Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

HELENIO HERRERA – A TAKTIKA „MÁGUSA”

Herrerát a „catenaccio” szigorú, de rendkívül hatékony végrehajtásáért érte a legtöbb kritika. Kritikusai szerint a „catenaccio” jelentette a szép futball halálát, s ehhez Herrera tevékenyen hozzájárult. A rendszer azonban csak annyiban volt „ártalmas”, hogy az ellenfél támadójátékát fojtotta meg, saját csapatának eredményességét nem törte kerékbe. Ugyanis az a tény, hogy Miramontes Luis Suárez volt Herrera egyik legnagyobb sikere, az önmagáért beszél. 

Hatalmas motivációs készséggel rendelkezett. Azt akarta elérni minden játékosánál, feltétel nélkül, mindenkor higgyenek a győzelemben. Volt rá példa, hogy felfüggesztett egy játékost, mert a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón azt találta mondani, hogy „azért jöttünk Rómába, hogy egy jót játsszunk”. Úgy látszik, azt kellett volna mondania: „azért jöttünk, hogy Rómában is nyerjünk”. Vagy egy másik anekdota szerint egyszer a következőt írta az öltöző falára: „aki nem ad ki mindent magából, az semmit sem ad”. Maximalizmusra való törekvése nem ismert határokat.

Élete röviden

Helenio Herrera Gavilán születési dátuma máig vita tárgyát képezi: az egyes almanachok szerint 1910. április 10-én született Argentína fővárosában, Buenos Aires-ben, míg más helyütt 1916. április 16. szerepel születési dátumként. Születésének pontos dátuma tehát nem ismert, s a kutatások szerint a születési idejét az 1950-es években változtatta meg. Manapság az 1910-es esztendőt fogadják el inkább valósnak.

Bár Argentínában született, a szülei Spanyolországból emigráltak a latin-amerikai országba, miután az apa otthon ismert anarchistaként nem folytathatta életét. Három vagy négyéves korában a szülők Buenos Aires-t is elhagyták, és közelebb költöztek az „öreg kontinenshez”: Casablanca lett az új otthonuk, és a francia fennhatóság alatt lévő marokkói városban aztán megkapták a francia állampolgárságot is. Itt ismerkedett meg közelebbről is a labdarúgással, és vált igazolt futballistává is.

Sikerekben nem igazán bővelkedő pályafutása során kizárólag francia együttesekben lépett pályára. Egy-pár évet játszott az RC Casablanca együttesében, majd az anyaországba szerződött. A ’30-as években a Stade Francais, az FCO Charleville, és az Excelsior Roubaix csapataiban játszott, míg a II. világháború idején a Red Star Olympique-ben ill. a Stade Francais-ben. Aktív pályafutását a Puteaux együttesében fejezte be, ahol aztán elkezdte edzői pályafutását is. Játékos-pályafutása során nem igazán emelkedett ki a mezőnyből, számottevő sikereket nem tudott elérni, nem úgy, mint edzőként.

A saját játékoskarrierje meglehetősen csekély volt. Trénerként számtalan klubban megfordult, kezdve Franciaországban, folytatva Spanyolországban és Portugáliában, majd jelentős sikereket érve el Olaszországban. Edzőként határozott nézeteket vallott, s véleménye mellett mindig karakán módon kiállt. Ezért kellett távoznia Sevillából, miután heves nézeteltérése akadt a klub elnökével, majd 1960-ban az FC Barcelonából is, ahol pedig a klub ikonjával, Kubala Lászlóval került ellentétbe. Mindkét esetben ő volt a „vesztes fél”, de aztán az Interrel elért sikerek kárpótolták ezekért a kellemetlenségekért.

