Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Louis van Gaal – a taktika koronázott “királya”
Az alábbi írás egy olyan trénerről szól, akinek munkássága megosztja az embereket. Ő – is – tipikusan az az ember, az az edző, akit vagy istenítenek, vagy a lehető legmesszebb szeretnék látni a klubjuktól a szurkolók. Megítélése kétes, sokszor inkább negatív, semmint pozitív. Ebben döntő szerepe van második regnálásának az FC Barcelona padján, ami tényleg nem sikerült túl fényesre, túl sikeresre. A kérdés csupán az, hogy ebben ki a nagyobb “ludas”: maga van Gaal, a klubvezetés kapkodása, a szakmaiatlanság, a fejetlenség, vagy így együtt, mindegyik szegmens. A helyes válasz az lehet, hogy mindegyik tényező egy kicsit, s abból adódott össze az elkerülhetetlen bukás.
Viszont ott van a mérleg, a barcelonai “uralkodásának” másik része: az 1997-2000 közötti első megbízatás sikerei, a fiatalok beépítése a csapatba, a saját nevelésű játékosok felkarolása, a tudatos, csapatépítő tevékenység, amely bajnoki címeket, spanyol kupát eredményezett a Blaugrana csapata és szurkolói számára. Az ő irányításával ünnepelhette 100. éves fennállását a Klub bajnoki aranyéremmel, a Real Madrid többszöri legyőzésével, Rivaldo, Kluivert, Luis Enrique brillírozásának látványával.
Louis van Gaal egyenes, karakán jellem, akinek nemcsak a futballról, de az életről, a labdarúgást körülvevő közegről is markáns véleménye van. Aki előadásaiban olyan vehemenciával beszél a sportágáról, a játékosokról, a trénerekről, az egész közegről, hogy azok is csettintenek, átélve “isszák a szavait”, akik amúgy elküldenék “zabot hegyezni”, semmint a saját csapatuk padján látni. Tény, ami tény: az eredmények őt igazolják. Bajnoki címek, BL-siker az amszterdami “csikókkal”, eredményes munka a holland válogatott padján. Természetesen, voltak hullámvölgyek is edzői életében, de ezt más tréner esetében is elmondhatjuk, megfigyelhetjük. Lássuk hát, kicsoda is Louis van Gaal? Mit ért el az FC Barcelona meglehetősen “forró” padján?
JÁTÉKOSKÉNT
Aloysius Paulus Maria van Gaal néven anyakönyvezték az 1951. augusztus 8-án Amszterdamban született játékos-edzőt, aki edzői karrierje során klubcsapataival 20 trófeát nyert, ill. az “Orenjét” 2014-ben VB-bronzéremig vezette.
Csakúgy, mint sok holland gyermek, ő is hamar komoly barátságba került a labdával, és tizenéves korára eldöntötte, hogy belőle márpedig profi labdarúgó lesz. A középpályán találta meg számára az ideális helyet, ott is inkább a védekezésből vette ki a részét. Előbb az RKSV de Meer ificsapatánál tanulta a “szakmát”, majd az 1972/73-as idényt az Ajax Amszterdamnál töltötte. Az akkori Ajaxba bekerülni meglehetősen nehéz művelet volt, Louis pedig tisztában volt saját képességei korlátaival, így inkább továbbállt, ahol rendszeres játéklehetőséghez juthatott. 1973-1977 között a Royal Antwerp gárdájában futballozott, majd egy idényt töltött el a Telstar együttesénél, ahonnan 1978-ban a Sparta Rotterdam együtteséhez került. A rotterdamiaknál nyolc esztendőt töltött el, ahol a legjobban érezte magát, ahol otthonra lelt, s ahol a szurkolók is igazán a szívükbe zárták. A nyolc szezon alatt 248 bajnokit játszott a Sparta színeiben, amelyeken 26 gólt ért el a védekező középpályás. Ahogy többször is elmondta, a Sparta csapatában érezte a legjobban magát, örömmel járt edzésekre, és játszott az Eredivisie-ben a színüket képviselve. 1986 nyarán távozott, hogy egy esztendőt az AZ Alkmaar együttesénél futballozzon, mielőtt szögre akasztotta volna a stoplist. Pályafutása során összesen 331 holland bajnokin lépett pályára, amely meccseken 34 gólt ért el. A holland nemzeti tizenegyben nem lépett pályára.
Utolsó aktív idényében már nemcsak játékos volt, hanem az Alkmaar másodedzője is. Emellett pedig pszichológia szakon egyetemi diplomát szerzett, emellett pedig elvégezte az edzői tanfolyamot is, hogy a zöld gyep után leülhessen a padra. Ebből is látszik, hogy van Gaal tudatosan képezte magát, fejlesztette tudását, sokrétű ismeretanyagot halmozott fel magában, hogy mindezzel felvértezve sikeres tréner válhasson belőle. Konokság, makacsság, elhivatottság, karakánság – ezek jellemezték a pályán, majd aztán az oldalvonal mellett. Így vált az “utálva-tisztelt” vezetőedző szinonimájává. Igaz, amint azt számtalanszor elmondta: sosem vágyott szeretetre, csupán a szurkolók, játékosok tiszteletére, s hogy a pályán kövessék az ő elképzeléseit. Ehhez hű volt minden csapatánál, minden kenyéradójánál.
AZ EDZŐI PÁLYÁN
Mielőtt rátérnénk Louis van Gaal edzői karrierjére, az FC Barcelona padján elért sikereire, kezdjük egy 2014. júniusi videófelvétellel, amelyen a holland gazdasági, kereskedelmi élet vezetőinek tartott prezentációt, s amelyben elmagyarázta a válogatott sikereinek titkát, a játékosok kiválasztását, azok megfigyelését, fejlesztését. Tanulságos negyed óra ez, amely nemcsak a futball, de az élet más területén is sok hasznos tanáccsal bír:
Edzői karrierjének első állomásától az Ajax BL-sikeréig
Amint azt már jeleztem, az 1986/87-es idényt az AZ Alkmaar együttesénél már játékos-edzőként töltötte el: a bajnokságban 17 meccsen a pályán volt, emellett pedig segítette Hans Eijkenbroek (1986-1988) vezetőedző munkáját is. A két tanulóév után visszatért oda, ahonnan labdarúgó-pályafutása is elindult, az Ajax Amszterdam együtteséhez, amelynek padján ekkor Leo Beenhakker ült. A korszak zseniális edzője mellett tanulta ki van Gaal a szakmát, készült fel a fontosabb feladatokra. Beenhakker ebben az időben az egyik leginkább elismert tréner volt, aki előtte már ült a Real Madrid, de az Ajax padján is, tehát a lehető legmagasabb szinten képzett trénertől látta el az edzőség fortélyait van Gaal. Igazándiból a két tréner nagyon jól együtt tudott működni egymással, mivel a labdarúgásról, a csapataik összeállításáról, a taktikáról azonos nézeteket vallottak. Beenhakker is kérlelhetetlen taktikusok közé tartozott, aki nem ismert ellentmondást, nem tűrt meg semmiféle egyénieskedést a pályán, s azon kívül sem. Mondhatni: katonás rendet tartott az öltözőben, csakúgy, mint korábban Rinus Michels is. Nem véletlen, hogy történetünk főhőse is a korábbi Ajax- és Barça-trénert tartotta igazi és mindenekfelett álló példaképének, minden szempontból.
