Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
FRANCESC MIRÓ-SANS I CASACUBERTA
Az FC Barcelona történelme bővelkedik kiemelkedő személyiségekben, nagy emberekben és korszakalkotó zsenikben. Ahhoz, hogy a Klub oda jutott az évtizedek során, ahol tart, ahhoz nemcsak kiváló sportolókra, hanem hosszú távon gondolkodó vezetőkre is szüksége volt. Olyan sportvezetőkre, akik mertek nagyot lépni, bíztak a jövőben és nem léptek vissza semmilyen nehézség, akadály láttán sem. Vállalták a kritikákat, a nemtelen támadásokat, de a jó cél érdekében kitartottak elképzeléseik mellett. Nem riadtak vissza egy kis csibészségtől, csipetnyi karakánságtól, hanem terveiket tűzön-vízen át végigvitték. Ilyen volt korábban a Klubot alapító Hans Gamper, vagy későbbi utódja Agustí Montal i Galobart, vagy éppen a polgárháború áldozata, a kérlelhetetlen katalán, Josep Sunyol i Garríga.
Ebbe a sorba illeszkedik jelenlegi írásunk főhőse is, aki Katalónia szülötteként, a Klub sociójaként magáénak érezte a tartományt, a várost, az FC Barcelonát, s mindazt az eszményt, amit e hármas képviselt a francóista Spanyolországban. A gazdag, textilgyáros família tagjaként látta meg a napvilágot 1918. április 2-án Barcelonában Francesc Miró-Sans i Casacuberta (1918. április 2. Barcelona – 1989. október 31. Barcelona), aki a családban nem csupán a megfelelő neveltetést, a katalán öntudatot és a gazdasági életben való érvényesülés eszközeit kapta meg, hanem a labdarúgás szeretetét is. A jómódú családban biztosított volt a gyermek megfelelő neveltetése, a kiváló iskolákban történő tanulás, majd pedig édesapja textilgyárában a gazdasági-vezetői ismeretek, képességek elsajátítása.
Amikor 1952. július 16-án Agustí Montal i Galobart lemondott, egy nyugodt, fejlődőképes Klubot hagyott utódjára, addigi alelnökére Enríc Martí Carretóra. Ő is a textilipar egyik prominens személyisége volt, de klubvezetőként csakhamar megbukott. Bukásának oka egy máig fájó pillanat volt: az írásban már az FC Barcelona kötelékéhez tartozó Alfredo di Stéfano diktátori utasításra kénytelen volt a katalán főváros helyett a spanyol fővárost választani. Franco ugyanis nem nézhette tétlenül az elmúlt évek sikerei után, hogy még az argentin csillag is Barcelonába szerződjön. A hatalom nyomására a Realhoz kerülő di Stéfano ügye miatt Carreto nem kívánt tovább az FC Barcelona elnöki tisztében maradni, ezért lemondott, s új választásokat kellett tartani.
Az 1953. november 14-én megtartott elnökválasztás a Klub történelmében addig nem látott módon történt: a sociók mindegyike részt vehetett a szavazáson! Ilyenre korábban nem volt példa még a Blaugrana története során. Azaz: minden pártoló tag élhetett szavazati jogával, hogy eldöntsék, ki legyen a Klub 29. elnöke. Ez a demokratikus formula azonban magával hozta annak negatív velejáróját is: egy elég kemény, esetenként durva választási kampány vette kezdetét a négy jelölt között. Miró-Sans mellett Francisco Giménez Salinas, Ramón Riba és Amat Casajuna – Barcelona polgári kormányzója, a központ embere – indult a Katalán Óriás elnöki tisztségéért. Az ádáz küzdelemben mindne fél kihasznált minden lehetőséget, hogy elnyerje a sociók támogatását. A legádázabb harc Miró-Sans és Casajuana között zajlott, ami a kezdetektől fogva várható volt. Casajuana Madrid, a „Generalísimo” embere volt, míg Miró-Sans Katalónia, a katalán eszme képviselője. S a hatalom minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy saját emberét ültesse a gránátvörös-kék klub élére.
Miró-Sans a kampány során ígéretet tett egy új stadion felépítésére, ami számtalan socio elképzelésével egybecsengett: a Les Corts lassan kezdte kinőni a kereteket, a Klub népszerűsége nőttön-nőtt, s az új sztárok – Kubala, Basora és társai – mérkőzésire egyre többen voltak kíváncsiak. A szavazás napján – a kutatások és a korabeli feljegyzések alapján – fellelhetők bizonyos szabálytalanságok: nem minden socio szavazott személyesen, voltak, akik nevében – kártyáikat bemutatva – mások szavaztak. S ezen szavazatok nagyobbik része Miró-Sans táborát és szavazatszámát növelte. Végül, ha kis különbséggel is, de a katalán eszme, a lokálpatriotizmus képviselője győzött:
- Miró-Sans: 8771 szavazat
- Amat Casajuana: 8470 szavazat.