A Puteaux padja után következett a Stade Francais, ahol három esztendőt töltött el, majd áttette székhelyét Spanyolországba. Sorban a Real Valladolid (1948-49), az Atlético Madrid (1949-52), a Málaga (1952), a Deportivo La Coruna (1953, itt edzette először Luis Suárezt), majd a Sevilla (1953-56), ahol az első komoly incidense volt a klub elnökével. 1956 nyarán ennek hatására nem csak az andalúz fővárost, de Spanyolországot is elhagyta egy kis időre, és a portugál Belenenses edzője lett (1956-58). Innen tért vissza Spanyolországba, s lett az FC Barcelona edzője 1958 és 1960 között. A katalán óriásnál a sikerek visszatérését nagyban elősegítette, s nyert a csapat a vezérletével egymásután két bajnoki címet (1959, 1960), s olyan játékosok játszottak a keze alatt, mint Luis Suárez, Ramallets, Joan Segarra, Gensana. Eulogio Martínez, Evaristo de Macedo, Justo Tejada. A két bajnoki cím ellenére azonban innen is távoznia kellett „HH”-nak: a Blaugranánál azonban nem az elnökkel, hanem annál sokkal erősebb személyiséggel sikerült vitába keverednie. Az ellentét közte és a Klub ikonja, Kubala László között alakult ki, aminek csúcspontján Herrera kitette a csapatból a mindenki által szeretett és tisztelt „Laszit”.

Ezt követően a sors Olaszországba vezérelte, ahol a „kisebbik” milánói klub, az FC Internazionale edzője lett, s amely csapattal aztán világraszóló sikereket ért el, ahol három bajnokságot, két BEK-et és két Interkontinentális Kupát nyert meg. Ez volt edzői pályájának igazi csúcspontja, amely sikereket megint csak Luis Suárez segítségével tudott elérni. Nyolc sikeres idényt követően az AS Roma csapatához szerződött, ahol öt idényt töltött el (1968-73), majd egy szezon erejéig visszatért az Inter együtteséhez. Pár inaktív év után még leült a Rimini, ill. az FC Barcelona (1979-81) kispadjára is. Ezt követően befejezte edzői pályafutását, ami jóval eredményesebb, sikeresebb, ugyanakkor ellentmondásokkal is teltebb volt, mint játékos-karrierje.

Klubok mellett irányított nemzeti válogatottakat is, így a franciát, az olaszt és a spanyolt. Legnagyobb kihívása az 1962-es chilei VB volt, ahol a Gento, Di Stéfano, Puskás – féle spanyol válogatottat irányította, s ahova a „selección” hatalmas reményekkel utazott el. Ennek alapja az volt, hogy itt aztán tele volt a válogatott támadó szellemű, az előre-játékban kifogástalanul játszatható „labdazsonglőrökkel”. Ezzel együtt a spanyol „Armada” teljesen leszerepelt, még a csoportkörből sem jutott tovább, amiben szerepet játszott Di Stéfano sérülése is. Ő volt az első edző, aki három különböző nemzeti válogatott élén részt vett világbajnokságokon: 1948-ban Franciaországot, 1962-ben Spanyolországot, majd 1968-ban Olaszországot (a híres Ferruccio Valcareggivel együtt) vezényelte a legnagyobb futballeseményen.

Az FC Barcelonától történt visszavonulása után már csak elméleti síkon követte figyelemmel a labdarúgást: szakmai meglátásait rendszeresen közzétette a világ sportsajtójában, mígnem 1997. november 9-én, az olaszországi Velencében el nem távozott az élők sorából. Végakaratának megfelelően a San Michéle-szigeten helyezték örök nyugalomra, ami valójában Velence temetője.

A „catenaccio” atyja

Az 1950-es évek végén a labdarúgás körében egy vita bontakozott ki, amiben az egyik fél a támadások elsőbbségét, a brazilos stílust helyezte előtérbe, míg a másik oldalon azok álltak, akik a védekezés fontosságára hívták fel a figyelmet. Mivel Olaszországban, s az Interben is híján voltak a brazil „labdazsonglőröknek”, így Herrera figyelme végleg a védekezés „felsőbbrendűsége” felé fordult, s vált a világszerte ismertté váló „catenaccio” szülőatyjává.

