Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Rinus Michels, a „Generális”

A labdarúgásnak mindig is voltak kiemelkedő egyéniségei, akik nemcsak egy csapattal tudtak örökérvényűt alkotni, hanem ahol csak dolgoztak, ott letették a névjegyüket. Amikor csapatot építesz, azt szokták mondani, „végy egy jó kapust”. Ugyanez igaz a kispadra is: nem mindegy, hogy ki vezényli a csapat szakmai munkáját. A Blaugrana ebből a szempontból – is – a szerencsés Klubok közé tartozik. Számtalan legendás edzőt alkalmazott az évtizedek során. Elég csak Samitierre, Daucíkra vagy Helenio Herrerára gondolni. Ebbe a sorba tartozik történetünk főhőse is, aki – egy év kihagyással – 1971 és 1978 között ült a Barça kispadján. Ismerkedjünk meg Rinus Michels rövid portréjával, és barcelonai éveinek főbb állomásaival.

Az edző, akinek a neve hallatán mindenkinek ugyanaz a fogalom jut eszébe: a „totális futball”. Marinus Jacobus Hendrickus Michels 1928. február 9-én született a holland fővárosban, Amszterdamban. Élete legnagyobb része, legsikeresebb időszaka is ehhez a városhoz, ill. a város híres klubjához kötődik. Állhatott bármely más csapat szolgálatában, ő mindig is az Ajax Amszterdam elkötelezett híve maradt. A fővárosiak és a holland válogatott sorsát, eredményeinek alakulását mindig a szívén viselte, mindig a legfontosabb tényező maradt az életében. Már ifjú korában elkötelezte magát a labdarúgás és az Ajax AFC csapata mellett, ami egész életre szóló „szerelmi kapcsolatot” jelentett a számára. A labdarúgás változó világában az állandóságot, a maradandó elkötelezettséget jelentette, s ezzel – is – példaképpé nemesült, már életében is. Sikerekben gazdag élete végén 2005. március 3-án hunyt el a belgiumi Aalst városában, 77 éves korában.

Játékoskarrier

Marinus Michels Amszterdamban, az Olimpiai-stadion közelében fekvő kis utcában, az Olimpiaweg-ben született, s nőtt is fel. Ezzel – mondhatni – el is dőlt a sorsa: futballista lesz belőle, mégpedig az Ajax labdarúgója. A história szerint kilencedik születésnapjára egy Ajax-mezt és egy pár futballcipőt kapott ajándékba a szüleitől. Pár pillanat múlva fel is öltötte az amszterdamiak piros-fehér mezét, lábára a csukát, és a füves grundon termett apjával, hogy kipróbálja a születésnapi ajándékokat. Hamar megszerette a mezt és a labdát is. A család egyik barátjának, Joop Köhlernek köszönhetően 1940-ben az Ajax kölyökcsapatának a tagja lett. Azonban ez év tavaszán elérte Hollandiát a II. világháború, megkezdődött a német megszállás gyötrelmes időszaka, így a futballkarrier hamar megszakadt, s a háború idején háttérbe is szorult. A családot érzékenyen érintette az 1944-es éhínség, s ekkor a francia Lille OSC szívesen szerződtette volna az ifjú Michels-t, neki azonban a holland hadseregben kellett teljesítenie honfiúi kötelezettségeit. Így a tehetséges Rinus Amszterdamban maradt, s a háború végeztével az Ajax csapatánál folytatta pályafutását. Előbb az utánpótlás-csapatban kapott helyet, azonban egy év múlva már a nagy csapatnál kellett bizonyítania tehetségét.

1946. június 9-én Jack Reynolds vezetőedző úgy döntött, hogy a sérült Han Lambregt helyére Michels-t hívja be a felnőtt csapathoz, hogy helyettesítse a kiváló csatárt. Voltak fanyalgók, akik szerint ez még túl korai az ifjú Michels esetében, ő azonban hamar elnémította a kétkedők hangját. Első mérkőzésén az Ajax 8-3 arányban legyőzte az ADO Den Haag együttesét, s a nagy gólarányú győzelemből Rinus öt góllal vette ki a részét. Innentől kezdve szinte bérelt helye volt a csapatban, csupán sérülés vagy pihentetés miatt maradt ki a kezdőből. Ebben a szezonban az amszterdamiak megnyerték tizennegyedik körzeti bajnoki címüket, majd az 1947/48-as szezonban a holland nemzeti bajnokságot. El kell mondani, hogy Michels a sikereit alázatos, kitartó munkájának, a rengeteg gyakorlásnak, a kitartásnak köszönhette leginkább, hiszen technikai képzettsége nem emelkedett az átlagos szint fölé. Ugyanakkor azt bizonyította, hogy nem kell mindenkinek kiugró talentumnak lennie, kitartó munkával, sok-sok gyakorlással is el lehet jutni magas szintre. Az alázatos munka is meghozza az elismerés gyümölcseit.

