Terry Venables

Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

‘El Tel’ – a taktika angol mestere

Egy sikeres pályafutás kezdete

Terence Frederick „Terry” Venables 1943. január 6-án született az Essex-beli Dagenham (Egyesült Királyság) városában; fiatal kora óta az „El Tel” becenévvel illették, s edzőként is így vonult be jó pár Klub történelmébe – így a Blaugranáéba is. Aktív labdarúgó volt az 1960-70-es években, majd ezt követően az edzői pályára lépett.
Játékosként szerepelt a Chelsea (1960-1966, 202/26), a Tottenham Hotspur (1966-69, 115 bajnoki / 5 gól), a Queens Park Rangers (177/19), ill. a Crystal Palace (1974-75, 14/0) csapataiban. Posztja szerint középpályás volt, aki inkább védekező, semmint támadó feladatokat látott el. Legnagyobb sikerét a Tottenhammel érte el, ahol 1966/67-es idényben FA Kupát nyert. Edzőként sokkal sikeresebb tudott lenni.

Játékoskarrierjét 1975-ben fejezte be, ezt követően kisebb csapatoknál játszott még, de jobbára edzői pályájára készült. Az angol válogatottban két alkalommal lépett pályára.

Edzői pályafutását utolsó csapatánál, a Crystal Palace-nál kezdte, ahol Malcolm Allison vezetőedző segédje lett. 1976-tól 1980-ig dolgozott a Palace együttesénél, mint vezetőedző: 1976 nyarán ugyanis Allison a Galatasaray csapatához ment, a klubvezetés pedig a mindössze 33 esztendős Venables-re bízta a csapat szakmai munkáját. 1976. júniusa mozgalmas időszak volt a számára, hiszen az Arsenal is őt szemelte ki a híres Bertie Mee edző utódjául, ő azonban ezt visszautasította: jól tudta, hogy ehhez még nincs meg a kellő tapasztalata. Ezt követően nyaralni ment a Földközi-tenger nyugati medencéjéhez, és Mallorcánál vitorlásbalesetet szenvedett: 40 öltéssel varrták össze a sérülését.

A következő négy idényt a Crystal Palace együttesénél töltötte, ahol egy meglehetősen fiatal csapat építésébe kezdett. Nagy bizalommal fordult a fiatal, ifjú tehetségek felé, akikből aztán ütőképes csapatot épített. A Cristal Palace a harmadosztályban szerepelt, mikor átvette őket, majd 1976/77ben a másodosztály bajnokai lettek, 1978/79-ben pedig megnyerték a másodosztályt is. Így az utolsó Palace-nál töltött idényében már az első osztályban is megmutathatta edzői képességeit. 1984 nyarán csapatot váltott, s a Queens Park Rangers szakmai munkájának irányítója lett, ahol tovább csiszolta a tudását.

A QPR együttesével is sikeres tudott lenni, hiszen az 1981/82-es idényben megnyerte velük a harmadosztályt, s így a Championshipben szerepelhettek a következő szezonban. A másodosztályban sikeresen bennmaradtak, így sikerrel a háta mögött vehetett búcsút a ködös Albionnak. Még nagyobb sikert ért el az 1982/83-as idényben, amikor az FA Kupa-fináléjáig vezette a QPR-t: a döntőben a Tottenham Hotspurrel szemben maradtak alul. Emellett pedig megnyerte a másodosztály küzdelmeit is a QPR csapatával, így a következő szezont a legmagasabb osztályban játszhatták, ahol végül az ötödik helyen végeztek (1983/84), s a következő évben indulhattak az UEFA Kupában.

Venables megérkezik Barcelonába

1984 nyara az FC Barcelonánál újabb edzőváltással kezdődött. Az alig másfél évvel korábban érkező César Luis Menottinak mennie kellett, miután – újfent – bajnoki elsőség nélkül maradtak a katalán szurkolók. Az argentin válogatottal 1978-ban világbajnoki címet nyerő Menotti sem bizonyult megváltónak, s az 1984-es spanyol Kupa-döntőn bemutatott „harci események” is negatív hatással voltak a megítélésére.

