Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Enrique Fernández – a támadófutball megtestesítője
Enrique Fernández Viola 1912. június 10-én született Uruguay fővárosában, Montevideóban, és 1985. október 6-án hunyt el ugyanitt. Már gyermekkorában legfőbb szabadidős tevékenysége a „gömb” kergetése volt, s mint mindenki, ő is a csatársorban lépett pályára. A kis Enriquének pedig kiváló gömbérzéke volt, s a kapu előtt kiválóan feltalálta magát, könnyedén került helyzetbe, s váltotta azokat gólra. Mozgékony, gyors játékos volt, amit kiválóan kihasznált, és rázta le magáról az ellenfél csapatának védőjátékosait.
Az 1930-as évek elején már az uruguayi Nacional csapatának tagja volt, akikkel első sikereit is elérte. 1933-ban és 1934-ben is uruguayi bajnok lett. A válogatottban is hamarosan bemutatkozhatott, és 1935. januárban döntő érdemeket szerzett abban, hogy Uruguay a Dél-amerikai Bajnokságot megnyerte. Ugyanebben a hónapban a Nacional felnőtt csapatában is bemutatkozhatott, s rövid időn belül az együttese legjobbja lett. Ennek eredményeként 1935 kora tavaszán felfigyelt tehetségére, kiváló teljesítményére a katalán Klub is, és nem is habozott a vezetőség: 1935 nyarán a szerződtetése mellett döntöttek.
Játékosként a Blaugrana színeiben
Az FC Barcelonában előbb a magyar származású egykori legendás kapus Plattkó Ferenc, majd az ír Patrick O’Connell volt az edzője. Katalán Kupát nyert azzal a csapattal, melyet Domenec Balmanya, Josep Escolá és Joan Josep Nogués neve fémjelzett. 1935. november 10-én debütált a Primera Divisónban az RCD Espanyol elleni (0-1) meccsen. Ezt követően még 16 bajnokin lépett pályára a Blaugrana mezében. Barcelonában hamar sikerült a beilleszkedés: hamarosan a legeredményesebb csatárrá lépett lő, aki a társaival könnyedén megértette egymást, s a közönség is megszerette.
Az első bajnoki találatára nem kellett sokáig várni: rögtön második fellépésén eredményes volt. 1935. november 17-én az FC Barcelona – Atlético Madrid elleni 5-1-es győzelem alkalmával talált először a kapuba. A gólgyártást a Barça – Espanyol derbin folytatta (2-0, 12. forduló); az Osasuna elleni hazai 5-0 arányú győzelem alkalmával triplázni tudott, majd a következő fordulóban a Bilbao – Barcelona (5-2) duplát ért el. Utolsó meccsét 1936. április 19-én a Hercules (2-2) ellen játszotta, ahol utoljára volt eredményes a gránátvörös-kékeknél.
A katalán egyesület tagjaként bejutott az 1936-os spanyol kupa döntőjébe, ahol a Real Madrid volt az ellenfél. A döntőt ugyan 2-1 arányban a fővárosiak nyerték, Fernández mégis ebben a sorozatban nyújtotta legemlékezetesebb teljesítményét. Az 1936. május 17-én megrendezett FC Barcelona – Sporting Gijón elleni nyolcaddöntő visszavágóján (4-0) ő lőtte csapata mind a négy gólját. A vesztes kupadöntőt követően kénytelen volt elhagyni Katalóniát, és visszatérni Uruguayba: az Ibériai-félsziget nagyobbik államában a fegyvereké lett a főszerep, nem pedig a labdarúgásé. A polgárháborús körülmények közepette Fernández nem kívánta kockáztatni életét.
A hazájába történő hazatérést követően Montevideóban telepedett le, de az aktív pályafutást már nem folytatta, hanem hamarosan edzőnek állt.
Visszatérés Barcelonába – a Blaugrana edzőjeként
Edzői pályafutását egykori csapatában, nevelőegyesületében kezdte. A Nacional Uruguay egyik legpatinásabb csapata volt, ahol a sikert nemcsak várták, hanem elvárták. A dél-amerikai állam kirakat-csapata volt, így aki népszerű akart ott lenni, hamar sikerekre kellett vezetnie az egyesületet. Enrique Fernández nemcsak kiváló játékos volt, hanem nagyszerű edzővé is emelkedett. Mivel játékos korában csatár volt, s legfőbb feladatának a góllövést tekintette, trénerként is ezt a filozófiát képviselte. Bárhol is dolgozott, bármelyik csapat padján is ült, mindenhol a támadó futball elkötelezett híveként irányította a szakmai munkát. Edzői „krédója” az volt, hogy minél több gólt lőni az ellenfélnek. Ez nem azt jelentette, hogy a védekezésre fordított energiákat csökkentette, hanem azt, hogy a magabiztos hátsó munkából megindulva, eredményesen lehessen lezárni elöl a támadást. Ezt vallotta a Nacional, a Barcelona, a Real Madrid, majd a Real Betis Balompié kispadján ülve is.