Játékosként 12 esztendőn keresztül szolgálta az Ajax Amszterdam együttesét, amely idő alatt 264 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, s 122 gólt ért el. Ezen időszak alatt két országos bajnoki címet szerzett az együttes: az elsőt az 1947/48-as szezonban, a másodikat pedig az 1956/57-es idényben. Legeredményesebb szezonja az 1949/50-es volt, amikor 26 bajnokiján 16 találatot ért el, de az 1951/52-es idénye is kimagaslóra sikerült, hiszen 19 bajnokin 15 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. Pályafutása során hat idényben sikerült tíz bajnoki gól fölé kerülnie, s ezzel az évtized egyik meghatározó játékosává emelkednie.

A holland nemzeti tizenegyben öt alkalommal lépett pályára, amelynek külön érdekessége, hogy mind az öt találkozót elvesztette az „Oranje”. 1950. június 28-án debütált a Svédország elleni mérkőzésen (1-4), majd a Finnország (1-4), Belgium (0-4), újfent Svédország (1-6) és Svájc (1-3) elleni válogatott találkozókon lépett pályára a narancsmezesek színeiben. Így mondhatni, válogatott szinten nem hozott szerencsét a csapatnak, s többet nem kapott behívót a válogatottba.

1958-ban, négy évvel az Eredivisie bevezetése, és egy évvel második bajnoki címe után, kénytelen volt befejezni aktív pályafutását, mivel visszatérő hát- és gerincproblémái nem javultak.

Edzői munkássága

Az Ajax Amszterdamnál

Miután véget ért aktív pályafutása az edzői pályára lépett Rinus Michels. Ezt a tevékenységet is alulról kezdte el, csakúgy, mint a játékos-pályafutását. 1960-ben egy amatőr csapat utánpótlását kezdte el edzeni, ahol is megfogalmazódtak benne az edzői hitvallásának alapjai. Négy esztendő múltán, 1964-ben került vissza az Ajax alkalmazásába, ahol ugyancsak az amatőr együttes edzője lett. Azonban már csak egyetlen esztendőt kellett várnia, hogy a professzionális felnőtt csapat trénere lehessen. Itt említeném meg a következő érdekességet, ami az első kapocs lesz a holland edző és az FC Barcelona között: 1965 nyarán azt az angol Vic Buckinghamet váltotta az amszterdamiak edzői posztján, aki az 1970/71-es idényben volt a katalánok edzője. És minő meglepetés, vagy a sors furcsa fintora, hogy 1971 nyarán pedig ugyancsak az angol trénert követte az edzői tisztségben – immáron az FC Barcelona csapatánál.

No, de térjünk vissza még az amszterdami évekhez, hisz nem lehet megkerülni azt a hat évet, amit az Ajax padján töltött el, mielőtt Katalóniába tette volna át a székhelyét. Ez az időszak egybeesik a holland sztárcsapat első, igazi aranykorával, Michels edzői hitvallásának kidomborodásával és zseniális labdarúgók színre lépésével. A ’60-as évek második felében számtalan ifjú titán, később meghatározó labdarúgó mutatkozott be az Ajax csapatában. Közéjük tartozott Johan Cruyff, aki támadóként lépett pályára; Piet Kaizer balszélsőként, Burry Hulshoff, Ruud Krol és Wim Suurbier védőként, valamint Gerrie Mühren középpályásként csatlakozott a csapathoz. A csapattal már az első idényében az Eredivisie élén végzett, amit a következő években további három bajnoki elsőség követett (1966/67, 1967/68, 1969/70). Ekkorra már tökéletesen alkalmazta a csapattal az általa kidolgozott taktikát, amely valójában Sebes Gusztáv-féle magyar „Aranycsapat” játékának a továbbfejlesztett változata volt. Sebes és csapatának nagysága, eredményessége abban rejlett, hogy a játékosok nem kötött posztokon játszottak, hanem a jobbszélső akár a bal oldali középpályás posztján is feltűnt. A kötetlen posztokat Michels továbbfejlesztve, eljutott addig, hogy a csapatában mindenki védekezett és mindenki támadt – egyszerre. Persze, megvoltak a klasszikus posztok, de pl. Cruyff nem csupán a félpályáig ment vissza az ellenfél támadásánál, hanem akár a saját tizenhatosán belül is feltűnt, s szerelt. Korábban ezt nem alkalmazta egyetlen csapat sem, így az ellenfeleket tökéletesen meglepte ezzel a taktikával. A szakirodalom ezt a „totális futball” elnevezéssel illette, s ezen a néven vonult be a labdarúgás históriás könyvébe.

A „totális futball”

A ’70-es években sem tértek vissza a gólözönök, de a játék mégis újra látványosabb lett. Köszönhető ez nem kis mértékben az Ajax Amsterdamnak, amely megismertette a világgal a “totális futballt”, amelyet Rinus Michels mester kezdett el, és a romániai születésű Kovács István teljesített be.