Az argentin szakember helyére Josep Lluís Núñez elnök egy kiváló angol szakembert „nézett ki”. A Katalán Óriás első számú célpontja Bobby Robson lett, aki 1982-től kezdve az angol válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. A két évvel korábban elkezdett szakmai munkát nem kívánta félbehagyni a „háromoroszlánosoknál”, így maga helyett egy feltörekvő, ifjú edzőt javasolt. Nem fogjátok kitalálni, de igen: Terry Venables-t. Zárójelben jegyzem meg, hogy Sir Bobby sem lett „elfelejtve” Barcelonában: 1996 nyarán ő váltotta Johan Cruyffot az edzői tisztségben.

1984 nyarán azonban ’El Tel’ ideje jött el: az angol bajnokságban bizonyított, előszeretettel nyúlt a fiatal tehetségekhez, ambiciózus volt, pályája elején – de mégis kellő tapasztalattal. A katalán klub vezetése elfogadta Bobby Robson javaslatát, s maradt az eredeti elképzelésénél az elnök is: Angliából hoznak edzőt a csapat számára. Azt gondolták, hogy a csapat „életre keltéséhez” szükséges egy más stílusú edző kinevezése, aki – úgymond – „kívülről” jön, a belső ráhatásoktól mentesen tudja a kezébe venni a szakmai munka irányítását. Terry Venables pedig érzett magában már annyi erőt, felkészültséget, hogy a Camp Nou „nehéznek” ígérkező kispadjára leüljön. Tisztában volt azzal a szomorú ténnyel, hogy a Katalán Óriás szurkolói immáron tíz idény óta nem örülhettek spanyol bajnoki címnek. Az elvárás az új, s egyszersmind ifjú felé egyértelmű volt: Primera División-elsőséget „követelt” Camp Nou nézőközönsége. Szóval: Venables tudta, milyen feladatra szerződtetik, s mire vállalkozik.

Venables hamar munkához is látott: ifjonti hévvel vetette bele magát a munkába a csapatnál, ami átragadt a játékosokra is. 41 évesen került egy európai nagy csapat élére, de ez egyáltalán nem látszott meg a döntésein. Kinevezése után, az első döntésével pedig nemcsak a vezetőknél, de a szurkolóknál is jó pontot szerzett: a Menotti idején beszüntetett délelőtti edzéseket azon nyomban visszaállította. Ugyanakkor volt egy érdekes döntése is 1984 nyarán: a szurkolók, a közakarat és az elnökség is egy mexikói zseni leigazolására ösztökélte – egy bizonyos Hugo Sánchez szerződtetésére. ’El Tel’ azonban inkább az Angliából általa jól ismert, Steve Archibald leigazolása mellett kardoskodott: tőle a gólokon túl azt is várta Venables, hogy a csapaton belül amolyan bizalmi embere is legyen. A tréner akarata érvényesült: Archibald érkezett a katalánokhoz, a mexikói pedig a „blancóknál” kötött ki, s vált korszakalkotó csatárrá.

Amikor kinevezték az FC Barcelona edzőjévé, mindenképpen szüksége volt egy gólerős csatárra, hiszen Diego Maradonától megszabadult a Klub. A szurkolók nagy része az Atlético Madrid akkori gólvágóját, a mexikói Hugo Sánchezt szerették volna a csapatban látni. Azonban Venables másképp gondolkodott, ezért tárcsázta a Tottenham elnökének a telefonszámát, s arról érdeklődött: van-e esélye arra, hogy Steve Archibaldot Barcelonába költöztesse?

