Josep Lluís Núñez i Clemente

22 év az ember életében nagy idő. Ennyi idő alatt eljuthatunk az egyetemi diploma küszöbére. Ennyi idősen már apák is lehetünk. 22 év alatt csodákra képes az ember.
22 esztendő egy állam életében is tiszteletre méltó időszak. 22 év alatt az élet bármely területén maradandót lehet alkotni.
22 év egy Klub, egy sportegyesület életében is hosszú, termékeny időnek számít. Sok esetben ennyi idő alatt féltucatnyi vezető adja egymásnak a kilincset egy Klub élén.
Gondoljunk bele, 1899 végén alapították e csodálatos Klubot, ami most 119 éves. Amiikor Josep Lluís Núñez Clemente a Klub élére került, akkor volt 79 éves az FC Barcelona – amikor leköszönt az elnöki posztról 101. életévében járt a Blau-grana. Így vagy úgy, szerették, utálták, bárhogyan is nézzük, beírta magát a Barça történelemkönyvébe a Baszkföldön született Presidente.

Ha a világhálón keresgélünk, kutatunk utána, rögtön szemünkbe ötlik – most 2018 közepén is -, hogy Josep Lluís Núñez Spanyolország 200 leggazdagabb emberének szűk körébe tartozik. A most már, fia vezetése alatt álló ‘Núñez y Navarro’ (Navarro a felesége családneve) ingatlancég az egyik legtermékenyebb szereplője a spanyol építőiparnak, amelyet a 2008-as válság sem tört meg, sőt! A L’Hospitalet de Llobregatban székelő vállalkozás 2016-ban 33 millió adózás utáni nyereséget ért el, 2015-ben ez a szám 12,9 millió €. A cég kezelésében, tulajdonában áll 11 barcelonai vagy Barcelona környéki szálloda, és több más gazdasági társaság. A céget a Núñez és a fia elleni adócsalási ügy sem rengette meg, pedig 2014-15-ben egy év és két hónapot töltött börtönben a volt Presidente. Ezzel együtt is egy kiváló érzékkel megáldott gazdasági szakember, aki élete egy jelentős részét az FC Barcelonának szentelte. Róla szól az alábbi összefoglalás.

1978 és 2000 között az FC Barcelona szakosztályai, csapatai – összesen – 176 különféle trófeát nyertek. Harmincat labdarúgásban (hét bajnokság, hat spanyol kupa, öt spanyol szuperkupa, két Ligakupa, egy BEK-, négy KEK-, két Európai Szuperkupa-győzelem és három katalán kupa). 36 trófeát kosárlabdában (10 bajnokság, kilenc spanyol kupa, kettő KEK-, két Korac Kupa-, egy Európai Szuperkupa-, egy Világkupa-, két spanyol szuperkupa-siker és kilenc katalán kupa). 65-öt kézilabdában (13 bajnokság, 10 spanyol kupa, kilenc spanyol szuperkupa, három Asobal Kupa, hat BEK-, öt KEK-, négy Európai Szuperkupa-győzelem, 12 katalán bajnokság és három Pyrenees bajnokság). Negyvenötöt görhokiban (10 bajnokság, hét spanyol kupa, kilenc BEK-, egy KEK-, nyolc Európai Szuperkupa-, egy Interkontinentális Kupa-, egy Világkupa-trófea, két Nacions de Montreux Kupa, öt katalán bajnokság, és egy Iberica Kupa). Még felsorolni is nehéz, hát még megjegyezni ezt az adatsort.

Az Elnök, akinek időszakában mindezt „összegereblyézte” 1931. szeptember 7-én született a Kantábria autonóm területen fekvő Guriezo városkában, egy baszk család fiúgyermekeként. 87 éves korában, hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után, 2018. december 3-án hunyt el Barcelonában. Gyakorlatias gondolkodása hamar kitűnt, mint ahogy az is, hogy a számok világában érzi magát a legjobban. Így az egyetemi diploma megszerzése után gazdasági pályára lépett, s nemsokára Katalóniába költözött, hiszen a későbbi felesége innen származott. Vagyonának alapjait felesége révén alapozta meg, s lett a Navarro-család vállalkozásainak előbb alkalmazottja, majd a vezetője. Fantasztikus érzékkel nyúlt mindenhez, s a ‘Núñez y Navarro’ vállalkozás csakhamar hatalmas tőkére tett szert. A családi vagyon megsokszorozása által a katalán/barcelonai élet egyik emblematikus alakja lett, ami aztán az 1970-es években egyéb jellegű ambícióit is elősegítette, hozzájárult céljai elérésében. Az egyik ilyen „terep” a labdarúgás, közelebbről az FC Barcelona világa volt. Nem nagyon izgatta a futball, de felesége családja révén előbb socio is lett, majd egyre jobban elmélyült a Klub belső működésében. Az 1970-es évek közepe fontos politikai-gazdasági-társadalmi változásokat hozott Spanyolországban, hiszen kimúlt a véreskezű diktátor, Franco.

A Klubon belül is érezhető volt a változás szele, s az addigi sikeres elnök, Agustí Montal i Costa 1977. december 18-án lemondott elnöki tisztségéről, s átmeneti elnökséget követően – Raimón Carrasco vezette a klubot 1978. első felében – új választások megrendezésére került sor – a sociók részvételével.

Az elnökválasztáson nyolc jelölt indult, és nem Núñez számított a legesélyesebbnek, sőt! A legígéretesebb, s egyben legismertebb jelöltnek Víctor Sagi i Vallmitjana (1921. 02. 13. Barcelona – 2014. 11. 28. Barcelona) tűnt, aki nem más volt, mint az 1920/30-as évek legendás Barça-csatárának, Emilio Sagi-Barbának a fia. Víctor Sagi 1948 óta volt a Klub támogatója és tagja, egy jól menő barcelonai reklámügynökséget vezetett, s emellett bírta a leköszönő Elnök, Montal i Costa ill. az elnökség támogatását is. Ugyancsak Núñez előtt volt népszerűségben és ismertségben Nicolau Casaus, akinek a nevéhez fűződik az első szurkolói klub, a ’Penya Solera de Barcelona’ megalapítása, emellett hithű katalán volt, aki megjárta Franco tábornok börtöneit. A harmadik számú jelölt, Ferrán Ariño is sokkal esélyesebbnek tűnt, aki ugyancsak bírta az elnökség támogatását, és felsorakozott mögé a teljes katalán jobboldali politikai elit is. Jól látható, hogy Núñez meglehetős ellenszélben vágott neki a harcnak, ami nagyon sokáig nem is kecsegtetett sikerrel. Ugyan a sociók egy része vevő volt egy újfajta vonalra, másfajta vezetésre, a nagy többség mégiscsak a fent említett hármastól várta a Montal i Costa idején eljött sikerek folytatását.