Az alapfelállás 2-5-1-2 volt ebben a csapatban. A kapus Stuy elõtt kifejezetten védőfeladattal csak két játékos volt a pályán: Blankenburg, a söprögető és Hulshoff, a beállós, azaz a fő emberfogó. A két szélsőhátvéd, a kirobbanó erejű Suurbier és Krol amolyan “szélső középpályást” játszott (Krol pályafutása második felében beljebb húzódott és világklasszis irányító söprögető vált belőle). A támadásokban csatárszerűen is részt vettek, miközben három hangyaszorgalmú robotos, Haan, Muhren és Neeskens, valósággal megszállták a pálya középső harmadát. Előttük karmesterkedett a nagy labdaművész Johann Cruyff, míg legelöl Swart (később Rep) és Keizer a szélsőjátékot váltogatták az ékszereppel. Ugyanakkor a csapat minden tagjának kutyakötelessége volt védekezni és támadni is. Kiismerhetetlenségüknek éppen ez a rengeteg mozgás volt az egyik titka, és a góllövésből is szinte valamennyi játékos rendszeresen kivette a részét. Híressé vált az együttesnek a köztudatban lestaktikaként ismert harcmodora, amely igazából nem volt az. Az Ajax-játék lényege ugyanis az volt, hogy a gyors védők labdaszerzés után rögtön kapáslövéssel indították a kifutó embereket. Tehát egy alapvetően védekező felfogást módosítottak abszolút offenzívvé. Más kérdés, hogy ennek egyik következménye az volt, hogy a Blankenburg vezényszavára óramű pontossággal kilépő védők sorozatosan futtatták lesre az ellenfeleket.

Rinus Michels mottója, futballról alkotott felfogásának alapgondolata egy nagyon egyszerű tézis volt: 11 ember védekezik, valamint 11 ember támad. A támadó fontos szerepet játszik a védekezésben, a védő pedig a támadásban. Michels már a ’60-as évek első felében felfigyelt arra a tényre, hogy a játék védekező eleme nagyon sokat fejlődött. Ezzel párhuzamosan nagyobb hangsúlyt kellett fektetni a taktikára, a csapat együtt-mozgásának kidolgozására.  Ehhez az edzőnek is többet kellett tennie puszta elemzésnél: nemcsak az előre-, hanem az oldalirányú mozgásokat, helyezkedéseket is gyakoroltatnia kellett csapatával. A játékosok együtt-mozgásához szükség van az átlagnál valamivel magasabb szintű technikai képzettségre és gondolkodásbeli fejlettségre. Fontosak a pszichológiai tényezők, a mentális felkészültség, hogy az edzéseken elsajátított gyakorlatokat, mozgásokat a legélesebb meccshelyzetekben is megfelelő szinten tudják alkalmazni a játékosok.

A rendszerben minden játékosnak szorosan meghatározott szerepköre van, akiknek rövid idő alatt együtt kell mozogniuk. Amint a csapat megszerzi a labdát, minden játékos megindul az ellenfél kapuja felé, a jól begyakorolt taktika alapján. A játékosok nem mozognak többet ebben a rendszerben sem, mint más taktika esetén, csupán gyorsabban változtatják a pozíciójukat. A korábban alkalmazott taktikáktól abban különbözik, hogy egy játékostól gyorsabb mozgást, rugalmasabb gondolkodást igényel, lehetőleg nem egy, hanem kettő-három passzal előbbre. A játék ezen felfogásában különösen fontos szerepet kapnak az egy-egy elleni küzdelmek, a közvetlen párharcok. A támadás – védekezés együttes rendszerében fontos szerepe van az irányító középpályásnak, aki mindkét irányban tökéletesen lát a pályán, s egyszerre vezényli a védekező-, ill. a támadószekció munkáját is. Ezt a szerepet töltötte be a holland válogatottnál, majd az FC Barcelonánál is, Johan Cruyff.

Az Ajax Amszterdammal 1970/71-es idényben jutott fel a csúcsra Michels. Mint bajnoki címvédő újfent elindulhattak a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, s ismét a döntőig meneteltek. Az 1. fordulóban az albán bajnok, Nentori Tirna együttesét búcsúztatták, 4-2-es összesítéssel, majd a következő körben következett a svájci Basel együttese. Őket kettős győzelemmel, 5-1-es összesítéssel intézték el. A negyeddöntőben a skót Celtic Glasgow volt az ellenfél: idegenben 0-1-es vereség, hazai pályán pedig 3-0-s győzelem jelentett továbbjutást az elődöntőbe. Itt a spanyol Atlético Madriddal kerültek szembe: az első felvonásban a spanyol fővárosban 1-0-ra kikaptak, majd hazai pályán újfent 3-0 arányban nyertek, így bejutottak a fináléba, ahol a Puskás Ferenc trenírozta Panathinaikosszal csaptak össze. Az 1971. június 2-án, a Wembley-stadionban megrendezett döntőn 2-0 arányban múlták felül a görög bajnokot Michels fiai, akik a következő összeállításban léptek pályára: Heinz Stuy – Johan Neeskens, Barry Hulshoff, Velibor Vasovic, Wim Suurbier, Nico Rijnders (Horst Blankenburg ’46), Johan Cruyff, Gerrie Mühren, Sjaak Swart (Arie Haan ’46), Dick van Dijk, Pier Keizer. A vezetést a hollandoknak az 5. percben van Dijk szerezte meg, majd a 87. percben Arie Haan állította be a végeredményt.