Azonban nemcsak a katonás rendet tekintette sajátjának van Gaal is, hanem a futball egy másik alapvetését: az utánpótlás-nevelés kiemelkedő fontosságát. Ezt az elvet vallotta az Ajax-nál, majd a Barcelonánál, vagy később a Bayernnél vagy a Manchester Unitednél eltöltött időszakaiban is. Nem kívánok előreszaladni a barcelonai kinevezéséig, és idejéig, de jó itt előre leszögezni: van Gaal volt az, aki bizalmat szavazott Xavi Hernándeznek, Carles Puyolnak, Victor Valdés-nek és Andrés Iniestának is. Ha ő nincs, lehet, hogy egy-némelyik barcelonai nagyság nem emelkedik olyan magaslatokba, ahova elért klub- és válogatott szinten is. S minderről Xavi vagy Iniesta sem feledkezett meg sosem: bár sok Barcelona-drukker nem zárta szívébe a holland mestert, mindketten, minden alkalommal, hatalmas tisztelettel beszélnek Louis van Gaal személyének fontosságáról. De említhetném Jordi Albát is, aki ugyancsak elmesélte, hogy ifjúként milyen nagy élmény volt számára, amikor egy vacsorán odaült mellé Louis van Gaal, és elbeszélgetett vele. Az erről készült kép mindennél többet elárul a ‘Mesterről’, és a fiatal labdarúgókkal való viszonyáról, hozzáállásáról.
1991 nyarán aztán elérkezett Louis ideje az Ajax együttesénél: Beenhakker távozott az amszterdami elitcsapat éléről, és helyét a segédje, van Gaal vette át. Louis van Gaal pedig munkához látott, de előtte közölte feltételeit a klub vezetőivel: szabad kezet kért a csapattal kapcsolatos minden döntések terén, legyenek azok igazolási kérdések, a keret összeállítását, kialakítását jelentő döntések. Az Ajax vezetői teljesítették van Gaal kérését, bár ha tudták volna, hogy két sikertelen idény következik, lehet, hogy jobban meggondolták volna. Az 1991-93 közötti két év a csapat teljes átalakításáról szólt: az “öregek”, a hangadók elküldéséről, és az amszterdami fiatal játékosok beépítéséről, akik a szakirodalomba az “aranygeneráció” néven kerültek be, s akik egy része az Ajax után követte mesterét az FC Barcelonába is. Ennek a generációnak, akik a húszas éveik legelején, vagy még fiatalabb korban jártak, sikerült meghódítaniuk előbb Hollandiát, majd Európát, végül a világot is: Patrick Kluivert, Marc Overmars, Dennis Bergkamp, Frank és Ronald de Boer, Edgar Davids, Clarence Seedorf, Winston Bogarde, Michael Reiziger és Edwin van der Sar. Azt hiszem, egyiküket sem kell külön-külön bemutatni, mindannyian a világfutball ismert és elismert labdarúgói lettek.
1995 – a BL-győztes Ajax Amszterdam együttese a diadal pillanatában
A két év alatt lezajlott amszterdami “sorcsere” aztán egy fantasztikus csapat létrejöttét eredményezte, akik nem ismertek lehetetlent: nemcsak kiváló játékosok voltak, akik nagyszerű csapatot alkottak, hanem a pályán kívül is barátok voltak. Mindez pedig megkönnyítette van Gaal dolgát is. Az Ajax öltözőjében a fiatalok kerültek túlsúlyba, akik vakon követték ‘mesterüket’ bárhova, kis túlzással, még a halálba is akár. S ez nem túlzás: a tények, a sikerek, a trófeák ezt támasztják alá. Ugyanakkor már az első idénye is hozott némi sikerélményt a csapatnak és a szurkolóknak is, hiszen az 1991/92-es szezon végén UEFA-Kupát nyert az Ajax. Ez azonban csak a kezdet volt, amit az 1993 és 1996 közötti sikerkorszak követett: ebben a három évben a sorozatban elnyert holland bajnoki címek mellett, az Ajax feljutott Európa és a világ labdarúgásának a csúcsára is. Különösen az 1995-ös esztendő maradt emlékezetes minden Ajax-szurkoló számára: bajnoki cím, BL-siker, Európai Szuperkupa-győzelem, majd az év végén Interkontinentális Kupa-trófea Japánban. A BL-döntőben a Juventus együttesét múlták felül, egy olyan sorozat végén, ahol az amszterdami “csikócsapat” már azzal is történelmet írt, hogy eljutott a bécsi fináléig. Ugyanakkor a csoportmeccsek során rendesen elkenték az akkor zenitjén lévő AC Milan játékosainak a “száját”, majd az elődöntőben a Bayern együttesét ütötték ki 5-2-vel. A döntőben újra a Milan következett, ahol Patrick Kluivert találata döntött az Ajax javára – teljesen megérdemelten. A 18-20 éves “srácok” felértek Európa csúcsára, van Gaal irányításával. A taktika nagymestere ezzel belépett az európai topedzők klubjába, s nem volt kérdéses ettől kezdve, hogy merre folytathatja az útját, egy-pár éven belül.
Ez az időpont pedig 1997 kora nyarán érkezett el, amikor is Katalónia és a világ legnagyobb klubjában elnökválasztást tartottak, s a regnáló elnök esélyei nem voltak éppen túlságosan bíztatóak. Ezért Núñez elnöknek egy nagy névvel kellett kampányolnia, annak ellenére is, hogy Bobby Robson vezetésével négy kupát is nyert a csapat az 1996/97-es idényben, viszont a bajnoki címről éppen csak lemaradt a Barça. Ez a nagy név pedig Louis van Gaal volt: Núñez elnök megígérte a socióknak, ha újraválasztják, akkor a holland szakember ül le az FC Barcelona padjára. Núñez nyert – Louis van Gaal pedig érkezett Barcelonába 1997. júniusban.
Sikerek az FC Barcelona trénereként (1997-2000)
Miután Josep Lluís Núñez 1997. nyarán megnyerte az elnökválasztásokat, első dolga volt az, hogy betartsa legfőbb választási ígéretét, és a holland szakembert szerződtesse az FC Barcelona padjára. Ugyanakkor, ez azt is jelentette, hogy Bobby Robsonnak egy nagyon is sikeres szezont követően távoznia kellett a katalán fővárosból. Az angol tréner Spanyol Szuperkupát, Európai Szuperkupát, KEK-elsőséget és Spanyol Kupa-győzelmet ért el az alatt a 10 hónap alatt, amíg a Katalán Óriás edzője volt, s a bajnokságban is második helyen végzett a csapattal. Könnyű lenne azt mondani, hogy ez vezetett a menesztéséhez, de ez erős túlzás lenne, s nem fedné a valóságot sem. Ez puszta elnöki döntés volt, s a sociók, a szurkolók is kicsit szomorúak voltak.