A világ labdarúgásának egyik legellentmondásosabb szaktekintélye, aki a pragmatikus taktika egyik koronázott királya volt. Ő Helenio Herrera. Mint az Internazionale edzője fejlesztette tökélyig azt a védekező stílust, ami 1964-ben és 1965-ben is BEK-győzelmet hozott a milánói kék-feketék „konyhájára”. Ezt követően ez a taktikai felfogás számos követőre talált Európában, még ha sokan kárhoztatták is ezt, s vetették a szemére, hogy a védekezés oltárán „feláldozza” a támadásokat. Ezt nevezi a szakma „catenaccio” – nak, a teljes védekezés stílusának.

Sikerült az Inter együttesét a futball trónjára emelni, hiszen vezetésével a klub kétszer is megnyerte az olasz bajnokságot, diadalmaskodott a BEK-ben, ill. a Világkupát is elhódította. Ezt megelőzően az FC Barcelona edzője volt, ahol megvetette stílusának alapjait, s elkezdte azt a fajta metódust követni, amit aztán később a tökélyig fejlesztett. Ez pedig nem volt más, mint a játékosok pszichikai „felturbózása” a mérkőzés előtt az öltözői eligazításon. Azonban az általa kifejlesztett taktika legfőbb újítása a megerősített védelmi rendszerben volt keresendő: a védelem négy tagja szoros felügyelet alá helyezte az ellenfél támadóit, s eléjük még egy védekező feladatokkal ellátott játékost rendelt. Ennek a játékosnak azonban kettős feladata volt: egyrészt, segíteni a védekezésben, másrészt pedig, amikor megszerezték a labdát, azonnal támadásba kellett dobnia a saját támadósorát.

Herrerára úgy emlékeznek, mint egy diktatórikus, tekintélyelvű vezetőre, akinek legnagyobb diadalait is – BEK-győzelmek az Interrel 1964-ben és 1965-ben – beárnyékolják a pletykák, melyek gyanús ügyletekről (skulduggery), etikailag kétes előnyszerzésekről (gamesmanship) és megvesztegetésekről szólnak; s akinek jó hírneve örökre foltos maradt a „sötét oldallal” való kapcsolata, valamint a catenaccio miatt.

Mégis azt kell mondanunk, hogy Herrera nem minden tekintetben volt brutálisan cinikus. Az élete olyan volt, mint egy „Mágikus” mese, mintha Gabriel Garcia Márquez írta volna.

Az 1930-as években, amikor már Franciaországban élt, már több nyelven beszélő labdarúgóként jegyezték: beszélt spanyolul, arabul, franciául, angolul és olaszul. Nem egyszer előfordult, hogy egy mondaton belül használt több nyelvű kifejezéseket. Kiváló nyelvérzéke egy bizonyos fokú aurát font maga köré, amely miatt elnevezték „Il Magó” -nak, azaz: „A Mágusnak”.

Azonban a taktika terén is „mágikusat” alkotott. A Herrera által tökéletesített W-M formáció 1925-ben volt először dokumentálva, mégpedig Angliában, és Herbert Chapman nevéhez fűződött. Ugyanez a formáció köszön vissza Helenio Herrera munkásságában is, aminek egyik bizonyítéka a saját noteszéből származó, saját kezével rajzolt, taktikai ábrája tekinthető.

Herrerát már edzői pályafutásának kezdetén vonzotta a jóga, a pszichoanalízis és – bármily meglepő is – a szentek élete. Ez annál is inkább érdekes momentuma életének, mivel halálos ágyán kikötötte: nem kíván egyházi szertartást a temetésén. Igazi úttörőként hangsúlyozta a pszichológia fontosságát, de csak a saját csapata szempontjából: sosem az ellenféllel szemben kívánta alkalmazni.