A győzelmesen megvívott BEK – döntőt követően Rinus Michels elfogadta az FC Barcelona ajánlatát, így 1971 nyarán áttette székhelyét a katalán fővárosba, ahol az elsődleges feladata az volt, hogy rendet teremtve az öltözőben, újra bajnoki címre vezesse a gránátvörös-kékeket.

Az FC Barcelona alkalmazásában

Az 1969-ben elnöki székbe kerülő Agustí Montal i Costa elnök számára két fontos tényező volt a katalán Klubnál: megőrizni, erősíteni a katalán hagyományokat, és visszavezetni a Barçát a Liga élére. Nagyon jól tudta, hogy ezen tervek megvalósulásához pénzre van szükség. Ennek érdekében mindent elkövetett, hogy a Klub anyagi kondícióit javítsa, s ezáltal minőségi erősítéseket tudjon foganatosítani. Ennek lett az eredménye, hogy 1971. júniusban leigazolta a padra a korszak zseniális edzőjét, Rinus Michels-t, aki hamarosan nekilátott az embert próbáló feladatnak.

Első, és legfontosabb feladata az volt, hogy az öltözőben rendet teremtsen. Az elmúlt évek sikertelensége kikezdték a csapategységet, felborították az öltöző harmonikus idilljét. A csapat sokkal inkább hasonlított játékosok összességére, semmint egy olyan közösségre, akik egy célért, egymást segítve küzdenek. Ahhoz pedig, hogy a Ligában újra sikeres lehessen a katalán gárda, egységet, rendet kellett teremteni a játékosok fejében, s ezzel párhuzamosan az öltözőben. Rend, fegyelem, pontosság – ezek jellemezték a holland szakember ars poeticáját, s ezt alkalmazta Katalóniában is. Az elnöktől és a klubvezetéstől maximális mértékben szabad kezet kapott, mind szakmai, mind fegyelmi kérdésekben. Montal i Costa jól tudta: a holland edző nem szereti, ha beleszólnak a munkájába, vagy megpróbálják irányítani, ahhoz ő túlságosan karakán személyiség volt. Az elnökségnek ez nem is volt célja, őket csak az újabb sikerek beköszöntésének célja vezérelte. Ezért minden anyagi és egyéb jellegű áldozat meghozatalára készen álltak.

Így került a csapat kötelékébe 1971 nyarán, Michels érkezése után Enrique Costas a megbízhatóságáról híres hátvéd, majd a következő nyáron Jesús Antonio De la Cruz, a kiváló hátvéd. Michels lassú, de szisztematikus építkezésbe kezdett a csapatnál. Az edzések óramű pontossággal kezdődtek, aki nem jelent meg rajta időben, büntetést kapott. Rinus nemcsak a klubon belüli, de a magánéletre is kiterjedő normákat vezetett be; ellenőrzése alatt tartotta a játékosok azon idejét is, amikor nem a csapattal voltak, nem összetartáson voltak, vagy éppen edzésen. Azt vallotta ugyanis, hogy egy játékosnak a nap mind a 24 órájában aszerint kell élnie, táplálkoznia, pihennie, hogy a mérkőzéseken, edzéseken megfelelő edzettségi, fizikai állapotban tudjon megjelenni. A kicsapongásokat, az éjszakázásokat felszámolta: előírta minden játékosának, mikortól-meddig lehet szórakozni. Mérkőzések előtti napon pedig semmilyen „léhaságot”, lazítást nem engedélyezett a számukra. Volt rá eset, hogy ezeket személyesen maga ellenőrizte! Aki nem eszerint élt, büntetésben részesült. Szorosan felügyelte a játékosainak edzettségi állapotát, fizikai teszteredményeiket. A csapatorvosnak előírta, hogy a játékosokat folyamatos felügyelet alatt tartsa, az éves vizsgálatokon felül is felügyelje táplálkozási szokásukat, végezzen rajtuk fizikai- és terhelési teszteket. Ezeket feljegyeztette, és maga ellenőrizte. Olyan organikus rendszert épített fel, amelyben mindenkinek megvolt a maga szerepe, feladatköre a Klubon belül. Erről a szigorúságról, és szoros felügyeletről számtalan játékosának visszaemlékezéséből kaphatunk ízelítőt; pl. „Cholo” Sotil is megemlékezett egy interjúban Michels tudatos, mindenre kiterjedő edzői munkájáról.

