Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Ferdinand (Fernando) Daucík – Ipolyságról a Barça padjára
Az FC Barcelona együttesének nemcsak zseniális labdarúgói, hanem korszakot meghatározó edzői is voltak. Az előzőekben a Kedves Olvasó megismerkedhetett már Romá Forns, Samitier és Fernández tevékenységével. Az alábbi írásban pedig az „ötkupás Barça” szakmai irányítójának, Ferdinand Daucíknak a pályafutását igyekszünk bemutatni a sportsikerein keresztül. A szlovák származású edző négy esztendőn keresztül trenírozta a katalán óriást, amely egyben a Klub egyik legsikeresebb időszaka is volt.
Játékosként
1935.
Ferdinand Daucík 1910. május 30-án, az akkor még Osztrák-Magyar Monarchiához, ezen belül is a Magyar Királyság területéhez tartozó Ipolyságban (Sahy, Hont vármegye) született, amely ma a Szlovák Köztársaság része. Játékosként cseh és szlovák csapatban játszott, edzőként pedig főként Csehszlovákiában és Spanyolországban tevékenykedett. Eredményes élete végén 76 évesen, 1986. november 14-én, a közigazgatásilag Madridhoz tartozó Alcalá de Henares-ben hunyt el.
Daucík egy eléggé zivataros korszakban látta meg a napvilágot, amikor minden képlékeny, minden változó volt. Kis gyermekként élte meg az első világháború borzalmait, majd a békeszerződéseknek köszönhetően Csehszlovákia állampolgára lett a szlovák származású kisfiú. Az 1920-as években már Pozsonyban él a szüleivel, itt ismerkedik meg közelebbről a labdarúgással, itt lesz igazolt labdarúgó. A hátvédként pályára lépő Daucík az 1. CsSK Bratislava együttesében járja végig a korosztályos csapatokat, edződik, erősödik és forrja ki magát. A ’30-as éveket már a fővárosban tölti, a Slavia Praha együttesénél, ahonnan behívót kap a csehszlovák válogatottba is, amellyel részt vesz az 1934-es és 1938-as labdarúgó világbajnokság küzdelmeiben is. Összesen 15 alkalommal húzta magára a csehszlovák címeres mezt (1931-38), míg egy alkalommal a szlovák válogatottban is szerepelt (1942). Daucík sem maradhatott ki tehát az újabb történelmi változásokból, melynek következtében Csehszlovákia mintegy hat esztendőre eltűnt Európa térképéről. A cseh részeket megszállta a náci Németország, a Felvidék egy része az I. bécsi döntés értelmében visszatért Magyarországhoz, a maradék területeken pedig Tiso fasiszta bábállama jött létre.
Aktív pályafutását 1942-ben fejezte be, s ezt követően edzőnek állt. A következő négy esztendőben a Slovan Bratislava trénereként fejlesztette elméleti tudását, felkészülvén a komolyabb feladatokra. A II. világháborút követően csapata újból a csehszlovák bajnokságban indult, de egy esztendő múltán távozni kényszerült a pozsonyi egyesülettől. 1948-ban két mérkőzés erejéig leülhetett a csehszlovák nemzeti tizenegy kispadjára is. Miután a kommunista hatalomátvétellel azonosulni nem tudott, alkotói szabadságra vágyott, elhagyta a közép-európai államot. 1949-ben a közép-európai, főként magyar labdarúgókból álló Hungaria edzője lett, ahol a keze alatt dolgozott pl. Kubala László is, aki ekkor már a tréner veje volt. Ugyanis 1947-ben Kubala feleségül vette Anna Violát, Ferdinand Daucík leányát.