Núñez csak az 1976/77-es idénytől kezdve kezdett el Barcelona meccsekre járni, ekkortól kezdve próbálta megismertetni magát a sociókkal, a vezetőkkel. Egyre többször jelent meg a katalán sportsajtóban, majd 1978. elején találkozót kért az ügyvezető elnöktől, Raimón Carrascótól is, ami nem igazán volt sikeresnek mondható. „Neveltetésénél fogva sem spanyolul, sem katalánul nem beszélt tökéletesen, nem is értettem tisztán, és őszintén szólva, kissé kulturálatlan ember benyomását keltette” – emlékezett vissza a találkozóra Carrasco.

Núñezt mindez nem bátortalanította el. Első lépésként meggyőzte az ötödik számú esélyes jelöltet, Joan Casals-t, hogy lépjen vissza a javára, és a továbbiakban őt támogassa. Ez azonban nem igazán növelte az esélyeit, amikor három héttel az elnökválasztás előtt „robbant a bomba”: teljesen váratlanul bejelentette jelöltsége visszavonását Víctor Sagi, a legesélyesebb jelölt. Indoklása úgy hangzott, hogy az öt jelölt túlságosan megosztja a Barça-társadalmat, és ez hosszú távon árthat a Klubnak. Mások szerint azonban a visszalépés mögött Núñez ármánykodása van: megzsarolta, vagy egyszerűen „megvette” Sagi visszalépését. Olyan nem hivatalos hírek is terjengtek, hogy Núñez jó ideje figyeltette Sagit, vaskos dossziét gyűjtött össze üzleti érdekeltségeiről és a magánéletéről, aminek a nyilvánosságra kerülése nem szolgálta volna Víctor Sagi érdekeit – így inkább visszavonulót fújt. Ugyanakkor Víctor Sagi 2011-ben megjelent önéletrajzi könyvében (’Víctor Sagi, historia de la publicidad’) megismétli az 1978. április 13-i lemondásakor megfogalmazott gondolatokat, indokokat:

1. külső nyomás nem nehezedett rá, semmilyen szempontból.
2. a szavazatok öt jelölt közötti eloszlása ellentétben áll azzal a törekvésével, hogy fennmaradjon a Klub belső egysége.
3. ellenfeleinek, ill. azok támogatóinak a fanatizmusa, elrettentette az egész kampánytól.
4. nem örült annak sem, hogy a politika ennyire áthatotta az egész elnökválasztási küzdelmet.

Az elnökválasztásra 1978. május 6-án került sor, amelyen három jelölt mérettette meg magát. Az előzetesen legesélyesebbnek vélt jelölt Ferrán Ariño i Barberá (1930-2014) volt, aki a Barça Atletic elnökeként pályázott az elnökségre. Sokan benne látták Montal i Costa „kijelölt” utódját, aki folytatja és megőrzi a status quót, annak ellenére, hogy Montal előzetesen kijelentette: neki nincs támogatottja. Indult az elnöki posztért Nicolau Casaus de la Fuente i Jené is, aki már 1968-ban is megpróbálkozott egyszer elnyerni ezt a tisztséget, akkor azonban Nárcís de Carreras győzte le. Casaus kérlelhetetlen ellenfele, kritikusa volt, mind Llaudet-nek, mind pedig Montal i Costa elnöknek, a belső ellenzék vezére volt. A harmadik jelölt Josep Lluís Nuñez volt, aki sikeres üzletemberként volt közismert a barcelonai gazdasági életben, és a megújulás, az átalakulás jelszavát tűzte zászlajára. A kampányt a „Per un Barça triomfant” („A győzedelmes Barça!”) jelszava köré fűzte fel, ami a sociók számára nagyon hangzatos volt, és sokak támogatását elnyerte ezzel.

A szavazás meglehetősen szoros versengést hozott, amiből a baszk származású Nuñez került ki győztesen. Az 53,643 szavazásra jogosult socióból 26,081-en vettek részt rajta. Nuñez 10,352 szavazattal nyert, Ferrán Ariño 9,537 vokssal végzett a második helyen, míg Casaus 6,202 szavazattal a harmadik lett. Így 1978. július 1-jén Josep Lluís Nuñez foglalta el az FC Barcelona elnöki posztját, és lett a Klub 35. Presidentéje, a szociális kapcsolatokért felelős alelnöke pedig az a Nicolau Casaus de la Fuente i Jené (1913-2017) lett, aki az elnökválasztáson az egyik ellenfele lett. Casaus ezt a posztot 1978 és 2003 között töltötte be. A 25 éves szolgálat példa nélküli a Klub történetében, s érdemei elismeréséül 1999-ben a Barça Múzeumban bronzszobrot kapott. Érdekesség, hogy a Rosell-elnökség (2010-14), majd a Bartomeu-elnökség (2014-) időszakának társadalmi kapcsolatokért felelős alelnöke nem más, mint Jordi Cardoner i Casaus – Nicolau Casaus unokája; leányának a fia.

Elnökségének egyik legszomorúbb hónapja – ‘Quini’ elrablása

1981 márciusának első napján Quininek hirtelen nyoma vész. Felesége az üres lakást nyitva találja. Senki nem tud róla semmit. A pánik első óráiban ismerősök, klubtársak, barátok és a Barça prominensei eredménytelenül próbálnak a nyomára jutni. Másnap „hivatalossá” válik, hogy Quinit elrabolták. Rövidesen megtalálják a gólkirály elhagyott BMW-jét, nyitott ajtókkal.