Steve Archibald 2013-ban így emlékezett vissza erre az időszakra: „Nekem nem állt szándékomban Spanyolországba menni. Jól éreztem magam a Spurs-nél, azonban a klubnak pénzre volt szüksége, így nem maradt más választásom, mint elfogadni a Barça ajánlatát.” Majd így folytatta: „Emlékszem, Hugo Sánchez és egyszerre értünk Barcelonába, egy szállodában laktunk. Ő az emeleten, én a földszinten egy szobában.” A transzfer azonban nem ment ilyen simán. Itt pedig hívjuk segítségül a Klub akkori alelnökének, Joan Gaspartnak az emlékezetét. A mexikói csatárral Gaspart tárgyalt, s minden pontban megegyezett vele: kezet adtak a szerződésre, egy kiadós vacsora keretében meg is ünnepelték azt egy mexikói étteremben, hogy Hugo Sánchez 1984 őszétől a Blaugrana mezét fogja viselni. Venables azonban ragaszkodott Steve leigazolásához, s megvétózta a Sánchez-transzfert. Pár nap múlva Gaspart kénytelen volt sűrű elnézés kérések közepette közölni a mexikóival, hogy az ügyletből mégsem lesz semmi.

Pár nap múlva Archibald megjelent a sajtó előtt Núñezzel az oldalán. A Barça Presidentéje pedig kijelentette, hogy a skót alkalmas lesz arra, hogy a csapat megszabaduljon Maradona rossz szellemétől. A szurkolók azonban nem voltak elragadtatva a transzfertől, ők amexikóit szerették volna mindenáron Barça-mezben látni.
Venables azonban meg volt győződve arról, hogy jól döntött. S ezt támasztja alá Julio Alberto visszaemlékezése is: „Steve igazán jól tudta, hogyan kell játszani, mozogni labda nélkül is, hogyan kell a játékostársakat kiszolgálni, segíteni, jól helyezkedni a pályán”. Archibald nem volt egy Maradona – semmilyen szempontból sem: alázatos volt, profi, igazi csapatember, a megbízhatóság példaképe. A hozzáállásával, a pályán mutatott játékával, góljaival pedig meggyőzte a szkeptikusokat.

A Menotti-korszak „anarchikus” időszakát felváltotta a Venables-féle pragmatizmus: a csapat visszanyerte régebbi arculatát, személyazonosságát. Az FC Barcelona nem egyének összességére, hanem csapattársak szoros szövetségére kezdett újfent hasonlítani: a csapatérdek felülmúlta, felülírta az egyén érdekeit. S mindez Venables-nek volt köszönhető. És Archibaldnak is, aki góljaival nem a „saját érdekeit”, hanem a csapat egészének érdekét tartotta szem előtt, azt próbálta szolgálni.

A skót csatár aztán nem bánta meg a váltást: az első barcelonai idényében a katalánok meghatározó játékosa lett.
’El Tel’ ezen döntése rejtett magában némi kockázatot, hiszen a csapatnak ekkoriban volt egy igazán karakteres, karakán karmestere: Bernd Schuster, aki nem nagyon tűrt meg maga mellett egy másik vezéregyéniséget: már az első adandó alkalommal akadt némi összezörrenés a skót és német között. Mind Archibald, mind Schuster magának akarta a 8-as számú mezt, végül a „Szőke Angyal” hátára került, míg Archibald megörökölte Maradona mezét.

Venables esetében maximálisan igaz volt a mondás, miszerint az „új edző, jól seper”. A bajnoki rajt egyszerűen álomszerűen indult: a sorsolás szeszélyének köszönhetően az 1984/85-ös idény egy „El Clásícó”-val indult a Santiago Bernabéu-stadionban. Az angol tréner a következő összeállításban küldte fel csapatát Madridban: ’Urruti’ – José Vicente Sánchez, Migueli, José Ramón Alexanco, Julio Alberto – Schuster, Ramón María Calderé, Victor Muñoz, Rojo – ’Lobo’ Carrasco, Archibald. S ez a tizenegy letarolta a Real Madridot az otthonában: Ángel öngólja után Calderé és Steve Archibald is bevette Miguel Ángel kapuját, így 3-0-s sikerrel debütált a padon ’El Tel’ – a Real otthonában. Az antré ennél jobban nem is sikerülhetett volna. S a kezdeti lendület egészen a 16. fordulóig kitartott, onnan meg kisebb „göröngyökkel” folytatódott, s bajnoki címben csúcsosodott ki az idény végén.