Michels első két idénye az építkezés jegyében telt el. A bajnokságban előbb a harmadik, majd a következő idényében a második helyet szerezte meg az együttes az irányításával. Az 1972/73-as idényben már tökéletesen látszott Michels munkája a csapaton: a védelem rég nem látott, szilárd lábakon állt; a 34 bajnoki meccsen mindössze 21 gólt kaptak, aminek eredményeként Miguel Reina kapus Zamora-díjat kapott, míg a csapat az utolsó pillanatig harcban volt a bajnoki elsőségért. Azért lettek „csak” másodikak, mert az Atlético Madrid kettejük hazai összecsapását meg tudta nyerni 2-0 arányban. Ezzel együtt a Nou Camp közönsége újra visszatért a stadionba, újra érezte, hogy nagy csapat van születőben. Ez már nem az a csapat, amely a ’60-as években eredménytelenül vergődött a Ligában és a kupákban. Látta Michels munkájának első gyümölcseit „megérni”, így újra örömmel, bizakodva nézett a jövőbe, és ment ki a csapat mérkőzéseire. Csapat és szurkolótábor újra egymásra talált.

Első trófeáját is hamar megnyerte Michelsszel a Blaugrana, hiszen a megszűnő Vásárvárosok Kupájának „szuperdöntőjében”, 1971. szeptember 22-én legyőzték az angol Leeds United együttesét. A 2-1 arányban megnyert Nou Camp-beli döntő mindkét gólját Teofilio Duenas Samper szerezte, így a hazai közönség örömmel és bizakodva tekinthetett a jövőbe.

Az első esztendő az alapok lerakásával, az építkezéssel telt el Michels számára. A második idényében a csapat már azt az „arcát” mutatta, amire biztonságban lehet alapozni, aminek folytatásaként eredményeket lehet elérni. Azonban ahhoz, hogy a Blaugrana elfoglalja a bajnoki „trónust” kellett még valami, ill. valaki: egy igazi vezéregyéniség, egy zseniális hadvezér, aki a csapat irányítója a pályán, és azon kívül is. Ő pedig nem volt más, mint az Ajax és a holland válogatott karmestere, Johan Cruyff, vagy ahogyan szülőhazájában írják, Cruijff.
Az Ajax üdvöskéjét azonban nem volt egyszerű megszerezni. Érthető módon a holland klub vezetői sem szívesen váltak meg tőle, másrészt pedig Spanyolországban idegenlégiósok szerepeltetését tiltotta a szövetség szabályzata. Egyik akadályt sem volt könnyű elhárítani, de a klubvezetésnek sikerült. Az Ajax vezetői hosszas tárgyalások után mentek bele Cruyff elengedésébe, miután a játékos megmakacsolta magát, és ultimátumot intézett az amszterdamiakhoz: vagy elengedik Barcelonába, vagy felhagy a profi pályafutással. Így a nyár végére Katalóniába érkezett a holland, viszont a spanyol szövetség tiltásának feloldását ekkor még nem tudták elérni. Erre október közepén került sor, aminek történetét másik írásban olvashatják a kedves Szurkolók.

Cruyffal egy időben érkezett a Barçához a perui gólvágó, Hugo Sotil Yerén, akit hazájában csak „Cholo” – nak neveztek. Ők ketten hamar beilleszkedtek a katalán gárda játékába, aminek hamarosan a pályán is megvoltak az eredményei. Cruyff pályára lépésével az addig bukdácsoló Barça, egy csapásra megtáltosodott, és ellenállhatatlanul gázolt keresztül aktuális ellenfelein. Már a bemutatkozó meccsén láthatta minden Barcelona-szurkoló, hogy megérkezett a Klubhoz, akire a sikerek eléréséhez feltétlenül szüksége van Michels-nek. A tréner nagyon jól ismerte honfitársát, hiszen az Ajax-ban éveken keresztül edzője volt, szinte a kezei alatt emelkedett világklasszis irányítóvá, a csapata agyává. Cruyff kiválóan látott a pályán, a játék minden elemében kiemelkedő volt, és tökéletesen illeszkedett a katalán gárda játékstílusába, amelyet Michels fejlesztett tökélyre. Ő volt a kapocs a védelem és a támadó sor között, de mindkét feladatból maximálisan kivette a részét – itt is. Természetesen, ez nem az Ajax volt, és nem is az „Oranje”, ahol a totális futballt tökéletesen lehetett alkalmazni, viszont az alapelemeket itt is felfedezhették a nézők.