EDZŐK, JÁTÉKOSOK, SIKEREK
Az a nyolc esztendő, amit az FC Barcelona elnökeként tevékenykedett, komoly sikerekkel volt kikövezve. Pedig nem volt könnyű dolga, hiszen Montal i Galobarttól olyan művet vett át, amit nem volt könnyű megközelíteni. Az „ötkupás Barça” atyja meglehetősen magasra tette a lécet, amit Miró-Sans-nak nem volt könnyű megugrania – mégis sikerült. Ehhez a meglévő játékosok mellé szükség volt új igazolásokra, új arcokra, akik kellő tapasztalatukkal hozzájárultak az elmúlt évek sikereinek folytatásához.
Sandro Puppo
Amikor átvette a Klub irányítását a csapat padján a csehszlovák származású Ferdinand /Fernando/ Daucík ült, aki egyben Kubala László apósa is volt. Az 1953/54-es szezon végén, amelyet a csapat a bajnokságban a második helyen zárt, Miró-Sans úgy döntött, hogy Daucíkot meneszti, és új trénerrel vág neki elképzelései megvalósításának.
A padra egy olasz szakembert, Sandro Puppót nevez ki (1918-1986), aki ezt megelőzően a török válogatottnál és a Besiktas csapatánál volt a szakmai munka felelőse. A trénerrel együtt érkezett a következő évek két meghatározó csatárzsenije: Ramón Antonio Villaverde és Miramontes Luis Suárez. Mindketten gólok tucatjaival járulnak hozzá a sikerekhez. Az idény azonban mégsem sikerült jobban, mint az előző: a Real Madrid mögött megint csak a második hely jutott a csapatnak, s a kupában sem jutott el a döntőig. Mindez elég volt ahhoz, hogy Sandro Puppo az elküldés sorsára jusson, s a helyét a magyar születésű kapus, a ’20-as évek legendája, Plattkó Ferenc /Francisco Plattko/ foglalta el.
Plattkó vezetésével a csapat jobb teljesítményt nyújtott, mint az előző idényben, azonban ez is csupán a bajnoki ezüstéremhez volt elegendő – ezúttal az Athletic Bilbao együttese előzte meg a katalánokat. A Spanyol Kupában sem tudott a csapat eredményes lenni, így sorozatban harmadik olyan idényét élte meg a Klub, amikor trófea nélkül maradtak. Az újabb sikertelenségnek újabb edzőváltás lett a vége: Plattkót a katalán Doménec Balmanya váltotta, aki 1956 és 1958 között vezette az FC Barcelona edzéseit. Miró-Sans még csupán három éve ült a Klub elnöki tisztségében, de már a negyedik edzőt nevezte ki a szakmai munka irányításának élére – ez nem sok jót sejtetett. Az 1956/57-es idény mégsem múlt el sikerek nélkül: habár a La Lagában megint csak nem sikerült az élen végezni, a Copa Generalísimót sikerült elhódítani: a döntőben az RCD Espanyol gárdáját múlta felül a Katalán Óriás Sampedro góljának köszönhetően.
Balmanya második idénye még ennél is sikeresebbnek bizonyult: a bajnokságban ugyan megint csak a harmadik hely jutott a gránátvörös-kék alakulatnak, egy európai kupát sikerült a csapat vitrinjébe tenni: a Vásárvárosok Kupája döntőjében felülmúlva London válogatottját a végső sikernek örülhettek a Camp Nou nézői. Igen, ekkor már beszélhetünk Camp Nou-stadionról, hiszen előző évben átadásra került a csapat új otthona – de erről majd egy picit később.
