Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Agustí Montal i Galobart – egy legendás elnök
Nincs egyszerű dolga az embernek, ha egy meghatározó személyiségről kell portrét rajzolnia, mivel végig törekednie kell a pontosságra, a történeti hűségre. Így van ez Montal esetében is, aki hat éven keresztül töltötte be a Klub elnöki tisztét egy rendkívül nehéz időszakban. Ő volt a Blaugrana első jelentős presidentéje a háborút követően, aki igyekezett mindennek megfelelni: a klubnak, hazájának, Katalóniának és mindeközben a politikai vezetésnek is. Ez volt az egyetlen járható út, hogy a gránátvörös-kék klub érdekeit képviselje és ezzel együtt még Katalóniát is szolgálja. Azt mondhatjuk, kiváló stratéga, remek elnök volt, hiszen egy sokak által reménytelennek hitt helyzetből, egy embert próbáló időszakból vezette ki az FC Barcelonát, mely megerősödve elnöksége idején addig nem látott magasságba emelkedett.
Agustí Montal i Galobart 1904-ben született Barcelonában. A család tősgyökeres katalán família volt, akik büszkén vallották magukat e nemzet tagjainak. A diktatúra éveiben sem gondolták ezt másképp, még akkor sem, ha kénytelenek voltak „idomulni” a fennálló rezsim akaratához. Ezzel együtt elnökként is mindent elkövetett, hogy a lehetőségekhez képest a Klub megtartsa nemzeti mivoltát, s ne szakadjon el a gyökerektől. Nem volt könnyű dolga, ezt leszögezhetjük.
Agustí Montal a barcelonai gazdasági élet egyik meghatározó alakja volt, meglehetősen jómódban élt. A család a barcelonai textilipar egyik kulcsfigurájaként vett részt a közéletben, ebből szerezték vagyonukat is, aminek aztán egy jelentős részét közcélokra fordították. Élen jártak a jótékonykodásban, a művészetek pártfogásában, s a helyi ügyek lelkes támogatói voltak. Az 1904-ben született Montal a családi fészekből magával hozta a katalán nemzettudatot, az üzleti gondolkodásmódot. Határozott, egyenes jellem volt, telve pragmatizmussal és pozitív gondolkodásmóddal, amit élete végéig képviselt, s adta át gyermekeinek is, akik az üzletet, a családi vállalkozást továbbvitték. 1934-ben született Agustí nevű fiával pedig még találkozni fogunk az FC Barcelona történelmének ismertetésekor.
Út az elnöki székig
A család jövedelme, a textiliparból származó bevételek nemcsak biztos megélhetést jelentettek számára, hanem a katalán közéletben való részvételt, a pártfogói, jótékonysági tevékenységet is lehetővé tette. Ugyanakkor Agustí a futball elkötelezett híve is volt, mint a katalánok döntő többsége. Ha pedig Katalónia, és futball, akkor nem jöhetett más szóba, mint a C.F. Barcelona.
Miért írom úgy, hogy CF Barcelona? Ez is a francóista rezsim egyik következménye volt. A diktatúra nem engedélyezte a történelmi elnevezés használatát, hanem abban is a spanyol mintát kellett követniük a Klubnál. A madridi kormányzat legfőbb törekvése ugyanis az volt, hogy a katalán kötődés szimbólumait el kell tüntetni, ki kell irtani: így lett a Football Club Barcelona elnevezésből Club de Fútbol Barcelona. Ebből következik, hogy 1941-1975 között a csapat hivatalos elnevezése ez is maradt. Amint elhunyt a Caudillo, a Klub azonnal visszatért a történelmi elnevezés használatához.
Ennyi kis kitérő után térjünk vissza az elnök és korának bemutatásához. Mint a Blaugrana elkötelezett szurkolója, rendszeresen részt vett a Csapat mérkőzésein, és szorított az együttes sikereiért. A Klub támogatása azonban nem merült ki a szurkolásban, hanem anyagi áldozatot is hajlandó volt hozni értük. A vállalaton keresztül támogatta a CF Barcelonát, hogy megfelelő játékosokkal tudja felvenni a harcot a spanyol bajnokságban. Minden követ megmozgatott a Klub anyagi biztonságának megteremtéséért. A fennálló elnyomó rendszer közepette ez nem volt kis feladat, és nem volt veszélyek nélküli. A II. világháborút követő konjunktúrát meglovagolva a család és Montal is növelni tudta vagyonát. Mindeközben már a klub elnökségében is szerepet vállalt. Úgy gondolta, Vendrell alapvetően alkalmatlan az elnöki tisztség betöltésére, és a háborút követő rendkívül instabil helyzet mérséklődése lehetővé teszi, hogy a Blaugrana ismét a fejlődés útjára lépjen, amihez egy megfelelő vezető szükséges. Az ő személyében minden adott volt arra, hogy a klub elnöké váljon. Kellő támogatottság, egzisztencia, kiváló kapcsolatok és a klub iránti elkötelezettség. Céljainak eléréséhez elengedhetetlen volt első lépésben a Katalán szövetséghez, így közvetett módon a politikai vezetéshez fordulni, akik közel egy évet követően végül „zöld jelzést adtak” Montalnak. Így Vendrell 1946-ban lemondott, s ezt követően egyedüli opcióként Agustít ruházták fel az elnöki jogkörrel.