Az FC Barcelona alkalmazásában (1950-1954)
A Hungaria együttese számtalan barátságos meccset játszott a vasfüggönytől nyugatra, elsősorban Olaszországban és Spanyolországban. Ennek keretében találkozott Spanyolhonban a Madrid XI válogatottal, ill. az RCD Espanyol együttesével a Hungaria csapata. Ez utóbbi találkozót a helyszínen tekintette meg Josep Samitier is, aki ekkoriban a katalánok technikai igazgatója volt. A legendás játékos – edzőnek pedig feltűnt a csapatból Kubala László játéka, akivel rögtön a mérkőzés után fel is vette a kapcsolatot. A magyar származású csatár hamar ráállt az üzletre, de egy feltételt szabott: az FC Barcelona edzőjének sógorát, Daucíkot nevezzék ki. A Junta Directíva elfogadta Kubala kérését, így 1950 nyarán a csehszlovák tréner váltotta a padon az uruguayi Fernándezt, ezzel egy időben pedig „Kuksi” aláírt a Blaugranához, annak ellenére, hogy nemzetközi eltiltás volt nála érvényben, amit majd csak egy év múlva oldott fel az UEFA.
A Klubnál nem mindenki értette az edzőcserét, hiszen Enrique Fernández nagyon eredményes, és felettébb látványos futballt játszatott a csapattal. Fernández volt az első tréner, aki a katalán óriással képes volt a bajnoki címvédésre, és két, egymást követő idényben aranyéremig vezette a Barçát. Azonban, mint látni fogjuk, Agustí Montal jó döntést hozott: Daucíkkal ha lehet, még eredményesebb időszak köszöntött be a Klub életébe. A csehszlovák tréner nem felrúgta, hanem tovább erősítette az uruguayi legenda alatt meghonosodott taktikát. Továbbra is a látványosságra, a gólokban gazdag mérkőzésekre helyezték a hangsúlyt a Les Corts arénában. Ehhez adva volt a játékosanyag, amelynek alapjait még Fernández rakta le. Az előd nagyon jó érzékkel építette be a csapatba a katalán klub saját nevelésű játékosait, akiből az évek során korszakos zsenik váltak. A barcelonai grundok és kisebb városi egyesületek tele voltak tehetséges fiatalokkal, akik aztán a Barcelonához kerülve kiteljesedtek, és az ’50-es évek sikerkovácsai lettek. Ugyanakkor a korábbi évek meghatározó játékosaira is számított, mint pl. Mariano Gonzalvóra, Juan Velascóra, Josep Gonzalvóra.
Csakúgy, mint Fernández, Daucík is a támadó futball elkötelezett híve volt, így hamar megszerették az FC Barcelona szurkolói. A katalánok biztosítva látták a látványos játék folytatását, így hamar megbocsátották Fernández leváltását. Amikor pedig meglátták Kubala zsenialitását, már egy percig sem sopánkodtak. A magyar csatárban egy csiszolatlan gyémántot ismertek meg, aki egy új „aranykor” eljövetelét idézte a szurkolók lelki szemei elé. Az após a pálya mellől dirigált, míg a vő a pályán alkotott – ketten együtt egy addig nem látott eredménysort produkáltak a Les Corts-ban. Abban a négy esztendőben, amíg Daucík edzette a katalán óriást, minden lehetséges címet megnyertek a gránátvörös-kékek. Egy olyan korszakban volt a katalánok edzője, amikor a tehetség – tudás – szerencse hármasa együtt volt, így amihez a csapat tagjai nyúltak, az „arannyá” változott. A játékosok és edzőjük nem ismertek lehetetlent, minden mérkőzésen, minden sorozatban a maximumra törekedtek. Daucík pedig kiválóan tudta motiválni a korszak sztárjai által alkotott Barçát, ami nem volt könnyű. Az öltözőben igazi legendák ültek egymás mellett, és küzdöttek egymásért: Joan Segarra, Mariano Gonzalvo III, Kubala László, Basora, Seguer, Ramallets és még sorolhatnám a neveket. Egy ilyen klasszisokból álló Csapatot sosem könnyű vezetni, irányítani, a csehszlovák szakembernek sikerült. Igazi vezére volt az oldalvonal mellett a Blaugrana „hadseregének”.
Pedig Daucíknak nem volt könnyű dolga: az elődei által magasra rakott lécet kellett átugrania. Ugyanis, mind Samitier, mind pedig Fernández igazi sikerkovács volt a maga idejében. Mindkét szakember bajnokcsapatot faragott a csapatból, az uruguayi duplázni is képes volt. Ez az örökség pedig kötelezte Daucíkot a folytatásra. Ehhez a megfelelő szakmai háttér, a kiváló játékosanyag is biztosítva volt, most már kezdődhetett az „előadás”.