A Nacional együttesével a debütálás felettébb sikeresre, és eredményesre sikerült: már első idényében bajnoki címig vezette vörös-kékeket. Az 1945/46-os idény végén a Nacional meggyőző játékkal lett uruguayi bajnok. A kiváló pályakezdés nem maradt következmények nélkül, ugyanis másik egykori csapatánál 1947 nyarán edzőcserére került sor.
A Blaugrana vezetősége, élén az elnökkel, úgy döntött, hogy Josep Samitier helyére új edzőt nevez ki. A katalán legenda hiába nyert bajnoki címet a csapattal, és adta vissza a Klub hitét, két sikertelennek mondható szezon után, távoznia kellett. Az 1946 nyarán hivatalba lépett elnök, Augustí Montal i Galobart pedig az uruguayi tréner szerződtetése mellett döntött. Azt gondolta, hogy a Klub egykoron sikeres játékosa, edzőként is maradandót alkothat – nem tévedett. Montalt az a cél is vezérelhette Fernández szerződtetésében, hogy az egykori sikeres csatár tökéletesen ismerte a Klub belső működési mechanizmusát. Emellett a szurkolók emlékezetében még élénken élhetett gólerős csatárjátéka, így méltán remélhették, hogy edzőként is a támadófutball mellett teszi le a voksát. Magabiztosan állítható: nem kellett csalódniuk.
Amikor 1947 nyarán leült az FC Barcelona padjára, egy felfelé ívelő pályát futó együttessel találta magát szembe. A csapat kezdett éledezni a polgárháborút követő nehézségekből, amivel párhuzamosan újra növekedni kezdett a csapat támogatóinak létszáma. Mindez biztosította a nyugodtabb körülmények közepette folyó szakmai munkát, és egy új együttes alapjainak a lerakását. Az 1940-es évek elejének, ill. Samitier korszakának meghatározó játékosai közül voltak olyanok, akik az uruguayi tréner idején is alapembernek számítottak, azonban volt jó pár játékos, aki visszavonult, és őket pótolni kellett. Az előbbiek sorába tartozott César Rodríguez, Francisco Calvet, Curta, Mariano Gonzalvo III, míg új játékosnak számított Estanislao Basora, Alfonso Navarro, Josep Seguer, Mateu Nicolau Gar, Marcos Aureli, ill. Antoni Ramallets. A másik kapus, Juan Velasco is részese volt a ’40-es évek sikereinek, őt azonban súlyos szemsérülése hátráltatta az évtized utolsó harmadában a védésben.
Fernández feladata az volt, hogy a „régiekből” és az „új emberekből” egy ütőképes, látványos futballt játszó együttest hozzon létre. Olyan csapatot, amely állandósítani tudja kiváló formáját, és minden idénynek elsőszámú bajnokesélyesként indul neki. Ehhez rengeteg edzésre, maximális empátiára, és vasfegyelemre volt szükség. Barcelonában hasonló felfogásban irányította a szakmai munkát, amit a Nacionalban is alkalmazott. Ez megkönnyítette nemcsak a munkáját, hanem a közönség szeretetét is könnyedén megszerezhette vele. A Les Corts közönsége hozzászokott a látványos, és egyben eredményes futballhoz, s ezt „várta el” Fernándeztől is.
Mint a támadófutball híve nem feledkezett meg a védekezésről is. Ebben döntő szerepet szánt a korszak egyik ünnepelt katalán sztárjának Josep Gonzalvónak, az ifjú, feltörekvő titánnak, Josep Seguernek, ill. Elias és „Curta” (José Puig Puig) játékának. Hiába tartotta fontos tényezőnek a szemkápráztató, és elöl eredményes játékot, jól tudta: stabil védelem nélkül eredmény, siker nem érhető el. Ennek egyik legszembetűnőbb példája volt, hogy az 1947/48-as szezonban a Liga legjobb kapusának Juan Velascót választották, aki a Barça történetében első alkalommal nyerte el a Zamora-díjat.
