A XXI. század első évtizede meglehetősen felemásra sikeredett: gyenge kezdés után következett egy csúcsra járatott 3-4 esztendő, majd megint egy kisebb hullámvölgyet kellett megélniük a Szurkolóknak, hogy a vége újfent káprázatos legyen. Ez az évtized a La Masía „termékeinek” a beéréséről is szólt, amikor a Csapat gerincét a saját nevelésű futballisták határozták meg. Sikerek, trófeák, győzelmek uralták az évtizedet, azonban voltak mélypontok is, amelyeket azonban sikerült túlélni, és a Csapat javára fordítani. Ennek az évtizednek is voltak fontos „mellékszereplői” – róluk szól eme írás.
Giovanni van Bronckhorst
Újabb holland játékost rövid bemutatását olvashatjátok, ez már csak egy ilyen történet. Ő azonban már a Rijkaard-korszak meghatározó játékosa, a 12-es számú mez büszke birtokosa, a fürge léptű balhátvéd, aki a középpálya bal oldalán is tudott játszani; ha még létezne olyan poszt a modern futballban, hogy balösszekötő, akkor ő játszotta volna ezt a pozíciót. Pályája kezdetén inkább bal oldali középpályás volt, mikor azonban Katalóniába érkezett, már ’tősgyökeres’ balhátvédnek számított.
Giovanni Christian van Bronckhorst, vagy ahogy Barcelonában becézték, „Gio” 1975. február 5-én született a holland kikötővárosban, Rotterdamban. Édesapja Victor van Bronckhorst, indonéziai-holland, édesanyja pedig tősgyökeres indonéz. Hat éves korában kezdte a játékos-pályafutását, amikor az LMO Rotterdam utánpótlás-bázisán jelentkezett, ahol csupán egy évet töltött el, és a Feyenoordhoz került. 18 éves koráig végigjárta az utánpótlás minden lépcsőfokát, ahol maximálisan elégedettek voltak előmenetelével, fejlődésével, a futballhoz való hozzáállásával. Első profi szerződését 15 évesen írta alá a rotterdami gárdával, a felnőttek közé pedig 1991-ben került fel. Az ifjúsági ligában pallérozódott tovább, majd az 1993/94-es szezont az RKC Waalwijknél töltötte, hogy szokja az Eredivisie légkörét, ritmusát, s erősödjön. 1994-ben visszatért a Feyenoordhoz, melynek alapembere, kezdőjátékosa lett. Az igazi áttörést az 1995/96-os szezon jelentette a számára, amikor olyan játékosokkal együtt vált a Feyenoord húzóemberévé, mint Henrik Larsson vagy éppen Regi Blinker. 1996-ban részt vett az atlantai nyári olimpiai játékokon, majd augusztusban a felnőtt válogatottban is debütált. Mivel azonban a holland bajnokságban nem sikerült megtörni az Ajax-PSV-kettős uralmát, több játékos is a távozás mellett döntött, többek között Larsson is. Van Bronckhorst pedig követte a svéd csillagot Skóciába, és 1998 nyarán a Glasgow Rangers játékosa lett. Itt kétszer nyert skót bajnokságot, kétszer skót kupát, s kimagasló játékára Londonban is felfigyeltek, így 2001 nyarán az Arsenalhoz szerződött. Az ’Ágyúsokkal’ rögtön bajnoki címet, majd 2002/03-ban FA-Kupát nyert.
2003 nyarán az újonnan kinevezett Barça-edzőnek, Frank Rijkaardnak égető szüksége volt egy balhátvédre, és választása ’Gio’-ra esett, így áttette székhelyét Barcelonába; először csak kölcsönbe került, megvásárlási opcióval a szerződésében. Az újjáépülő Barçában rögtön alapember, majd stabil kezdőjátékos lett. Már az 1. fordulótól kezdve számított játékára Frank, mind a bajnokságban, mind a kupában, s az UEFA-Kupa küzdelmeiben egyaránt. Első barcelonai idényében 34 bajnokin lépett pályára, s egy gólt is szerzett: 2004. május 2-án a Camp Nou-ban megrendezett „katalán derbin” (4-1) talált be az ellenfél kapujába. A Ligában 3007 percet töltött a pályán ebben a szezonban, amivel a harmadik legtöbbet pályán lévő Barça-játékos lett. Fantasztikus munkabírása, fáradhatatlansága, a csapatba való könnyed beilleszkedése láttán a szakvezetés a végleges megvétele mellett döntött 2004 nyarán. Ezzel a balhátvéd pozíciója a következő években biztosítva volt.
A következő három esztendő minden sikereiben, győzelmeiben és trófeáiban elévülhetetlen szerepet, érdemeket gyűjtött ’Gio’. A csapat bal oldalát tökéletesen bejátszotta, eredményesen állította meg az ellenfél támadósorának jobb oldalát, és hasznos előre játékával segítette Ronaldinhót és társait. A Barça alapembereként alig volt olyan mérkőzés, amelyen ne kapott volna szerepet, ne jutott volna szóhoz. 2004-06 között pedig újra együtt játszhatott egyik példaképével és barátjával, Henke Larssonnal. Számára a 2004/05-ös szezon volt a legsikeresebb: négy bajnoki gólt ért el, amit ezt követően nem tudott megközelíteni – igaz, nem is ez volt a dolga. Eredményes tudott lenni a 3. fordulóban az Atlético-Barça bajnokin (1-1), majd a 4. etapban a Zaragoza elleni hazai győzelem (4-1) alkalmával. A szezon csúcspontját a 12. fordulóban megrendezett barcelonai „klasszikus” jelentette a számára: a 42. percben ő szerezte a csapat második találatát (3-0); majd a negyedik bajnoki gólját a 30. fordulóban a Real Betis-FC Barcelona meccsen (3-3) szerezte meg. A szezon végén spanyol bajnoki címet ünnepelhetett a Barçával, míg a BL-ben a nyolcaddöntőig jutott a csapattal.
