvilágot 1892. május 23-án a baszk fővárosban, és Bilbaóban is hunyt el 1922. március elején. A tífuszban bántóan fiatalon elhunyt bilbaói gólvágó pályafutása során ipari mennyiségben termelte a gólokat. A spanyol labdarúgás hőskorának kiemelkedő kvalitású zsenije volt a mindössze 154 cm magasra megnövő csatár. Pályafutása során csak az Athletic Bilbao csapatában futballozott, és rúgta a gólokat. A korabeli források szerint 170 fellépésén 200 gólt szerzett – a számokat kellő megfontoltsággal kezeljük, ismerve a korabeli viszonyokat. A Bilbaóval négy alkalommal nyerte el a Spanyol Kupát (1914, 1915, 1916, 192), háromszor volt „Észak bajnoka” (1914, 1915, 1916) és két alkalommal baszk bajnok (1920, 1921).

Az 1915-ös Spanyol Kupa – döntőben a CD Espanyol elleni 5-0 arányú győzelem alkalmával mesterhármast ért el a kiváló csatár. Játszott az 1916-os döntőben is, amikor a Real Madridot verték el 4-0-ra, ekkor azonban nem tudott a kapuba találni az ördöngősen cselező baszk. Ugyanez mondható el az 1914-es és 1921-es kupagyőzelem alkalmával is: játszott, de gólt nem ért el. 1913-ban (az Irún ellenében), majd 1920-ban (a Barça ellenében) tagja volt a kupadöntőben vesztes csapatnak.

A spanyol válogatottban 5 alkalommal lépett pályára, és egy gólt ért el. Tagja volt viszont az 1920. évi antwerpeni olimpián ezüstérmet szerzett spanyol csapatnak. A csukáját 1921-ben akasztotta szögre, de nem sokkal ezután elhunyt. Az országos bajnokság elindulásától, 1928-tól nevezték el róla az idény legeredményesebb góllövőinek járó trófeát.

Telmo Zarra (1921. 01. 20. Asúa – 2006. 02. 20. Bilbao)

Baszk származású, spanyol labdarúgó, a spanyol labdarúgás legendás alakja, korának legnagyobb csatára, aki Telmo Zarraonandía Montoya néven látta meg a világot. Több csúcsot is tart, amely máig megdönthetetlen eredménynek számít. A valaha élt legnagyobb csatárok egyike, akinek veleszületett érzéke volt a góllövéshez: a kapu előtt kérlelhetetlenül pontos és eredményes volt.

Zarra – ezen a néven ismeri a spanyol futball közvéleménye – 1921. január 20-án született Erandio településen (Bilbao elővárosa), és 2006. február 23-án hunyt el Bilbaóban.
Pályafutását az SD Erendio Clubban kezdte (1939-40), majd az Athletic Bilbaóban folytatta (1940-55). Karrierje végén szerepelt az SD Indautxu (1955-56) és a Barakaldo CF (1956-57) csapataiban is. Az Erandióban eltöltött egy év után 1940-ben írta alá első profi szerződését az Athletic Bilbao csapatához – és ezzel kezdetét vette egy tündérmese, amely 15 éven keresztül íródott. Mint azt a bevezetőben írtam számtalan olyan rekordot állított fel, amely a mai napig megdönthetetlennek bizonyult – és kevéssé hinném, hogy valaha is felülírják őket. Az egyik ilyen magasság, hogy 278 bajnoki mérkőzésén 253 (!) gólt szerzett, ami 0,91 gólt jelent meccsenként.
Emellett a Spanyol Kupa sorozatában összesen 81 gólt ért el, és a döntőkön is rendszeresen eredményes volt:

1942: FC Barcelona – Athletic Bilbao 4-3 (1)
1943: Athletic Bilbao – Real Madrid 1-0 (1)
1944: Athletic Bilbao – Valencia CF 2-0 (1)
1945: Athletic Bilbao – Valencia CF 3-2 (1)
1950: Athletic Bilbao – Real Valladolid 4-1 (4)
195: Athletic Bilbao – Sevilla 1-0 (0)

További rekordnak számító egyéni eredménysora, hogy pályája során 6 (!) alkalommal nyerte el a Primera División legjobb góllövőinek járó Pichichi – díjat (ezt 2019/20-as idényben Leo Messi megdöntötte, aki ekkor a 7. spanyol gólkirályi címét szerezte meg:

1944/45: 26 meccs / 19 gól
1945/46: 18 meccs / 24 gól
1946/47: 24 meccs / 34 gól
1949/50: 26 meccs / 25 gól
1950/51: 30 meccs / 38 gól
1952/53: 29 meccs / 24 gól

Az 1950/51-es szezonban 30 meccsen elért 38 gólja máig tartó rekord (Hugo Sanchez ugyan lőtt 38 gólt egy szezonban, de azt 34 meccsen érte el). A Bilbao csapatával egyszer nyert spanyol bajnoki címet (1943), és ötszörös Spanyol Kupa – győztes (1943, 1944, 1945, 1950, 1955). A spanyol válogatottban 1945-1951 között 20 fellépésén 20 gólt szerzett. Részt vett az 1950-es világbajnokságon, az Anglia elleni mérkőzésen Zarra érte el csapata győztes gólját. A legendás mérkőzései közé tartozik az 1951. február 19-án Madridban lejátszott Spanyolország – Svájc válogatott mérkőzés, melyen mesternégyest ért el.

2006-ban, 85 évesen ragadta el a halál. Nevét és emlékét egy nemzetközi futballtorna őrzi, melyet szeretett csapata rendez meg évente.

Bata (1908. 05. 11. Barakaldo – 1986. 08. 21. Valle de Trápaga)

1908. május 11-én Barakaldóban született Agustín Sauto Arana néven minden idők egyik legnagyobb baszk labdarúgója. „A San Mamés terroristája” becenévre hallgató csatárfenomén a ’30-as évek meghatározó alakja volt. Bilbaóban csak így emlegetik: „Az első csatár a történelemben”: ami annyit tesz, hogy őt tekintik az első igazi csatárnak.

Nevelőegyesülete a Barakaldo CF, amely nagyon sok, híres labdarúgót adott a baszk labdarúgásnak. Barakaldo a baszk futball „bölcsője”, sztárok, legendák szülőhelye. Itt ismerkedett meg a foci alapjaival, itt neveltek belőle zseniális csatárt, erősítették a kapu előtti labdabiztonságát, pontos befejezését. 21 éves korában szerződött az Athletic Bilbao együtteséhez, ahol 1936-ig rúgta a bőrt. Búcsúmérkőzését nevelőklubja színeiben játszotta: ahonnan indult, oda is tért vissza Bata.

A Primera Divisiónban 1929. december 1-jén a Real Madrid ellen 2-1-re megnyert mérkőzésen debütált. Első bajnoki találatára a szezon végéig kellett várni: az Atlético Madriddal 1930. március 23-án idegenben lejátszott 4-3-as győzelemmel zárult mérkőzés első gólját szerezte, a mérkőzés 29. percében. Az idény végén aztán bajnoki címet ünnepelhetett a baszkokkal. Az első idényben csak kiegészítő ember volt a Bilbaóban: Gorostiza és Chirri mellett nem tudott a kezdőcsapat közelében folyamatosan megragadni. Ebben az idényben sikerült a hazai duplázás is: a bajnoki cím mellé kupagyőzelem is párosult. A döntőben, hosszabbítás után, 3-2-re verték a Real Madridot: a mérkőzésen Bata is pályára lépett.