Montal elődei – Enrique Pineyro (1940-43) és Josep Vendrell (1943-46) – is katalánok voltak, de őket a központosított vezetés ültette az FC Barcelona elnöki székébe. Mindketten a központi kormány akaratát képviselték, azonban nem tekinthetjük őket a madridi vezetés egyértelmű „bábjának” sem. Ez az állítás leginkább Vendrellre igaz, aki az egyensúlyra törekedett s mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Csapat újra feljusson a csúcsra a bajnoki küzdelmeket illetően. Munkájának gyümölcse az 1945-ös bajnoki cím lett. A padon Josep Samitier ült, aki ugyancsak normalizált viszonyt ápolt a madridi kormányzattal, és a futballvezetéssel. Voltak, akik ezért „árulóként” tekintettek rájuk, pedig csupán a Klub érdekeit tartották szem előtt. Ha csak óvatosan is, de keresték azokat a lehetőségeket, kiskapukat, amelyek mentén a Barça eredményessé, sikeressé tudott válni. Ezen törekvéseiket pedig siker koronázta: 16 év után La Liga – elsőséget ünnepelhetett a Les Corts közönsége.
Fél évszázada Blaugrana – jubileum sikerekkel
Montal hat esztendős elnöki mandátuma egy kiemelkedően sikeres korszakot ölel fel, amikor a Klub csillaga jelentős emelkedésnek indult, és sikerek övezték a munkát. Elnöksége alatt három edzővel dolgozott együtt Montal: „Pepe” Samitierrel, Enrique Fernándezzel és Ferdinand Daucíkkal. A hat esztendő gyökeres változásokat hozott a Klub életében. Egyrészt, a szakmai munka terén történt hatalmas előrelépés, másrészt pedig, sikerült anyagilag stabilizálni, és prosperálóvá tenni a Klubot. Harmadrészt pedig, jelentős mértékben emelkedett a mérkőzésre járó szurkolók száma, ami felvetette egy új stadion megépítésének a tervét. Mindezen dolgok persze, teljes mértékben összhangban voltak egymással: az egyik következett a másikból, szoros összefüggés volt a fejlődés különböző szegmensei között.
Hogy ez a széleskörű fejlődést generáló folyamat elinduljon, Montal szigorú koncepciót dolgozott ki az újdonsült klubvezetéssel karöltve. Az elnökség is alaposan megváltozott hatalomra kerülésével együtt. Elődje leváltásához szükség volt egy szerfelett erős támogatói bázisra. Főként üzleti kapcsolataira alapozott. A klub élére Barcelona tehetős, a politikától is valamelyest független, előkelő rétegéből választott, így olyan emberek segítették munkáját, mint Narcís de Carreras, Enric Martí, vagy épp Antoni Tamburini.
A szakmaiság került előtérbe, melynek előrelépésével párhuzamosan sor került a keret átalakítására is: az 1940-es évek végén egy teljesen új garnitúra épült be a csapatba, aminek következtében a sikerek mindennapossá, mondhatni megszokottá váltak a Klub életében. A sikerek pedig magukkal hozták a sociók számának jelentős növekedését – több, mint tízezer új pártoló tag csatlakozott a klubhoz –, ill. a mérkőzések iránti érdeklődés nagyságát. Ennek látványos megnyilvánulása volt, hogy a Les Corts irányába addig nem látott szurkolói tömegek indultak meg a hazai meccsek alkalmával.