Louis van Gaal ugyanakkor tökéletesen illett a Blaugrana filozófiájába: holland, Ajax-ban nőtt fel, az utánpótláshoz bátran nyúl, a szervezett támadójáték híve, a támadófutball ‘apostola’. Egy igazán komoly “hibája” volt, hogy konok, mint az eggyel korábbi elődje, Johann Cruyff. Ez pedig előrevetítette van Gaal és Núñez elnök konfliktusát. S a holland szakembernek már barcelonai edzősködése első napjaiban “tűzoltást kellett végeznie”. A csapat gólgyárosa, a brazil zseni, Ronaldo továbbállt, és a több pénzt adó Inter csapatához szerződött. Jó ideig tartotta magát az a “legenda”, hogy emögött van Gaal személyisége, döntése áll, aki – tudvalevőleg – nem igazán kedveli az önzősködésre hajlamos sztárokat, akiknek még magánvéleményük is van, s az ő határozott kérésére adott túl Ronaldón a klubvezetés. Erről az “urban legends”-ről azonban 2018. novemberben Joan Gaspart, akkori Barça-alelnök lerántotta a leplet, s egy interjúban őszintén elmondta Ronaldo Milánóba költözésének a történetét.
Luís Nazario de Lima, azaz Ronaldo a mai napig jobban szereti a Barcelonát, mint a Real Madridot. Itt akart maradni, boldog volt nálunk, és meg akarta újítani a szerződését 1997-ben. Mi is ezt kívántuk, így leültünk tárgyalni az ügynökeivel, és egyezségre jutottunk. Ekkor délután három óra volt. Utána elmentünk ebédelni, hogy megünnepeljük, hogy velünk marad a Klubban, még pezsgőt is bontottunk, és koccintottunk rá. Ez hiba volt, mert inkább a klubházban kellett volna maradnunk, és azonnal aláírni az új kontraktust, és Ronaldo Barcelonában maradt volna.
Az egyik ügynöke ugyanis fél órára eltűnt, hogy telefonáljon. Morattival beszélt. Amikor az ebédről visszaértünk Núñez elnök irodájába, az ügynök, aki annyit telefonált, elkezdett akadékoskodni, újabb és újabb feltételekkel előállni. Azt tanácsolták Ronaldónak, hogy menjen haza. Kérdeztem tőlük, hogy nem akarják aláírni az új szerződést? Erre ők azt mondták, hogy “de igen, de egy-pár dolgot újra kellene tárgyalni, főleg az anyagi részeit”. Valójában azonban ez az ügynök ekkorra már eldöntötte, hogy a szóbeli megállapodást az új egyezségről felrúgja, és a tárgyalásokat megszakítja.
Amikor sikerült másnap újra tárgyalni, és minden pontban megegyezni, akkor az ügynökök mindig találtak egy újabb pontot, amit újra kellett tárgyalni. És ez így ment a végtelenségig. Felhívtam Ronaldót, aki könnyek között mondta, hogy az ügynöke utasította arra, hogy ne írjon alá velünk semmit, mert az Interben több pénzt fog keresni.
Pár év múlva lehetőség lett volna arra, hogy Ronaldo visszatérjen a Barçába. Azt mondta, hogy a Real Madrid érdeklődik iránta, megvennék, de ha a Barcelona hívja, akkor nem a Realt választja. Azonban akkoriban a katalánoknak nem volt rá pénzük, hogy visszavegyék, így került a Realba. De még mindig jobban szereti a Barcelonát, mert a legsikeresebb évét ott töltötte el.
Mindez van Gaalt is hidegzuhanyként érte, aki jól tudta: szezononkénti 25-30 gólt csak hasonló kaliberű támadófenoménnal lehet pótolni, így körülnézett a spanyol piacon, és választása a Deportivo La Coruña támadójára, Rivaldóra esett, aki az előző idényében 46 meccsén 22 gólt ért el. 1997. augusztus végén erőteljes munka, egyezkedések végén, az utolsó órában sikerült egyezségre jutni a Deportivóval, és 26 millió dollárért cserébe Barcelonába költözhetett Rivaldo. Louis van Gaal csapata ezzel készen állt a szezonra. Rajta kívül a kapuba érkezett Ruud Hesp, mellette Winston Bogarde, Reiziger és Sonny Anderson öltötte magára a gránátvörös-kék mezt. A szurkolók elvárása egyértelmű volt: bajnoki címre éheztek, amit 1994 óta nem sikerült elhódítani.
Louis van Gaal számára azonban az idény nem indult túlságosan sikeresen, hiszen a spanyol Szuperkupa-döntőben alulmaradt a Real Madriddal szemben, ami sosem szokott jót jelenteni. Azonban az új trénerrel még türelmesek voltak a szurkolók, ami annak is köszönhető volt, hogy a bajnokságot meglehetősen jól indította a Katalán Óriás. Ugyan a BL-csoportmeccseken komolyan megégett a társaság, hiszen a Dinamo Kijev oda-vissza verte a Barçát (3-0 idegenben, 4-0-s vereség a Camp Nou-ban), így a csoportból való továbbjutás sem sikerült, mert a Newcastle együttesétől is becsúszott egy nem várt vereség, hazai porondon viszont kiegyenlített teljesítményt nyújtott a van Gaal irányította Barça. A holland szakember vehemensen gesztikulálva a pad mellett, mint egy igazi “tábornok” irányította a csapatát, amely a bajnokságban hozta az eredményeket, a győzelmeket. Különösen jót tett a szurkolók és Rivaldóék megítélésének az 1997. november 1-i “klasszikus” a Bernabéu-stadionban, amit Rivaldo, Luis Enrique és Giovanni góljaival 3-2-re nyert meg a Barcelona csapata. A tavaszi „visszavágón” a Camp Nou-ban sima, 3-0 arányú győzelemmel küldték haza a Realt: a gólokat Sonny Anderson, Giovanni és Figo szerezték. Ezzel van Gaal azon kevés edzők közé emelkedett, akik egy szezonon belül, oda-vissza képesek voltak legyőzni a „királyi gárdát” a bajnokságban. Kevés ilyen tréner ült a Barcelona padján, így egészen illusztris társaságba került (pl. Josep Planas, Enrique Fernández, Roque Olsen, Rinus Michels, Venables, Cruyff, majd később Pep és Tata Martino). A bajnokságot végül, rajt-cél győzelmet aratva, bezsebelte a Barça, emellé pedig a spanyol kupában is sikerült megvédeni az előző évben kivívott elsőséget, így a sociók és a Camp Nou közönsége is elégedetten térhetett pihenőre, s mehetett lubickolni a Földközi-tenger hűsítő vizébe.
A második idénye során az egész Csapatra hatalmas lelki-mentális teher nehezedett, hiszen 1999-ben ünnepelte a Klub születésének 100. évfordulóját, aminek apropóján a Camp Nou-ban rendezték meg a BL-döntőt. Így kettős céllal futottak neki a szezonnak a fiúk: 1. megnyerni a Klub alapításának 100. évében a spanyol bajnokságot; 2. eljutni a BL-fináléig. Az első cél teljesítése könnyebbnek tűnt, mint a második, de tény és való, hogy mindkét trófea elnyeréséért keményen küzdöttek a játékosok és van Gaal is.