A következő idénytől kezdve azonban már nem lehetett kiszorítani a kezdő tizenegyből. Az 1930/31-es idény végén is bajnokságot nyert, és az egyéni siker sem maradt el: 27 bajnoki találattal elnyerte a Pichichi – díjat. Ebben a szezonban érte el egyéni gólcsúcsát is, amelynek szenvedő alanya az FC Barcelona csapata volt. Az 1931. február 8-án hazai pályán elért 12-1 arányú győzelem alkalmával 7 alkalommal vette be a Barça kapuját: ez a Blaugrana történetének legsúlyosabb vereségét jelenti mind a mai napig. Ezen idény végén is sikerült a duplázás: a Real Betis 3-1-es legyőzésével megnyerte a spanyol kupát is; Bata lőtte csapata harmadik gólját.

A következő két idényben tovább gyarapította góljainak és elnyert trófeáinak számát. Ugyan az országos bajnokságot nem sikerült elnyerniük, de a kupa küzdelmeiben az élen végeztek: 1932-ben Bata góljával az FC Barcelonát győzték le 1-0 arányban, majd 1933-ban a Real Madridot 2-1-re. A bajnokság 1933/34-es és 1935/36-os kiírását az élen zárta a Bilbao, amiben Batának elévülhetetlen érdemei voltak: sorozatban gyártotta a gólokat, sorsdöntő találatokat lőtt. Ugyan gólkirályi címet nem sikerült szereznie, de mindvégig versenyben volt a Pichichi – díjért: mindkétszer a Real Oviedo játékosa, Lángara előzte meg.

Mint az egész futballéletre, úgy Bata pályafutására is negatív hatással volt a polgárháború: 1936-39 között szünetelt a bajnokság. 1939-ben a pályafutását már nem a Bilbaóban kezdte újra, hanem a nevelőegyesülete színeiben. Négy idényt töltött a Barakaldo CF alkalmazásában, hogy aztán 1943-ban befejezze sikeres pályafutását. Az annalések szerint 209 fellépésén 216 gólt ért el, amiből bajnoki mérlege: 118/108. A spanyol válogatottban egy alkalommal lépett pályára: 1931. április 19-én az Olaszország elleni 0-0 alkalmával.

Rafael Iriondo Aurtenetxea (1918. 10. 24. Guernica – 2016. 02. 24. Bilbao)

A híres baszk városban született csatár 1918. (más források szerint 1919.) október 24-én látta meg a napvilágot. Már gyerekkorában különös érzékkel terelgette a „gömböt”, vált a labdarúgás szerelmesévé. Első profi klubja az Athletic Tetuán csapata volt 1939-ben. Az ezt követő másfél évtizedes pályafutás egy igazi sikertörténet. A nevelőegyesületében megmutatkoztak a csatár kiváló kvalitásai: labdabiztosság, robbanékonyság, kiváló rúgótechnika és helyzetfelismerés. Pályafutása során csak baszk együttesekben lépett pályára, majd az aktív pályafutás végeztével edzőnek állt.
Egy idényt töltött el a Tetuánnál, majd 1940-ben az Athletic Bilbao csapatába szerződött. A baszk főváros egyesületénél 13 idényt töltött el, mikor 1953-ban a Barakaldo CF csapatához szerződött. Itt mindössze egy évet játszott, majd a Real Sociedadnál fejezte be sikeres pályafutását 1955-ben.

A Primera Divisiónban 1940. szeptember 29-én, a Valencia elleni 2-2 alkalmával debütált. A ’40-es években a Venancio, Zarra, Panizo, Gaínza, Iriondo támadó-ötöst „segunda delantera histórica” néven emlegetik. Ez az ötösfogat állandó veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára, s ennek volt alapembere Iriondo. A csúcsra 1942/43-as idényben jutott fel: az országos bajnokság mellé a spanyol kupát is megnyerte a csapattal. A Spanyol Kupa kiírását 1944-ben, 1945-ben és 1950-ben is megnyerte. 1945-ben a Valencia elleni 3-2 arányú győzelem alkalmával duplázni tudott. Aktív pályafutása alatt 323 alkalommal húzta fel a Bilbao mezét, ebből bajnokin 258-szor, kupameccsen 65-ször lépett pályára. Összesített mérlege: 323 meccs / 115 gól; ebből bajnokin: 258/84, kupában: 65/31. A válogatottban mindössze két alkalommal kapott lehetőséget a bizonyításra, s ezeken 1 gólt ért el.

A játékos-pályafutás után az edzői pályára lépett. Edzősködött az Athletic Bilbónaál, az RCD Espanyolnál, a Betis-nél, a Real Zaragoza és a Sociedad csapatainál. Legnagyobb sikereit a Bilbao és a Betis kispadján érte el: mindkét csapattal Copa del Rey-t nyert. A Bilbaóval 1969-ben, a Betisszel 1977-ben.

Agustín Gainza Vicandi (1922. 05. 22. Basauri – 1995. 01. 06. Basauri)

Félelmetes pályafutás az övé: 1940 és 1959 között szerepelt a Primera Divisiónban, ez idő alatt 381 alkalommal lépett pályára és 120 gólt ért el. „Piru” Gainza 1922. május 22-én született Basauriban, és itt is hunyt el 1995. január 6-án. A kiváló csatár egy egész korszak meghatározó játékosa volt, igazi legenda, akire a szurkolók felnéztek, és szívükbe zárták. Emellett a klubhűség mintaképe volt: 19 évet ugyanannak a csapatnak a mezében lejátszani tiszteletre méltó dolog!

A Bilbao csapatában 1940. október 13-án debütált a Hercules Alicante – Bilbao (1-0) mérkőzés alkalmával. Az első mérkőzés, amin pályára lépett, vereséggel zárult, de a folytatás meglehetősen sikeresre és eseménydúsra sikeredett. A kiváló csatár Telmo Zarra és Rafael Iriondo oldalán kiteljesedett, és legendás játékossá emelkedett. A csapat rendszeresen számíthatott rá, mindig képes volt gólt lőni, vagy gólhelyzetet teremteni. A kapu előtt kérlelhetetlen végrehajtó volt, akit az ellenfél kapusai rettegtek. Bilbaói pályafutása során kétszer nyert országos bajnokságot: az elsőt 1942/43-as idényben, a másodikat az 1955/56-os kiírásban. A spanyol kupában páratlanul sikeres volt. A La Liga játékosai közül – José María Belaustéval együtt – kilenc alkalommal játszott döntőt, és ebből hét alkalommal győztesen hagyta el a pályát. 1943, 1944, 1945, 1950, 1955, 1956, 1958 – a győzelem éveit jelzik. 1949 és 1953-ban szenvedett Gaínzával a soraiban a Bilbao vereséget. 1943-ban a Real Madridot (1-0), 1944-ben a Valenciát (2-0), 1945-ben újra a Valenciát (3-2), 1950-ben a Valladolidot (4-1), 1955-ben a Sevillát (1-0), 1956-ban az Atlético Madridot (2-1), 1958-ban pedig a Real Madridot (2-0) győzte le a csapat. Érdekesség, hogy Gaínza mind a 9 kupadöntőn pályára lépett, de gólt nem sikerült elérnie. A góltalansága ellenére a csapat hasznos tagjaként beírta nevét a spanyol labdarúgás históriás könyvébe. Hozzá hasonló eredménysort kevesen, ill. csak egy játékos tud felmutatni.