Pár óra múlva megjönnek az első hívások is. A Vanguardia című lap egy spanyol-katalán hadtesttől kap olyan értesítést, mely szerint Quinit a következő Atlético Madrid-Barcelona rangadó után (ez a két csapat vetélkedett a bajnoki címért) szabadon engedik. Egy másik bejelentés 350 milliós váltságdíjról szól. Utóbb mindkettő hamisnak bizonyul. Az igazi emberrablókra még várni kell. Végül találnak egy kézzel írott levelet Quinitől, amelyben csak annyit ír: Jól vagyok. A környéket felkutatják, de eredmény nélkül. Másnap már a nemzetközi sajtó is átveszi a híreket a csatár elrablásáról.

Március harmadikán az emberrablók telefonon elérik Quini feleségét, de megtagadják azt a kérést, hogy beszélhessen a játékossal. A felesége erre idegösszeomlást kap. Március 5-én a Camp Nou-ban a játékosok összegyűlnek, hogy együtt imádkozzanak társukért spanyol, katalán és német nyelven. A játékosok kezdeményezik, hogy amíg Quini ki nem szabadul, addig a Barcelona ne lépjen pályára. Március 8-án esedékes az Atletico elleni sorsdöntő összecsapás. A spanyol szövetség megtagadja a halasztási kérelmet. A katalánok idegenlégiósa, Bernd Schuster – Quini közeli barátja – kitart az embargó mellett. Addig nem játszanak, amíg Quini nem szabadul. A huzavonát a szövetség nyeri. A rangadót le kell játszani. Ramírez helyettesíti a ’Brujo’-t („Boszorkány”), ami akkor még egyáltalán nem volt hétköznapi, 14-es mezben vonul ki a kezdőcsapatban. Nem hajlandó Quini 9-es mezét magára ölteni. A csapatot ötezren várják a következő felirattal: „Libertad para Quini!” (Szabadságot Quininek)

A madridiak végül 1-0-ra nyernek. Miközben a válság közeli megoldásáról cikkezik a sajtó, a demoralizálódott csapat egy héttel később újabb vereséget szenved. Ezúttal a Salamancától (1-2), majd egy vérszegény döntetlen következik Zaragozában. A csapat padlón van.

Huszonöt napig tart Quini elrablása. A színfalak mögött a katalán klub megegyezik az emberrablókkal a százmillió pezetás váltságdíjban, és elutalják az összeget egy titkos svájci bankszámlára. A háttérben a spanyol rendőrség megegyezik a svájci hatóságokkal, hogy fellebbentsék a leplet a híres-hírhedt svájci banktitokról, így amikor az egyik tettes besétál a kasszához, hogy felvegyen egymilliót, a rendőrség már várja. Megfigyelik, azonosítják és követik. Párizsba megy. Illetve csak menne, mert még a repülőtéren letartóztatják. Víctor Manuel Díaz Esteban, 26 éves villanyszerelő az illető. Vallomást tesz melynek nyomán sikerül beazonosítani Quini tartózkodási helyét. Egy zaragozai műhelyben tartják fogva.

A rendőrség március 25-én lecsap a helyszínen. Quini — visszaemlékezése szerint — elszámol addigi életével, amikor az ajtón beront az első fegyveres alak. Azért jönnek, hogy megöljék. Aztán rövidesen világossá válik számára, hogy a rendőrség az. Kiszabadították.

Quini később nem tesz terhelő vallomást elrablóira. A Barcelona kártérítési igényt nyújt be az elkövetőkre a bajnoki cím elvesztése miatt (a hullámvölgy a titulus elvesztésével járt). Az elkövetőket 10 év börtönre ítéli a bíróság. A játékos számára megítélt ötmilliós kártérítést a csatár elhárítja, nem fogadja el.

Gazdasági és intézményi sikerek

Mint kiváló üzletember látott neki a Klub belső életének átalakításához, új támogatók felkutatásához, a tagsággal, a sociókkal, a szurkolói közösségekkel (ún ‘Penyákkal) való intenzív kapcsolatok kiépítéséhez. Érdemes megjegyezni, hogy 1978-at megelőzően – azonkívül, hogy soció volt – semmilyen kapcsolata nem volt a Barcelonával, mint Klubbal, mint intézménnyel. Szakmai kapcsolatokat sem ápolt a Klubbal – mondhatni, mint egy kívülálló érkezett el a Klub elnöki posztjára. Ezzel együtt is az FC Barcelona történetének egyik legsikeresebb Presidentéje lett, sportszakmai, gazdasági, kulturális és intézményi szempontból is.
Amikor elnök lett, a Camp Nou befogadóképessége 78 ezer fő volt, amit szeretett volna növelni, hogy a jegyeladásokból származó bevételeket növelje, több soció tudjon a Csapatnak a helyszínen szurkolni. Ehhez kapóra jött, hogy Spanyolország rendezte meg az 1982-es labdarúgó világbajnokságot, aminek egyik helyszíne a Camp Nou lett. Így állami támogatást is elnyerve, emellett hitelt felvéve, 106 ezer fő befogadására képes stadionfelújítási projektbe kezdett, ami a VB előtt fejeződött be. Európa egyik legmodernebb stadionja várta a világbajnokság résztvevőit, amit utána aztán az FC Barcelona javára kívánt kihasználni. Ez a befogadóképesség egészen addig 106 ezer volt, amíg az 1990-es évek közepén, az UEFA előírásainak megfelelően felszámolták az állóhelyeket, és csak ülőhelyek várták a szurkolókat. Ekkor csökkent a befogadóképesség 99 ezer főre. Ezzel is Európa legnagyobb stadionja maradt a Katalán Óriás otthona.

Ezzel párhuzamosan nekilátott egy új gazdasági modell kidolgozásának is, aminek lényege az volt, hogy a katalán/barcelonai gazdasági élet szereplőit, vállalatait, tőkeerős vállalkozásait, bankjait a Klubhoz „édesgesse”, mint támogatókat. Ezzel erősítve egyrészt a klub anyagi biztonságát, másrészt pedig a klub bevételeinek növelésével, sztárjátékosokat tudjon a Barcelonához „csalogatni”.