Mindennek érdekében, és van Gaal kifejezett kérésére, komoly erősítéseket hajtott végre a klubvezetés. 1998 nyarán érkezett a Klubhoz a védelembe Phillip Cocu, a középpályára Zenden, a csatársorba Patrick Kluivert. Ekkor kerültek a csapathoz a de Boer-fivérek, ill. a védelembe Pellegrino is. Mindezek ellenére a La Ligában meglehetősen rosszul kezdett a csapat: van Gaal képtelen volt megtalálni a tökéletes csapatot, emellett az új játékosok beépítése is több időt vett igénybe, mint azt a holland szakember gondolta. Már a kezdet is rosszul indult, hiszen a spanyol szuperkupát elbukta a csapat a Real Mallorcával szemben, amely ekkoriban élte “virágkorát”. Így az őszi szezon meglehetősen hektikusan alakult a csapat szempontjából: a Santander otthonában gól nélküli döntetlennel nyitotta a bajnoki idényt a csapat, majd az Extremadurát is csak 1-0-ra sikerült legyőzniük. December végéig képtelen volt a csapat elkapni a fonalat: vereségek a bajnokságban és a BL-csoportkörben is: a Bayern oda-vissza verte a katalánokat a legrangosabb európai kupa csoportkörében, így ott nem lehetett túl sok reménye a csapatnak. Hasonló volt a helyzet a Primera Divisiónban is, hiszen a 14. fordulót követően csupán a 10. helyen szerénykedett van Gaal csapata. A szurkolók pedig kezdték elveszteni a türelmüket, azonban innentől kezdve nem volt megállás a Barça számára a bajnokságban. Sorozatban nyerték Kluiverték a meccseket, és a 19. fordulóban a tabella élére álltak, ahonnan már nem is sikerült őket kimozdítani 1999. május végéig, így a centenárium évében az FC Barcelona együttese bajnoki címmel adózott a születésnapos Klub nagysága és halhatatlansága előtt. Az összképet csupán a BL-fiaskó rontotta, hoszen a csoportban is csak a 3. helyen sikerült végezni, így a továbbjutás is elmaradt.
A bajnoki cím Kluivert góljainak, Rivaldo fantasztikus megoldásainak, a védelem összeállásának volt köszönhető, s a középpályán is fantasztikusan működött a Luis Enrique-Pep Guardiola kettős. Természetesen, van Gaal érdemeit sem lehet elvitatni, aki kiváló pedagógiai érzékkel rántotta össze a csapatot az idény közepére, s az addig botladozó Katalán Óriást verhetetlen sereggé alakította át. Ennek volt egyik csúcspontja az 1999. február 14-i FC Barcelona – Real Madrid ‘klasszikus’, amelyet 3-0 arányban nyert meg a Katalán Óriás: a gólokat Luis Enrique (2) és Rivaldo szerezték.
Miután a Klub 100 éves születésnapját bajnoki címmel sikerült megünnepelni és emlékezetessé tenni, a sociók, a szurkolók és a klubvezetés számára is egy BL-győzelem elérése vált elsődleges célkitűzéssé. Ennek érdekében történtek az 1999. nyári igazolások is, akik közül ki kell emelni a finn csatárt, Jari Litmanent, és a portugál játékmestert, Simão Sabrosát. Ezenkívül Frédéric Dehu és Dani García érkezett a felnőtt csapatba, míg a csapat gerince nem változott az elmúlt idényhez képest.
Louis van Gaal számára tehát adva volt a legfontosabb feladat, ami a Klub egészére is kihatással lehetett: kellően látványos játékkal, amit Luis Enrique, Rivaldo, Patrick Kluivert, Pep Guardiola voltak hívatottak biztosítani, európai kupasikert is “kellett” produkálni. Mindehhez hosszú út vezetett el, hiszen a BL kiírása ez idő tájt eléggé sűrűre sikeredett, hiszen a nagyobb bevételek generálása érdekében, két csoportkört játszottak az elitfutball tagjai. Mindez jót tett a csapatnak is, és a szurkolóknak is. A két csoportkörben a Barça egyenletes, jó teljesítményt nyújtott, mindkét esetben megnyerte a kvartettjét. Mindkét csoportkörben egy-egy döntetlent “szenvedtek” csak el, a többi 5-5 meccset győzelemmel zárták. Érdekesség, hogy a II. csoportkörben összefutottak a Hertha Berlin csapatával is, amelynek kapujában ekkoriban Király Gábor állt: a szombathelyi származású portással a kapuban Berlinben 1-1-es döntetlent játszott a Katalán Óriás. A Camp Nou-ban aztán 3-1-re diadalmaskodtak Rivaldóék. A csoportköröket követően elődöntőkre került sor egyből, ahol a Valencia volt az ellenfél, akik – sajnos – kemény diónak bizonyultak: a Rafa Benítez által összerakott Túria-parti gárda hazai pályán 4-1-re nyert a Barça ellen, a visszavágón pedig csupán 2-1-es katalán siker született, így a BL-fináléba kerülés elmaradt.
A bajnokságban ennél sokkal rosszabbul teljesített a van Gaal-alakulat: ugyan jól indult a szezon, a 9. fordulóig vezették is a tabellát, innentől kezdve azonban képtelenek voltak állandósítani a jó formát Litmanenék. A Rafael Irureta trenírozta Deportivo vette át tőlük az első helyet, amit aztán a szezon végéig meg is tartottak. A Barça a 2. helyen zárta az 1999/2000-es idényt, s mivel a Spanyol Kupában sem tudtak sikerre jutni, így a holland tréner – első – barcelonai kiruccanása véget ért. A 2000. nyári elnökválasztáson diadalmaskodó Joan Gaspart megköszönte van Gaal munkáját, s helyébe a fiatalokkal foglalkozó, Llorenç Serra Ferrert nevezte ki a Barça vezetőedzőjének.
Louis van Gaal 2002. május 17-én aztán visszatért az FC Barcelona padjára, amiről azonban egy külön cikkben megemlékeztünk, ott bővebben is elolvashatjátok azokat a történéseket, amelyek elvezettek a holland végleges menesztéséhez, egyúttal a Gaspart-elnökség bukásához.
Louis van Gaal – a „taktika nagymestere”
Egyesek számára ő az elmúlt két évtized egyik legjobb edzője, aki élből elítélt minden formalitást, míg másoknak egy idegesítő alak, aki képes egymásnak ugrasztani játékost és rajongót. Azonban egy valamiben mindkét oldal egyetért: Louis van Gaal a modern futball egyik legmeghatározóbb edzője.
Nem tudni, hogy honnan fakad az őt üldöző ellenségeskedés, hiszen egy olyan menedzserről beszélünk, aki hétszer nyert bajnokságot csapataival, négyszer hódította el valamelyik rangos európai kupát, valamint a harmadik helyig juttatott egy igen rutintalan holland válogatottat a Világbajnokságon. Ezen sikerek fényében könnyelmű dolog edzői képességeit firtatni.