A csapat elsőszámú kapusa Salvador Sadurni volt, aki előtt egy jól összeszokott, keményen a lábán álló védelem helyezkedett el. A jobbhátvéd posztján Joaquím Rifé II állt, a védelem közepén Antoni Torres és Enrique Costas helyezkedett el, míg a balhátvéd szerepkörét De la Cruz látta el. A középpálya agya Johan Cruyff volt, mellette Juan Carlos és Juan Manuel Asensi segédkeztek megteremteni az összeköttetést a védelem és a támadósor között. Juan Carlos rendszerint a középpálya jobb oldalán helyezkedett el, míg Asensi a balon. A kapu előtt közvetlenül a Marcial – Sotil – Rexach hármas helyezkedett el, de a középpályások is közel voltak a támadóvonalhoz. Így nem csoda, hogy az 1973/74-es idény végén Juan Carlos 7, Asensi 11, Marcial 17, Sotil 11, Rexach 9, Cruyff pedig 11 találattal zárt! A támadószekció mind a hat tagja nagyon kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott ebben a rendszerben, amit Michels megvalósított. Az ellenfelek sosem tudhatták, hogy melyikük érkezik a kapu elé, kire kell különösen figyelniük. Kiváló példa volt erre a 22. fordulóban lejátszott Real Madrid – FC Barcelona (0-5) mérkőzés, amelyen a második félidőben Juan Carlos a felezővonal után nem sokkal megkapta a labdát a saját 16-án álló Cruyfftól, végigfutott a madridi térfélen, és 17 méterről hatalmas gólt ragasztott Garcia Remón kapujának bal felső sarkába! Juan Carlos a gólpasszt megelőzően saját térfeléről indult, s Cruyff közel negyven méteres átadással indította. A madridi középpályát teljesen kiiktatta ezzel a labdával, akik azt gondolták az átadásról, hogy az csupán egy felszabadító rúgás. Tévedtek. Az egy tudatosan megkomponált indítás volt, amellyel Juan Carlos begyalogolt a 16-os vonaláig, és irgalmatlanul a Real kapujába lőtte a bőrgolyót. Ez a gól tökéletesen mutatta a „totális futball” átültetését a Barça taktikájára.

Ebben a szezonban a csapat szárnyalt, ami két alapvető dolognak volt köszönhető. Egyrészt, Rinus Michels munkájának, másrészt, Johan Cruyff vezéregyéniségének. Az alapok megteremtése, a rend helyreállítását követően a játékosok nem csupán magukért, hanem egymásért, a közösségért kezdtek el küzdeni, hajtani. A csapatban rejlő klasszis tudás így a pályán eredményekben, játékban is megmutatkozott. Ez pedig egyértelműen Michels munkásságának volt köszönhető, aki fegyelmet teremtett az öltözőben, és rendet rakott a játékosok gondolataiban. Mindenki tudta, mi a dolga, mit szabad, és mit nem. Ehhez járult az új szellemű játékrendszer, amiben mindenkinek megvolt a helye és a feladatköre. Az új taktika több futást, magasabb szintű helyezkedést kívánt mindenkitől, de a játékosok erre maximálisan vevők voltak. Michels munkájának, szisztematikus edzésmódszereinek volt köszönhető, hogy a nagy „öregek” – Antoni Torres García, Salvador Sadurni Urpi – szinte „másodvirágzásukat” élték. Ezt támasztja alá, hogy a kapus 33-34 éves korában nyerte az utolsó két Zamora-díját, s alkotott maradandót a Barça kapujában. Torres is 31 éves volt, mikor eljutott a bajnoki címig, amit Michels szellemiségének, vasakaratának köszönhet, javarészt.

A másik sikerkovács Johan Cruyff volt, aki megérkezésével, pályára lépésével megváltoztatta a csapat mindennapjait. Már első bajnoki fellépésén, 1973. október 28-án a Granada elleni hazai bajnokin (4-0) duplával mutatkozott be a Nou Camp közönségének. Játékengedélyének hosszadalmas megszerzését követően kezébe vette a „gyeplőt”, és igazi „kocsiként” irányította a Blaugranát. Mind a pályán, mind az öltözőben ő volt a vezető személyiség: a játékostársak tisztelték, becsülték, a szurkolók pedig egyenesen imádták. Döntő érdeme van abban, hogy tizennégy esztendő múltán újra a csúcsra jutott az együttes, és sikerült elhódítani a La Liga-elsőséget.

A briliáns játékkal, tökéletes védőmunkával megnyert bajnoki cím azt vetítette előre, hogy egy újabb aranykorszak kezdetén jár a Klub. Sajnos azonban, nem így történt. A következő két idényben nem sikerült újra a bajnokság élén végezni, az eredmények elmaradtak, a szurkolók is elégedetlenkedni kezdtek. Hiába érkezett 1974 nyarán a klubhoz a holland válogatott és az Ajax másik meghatározó egyénisége, Johan Neeskens, nem sikerült megismételni az 1973/74-es idény teljesítményét, és eredményeit. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a túlzott rend, keményen fenntartott fegyelem már nem minden játékosnak tetszett, s ez megbontotta a csapategységet. Másrészt, a csapatból a tapasztalt játékosok, sorra akasztották szögre a „stoplisukat”; így tett Sadurni, Torres is. A helyükbe lépők pedig még nem tudták a rutinjukat pótolni.

Az elmaradó eredmények, a szurkolók egyre erősödő moraja döntő lépés meghozatalára késztette a Klub vezetőit, akik engedve a nyomásnak 1975 nyarán menesztették Michels-t, s a helyére a nyugatnémet Hennes Weisweilert nevezték ki, aki az azt megelőző években a Borussia Mönchengladbachhal kiemelkedő sikereket ért el. Azonban a német tréner nem tudta visszahozni azt a csapategységet, ami Michels idején megvolt. Emellett pedig a csapat karmesterével, Cruyffal sem tudott „zöldágra” vergődni, így egyetlen idény után menesztették őt is. A padra pedig 1976. májusban visszatért Rinus Michels, hogy újabb két esztendőn keresztül irányítsa az FC Barcelona szakmai munkáját.