Az első öt fordulóban nem talált legyőzőre a csapat, minden meccsét megnyerte: a Real Madridot, a Real Zaragozát, az Espanyolt, a Betis Sevillát majd az Osasunát. Mivel a 16. fordulóig nem szenvedtek vereséget, így tetemes előnyre tettek szert: 10 győzelem és öt döntetlen állt a csapat neve mellett, 25-5-ös gólkülönbséggel megspékelve. A második Real Madid 5 pontos hátrányban volt, azonban a 18. fordulóban következhetett a Camp Nou-beli „klasszikus”, ahol a Barça 3-2 arányú győzelmet aratott – a gólokat Gerardo, ’Migueli’ és Vigo Benítez Estéban szerezték -, így megnyugtató előnyre tettek szert Venables fiai. Az FC Barcelona rajt-cél győzelmet aratott az 1984/85-ös idényben: az első fordulóban az élre állt, s a következő 33 forduló során sem engedte ki a kezéből a „marsallbotot”.

A csapat sikereiben döntő szerepet játszottak az új igazolások, akik tökéletesen beilleszkedtek a Barça játékába: a csatársorban Archibald és Bernd Scuster kiváló párost alkottak; néha úgy tűnt, mintha már évek óta együtt játszottak volna. Ennek köszönhetően a „Szőke Angyal” 11, Archibald 15 gólt ért el a bajnokságban. Mellettük Francisco Javier Clos (6), ’Lobo’ Carrasco (4), ’Migueli’ (4) voltak a csapat legeredményesebb tagjai, a bajnoki cím letéteményesei. A bajnoki arany másik összetevője a taktikai hadrend volt: ’El Tel’ érkezéséig a csapat nem igen játszott 4-4-2-es felállásban, ő viszont ezt preferálta, aminek döntő jelentősége lett az első idénye sikereiben. A siker harmadik záloga, a szinte áthatolhatatlan védőfal, amelyet Miranda Concepción Gerardo – José Ramón Alexanco – Bernardo ’Migueli’ – Julio Alberto Moreno alkottak: ez a védőnégyes – megspékelve a zseniális ’Urruti’ kapussal – a 34 bajnoki meccsen mindössze 25 gólt kapott (ez volt az 1980-as évtized legjobb Barça-mutatója).

A győztes szezon után mindenki abban reménykedett, hogy a sikereket nemcsak hazai környezetben, hanem a BEK-ben is meg lehet majd ismételni. Minden adott is volt ehhez: a keret együtt maradt, a taktika jól működött, a játékosok megvoltak hozzá. Aztán, hogy mindez mégse sikerült, ahhoz számtalan tényező vezetett el, amelyek közül a legfontosabb volt a csapategység megbomlása, és – lássuk be – Venables rossz döntése a végkimenetel fázisában. A Schuster-Archibald-tengely megbomlott, aminek oka a skót zseni számtalan, kisebb sérülése volt az idény során. A skót gólvágó csupán 13 bajnokin tudott pályára lépni, s négy góllal zárta a szezont. Venables viszont vakon bízott Archibaldban, így amikor nem volt teljesen egészséges, akkoris a csapatba állította. Bár ne tette volna, mert ez a döntése nagyban hozzájárult az 1986. május 7-i BEK-döntő elvesztéséhez. A Sevillában, szinte hazai közönség előtt elbukott BEK-finálé pedig évekre visszavetette a csapatot, mély nyomot hagyott a szurkolókban, a játékosokban is: közel fél évtized kellett ennek a sokknak a kiheveréséhez.