Nem igazán szerette „A Mágus” melléknevet sem, hiszen ő maga a futball tudományos alapvetéseiben, vizsgálatában hitt, mégis: valamilyen szinten fontosnak tartotta a szertartásosságot a labdarúgásban is. S ebben rejlett Herrera nagysága, de egyben ellentmondásossága is. egyik oldalon pragmatikus volt, másik felül viszont hitt valamiféle felsőbbrendűségben.

Az olasz Gianni Brera író, aki egyszerre csodálta és gyűlölte őt, így vallott róla: „Herrera egy személyben bohóc és zseni, vulgáris és aszkétikus, önimádó és hívő, faragatlan és hozzáértő, megalomániás őrült és egészséges egyén”. Ezekben a szavakban, fogalmakban minden benne van.

Annak ellenére, hogy a nevét a „catenaccióval” azonosítják, a számok mást mutatnak. Az Atlético csapatával a gólátlaga 2,76 gól/meccs volt, míg Sevillában ez a mutató 2,29 volt, az FC Barcelonánál pedig 3,03. Igaz, a katalán csapat esetében ehhez megvoltak az emberek, s a támadó szellem.

Az Inter esetében más volt a helyzet, mivel ott nem volt megfelelő az „alapanyag” a teljesen támadó futball alkalmazásához. Miután kidolgozta és alkalmazta ezt az új taktikát, az Internél ettől már nem tért el jelentősen. Valószínűleg nem ő találta fel a catenaccio alapjait, viszont ő tökéletesítette. A mérkőzések előtti rituális visszavonulás, amelynek célja az volt, hogy csak és kizárólag az előttük álló feladatra összpontosítsanak a játékosok, az viszont az ő újítása volt. Ez teljes mértékben az ő nevéhez fűződött, amit aztán fokozatosan átvettek a Serie A csapatai is.

Herrera számára a jóga és a pszichológiai felkészítés nem csupán külső máz volt. Azt szerette volna elérni, hogy a játékosok elérjék a belső békéjüket, s a mérkőzés pillanatában maximális odafigyeléssel lépjenek a pályára. Megszállottként küzdött a csapat körüli rendért, fegyelemért és belső harmóniáért. El kívánta érni, hogy a játékosok ne csak végrehajtsák, hanem meg is értsék az egyes gyakorlatok taktikai, fiziológiai, egészségügyi hátterét. Épp ezért nagy figyelmet szentelt az étkezéseknek is, a helyes tápanyag-bevitelnek, mivel ezek nagy befolyással voltak az izmok működésére. S, mint azt tudjuk, vagy az özvegye elmondásából is ismerjük, ő maga is igyekezett ezen szabályok szerint élni és működni.

Meggyőződése ekképp fogalmazható meg, amelyet saját maga hagyott az utókorra: „A dolgok csak olyan nehezek, amilyen nehézzé tesszük magunknak”. S ezek a gondolatok nem sztereotípiák Herrera esetében.

Ugyanakkor edzői nagyságát, gondolatainak nagyszerűségét árnyalják azok a dolgok, amelyeket az Inter edzőjeként elért eredményei alatt nem tudott „lemosni” magáról. Az etikátlan előnyszerzés, a megvesztegetés, a tisztességtelen ügyletek árnyéka mindvégig rajta maradt, s összeforrt a nevével. Ez is hozzátartozik pályafutásának egészéhez.

A Herrera-féle „catenaccio” bukásához az 1967-es BEK-döntő nagyban hozzájárult, amikor is a skót Celtic Glasgow legyőzte az Intert az európai kupa döntőjében. Ezt követően pedig a „totális futball” indult hódító útjára, s vált a futball meghatározó szegmensévé a nyugat-német és a holland labdarúgás. Herrera 1968-ban elhagyta az Intert, s a Roma edzője lett, ahol az éves fizetése 140 ezer font volt, ami akkoriban a legmagasabb edzői járandóságnak számított.