2004 nyarán komoly vetélytársat kapott a baloldalon a brazil Sylvinho személyében. A két játékos közel azonos percet játszott a 2005/06-os idény során, azonban a tétmeccseken, vagy a BL-döntőn ’Gio’ szerepeltetését preferálta Rijkaard. A bajnokságban 19-szer lépett pályára, viszont beszédes adat, hogy a BL mind a 13 meccsét van Bronckhorst játszotta végig – kivéve a Chelsea elleni „odavágót”, ahol a 69. percben jött be a helyére Sylvinho. Ő volt a pályán végig a 2006. május 17-i párizsi BL-fináléban is, ahol 2-1-re nyertek a katalánok, s ’Gio’ is örömmel emelhette a magasba a trófeát. Utolsó barcelonai idényében megint csak ő számított az elsődleges balhátvédnek, hiszen míg Sylvinho 19-szer, ő 36 alkalommal lépett pályára. Ebben a szezonban egyetlen gólt ért el, mégpedig egy Spanyol Kupa-találkozón: a Badalona 4-0 arányú legyőzése alkalmával a Camp Nou-ban. A bajnoki szezon rendkívül kiélezett és fordulatos volt, végig fej-fej mellett haladt a csapat a Real Madriddal, de végül a „királyiak” örülhettek. Ez volt egyben ’Gio’ utolsó szezonja is a csapat tagjaként. Utolsó fellépésére 2007. június 17-én a Gimnástic Tarragona-FC Barcelona (1-5) bajnokin került sor. A Katalán Óriás színeiben összesen 153 tétmeccsen lépett pályára, s ezeken hét gólt ért el; bajnoki mutatója: 105/5.
2007 nyarán visszatért nevelőegyesületébe, s a következő három szezont a Feyenoordban töltötte el, mielőtt visszavonult volna az aktív pályafutástól. Egyetlen Holland Kupa-győzelmet ünnepelhetett ebben a három idényben. A rendkívül szimpatikus, kiváló labdarúgó holland bajnoki cím nélkül fejezte be pályafutását.
A holland válogatottban 1996 és 2010 között 106 alkalommal lépett pályára, és hat gólt ért el. Részt vett a 2004-es és 2008-as Európa-bajnokságon, ill. a 2006-os és 2010-es világbajnokságon is. 2010-ben csapatával világbajnoki ezüstérmet nyert: a döntőben a spanyol válogatottal szemben maradtak alul Bert van Maarwijk fiai. Van Bronckhorst a 105. percben csereként elhagyta a pályát, így már a padról élte meg Iniesta győztes találatát.
Az aktív pályafutás befejezése után edzőnek állt: egy évet a holland U21-es válogatott segédedzőjeként dolgozott, majd 2011-15 között a Feyenoord másodedzője lett; 2015-től ő a rotterdami egyesület vezetőedzője.
Sylvinho Mendes
A brazil balhátvéd 2004 nyarán érkezett az FC Barcelonához, egy évvel később, mint van Bronckhorst. A két játékos karrierje korábban is „keresztezte” egymást: amikor Sylvinho 2001 nyarán elhagyta az Arsenalt, az ő helyére érkezett az „Ágyúsokhoz” a holland. Aztán 2004 és 2007 között csapattársak is lettek a katalánoknál.
Sylvinho Mendes Campos Júnior 1974. április 12-én született Brazília legnépesebb városában, São Paulóban. A labdarúgással, csakúgy, mint sok brazil, a grundon, a tengerpart homokbuckáin ismerkedett meg, majd a helyi elitklub utánpótlás-csapatához került 1990-ben. A Corinthians fiataljai közül hamar kitűnt, gyorsaságával és jó fizikai adottságaival. Ugyan minden brazil srác Pelé vagy Garrincha szeretne lenni, ő azonban hamar rájött, nem a vendégkapu előtt érzi igazán jól magát. Gyorsaságát a legjobban a szélen, azon belül is, a baloldalon tudja legjobban kamatoztatni. Így vált belőle kiváló balhátvéd, aki 1994-ben mutatkozott be a Corinthians felnőttcsapatában. Itt összesen 136-szor lépett pályára, és 15 gólt ért el; országos bajnok (1998), ill. Paulista állam (1995, 1997, 1999) bajnoka volt, 1998-ban Brazil Kupát is nyert. Így az európai csapatok figyelmét is felhívta, s 25 évesen az Atlanti-óceán túlpartjára, a ködös Albionba szerződött: 1999-2001 között az Arsenal játékosa volt. A londoni piros-fehérekkel 75 meccset játszott, hét gólt ért el, és egy Angol Szuperkupát nyert. Sokkal közelebb állt azonban hozzá a latin virtus, így 2001 nyarán a Celta Vigóhoz szerződött, ahol három sikeres idényt töltött el: 105 meccsen háromszor volt eredményes. A három év alatt teljes mértékben felvette a Primera División ritmusát, az ellenfelek is megismerték, így nem csoda, hogy 2004 nyarán rá esett a Katalán Óriás választása, akik van Bronckhorst mögé/mellé egy agilis, összjátékban jól mozgó, csupa szív társat kerestek. 2004-09 között az FC Barcelona alkalmazásában állt: összesen 124 alkalommal öltötte magára a gránátvörös-kék mezt, ami alatt négy gólt ért el. Emellett aktív részese volt két korszak sikereinek is: meghatározó tagja volt Frank Rijkaard elképzeléseinek, majd a 2008 nyarán a csapat élére kerülő Pep is számított a szolgálataira.
Tökéletesen helyettesítette van Bronckhorstot, ill. kiválóan egészítette ki egymást a két játékos. Sylvinho számított ’Gio’ cseréjének, azonban megfelelő játéklehetőséget kapva, a brazil is jól érezte magát a Klub kötelékében: nem érezte úgy, hogy csupán egy töltelékjátékos, akit akkor állítanak be, ha ’Gio’-nak, ill. Abidalnak szüksége van egy kis pihenőre. Mindezt jól mutatja, hogy ’Gio’ mellett rendszeres játéklehetőséget kapott: a tétmeccseken fele-fele arányban léptek pályára, ami a baloldal egyensúlyát elősegítette. Sylvinho nem csupán a pályán, hanem az öltözőben és a nézőtéren is nagy népszerűségnek örvendett: a csapattársak kedvelték, a szurkolók szeretetét pedig hamar kivívta. Igazi csapatember volt, aki tette a dolgát az edzéseken, majd a meccseken is. Úgy hiszem, minden edző ilyen játékost kíván magának: akire bármikor lehet számítani, maximálisan „odateszi” magát az edzéseken, a beilleszkedéssel pedig nincs semmi gond.