Mivel a bajnoki remények az 1985/86-os idényben hamar elszálltak, esély sem volt a Real Madrid megállítására, ill. az előző idényben begyűjtött elsőség megvédésére, a katalánok minden erejükkel a BEK-trófea elnyerésére koncentráltak. S erre a koncentrációra szüksége is volt a csapatnak, és Venables-nek is, hiszen jó pár alkalommal pengeélen táncolt a Barcelona továbbjutása. Már az 1. fordulóból nagy nehézségek árán „kecmergett” tovább a Barça: a Sparta Prahát csak idegenben lőtt több góljuknak köszönhetően verték ki. Hiába nyert az együttes 2-1-re a csehszlovák fővárosban (Clos duplázott), hazai pályán 1-0-s vereséget szenvedtek. A nyolcaddöntőben megint csak „rezgett a léc” az FC Portóval szemben: a Camp Nou-ban 2-0 lett a meccs vége (Schuster és Marcos Alonso góljaival), a visszavágón viszont 3-1-re kikaptak (Archibald lőtte a továbbjutást jelentő gólt), így megint az idegenben lőtt gólnak köszönhették a továbbjutásukat.

A negyeddöntőben, a másik esélyes csapat, a Juventus következett – érdekes, ez volt a legsimább párharc (otthon 1-0-s győzelem [Julio Alberto], idegenben 1-1 [Archibald] lett). Az elődöntőben következett az IFK Göteborg, ki ne emlékezne erre a párharcra? A svéd városban 3-0- ’zakót’ követően jöhetett a visszavágó, ahol a meccs elején a svédek gólt értek el. ’Urruti’ azonban hatalmas elánnal futott a gólt megadó játékvezető után, s addig reklamált, míg az olasz Paolo Casarin visszavonta a svédek – amúgy szabályosnak tűnő – találatát. Maradt a 0-0. A többi pedig már történelem: az Archibaldot helyettesítő ’Pichi’ Alonso mesterhármasával egalizálta a csapat az összeszedett hátrányt, majd jöhettek a büntetőrúgások, ahol ugyancsak nem állt jól a Barça szénája: a harmadik körben ’Lobo’ Carrasco büntetőjét védte Wernersson, így elég rosszul álltak a katalánok. Az utolsó két sorozatban aztán Francisco Javier González Urruticoetxea a mennybe emelte a Katalán Óriást: az ötödik párban előbb kivédte Roland Nilsson 11-esét, majd ő maga állt a labda mögé. A két kapus párharcából ’Urruti’ került ki győztesen, ezzel öt sorozat után 4-4-re álltak a felek. Az utolsó sorozatban ’Urruti’ megint védett, a mindent eldöntő tizenegyest pedig Victor Munoz lőtte be. 25 év után a Barça újra BEK-döntőt játszhatott, Sevillában.

A döntőre készülő együttes azonban nem volt a tökéletes állapotban. Ebben komoly szerepe volt Terry Venables-nek is. Az angol tréner – mint azt már említettem -, vakon bízott a sérült, fizikailag nem tökéletes állapotban lévő Archibaldban, így a döntőre az angolt nevezte a kezdőbe az elődöntő hőse, Ángel ’Pichi’ Alonso helyett. Ami azonban ennél nagyobb problémát jelentett, az az a tény, hogy ezzel a döntésével megbontotta az öltözői közösséget, a csapat belső egységét. Jó pár játékos nem értett egyet ’El Tel’ döntésével, köztük a hangadó, Bernd Schuster sem. Amíg azonban a játékosok nagyobb része csendben maradt, addig a német középpályás nem rejtette véka alá a gondolatait: a hírek szerint, dörgedelmeitől zengett az öltöző, amit Venables fejéhez vágott. S a döntő végkimenetele szempontjából, azt kell, hogy mondjuk: Schusternek igaza volt/lett. A sevillai estében a csapat a tudásához képest nagyon gyengén játszott, a Steauát irányító Jenei Imre pedig tökéletes taktikát választott a Katalán Óriás ellen. A látványos játékból semmi sem maradt, a Barça csak vergődött, amiben minden bizonnyal szerepet játszott, a nem tökéletes csapategység is. Érdekes momentuma volt a döntőnek, hogy Schustert a 85. percben lecserélte Venables, mire a „Szőke Angyal” bement az öltözőbe, lezuhanyozott, és elhagyta a stadiont.