A visszatérő Michels-nek nem volt könnyű dolga. Az öltözőben megint a fejetlenség, a klikkesedés lett úrrá, így megint csak a rendteremtéssel kellett kezdenie ténykedését. Ehhez jött a tény, hogy az elmúlt évek meghatározó játékosaira már nem számíthatott: Torres, Sadurni és Rifé II játékára sem, így kulcspozíciókban kellett új játékosokat beépítenie a csapatba. A kapuba Pedro María Artola került, míg a védelembe alapemberré emelkedett Miguel Bernardo „Migueli”, a következő évtized korszakos zsenije. A csatársorban Sotil pótlására az ifjú Manuel Clares-t építette be, aki az 1976/77-es idényben 22 találatával házi gólkirály lett.

Hiába a kiváló játékosok sora, a két Johan meghatározó teljesítménye, a bajnoki címig vezető úton mindig valami közbejött, így utolsó két idényében két ezüstérem volt a „jutalma” munkásságának. 1978 nyarán végleg búcsút vett a katalán csapat kispadjától, utolsó ténykedéseként azonban még Spanyol Kupa – győzelemig vezette a Barçát. Az 1978. április 19-i fináléban 3-1 arányban legyőzte csapatával a Las Palmas együttesét, Rexach duplájával, ill. Juan Manuel Asensi egy góljával. Így a búcsú igazán emlékezetesre, és szépre sikeredett.

1978 nyarán a Klubnál elnökválasztást rendeztek, aminek eredményeként Josep Lluís Nunez került az elnöki székbe, aki azonban nem Michelsszel képzelte el a jövőt. Így helyére a Klub egykori játékosa, a francia Lucien Müller került.

A holland válogatott élén

Az „Oranje” élén négyszer alkalommal ült, és vezette a nemzeti tizenegy szakmai munkáját. Első megbízatására 1974-ben, másodikra 1984-85-ben, a harmadikra 1986-88-ban, az utolsóra pedig 1990-92-ben került sor.

Első megbízatása jóformán csak az 1974. éni NSZK-beli labdarúgó-világbajnokság idejére szólt. A holland nemzeti csapat már kijutott a VB-re, amikor 1974 tavaszán a KNVB (Holland Királyi Labdarúgó-szövetség) felkérte az együttes szakmai munkájának irányítására. Ekkor Michels az FC Barcelona edzője volt főállásban, és emellett vállalta el a nemzeti csapat irányítását, amit a katalán klub elöljárói is támogattak. A holland szövetség döntése annál is inkább érthető volt, mivel a nemzeti csapat gerincét az Ajax játékosai alkották, akiket Michels kiválóan ismert, így jól összeszokott együttest alkottak.

Első mérkőzését az „Oranje” élén 1974. március 27-én játszotta, amikor is a hollandok 1-1-es döntetlent értek el Ausztria legjobbjai ellen. A VB-n a csoportmeccsek során 2-0-ra verték Uruguayt (Johnny Rep duplázott), majd gólnélküli döntetlent játszottak Svédországgal, végül 4-1 arányban verték Bulgáriát (Neeskens kétszer volt eredményes, mellette Rep és de Jong vette be a bolgárok kapuját). A hollandok két győzelemmel és egy döntetlennel a csoport élén végeztek, megelőzve a svédeket, Bulgáriát és Uruguayt.

A középdöntő csoportküzdelmei során veretlenül jutottak a döntőbe. Előbb Argentínát fektették két vállra egy laza 4-0-lal (Cruyff duplázott, mellette Krol és Rep voltak eredményesek), majd az NDK-t verték 2-0-ra (Neeskens és Rensenbrink találataival). Az utolsó körben jöhettek a brazilok, akiket Neeskens és Cruyff góljaival 2-0-ra vertek meg.

A fináléban 1974. július 7-én következhetett a házigazda nyugat-németek elleni mérkőzés, amely sokáig emlékezetes, s a hollandok számára fájdalmas 90 perc marad. A találkozó elején a német védelem hibázott, és Cruyff ellen szabálytalanságot követtek el, aminek következtében Jack Taylor játékvezető büntetőt ítélt a hollandok javára. A jogos tizenegyest Johan Neeskens értékesítette, így a 2. perc elején ez állt a müncheni Olimpiai-stadion eredményjelzőjén: NSZK – Hollandia 0-1. A korai gól azonban inkább a hollandokat zavarta meg, nem pedig a németeket kötötte béklyóba. A vezetést követően Michels fiai nem úgy játszottak, ahogy megszokhatták tőlük, s a németek fokozatosan vették át a játék irányítását, és már az első félidő végére kialakították a 2-1-es végeredményt: Paul Breitner (büntetőből) és Gerd Müller góljaival. Így a látványosan és addig eredményesen játszó hollandoknak meg kellett elégedniük a világbajnoki ezüstéremmel – mint 1954-ben a magyaroknak…