A kupában további rekordok is fűződnek a nevéhez. Egyedüliként egy kupameccsen képes volt 8 gólt lőni az ellenfél csapatának: az 1946/47-es kiírásban a Celta de Vigo elleni 12-1 arányú győzelem alkalmával született meg ez az egyéni rekord. Emellett a kupában lejátszott 99 mérkőzésével vezeti ezt az örökranglistát – nála több kupameccset senki sem játszott a spanyol futball történelmében. A spanyol válogatottban 33 mérkőzésen 10 gólt ért el: 1945. március 11-én debütált a Portugália-Spanyolország (2-2) mérkőzésen.

1959-ben visszavonult az aktív pályafutástól, és edzőnek állt. 1965 és 1969 között a Bilbao edzője volt: a 4 idény alatt egy Spanyol Kupa – győzelmet ért el, 1969-ben.

Raimundo Pérez Lezama (1922. 11. 29. Barakaldo – 2007. 07. 24. Laguardia)

Gaínza, Zarra, Iriondo csapattársa volt a legendás kapus. 1922. november 29-én született Barakaldóban, és 2007. július 24-én, 85 évesen hunyt el Laguardia városkában. A zseniális kapus 1941 és 1957 között védte a Bilbao kapuját: 197 bajnokin állt a csapat kapujában.

14 éves korában, szüleivel Angliába távozott a polgárháború elől. Itt kezdett el futballozni, s az 1939/40-es idényt a Southampton csapatánál töltötte. Előbb a Southampton „B”-nél játszott, majd az első csapatnál 1940. június 1-jén az Arsenal ellen debütált, egy 5-0 arányú vereség alkalmával. A következő mérkőzését a Fulham otthonában játszotta, amelyen a Southampton 2-1-es győzelmet aratott. Ezt követően, 1940 őszén visszatért Baszkföldre, és a másodosztályban szereplő Arenas de Guetxo csapatánál folytatta a pályafutását. Itt egy idényt töltött el, és magabiztos védéseivel felhívta magára az Athletic Bilbao szakvezetésének figyelmét. 1941 nyarán tehát a baszk főváros csapatához szerződött, hogy 1957-ig védje a csapat kapuját.

A La Ligában a bemutatkozására 1942. szeptember 27-én a Real Betis elleni hazai pályán kivívott 5-0 arányú győzelem alkalmával került sor. Az 1942/43-as szezonban a kezdőcsapat stabil tagjává vált, Gaínza, Panizo, Zarra mellett. Védéseinek köszönhetően az idény végén sikerült a hazai mezőnyben a duplázás: a La Liga – elsőség mellé begyűjtötték a Copa Generalísimót is. A győzelmekben az ifjú titánnak hatalmas szerepe volt: végig megbízhatóan, magabiztosan védett. Munkáját az erős védelem is segítette, de Lezama mindig a helyén volt. Az ellenfelek csatárai kevés alkalommal tudtak túljárni az eszén, s ennek lett gyümölcse a két cím, a szurkolók megbecsülése, és a stabil kezdőtagság a csapatban. A következő szezonokban pedig rendre az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása. Edzők jöttek, edzők mentek, de Lezama állandó maradt.

A következő években a csapat inkább a spanyol kupában volt eredményes: tagja volt azoknak a csapatoknak, amelyet Gaínza, Zarra vagy éppen Panizo fémjeleztek. 1944, 1945, 1950, 1955, 1956 – a kupagyőzelmeinek az évei. Az első négy győztes kupadöntőn ő védte a Bilbao kapuját, 1955-ben és 1956-ban azonban Carmelo állt a gólvonalon, de ekkor is a keret tagja volt, így ő is tagja volt a győztes csapatnak. Igaz, ekkor már pályafutása csúcsán túl volt, és Carmelo számított az első számú kapusnak.

Egyénileg az 1946/47-es szezonban jutott fel a csúcsra: a 23 bajnokin bekapott legkevesebb gólja, és teljesítménye alapján elnyerte a Primera División legjobb kapusának járó Zamora – díjat. A maradék három meccsen Ignácio Arruti védte a Bilbao kapuját. Pályafutása végén, utolsó bilbaói éveiben újra sikerült feljutnia a csúcsra a csapattal: az 1955/56-os idényben a Ferdinand Daucík – ugye ismerős a név minden kedves Barça – szurkolónak? – edzette Bilbaóval bajnoki címet ünnepelhetett. Ugyan Carmelo számított ekkor már az első számú kapusnak, de Lezama is kivette a részét a sikerből. A spanyol válogatottban egy alkalommal lépett pályára: 1947. január 26-án a Portugália elleni 4-1-es győzelem alkalmával.
Az Athletic csapatától 1957-ben vonult vissza, utána még játszott egy évet az Induatxu csapatában, és két idényt a Sestao nevű egyesületben. Majd 1961-ben a Guetxoban fejezte be eredményes pályafutását.

Carmelo Cedrún Otxandategui (1930. 12. 06. Amorebieta -)

Az 1930. december 6-án Amorebietában született, 187 cm magas kapus Lezamát követte az Athletic kapujában. A futball szeretetét már a bölcsőben magába szívta, és az sem volt kérdés, hogy a csapat melyik posztján próbál szerencsét. Édesapja, Andoni Cedrún is kapus volt – a Real Zaragoza kapuját védte -, így nem volt meglepetés, hogy ő is a portás posztját választotta. Már gyermekkorában megmutatkozott tehetsége: kiváló reflexekkel rendelkezett. Nemcsak a vonalon mozgott otthonosan, hanem a kijövetelek alkalmával is magabiztosságot sugárzott.

Carmelo a baszk főváros csapatában kezdte pályafutását: itt nevelkedett, itt sajátította el a kapus poszt csínját-bínját. Az edzői hamar beajánlották a felnőtt keretbe, így 21 évesen sor került az első osztályban való bemutatkozására. A Bilbao felnőtt keretéhez 1950 őszétől tartozott. A Primera Divisiónban 1951. április 15-én került sor. Összesen 16 idényt töltött el az Athletic-ben 1950 és 1966 között; ezt követően még egy idényt játszott az RCD Espanyol csapatában, majd a szögre akasztotta a csukáját.