Barcelonai bemutatkozására 2004. szeptember 11-én került sor egy Sevilla elleni hazai bajnoki (2-0) alkalmával; ebben a szezonban még további 20 bajnokin lépett pályára, a BL-ben is háromszor volt a csapat tagja. Legtermékenyebb szezonja a 2005/06-os volt, amikor összesen 33-szor volt a csapat tagja, s két gólt is elért ebben az idényben. Az első találatot a 13. fordulóban az FC Barcelona-Racing Santander bajnokin (4-1) érte el; míg a másodikat a 34. etapban, amikor a csapat 3-2-es vereséget szenvedett a Sevilla FC vendégeként. Barcelonai évei alatt még egy találatot ért el, mégpedig a BL 2008/09-es szezonjában az FC Barcelona-Sahtar Donyeck csoportmeccs (2-3) alkalmával. Ez a vereség már nem osztott-szorzott, hisz a csapat biztos csoportelsőként jutott tovább, s meg sem állt a római fináléig, amelyet a Manchester United ellen vívott a csapat, soraiban Sylvinhóval. Emlékezhetünk, hogy az elődöntő visszavágóján Övrebö „sporttárs” kiállította Abidalt, aki így nem léphetett pályára a BL-döntőn. Sylvinho azonban tökéletesen látta el a balhátvéd feladatát. Emlékezetes teljesítménye nem csupán BL-trófeát eredményezett, hanem egyszersmind ez is volt a búcsúmeccse a Barça színeiben.
Az öt Barçás idénye alatt nyert három bajnokságot (2005, 2006, 2009), egy Copa del Reyt (2009), két Bajnokok Ligáját (2006, 2009). Fantasztikus eredménysor tőle. A katalánoktól való távozása után még egy évet játszott a Manchester Cityben, majd szögre akasztotta a „stoplist”.
A „Selecao Brasileirában” nem sok lehetőséget kapott, csupán hat alkalommal kapott meghívót (2000-2001 között). Miután játékos-pályafutását befejezte, az edzői pályára lépett: másodedzői szerepet töltött be a Corinthians-nál, a Recifénél, majd az Internazionale (2014-16) csapatainál.
Thiago Motta
1982. augusztus 28-án a brazíliai São Bernardo do Campo városában született, amely São Paulo tartományban fekszik. Hamar megismerkedett a labdarúgással, azonban a legtöbb brazil pályatársától eltérően, már fiatal korában Európába, nevezetesen Olaszországba került. Az utánpótlás-kort a Juventus SP csapatában töltötte, ami a torinóiak bázisa volt. 1997 és 1999 között volt az iskola tagja, ahol felfigyeltek a Barça fiatal tehetségekkel foglalkozó megfigyelői a kiváló fizikumú, gyors és technikás középpályásra. A megfigyelők véleménye alapján, 1999 nyarán a Barça akadémiájára került, s a ’B’ csapat alapembere, meghatározó egyénisége lett a védekező középpályás pozíciót betöltő fiatal tehetség.
Innen aztán egyenes út vezetett a felnőtt csapat kerete felé, ahol a 2001/02-es idényben mutatkozott be, Carles Rexach kezei között. 2001. október 3-án debütált a Ligában: az FC Barcelona–Real Mallorca bajnoki meccsen (3-0) lépett pályára csereként a 72. percben – Luis Enriquét váltotta. A meglehetősen kemény, sokszor a szabálytalanságoktól sem visszariadó Mottában kicsit túltengett a bizonyítási vágy, ami sok szabálytalanságot, sárga lapos figyelmeztetéseket, és a szezon során két kiállítást is magával hozott. A 2001/02-es idényben még a ’B’ csapatban is sokszor pályára lépett, de közben a felnőtt keret játékosa volt már. Ebben a szezonban szerezte meg első gólját a „nagyok” között: a 2002. április 27-én lejátszott Barça-Villarreal bajnoki (4-1) 56. percében vette be az ellenfél kapuját. Az idény legemlékezetesebb meccsét a ’B’-csapatban játszotta, amikor a Real Sociedad elleni idegenbeli mérkőzésen mesterhármassal járult hozzá a katalánok 5-0 arányú győzelméhez. A kezdő idényében a felnőttek között összesen 25-ször léphetett pályára.
A 2002/03-as szezonban már csupán a felnőttek között játszott, de – sajnos – itt sem sikerült teljesen „meghazudtolnia” magát: 35 meccsen kilenc sárga és két piros lapot kapott, így fegyelmezetlenségével többször is kellemetlen helyzetbe hozta csapatát. Ezzel együtt ez volt a legeredményesebb szezonja is, hiszen öt gólt ért el: hármat a bajnokságban, kettőt az európai kupában. Ez volt az utolsó teljes szezonja a Barça színeiben: sajnos ezt követően rendszeresen elérték a sérülések, hol kisebb, hol komolyabb egészségügyi problémákkal kellett megküzdenie. Első komoly sérülését 2004. szeptember 11-én egy Sevilla elleni bajnoki mérkőzésen szenvedte el, amikor elszakadtak bal térdének oldalsó szalagjai, ami miatt 7 hónapot volt kénytelen kihagyni. Így a 2004/05-ös szezonban csupán nyolc tétmeccsen tudott pályára lépni. A térdsérüléséből felépülve 2005. április 17-én tért vissza a csapatba egy Getafe elleni hazai bajnoki (2-0) alkalmával.