A nagyobb bevételek elérése érdekében, szisztematikus munkával nekilátott a szurkolói klubok, ún. „penyák” számának a növeléséhez. Ennek egyik mozgatórugója az volt, hogy a Klub és a szurkolók közötti kapcsolat erősödjön, de a tagdíjakból származó bevételek is – ezáltal – jelentős emelkedésnek indultak. Amikor az elnöki székbe lépett először 96 „penya” tartozott a klubhoz, amikor átadta a széket Gaspartnak – több, mint 1300. Bődületes fejlődés, változás, és bizton állíthatjuk, ez alapozta meg a későbbi sikeres projektek nagy részét is. Núñez fektette le az alapjait annak a közösségi létnek, aminek ma élharcosai, zászlós hajói vagyunk a világban: a közösségi médiában való részvétel előfutára volt a baszk szakember és vezető.

Ezzel párhuzamosan a stadionon belül egyéb fejlesztéseket is végrehajtott elnöksége első szakaszában. 1982-ben felépült, és megnyitották a ‘Mini Estadit’, amely egészen 2019. tavaszáig a ‘B’-csapat és a női focisták otthonaként szolgált. Úgy gondolta, hogy – az akkor – 80 éves klub múltját illendő lenne egy megfelelő helyen bemutatni: az elmúlt évtizedek sikereit, trófeáit, eredményeit, nagy alakjait méltó módon és helyen kellene megünnepelni, s hogy azt a szurkolók is megismerhessék. Ennek eredményeképpen 1984-ben a Camp Nou-ban megnyitotta kapuit a ‘Barça Múzeum’, amely a közeli és a távolabbi múlt nagyjainak állít emléket, a mai napig. Azóta ez is, komoly fejlődésen, átalakuláson ment keresztül, de az alapokat Núñez alkotta meg. A kézilabda- és a kosárlabda-mérkőzéseknek helyet adó Palau Blaugrana kapacitását 8500 főre emelte komoly átépítési munkálatok és anyagi áldozatvállalás árán.

Elnöksége első évében indult útjára a La Masía, az ő nevéhez fűződik az utánpótlás-bázis megnyitása, a szervezett keretek közötti nevelés megteremtése. 1979. október 20-án hivatalosan megnyílt a La Masía, s kezdetét vehette egy igazi sikertörténet, amely azóta is tart, s a világfutball előtt példaképként magasodik. Ennek alapjain alakult meg 2011. január 11-én a ‘Ciutat Esportiva Joan Gamper’ Sant Joan Despíben, amelynek központi épülete a ‘Centre de Formació Oriol Tort’. Az új La Masía így 6000 négyzetméteren terül el, 120 diák nevelésére, oktatására képes. Ez fog kibővülni 2019 tavaszán az ‘Estadio Johan Cruyff’-val, a ‘B’-csapat új otthonával. S a ‘Ciutat Esportiva Joan Gamper’ területét is az ő elnöksége elején vásárolta meg a Klub, ami nagyon bölcs és helyes döntésnek bizonyult.

Josep Lluís Núñez az elnökválasztásokon

A 22 esztendős elnökségi időszaka alatt – összesen – hat alkalommal kellett megmérettetnie magát választásokon Josep Lluís Núñeznek. Az elsőre 1978-ban került sor, amikor megválasztották a Katalán Óriás élére, az utolsóra pedig 1997-ben. A hat elnökválasztásból két alkalommal – 1981-ben és 1993-ban – nem volt kihívója, így valódi választásokra nem is került sor.

Elnökségének – az 1997 végi bizalmatlansági indítványt leszámítva – legnehezebb hónapjait a negyedik elnökválasztást megelőző időszakban, hónapokban élte át, s amely az FC Barcelona históriás könyvébe a ‘Hesperia Mutiny’ (Hesperia-lázadás) néven vonult be, s ami nem volt más, mint a Barça-játékosok és az akkori tréner, Luis Aragonés nyílt, egyértelmű és nyilvános lázadása a Presidente ellen.

1988. április 28., késő délután 7 óra. Helyszínünk a Hesperia Hotel a Carrer dels Vergos-on, amely egy keskeny utca Barcelona északi központja felé, mindössze 5 percre a Camp Nou-tól.

Huszonegy Barcelona játékos és Luis Aragones vezetőedző foglal helyet a tárgyalóteremben. „Josep Lluis Núñez elnök becsapott minket, mint embereket, és megalázott, mint profi futballistákat” – olvasható a kapitány, Alexanko közleményében. „Következtetésül, a keret kéri a regnáló elnök azonnali lemondását.”

A nyilatkozat sokkolta a közvéleményt. Példátlan volt. „Nuñez nem tekint sajátjaként a csapat értékeire” – teszi hozzá a középpályás, Victor Muñoz. „Csak önmaga érdekli.” A klub a háború szélén áll. A spanyol államkincstár adótartozás gyanúja miatt nyomozást végez a katalán kontraktusok ügyében, mivel a keret minden tagjának külön kell választania a játékos szerződést és az egyéb juttatásokat. Miután a klub elöljárói ragaszkodnak ahhoz, hogy a játékosok rendezzék a különbözetüket az adóhatóság felé, a keret Núñez elnök fejét követeli. A spanyol adóhatóság vizsgálata Bernd Schuster feljelentése alapján indult meg, amelynek alapja a „dupla szerződés” aláíratása volt a játékosok és a Klub között. A Barça így akarta csökkenteni a játékosokra nehezedő adóterhet, ami azonban törvényellenes volt, s a vizsgálat végén kötelezték a játékosokat az adókülönbözet megfizetésére. A játékosok dühét az váltotta ki, hogy a Klub, eredeti ígérete ellenére, nem vállalta át a többlet kifizetését tőlük.