A csapattal első sikerét 1955-ben aratta, mikor a kupagyőztes csapat tagjaként ünnepelhetett. A kupadöntőben már ő védte a csapat kapuját a Sevilla elleni 1-0 arányú győzelem alkalmával. Ekkor már ő számított az Athletic elsőszámú kapusának, megelőzve az idősödö Lezamát. A következő évben a duplázó csapat alapembere volt: a legtöbb alkalommal az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása, amely mind a hazai bajnokságban, mind pedig a Spanyol Kupában a csúcsra ért. A kupadöntőben 2-1-re verte a Bilbao az Atlético Madrid együttesét, és a híradások szerint, Carmelo bombaformában védett. A kupában 1958-ban újra sikerült a csúcsra jutnia, amikor a döntőben a Real Madrid gárdáját 2-0 arányban győzte le az Athletic. A további években őt is, és a csapatot is elkerülték a nagyobb sikerek. A spanyol válogatottnak 1954 és 1963 között 13 alkalommal volt a kapusa, s ezeken a mérkőzéseken a Selección Espanola 20 gólt kapott. Harmadik számú kapusként részt vett az 1962. évi chilei labdarúgó világbajnokságon.

Aktív pályafutása után az edzői pályára lépett, de kimagasló eredményt nem sikerült elérnie. Az 1980/81-es idényben edzette az akkor másodosztályban szereplő Barakaldo CF együttesét.

José Angel Iríbar Cortajarena (1943. 03. 01. Zarautz -)

A zseni. A legnagyobb. Egy korszak meghatározója. A kapustörténelem egyik legnagyobbja. Az elismert tekintély. Hozzá hasonló nagyság ritkán születik, évtizedenként jó, ha egy. A spanyol futballtörténelem kevés hozzá hasonló kapuslegendát ismer. Zamora, Ramallets, Arconada, Zubizarreta mérhető hozzá. A „Nyárfa” („El Chopo”) becenévre hallgató, 181 centis kapusfenomén 1943-ben, Zarautz városában született. Két évtized meghatározó egyénisége volt, akit mindmáig hatalmas, és el nem halványuló tisztelet övez – szerte Spanyolországban.

Tudása, és érzéke már ifjú korában megmutatkozott a kapus poszt iránt. 12 évesen mutatkozott be a legkisebb korosztályban, és már ekkor kimagaslott a kapustársai közül. Mintha kapusnak teremtette volna az Isten, olyan érzéke volt a kapuban a labdához. Tökéletes reflexek, ruganyosság, labdabiztosság, pontos kirúgások. A kölyökcsapat edzői pedig meglátták a benne rejlő tehetséget, és minden erejükkel azon voltak, hogy tökéletesítsék azt. Iríbar pedig kiváló alany volt: alázatos volt a futball iránt. Nem munkának, hanem szórakozásnak fogta fel, és eszerint élt, edzett és készült. Ehhez adott volt az otthoni családi fészek, az edzők, a játékostársak. Egyszóval: tökéletes körülmények között fejlődhetett tudása, csiszolódhatott technikája.

A pályafutását szülővárosa csapatában kezdte: a CD Zarautz „Juvenil” csapatában pallérozódott 1961-ig. Ezt követően egy idényt játszott a CD Baskónia együttesében, amellyel szép eredményeket ért el a Copa del Rey 1961/62-es kiírásában. Sikerült túljutniuk az Atlético Madridon is, ami nagyban volt köszönhető Iríbar védéseinek. A kupában nyújtott kimagasló teljesítménye által felhívta magára az első osztályú klubok figyelmét. A soraiban szerette volna tudni a Valencia, a Real Zaragoza is, ő azonban igazi hazafiként nem kívánta elhagyni Baszkföldet. Így 1962 nyarán elkötelezte magát az Athletic Bilbao csapatához – mint az később kiderült, pályafutása végéig. A Bilbao egymillió pezetát fizetett érte a Baskónia csapatának.

Megérkezése után rögtön első számú kapussá emelkedett, rendszeresen védett a felnőtt keretben, majd folyamatosan szorította ki onnan Carmelót. 1963 októberében pedig Carmelo súlyos sérülést szenvedett, s ennek – is – köszönhetően Iríbar elfoglalta a helyét a kapuban, hogy aztán 1980-ig a csapat szolgálatában álljon. 1964. április 8-án a spanyol nemzeti tizenegyben is bemutatkozott, Írország ellen idegenben. Meggyőző teljesítményének köszönhetően a válogatott tagjaként 1964-ben Európa-bajnokságot nyert a Selección Espanolával. Iríbar védte a válogatott kapuját a Szovjetunió elleni döntőben is, amelyet 2-1 arányban nyertek meg a spanyolok. A gólokon a barcelonai Txus Pereda és Marcelino osztoztak. Majd 1966-ban részt vett az angliai világbajnokságon is, ahol ő védte a csapat kapuját Argentína, Svájc és az NSZK elleni mérkőzéseken. Utolsó válogatottbeli fellépésére 1976. április 24-én az NSZK ellen került sor (1-1); összesen 49 alkalommal védte a nemzeti tizenegy kapuját, és 42 gólt kapott.

Klub	Idény	Liga	Copa	UEFA	KEK	Összesen
Bilbao	1962/63	3	3	–	–	6
	1963/64	26	2	–	–	28
	1964/65	28	8	10	–	46
	1965/66	27	9	–	–	36
	1966/67	30	9	2	–	41
	1967/68	25	6	6	–	37
	1968/69	25	7	6	–	38
	1969/70	30	8	–	2	40
	1970/71	30	4	2	–	36
	1971/72	32	6	4	–	42
	1972/73	22	7	–	–	29
	1973/74	30	4	–	6	40
	1974/75	33	6	–	–	39
	1975/76	25	0	–	–	25
	1976/77	30	6	11	–	47
	1977/78	31	2	6	–	39
	1978/79	30	4	2	–	36
	1979/80	9	2	–	–	11
Összesen	1962-1980	466	93	49	6	614

Az aktív pályafutása alatt az Athletic nem volt folyamatosan meghatározó résztvevője a La Ligának. Voltak jobb periódusai is a csapatnak, de leginkább a középmezőnyhöz tartozott ebben a két évtizedben. A korábban sok sikert hozó spanyol kupát is mindössze két alkalommal sikerült elhódítani. Az első sikerre 1969-ben került sor, amikor a döntőben az Elche együttesét 1-0 arányban sikerült legyőzni. A második kupasikert 1973-ban aratta az Athletic: ekkor a CD Castellónt győzték le 2-0 arányban. 1966-ban (a Zaragoza ellen), 1967-ben (a Valencia ellen), 1977-ben (a Real Betis ellen) alulmaradtak a kupadöntőben.

A pályafutása alatt végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó Iríbar az 1969/70-es szezonban ért fel egyénileg a csúcsra: elnyerte a Liga legjobb kapusának járó Zamora – díjat. Ebben az idényben a bajnoki tabellán a második helyen végzett a csapat is. Ez volt a legjobb bajnoki helyezés abban a 18 esztendőben, amikor Iríbar védte a baszkok kapuját. Ezenkívül két alkalommal végeztek a bajnokság harmadik helyén.