Az első idényt még az új szerzemény, Kubala nélkül kellett végigküzdeniük, mivel az európai szövetség eltiltása még érvényben volt. 1950. októbertől azonban barátságos mérkőzéseken pályára léphetett „Kuksi”, akinek kvalitásaival így a Les Corts műértő közönsége hamar megismerkedhetett. Ezt látván a Klub vezetői, Montal elnökkel és Samitier technikai igazgatóval az élen Franco tábornokhoz fordultak segítségért. A „Caudillo” pedig – a korabeli hírek szerint – határozottan kiállt Kubala eltiltásának felfüggesztése mellett, sőt! Odáig merészkedett, hogy az UEFA kötelékéből való kilépéssel fenyegetőzött, ha az európai illetékesek nem adják vissza a magyar fenomén játékjogát. 1951 tavaszán erre sor is került, de ebben az idényben már nem léphetett pályára bajnoki mérkőzéseken. Ugyanakkor a Spanyol Kupa küzdelmeiben már a pályán segíthette kenyéradóját – nem is akármilyen hatékonysággal. Gólokkal, gólpasszokkal járult hozzá az FC Barcelona kupagyőzelméhez. Ezzel pedig megszerezte a csapat a Daucík – éra első trófeáját, amit még jó pár dicsőséges győzelem követett. Az első szezonjában a bajnoki pontvadászatot a negyedik helyen zárta a csapat: a 83 lőtt gól a támadószekció zsenialitását mutatta, míg a 61 kapott gól a védelem instabil voltát domborította ki. Daucík számára tehát a legfőbb feladat a hátsó alakzat megerősítése volt, ami a bajnoki elsőségekhez elengedhetetlenül szükséges volt. Így 1951 nyarán nagy hangsúlyt fektetett a védőmunka optimalizálására, pontosítására. Ebben nagy segítségére volt a Segarra – Seguer páros szinte megbonthatatlan egysége. Mögöttük a kapuban végképp első számú emberré lépett elő Antoni Ramallets, aki végérvényesen kiszorította a kezdőből Juan Velascót. A középpálya „urává” pedig Kubala lépett elő, aki nemcsak az irányításból, hanem a góllövésből is tevékenyen kivette a részét. A magyar csatárzseni vált a csapat vezéregyéniségévé, mint apósának meghosszabbított keze a pályán.
AZ „ÖTKUPÁS BARCA”
Tökéletes összhangban, kiváló hangulatban készült a csapat az 1951/52-es idényre, ami aztán a klub történelmének egyik legfényesebb idényévé emelkedett. Az 1952-es csapatot csak úgy emlegették, mint „Az Ötkupás Barça” – „El Barça de las Cinco Copas”. Minden sorozatot, amiben a Blaugrana elindult, megnyerték a fiúk. Mind hazai pályán, mind az európai porondon ellenállhatatlannak bizonyultak Daucík fiai. A hazai triplázás mellett elhódították a Copa Latinát, ill. a Martini-Rossi Kupát is.
A bajnokságban végig kiegyensúlyozott teljesítményt tudott nyújtani a Csapat, amely nagyrészt a tréner tudásának, zsenialitásának is volt köszönhető. Daucík kiválóan ötvözte a tapasztaltabb játékosok erejében rejlő magabiztosságot az ifjú tehetségek vehemenciájával. Kiválóan „meccselt” az „após”: kiváló összhangot teremtett az öltözőben, amivel megalapozta a pályán elért sikereket. A bajnoki sikerhez vezető út egyik legfontosabb állomása a védelem stabilitásának növelése volt: ugyan hat vereséget összeszedett a gárda, a kapott gólok számát sikerült drasztikusan csökkenteni. Emlékezhetünk: az 1950/51-es bajnokságban 61 gólt kapott a csapat, ebben már csupán 43-at; ez hatalmas javulásnak mondható, ami nagy mértékben segítette a bajnoki elsőség elnyerését. Nem elhanyagolható tény azonban a támadó szekció precizitásának további fejlődése: az idény végére 92 találatig jutott a Barça, ami a 30 fordulós bajnoki kiírást tekintve szinte páratlannak mondható. Ezt überelni csak egyetlen együttes tudta: az 1958/59-es Barcelona, akik akkor majd 96 találatig jutnak. Hasonló teljesítményre a Real Madrid egyszer volt képes: 1959/60-ban ők is 92 találatig jutottak, de csak bajnoki ezüstéremig jutottak vele, mert a Blaugrana megelőzte őket.