Az úgynevezett ‘Hesperia Mutiny-ügy’ előtt (nevét a lázadó játékosok székhelyéül szolgáló hotelről kapta) a Barcelona legrosszabb idényét produkálta az 1941-42-es szezon óta. Luis Aragones depresszió következtében elhagyja a klubot. 1986-ban a Barcelona elvérzik a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjében, majd a következő két évben a nevetség tárgyává válik. A dolgok menete azonban megfordul, és majd az 1989. júniusban esedékes elnökválasztások Núñez győzelmével zárulnak.

Núñez gyorsan cselekszik. Egyrészt közli, hogy a „lázadóknak” a jövőben nincs helye az FC Barcelona kötelékében, másrészt pedig engedve a „népakaratnak” Johan Cruyffot szerződteti a padra. A Presidente ekkori kilátástalan helyzetét ugyanakkor erősíti a Camp Nou közönségének a támogatása: április 30-án kerül sor a Barça-Real „klasszikusra”, amelyen a közönség egyértelmű üzenetet fogalmaz meg: a kivonuló Barça-játékosokat éktelen füttyszó, míg a Real-játékosokat hangos tapsorkán fogadta. Emellett a játékosokat pénzsóvárgással vádoló transzparensek is a magasba emelkedtek, ill. fehér zsebkendők lobogtak – így hozván a játékosok tudomására, hogy „nemkívánatos” személyekké lettek a Klubban. A Barça a „Clásícót” 2-0-ra megnyerte (Carrasco és Lineker találataival), ami a népharagot kicsit enyhítette.

Ezzel együtt is 1988 nyarán a „lázadók” nagy része távozott, távoznia kellett a Klubtól. Egyedül a csapatkapitány, José Ramón Alexanko kapott „amnesztiát”. A nagy öregek – Migueli, Gerardo és Moratalla – befejezték pályafutásukat, Calderé a Betis-be, Schuster a Real Madridba, Victor Muñoz a Sampdoriába igazolt, Manolo és Clos a Murciába kerültek. A fiatal Cristóbal az Oviedóban, Pedraza a Mallorcában, Nayím a Zaragozában kötött ki.

Egyelőre maradt, de az edzőváltás vesztesei közé tartozott Lineker, ’Lobo’ Carrasco és Julio Alberto is. Lineker alig lépett pályára, s így egyre jobban a kedvét vesztette, s 1988 nyarán a Tottenhambe távozott – Venables kezei alá. Cruyff csupán három „lázadónak” adott és szánt fontos szerepet újjáépülő csapatában: a kapus Zubizarretának, a védő Alexankónak és a középpályás Robertónak. A drukkerek ezt nehezen bocsátották meg a hollandnak, az pedig még jobban felidegesítette őket, hogy Alexankót csapatkapitánynak is megtette. Az eredmények azonban a holland mestert igazolták.

Ehhez kellett egy végszükség esetén hozott, de végülis pozitívan elsülő döntést hoznia Núñeznek: 1988. május 4-én bejelentették Johan Cruyffot, mint a Barcelona új vezetőedzőjét.

„El Flaco” a padon csodát tett, de ami ennél fontosabb, az öltözőben rendet rakott. A renitens játékosok távoztak a klubtól, aminek az eredménye is meglett Johan első szezonja végén, egy fényes KEK-trófea képében. Így a sociók is kicsit megnyugodtak, s az 1989. júniusi elnökválasztáson Josep Lluís Núñez meggyőző fölénnyel győzött: a hivatalban lévő Presidente 25.441 socio támogatását nyerte el, míg kihívója, Sixte Cambra 17.609 szavazatot kapott. A következő nyolc évben nem is kellett elnökválasztással és megmérettetéssel foglalkoznia Núñeznek, hiszen 1993-ban, a sikerek csúcsán, nem akadt kihívója.

1997-ben azonban igen, de ekkor sem kellett különösebben megizzadnia: ellenfele, Ángel Fernández a szavazáson részt vett sociók szavazatának mindössze 24%-át kapta, míg Núñez a 76%-át. Azaz: ezt az akadályt is magabiztosan vette, amiben komoly szerepe volt Robsonnak és a Csapat sikeres idényének.

Ezzel együtt is 1997 késő őszére egy komoly szurkolói ellenzék fogott össze, az „Elefant Blau” szurkolói csoport segítségével, és Joan Laporta, egy ifjú ügyvéd vezetésével, hogy lemondásra kényszerítse Núñez elnököt. Miután a bizalmi szavazás kötelező érvényű kiírásához összejött a megfelelő számú aláírás, így azt kénytelen volt kiírni a hivatalban levő elnök. Az 1998-ban megtartott bizalmi szavazást is túlélte azonban Núñez, de mégsem lehetett teljesen biztos a sociók támogatásában. Ebből kifolyólag 2000 tavaszán bejelentette, hogy előrehozott elnökválasztásokat ír ki, amelyen ő maga már nem kíván elindulni, s átadja helyét addigi alelnökének, Joan Gaspartnak.

Az alábbi videófelvétel 2008. július 6-án készült, amikor a sociók a Laporta-elnökség ellen benyújtott bizalmatlansági indítványról szavaztak. A képek és a rigmus önmagukért beszélnek:

22 év – 12 vezér a futballcsapat élén

Amikor egy Klub élén egyetlen ember ennyi időt eltölt, elkerülhetetlen, hogy jó pár edzőt „elfogyasszon”. Nem volt ez másképp Núñez esetében sem. Ugyanakkor, ha végig tekintünk az edzők szakmai megbízatásának idejére, annak hosszára és eloszlására, akkor érdekes megállapítást tehetünk. ‘Edzőkeringő’ és edzői stabilitás alapján két, jól elkülöníthető szakaszra bonthatjuk Núñez elnökségét. Az első szakaszt 1978-1988 között kell meghúzni, amikor kilenc edzőváltásra és nyolc edző kinevezésére került sor. A második időszak – ebből a szempontból – az 1988 és 2000 közötti terminus volt, amikor – összesen – négy személy ült a Barça kispadján.

Az első szakasz edzőváltásai, trénerei:

– Lucien Müller: 1978-79
– Joaquím Rifé II: 1979-80
– Helenio Herrera: 1980
– Kubala László: 1980
– Helenio Herrera: 1980-81
– Udo Latek: 1981-83
– César Luís Menotti: 1983-84
– Terry Venables: 1984-87
– Luis Aragonés: 1987-88.