A zseniális kapuvédő 18 sikeres szezont követően fejezte be az aktív pályafutását. Védéseivel, klubhűségével örökre beírta magát a spanyol és a baszk labdarúgás aranykönyvébe. Játékos-pályafutása után is maradt az Athletic alkalmazásában: 1980-86 között az Athletic „Juvenil” edzője volt, majd 1986/87-ben a felnőtt csapatot edzette egy idényen keresztül. 1999-től a baszk válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedik. A politikai életben is aktív szerepet vállal: rendszeresen szót emel Baszkföld függetlensége mellett.

---

Bilbaói morzsák II.

Az Athletic Bilbao nagy játékosai

Az Athletic Bilbao történelmének volt még egy kimagaslóan eredményes korszaka. Az 1980-as évek első felének spanyol labdarúgását ún. „baszk-korszak” jellemezte. Miért mondom ezt? 1980/81-ben és 1981/82-ben a Real Sociedad, majd 1982/83-ban és 1983/84-ben az Athletic Bilbao lett a Primera División bajnoka. Ennek a korszaknak a meghatározó Bilbao-játékosairól szólna sorozatom második, befejező része. Majd az írásom végén megemlékeznék két másik baszk labdarúgóról is, akik a közelmúlt sztárjai voltak, s arról az edzőről, akinek a vezetésével ezeket a sikereket elérték.

Santiago Urquiaga Pérez (1958. 04. 14. Barakaldo -)

A legendás jobbhátvéd 1958. április 14-én született a baszkföldi Barakaldo városában. Barakaldo a baszk labdarúgás igazi „szülőföldje”, számtalan zseniális futballista látta meg itt a napvilágot. A 177 cm magasra megnövő hátvéd – az utolsó két évét leszámítva – pályafutása egészét Baszkföldön töltötte. 15 évesen került a Bilbao együtteséhez, ahol végigjárva az utánpótlás-csapatokat 1979-ben bemutatkozhatott az első osztályban is. Hat esztendőt töltött el a Bilbao akadémiáján, s forrt ki érett labdarúgóvá. Erős felépítésű, masszív játékos volt, ugyanakkor gyors, mozgékony is. Ezt látva edzői a balhátvéd posztjára állították, ahol nemcsak védekező képességét, hanem a felfutások során gyorsaságát is kamatoztatni tudta. Kiváló rúgótechnikával rendelkezett, csupaszív játékos volt. Miután az utánpótlás-csapatokban kellően megerősödött, az első csapat tagja lett, s egyben a következő évek meghatározó alakja. Az ez időben elért sikerek aktív részese, egyik letéteményese volt.

Utánpótlás-játékosként nemcsak egyesületében, hanem a korosztályos spanyol válogatottakban is alapember lett: 1977-78-ben öt utánpótlás-válogatott meccsen lépett pályára. A Bilbao felnőtt együttesében 1978. november 1-jén debütált, s az első idényét követően kirobbanthatatlan volt a csapatból. A nyolc idénye alatt 345 alkalommal lépett pályára a Bilbaóban, s ezeken a meccseken hat gólt ért el; bajnoki mérlege: 255/3. Bilbaói karrierje alatt két bajnoki címet (1983, 1984), egy Copa del Rey-t (1984), és egy Spanyol Szuperkupát (1984) szerzett. Volt olyan szezonja, amikor csapata minden bajnokiján pályára lépett. A San Mamés nézői pedig tisztelve szerették a soha el nem fáradó, sose lankadó hátvédet.

Urquiaga igazi vezére volt csapatának: mindig lehetett rá számítani, mindig a maximumra törekedett. 1984-ben a spanyol kupadöntőn is a pályán volt, amikor a Barcelonával a máig emlékezetes meccset vívták. A mérkőzés végi tömegverekedésből ő sem maradhatott ki.

A spanyol válogatottban 14 alkalommal lépett pályára. Részt vett az 1980-as nyári olimpián, az 1982-es hazai rendezésű világbajnokságon, s az 1984-es Európa-bajnokságon is. Az EB után azonban többet nem lett válogatott.

1987-ben az RCD Espanyol gárdájához szerződött, ahol két idény alatt 46 bajnokin lépett pályára. Az első szezon végén az Espanyollal UEFA Kupa-döntőt játszhatott, azonban a nyugatnémet Bayer Leverkusennel szemben alulmaradtak. 1989-ben fejezte be sikeres és eredményes labdarúgó-pályafutását.

Iñigo Liceranzu Otxoa (1959. 03. 13. Bilbao -)

A legendás középhátvéd 1959-ben született Bilbaóban, ahol élete nagy részét töltötte, s a hol meghatározó játékos is lett. Az Athletic csapatában lett igazolt labdarúgó, itt járta végig az utánpótlás-csapat szamárlétráját, s vált a saját nevelésű sztárok csoportjának tagjává. Az edzői hamar észrevették keménységét, határozott játékát, amivel a középhátvédek minden ismertetőjegyét magán hordozta. Így nem csoda, hogy már pályájának elején erre a posztra állították, s vált fokozatosan a védelem irányítójává, átjátszhatatlan „sziklájává”. 22 éves korában, 1981 őszén mutatkozott be a Primera División küzdelmeiben, s rögtön az első idényében alapemberré vált. A keménységéről híres védőt hamar elnevezték „Rocky”-nak: a névválasztás nem véletlen, olyan kemény volt, mint Stallone a filmekben. A Bilbao első csapatának 1981 és 1988 között volt tagja; ezen hét idény alatt 169 bajnokin lépett pályára, s 17 találattal terhelte meg ellenfelei hálóját.

A kortársak szerint a kőkemény védő mindig igyekezett szabályos eszközökkel élni, d ha másképp nem ment, egy kis durvaságért, túlzott keménységért „nem ment a szomszédba”. Ha kellett, minden eszközt bevetett a gól elkerülése érdekében. Bilbaói pályafutása alatt 22 sárga és két piros lapot kapott – hét év alatt, középső védőtől ez igazán elenyésző arány. Ez alapján biztos lehet állítani: a fair play szellemében tette a dolgát hét év alatt. Nem csoda hogy edzői szerették, és bizalommal fordultak felé. Magabiztos játékkal járult hozzá a két bajnoki címhez, a Spanyol Kupa-győzelemhez, vagy éppen a Spanyol Szuperkupában elért győzelemhez. Andoni Goicoetxea Olaskoaga (a „bilbaói mészáros”) oldalán állta útját a vendégtámadásoknak.

A spanyol válogatottban egyszer lépett fel: 1985. április 30-án, amikor Wales-szel mérkőzött a „La Furia Roja”. A Bilbao együttesétől 1988-ban az Elchéhez szerződött, ahol azonban egy esztendő múlva visszavonult az aktív labdarúgástól. Játékos-pályafutását követően edzői pályára lépett: kisebb baszk együttesek szakvezetője lett.

Miguel De Andrés Barace (1959. 10. 08 Otsagabia, Navarra -)

A ’80-as évek sikercsapatának középpályása 1959. október 8-án született Navarra tartományban. Pályafutását a Pamplona ifjúsági együttesében kezdte, s itt figyelt fel rá Inaki Sáez, a Bilbao akkori utánpótlásának edzője. Miután az Athletic játszott egy edzőmeccset a Pamplonával, a vezetőségnél kezdeményezte az ifjú tehetség leigazolását. Hosszas tárgyalások után, a bilbaói Junta Directíva sikerrel zárta le az ügyletet, és De Andrés a baszk fővárosba költözhetett.