Azonban a 2005/06-os idény sem kezdődött jól a számára, újabb sérülés, újabb kihagyás, s csak a 9. etapban léphetett újra a pályára. Szezon közben is többször, kisebb bajokkal küszködött, az idény utolsó harmadára viszont teljesen felépült, jó állapotba került, így aktív részese lehetett a bajnoki címnek, ill. a párizsi BL-győzelemnek. A döntőn majdnem pályára lépett: a második félidő elején már levetkőzött, s ott állt a pálya szélén, beállásra készen, amikor Oleguer megkapta a sárga lapját. S mivel a katalán jobbhátvédnek ez a sokadik szabálytalansága volt a meccsen, így Rijkaard jobbnak látta megváltoztatni a cseréről hozott döntését: Oleguer hagyta el a pályát, s Belletti érkezett a helyére. Motta így visszavehette a melegítőjét. ebben az idényben kétszer volt eredményes a védekező középpályás: a bajnokságban a 10. fordulóban a Getafe idegenbeli legyőzése (1-3) alkalmával talált be, ill. a Spanyol Kupában a Zamora 6-0-s legyőzéséből vette ki egy góllal a részét. A 2006/07-es idénye is a sérülésekről szólt: hol felépült, játszott 2-3 meccset, megint jött valami kisebb gond, megint orvosi szoba. Mindez elvette a kedvét is, s a csapat számára sem tudott kellő segítségre lenni, így – közös megegyezéssel – 2007 nyarán elhagyta a Barçát, s az Atlético Madrid együtteséhez szerződött. A Katalán Óriással két bajnoki címet (2005, 2006) és egy BL-sikert (2006) könyvelhetett el; összesen 139 tétmeccsén 10 gólt ért el a felnőttek között.
Az Atléticóban egy szezont töltött el, innen a Genoa játékosa lett, majd 2009-12 között az olasz Internazionalét szolgálta. A milánói gárdával bajnokságot, BL-t (2010), Olasz Kupát, Klub-VB-t és Európai Szuperkupát nyert. Érdekes élmény lehetett számára a 2009/10-es BL-szezon elődöntője, amelyet a Barça ellen vívtak az olaszok, s a visszavágón a kiállítás sorsára jutott, egy Busquets elleni szabálytalanság okán. 2012 nyarától a Paris Saint-Germain játékosa, akikkel négy bajnoki címet, két Francia Kupát, négy francia szuperkupát és Ligakupát nyert.
Brazil születése ellenére az olasz nemzeti tizenegyet választotta, amelynek tagjaként – eddig – 30 alkalommal lépett pályára, s egy gólt ért el. Részt vett a 2012-es és 2016-os Európa-bajnokságon, valamint a 2014-es VB-n is.
Juliano Belletti
Juliano Haus Belletti 1976. június 20-án született a brazíliai Cascavel városában, a futball intézményes formájával a Cruzeiróban ismerkedett meg, az itteni utánpótlás-bázison sajátította el a labdarúgás alapjait. Helyét a védelem jobb oldalán találták meg a szakvezetői, így a jobbhátvéd poszt egyik legjobbja lett a 2000-es évtizedben. 1994 és 1996 között erősítette a Cruzeiro együttesét, majd 2002-ig a São Paulo együttesének jobbhátvédje volt. 1998-ban és 2000-ben São állam bajnoka volt, azonban legtöbbször csupán csereként lépett pályára. 2002 nyarán áttette székhelyét az Atlanti-óceán túlpartjára, s a spanyol bajnokságban szereplő Villarreal játékosa lett.
A Villarrealban azonban már alapembernek, stabil kezdőjátékosnak számított, amit az a tény is mutat, hogy az itt eltöltött két idénye alatt 59 bajnokin lépett pályára, s ezen meccseken hat gólt ért el; összesen 83 tétmeccsen erősítette a Villarrealt, s 7 gólt lőtt. A Ligában első találatát 2002. október 6-án egy Rayo Vallecano-Villarreal meccsen (2-2) érte el. A 2003/04-es szezon 24. fordulójában a Racing Santander elleni hazai siker (6-3) alkalmával duplázni tudott, ezzel spanyolországi pályafutása legeredményesebb meccsét játszotta. Két idényt követően, játéka és hozzáállása felkeltette a Barça szakvezetésének figyelmét, akik Olegeuer társául/helyetteséül szerződést ajánlottak neki, amit Belletti el is fogadott.
2004 és 2007 között szolgálta játékával, hozzáállásával, szeretetével a Klubot. Összesen 103 tétmeccsen lépett pályára a gránátvörös-kék mezt viselve, s egyetlen gólt ért el. DE, micsoda gólt! Olyat, amit sose felejt el a Barça-szurkolók népes serege, amit ha visszanézünk, elérzékenyülünk. No, de ne szaladjunk ennyire előre a történelem menetében. Első barcelonai fellépésére 2004. augusztus 29-én a Racing Santander elleni idegenbeli győzelem (0-2) alkalmával került sor, s a következőkben is ő volt pályán a jobbhátvéd pozíciójában. Így elmondható, hogy ő számított az első számú játékosnak ezen a poszton, Oleguer csupán a cseréjének: ezt támasztja alá, hogy 31 bajnokin lépett a zöld gyepre, ebből 29-szer kezdőként. Játékát a magabiztosság, az elegancia és a pontosság jellemezte. Tökéletes összhangban játszott Puyollal és Rafa Márquezzel a védelemben. Az előrejátékból is aktívan kivette a részét, beadásai nagy pontosságúak voltak. Az öltözőben a brazil „kontingenssel” volt közelebbi kapcsolatban, ami érthető is, azonban ez nem ment a többiekkel való viszony rovására. Igazi csapatember volt, akit a szurkolók is hamar a szívükbe zártak. Első idénye végén bajnoki címet ünnepelhetett a Barçával, s a Bajnokok Ligájában is a nyolcaddöntőig jutott.