Denis Bergkamp vállat von… 1991. október 20-át írunk, a PSV az ősi riválist, az Ajaxot fogadta a Philips Stadionban. Az aktuális Eredivisie-idény ötödik fordulójában jártunk, az Ajax pedig azzal a céllal érkezett, hogy folytassa saját és újonnan kinevezett edzőjük jó szériáját.
Az Ajax játéka alapvetően önfeledt, kreatív futball volt, nem mellesleg 23 gólt szereztek 7 mérkőzés alatt. Ez a meccs azonban más volt. Egy sokkal megfontoltabb, óvatosabb csapat lépett pályára, egyszerűbb taktikával: szűkíteni a területet és kivenni a játékból Romáriót -ez volt a haditerv. Ez volt az első alkalom az amszterdami van Gaal-érában, mikor Bergkampnak is hátrébb kellett lépnie, hogy lezárja a passz-sávokat. Bergkampot pedig ez szemmel láthatóan frusztrálta: nyilvánosan vállat vont van Gaal utasítása nyomán.
Aznap van Gaal edzői felfogása jelentősen megváltozott, aminek nyomán az Ajax is sokat változott, vagy inkább javult, ahogy Johan Cruyff fogalmazott. Sokak szerint az a gyümölcsöző, ámbár áldozatos munka, amit Cruyff és Rinus Michels a maguk idejében végzett, sárba lett tiporva a “Vas Tulipán” által.
Igen, ez nyilván túlzás, de a megosztó van Gaal-korszak hatásai máig megmaradtak a de Godenzonen-en. Bergkamp véleménye van Gaal-ról teljesen egyértelmű. Azonban a döntése, mely szerint 1993-ban elhagyta Amsterdamot és Milánóba ment, a saját akarata volt, viszont ezzel elismerte, hogy megveti egykori edzője stílusát, aminek később, életrajzi könyvében a Nyugalom és Sebességben, hangot is adott:
Sose ismerné el, de a futball, melyet van Gaal propagál, Cruyff és Wenger focija, csak a módszerei mások. Cruyff edzőként pont olyan volt, mint játékosként, ugyanazt várta el: érdekes, látványos, támadó futball. Ő nem analizál annyit, neki ez ösztönösen jön és játékának alapja a technika.
Louis inkább egyfajta tanár. Minden játékosának külön elmagyarázza, hogy mit vár tőlük annak érdekében, hogy a rendszer működjön. Márpedig a rendszere szent és sérthetetlen. Van Gaal szemében minden játékos egyenlő. Nincsenek nagy nevek, minden játékos a csapat és a szisztéma alá van rendelve. Cruyff, mint egykori nagy játékos jobban kedvelte az egyéniségeket, hiszen ők képesek eldönteni a meccseket. Ezeket a játékosokat kihívások elé állította, a többieknek pedig az volt a dolguk, hogy őket segítsék. Van Gaal erre képtelen volt, hisz ez szembe ment volna az elveivel.
De mi van akkor, ha van tíz középszerű festőd és egy Rembrandt-od? Megmondod Rembrandt-nak, hogy ne gondolja túl magát, ő is csak egy a sokból? Vagy inkább nap mint nap érezteted vele, hogy ő különleges, ösztönzöd arra, hogy fejezze ki magát és ezáltal hozza ki magából a lehető legtöbbet?
Bergkamp szavai bepillantást engednek van Gaal csapat-centrikus módszereibe. Kérdés, hogy a stílusa mennyire nevezhető különcnek. Cruyff inkább a szabad szellemű edzések híve volt, sok kisebb játékkal, az egyéni képességekre, valamint a technikára, a labdatartásra és a letámadásra fókuszálva. Ezzel szemben van Gaal módszere a struktúra és a tökéletes alakzat mintapéldánya. Talán ezért is van, hogy sok nagy sztár nem szeretett nála játszani.
Bergkamp egyenesen szenvedett van Gaal stílusától, ennek ellenére azért csak összehozott 122 gólt 237 meccsen az Ajax színeiben. Összességében kijelenthető, hogy a kettejük közti nézeteltérés semmi ahhoz a háborúhoz képest, ami később Barcelonában tört ki a holland szakember és Rivaldo között.
1988. Ajax: Spitz Kohn és Louis van Gaal
Azután, hogy 68.7 százalékos győzelmi rátával elhagyta az Ajaxot, Európa egyik legkeresettebb edzője lett. 11 trófeát szerzett hat év alatt a holland klub élén. Számos nagy csapat padján megfordult, ahol a sikerek mellett több fiatal tehetséget is beépített, ez pedig legalább akkora siker, mint megnyerni egy trófeát. Többen naivan és igazságtalanul azt mondják, hogy bármit is nyer, ami nem a BL-cím, az nem több, mint szépségtapasz. Ez az állítás azonban igencsak becsmérli az akkori Serie A erősségét, a Manchester United helyzetét az angol elsőosztályban és a Real Madrid-Barcelona örökharcot.
A mai Barça alapjait Johan Cruyff fektette le. Munkájának eredménye, hogy a Blaugrana 1992-ben BEK-et nyert és egymás után négyszer lett Spanyolország királya 1991 és 1994 között. A Barcelona történelmében nincs olyan edző, akit egy szinten emlegetnek vele.
Valamint, ami talán még fontosabb, az Johan Cruyff hatása a La Canterára. Az a hatása, ami nagy valószínűséggel évtizedekre meghatározza a klubot. Cruyff fáradhatatlanul dolgozott az edzéseken, célja az volt, hogy minden játékosa rettentő technikás legyen. Ezt a filozófiát ültették át az utánpótlás képzésbe is annak érdekében, hogy a Barcelona legyen a világ legönellátóbb klubja. A holland szakember metódusaival párhuzamosan a katalán klub kiterjesztette játékosmegfigyelő hálózatát Spanyolországban, főleg a baszk terülteken, valamint Dél-Amerikában. Ezekről a tájakról aztán szép számmal érkeztek a tehetségek a Barça akadémiájára. A klub hosszú távra tervezett és nagyon jól tette!
Cruyff 1996-ban hagyta el a klubot, talán a legjobbkor. Jó pár koncepciót épített be, amit aztán utódai – több-kevesebb sikerrel – követni próbáltak. Emellett az akadémiát infrastrukturálisan és toborzás területén is “gatyába rázta”. Mindez leginkább akkor vált észrevehetővé, mikor Cruyff kedvenc tanítványa, Pep Guardiola ült le a Barça padjára: számos saját nevelésű játékos, akik Európa legjobbjaivá váltak.
Mikor van Gaal elhagyta az Ajax-ot, többek között Cruyff is úgy vélte, hogy a totaalvoetbal-szerű játékról és az ahhoz kellő edzősködésről át kell állni a rendszer-alapú játékosképzésre, ami később a futballisták hasznára válik majd mondjuk egy olyan csapatban, ahol egy van Gaal-szerű edző van. Cruyff kicsit sem volt elragadtatva van Gaal módszereitől: “Nem fényes a viszonyunk. Nagyon sok dologban nem értünk egyet. Ahogy ő bánik a fiatalokkal, az kiváló arra, hogy aztán beüljenek egy irodába, de a futballpályán semmit se ér.”