Ahhoz képest, hogy a csapat azzal a céllal futott neki az 1985/86-os idénynek, hogy megvédi a bajnoki elsőségét, s megnyeri a BEK-et, végül meg kellett elégedniük a Spanyol Ligakupa-elsőséggel. Sovány vigasz volt, mondhatjuk. A vezetőség a sikertelen szezon után hosszú ideig gondolkozott a jövőn, végül úgy döntöttek, hogy Venablesszel vágnak neki az 1986/87-es idénynek is. Az angol tréner pedig – miután megerősítették a posztján – Bernd Schuster száműzte az első keretből, ugyanakkor eladni nem adták el. Az egész idényt a „Szőke Angyal” nélkül játszotta le a Katalán Óriás, aki majd csak az 1987/88-as idényben lesz újra a csapat tagja. Schuster mellett Archibald is a kereten kívülre került, ő azonban a makacs sérüléseinek köszönhetően. Rajtuk kívül ’Urruti’ is a cserepadra került, ő viszont a kora okán: 35 évesen ő maga is megelégedett a másodhegedűs szerepkörrel. Utóda Zubizarreta lett.

Év	Érkezett játékosok
1984	Steve Archibald, Ramón María Calderé, Luis Milla, Juan Carlos Rojo
1985	Raúl Vicente Amarilla
1986	Roberto Fernández, Andoni Zubizarreta, Gary Lineker, Mark Hughes

Az 1986/87-es idény hasonlóan kiváló eredményekkel kezdődött, mint Venables első szezonja: az első kilenc fordulóban nem talált legyőzőre a Csapat, miközben a 8. fordulóban lejátszották a szezon első „klasszikusát”, méghozzá Madridban. A mérkőzés nagy küzdelmet, de kevés látványosságot hozott magával, s egy-egy gólt mindkét oldalon; a Blaugrana gólját Ángel Pedraza szerezte a 6. percben. A csapatra a masszív védekezés volt a jellemző a szezon nagy részében: igaz ugyan, hogy elöl kevés gólt értek el, de a védelem még jobban teljesítetett – még kevesebbszer kellett a háta mögé nyúlnia Zubizarretának. Nem csoda, hogy az 1986/87-es idény Zamora-díját az új szerzemény érdemelte ki. Elöl Lineker nagyon hamar beilleszkedett új csapatába, könnyedén felvette a spanyol liga ritmusát, s fontos gólokat szerzett. A szezon csúcspontja – az angol számára – a 25. fordulóban jött el, amikor a Camp Nou-ban, telt ház előtt, az ő mesterhármasával győzte le a csapat a Real Madridot. Linekert végleg megkedvelte a Katalán Óriás közönsége. Az idény meglehetősen hosszúra sikeredett, hiszen a spanyol szövetség kitalálta, hogy a 34 fordulós „alapszakasz” után az 1-6. helyezettek még egyszer játsszanak egymással, így 44 fordulósra duzzadt ez az idény. Sajnos, a szezon utolsó szakaszára a Barça elfáradt, nem várt pontvesztések csúsztak be, így ismét csak a bajnoki ezüstéremmel kellett megelégedniük az ősi rivális mögött.