Pályafutásának csúcspontja mindenképpen a 2005/06-os idény tekinthető. Egyrészt, ebben a szezonban játszotta legtöbb meccsét: összesen 42 tétmeccsen lépett pályára, ebből 27 bajnoki volt, míg a BL-ben 10-szer volt a pályán. A bajnokságban is alapember volt, s a Bajnokok Ligájában is rendszerint ő kezdett a jobbhátvéd posztján. Nem így történt azonban a szezon legfontosabb estéjén, 2006. május 17-én a Bajnokok Ligája fináléjában. A párizsi döntőben Frank Rijkaard Oleguer Presas-nak szavazott bizalmat, míg Belletti a padon kezdte a mérkőzést. Valószínűleg a pályára sem lépett volna, ha Terje Hauge játékvezető nem unja meg Oleguer szabálytalanságait, és a sokadik ilyen után a 69. percben nem mutatja fel a katalánnak a sárga lapot. Frank érezte, hogy Oleguer a kiállítás szélén „táncol”, ezért megváltoztatva elképzelését, Motta helyett Bellettit küldte pályára, az instabil Oleguer helyére. Előtte 10 perccel érkezett a pályára Henke Larsson, aki két kulcspasszával megfordította a játék állását. Előbb Samuel Eto’ónak adott „forintos” labdát, majd pedig Bellettit hozta kihagyhatatlan helyzetbe: a 81. percben a 16-os jobb oldalánál megkapott labdát bevezette a büntetőterületen belülre, majd eléggé kiszorított helyzetből kapura lőtte a labdát, ami Almunia jobb lábáról a kapuba vágódott. Kezdődhetett az öröm, a fieszta. Juliano Belletti barcelonai pályafutásának egyetlen gólját szerezte ezen az emlékezetes estén. Azt is lehet mondani, hogy ritkán szólt, de akkor hatalmasat. Belletti a mennybe ment, s magával vitte a Barçát is.
A 2006/07-es idényben már jóval kevesebb lehetőséget kapott, csupán 22 tétmeccsen lépett pályára a Katalán Óriás brazil hőse. Ennek alapvető oka Gianluca Zambrotta érkezése volt: az olasz világbajnok számított alapembernek, stabil kezdőnek, Belletti pedig rendszerint csereként lépett pályára. A 31 esztendős jobbhátvéd aztán a szezon végén búcsút intett a katalán fővárosnak, s a Chelsea labdarúgója lett.
A londoni klubnál három idényt töltött el, ahol egy bajnoki címet, két FA-Kupát, s egy Angol Szuperkupát nyert, ill. tagja volt a 2008-as BL-fináléban alulmaradt csapatnak. 2010 nyarán hazatért Brazíliába, s egy évet játszott még a Fluminense együttesében, majd befejezte aktív pályafutását.
A brazil nemzeti tizenegynek 2001 és 2005 között volt tagja, amiben is 23 alkalommal lépett pályára, s egy gólt ért el. Mario Zagallo magával vitte a 2002-es világbajnokságra, ahonnan aranyéremmel tért haza: egyetlen meccsen, a Törökország elleni elődöntő második félidejében lépett pályára Kléberson helyére.
Henrik Larsson
A fantasztikus svéd csatár, aki pályafutása alatt jó pár klubban megfordult, akit mindenhol szerettek, bármerre is vetette az élet, csupán két idényt töltött el az FC Barcelonánál. Sajnos. Mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor a 2006-os BL-sikert ünnepelte a csapat a Camp Nou-ban: minden játékost hatalmas ováció fogadott, de a legnagyobb ünneplésben Henke részesült: több tízezer szurkoló skandálta perceken át a nevét, hogy meggyőzzék a maradásról, a folytatásról. Hihetetlen, könnyfakasztó volt az a szeretet, amivel körülvették, amivel éltették. De így volt ez minden olyan klubnál, ahol Larsson játszott, s még a válogatottnál is. Fantasztikus játékos, szeretetre méltó ember, példás családapa.
Henrik Larsson 1971. szeptember 20-án született a svédországi Helsingborg városában: édesapja a Zöld-foki-szigetekről származott, édesanyja svéd. Már hat évesen a Högaborg kölyökcsapatába került, hogy megtanulja a labdarúgás csínját-bínját: előbb az utánpótlás-bázison fejlesztette tudását (1977-88), majd a felnőtt csapat tagjaként (1988-92) ejtette ámulatba a csapat szurkolóit. Kiváló képességei hamar megmutatkoztak nála, a kapu előtt kíméletlen végrehajtó volt: gyors, erős fizikumú, kiváló technikájú csatár vált belőle. A svéd első osztályban 1989-ben mutatkozott be a Högaborg színeiben. Az 1992-es és 1993-as idényt a Helsingborg csapatánál töltötte, majd európai vándorútra „indult”. 1993-97-ig a Feyenoord, 1997-2004-ig a skót Celtic Glasgow csatára volt. A holland klubbal két kupát nyert; a skótoknál négyszeres bajnok, kétszeres kupagyőztes, ill. Ligakupa-győztes, 2003-ban pedig UEFA-Kupa-döntőt játszhatott a csapatával. 2004 nyarán már a 33. évét taposta, amikor megkeresték a Katalán Óriástól: nem ígértek neki kezdőtagságot, viszont rendszeres cserelehetőséggel kecsegtették. Henke pedig elfogadta az ajánlatot, és Katalóniába költözött.
Élete egyik legjobb döntését hozta, s a katalán szurkolók is boldogok voltak: egy olyan csatárra lelt a Klub, aki mindig a maximális fordulatszámon pörög, a kapu előtt maga az életveszély, emellett pedig emberileg is példamutatóan teszi a dolgát. A közönség hamar a szívébe zárta, a társak pedig megkedvelték a mindig mosolygós svédet. Bemutatkozására a 2004. augusztus 28-i Racing-Barça bajnokin (0-2) került sor; első gólját a katalánoknál a 2. fordulóban lejátszott FC Barcelona-Sevilla meccs (2-0) 79. percében szerezte meg. A gólgyártással ezután se állt le: a BL-csoportkörben a Celtic-Barça összecsapáson (1-3) is eredményes volt, ami meglehetősen érdekes érzés lehetett a számára. A gólját nem ünnepelte meg, viszont a Celtic közönsége annál nagyobb köszöntésben részesítette. A szezon tökéletesen indult a számára, jó játékkal, gólokkal segítette csapatát, mígnem a november 20-i „klasszikuson” beütött a „krach”: a 71. percben egy rossz földetérés után a gyepen maradt. A diagnózis: keresztszalag-szakadás – a 2004/05-ös szezonjának vége lett. Legközelebb a 37. fordulóban tudott pályára lépni.