Jól látható, hogy Herrera két alkalommal kapott bizalmat, egy meglehetősen zaklatott intervallumban, 1980-1981-ben. Hiába nyert a Csapat KEK-et Rifé II irányításával, majd Lattekkel is (1982), s egy-két spanyol kupa is a múzeumba került, a szurkolók a bajnoki cím után ácsingóztak, amit 1974-ben nyert meg utoljára a Barça. Az első hat évében Núñez elnöknek hét edzőváltásra került sor – így pedig nehéz sikeres csapatot építeni. 1984-ben aztán megelégelte a bajnoki cím-nélküli időszakot, és döntő elhatározásra szánta el magát a Presidente: egy teljesen más habitusú, más stílusú trénert szeretett volna a Csapat élén látni, aki nemcsak új attitűdöt, hanem rendet is hoz az öltözőbe és a játékosok fejébe. Az első választása – már ekkor – Bobby Robsonra esett, azonban a tréner nem kívánta elhagyni az angol válogatott padját, a VB-időszak kellős közepén, így maga helyett egy fiatal, ámde agilis trénert ajánlott: Terry Venables-t. Núñez megbízott az angol tréner „szimatában”, és ‘El Tel’ gondjaira bízta a Barcelona labdarúgóit.

Az angol tréner rendet, fegyelmet és új edzésmódszereket hozott a Barça öltözőjébe, ill. új játékosokat is, többek között vele együtt érkezett a Klubba Steve Archibald is. A skót „szőkeség” hamar megtalálta a közös hangot a „Szőke Angyallal”, és ketten a vállukra vették a Csapatot. Bernd Schuster vezérletével indultak harcba az 1984/85-ös idény során. Már az első fordulóban megmutatták a Camp Nou közönségének, hogy az új seprű jól „seper”: a spanyol fővárosban, magabiztos, 3-0 arányú győzelmet ért el a Real ellen. Calderé, Archibald góljai, ill. Ángel öngólja megalapozta a jó kedvet, a magabiztosságot és a sikert a Katalán Óriásnál. Venables a katalán csapattal a klasszikus 4-4-2-es felállást játszatta, amelyben két középhátvéd játszott kulcsszerepet: Bernardo Migueli és Alexanco, míg a csapat esze, motorja az irányító, Bernd Schuster voltak. A gólokért elsősorban a Venablesszel együtt Barcelonába érkezett angol Steve Archibald volt a felelős, aki szépen termelte is a találatokat. A tökéletesen összerakott gépezettel már az első idényében sikerült a csúcsra jutnia az angol mesternek, és a Blaugranának. Briliáns játékkal, megbízható gépezettel 1984/85-ös idény végén bajnoki címet ünnepelhetett a Nou Camp közönsége. Az „Urruti”, Alexanco, Migueli, Julio Alberto, Gerardo, Schuster, Victor Muñoz, Calderé, Archibald, Rojo, „Lobo” Carrasco alapcsapat nagyon magabiztos játékkal győzte le ellenfeleit a bajnokságban, és szerzett jogot arra, hogy a következő idényben a BEK küzdelmeiben képviselje a spanyol futballt. A siker záloga a masszív védővonal, és a nagyon eredményes Schuster – Archibald támadóduó voltak. A védelem 34 bajnoki alatt mindössze 25 gólt kapott, míg a két idegenlégiós összesen 26 találattal terhelte meg az ellenfelek hálóját.

A gólgazdag játék, a támadófutball visszatérése, a látványos játék mind-mind elnyerték a Camp Nou közönségének a tetszését, és a szurkolók bizakodva tekintettek a jövőbe. Ugyanakkor az öröm rövid életű lett, mondhatni kérész életű. A következő idényben a Csapat mindent a BEK-trófea elnyerésének rendelt alá, ami – sajnos – elmaradt, s ezzel együtt a bajnokságban is hamar eldőlt: címvédésre nem kerülhet sor. A BEK-menetelés a döntőig vezette ugyan a Barçát, ott azonban a sevillai estében – tizenegyesekkel – vereséget szenvedett a Csapat a Jenei Imre által dirigált Steaua együttesétől. A vereséggel záruló BEK-finálé nagyrészt, Venables lelkén „száradt”: a sérült, így nem teljes értékű Archibaldot állította a kezdőbe, míg a kiváló formát mutató, a Göteborg elleni elődöntő visszavágóján triplázó ‘Pichi’ Alonso a padon kezdte a döntőt. ‘El Tel’ ezen döntése nem váltott ki osztatlan örömet a csapat tagjaiban, és a mindig karakán, a szájára lakatot tenni képtelen Schuster emelt hangon támadt neki a döntést követően az angol trénernek. Mindez rányomta a bélyegét a csapatra, s nyugodtan mondhatjuk: ez az este, a döntő elvesztése, ill. az előtte történtek nagyban hozzájárultak a csapategység megbomlásához, majd teljes széteséséhez.

A játékosok egy részének bizalmát elvesztő Venables azonban – ekkor még – nem került „lapátra”. Az 1986/87-es idényt is az ő irányításával játszotta végig a Csapat, ami Bernd Schusternek olyannyira nem tetszett, hogy közölte: amíg az angol tréner ül a padon, ő nem lép pályára a Barcelonában. A klubvezetés először nem igazán hitt a német fenegyerek fenyegetőzésének, de rosszul ismerték: a Csapat lelke, irányítója, fazonszabásza az 1986/87-es idényben egyetlen tétmeccsen sem lépett pályára, egy perc erejéig sem. A teljesen szétesett Barça így ezt a szezont is sikerek, trófeák nélkül zárta. A közönség pedig a Venables vs. Schuster ellentétben a „Szőke Angyal” pártjára állt, így 1987 tavaszán már majdnem minden hazai meccs nyílt angol-ellenes tüntetésbe torkollott. A Camp Nou „hangját” azonban a klubházban és a vezetőségben nem akarták meghallani, így az 1987/88-as szezont is ‘El Tellel’ a padon kezdte meg a Csapat – mondhatni, egész ragyogóan. Négy bajnoki – négy „zakó”. Ez már Núñez elnöknek is sok volt, és menesztette a padról Venables-t, helyét Luis Aragonés vette át. A spanyol trénernek sem sikerült a „tűzoltás”, amiben azonban központi szerepe volt a szezon végén kitört „Hesperia-lázadásnak”, amiről a fentiekben már szóltunk.