Az UEFA Kupában, s a Spanyol Kupában sem sikerült kiemelkedő eredményt elérni ebben a szezonban, s ezek a fejlemények nem tettek jót „El Tel” renoméjának, a Camp Nou hangulatának, s az elnökség helyzetének sem. A hazai kupában már a nyolcaddöntőben kiesett a csapat az Osasunával szemben, az UEFA Kupában pedig a Dundee United jelentette a végállomást a negyeddöntőben. Ezek a meglepő vereségek tovább borzolták a kedélyeket, s ’El Tel’ is érezte: a nyár „meleg” lehet a számára. A legfontosabb a csapategység teljes helyreállítása lett volna: az elmúlt szezon eredményeire rányomta bélyegét Schuster száműzése. Azzal mindenki egyetértett az öltözőben, hogy a sevillai estén bemutatott viselkedése helytelen volt, de az egész idényre szóló száműzése már megosztotta az öltözőt. A csapat nem csupán a karmesterét, hanem a vezérét is elvesztette erre a szezonra, aminek aztán meglett a következménye. Siker nélkül maradt a Barça. Ehhez párosult, hogy Mark Hughes sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a spanyol liga teljesen idegen volt a számára, nem tudta azt nyújtani, amire valójában képes, s amiért őt igazolták – 28 bajnokin mindössze négy gólt ért el. Egy csatártól ez meglehetősen halvány teljesítmény. Nem véletlen, hogy 1987 nyarán kölcsönadták a Bayern München együttesének, majd 1988-ban túladott rajta az FC Barcelona.

A sikertelen idényt követően a klubvezetés továbbra is bízott ’El Tel’ szakmai munkájában, így megint csak támogatásukról biztosították. Csakúgy, mint egy esztendővel korábban. Venables annyi engedményt tett, hogy revideálva álláspontját, visszavette a csapatba Bernd Schustert: a Klub és a szurkolók, ill. az öltöző „enyhe nyomásának” engedve, rendezte viszonyát a „Szőke Angyallal”. Az 1987/88-as szezon azonban meglehetősen rövidre sikeredett Venables számára: a 4. fordulót követően megköszönték a munkáját, s érdemei elismerése mellett menesztették az FC Barcelona kispadjáról. A szakmai munkával pedig Luis Aragonés-t bízták meg a szezon hátralévő részére. Venables menesztése várható volt, hiszen az 1. fordulóban még nyert a csapat a Las Palmas otthonában (egy öngóllal és Roberto Fernández találatával), ezt követően azonban három vereség következett, amiből kettő hazai közönség előtt. Terry Venables helyzete tarthatatlanná vált. Az az igazság, hogy Venables előbb az öltöző bizalmát „vesztette el”, majd a szurkolók támogatását, végül a klubvezetés számára sem maradt más választás, mint a menesztése. Már 1986 nyarán rezgett a „léc”, akkor azonban még nem volt elveszve minden, a szurkolók is bíztak benne valamelyest, így megkapta a bizalmat újabb egy évre. 1987. szeptember 20-án azonban már nem volt menekvés a számára: a sorsa megpecsételődött a Barça – Valencia (0-1) bajnokit követően.

’EL TEL’ EDZŐI FELFOGÁSA, HITVALLÁSA

• ‘El Tel’ nagy hangsúlyt fektetett a játékosokkal való párbeszédre: szemtől-szemben nagyon sokat magyarázott a játékosainak;
• Jó megérzéssel nyúlt a fiatal játékosokhoz, akiket szivesen épített be a csapatába;
• Az információkat jobb szerette egyszerre a játékosa tudomására hozni;
• Az edzések, vagy mérkőzések előtti megbeszélés nem más, mint az edzéseken elvégzendő feladatok, mozdulatok, módszerek emlékeztetői;
• Szerette, hogy az adott mérkőzésen tapasztaltakat, látottakat, rögtön a mérkőzés lefújását követően közösen megbeszélte a csapat;
• Képzés és gyakorlás – mindenekfelett.
• A 4-4-2-es felállás híve volt, ahol előnyben részesítette a magas, robosztus, jó testi képességekkel rendelkező hátvédeket – mint pl. a Barçánál Migueli, Gerardo, ill. a balhátvéd Julio Alberto;
• A játékosokkal való kapcsolattartásában, párbeszédében nem alkalmazta az emelt hangtónust: azt vallotta, hogy a rendszeres edzői kiabálásokat a játékosok egy idő után figyelmen kívül fogják hagyni;
• A csapaton belül Venables a „demokratizmus” híve volt. Nem viselkedett autokrataként, nem kívánt „hajcsár” sem lenni. Előtérbe helyezte a beszédet, a problémák nyugodt körülmények között történő, nyilvános megbeszélését;
• A futballt józan fejjel közelítette meg, nagy hangsúlyt fektetve a taktikai felkészítésre. Közösség – taktika – játékos: ennek a hármasnak az egészséges egyensúlya teremt győztes légkört – vallotta.