No, de vissza történetünk főhőséhez, a zseniális csehszlovák trénerhez. Nagy erénye volt neki, hogy sikerült megtalálnia az egyensúlyt az egyes csapatrészek között, és ezzel párhuzamosan minden játékosa számára megfelelő lehetőséget adott a bizonyításra. Kiválóan forgatta a csapatát, kellő mértéket tudott tartani a „sztárok” és a „vízhordók” között. A hasznosság elve mellett nagy hangsúlyt fektetett a látványra, a katalán közönség kiszolgálására is. Ennek alátámasztására álljon itt pár bajnoki mérkőzés eredménye ebből a felejthetetlen szezonból:
– FCB – Celta Vigo 6-1 (César – 3)
– FCB – Sevilla FC 5-3 (Kubala – 3)
– FCB – Atlético Madrid 5-2
– FCB – Sporting Gijón (9-0 (Kubala – 7)
– FCB – Real Madrid 4-2 (César – 3)
– FCB – Racing Santander 7-1 (Kubala – 3, César – 2)
– FCB- Las Palmas 7-0 (César – 3, Kubala – 2)
– Atletico Tetuán – FCB 2-5
A Barça tehát nem csak eredményes, hanem szemre is tetszetős futballt játszott, aminek meg is lett az eredménye: a bajnokságot szinte végig vezetve ért fel a Primera División élére, s lett ötödik alkalommal spanyol bajnok.
Nem volt ez másképp a hazai kupában sem, ahol magabiztos játékkal, és egy változatos, felettébb látványos Valencia elleni sikerrel a végén sikerült megvédeni az előző évi elsőséget. Mivel a hazai bajnokságban és a kupában egyaránt sikerült a csúcsra jutni, így automatikusan került az FC Barcelona vitrinjébe a Spanyol Szuperkupa trófeája is, amely sorozatot ekkor Copa Eva Duartének neveztek el, az argentin elnök (Juan Perón) szépséges felesége után.
Az európai porondon előbb a Copa Latina sorozatának mérkőzéseire került sor. A Latin Kupa az UEFA hivatalos tornája a négy mediterrán ország bajnokának a részvételével. A Barça az elődöntőben az olasz Juventus együttesét múlta felül 4-2 arányban, majd a döntőben a francia Nice elleni győzelem (1-0, César) a trófea elhódítását jelentette. Mint a Latin Kupa győztese mérkőzhetett meg a Mitropa Kupa győztesével, a Kickers Offenbach gárdájával. A döntőt 5-2-re nyerték a katalánok, s tehették így vitrinjükbe a Martini&Rossi Kupát, amivel teljessé vált az idénybeli kollekció. Az „Ötkupás Barça” felejthetetlen idényéről egy másik írásunkban is olvashatnak a szurkolók.
AZ UTOLSÓ IDÉNYEK
A sikeres idényt követően a szurkolók a hasonló folytatásban reménykedve várták az 1952/53-as idénykezdetet. Daucík és fiai jól tudták: a csúcsra könnyebb felérni, mint ott megragadni. Ahhoz, hogy sikerüljön, maximális figyelemmel, tökéletes edzettségi állapottal kell rendelkeznie a közösségnek. Az edző, a játékosok és a szurkolók közti összhang tökéletesen működött. Mindez még akkoris igaz volt, hogy a Klub élén elnökváltás történt. Agustí Montal i Galobart hatéves regnálás után átadta a stafétabotot addigi helyettesének, Enríc Martí Carretónak, aki egy esztendeig szolgálta szeretett Klubját (1952-53). A folytonosság minden szempontból biztosítva volt tehát: maradt a sikeredző, a keretben minimális változások történtek. Távozott a klubtól Szegedi Mikós, érkezett Justo Tejada, Sigfrid Grácia és Isidro Flotats. Az érkező játékosok erősítést jelentettek: Tejada tehetséges csatár, Grácia pedig szépreményű hátvéd volt; mindketten a következő évtized meghatározó alakjaivá emelkedtek.