A fiatalok mellőzése mellett a sztárokkal szembeni attitűdje volt a másik fő ok, amiért végül elköszöntek tőle. Rivaldo nevét érdemes itt megemlíteni.
A brazilt, aki sokak szerint a világ egyik legjobbja volt, zokszó nélkül padra tette, miután nem volt hajlandó szélsőt játszani, mert úgy gondolta, így nem lenne akkora szerepe a támadásokban. Nem akart hátrébb kerülni és ezzel a felfutó védő útjában lenni, főleg annak tudatában, hogy van Gaal elvárta, hogy ők is csatlakozzanak a támadásokhoz. Ez azt jelenti, hogy Rivaldónak is állandó mozgásban kellett volna lennie. Változnak az idők… Manapság Lionel Messi egy az egyben azt a szerepkört tölti be, amit a brazil akart annak idején. Messinek nem kell védekeznie, a meccsek jelentős részét az ellenfél térfelén töltheti és ez teljesen érthető, hisz miért várnánk el egy ilyen képességű játékostól, hogy “lótifutit” játsszon? Rivaldót is így kellett volna használni.
A katalánok követői teljesen elképedtek a holland menedzser döntése nyomán. Az év játékosa a padon ül, ahelyett, hogy őket szórakoztatná. A sztárokkal való bánásmód: Johan Cruyff és van Gaal közt ez volt a legnagyobb különbség és ez az a pont, ahol van Gaal leginkább megérdemli a kritikát.
Cruyff legnagyobb ászai olyan játékosok voltak, mint Hristo Stoichkov, Michael Laudrup és Romário. Ilyen játékosokat pedig öröm edzeni. Robert Prosinečki, aki Cruyff utolsó barcelonai évében csatlakozott, hasonlóan nagy sztár volt. Ezekkel a klasszisokkal ugyan voltak bajok, viták, Cruyff mégis nyerni tudott velük és hagyta őket kibontakozni a pályán. A makacsság ritkán állt a siker, valamint a közönségbarát futball útjába.
Talán ezért is van az, hogy van Gaal korszaka kevésbé emlékezetes annak ellenére, hogy ő is nyert két bajnoki címet. Az 55%-os győzelmi ráta és a 2000-es BL-kudarc is ellene szól, pláne annak fényében, hogy abban az idényben a Barcelonáé volt Európa legerősebb kerete. Nem volt elég jó és egyre szembetűnőbb volt a romlás.
Amellett, hogy Rivaldóval hogyan bánt, Jari Litmanen mellőzése is aggodalomra adott okot. Litmanen a valaha volt egyik legjobb támadó, akit ugyan a sérülések sem kerültek el, de így is Ajax meghatározó játékosa volt. Van Gaal az alábbi mondataival indokolta a finn kihagyását, valamint arra is kitért, hogy miért ennyire megosztó ő maga, mint edző: “A játékosok külön-külön semmit se érnek, a csapat viszont mindent. Számomra fontosabb egy játékos karaktere, mint a teljesítménye, valamint, hogy képes-e mindent beleadni a csapatért. Számos roppant tehetséges futballistát ismerek, akik lehet, hogy kivételesek, de személyiségük, vagy viselkedésük nem passzolt a csapatomba.”
Van Gaal sosem volt oda az önfeledt, szabad játékért. Azok a helyzetek, amiből Cruyff gólt várt, van Gaal dühöngött, mert csapata átadta a területet az ellenfélnek.
Miután elhagyta Barcelonát a holland nemzeti csapat élére került, de ott sem töltött sok időt, mivel képtelen volt kijuttatni az Oranjét a 2002-es VB-re. Arrogancia, makacsság jellemezte őt, valamint az, hogy egy igen merev struktúrát erőltetett rá a csapatra. Mindezek miatt hamar távozni kényszerült szeretett hazájának nemzeti csapatának éléről. Egy olyan lokálpatriótának, mint ő, ez bizonyára nagyon fájt. Még a kvalifikáció során volt egy érdekes elszólása, ami után még többen fordultak el tőle. Azt mondta, a holland jóval tehetségesebb, mint az ír.
Ezt követően van Gaal még 2002-ben visszatért az edzősködéshez. Csodák csodájára a Barça padjára ült le ismét. Fél év és harminc felejthető meccs után ismét elköszöntek tőle. Van Gaal egyszerűen sosem passzolt a Barcelonához.
Két év pihenés után van Gaal visszatért, ezúttal az AZ Alkmaar padjára. Hogy miért? Talán azért, mert kitűnően ismerte a klubot, hiszen ott kezdte edzői karrierjét 1988-ban, mint másodedző.
Van Gaal ismét megtáltosodott. Sokak szerint egyik legjobb időszakát az AZ-nál töltötte. 2006-ban bajnoki ezüstig, egy évvel később pedig a dobogó harmadik fokáig vezette a holland “kis” csapatot.
Nagy hal volt egy viszonylag kis tóban. Többeknek ez sem tetszett. A 2007-2008-as szezon azonban pocsékul kezdődött. Van Gaal a lemondását is benyújtotta, de játékosai mellé álltak és megkérték a klubvezetést, hogy tartsák meg a már szebb napokat is megélt menedzsert. Egy lyukas garast nem tett volna senki se arra, hogy van Gaal marad, de játékosai mindent megtettek azért, hogy maradjon, hajlandóak voltak zokszó nélkül követni utasításait. Az egész csapat egy irányba evezett.
A rutinos menedzserbe fektetett bizalom kifizetődött, mikor a csapattal, mely olyan nevekből állt, mint Moussa Dembélé, Jeremain Lens, Ari, Graziano Pellè, Sergio Romero és Niklas Moisander, bajnoki címet nyert. Mindenki egy, az előzőhöz hasonló szezont várt és azt, hogy az AZ ismét a tabella közepén fog végezni, ehhez képest a van Gaal-csapat nyolc hónapos veretlenségi szériát maga mögött tudva bajnok lett a Twente és az Ajax előtt.
A legjobban védekező csapat az az AZ volt, ahol olyan gólzsákok szerepeltek, mint Ari, vagy Mounir El Hamdaoui. Újra a régi van Gaalt láthattuk. Összerakott egy csapatot, melyet szinte lehetetlen volt megbontani és mindig a kontrákra játszott. Míg a nagy csapatoknál fontos, hogy szép játékkal nyerjenek, addig az AZ-nak elég volt a három pont, ez pedig tökéletes volt a korábbi Barça-edzőnek. A sikeres időszak viszont annál jobb, minél hosszabb.
Azonban van Gaal-nak itt sem sikerült elég tehetséget promotálnia az ificsapatból. Az volt a célja, hogy a már említett játékosok karrierjét segítse. Megfogta a jobb játékosait és újabb és újabb célokat tűzött ki eléjük az edzéseken. Így sikerült aztán belőlük remek csapatot kovácsolni. Minőségi futballistákat faragott belőlük. Nem sztárokat, de azt, hogy ma ott tartanak, ahol, azt neki köszönhetik.