Ennek pedig elengedhetetlen feltétele volt, hogy a kitűnő portás előtt egy keményen a lábán álló, magabiztos védelem tevékenykedjen, s akadályozza meg az ellenfél támadásait. Ebből adódóan a csapat sikerre volt „ítéltetve”, ugyanis elöl korszakos zsenik voltak felelősek a gólokért.
A csatársor karizmatikus személyisége volt César Rodríguez, akinek Fernández szabad kezet adott. Egyetlen feladata volt: a góllövés. Mellette Basora és Badenes voltak még a gólfelelősek, s így hárman félelmetes csatártriót alkottak. A Blaugrana támadásai minden alkalommal magukban rejtették a gólveszélyt, s a nagy gólarányú győzelmeket. A csapat pedig rendszeresen gálaelőadással szórakoztatta a Les Corts közönségét, a szurkolók pedig végtelenül hálásak voltak a Fernández által megkomponált látványos játékért. Az uruguayi igazi „vezére” volt a csapatnak az oldalvonal mellől, szinte együtt élt a játékkal, úgy irányította fiait. Sikerült megtalálnia azt a támadó taktikát, amivel szemben az ellenfeleknek nem volt ellenszere. Középen a három csatár, míg a két szélen a két fedezet, akik rendszeresen felfejlődtek a támadások mellé, meghúzták a széleket, és pontos beadásaikkal megbontották az ellenfél védelmi vonalát. Ennek volt igazi nagymestere Gonzalvo III, aki számos gólpasszal segítette Césart és társait a gólokhoz, gólhelyzetekhez. Ugyanakkor a fedezetek lezárták a két szélt az ellenfél támadásainak megindulása elől – így feladatuk kettős volt. Természetesen, a támadások segítése volt az elsődleges, de a középpályás védekezésből is kivették a részüket. Ez a formáció pedig sikerekhez, győzelmekhez segítette a gránátvörös-kék alakulatot.Enrique Fernández rögtön a bemutatkozó szezonjában bajnoki címig vezette a Barça együttesét. A csapat impozáns játékkal, eredményes támadó futballal utasította maga mögé az ellenfeleket. A 26 forduló alatt 65 gólt értek el Césarék: ez 2,5 gól/meccs átlagot jelentett. Fernández ezzel a teljesítményével megismételte ‘Pepe’ Samitier 1944/45-ös eredményét: debütálásának évében bajnokságot nyert a katalánokkal. Azonban az uruguayi trénernek sikerült továbblépnie: azon kevés Barça-trénerek egyike, akinek sikerült dupláznia a bajnokságok történetében. 1948/49-ben a katalán csapat megvédte az előző szezonban megszerzett elsőségét. A címvédés során 66 találattal terhelték meg az ellenfelek hálóját a csatárok, ami a támadások hatékonyságát mutatta ebben az idényben is. A bajnoki cím mellé megszerezte a csapat a spanyol szuperkupát is, amit ekkor Copa Eva Duarténak neveztek. Ráadásul 1949-ben az első európai kupagyőzelmét is megszerezte a Blaugrana, Fernández vezetése alatt. A Copa Latina küzdelmeiben sikerült az élre érni, megelőzve a portugál, a francia és az olasz bajnokcsapatokat.
Az 1948/49-es bajnokcsapat
Fernández eredményesen folytatta Samitier munkáját. A katalán legenda által „kitaposott” utat járta tovább, az általa elkezdett munkát folytatta – eredményesen. Samitier is a támadójátékra helyezte a hangsúlyt, amit az uruguayi finomított, tökéletesített. Vezetésével a csapat két idényen keresztül nem talált komoly ellenfélre, aki meg tudta volna akadályozni a bajnoki elsőség elérésében. Kiválóan ötvözte a védekezés és a támadó futball vonásait. Irányításával a csapat, a Barcelona történelmében először képes volt megvédeni bajnoki elsőségét, amivel végleg beírta magát a Klub históriás könyvébe. Előtte Josep Samitier volt képes, s utána is csupán Daucík, Cruyff, Louis van Gaal,Frank Rijkaard, Pep Guardiola és Luis Enrique.A bajnoki duplázás és a Latin Kupa meglehetősen népszerűvé tették az amúgy is kedvelt trénert. A csapat tagjai pedig hatalmas tisztelettel viseltettek iránta. Olyan személyre, aki közösséget faragott a számtalan kiváló játékos alkotta csapatból. Mindenkinek megtalálta a megfelelő helyet a csapatszerkezetben, de nem ragaszkodott a posztok „mindenhatóságához”. Legnagyobb szabadságot a pályán a korszak kiemelkedő támadójának, César Rodrígueznek adott. Nagyon jól tudta: egy zsenivel hozta össze jó sorsa, akit nem szabad „gúzsba” kötni holmi taktikai feladatokkal: a leóni születésű csatár minden szögből, minden irányból állandó veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az 1948/49-es szezonban elért Pichichi-díjat, amikor 28 találattal lett a La Liga gólkirálya. Bátran állíthatjuk, hogy Fernández saját magát látta César személyiségében, akit hagyni kell „alkotni”.