A Katalán Óriás vezetőedzőjeként

Az „ötkupás Barça” edzőjének, Ferdinand Daucíknak a távozása után a klub nem tudott sikereket elérni. A csehszlovák sikeredzőt követő trénerek egyike – Sandro Puppo, Plattkó Ferenc és Doménec Balmanya – sem tudott kiemelkedő eredményeket elérni a gránátvörös-kék alakulattal. Balmanyával egy Spanyol Kupa-elsőségez ugyan elhódított a csapat (1957), ez azonban nem elégítette ki a sikerekhez szokott szurkolókat, és a klubvezetőséget sem. 1958 nyarán ezért Francesc Miró-Sans elnök egy merész húzással a Spanyolországban korábban már sikereket elért argentin-francia szerződtetése mellett döntött. Tette ezt annak tudatában, hogy a Presidente tisztában volt vele: HH egy felettébb karakán, mondhatni akarnok edző, aki nem igazán szereti, ha beleszólnak a munkájába. A futballról meglehetősen kemény, konzekvens véleménye volt, amit mindenáron, és mindenkivel szemben keresztülvitt. S a „Mágus” az FC Barcelona kispadján sem okozott „csalódást”.

Ezt a legjobban azon az intermezzón keresztül lehet a legjobban figyelemmel követni, ami közte és a Klub ikonja, a szurkolók legnagyobb kedvence, Kubala László között alakult ki. Amikor erről az esetről teszünk említést, hozzuk a szurkolók elé a leginkább kompetens személy, Helenio Herrera szavait: „Kubala a legnagyobb futballista, akit valaha ismertem. Ellenfélként rettegtem, és amikor az edzője lehettem, éreztem, öltözőbeli jelenléte mennyire fontos a csapat egysége, eltökéltsége, biztonságérzete szempontjából. Csakhogy közelebbről tanulmányozva a helyzetet, kissé megváltozott a véleményem, és nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy a kétségkívül kivételes technikai tudása ellensúlyozhatja megkopott gyorsaságát, teljesítményének ingadozását…Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy kizárása az első csapatból kiváltja majd a közönség haragját.” Herrerának igaza lett: nem Kubalának, hanem neki kellett előbb távoznia a klubtól. (Kormanik-Moncz: Barcelona, p. 65-66.)

Pedig Herrera vezetésével a Blaugrana visszatért a győzelmek útjára. Az 1958/59-es bajnokságot pontrekorddal és elképesztő gólaránnyal (96-26) nyerték meg. A csapat brillírozott, nagy gólarányú győzelmek sorát tudhatta maga mögött, s ehhez látványos játék is párosult. A csapat motorja ebben a szezonban a Luis Suárez, Eulogio Martínez, Evaristo de Macedo, Kubala László és Justo Tejada „ötösfogat” volt, akik összesen 69 gólt szorgoskodtak össze a 96 bajnoki találatból. Ebben a szezonban állt össze a Barça hármas magyar kontingense, miután Kubala mellé szerződtette a klubvezetés az Aranycsapat két klasszisát, Kocsis Sándort és Czibor Zoltánt. Kocsis négy, Czibor pedig hét gólt ért el a bajnokság mérkőzésein, s mindketten csakhamar közönségkedvencek lettek.  Ebben a szezonban a bajnoki cím mellé a spanyol Kupát is megszerezte a csapat, miután a döntőben a Granada együttesét 4-1 arányban legyőzték: a sikerhez Kocsis Sándor duplája mellett Euolgio Martínez és Justo Tejada gólja szükségeltetett.