 

A második szakasz trénerei:

– Johan Cruyff: 1988-1996
– Bobby Robson: 1996-1997
– Louis van Gaal: 1997-2000.

Ebben a szakaszban, amint látható, sokkal inkább az állandóság, a stabilitás volt a meghatározó, hiszen mindössze három tréner irányította az FC Barcelona szakmai munkáját. Illetőleg négy, hiszen az 1990/91-es idényben volt egy öt hetes időszak (1991. március-április), amikor Cruyff szívműtétje miatt a másodedzője, Carles Rexach ült a csapat padján.

Johan Cruyff előtt nehéz feladat állt: lelket rázni az elmúlt hónapokban szétesett csapatba, a játékosokat visszavezetni a győzelem útjára, lelket önteni beléjük, és új perspektívákat nyújtani a számukra. Ebben volt partner a Presidente is – igaz, Núñeznek nem igazán volt más választása. 1988. május elején vészmegoldásként nyúlt a népszerű hollandhoz, akivel aztán barátok nem lettek, sokkal inkább úgy tűntek, mint két ismerős, akik megtartják a „három lépés” távolságot egymás között. Núñez jó politikus volt, tudta, hogy mi kell az elégedetlenkedők hangjának a lecsendesítéséhez 1988 nyarán. Azzal is tisztában volt, hogy az újjáalakuláshoz mélyen, de nagyon mélyen a zsebébe kell nyúlnia, és sztárokat kell igazolnia, akiket Johan Cruyff kért. Ugyanakkor Johan edzőségét is két kisebb etapra lehet bontani: az 1988-94 közötti időszakra, amikor a sikerek, a trófeák jelentették a mindennapokat, ill. az 1994-96 közötti szakaszra, amikor a fiatalítás, a kicserélődő játékoskeret okán a sikerek elmaradtak, s az elégedetlenkedők hangja megint csak hangosabb lett.

1988 nyarán Bakero, Begiristáin, Julio Salinas, Eusebio Sacristán, López Rekarte, Ricardo érkezett a klubhoz, egy évvel később Ronald Koeman és Michael Laudrup, majd 1990 nyarán felhozta Pep Guardiolát és Albert Ferrert a fiataloktól, leigazolta Sztoicskovot, Andoni Goicoetxeát és Nandót. 1991 nyarán Juan Carlos, Nadal és Rob Witschge érkezett a csapathoz, míg 1992-ben a kapus Carles Busquets és Oscar Gárcia lett a Barça tagja. Ők alkották a ’Dream Team’ gerincét, akikhez 1993 nyarán csatlakozott Romário is. Ez a hat esztendő maga volt egy permanens álom, még akkoris, ha nehezen sikerült lendületbe hozni a Csapat „szekerét”.

Az első idényében egy KEK-győzelemmel debütált a padon Johan Primero, míg a második szezonban egy Spanyol Kupa-elsőség került a vitrinbe. Azonban ő is tudta, hogy mindez kevés a szurkolók és a sociók számára, a teljes boldogsághoz bajnoki címre, a ’delíriumhoz’ pedig BEK-serlegre van szükség, ami után már három évtizede vágyakozik minden katalán szurkoló. A bajnoki elsőséget az 1990/91-es idényben megadta a szurkolóknak: végig vezetve a bajnokságban, kibírva Sztoicskov két hónapos eltiltását, Koeman 10 hetes maródiságát, Johan Cruyff szívműtétjét, feljutott a spanyol bajnokság tetejére az FC Barcelona.

Sztoicskov ezért kapta a két hónapos pihenést a szövetségtől:

Itt érdemes idézni Cruyff szavait, miután bejelentették Sztoicskov érkezését 1990 nyarán:

Sztoicskov érkezése előtt volt egy csapatunk, amely nagyon kedves srácokból állt, de igazság szerint képtelenség, hogy egy futballcsapat csupa kedves srácokból álljon. Szükség van egy olyan, jó értelemben vett agresszív fickóra, mint Hriszto, aki képes a ragadozó mentalitást a többiekben is felébreszteni…Ő megállás nélkül vadászik a labdára, a labdával meg azonnal a kapura. Vannak játékosok, akik kivárnak, hátha szebben is megoldható egy szituáció, esetleg passzolási lehetőséget keresnek, azonban Sztoicskov nem lacafacázik, ha hozzá kerül a labda, máris megy vele a kapu irányába.

A ragadozó mentalitással nem is volt probléma, hanem a forrófejűségével, ami nem mindig volt kifizetődő a Csapat számára, mégis hasznos, és a szurkolók épp ezért szerették és most is szeretik a bolgár klasszist. Ő a pályán és a civil életben sem kertelt, karakán, határozott jellem. S erre a fajta rafinériára, fineszességre volt szükség ahhoz, hogy előbb a Liga, majd Európa trónjára is felüljön a Blaugrana együttese.

A bajnoki cím megszerzése után már csak egyetlen, eleddig beteljesületlen cél maradt a Klub előtt: mégpedig a BEK-elsőség. Az addig adódó két lehetőség – 1961 és 1986 – egyikét sem sikerült megragadni, így mindenki erre vágyott leginkább. S az újabb nekifutást már siker koronázta, még ha az addig vezető út nem is volt éppen sima – már a nyolcaddöntőben, a Kaiserslautern ellen léket kaphatott volna a „hajó”. Azonban jött Koeman szabadrúgása és Bakero fejese, így az alom folytatódhatott, hogy aztán azt is egy Koeman-szabadrúgás teljesítsen be a londoni estében. Az „Álomcsapat” valóra váltotta sokunk álmát, az elődök kívánságát: az FC Barcelona felért Európa csúcsára.