Következő szövetségi megbízatása ennél eredményesebbre sikerült, ugyanis az 1988-as – ugyancsak – NSZK-beli világversenyen sikerült a csúcsra vezetnie az „Oranjét”. Ezúttal az Európa-bajnokságot rendezték meg a nyugat-németeknél, és a hollandok a „B” jelű csoportba kerültek Szovjetunió, Írország és Anglia társaságában. Az első mérkőzésen 1-0-s vereséget szenvedtek a szovjetektől, majd Marco van Basten triplájával 3-1-re verték az angolokat, végül 1-0-ra (Kieft volt a gólszerző) az íreket, így a csoport második helyén végezve jutottak be az elődöntőbe. A döntőbe jutásért az NSZK-val kellett megmérkőzniük, a hamburgi Volkspark-stadionban. A meccsen a németek szerezték meg a vezetést Matthäus tizenegyes-góljával, majd Ronald Koeman büntetőjével egyenlítettek. A mérkőzés végén van Basten talált Schumacher hálójába, beállítva ezzel a 2-1-es végeredményt.

A döntőben jöhettek újra a szovjetek, de ekkor már a hollandok domináltak, és Gullit, ill. van Basten góljaival 2-0-ra verték a keleti válogatottat. A torna gólkirálya Marco van Basten lett, öt találatával. Ezzel a győzelemmel vonult vissza a nemzeti tizenegy éléről Rinus Michels – de csak átmenetileg.

1990-ben újra felkérték, hogy vezesse ki a csapatot az 1992-es Európa-bajnokságra, amit sikerrel is abszolvált az idősödő tréner. A csoportmeccsek során 1-0-ra verték Skóciát (Bergkamp góljával), majd 0-0-s döntetlent játszottak a Független Államok Közösségével (volt Szovjetunió), végül 3-1-re verték az NSZK együttesét (Rijkaard, Rob Witschge és Bergkamp találataival). Az elődöntőben a dánokkal kerültek össze, ahol a 120 perc végén 2-2 állt az eredményjelzőn, így következhettek a tizenegyesek, amiben az északiak bizonyultak jobbnak: 5-4-re verték a hollandokat. Az EB-t követően Michels nemcsak a válogatott éléről vonult vissza, hanem az edzői pályafutástól is.

Ami összeköti Kubrick és Michels munkásságát

Amikor Michels tevékenységét, korszakalkotó munkásságát taglalja az ember, óhatatlanul megakad a szeme a következő pár szón: „La naranja mecánica”. Magam sem tudtam sokáig megfejteni, hogy mi is ennek a kifejezésnek, megnevezésnek a háttere. Aztán hosszas keresgélés után rájöttem, mintegy megvilágosodtam. Ezzel a címmel jelent meg Anthony Burgess könyve 1962-ben, amelyet 1971-ben a híres filmrendező, Stanley Kubrick rendezésében került a mozikba. A könyv címe – „La naranja mecánica”, angolul „Clockwork orange” – számtalan lehetséges jelentést hordoz magában. Burgess szerint a cím egy régi mondásból származik, ami így hangzik: „Olyan ritka, mint a mechanikus narancs”. Másik olvasatban az „orange” szó a maláj „ourang” szóból ered, amelynek jelentése: „személy”. Ebben az olvasatban a film címe: „A mechanikus ember”. Ez arra utal, hogy a jövőben az emberek olyanokká válnak, mint a gépek, amelyeket át lehet programozni, és ezáltal irányítani. Burgess műve szorosan illeszkedik Orwell „1984”, és Aldous Huxley „Szép új világ” című alkotásaihoz, melyek a programozott emberi világról szólnak, melyben az emberek minden lépése meg van tervezve, megmondják nekik, mit gondoljanak, hogyan éljenek.

Ezt a könyvet vitte filmre Stanley Kubrick 1971-ben, s ezt ültették át a Michels-féle taktikára. Ugyanis a holland edzőnél is minden meg volt tervezve, mindent megkomponált előre.  A pályán a játékosokat olyan rendszerben játszatta, amiben mindenkinek megvolt a pontos feladatköre: egyszerre támadott, s egyszerre védekezett.

Amikor 2005. március 3-án elhunyt, egy egész világ gyászolta a korszakalkotó trénert, a futball megújítóját, forradalmasítóját. Edzői felfogása máig elevenen él, számos klubnál, válogatottnál alkalmazzák, hatása örökké él. De nemcsak kiváló edző, hanem nagyszerű, karakteres személyiség is volt, aki nem ismert „irgalmat”. Számára csak a futball létezett, ennek rendelt alá mindent, még a magánéletet is. Rend, fegyelem, határozottság – ezek voltak edzői filozófiájának zsinórmértékei, eszerint irányította aktuális együtteseit, és vált eredményessé, sikeressé. Legyünk büszkék rá, hogy hat idényen keresztül trenírozta a Barçát, és hozta vissza a Camp Nou-ba a sikereket, a győzelem ízét.

KÖSZÖNJÜK MESTER!
Bedankt, meester!
Gràcies, Rinus!