A következő idényben is ott folytatta a csapat, ahol Herrera első edzői szezonjában elkezdte. A bajnokságban és a Vásárvárosok Kupájában is szépen jöttek az eredmények, azonban az öltözőben s a csapat tagjainak körében megbomlott a rend és a fegyelem. A tréner és a Klub ikonja közötti ellentét személyes jellegűvé emelkedett, ami már a sikereket is veszélyeztette. A szezon utolsó harmadára aztán HH és Kubala ellentéte olyannyira engesztelhetetlenné vált, hogy Miró-Sans döntött: engedve Herrera kérésének, kitette az első keretből Kubala Lászlót. Az Elnök és Herrera által közösen kiadott közlemény szerint a közönség kedvence rendszeresen kihagyott edzéseket, azokról igazolatlanul hiányzott, ill. minden egészségügyi alap nélkül jelentett sérültet; ezzel a magatartásával bomlasztotta a csapategységet. A keretből kizárt Kubalával Czibor Zoltán is közösséget vállalt, s kijelentette: amíg „Laszi” nem kerül vissza a csapatba, addig ő sem hajlandó pályára lépni. Mellesleg Czibornak más okból kifolyólag sem volt jó véleménye Herreráról: a magyar szélső szerint Herrera pirulái valójában doppingszerek voltak…

A két magyar távollétében a bajnoki címet sikerült megvédeni, s a VVK-ban is sikeresen jutott a csapat a döntőbe, ill. a BEK-ben is továbbjutott a Wolwerhampton együttesén. Az angolokat a harmadik magyar, Kocsis Sándor mesternégyesének segítségével sikerült kiverni, s a csapat készülhetett a Real Madrid elleni BEK-elődöntőre. A „főpróba” egészen jól sikerült, miután a bajnokságban 3-1-es sikert arattak az örök vetélytárs felett. A BEK-elődöntőben azonban teljesen más eredmény, s végkifejlet született, miután Puskásék két 3-1-es győzelemmel búcsúztatták a katalán óriást. A „királyi gárdától” elszenvedett vereséget sem a szurkolók, sem pedig a vezetők nem tudták elviselni, így Herrerának mennie kellett. Azt máig nem tudhatjuk, hogy a Kubala-Czibor kettőssel vajon más eredmény született volna, de egy biztos: Herrera első barcelonai időszaka dicstelen véget ért: szabályosan kirúgták a csapattól. A helyére kerülő Enric Rabassa első döntéseinek egyike volt, hogy Kubala Lászlót rehabilitálta, s újra az első csapat keretébe tette, így a vele sorsközösséget vállaló Czibor is visszatért. Czibor visszatérésének is köszönhetően a csapat elhódította a VVK-trófeát, miután a visszavágón 4-1-re verte a Birmingham City együttesét: a meccs négy góljából a „Rongylábú” becenévre hallgató balszélső duplával vette ki a részét.

Mindezek ellenére Helenio Herrera két éves barcelonai ténykedése a Klub egyik sikerkorszakaként került bele a csapat aranykönyvébe: két bajnoki aranyérem és egy Spanyol Kupa-elsőség mellett káprázatos, gólra törő játék jellemezte a Blaugrana teljesítményét, amivel visszahódította a szurkolókat a Camp Nou-stadionba.

Emlékezetes bajnoki mérkőzések a „Mágus” első korszakából

1958/1959-es szezon:
1. FC Barcelona – Valencia 6-0 gól: Evaristo (43. 49.), Czibor (47.), E. Martínez (51. 73.), Kubala (87.)
7. FC Barcelona – Real Madrid 4-0 gól: Evaristo (22. 68. 70.), Tejada (84.)
13. FC Barcelona – Las Palmas 5-1 gól: Luis Suárez (5. 65.), Felo (34./ öngól), Kubala (83./ 11-es), Evaristo (89.)
14. FC Barcelona – Atlético Madrid 5-0 gól: Evaristo (20. 35.), Justo Tejada (32.), Czibor (40.), Vergés (50.)
21. FC Barcelona – RCD Espańol 5-3 gól: Tejada (4.), Kocsis (11. 87.), Luis Suárez (53.), Kubala (66.)
25. FC Barcelona – Osasuna 6-1 gól: Gensana (22.), Evaristo (34. 39.), Luis Suárez (67.), Tejada (72.), Kubala (87.)
30. FC Barcelona – Oviedo 7-1 gól: Luis Suárez (9.), Tejada (23. 76.), E. Martínez (36. 50. 89.), Kubala (79./ 11-es)