A játékost érdekeltté kell tenni abban, hogy a taktikát figyelmesen, maximális odafigyeléssel hallgassa végig, s aztán az edzésen azt tegye magáévá.

Edzői hitvallásának alapja, hogy a „játékos egyben ember is”, akiknek a pályán szabadságot kell adni. Játékos-párti hozzáállását támasztja alá, hogy játékosait a média támadásai ellenében sokszor megvédte. Az újságírók kritikájával szemben rendszerint a játékosa „oldalára” állt.

Ugyanakkor az öltözőben keményen igazságos, és szókimondó volt; ritkán dícsérte játékosait, mert azt vallotta, hogy ez „önelégültséghez vezethet”. Instrukciói egyszerre szóltak a csapat egészének, azonban az egyes játékosoknak szóló véleményét is mindenki előtt osztotta meg. Játékosai „egyenes emberként” tekintenek rá, aki sosem kertelt, de mindig az ő „pártjukon állt”.

DISZKUSSZIÓ

Venables barcelonai karrierje álomszerűen indult: rögtön egy „klasszikuson” elért idegenbeli sikerrel. S az első szezonjában innentől kezdve nem volt megállás, csodás játékkal, hihetetlen mutatóval lett spanyol bajnok a vezetésével a Barça. Az ifjúi „hév” átragadt a csapatra, amivel ’El Tel’ munkához látott: nem ismert lehetetlent, a játékosok pedig követték. Felrázta többéves apátiájából a csapatot, s újra La Liga-elsőséget ünnepelhetett a Camp Nou közönsége. A sikerben elévülhetetlen szerepe volt az angol mesternek: újfajta látásmód, taktikai változtatás, új felállás. Mind-mind tökéletesen működött, jól sült el.
A második szezon is hasonló eredményességet sugallt, aztán a végén üres kézzel maradt a Barça: se liga, se BEK-győzelem. S itt valami elromlott: ami addig tökéletesen működött, erodálódni kezdett. A BEK-döntőről durcásan eltávozó Schusterrel véglegesen megromlott a kapcsolata, a keretből is kirakta. Egy teljes idény erejéig. Ez pedig végzetes hibának bizonyult: az eredmények nem jöttek az 1986/87-es szezonban, a szurkolók támogatása apadt, az öltöző rendje véglegesen megbomlott. A „Szőke Angyal” esetében – hogy aktuális hasonlatot hozzak – kicsit „túltolta a biciklit”. Az egész idényre szóló száműzetés kontraproduktívvá vált, a csapat eredményességének, sikerének rovására ment. Nem volt igazi vezére a csapatnak: az erre a posztra kiszemelt Roberto Fernández nem tudott felnőni erre a feladatra, fiatal is volt hozzá, meglehetősen.

Tény és való: Schuster a sevillai estén helytelenül viselkedett, a Csapat érdekei ellen vétett – de a büntetés ezért túlzó volt. Megbosszulta magát ’El Tel’ konoksága: újabb sikertelen év után a bizalom teljesen megrendült. Így 1987. szeptember 20-án menesztették. Visszatért Angliába, ahol a Tottenham Hotspur menedzsere lett, majd 1994-96-ig az angol nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya.

Köszönjük, ’El Tel’!