| Idény | La Liga | Kupa | Egyéb |
| 1947/1948 | 1. hely | Nyolcaddöntő | – |
| 1948/1949 | 1. hely | Elődöntő | Copa Latina, Copa Eva Duarte |
| 1949/1950 | 5. hely | Nyolcaddöntő | – |
Az 1949/50-es idényben a Barça a csalódást jelentő ötödik helyen végzett csupán a bajnokságban. Emellett meghatározó változás is végbement a csapat keretében. 1950 nyarán érkezett a Klubhoz a magyar származású Kubala László, akinek egyik feltétele a szerződtetésekor az volt, hogy a padra apósa, Ferdinand Daucík kerüljön. A vezetőség, Montal elnökkel az élen teljesítette a csatársztár kérését, s ennek megfelelően az uruguayi trénernek mennie kellett. Ezzel lezárult Enrique Fernández és a Blaugrana „házasságának” második felvonása. A játékosként sikeres csatár korszakalkotó trénerként távozott Katalóniából, és tért vissza szülőhazájába, ahol újra a Nacional edzője lett (1950-52).
A Nacionalba történő hazatérését követő első idényében újra bajnoki címre vezette a fővárosi alakulatot. Mondhatni: ott folytatta, ahol 1947 nyarán abbahagyta. Két évet töltött a Nacional csapatánál, majd egy év pihenés következett a számára.
1949. májusban fogadja a gratulációkat a bajnoki cím után
1953-ban visszatért Spanyolországba, ahol a Real Madrid trénere lett – mindössze egyetlen szezon erejéig. Az 1953/54-es szezonban a Di Stéfano, „Paco” Gento, Miguel Munoz, Luis Molowny és Hector Rial fémjelezte csapattal – 1933 után újra – bajnoki címet szerzett. A következő idénynek is az ő vezetésével vágott neki a „királyi” gárda, azonban a tizedik forduló után menesztették, és José Villalonga követte a fővárosiak padján. A Madridból történő száműzése után visszatért Dél-Amerikába, és 1955-ben a chilei Colo-Colo edzője lett. Egyetlen, sikertelen idényt töltött a chilei együttesnél, majd távoznia kellett onnan is.
1959-ben újra Spanyolországban találjuk: ezúttal a Real Betis Balompié szakmai munkájának irányítását bízták rá. A sevillai zöld-fehérek padján is csupán tíz bajnoki mérkőzés erejéig hagyták nyugodtan dolgozni, majd távozni kényszerült. Hazatért Uruguayba, ahol 1961-ben a Bolívia elleni VB-selejtező páros meccsének erejéig szövetségi kapitánynak nevezték ki. Azonban hiába győzte le Uruguay Bolíviát a vezetésével, nem marasztalták a nemzeti tizenegy élén. Edzői pályafutását a Gimnasia La Plata padján (1961-62) fejezte be. Az argentin együttestől történt távozása után többé nem vállalt edzői feladatokat. Élete hátralevő részét visszavonultan, családja körében élte meg.
Enrique Fernández egyike volt azon barcelonaiaknak, aki játékosként, majd edzőként is letette a névjegyét a Blaugrana együttesében. Vérbeli csatár volt játékosként, és a támadó futball megrögzött híve edzőként. Egy legenda, aki képes volt közösséget alkotni a csapatból, akinek vezetésével sikerült felérni a csúcsra, és ott is maradni. Korszakalkotó zseni, aki letette az ’50-es évek sikercsapatának alapjait, aki elindította az úton a következő esztendők nagy játékosait. Ennek ismeretében tekintsünk tevékenységére, és legyünk rá büszkék! Őrizzük meg nagyságát emlékezetünkben!