Minden előzményt együttvéve, adott volt a kiváló folytatás lehetősége. Ebben a szellemben indult útjára a Barça 1952. szeptember elején. Mintha mi sem történt volna, mintha egy eredménytelen szezonnal a hátuk mögött léptek volna újra pályára, folytatták diadalmenetüket. A Ligában továbbra is a látványos játékhoz párosuló eredményesség jellemezte a katalán óriást. A védelem szervezettségi foka nem lanyhult az előző idényhez képest (43 kapott gól), míg elöl megint csak számolatlanul lőtték a gólokat Morenóék (82). Daucík továbbra is igazi hadvezérként irányította a Barcelona „hajóját”, de a legnagyobb erénye az volt, hogy sikerült fenntartani a győzelem „tüzét”, a sikerekbe vetett hitet. Ez a legnehezebb dolgok egyike a trénerkedés tudományának: feljutni a csúcsra sem könnyű, de huzamosabb ideig ott maradni – na, ez az igazi tudás! A felvidéki származású edző pedig ebben is kiemelkedőt alkotott. Nemcsak a bajnokságban és a hazai kupában tudta megvédeni előző évi elsőségét a Blaugrana, hanem a Martini&Rossi Kupában is; emellett a Spanyol Szuperkupa is a katalánok ölében „landolt”.
A Ligában megint csak kiegyensúlyozott teljesítményt tudott elérni a csapat Daucík vezényletével. Meglepő vereséget nem szenvedtek, ugyanakkor a nagy gólarányú győzelmek ezúttal sem maradtak el:
– FCB – Málaga 6-2 (César – 2)
– Zaragoza – FCB 1-5 (César – 4)
– FCB – Atlético Madrid 6-1 (Moreno – 4)
– FCB – Zaragoza 8-0 ((Moreno – 3, Manchón – 2)
– FCB – Celta Vigo 4-0
Külön kiemelést érdemel a Spanyol Kupában elért újabb siker, amely sorrendben, a harmadik kupadiadala volt a csapatnak. A hazai kupa történelmében ez páratlan teljesítménynek számít, amiért maximális elismeréssel kell viseltetnünk a csapat és edzője iránt. Abban az időben a spanyol kupának még jóval nagyobb becsülete volt, mint a jelenkorban. Daucík és a csapat számára nem „szükséges rossznak” számított, hanem egy nagyon fontos sorozatnak, aminek elnyerése presztízsértékű volt. Ráadásul az 1953-as kupadöntőn egy másik specialistát, az Athletic Bilbaót sikerült 2-1 arányban felülmúlni. Ebben a két szezonban összesen kilenc trófeát nyert a Blaugrana Daucík vezetésével – félelmetes sorozatot produkálva írta be nevét a Klub történelem könyvébe!
Az 1953/54-es szezon – ami az utolsó volt száméra a Barçánál – már nem volt olyan sikeres, mint az előző három. Egyetlen címet, trófeát sem sikerült megvédeni, ill. elhódítani. Az 1954 nyarán hivatalba lépő új elnök, Miró – Sans pedig nem vele képzelte el a gránátvörös-kék csapat jövőjét, így négy idényt követően távozni kényszerült Barcelonából. A négy idény alatt a vezetésével a Barça tíz címet nyert:
– kétszeres spanyol bajnok
– háromszoros Spanyol Kupa – győztes
– kétszeres Copa Eva Duarte – győztes
– kétszeres Martini&Rossi Kupa – győztes
– egyszeres Copa Latina – győztes.
A Daucík nevével fémjelzett négy esztendő a Barcelona történelmének egyik legsikeresebb, trófeákban leggazdagabb időszaka volt: nála több címet csupán Johan Cruyff vezetésével nyert el a Klub, szám szerint tizenhármat, de azt hat idény alatt.