Montal a szakmai munkába nem szólt bele, csupán a Klub gazdasági, financiális alapjait teremtette meg, hogy a játékosok, edzők, és segítőik biztos talajon állva végezhessék munkájukat. Eközben kényesen ügyelt a Blaugrana társadalmi szerepének megőrzésére is. Mint Gamper egyik követője, s vérbeli Katalán, a politikai helyzethez mérten igyekezett nem csupán a szakmai sikerekre fókuszálni. A szolidaritás, a függetlenség jegyében ebben az időszakban a Les Corts az egyetlen hely volt, mely az emberek számára nem csak szeretett csapatuk otthona volt, szimbolikusan a Katalán identitásé is. Montal tisztában volt a klub entitásával, sőt próbálta erősíteni. Persze, nem egyszer táncolt hajszálon, játszott a tűzzel, mégis vállalta a kockázatot. Ahogy a Més que un club címet viselő írásunkban is írtuk: elnökségének egyik legemlékezetesebb momentuma volt, amikor a stadionban felhangzó Katalán himnuszt úgy állította be a rezsim emberének, mintha az a klub himnusza lenne. 1948-ban pedig odáig merészkedett, hogy a Les Corts 1925-ös, féléves lakat alá helyezésével egy időben az országból kiutasított klubalapító, Joan Gamper bronzmellszobrát kiállította a stadionban és még utcát is elnevezett róla. Ezen kívül még számos hasonló cselekedete volt, amiért felelősségre vonta a politikai vezetés, azonban 1952-ig nem tudták letaszítani a rezsim számára egyre inkább rebellisé váló Presidentét a klub trónjáról.
Az sem meglepő, hogy elsősorban a saját nevelésű játékosok beépítésében, alkalmazásában hitt. Ennek keretében az utánpótlás-képzés fontosságára minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektetett. A munkának a „gyümölcse” aztán az 1950-es évek elején érett be. Vessünk egy pillantást azon játékosokra, akik Montal i Galobart elnöksége alatt épültek be a Barça együttesébe:
| 1946: | Estanislao Basora, Josep Seguer |
| 1948: | Antoni Ramallets |
| 1950: | Gustavo Biosca, Eduardo Manchón, Joan Segarra, Vila Soler |
| 1951: | Cristanto Bosch, Brugué, Kubala László, Tomás Moreno |
Kubala kivételével mindannyian a Klub saját nevelésű, katalán labdarúgói voltak, akik az 1950-es évek sikereiben tevékeny részt vállaltak. Amennyiben végigtekintünk ezen évtized bajnokcsapatain, szinte mindegyikük nevével visszatérően találkozunk. És ebben Montal tevékenységének elévülhetetlen érdemei vannak. Persze, ezt a játékos-politikát nemcsak az anyagi lehetőségek határozták meg, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodás is. Minél több volt a katalán játékosok 
száma, annál inkább érezhették a szurkolók magukénak a csapatot. Montal mindent megtett azért, hogy a játékosok jól érezzék magukat a Klubnál, a járandóságukhoz időben, és rendszeresen hozzájussanak. Amit megtanult az üzleti életben, a családi vállalkozásban, azt követte a Barcelona élén is. Pontosság, precizitás, tisztesség – ezen elvek mentén intézte a Klub ügyeit is.
Amikor átvette a Klub irányítását, az elődje által szerződtetett Samitier ült a padon, akinek munkájával elégedett volt, így nem gondolt az edzőváltásra. Meg amúgy is: a Klub egyik élő legendáját nem szokás leváltani. Azonban az 1946/47-es szezont visszafogott teljesítménnyel a negyedik helyen zárta a csapat, így a váltás mellett döntött a Klub vezetésével egyetértésben. Samitiert a Klub egy korábbi legendája, a kiváló csatár, Enrique Fernández Viola váltotta, akinek szakmai vezetésével a gárda újfent sikeres tudott lenni. A támadó futballt preferáló új tréner látványos támadójátékot hozott a Les Corts arénába, aminek következtében a szurkolók száma meredeken emelkedett felfelé. Lassan-lassan szűknek bizonyult az 1922-ben emelt stadion, amit már több alkalommal is kibővítettek. Erre az időszakra már közel 60 ezer ember befogadására volt képes, de a foltozgatásokkal nem nagyon léptek előre. A stadion állaga folyamatosan romlott az egyre növekvő nézőszám okán, így elkerülhetetlenné vált egy új stadion építésének a szükségessége.
Ugyanis a csapat nemcsak, hogy látványosan, de felettébb eredményesen is játszott. A bajnokságban sem az 1947/48-as, sem az azt követő idényben nem talált megfelelő ellenfélre, így kétséget nem hagyva nyerte el a bajnoki aranyérmet. Emellett 1949-ben megnyerte a spanyol szuperkupát is, és megszerezte a Klub történelmének első európai kupagyőzelmét, miután diadalmaskodott a Copa Latina az évi kiírásában. Ez a szezon egyértelműen pályafutásának csúcsa, elnöki küldetésének legnagyobb eredménye – attól függetlenül, hogy az 1952-es idény még nagyobb sikereket hozott sportszakmailag –, ugyanis 1949-ben a Joan Gamper által alapított klub már 50. esztendeje élt és virágzott. Az arany-évforduló idején tehát már ismét Hispánia, sőt némi túlzással Európa futballjának elitjéhez tartozott a Katalán Óriás.