1959/1960-as szezon:
3. FC Barcelona – Osasuna 6-0 gól: E. Martínez (49. 85.), Evaristo (56. 58. 86.), Segarra (81.)
5. FC Barcelona – Sevilla 5-0 gól: Kubala (10. 20./ 11-es), Czibor (29. 40.), Eulogio Martínez (43.)
7. Las Palmas – FC Barcelona 0-8 gól: E. Martínez (5.), Luis Suárez (7. 43. 47.), Evaristo (23. 76.), Villaverde (26.), Gensana (41.)
12. FC Barcelona – Real Betis 6-0 gól: Vergés (38.), E. Martínez (44.), Gensana (46.), Evaristo (52. 83.), Kubala (56.)
22. FC Barcelona – Las Palmas 8-0 gól: E. Martínez (5. 14. 44. 76. 77.), Suco (13.), Vergés (38.), Olivella (58.)
24. FC Barcelona – Granada 5-4 gól: Czibor (2. 55.), Vergés (4. 10. 49.)
26. FC Barcelona – Real Madrid 3-1 gól: Kocsis Sándor (50.), E. Martínez (60.), Villaverde (62.)
30. FC Barcelona – Zaragoza 5-0 gól: Gensana (25.), Luis Suárez (52.), Segarra (69.), E. Martínez (63.), Evaristo (84.)

Jól láthatók az eredményekből, hogy első barcelonai időszakában még nem a „catenaccio” szellemében tevékenykedett. Ezt annál is inkább nehezebben tehette volna meg, mert a katalán óriás szurkolótáborának haragját ezzel könnyedén kivívta volna. Másrészt pedig azt is el kell ismerni, hogy a Barça akkori kerete alkalmas volt arra, hogy a támadó futball minden szépségét felvonultatva varázsoljon, és játsszon magas színvonalú, gólgazdag mérkőzéseket. Hiszen a gólokért olyan korszakos zsenik voltak felelősek a gránátvörös-kékeknél, mint a az ekkor már felettébb tapasztalt Kubala, Kocsis, Eulogio Martínez, Evaristo de Macedo, vagy a pályája zenitjén tündöklő Miramontes Luis Suárez, ill. a fiatalon berobbanó Justo Tejada. Ezekkel a játékosokkal nem lehetett nem brillírozni. Nem véletlen, hogy HH távozását követően mindent elkövetett azért a „Mágus”, hogy Luis Suárezt magával vigye az Internazionale együttesébe. Ez a manővere 1961 nyarán sikerrel is járt; s ebben az évben távozott a csapattól Evaristo és Czibor is, ill. fejezte be pályafutását Kubala László és Antoni Ramallets is. Egy nagy korszak lezárult ezzel a Blaugranánál.

Visszatérés a Blaugrana kispadjára

Edzői pályafutásának nadírján HH még egyszer, ill. gyakorlatilag kétszer, visszatért a Camp Nou-ba. 1980 kora tavaszán Josep Lluís Núnez elnök elégedetlen volt a csapat teljesítményével, és felállította a kispadról Joaquím Rifé II vezetőedzőt. Utódjává pedig az idősödő Herrerát nevezte ki, azonban vele sem tudott a csapat sikerrel szerepelni az 1979/80-as idényben. A bajnokságban csak a negyedik helyen végeztek, s a kupákban sem termett semmilyen babér sem a számukra. Ebből következően Herrera második megbízatása 1980. május végén lejárt, és távozott – de csupán átmeneti jelleggel.