Sikerek a Blaugrana után
Amikor 1954 nyarán Miró – Sans elnök Daucík menesztése mellett döntött, a csehszlovák tréner nem esett kétségbe, hanem folytatta a munkát – ezúttal Baszkföldön. 1954 és 1957 között az Athletic Bilbao edzője volt, akikkel újfent sikerült maradandót alkotnia. A Bilbaót sikerült megint a spanyol futball élére kormányoznia, amire már bő évtizede próbálkoztak. Első bilbaói szezonjában Spanyol Kupa – győzelmet ért el, ami kiváló alapot nyújtott a következő idény sikereinek elérésére. Az 1955/56-os szezonban egy halhatatlan játékosokból álló csapattal sikerült eljutnia a bajnoki elsőségig, amikor olyanok alkották a Bilbao együttesét, mint a két kapus Carmelo Cedrún és Lezama, José Iraragorri, Canito, Fede Bilbao, vagy a későbbi Barçás Jesús Garay. Ez egy nagy csapat, legendás játékosokból álló együttes utolsó időszakának nagy sikere volt, amelyhez a végső lökést, a hiányzó pluszt Daucík adta meg. Ebben az idényben a hazai duplázás is sikerült, hiszen megvédték a baszkok az előző évben megszerzett kupagyőzelmüket. Még egy idényt eltöltött a Bilbao kispadján, majd 1957 nyarán távozott a baszk fővárosból. Távozásával párhuzamosan a bilbaói „aranykorszaknak” is vége lett, a következő bő két évtizedben elkerülték a sikerek a Primera División egyik alapítóját.
A ‘Colchonerók’ padján
A következő három idényt az Atlético Madrid padján töltötte, akikkel a legjobb bajnoki helyezése egy ezüstérem volt, az 1957/58-as szezonban, míg utolsó idényében sikerült elhódítania a Copa Generalísimót. Daucík mindenütt nagyszerű munkát végzett, csapatai sikert-sikerre halmoztak, a szurkolók szerették, s hamar elfogadták a játékosai is. Egy igazi gentleman volt, aki mindenkivel hamar elfogadtatta magát. Taktikailag nagyon magas szinten volt, aki az öltözőben is igazi „úr” volt; tökéletes összhangban volt a játékosaival és a klubvezetőivel. Amikor 1960-ban távozott az Atléticótól, vállalt munkát még a spanyol ligában, de edzette az FC Portót is. 1965-ben leült a Real Zaragoza padjára, akikkel 1965/66-os idényben spanyol kupát nyert. Így tette teljessé szakmai pályafutását. Ebben az idényben bejutott a Zaragozával a Vásárvárosok Kupájának döntőjébe is, ahol azonban alulmaradt korábbi kenyéradójával, az FC Barcelonával szemben.
1967-ben egy rövid időre „átrándult” a tengerentúlra is, ahol a Toronto Falcons gárdáját trenírozta. Itt a kezei alatt dolgozott fia, Yanko Daucík, ill. Kubala László gyermeke, Branko Kubala is. Utolsó edzői éveiben kisebb spanyol és katalán csapatoknál dolgozott, mígnem 1977 nyarán végleg be nem fejezte edzői pályáját. Összesen, minden csapatát figyelembe véve 488 alkalommal ült spanyol első osztályú meccsen a padon, amivel a harmadik helyet foglalja el a Liga – edzők statisztikai örökranglistáján. Nála többször csak Luis Aragonés (799) és Miguel Munoz (608) ült a padon a Primera Divisiónban.
Daucík edzői munkássága szorosan követte elődei felfogását: szép játék, támadó futball, sikerek sorozata. A Barça történelmének egyik legsikeresebb trénereként írta be magát a Klub históriás könyvébe. Olyan időszakban volt itt edző, amikor legendák sora öltötte magára a gránátvörös-kék mezt. Mondhatnánk, hogy nem is volt nehéz dolga. Én meg azt mondom: igazi közösséget faragott a kiváló játékosok sorából, így biztosítva a győzelmeket, sikereket a Les Corts közönsége számára. Dicsőséglistájával csak Cruyff és Guardiola sikerei vetekedhetnek. Nagy egyénisége volt a Barça családjának. Tartsuk meg őt ezért emlékezetünkben!