Egyébként a Blaugrana 1949 novemberi jubileuma más szempontból is fontos momentum volt. A polgárháborút követően ez volt az első jelentős társadalmi esemény Katalóniában, mely sokszínű programmal várta az embereket. Ismét együtt ünnepelhettek az emberek, az összetartozásé és a boldogságé volt ez a nap. Az ünnepségen megemlékeztek az első elnökről, Gualteri Wildról és természetesen Gamper emlékének is adóztak. Továbbá az alkalomból egy brazil és egy dán futballklub részvételével körmérkőzést rendeztek. Az első összecsapás – a házigazda és a koppenhágai gárda között – kezdőrúgását a klub alapítójának unokája végezte el jelképesen.
A csapat sikereihez az elnök és a Junta Directíva biztosította a nyugodt anyagi feltételeket, így a játékosoknak csak a futballra kellett koncentrálniuk. A növekvő érdeklődés növelte a Klub bevételeit is, és emellé Montal újabb és újabb befektetőket, támogatókat toborzott, hogy a szurkolók igényeit magasabb szinten ki tudja szolgálni. Ebben a tekintetben a legfontosabb törekvés egy új, kellően modern és tágas létesítmény felépítése volt a Les Corts helyett, hogy ezáltal a Blaugrana, így a csapat és a szurkolók is új otthonra lelhessenek.
Új korszak, új stadion – Camp Nou
Az új stadion felépítésének terve 1950 elején vetődött fel komolyabban, s ezt követően állt fel az ezért felelős bizottság a vezetőségen belül. A gondolat megszületését követően a vezetőség a tettek mezejére lépett. Többszöri tárgyalás, vita után az FC Barcelona elnöksége 1950. szeptember 19-iki ülésén határozatot fogadott el, amelyben kinyilvánítják azon elkötelezettségüket, hogy záros határidőn belül új létesítményt építenek a Les Corts felváltására. A Junta Directíva elfogadta Montal i Galobart tervét, aki a vezetőség felhatalmazásával megvásárolt egy földdarabot a Maternitat területén, a Les Corts közelében. Ekkor már a Klub igazolt labdarúgója volt Kubala László is, akit a szurkolók hatalmas várakozással vettek körül. Ez a tény is erősítette Montal elképzeléseit.
Természetesen, ez sem mehetett gördülékenyen, mivel voltak olyan igazgatósági tagok, akik más véleményen voltak: ők másutt képzelték el az új stadion felépítésének helyét. Nevezetesen a Diagonal tetején fekvő területet szemelték ki az építkezés helyszínének. Ebből kifolyólag éveken keresztül zajló vita kerekedett ebből, ami majd Francesc Miró – Sans elnöksége idején nyugszik el, s dől el véglegesen a Maternitat területén fekvő telek „javára”.
Ötkupás búcsú – az elnöki karrier vége
Három sikeres szezont követően a csapat szakmai munkáját új edzőre bízta a Klub vezetősége. Enrique Fernández munkájával az elnökség, a szurkolók is elégedettek voltak, az uruguayi trénernek mégis mennie kellett. Az ok prózai: amikor 1950. június elején Kubala László aláírta a szerződését a Blaugrana együttesével, volt egy furcsa kérése a vezetőség felé. Azzal a „feltétellel” volt hajlandó a gránátvörös-kékekhez igazolni, hogy a csapat élére Fernando Daucíkot nevezik ki szakvezetőnek. Miért is volt ez a fura kérése „Laszinak”? Nem nehéz kitalálni, ha tudjuk: feleségét úgy, hívták, hogy Anna Viola Daucík. Kubala tehát saját apósának kinevezését szabta feltételül a Barcelona felé. Az elnökség pedig elfogadta ezt, így 1950 júniusában Montal és Daucík aláírták a csehszlovák tréner kinevezéséről szóló papírokat.