Természetesen nem történt címvédés, ami lássuk be, annak fényében, hogy van Gaal otthagyta a hollandokat a Bayern kedvéért, még nagyobb szenzáció lett volna. Valamint az edző által felkarolt játékosok is klubot váltottak, ami ugyan pénzügyileg jót tett, de az újabb bajnoki címtől elbúcsúzhatott az AZ.
Így visszatekintve viszont kijelenthető, hogy van Gaal vezette vissza a csapatot Hollandia legjobbjai közé amellett, hogy saját ázsióját is rendbe rakta. Következő lépésén nagyon sok múlt számára.
“Álmaim klubjához jöttem!” – nyilatkozta immáron a Bayern München edzőjeként, ahova Arjen Robbent is magával vitte. Annak ellenére, hogy az Ajax-os időszakától eltekintve nem volt jellemző rá, hogy a fiatalokat beépíti, ő volt az, akinél Robben debütált az U-20-as holland nemzeti csapatban.
A Bayernhez szerződés vízválasztó volt a holland szakember karrierjében. Azonban müncheni pályafutása nem indult valami fényesen. A szurkolótábor egyik szegmense már egy hónap után a fejét akarta. Az eredmények gyengék voltak és úgy tűnt, hogy egy újabb Jürgen Klinsmann-féle kinevezés terve kerül majd Franz Beckenbauer asztalára.
Van Gaal azzal védekezett, hogy ő egy “prozesstrainer”, tehát idő kell ahhoz, hogy a módszerei hassanak. Ezzel mondjuk nincs egyedül. Minden edzőnek időre van szüksége, de egy olyan klubnál, ahol a szurkolók egyből sikereket akarnak, ezzel a hozzáállással a töltött fegyver szájába nézett. A túléléshez életében először stílust kellett váltania.
Van Gaal promotálta annak idején Holger Badstubert, vagy Thomas Müllert, továbbá nagy húzás volt a részéről az, hogy Bastian Schweinsteigert a szélről berakta a középpályára. A cél ezzel a hamisíthatatlan Bayern-mag újbóli megalkotása volt.
Van Gaal számára Müller volt az ideális csatár. Sokat mozog, keményen hajt és mindig a csapat érdekeit helyezi az előtérbe. Az ő bedobása időszerű volt. Ezzel egy időben van Gaal egy újabb sztárral balhézott össze. Ezúttal a lesipuskás Luca Toni volt a célpont. Toni azzal, hogy keveset mozgott, nem volt hasznos az építkezésben, kontrázni nem lehetett vele, a védelem mögötti területre meg nem tudott berobbanni. A mindig kiélezett Bundesligában van Gaal olyan taktikát akart kialakítani, mely a fegyelmezett játékon és a védelem lerohanásán alapul. Ebben a játékban Toninak is alázatosabbnak kellett volna lennie, de ez nem tetszett a rajongóknak.
Toni ugyan nem volt vidám, de a Bayern 2010-ben megnyerte a német bajnokságot. Tökéletes kezdés van Gaal részéről, aki győzelmével az első holland edző lett, aki Bundesligát nyer csapatával. Azonban a megítélése továbbra sem változott.
Azzal, hogy a legrangosabb európai kupasorozatban csak másodikak lettek a Bordeaux mögött a csoportban, nagy meglepetést okoztak a bajorok rajongóinak, akik fölényes dominanciát vártak klubjuktól, de ettől eltekintve is esélyesnek számított a Bayern München a végső győzelemre. A németek kiejtették a Fiorentinát, a Manchester Unitedet, majd a Lyont is, hogy aztán a döntőben van Gaal farkasszemet nézhessen pártfogoltjával, José Mourinhóval.
Ugyanis annak idején a holland vitte őt Barcelonába, mint assisztensét. Sztártanítványa Barçás napjai alatt heves vitát szított a menedzser és Ronald Koeman között most meg itt volt a fő próbatétel, hogy az ellen az ember ellen bizonyítson, akinek elveire alapozta filozófiáját. Kettejükben az is közös volt, hogy mindkettejüknek roppant nagy szüksége volt a BL-trófeára ahhoz, hogy befogják kritikusaik száját.
Mindkettejük szeme előtt ott volt a második BL-bukta lehetősége és mindkettejük hírneve egy réges régen nyert trófeának volt köszönhető. Igazi küzdelem volt mester és tanítványa közt. Perdöntő meccs minden szempontból.
Végül egy argentin döntött a portugál és a holland edző csatájában. Diego Milito segítségével Mourinho szállt a fellegekbe. A látottak alapján, van Gaal “ki lett sakkozva”. A tanítvány minden olyan erősséget megcsillogtatott, melyet mestere nem tudott. Mourinho remek egyensúlyt alakított ki a sztárok egyéni remeklése és a csapatmunka közt, ezzel a taktikával pedig egy igen kemény csapatot faragott az Interből. Egy modernebb, kifinomultabb, 2.0-ás van Gaal volt, aki a sztárokat is jól használta.
Van Gaal 2010-2011-es szezonját a kudarcok, csalódások, személyes csaták jellemezték. Az idényt a Bayern a bajnoki tabella harmadik helyén zárta, ami sokak számára elfogadhatatlan, emészthetetlen volt. Tíz ponttal kevesebbel zárt a München, mint a bajnok Dortmund, aminek az edzője egy kissé rejtélyes, de annál kedvelhetőbb alak volt, Jürgen Klopp. Klopp országszerte a rajongók kedvence lett, ezzel pedig van Gaal az imidzsével együtt letűnt. Valahol érthető, hiszen az egyik oldalon a friss és humoros Klopp állt, aki remek viszonyt ápolt a rajongókkal és a játékosokkal egyaránt, a másik oldalon pedig az örök-idegen van Gaal. A német futball van Gaal iránti szeretete ezzel véget ért.
Egyszer egy német újságíró feltette a sokakat érdeklő kérdést Uli Hoeness-nek, igaz-e, hogy van Gaal Istennek képzeli magát. Hoeness sokatmondóan csak ennyit válaszolt: “Ő inkább Isten apjának képzeli magát.”
Ebben az időben jutott el a van Gaal- Cruyff viszály oda, hogy már több lap is címlapon foglalkozott vele. Rossz viszonyuk 1989-re nyúlik vissza. Cruyff nyilvánosan kritizálta honfitársa módszereit. Egy olyan legenda, mint Johan Cruyff gyakran a jó híre megóvása érdekében inkább kihátrál az ilyen vitákból. Cruyff ehelyett őszinte véleményt mondott, elárulta a kettejük közti legfőbb különbségeket: “Van Gaal remekül látja, olvassa a futballt, azonban egy teljesen más szemüvegen keresztül, mint én. Bajnok csapatokat akar kreálni már-már katonaként kezelve a játékosokat, akiknek egyetlen feladatuk van: tartani magukat a taktikájához. Én ezt a metódust nem szeretem. Én hagyom kibontakozni a játékosaim.”