A 2005/06-os idényt viszont végigjátszotta, és elévülhetetlen szerepe volt az újabb bajnoki címben, hogy a BL-sikerben való részét ne is említsem. Ebben az idényben összesen 42 meccsen lépett pályára, és 15 gólt ért el. Rendszeres lehetőséget kapott, ő pedig fantasztikus játékot produkált – 35 évesen is. Ennek köszönhetően 2005. decemberben a klubvezetés szerződés-hosszabbítást ajánlott Larssonnak, mindent elkövettek azért, hogy maradásra bírják, ő viszont úgy döntött, hogy 2006. júniusban visszatér a Helsingborghoz. Ronaldinho így kommentálta a svéd sztár döntését: „Mivel Henrik a szezon végén elhagy minket, a Klub egy nagyszerű csatárát veszti el. De ami szomorúbb, én is elvesztek egy nagyszerű barátot. Henrik volt mindig is a bálványom, mellette játszani fantasztikus érzés”. Azt gondolom, R10 szavai tökéletesen fejezik ki minden Barça-drukker érzéseit, amelyekkel Henke iránt viseltetik.
A szezon egészében kiegyensúlyozott, jó teljesítménnyel segítette a csapatot: ez nem csupán gólokban mutatkozott meg, hanem az összjátékban, a gólok előkészítésében is. Mindez a leginkább a párizsi BL-fináléban mutatkozott meg Larsson esetében. A csapat, hiába játszott emberelőnyben, képtelen volt megtörni az Arsenal lendületét, akik Sol Campbell góljával vezettek. A Barça játéka azután kapott új lendületet, amikor a 61. percben Frank Rijkaard van Bommel helyére becserélte a svéd támadót. Henke behozatala után mintha új mérkőzés kezdődött volna: lendületet, hitet adott a csapatnak. A kiváló játékos pedig döntő részt vállalt abban, hogy a csapat meg tudta fordítani a mérkőzést: előbb Samuel Eto’ó-nak adott gólpasszt (’76), majd Juliano Bellettinek adott forintos labdát (’81). Ezzel az eredmény 2-1-re módosult, és a Barça elhódította a BL-serleget. Vitathatatlan tény: ebben Henke játékának elévülhetetlen szerepe volt. Fantasztikus fél órát produkált, amivel átlendítette a csapatot a fásultságán. Nem véletlenül mondta a döntőt követően Thierry Henry, az Arsenal csatára, hogy „ezen az estén én egyetlen sztárt láttam a Barçában. Úgy hívják, Henrik Larsson”. Tökéletes összegzése az estének.
Ez volt egyben a búcsú meccse a Katalán Óriás színeiben, ahol – összesen – 58 meccsen lépett pályára és 19 gólt ért el. Nyert két bajnoki címet, és egy BL-serleget – és a Barça-szurkolók örökké tartó tiszteletét, szeretetét. 2006 nyarán visszatért a Helsingborg együtteséhez, ahol 2009 nyaráig játszott. 2007 tavaszán, egy fél idény erejéig elment kölcsönbe a Manchester United együtteséhez, akikkel angol bajnoki címet szerzett (13 fellépésén 3 gólt lőtt, 37 esztendősen).
A svéd nemzeti tizenegyet 1993 és 2009 között erősítette: 106 meccsén 37 gólt ért el. Részt vett az 1994-es világbajnokságon, ahol a Bulgária elleni bronzmeccsen ő szerezte a válogatott harmadik találatát (4-0), s ezzel világbajnoki bronzérmes lett. Ott volt a 2002-es, majd a 2006-os VB-on is a svéd válogatottal, valamint a 2000-es, 2004-es és 2008-as Európa-bajnokságokon.
A labdarúgó-pályafutása után edzői posztot vállalt két kisebb svéd csapatnál, majd 2015-16 között a Helsingborg együttesénél. 2020. augusztusa és 2021. november eleje között, Ronald Koeman segítőjeként visszatért a Barçához is.
Ludovic Giuly
Az apró termetű francia csatár 1976. július 10-én született Lyonban, egy futballista családban, hiszen az édesapja, Dominique is labdarúgó volt. Az ifjú Ludovic szülővárosában ismerkedett meg a futballal, a Lyon korosztályos csapatiban sajátította el ennek a sportágnak az alapjait. Csupán 164 cm magasra nőtt, ami előnyt – is – jelentett számára az ellenfél védőinek gyűrűjében: az amúgyis mozgékony, szélvész gyors csatár könnyedén fordult le a középhátvédekről, s került előnybe. Mindehhez kimagasló technika, és mérhetetlen alázat is párosult.
Először az 1994/95-ös idényben lett a Lyon felnőttcsapatának a tagja, s 1995. január 21-én a Cannes elleni hazai győzelem (3-1) alkalmával debütált a Ligue 1-ban. Az Olympique csapatának 1998 nyaráig volt tagja, ahol összesen 131 meccsen 32 gólt ért el. Innen az ősi rivális, AS Monaco együtteséhez igazolt, ahol hat idényt töltött el. A „hercegségbelieknél” összesen 239 meccsen lépett pályára, és 61 gólt ért el. A Monacóval francia bajnokságot (1999/2000), Francia Kupát (2003) nyert, ill. ott volt a 2003/04-es BL-kiírás fináléjában, ahol a Portóval szemben maradtak alul. A sikeres idényt követően felkeltette a Katalán Óriás vezetőinek figyelmét, akik a visszavonuló Luis Enrique helyére kerestek csatárt. Laporta és Frank Rijkaard hívásának eleget téve egy picivel délebbre tette át székhelyét a Földközi-tenger partján, és 2007 nyaráig az FC Barcelona játékosa lett.