Az 1978/79-es szezont a Segunda Divisiónban töltötte a Castellón együttesénél: 29 mérkőzésen lépett pályára, s egy gólt ért el. 1979 nyarán aztán a Bilbao felnőtt csapatához került, amelynek 1988-ig volt tagja. A Helmut Senekowitsch edzette csapatban debütált a La Ligában: első szezonjában 29 bajnokit játszott. Ebből is látszik, hogy hamar a csapat alapemberévé vált a középpályán inkább védekező feladatokat ellátó navarrai. A góllövésből nem nagyon vette ki a részét: kilenc bajnoki idénye alatt mindössze kilenc találatot jegyzett.

A Bilbaóban mindvégig megőrizte fontos szerepkörét, minden egyes sikernek aktív résztvevője, letéteményese volt. Alig volt bajnoki 1979 és 1986 között, amikor hiányzott volna a Bilbao csapatából. Játéka lenyűgözte a nézőket: könnyed, elegáns, eredményes volt. A középpályát hatalmas munkával, sok futással játszotta be. Rendíthetetlen, és megállíthatatlan volt. Ami a védelemben Liceranzu volt, az a középpályán De Andrés. A két bajnoki címet, egy Spanyol Kupa-, és egy Spanyol Szuperkupa-győzelmet hozó pályafutása bővelkedik eseményekben. Pályafutásának egyik emlékezetes pillanata volt az 1984. május 5-iki Bernabéu-beli kupadöntő, amelyet 1-0 arányban megnyertek a Barcelona ellen. A mérkőzés mégsem az eredményről, hanem a meccs végi „tömegverekedésről” maradt emlékezetes. A lefújást követően a két együttes tagjai, válogatott „módszerekkel” estek egymásnak, a király jelenlétében. A skandallum főkolomposai között volt megtalálható Da Andrés is, aki emiatt 3 hónapos eltiltásban „részesült” a spanyol szövetség verdiktje alapján.

A Bilbao színeiben kereken 200 bajnokin lépett pályára, s kilencszer volt eredményes. A spanyol válogatottbeli mérlege: 9/2.

Ismael Urtubi Aróstegui (1961. 05. 24. Barakaldo -)

A legendás középpályás 1961. május 24-én született a történelmi Barakaldo városában, a baszk labdarúgás „bölcsőjében”. A kiváló labdarúgó aktív pályafutása minden percét a baszk főváros csapatában töltötte: itt tanulta meg a futball alapjait, itt vált meghatározó játékossá, s innen vonult „nyugdíjba” is. A klubhűség mintaképe, akire mindig számíthattak edzői, játékostársai és a Klub szurkolói. A legendás Urtubi korának, és a baszk labdarúgás egészének egyik legnagyobb, legszeretettebb alakja, a „Rojiblancos” történetének egyik legjobb középpályása.

Kiválóan látott a pályán: csatártársait olyan labdákkal „találta meg”, amelyeket könnyebb volt értékesíteni, mint kihagyni. Emellett egy másik kiemelkedő tulajdonsága is. A korabeli szakírók szerint Neeskens mellett/után az egyik legbiztosabb lábú büntetőrúgó volt a La Ligában a ’80-as években. Amikor a pályán volt, s a Bilbao tizenegyeshez jutott, rendszerint ő állt a letett labda mögé.

Az ifjúsági csapatokat végigjárta Bilbaóban, majd egy évig – 1980/81-ben – a Real Mallorcánál szerepelt kölcsönben, ahol Lucien Müller volt az edzője. 1981 nyarán aztán visszatért a Bilbaóba, ahol az első idényt még az akkor Tercera Divisiónban szereplő Margaritense csapatánál töltötte. A cél egyértelmű volt: erősödjön, fejlődjön a baszk tehetség, hogy az Athletic számára minél jobb kondícióban legyen. 1982 nyarán aztán elérkezett az ő pillanata is: Javier Clemente edző végleg Bilbao felnőtt csapatának keretébe nevezte, s elkezdődött kilenc idényt felölelő aktív, és nagyon eredményes pályafutása. Bemutatkozó szezonjában csapata mind a 34 mérkőzésén a pályára lépett; ez volt egyben legeredményesebb bajnoki idénye is – hét találatot szerzett. A két bajnoki címnek, az 1984-es Copa del Rey-győzelemnek, a Spanyol Szuperkupa-elsőségnek tevékeny részese volt. Pályán volt a híres-hírhedt 1984. májusi kupadöntőn is, s a verekedésből is kivette a részét, még ha kisebb mértékben is, mint pl. De Andrés.

1982 és 1991 között volt a Bilbao együttesének tagja: 209 alkalommal lépett pályára a Primera Divisiónban, és 28 találatot jegyzett. Hosszú és eredményes pályája alatt egyszer sem jutott a kiállítás sorsára, s sárga lapot is mindössze 12-t kapott. Mindvégig a szabályok, a fair play szellemének betartásával lépett pályára, amiért a nézők szerették, ellenfelei tisztelték. Az 1980-as évek spanyol labdarúgásának egyik legkedveltebb játékmestere volt, a válogatottban mégis csupán két fellépés jutott neki osztályrészül. Clemente 1986-os távozása után is a csapat alapembere maradt, s egészen 1991-ig kitartott az Athletic mellett, amikor végleg szögre akasztotta a „stoplist”.

Manuel Sarabia López (1957. 01. 09. Gallarta -)

Az 1980-as évek sikercsapatának legendás csatára, balszélsője, aki 1976 és 1988 között volt a Bilbao labdarúgója. 1957-ben született a Abanto-Zierbena tartományhoz tartozó Gallartában, ahol a futballal is megismerkedett. Már gyermekkorától a labda körül forogtak a gondolatai: amikor tehette rúgta a „bőrt”. 1974-ben került a Bilbao utánpótlás-bázisára, ahol két idény alatt 52 meccsen 20 gólt ért el. A nagyon sikeres kezdet után, még eredményesebb folytatás következett. 1976-ban a Bilbao felnőtt csapatához került, de az első idényt még a baszk Barakaldo együttesénél töltötte kölcsönben. A kis csapatnál 33 mérkőzésen 15 gólt szerzett, aminek eredményeként 1977 nyarán véglegesen csatlakozhatott az Athletic gárdájához. Bemutatkozó idényében 24/9-es bajnoki mutatóval debütált. Az ifjú tehetség így hamar belopta magát a baszk szurkolók szívébe. Helyzeteit nagy magabiztossággal váltotta gólra, a kapu előtt meglehetősen pontos végrehajtó volt. Legeredményesebb szezonja az 1982/83-as idény volt, amikor 16 találattal járult hozzá a Bilbao bajnoki címéhez; a következő idényben kilenc gólt lőtt, de ez is elegendő volt az újabb bajnoki aranyhoz. Emellett pályán volt az 1984-es májusi kupadöntőn is, ahol 1-0 arányban legyőzték a Barcelonát, itt a győztes találatot nem ő, hanem csatártársa Endika szerezte. Ő a mérkőzést követő verekedésből vette ki aktívan a részét, amiért – csakúgy, mint De Andrés – három hónapos „pihenőben” részesült.