HH utóda a Blaugrana kispadján Kubala László volt, akitől a csapat újbóli felemelkedését, eredményességének a helyreállítását várta a klubvezetés. „Laszi” ekkor állt fel a spanyol válogatott szövetségi kapitányi székéből, amit 11 esztendőn keresztül ellátott. Egykori sikereinek a helyszínére való visszatérés azonban nem sikeredett, így 1980. novemberben, érdemei elismerése mellett, megköszönték az eddigi munkáját: a Hercules otthonában elért 1-0-s győzelmet követően távozott az edzői székből, amikor a csapat a bajnoki tabella 11. helyén szerénykedett, kilenc meccsből négy győzelemmel és öt vereséggel. Kubala utóda a padon nem volt más, mint Helenio Herrera. Érdekes egybeesés: az egykori játékos – most már edző – és egykori edző pályafutása kurtán-furcsán keresztezte egymást húsz évvel a már ismertetett intermezzót követően.

A „Mágus” „harmadik királysága” ugyanolyan rövidre sikerült, mint a „második”. 1981. áprilisban újra, immáron végérvényesen elváltak HH és az FC Barcelona útjai. Távozása előtt még a vezetésével elnyerte a csapat a Spanyol Kupát, ezt követően azonban már nem volt maradása neki sem. Helenio Herrera és a katalán egylet útjai végérvényesen elváltak, s megszakadtak.

A futball alapigazságai a „Mágus” szájából

I. „Aki magának játszik, az az ellenfélnek is játszik. Aki a csapatáért játszik, az magáért is játszik” – azaz: aki egyénieskedik, az az ellenfél csapata malmára hajtja a vizet. Aki viszont a saját csapatának győzelméért futballozik, az saját magának is játszik.

 

II. „A legrosszabb dolog a számomra az, ha valaki elrontja azt, amit én elképzeltem.”

III. „Aki nem ad bele mindent, az semmit sem ad bele.” – azaz: aki csak félgőzzel küzd csapata sikeréért, az tulajdonképpen olyan, mintha a pályán sem lenne.

 

IV. „Nem támadhatunk jól, ha rossz a védekezésünk.” – ezt felfoghatjuk alapvető edzői „krédójaként” is, valamint a catenaccio jelmondataként is.

 

V. „Minőség, felkészültség, intelligencia, atlétikusság: ezek a bajnok ismérvei.”

Helenio Herrera a labdarúgás történetének egyik elegáns alakja: mindig úgy jelent meg, mint egy úriember, s mindig úgy viselkedett, mint egy gentleman. Megnyilvánulásai mögött mindig tudatosság, határozottság, s karakán jellem húzódott meg. Amit mondott, az úgy volt igaz – még hogyha ezt mások megpróbálták megkérdőjelezni is. „A Mágus” mindenhol alkotott, s mély nyomot hagyott az aktuális csapatán. Így volt az a Blaugrana kispadján is, még ha idő előtt is kellett távoznia. Az 1958 és 1960 közötti időszak eredményeiben elévülhetetlen érdemei vannak, hiszen a korábbi évek sikertelen csapatából egy ellenállhatatlan, gólra törő játékkal előrukkoló, eredményes közösséget kovácsolt össze. A Kubalával való afférjából azonban nem jöhetett ki pozitívan: hiába nyerte meg 1960 tavaszán a „csatát” a legendával, hosszabb távon a „veresége” borítékolható volt. Aztán, hogy melyiküknek volt igaza, nem tudhatjuk. Tény az, hogy – edzőként – HH elnyerte a BEK-serleget, Kubala – játékosként – nem. Azonban a válasz ebben az esetben sem lehet fekete vagy fehér, az igazság a kettő között, félúton van. „El Mago” Herrera varázsolt, a Camp Nou közönsége pedig tátott szájjal, felállva tapsolt.