A 2006-os BL-döntőn
Az apró termetű csatár pályafutásának zenitjén érkezett a katalán egylethez, ahol Ronaldinho és Eto’o társaként volt a gólok felelőse. Gyors mozgása, kiemelkedő technikai adottságai és gólérzékenysége miatt hamar beilleszkedett az újjászülető és újra felemelkedő Barçába, amelynek színeiben először 2004. augusztus 28-án a Racing-Barça bajnokin (0-2) lépett pályára, amelyen első Barçás találatát is. Tökéletes antré az új csapatában. Eztuán a 2. körben is eredményes tudott lenni a Sevilla elleni bajnokin (2-0), ill. a BL-ben a Celtic Glasgow idegenbeli legyőzése (1-3) alkalmával. A bajnokságban két duplát ért el ebben a szezonban: a 33. fordulóban Malagán (0-4) elért siker alkalmával, ill. a 37. etapban a Barça-Villarreal meccsen (3-3). Az idényben összesen 36 meccsen lépett pályára és 12 gólt ért el, ezzel a házi góllövő-listán harmadik lett (Eto’o és R10 mögött). Bajnoki címet és BL-nyolcaddöntőt ünnepelhetett a csapattal első idényében.
A 2005/06-os szezon 42-szer volt a pályán, viszont csak nyolc alkalommal talált be az ellenfelek kapujába. Valljuk meg őszintén, egy csatártól ez nem olyan kiemelkedő teljesítmény. Igaz, Eto’o és Ronaldinho mellett nem is volt olyan könnyű kiemelkedni. A bajnokságban öt gólt ért el, a Spanyol Kupában egyet, a spanyol szuperkupában is egyet. Az idénybeli nyolcadik találata viszont kulcsfontosságú volt a Bajnokok Ligája megnyerése szempontjából: a 2006. április 26-án az elődöntő „odavágóján” az 57. percben, Ronaldinho tökéletes átadását vágta be a Milan kapujába, ezzel eldöntve a továbbjutás kérdését. A párizsi döntőben is végig a pályán volt, de betalálni nem tudott. Ezzel együtt ő is kivette a részét rendesen a BL-sikerből, és a bajnoki aranyéremből is.
A 2006/07-es szezonban 46 meccsen lépett pályára, s hat gólt ért el csupán. Az ő teljesítménye is olyan volt, mint az egész csapaté: nyögve-nyelős, hullámzó. A bajnokságban végig kiélezett küzdelemben voltunk a Reallal, de végül az ezüstérem jutott, a BL-ben viszont már a nyolcaddöntőben megálljt parancsolt a csapatnak a Liverpool. Érezte ő is, hogy a közepes teljesítménynek az lesz a következménye, hogy 2007 nyarán új csapatot kell keresnie magának. A Barçában 124 meccset játszott összesen és 26 gólt ért el.
A Barça után az AS Roma (2007-08), a PSG (2008-11), a Monaco (2011-12) és a Lorient (2012-13) együttesében játszott még, majd befejezte aktív pályafutását. A francia válogatottnak 2000 és 2005 között volt tagja: 17 fellépésén három gólt lőtt. Részt vett a 2004-es Európa-bajnokságon.
’Rafa’ Márquez
Ojea Rafael Márquez Álvarez 1979. február 13-án született a Michoacán tartománybeli Zamora városában. Az elnyűhetetlen középhátvéd a mexikói válogatott és számos klubcsapat kiemelkedő alakja, aki öt világbajnokságon (2002, 2006, 2010, 2014, 2018) vett részt, s számtalan nemzetközi kupameccsen öltötte magára a mexikói válogatott, s aktuális klubcsapatának a mezét. ’Rafa’ Márquez a mexikói futball ikonikus alakja, igazi példakép, nagyszerű csapatember, akire mindig lehet számítani, s akit a szurkolók oly hatalmas tisztelettel öveznek. Nincs ez másképp a Barça-drukkerek esetében sem: hét idényen keresztül szolgálta a Blaugranát, összesen 240 tétmeccsen lépett pályára, amelyeken 12 gólt ért el. Az FC Barcelonával nyert négy bajnoki címet (2005, 2006, 2009, 2010), egy Spanyol Kupát (2009), három Spanyol Szuperkupát (2005, 2006, 2009), két BL-t (2006, 2009), egy Európai Szuperkupát (2009), s egy Klub-VB-t (2010).
A labdarúgás alapjaival szülővárosában ismerkedett meg, majd a guadalajarai Club Atlas utánpótlás-csapatában folytatta pályafutását. 1996-ban mutatkozott be a mexikói felnőtt bajnokságban, már ekkor a 4-es számú mezt viselte, amit majd barcelonai karrierje során is láthatunk a hátán. Három idényt töltött el az Atlas középhátvédjeként, ami alatt fokozatosan fejlődött, s az európai klubok is felfigyeltek rá. Hétmillió euro fejében 1999 nyarán az AS Monaco játékosa lett, ahol négy idényt töltött el: itt 102 meccsen 5 gólt ért el; francia bajnokságot (2000) és Ligakupát (2003) nyert a hercegségbeli gárdával. Az itt mutatott teljesítménye felkeltette a Katalán Óriás új vezetésének figyelmét, akik a védelem közepének megerősítésén fáradoztak. Úgy gondolták, hogy Puyol méltó társaként a védelem oszlopa lehet, ezért egy visszautasíthatatlan ajánlattal kínálták meg. ’Rafa’ a lehetőséget elfogadta, s az újjáépülő Barça játékosa lett 2003 nyarán.
Rögtön a kezdőcsapatban találta magát a csapat új ’négyese’. Bemutatkozására 2003. szeptember 3-0 a Barça-Sevilla bajnokin (1-1) került sor; első idényében 22 bajnokin lépett pályára, s megszerezte első találatát is a csapatban. Erre a 11. fordulóban került sor egy FC Barcelona-Real Betis bajnoki (2-1) 82. percében, ami a győzelmet jelentette a katalánok számára. Az UEFA-Kupában és a Spanyol Kupában is fontos szerepet kapott, rendszeresen kezdő volt. Az első szezonban ugyan nem nyert a csapat semmilyen trófeát, de a mexikói élt a lehetőséggel: beverekedte magát a kezdőcsapatba, s ott is maradt. A védekezésben kimagaslót nyújtott, s a pontrúgásoknál nagyban hasznát vette a kiváló fejjátékának a csapat. Góljai nagy részét pontrúgást követő fejesekből érte el.