A La Ligában 1976. szeptember 19-én a CD Málaga elleni egy-egy alkalmával debütált, de ebben a szezonban három meccset követően a Barakaldóhoz került. A Bilbaóban eltöltött tizenkét idényében összesen 284 bajnokin lépett pályára, s 83 gólt ért el. Pályafutása végén három idényt a Logrones csapatánál töltött, majd innen vonult vissza az aktív pályafutástól.

A spanyol válogatottban 15-ször lépett pályára, és kétszer volt eredményes. A válogatott tagjaként részt vett az 1984-es Európa-bajnokságon. Első találatát 1983 decemberében Málta ellen érte el, a másodikat 1985 júniusában Izland válogatottja ellen.

Andoni Zubizarreta Urreta (1961. 10. 23. Vitória Gasteiz -)

A Vitóriában született kapus a spanyol, ill. baszk labdarúgás élő legendája, minden idők egyik legjobb kapuvédője: magabiztos, pontos, fontos védések fűződnek a nevéhez. Egy igazi legenda: Ramallets, Iríbar és Arconada szellemének méltó utóda. 1961. október 23-án született, s a labdarúgás szépségeit már gyermekkorában megismerte. Előbb szülővárosában focizott, majd a Deportivo Alavés gárdájához került. 193 centis magassága, erős, robosztus testfelépítése okán hamar a kapuban találta magát. „Zubi” pedig nem ellenkezett: mindent elkövetett, hogy a labdarúgás történetének egyik legjobb, legeredményesebb kapusa legyen.

18 évesen már az Alavés felnőtt csapatának tagja volt, majd 1980 nyarán az Athletic Bilbao együttese igazolta le. Az első idényt még az utánpótlás csapatnál töltötte, de 1981 nyarán már a felnőtt csapat keretéhez irányította a szakvezetés. 1981 és 1986 között állt a baszk együttes szolgálatában: ebben az öt esztendőben mindössze egyetlen (!) bajnokiról hiányzott. Úgy gondolom, ha egyebet nem írnánk róla, már akkor is tiszteletre méltó pályafutást feltételeznénk főhősünkről. Ez a szám azt jelenti, hogy 169 bajnokin védte a Bilbao kapuját, ami a szakvezetés megelégedettségét, s a nézők tiszteletét is jelentette egyben. Igazi közönségkedvenc volt Andoni, amit küzdeni akarásával, elkötelezettségével vívott ki magának.

Aktív részt vállalt az 1980-as évek első felében elért sikerekből is. Mindkét bajnoki címnek, a Spanyol Kupa-győzelemnek és a hazai szuperkupában elért elsőségnek is aktív, tevékeny részese volt. Kiváló reflexekkel rendelkezett, magasságából következően a kifutásoknál is magabiztos tudott lenni. Termete ellenére robbanékony és ruganyos izomzattal rendelkezett, így a beadásokat is nagy százalékban tudta hatástalanítani. Ezen tulajdonságainak köszönhetően a válogatottban is bemutatkozhatott: 1985. január 23-án Alicantében a finnek elleni mérkőzésen (3-1-re nyertek a spanyolok) debütált a „Selección Espanyolában”. Az első fellépést 125 további válogatott mérkőzés követte, amivel a válogatottsági rekord tulajdonosa is egyben.

Teljesítményére Katalóniában is felfigyeltek, ahol a pályafutásának végére érő „Urruti” utódát látták benne. A Barcelona nem is gondolkozott sokat leigazolásán: 1986 nyarán a katalán óriás alkalmazásába állt. Pályájának erről a szakaszáról külön fejezetben számolunk majd be a későbbiekben.

Julen Guerrero López (1974. 01. 07. Portugalete, Vizcaya -)

Az elmúlt két évtized meghatározó baszk labdarúgója, az Athletic Bilbao és a spanyol labdarúgás legendás alakja, aki 1974. január 7-én született Portugalete városában. A labdarúgás iránti elkötelezett, feltétel nélküli „szerelme” már gyermekkorában kialakult. Először csak otthon, majd 1982-től a Bilbaóban ismerkedett meg közelebbről a futball szépségeivel, az edzések légkörével. Már nyolc évesen a Bilbao ifjúsági akadémiájának a tagja lett, így összesen 24 esztendőt töltött el aktív labdarúgóként a baszk főváros csapatában. A klubhűség mintaképe, aki méltán szolgált rá a szurkolók odaadó szeretetére, s az ellenfelek tiszteletére. 1991-ig szerepelt a csapat különböző korú ifjúsági csapataiban, amikor a Bilbao Athletic tagja lett. Egy idényt töltött el itt, amikor a felnőtt keretbe hívta fel a csapat akkori edzője a német Jupp Heynckes. Első idényében a spanyol bajnokság legjobb fiatal játékosának választották (1992-93), majd a következő idényben az „Év játékosának” (1993/94). Ebben a két szezonban 65 mérkőzésen 28 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját a zsenialitásáról, fantasztikus labdakezeléséről ismert támadó középpályás. A következő másfél évtizedben szinte kihagyhatatlan volt a Bilbao keretéből, mindent elkövetett a csapat sikeréért.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok/vagyunk, hogy a televíziónak köszönhetően magunk is figyelemmel kísérhettük pályafutásának alakulását. Személyes kedvenceim közé emelkedett a klubhűség egyik újkori „mohikánja”. Változó labdarúgásunkban, ahol minden a pénzről, a dicsőségről, a sikerről szól, Ő jelentette az egyik üdítő kivételt. Minden meccsen látható, érezhető volt rajta, hogy a klubszeretet a legfontosabb a számára. Kiválóan irányította csapatát, nagyszerű labdákkal igyekezett kihagyhatatlan helyzetekbe hozni csatártársait.
Kimagasló játékintelligenciájával felhívta magára a nagy klubok figyelmét is. A Real, a Barcelona, a Manchester United álltak sorba az aláírásáért, ő azonban hűséges maradt: 1997-ben tízéves kontraktust kötött nevelőegyesületével, amivel biztosította a baszk szurkolókat, hogy onnan fog visszavonulni, ahonnan elindult a pályafutása.

A 14 bilbaói szezonja alatt 372 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, és 101 találatot ért el. Nála több idényt (tizenhatot) csak Raimundo Pérez Lezama játszott a Bilbao csapatában. Nem rajta múlott, hogy az együttes nem tudott sikereket elérni. Ez a csodálatos, kiemelkedő és páratlan pályafutás úgy ért véget, hogy bajnoki és egyéb cím nélkül maradt Guerrero. Búcsúmérkőzésére 2006. július 11-én került sor. Még élénken él bennem az emóciókkal, érzelmekkel teli búcsú minden pillanata. A könnyeivel, teljes megrendültségével küszködő legenda szinte remegő lábbakkal hagyta el a „Katedrális” szent gyepét. A futball világa ezen a napon szegényebb lett egy élő legendával, egy felülmúlhatatlan, igazi emberrel, egy talpig becsületes gentlemannel.

