Az „Év-tizedesek” következő részében az 1940-es évek kiemelkedő labdarúgóinak rövid pályaképét olvashatják el a kedves Szurkoló – Olvasók. Ebben a részben is korszakos zsenik élete elevenedik meg, akik aktívan hozzájárultak a katalán óriás hírnevéhez, eredményeihez és sikereihez.
JOSEP ESCOLÁ SEGALÉS
Katalán nemzetiségű spanyol labdarúgó, aki 1914. augusztus 28-án született Barcelonában, és ott is hunyt el 1998. március 7-én. Pályafutását az UE Sants csapatában kezdte 1934-ben, majd a Barcelonában folytatta (1934-37 és 1940-48) között. A két barcelonai terminusa között a francia FC Séte (1937-1939) csapatát erősítette.
Escolát kora a labdát kiválóan megtartani tudó csatáraként ismerte, aki 220 góljával (306mérkőzésen) a Barça történetének ötödik legeredményesebb játékosaként vált népszerűvé. Bár a polgárháború az ő pályafutását is megtörte, 306 meccsen így is szolgálta a klubot. 1936-ban a spanyol kupában az ő góljával verték meg a Real Madrid gárdáját 2-1-re. A Barcelona 1937-es tengerentúli túrájáról nem tért haza, Mexikóban, majd Franciaországban futballozott, az FC Séte csapatával 1939-ben francia bajnok lett. A Primera Divisiónban három alkalommal lett házi gólkirály: 1935-ben 18, 1936-ban 13, 1945-ben 16 góllal. Az élvonalban 1947. március 16-án az Espanyol ellen mesternégyest is elért, sőt. Volt három olyan tétmérkőzése (Spanyol Kupa, katalán bajnokság), amelyen ötször talált a kapuba. A spanyol első osztályban 156 mérkőzésen 86 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. Az 1942-es Spanyol Kupa – döntőben egy góllal járult hozzá a sikerhez; 1936-ban, a vesztes kupadöntőben is eredményes tudott lenni: ő lőtte a csapata becsületgólját.
A Barcelona csapatával két alkalommal lett bajnok (1945, 1948), egyszer Spanyol Kupa – győztes (1942), kétszer nyert katalán bajnoki címet (1935, 1936) és egyszer Spanyol Szuper Kupát (1945). A spanyol válogatottban kétszer lépett pályára, és egy gólt ért el. Emellett 10-szer volt katalán válogatott, amely meccseken két gólt ért el.
Játékos-pályafutása végeztével edzőnek állt. Edzette a Badalona, a CE Sabadell, a CD Castellón és az UD Levante gárdáját is.
Mint azt említettem már, 1937-ben nem tért haza a mexikói túráról Escolá. Amiért őt és pár társát (Doménec Balmanyát, Josep Raich-ot) eltiltották. Az újrakezdés nem volt egyszerű, a rendszer nehezen adta be a „derekát”, hogy Escolá visszatérhessen csapatába, és játszhasson. Azonban a diktatúra is tudta, hogy mindenkit nem tilthat el, nem zárhat el a visszatérés lehetőségétől, ezért engedni is kényszerült. Nem könnyítette meg a katalán játékosok dolgát, finoman ezt a tudtukra is adta. Mint pl. az emlékezetes „chamartíni botrány” előtt, amikor a katalánok öltözőjébe lépő José Finat, az állambiztonság főnöke emígyen figyelmeztette az „árulókat”: „Igyekezzenek fejben tartani, hogy önök közül néhányan nem éppen hazafiak, és csak a rezsim jóindulatának köszönhetően futballozhatnak!” /Moncz-Kormanik: Barcelona, p. 43./
JUAN ZAMBUDIO VELASCO
Katalán kapus, aki 1922. november 14-én született La Alquería-ban (Murcia tartomány), és 2004. január 21-én hunyt el Barcelonában. Aktív pályafutása során az FC Barcelona (1942-1954), és a CE Sabadell (1954-55) kapuját védte, majd visszavonulása után a Sabadell csapatánál edzősködött.
A negyvenes évek három bajnoki címében oroszlánrészt vállaló Velasco több, mint egy évtizeden át védte a csapat kapuját. Azonban 1949-ben elszenvedett szemsérülése után inkább a fiatal Ramallets tartalékjaként számítottak rá. 168 bajnoki mérkőzésen szerepelt, s az 1947/48-as idényben ő kapta a legkevesebb gólt a bajnokságban.
A zseniális kapus a Blaugrana színeiben öt alkalommal volt spanyol bajnok (1945, 1948, 1949, 1952, 1953), háromszor nyerte el a Spanyol Kupát (1951, 1952, 1953). Emellett négy alkalommal tagja volt a Spanyol Szuperkupa-győztes csapatnak is (1945, 1948, 1952, 1953), és 1949-ben a gárda kapusaként magasba emelhette a Copa Latina trófeáját is.