A következő két szezonban továbbra is a csapat alapembere volt, s ekkor már a sikerek sem kerülték el – sem őt, sem a Barçát. Az egymást követő két bajnoki címből tevékenyen kivette a részét, s a BL-sikernek is fontos láncszeme volt. A 2004/05-ös bajnoki szezonban 34 alkalommal volt a pályán, így alig hiányzott a meccsekről. A bajnokságban három alkalommal is eredményes tudott lenni: a 13. fordulóban a Getafe otthonában elért győzelem (1-2), a 23. etapban a Real Zaragoza vendégeként aratott siker (1-4) alkalmával, ill. a 25. bajnoki fordulóban a Numancia vendégeként (1-1). A 2005/06-os szezonban is a csapat alapembere volt a kőkemény védő: a bajnokság mellett a BL-menetelés egyik letéteményese volt: nyolc Bajnokok Ligája-találkozón lépett pályára, köztük a döntőben is ő volt Carles Puyol társa a védelem tengelyében. Hatalmas küzdelmet vívott ’Titi’ Henryval, akit egy alkalommal hatalmas gólhelyzetben szerelt tökéletes becsúszással.
2006 nyarán a klubvezetés 2010-ig meghosszabbította ’Rafa’ szerződését, ami mindkét fél számára megnyugvást jelentett. Igaz ez akkoris, ha ezen a nyáron komoly vetélytársat kapott Lilian Thuram személyében. A francia középső védővel fele-fele arányban osztoztak a pályára lépésben, ami azonban nem jelentett sem feszültséget, sem akadályt a csapat játékában. ’Rafa’ továbbra is jól érezte magát, magabiztosan, kimagasló szinten játszott. A csapat nem volt ennyire kiegyensúlyozott, ezért a bajnoki címvédés elúszott, s a BL-ben sem sikerült sikert elérni. A szezonban kétszer volt eredményes: egyszer a bajnokságban (a 15. fordulóban a Real-Betis-Barça 1-1-es döntetlen alkalmával), egyszer pedig a Klub-VB-n (az elődöntőben, a mexikói Club América hálóját vette be a 4-0-s győzelemkor).
2007 nyarán újabb középhátvédet igazolt a Klub, az argentin Gabriel Milito személyében. Így négyen voltak két posztra: Puyol rendszerint kezdő volt, mellette a francia-mexikói-argentin hármas váltogatta egymást. Márquez ebben az idényben sem nyújtott rossz teljesítményt, azonban a csapat mély gödörbe került, aminek eredményeként 2008. májusban Rijkaard munkáját megköszönték. ’Rafa’ ebben a szezonban is kétszer volt eredményes: az 5. fordulóban a Real Zaragoza hazai legyőzése (4-1), s a Mallorca elleni idegenbeli győzelem (0-2, 18. forduló) alkalmával.
Az edzőváltás jót tett a csapatnak, s Márqueznek is. Ugyanakkor a szezon kezdetén Pep Guardiola közölte vele, hogy – elsősorban – csereként számít a szolgálataira, hiszen a Puyol-Piqué-páros számított stabil kezdőnek. A mexikói ezt tudomásul vette, s teljes elánnal küzdött az edzéseken és a tétmeccseken is. ’Rafa’ profi játékosként tette a dolgát, s ezzel tevékenyen hozzájárult a sikerekhez: a bajnoki címhez, a BL-, és a Spanyol Kupa-győzelemhez. Ezzel a spanyolországi trófeagyűjteményét teljessé tette. Az idény során összesen 37 alkalommal lépett pályára, és három gólt ért el. Eredményes volt a Barça-Sporting BL-meccsen (3-1), az FC Barcelona-Atlético Madrid elleni bajnokin (6-1), ill. az FC Barcelona-Real Mallorca Spanyol Kupa-mérkőzés (2-0) visszavágóján. A BL küzdelmeiben nyolc meccsen volt a pályán, ami által ő maga is tökéletesen magáénak érezhette a sikert.
Utolsó idényében is maximálisan érezhette Pep és a szurkolók bizalmát: 23 tétmeccsen lépett pályára, és egy alkalommal tudott eredményes lenni: 2010. február 20-án a Barça-Racing Santander bajnokin (4-0), ahol a 34. percben talált az ellenfél hálójába. Ebben a szezonban az addig hiányzó trófeákat is begyűjtötte a Katalán Óriással: Európai Szuperkupa-döntőben, ill. a Klub-VB döntőjében is az aranyérmes csapat tagja lehetett. A Klub-VB elődöntőjében megint összehozta a sors a mexikóiakkal: ezúttal az Atlante Cançún gárdájával nézett „farkasszemet”.
2010 nyarán lejáró szerződését nem hosszabbította meg, s könnyes búcsút vett a katalán fővárostól. Nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom: a szurkolók nagy része szomorúan vette tudomásul ’Rafa’ döntését. Egy nagyon szerény, igazi csapatembert veszített a Klub, aki mindig maximális odaadással szolgálta a gránátvörös-kék színeket. Nem csupán a pályán, azon kívül is igazi példakép lehet mindannyiunk számára.
A Barça után az USA-ba, a New York Red Bulls együtteséhez szerződött (2010-12), majd a mexikói Club León játékosa lett (2012-2015), ahonnan 2015. januárban visszatért Európába, s az olasz Hellas Verona játékosa lett (2015. 01.-2016 01.). 2016 januárjában visszatért nevelőegyesületéhez, a mexikói Club Atlas-hoz, ahol újra a 4-es számú mez birtokosa lett. Még mindig aktív játékosa a klubnak, és a mexikói válogatottnak is. Amennyiben Mexikó kvalifikálja magát a 2018-as világbajnokságra – erre minden esélyük megvan -, akkor ’Rafa’ az ötödik VB-re készülhet. Miután kvalifikálták magukat, ott voltak a mexikóiak az oroszországi VB-n, a keretben Rafával, aki – két alkalommal – pályára is lépett. Ezáltal Márquez azon kevés játékosok egyike lett, aki öt világbajnokságon képviselhette hazáját; összesen 146 válogatott meccsen lépett pályára, és ezeken 19 gólt ért el. Páratlan pályafutás az övé!