1958 nyara aztán fordulópontot hozott a Klub életében, és Miró-Sans számára is. A nyár elején lezajlott elnökválasztáson minden akadály nélkül újraválasztották az addigi elnököt, aki megelégelve az elmúlt öt esztendő bajnoki sikertelenségeit, a tettek mezejére lépett. A Barça vezetőedzőjévé a Sevilla és az Atlético Madrid korábbi edzőjét, az argentin származású Helenio Gavilán Herrerát nevezte ki, míg a keretet megerősítette. Ezen a nyáron csatlakozott az FC Barcelona csapatához az Aranycsapat két korábbi sztárja Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. Pályafutásuk utolsó időszakában állt össze a magyar támadóhármas, hiszen – ekkor – Kubala 32, Kocsis és Czibor pedig 30 esztendősek voltak. S végignézve a következő három idény mérkőzéseinek összeállítását, csupán öt találkozó telt el úgy, hogy egyszerre mindhárman a pályán voltak. Ezek egyike éppen az 1961-es berni BEK-döntő volt. Mindennek alapvető oka az volt, hogy csatárposzton bővelkedett a csapat nagyszerű futballistákban: a három magyar mellett ott volt Villaverde, a brazil Evaristo de Macedo, a paraguayi Eulogio Martínez, és a két hazai kiválóság, Luis Suárez és Justo Tejada Noriega is.Emellett szerepet játszott ebben Herrera elképzelése is, aki abban látta a csapat újbóli sikereinek elérkezését, hogy a cserepadra száműzi Kubala Lászlót. Az elképzelés nem jött be, hiszen kénytelen volt a magyar zsenit reaktiválni ahhoz, hogy megszerezze az öltöző és a stadion népének támogatását.
Herrera edzősége aztán visszahozta az ’50-es évek elejének sikereit: egymásután két alkalommal bajnoki címet szerzett a csapat – az 1958/59-es idényt pontrekorddal zsebelte be, elképesztő /96-26-os/ gólkülönbséggel, és a spanyol kupában is a végső sikerig jutottak Kubaláék. A következő idényben sikerült megvédeni a bajnoki aranyérmet úgy, hogy az idény utolsó szakaszában Miró-Sans engedett Herrera nyomásának, és Kubalát, ill. a vele szolidaritást vállaló Czibort száműzte a keretből. A BEK-ben viszont az elődöntő során a csapat oda-vissza vereséget szenvedett 3-1-re a Real Madridtól, aminek következményeként Herrerát menesztette Miró-Sans. A csapat edzőjének kinevezett addigi másodedző, Enric Rabassa „rehabilitálta” a két magyart, akikkel a fedélzeten a Blaugrana megnyerte a VVK-t a Birmingham City ellenében. Miró-Sans elnöksége újabb trófeával vált ékesebbé, azonban a csapaton belüli ellentéteket, problémákat nem tudták feledtetni.
Mindez az 1960/61-es idényben meg is látszódott a Katalán Óriás teljesítményén, hiszen a szezont Enric Rabassával a padon kezdték, akit menet közben a szerb Ljubisa Brocic váltott, hogy aztán 1961 tavaszán átadja helyét a kantábriai születésű Enrique Orizaola 
Velázqueznek. A bajnokság és a hazai kupa eredményein meg is látszódott a sűrű edzőváltás, egyik fronton sem tudott meghatározó lenni a Blaugrana. A BEK-ben viszont nem érződtek a belső feszültségek, ami annak is volt köszönhető, hogy a Camp Nou-ban már régóta vártak arra, hogy a legrangosabb európai kupában is elérjenek a csúcsra. Ennek érdekében itt összeszedte a csapat minden erejét, s a nagy „öregek” vezényletével eljutottak a berni fináléig úgy, hogy előbb a Real Madridot búcsúztatta, majd a belga Liérse-t, a csehszlovák Hrádec Kralovét, majd az elődöntőben a nyugatnémet Hamburger SV-t. A hamburgiakat harmadik meccsen sikerült legyőzni, Kocsis mindent eldöntő fejesével. Így következhetett a Barça történelmének első BEK-döntője, ahol a portugál SL Benfica volt az ellenfél – melynek padján a magyar Guttmann Béla ült. Mint ismert mindenki előtt, a finálét az elátkozott Wankdorf-stadionban 3-2-re elveszítette a Katalán Óriás; a csapat góljait Czibor és Kocsis szerezték. A sors fintora, hogy ekkor már nem Miró-Sans ült az elnöki székben, hiszen 1961. február 28-án lemondott a tisztéről. Ezzel együtt nélküle nem érhetett volna el idáig a csapat. Ugyanakkor Miró-Sans lemondásával nem csupán az ő személyes története ért véget az FC Barcelona élén, hanem a csapat számára is egy sikertelenebb évtized vette kezdetét, amely egészen az 1970-es évek elejéig tartottak.
A CAMP NOU – PROJEKT (1954-1957)
Egy új, korszerűbb stadion felépítésének ötlete már az 1940-es évek végén felvetődött, amikor Agustí Montal i Galobart ült az FC Barcelona elnöki székében. Első alkalommal még 1948-ban fogant meg ez a Barça elnökségének a fejében, azonban komolyabban Kubala László érkezése, az „ötkupás Barça” sikereit követően merült fel. Ekkor a csapat az 1922-ben átadott „Les Corts” arénában fogadta az ellenfeleket, ahova ekkor már közel 60 ezer szurkoló fért be. A Daucík edző idején elért sikerek azonban nyílvánvalóvá tették, hogy ennél nagyobb stadionra van szüksége a csapatnak, hogy a megnövekedett nézőszámnak, érdeklődőknek helyet tudjon biztosítani.