A válogatottban 41 alkalommal lépett pályára, és 13 gólt szerzett. Részt vett az 1994-es, 1998-as világbajnokságokon, és az 1996-os Európa-bajnokságon. A baszk nemzeti csapatban 11 fellépése volt, s hat gólt jegyzett.

Visszavonulása után Bilbaóban egy éttermet (Restaurante Julen Guerrero) nyitott, emellett pedig szakkommentátorként tűnik fel a labdarúgó-mérkőzéseken.

Joseba Andoni Etxeberría Lizardi (1977. 09. 05. Elgoibar -)

A kiváló csatár és szélsőjátékos a Real Sociedad neveltje, ahol azonban kevés időt töltött el. Az utánpótlás-csapatokat itt járta végig, itt tanulta meg a futball alapjait, s itt vált kész játékossá. A felnőtt csapatban azonban csak egy idényt töltött el, az 1994/95-t. Ezt követően az Athletic Bilbao együtteséhez szerződött, amelynek ma is aktív tagja; bár a hírek szerint ez az utolsó idénye aktív játékosként.

Az „El Gallo” („A kakas”) becenévre hallgató Etxeberría 1977. szeptember 5-én született a baszkföldi Elgoibar településen, ahol a futballal is megismerkedett, s kötött vele életre szóló „házasságot”. A robosztus, ugyanakkor robbanékony játékos a csatársorban, ill. szélső futóként illeszkedett be a korosztályos csapatokba, ill. a felnőttek közé. Hamar kitűnt gólérzékenységével, gyorsaságával, amelyhez átlag feletti technikai tudás is párosult. 1995. január 27-én az RCD Espanyol gárdája elleni bajnokin debütált a Primera Divisiónban (2-0), idény végén azonban a nemzeti riválishoz igazolt. A Sociedad színeiben hét bajnokin lépett pályára, és két gólt jegyzett.

A Bilbao gárdájába hamar beilleszkedett, s vált az együttes meghatározó alakjává, igazi korszakalkotó zsenivé. Guerreróval karöltve a csapat vezéregyéniségei voltak, akik minden meccsen elkápráztatták a baszk közönséget. Julenhez hasonlóan a klubhűség mintaképévé nemesült az évek során; hiába hívták más, nevesebb egyesületek, Joseba nem gondolt az eligazolásra. Ő a baszk csapatban, Baszkföldért, a baszk szurkolókért akart tenni, amiért klubjában mérhetetlenül hálásak, a szurkolók pedig elhalmozzák szeretetükkel.

1995 nyarán a spanyol csapattal az U20-as világbajnokságon negyedik helyezést ért el, s a torna gólkirálya is lett egyben. Hatalmas siker volt ez a csapat, és személy szerint a számára is. Visszatérve Baszkföldre, Bilbaóban folytatta káprázatos pályafutását, amelyet azonban a csapatsikerek elkerültek. Hiába dolgozott, küzdött minden erejével, a La Ligában, vagy a Király Kupában nem tudta végső győzelemre vezetni csapatát. Ő is azon legendás játékosok közé tartozik, akiknek kiemelkedő teljesítményét nem jelzik kupák, címek, érmek. Azonban azt gondolom, ő egy cseppet sem bánkódik emiatt. Ez a 15. szezonja a Bilbaóval, amivel Iríbar és Guerrero mellett a legtöbb idényt játszott Bilbao-játékossá emelkedett. Eddig 438 La Liga-mérkőzésen kápráztatta el játékával a nagyérdeműt, s 89 góllal terhelte meg az ellenfelek kapuját. Legsikeresebb idénye klubjával az 1999/2000-es volt, amikor 14 bajnoki gólig jutott. A csapattal a legjobb bajnoki szereplése az 1997/98-as szezon volt: ekkor a második helyen végeztek a Primera División küzdelmeiben. A Király Kupában ugyancsak egy második hely a legjobb eredménye: 2008/09-ben az FC Barcelona állította meg őket a kupamenetelésben, s lettek ezüstérmesek a hazai kupában.

A spanyol válogatottban 53 mérkőzésen 12 gólt szerzett 1997 és 2004 között. Részt vett az 1998-as világbajnokságon, ill. a 2000-es és 2004-es Európa-bajnokságokon.

---

Barcelona – Athletic Bilbao rangadók eredményei

La Liga

Szezon	Hazai	Idegenbeli		Szezon	Hazai	Idegenbeli
1928-29	3-0	1-5		1949-50	5-0	1-3
1929-30	1-1	3-4		1950-51	2-1	3-4
1930-31	6-3	1-12		1951-52	1-0	3-0
1931-32	1-3	0-3		1952-53	3-2	3-4
1932-33	2-3	3-1		1953-54	2-0	1-2
1933-34	2-1	1-6		1954-55	2-3	1-1
1934-35	2-2	5-3		1955-56	1-2	0-1
1935-36	2-0	2-5		1956-57	2-0	1-1
1936-37	—	—		1957-58	3-0	1-4
1937-38	—	—		1958-59	3-0	2-1
1938-39	—	—		1959-60	4-1	1-4
1939-40	0-2	5-7		1960-61	2-2	2-0
1940-41	1-0	1-3		1961-62	4-2	2-3
1941-42	1-2	3-6		1962-63	0-0	3-2
1942-43	1-3	2-5		1963-64	2-1	0-2
1943-44	3-3	1-2		1964-65	4-0	0-0
1944-45	5-2	1-4		1965-66	1-0	0-1
1945-46	0-6	1-2		1966-67	3-1	0-0
1946-47	2-1	0-1		1967-68	1-0	0-0
1947-48	3-0	2-3		1968-69	0-1	1-1
1948-49	5-2	0-2		1969-70	3-2	1-1
Szezon	Hazai	Idegenbeli		Szezon	Hazai	Idegenbeli
1970-71	0-1	1-1		1990-91	4-1	6-0
1971-72	0-1	1-0		1991-92	2-0	2-0
1972-73	1-0	1-0		1992-93	2-1	0-1
1973-74	2-0	0-0		1993-94	2-3	0-0
1974-75	4-0	0-1		1994-95	1-0	2-0
1975-76	2-1	1-2		1995-96	4-1	0-0
1976-77	0-2	3-1		1996-97	2-0	1-2
1977-78	2-1	0-0		1997-98	4-0	0-3
1978-79	4-3	1-3		1998-99	4-2	3-1
1979-80	1-0	1-2		1999-00	4-0	4-0
1980-81	0-1	1-4		2000-01	7-0	1-2
1981-82	2-2	1-1		2001-02	1-2	2-0
1982-83	0-1	2-3		2002-03	2-2	2-0
1983-84	4-0	2-1		2003-04	1-1	1-0
1984-85	0-0	0-1		2004-05	2-0	1-1
1985-86	3-1	1-2		2005-06	2-1	1-3
1986-87	4-1	2-2		2006-07	3-0	3-1
Play-off	—	—		2007-08	3-1	1-1
1987-88	1-2	0-1		2008-09	2-0	1-0
1988-89	3-0	2-3		2009-10	4-1	1-1
1989-90	4-2	2-1		2010-11	2-1	3-1

FORÇA BARÇA!!!