A csúcsra felérni könnyebb volt, mint ott maradni, főképp igaz ez a BL-sorozatokra. A spanyol Ligában viszont újabb és újabb bajnoki címek következtek egymásután: zsinórban négyszer bizonyult a Cruyff-csapat a legjobbnak a Ligában. Igaz, ebből az utolsó három meglehetős szerencse közepette valósult meg: 1992-ben és ’93-ban a „tenerifei csoda” révén, majd 1994-ben Djukic (Deportivo) kihagyott büntetőjének – is – köszönhetően. A BL-ben is az 1993/94-es szezon kiválóan sikerült, egészen a döntőig verekedte magát a Csapat, ahol azonban a Milantól egy négyest kapott a Barça – s ez a 0-4 jelentette a ’Dream Team’ végét. A maradék két esztendő, amit Cruyffal a padon játszott a Csapat, eredmények, trófeák nélkül zárult, így 1996. május közepén Johan Cruyff munkáját megköszönte Núñez elnök – az újságon keresztül. Gerinctelen eljárás a sikerek „atyjával” szemben.

Az köztudott volt, hogy Cruyff és Núñez – enyhén szólva – sem szívlelték egymást, de az, hogy Johan I a katalán sportlap címoldaláról tudja meg, hogy ki van rúgva, s helyére Bobby Robson érkezik, azt sok mindennek lehet nevezni, de emberségesnek semmiképpen sem. A Presidente meglehetősen inkorrekt módon járt el. Mint ahogyan egy év múlva is, amikor a három kupa, a spanyol bajnoki ezüstérem ellenére, menesztette az angol szakembert, és helyére a holland Louis van Gaalt szerződtette. Az 1997-es edzőváltásnak „klubpolitikai” okai voltak: elnökválasztásra került sor, és Núñez elnöknek komoly kihívója akadt Ángel Fernández személyében. Azzal próbálta növelni népszerűségét – sikerrel – hogy az Ajax sztáredzőjét ígérte meg a socióknak, megválasztása esetére. Núñez nyert, Louis van Gaal jött.

Utolsó misszió: a Klub centenáriumának méltó megünneplése

1899. november 29-én alakult meg hivatalosan az FC Barcelona. Ennek keretében az 1998/99-es szezont ennek a megünneplésének rendeltek alá, amit illendő volt sikerekkel, trófeákkal, látványos játékkal emlékezetessé tenni. Ennek nyomán az 1999-es BL-döntőnek is a Camp Nou adott helyt, hátha egy hazai pályán kivívott BL-sikerrel sikerül még emlékezetesebbé tenni ezt a szezont.

Azonban nem minden alakult úgy, ahogyan a Presidente eltervezte. A katalán sajtó egy része nyíltan szembefordult Núñez elnök tevékenységével, ami mögött felsejlett előbb Johan Cruyff alakja, majd egy ifjú, agilis ügyvédé, bizonyos Joan Laportáé. Laporta ekkor már nagyon szoros kapcsolatot alakított ki a Barça egyik szurkolói csoportjával, az „Elefant Blau”-val, amelynek támogatásával összegyűjtötte a kellő számú támogató aláírást, és így kicsikarta a bizalmatlansági indítvány kiírását. A „vád” az volt, hogy Núñez elnök teljesen alárendelte a Klubot saját érdekeinek, szembement a Klub hagyományaival, felszámolta annak imázsát. Az indítvány elbukott ugyan, de intő jel volt Núñez számára: a sociók egy jelentős része változást akar. Az ellene zajló támadások nem csitultak, sőt a Camp Nou lelátóin is egyre hangosabbak, egyre markánsabban lettek.

Ebben komoly szerepe volt az idény során látott teljesítménynek, amit a van Gaal irányította csapattól láttak. Botladozó játék, szervezetlenség, anarchikus állapotok a pályán. A centenáriumi év nyitánya különösen emlékezetesre sikeredett: hazai pályán 1-0 arányú vereség az Atlético Madridtól, kiábrándító játékkal „megfejelve”. Nem csoda, hogy a stadion lelátóin megjelentek a fehér zsebkendők, és a Núñeznek szóló egyértelmű üzenetek a „Johan, Johan, Johan!”-kórus akkordjai. A 100. születésnapját ünneplő Klub egészét rossz hangulat lengte be, amit tetézett a BL-ből való korai búcsú – így hazai közönség előtt a trófea elnyerése hiú ábránd maradt. A katalán szurkolók egyetlen örömét a Real kizúgása jelentette, így nem eshetett meg az a csúfság, hogy az ősi ellenfél tagjai a katalán fővárosban parádézzon a BL-serleggel. A Real kiesésének estéjén öröm- és görögtüzek gyúltak Barcelona utcáin. Az 1998/99-es idényt spanyol bajnoki- és spanyol kupa-elsőséggel sikerült megünnepelnie a csapatnak, s emellett a férfi kosarasok, a férfi kézisek és a görhokisok is bajnoki címmel tették emlékezetessé a centenárium évét. Ettől függetlenül a hangulat nem volt felhőtlenül boldog a Klubon belül, amit Núñez is érzett: 1999 nyarán eldöntötte, hogy idő előtt távozik a Klub éléről. Erre 2000. nyarán került aztán majd sor, s adta át az elnöki tisztet alelnökének, Joan Gaspartnak, aki az előrehozott elnökválasztáson a sociók szavazatának 54%-át kapta meg.

Amikor 1978-ban Núñez az FC Barcelona elnöki székébe került egy biztos alapokon álló, ámde – európai volumenben gondolkodva – átlagos klubot vett a kezébe, amikor 2000-ben távozott onnan egy világszerte modellértékű Klubot hagyott hátra. Az FC Barcelona könyv szerinti értéke 10 milliárd pezetára rúgott, piaci értékét viszont a szakértők 250 milliárd dollárra becsülték. A 22 év alatt, ilyen hosszú mandátummal felruházott vezető, önkéntelenül is a maga képére formálta a rábízott szervezetet. Josep Lluís Núñez és a Blaugrana „házassága” esetében is igaz ez, hatványozottan is. Amikor lelépett az elnöki posztból egy rendezett, biztos lábakon álló Klubot adott át alelnökének, Joan Gaspartnak.