Ennek érdekében az új stadion felé vezető út első mozzanatára 1950. szeptember 19-én került sor, amikor a klubvezetés megvásárolta a kiszemelt telket a Les Corts közelében. Azonban a munka el is akadt már az elején, mivel a vezetők és döntéshozók nem tudtak megállapodni, hogy pontosan hol is épüljön fel a Blaugrana új otthona. Az 1953 őszén lezajló elnökválasztási kampányban aztán Miró-Sans az új stadion felépülésének határozott ígéretével kampányolt, s nyerte el a sociók többségének bizalmát. Az újonnan megválasztott új elnök, Miró-Sans első dolga volt, hogy a három éve húzódó döntésnek hatalmi szóval szerezzen érvényt: elnöki hatáskörben maga jelölte ki a stadion helyét, s a beszámolók szerint, közel hatvanezer szurkoló jelenlétében 1954. március 28-án sor került az alapkő letételére is.
Az elnök unokatestvére, Francesc Mitjans, valamint Josep Soteras Mauri és Lorenzo García Barbón tervei alapján 18 hónap alatt, 288 millió pezetás összköltséggel épült fel az új ’Estadi del Football Club Barcelona’, melyet mindenki csak „Új Pálya”, azaz Camp Nou néven emlegetett. A nyitómérkőzést 1957. szeptember 24-én játszották Varsó válogatottja ellen.
A Nou Camp lelátói még nem készültek el teljesen 1957. szeptember 24-re, de így is 90 000 ember előtt nyíltak meg. A nézők előtt felvonultak az egyesület egyes csoportjainak, Katalónia fociklubjainak és a Barcelona szurkolói csoportjainak képviselői, valamint a klubhoz tartozó csapatok. Ezután elénekelték az előbb említett himnuszt, majd fél ötkor következett a stadionavató meccs az FC Barcelona és a Varsóból érkezett lengyel csapat között. A Barça kezdőcsapata a következő volt: Antoni Ramallets – Olivella, Brugué, Joan Segarra, Martin Vergés, Enríc Gensana, Estanislao Basora, Villaverde, Martínez, Kubala és Tejada. A második játékrészre a felállás az alábbiakra módosult: Ramallets – Segarra, Brugué, Sigfrid Gracia, Isidro Flotats, Bosch, Hermes, Ribelles, Justo Tejada, Sampedro és Evaristo de Macedo. A játék a hazaiak 4-2-es győzelmével végződött, ahol a gólokat Eulogio Martínez (a 11. percben ő rúgta a Nou Camp történetének első gólját), Tejada, Sampedro és Evaristo szerezték.
A félidőben 1500 helyi néptáncos táncolt, majd 10 000 galambot engedtek szabadon. Elkezdődött egy új korszak az FC Barcelona történelmében.
Miró-Sans elnöki tevékenysége mély nyomot hagyott az FC Barcelona történelmén. Határozott döntéseivel mindenkor a Katalán Óriás érdekeit kívánta szolgálni, még akkoris, ha mindezt elnöki szóval érte el, vagy vitte végig. Tudjuk, hogy sok esetben így születnek korszakalkotó alkotások, örökkön élő remekművek, mint az ő esetében a Herrera-féle csapat, vagy éppen a Camp Nou. Ha mást nem tett volna a Blaugranáért, csak felépítette az új stadiont, már akkor az első oldalakon kellene megemlékezni róla a Klub aranykönyvében. Emellett azonban a futballcsapattal is sikereket ért, valamint a férfi kosárlabda-szakosztály megszerezte története első spanyol bajnoki címét, és a görhoki-csapat is országos sikerek részese volt. Mindehhez hozzájön az a tény, hogy az 1953-ban közel 32 ezer főre rúgó támogatók számát elnöki mandátuma végére 40 ezer fősre emelte.
Mindezen adatok és tények láttán meg kell hajolnunk Miró-Sans elnöki és emberi nagysága előtt, mert a minden ízében katalán gyáros elnökként is a Barça elkötelezett híve maradt. Vállalta az összeütközést a madridi kormányzattal, nyíltan hirdette, hogy a CF Barcelona Katalónia erős hajója. Nem véletlen, hogy a stadion tövében, a Múzeum és a Camp Nou közötti füves téren két korszakalkotó ember szobra áll: Francesc Miró-Sans és Kubala László előtt tisztelegtek így az utódok. Legyünk büszkék mindkét emberre, akik oly sok örömet szereztek nekünk, Barcelona-drukkereknek!