Fernando Daucík érkezésével a sikerek ott folytatódtak, ahol Fernández irányításával félbe maradtak. Az „após” folytatta elődje munkáját, továbbra is a támadó futballt tekintette a játék alapjának, amiben a játékosokban partnerre talált. Rögtön, érkezése első idényében sikerült elhódítani a Spanyol Kupát, míg a bajnokságban a negyedik helyet megszerezni. Aztán a következő idény addig nem látott sikereket hozott az FC Barcelona életében. A csapat, amelyik sorozatban elindult, azt megnyerte. Látványos, gólokban gazdag mérkőzéseket játszva, elhódított minden trófeát. Ezért is hívják máig ezt a garnitúrát az „Ötkupás Barçá”-nak („El Barça de las cinco copas”). Daucík irányításával, Kubala vezetésével a Barcelona megnyerte a Primera Divisiónt, megvédte elsőségét a Spanyol Kupában, a Klub vitrinjébe tette a Spanyol Szuperkupát (Copa Eva Duarte). Emellett győzedelmeskedett a Copa Latina 1952-es küzdelmeiben, és megnyerte a Martini – Rossi Kupát. Erről az idényről bővebben is szóltunk egy másik írás alkalmával.
Ez az esztendő hatalmas siker volt a Klub életében, amihez a nyugodt körülményeket, a biztos anyagi hátteret a pontosságáról híres Montal teremtette meg. Nagy hangsúlyt fektetett a biztos alapokra, mert tudta: a külső körülmények ugyan nem kedveznek a katalán Klub sikereinek, de a belső rend biztosításával azok ellensúlyozhatók. Ennek eléréséhez szisztematikus munkára, kitartásra, átgondolt játékos-politikára volt szükség. Ez pedig csak úgy érhető el, hogy a rendszer keretein belül mozogva vezeti a Blaugranát. Montal ennek a feladatnak, ennek az elvárásnak tökéletesen megfelelt. Úgy intézte a Klub ügyeit, hogy nem szakadt el a katalán emberektől, a katalán szurkolóktól. Úgy is mondhatjuk: Joan Gamper által megteremtett alapelvek szerint irányította szeretett Klubját, még ha ezt kiteljesíteni nem is tudta. A diktatúra szorítása ahhoz túl erős volt, és nem engedett.
Így amikor 1952. július 16-án lejárt elnöki mandátuma, egy kiváló állapotban lévő Klubot hagyott utódjára, addigi alelnökére, a textilipar egy másik illusztris alakjára, Enríc Martí Carretóra. A Klub anyagi biztonságban volt, a szakmai munka magas szinten működött, a szurkolók és támogatók létszáma folyamatosan növekedett, és letették egy új stadion felépítésének terveit, alapjait is. Montal i Galobart egy minden szempontból rendezett, biztonságban lévő Klubot hagyott maga mögött, ahol biztosítva voltak a további fejlődés feltételei. Konszolidálódott a csapat helyzete a rezsimmel, ugyanakkor a nemzeti vonásokat megőrizte, amennyire a diktatúra azt engedte. Ez nem volt sok, de amit el tudott érni Madridban, azt elérte. Nyugodt, biztonságos légkört, hazai és nemzetközi elismertséget, és tiszteletet az FC Barcelona iránt. Mindezek alapján nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Agustí Montal i Galobart elnöksége a Klub történetének egy kiemelkedően fontos és sikeres időszaka volt. A klub éléről nem pusztán önszántából távozott, s életének hátralévő részében is igyekezett közel maradni a Blaugranához. Még halála előtt megnyitott a Camp Nou, így teljesedett ki pályafutása, élete.
1964-ben hunyt el Katalónia szívében. Halálának híre megrendítette a gránátvörös-kékek népes családját. Amikor Montal i Galobart életéről szólunk elengedhetetlen, hogy az egyik gyermekéről is szót ne ejtsünk. 1934-ben született Agustí Montal i Costa: fia egyrészt továbbvitte a család textiliparban érdekelt vállalkozását, másrészt pedig 1969 és 1977 között betöltötte az FC Barcelona elnöki tisztét. Ez azonban Kipling szavaival élve, már egy másik történet…
Agustí Montal i Galobart elnöki tevékenységét a rend, a tisztesség, a precizitás jellemezte, amivel egy kiválóan prosperáló Klubot épített fel, működtetett, és hagyott utódaira. Szem előtt tartva a Klub hagyományait, kihasználva a rezsim engedte lehetőségeket, egy rendkívül eredményes, sikeres korszakot ölelt át hat éves elnöksége. Olyan alapokat fektetett le, melyek segítségével a Blaugrana revolúción ment keresztül, s minden szempontból többé válhatott, mint egy klub. Jómagam a klub históriájában a Gampert követő időszak első igazán nagy alakjának tartom. Amikor 1964-ben elhunyt, egy korszakalkotó embert vesztett a Barcelona népes családja. Legyünk rá büszkék, őrizzük meg emlékét a szívünkben!