Cruyff, aki mögé egyébiránt Bergkamp és Koeman is beállt, hasonlóan kritikus volt van Gaal azon tervével, mely szerint a holland meg akarta változtatni az akadémiai felvételt és edzésmódokat: “A játékosokat ösztönösen, a szíveddel ítéled meg. Azoknak a kritériumoknak, melyeket van Gaal alkotott és jelenleg az Ajax alkalmaz, valószínűleg én se feleltem volna meg.”
“Amikor én voltam tizenöt éves, ballal kb. 15 méterre tudtam elrúgni a labdát, jobbal meg talán 20-ra. Képtelen lettem volna elvégezni egy szögletet. Gyönge voltam és viszonylag lassú. Össz-vissz két erősségem volt: a technikám és, hogy egész jól olvastam a játékot. Azonban ezen két dolog egyikét se lehet számítógéppel kimutatni.”
2002_ van Gaal és Alba
Könnyen lehet, hogy Cruyff szavai élesek voltak. Könnyen lehet, hiszen egy olyan ember mondta, aki nem látta az értéket egy olyan filozófiában, ami ennyire távol esik az övétől. Egyfelől Cruyff is beleesett abba a hibába, amelyikbe a legtöbb egykori labdarúgó, másfelől viszont lehet, hogy igaza volt. Hollandia nem volt meghatározó sem a klubfutball terén, sem nemzetközileg, mióta ő visszavonult.
Az, hogy ki kinek ad igazat, attól függ, hogy ki kit szeret.
Most pedig, egy karrier és egy visszavonulás után, van Gaal ismét felbukkan a nemzeti csapat élén. Második korszakát kár is lenne lebecsülni. VB-elődöntőig juttatott egy vérátömlesztésen átesett holland válogatottat. Egy olyan csapattól, amitől sokan csak tisztes helytállást vártak, ez igen szép teljesítmény.
Ez a holland csapat ugyan nem volt a régi, de van Gaal igen: elképesztően szervezett csapat, sok kontratámadás. Ugyan sokan megvetették ezt a taktikát, de valószínűleg ez volt az egyetlen módszer, amivel egy ilyen gyenge védelemmel rendelkező holland csapat ilyen messzire juthat. A stílust fel kellett adni a dicsőség érdekében. Mondjuk aki ismeri van Gaalt és húsz éves karrierjét, az tudja, hogy sose esett nehezére feladni a stílust a dicsőség érdekében.
Ezt követően a Manchester United vezetőedzője lett és már az első szezonjában kivívta a negyedik helyet a bajnoki tabellán, mellyel újra Bajnokok Ligájába vezérelte a Vörös Ördögöket, második évében pedig megnyerte velük az FA-kupát. Azonban itt sem maradtak el a viták közte és a sztárok közt.
Robin van Persie-t 2014-ben még a világ legjobb támadójának tartotta, azonban 12 hónappal később a holland csatár kénytelen volt elhagyni a Unitedet, miután kiesett a pixisből. Falcao talán valamivel jobb volt, pedig ő se volt pályája csúcsán, mikor Manchesterben játszott, de valószínűleg az ott eltöltött rövid időszak is kellett ahhoz, hogy most úgy szerepeljen a Monacóban, ahogy. Viszont egy valami továbbra is rejtély: Ángel Di Maria miért nem tudott úgy játszani a MU-ban, mint előtte a Realban, vagy az argentin válogatottban?
A 2015-2016-os szezon – mely, mint utólag kiderült van Gaal utolsó éve volt, mint edző – egyfajta teszt volt a holland számára. Wayne Rooney nyüglődött, van Gaalnak pedig így új csatár kellett. Ugyan a 2000es években nem termelt ki túl sok igazán nagy tehetséget a Vörös Ördögök akadémiája, Marcus Rashford egyértelműen a legnagyobb karriert befutott játékos köztük, és mi lett volna, ha van Gaal több időt kap az Old Traffordon… Rashford bedobása némileg szembement van Gaal elveivel, hisz akkor dobott be egy ifit, mikor az elsődleges az eredményekre való fókuszálás volt. Ez a húzás azt bizonyítja, hogy van Gaal is tud flexibilis lenni, de összességében a manchesteri korszaka is egy rövid projekt volt.
Ashley Young újjáélesztése legalább akkora feladat volt, mint aztán posztot találni neki a mester rendszerében. Olyan szempontból remekül passzolt a képbe, hogy egy kombinatív játékot kedvelő, sokat mozgó labdarúgó, viszont Antonio Valencia is ilyen profilú volt. Azzal, hogy sorra érkeztek Manchesterbe az olyan “funkcionális” játékosok, mint Matteo Darmian, Morgan Schneiderlin, vagy Bastian Schweinsteiger, úgy tűnt, lesz egy új, igazi van Gaalos csapat Európában.
Azt, hogy egy ilyen csapat mire ment volna egy olyan ligában, ahol a sztárok már-már királyok (pl.: Agüero, Sánchez, Coutinho, Hazard, Özil), sose tudjuk meg. Vajon Mourinho kezei alatt szabadabban játszhatott volna Juan Mata, Anthony Martial, Henrikh Mkhitaryan, vagy Marcus Rashford? Ennyire eltérő lenne a filozófiája van Gaalétól? Nem valószínű. Viszont, ami a rangos trófeákat illeti, vita nem férhet ahhoz, hogy melyikük az eredményesebb.
Alapjában véve, van Gaal újabb csapatot hagyott ott anélkül, hogy a csúcsra juttatta volna őket. Az öltözőt és a szurkolókat is megosztotta, ezek után pedig nem csoda, hogy kirúgták, pedig voltak, akik azt hitték, hogy van Gaal számára a United a tökéletes csapat. Ezután pár hónappal, Louis van Gaal bejelentette visszavonulását.
Álljanak itt Carles Puyol és Andrés Iniesta szavai a búcsúzó van Gaaltól:
Andrés Iniesta: “Köszönöm, Uram hogy lehetőséget adott nekem! A legjobbakat kívánom Önnek, van Gaal!”
Carles Puyol szavai van Gaalhoz: “Köszönök mester mindent, amit tanítotott nekem, hogy mindig bízott bennem, és lehetőséget adott nekem arra, hogy beteljesítsem az álmaimat. Ön nélkül nem lehettem volna senki. KÖSZÖNÖM SZÉPEN! Sok sikert kívánok élete ezen új fejezetében, barátom!”
Végül egy kis játék! Minden kedves Olvasót két csapat hív. Az egyik edzője Johan Cruyff, aki kispályás focira hív, társaid pedig olyan klasszisok lesznek, mint Bergkamp és Guardiola, a játék alapja pedig a minél több rövid passz. A másik csapat edzője van Gaal, aki szigorú, komoly ember, a társaid Ron Vlaar és Müller, akik kizárólag az állított szituációkat gyakorolják. Kit választasz?
Mit szeretnél, mennyire legyen szép a futball? A válaszod, elárulja, hogy hogy látod a focit és, hogy hogy értékeled a történelem egyik legmegosztóbb edzőjének, Louis van Gaalnak a karrierjét. Mindenesetre korunk egyik legnagyobb hatású trénere volt, aki 2019. márciusában bejelenetette visszavonulását az edzői pályától.