Edzői és játékostársai végtelen bizalmát élvezve volt csapata segítségére. Mindig megbízhatóan, és kellő alázattal szolgálta szeretett Klubját. Hatékonyan irányította a védelmet, ami rendszerint óramű pontossággal végezte a dolgát. Robbanékonyságának köszönhetően a beíveléseknél, ill. a levegőben igazi úr volt; nem ismert lehetetlent. Bizton állítható, ha 1949-ben nem szenved súlyos szemsérülést, akkor még több egyéni sikert érhetett volna el. Így „meg kellett elégednie” egyetlen Zamora-díjjal, amelyet az 1947/48-as szezonban nyújtott teljesítménye után nyert el: 26 bajnokin mindössze 31 gólt kapott, s lett a Liga legjobb hálóőre. Ezzel ő lett az FC Barcelona első Zamora-díjas hálóőre. Szemsérülését követően már nem tudta beverekedni magát a kezdőcsapatba, így alapvetően az ifjú titán, Ramallets helyetteseként számítottak tudására. Velasco azonban nem elégedetlenkedett, boldogan, és teljes odaadással szolgálta a Barçát csereként is. Így tagja volt az „ötkupás Barçának”, a különböző hazai és nemzetközi porondon elért diadaloknak. 1954-ben boldogan és örömmel eltelve vonulhatott vissza, s telepedhetett le véglegesen a katalán fővárosban, ahol 2004. január 21-én lehunyta szemeit, és szerető szíve megszűnt dobogni. Velasco halálával egy igazi legendával lett kevesebb a Barça családja, de az utódok őrzik emlékét, s nem feledik nagyságát.
DOMÉNEC BALMANYA I PERERA
Katalán labdarúgó, aki 1914. december 29-én Gironában született, és 2002. február 14-én hunyt el Condalban. A kiváló középpályás két részletben szolgálta a Blaugranát, aminek pusztán politikai okai voltak, ha tehette volna, egész életét e Klub színeiben játssza végig. A labdarúgás szépségeivel szülővárosában ismerkedett meg, ahol hamar kitűnt gömbérzéke, mozgékonysága, és robosztus termetéből fakadó erőfölénye. 1935-ig szolgálta a Girona együttesét, ekkor került az FC Barcelona kötelékébe, amelyet 1935-37 és 1941-44 között erősített. A két időszak közötti négy esztendőt Katalóniától távol volt kénytelen eltölteni, mivel elkötelezett katalán emberként nem kívánatos személy volt a diktatúra számára.
A Primera Divisiónban 1935. november 10-én az RCD Espanyol gárdája ellen debütált, amelyet 1-0 arányban elvesztett a gránátvörös-kék alakulat. 1935/36-os szezonban katalán bajnokságot nyert együttesével, 1937-ben pedig Mediterrán Ligát. Nogués, Escolá és Fernández mellett az akkori csapat meghatározó alakja volt: O’Connell a Barça egyik alapembereként számított rá. Mivel a politika és a polgárháború közbeszólt, az ő pályafutása is „kisiklott”. 1937 tavaszán részt vett a Barcelona észak-amerikai túráján, amiről nem tért vissza Katalóniába. A katalán Kulb túráján játszott a Club América. Az Atlante FC, a Nexaca és a Mexikó XI ellen vívott mérkőzéseken, majd a csapattal tartott New Yorkba is. Itt megnyerte a New York-i tornát, majd több barátságos meccset lejátszva tértek vissza Európába. A visszatérést követően Escolával együtt a francia FC Séte együtteséhez igazolt, amellyel 1939-ben francia bajnok lett.
1941 nyarán a diktatúra „kegyének” köszönhetően a Spanyol Labdarúgó-szövetség engedélyezte Balmanya hazatérését, aki ezt követően még három idényen át szolgálta a katalán óriást. Azonban nem tudott olyan szinten
futballozni, mint tette azt a polgárháborút megelőzően: a távollét teljesen megtörte a katalán középpályást. A La Ligában rendszeres kezdő volt, de nem tudta tudása legjavát nyújtani. A bajnokságban összesen 68 mérkőzésen lépett pályára, és öt gólt ért el; legjobb helyezése a csapattal egy harmadik hely (1943). Ugyanakkor nem maradt siker nélkül a visszatérés után: az 1942-es Spanyol Kupa-győztes csapatnak meghatározó játékosaként emelhette a magasba a kupáért járó trófeát. Hatalmas elégtétel lehetett a számára, hogy a „Caudillo” mellett állva lökhette a magasba a kupaserleget. Aktív játékosként összesen 170 alkalommal húzta magára a gránátvörös-kék mezt, s 29 gólt ért el.
1944-ben elhagyta a Barçát, s előbb a Tarragona, majd a Sant Andreu együttesét erősítette. Edzőként sikeresebbnek bizonyult, mint játékosként. 1956 és 1958 között edzette a Barcelonát is, mellyel VVK- és Spanyol Kupa-diadal részese volt. Később felvitte a Murciát az élvonalba, majd edzősködött a Real Betis Sevilla, a Valencia és az Atlético Madrid élén is. Utóbbiakkal 1966-ban bajnoki címet szerzett. 1966 és 1968 között a spanyol nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya volt.
JOSEP RAICH GARRIGA
A legendás katalán középpályás és fedezet 1913. augusztus 28-án született Molins de Rey-ben, és 1994-ben, 81 éves korában hunyt el. Szülőhelyén lett a futball szerelmese, s kötelezte el magát egy életre a labdával. Már gyermekkorában meglátszott kiváló gömbérzéke, és bensőséges „kapcsolata” a bőrgolyóval. 20 évesen került a katalán fővárosba, és lett az FC Barcelona alkalmazottja 1934-ben. A szépen ívelő, kiválóan induló pályafutást – mint Balmanya vagy Escolá esetében – a polgárháború hasította ketté, és akasztotta meg. Az első barcelonai „felvonásában” 40 bajnokin lépett pályára, s ezeken a mérkőzéseken 12 gólt ért el. 1936-ban katalán bajnoki címet ünnepelhetett a csapattal, majd következtek a „számkivetettség” esztendei.
1937 tavaszán ő is a csapattal tartott a tengerentúli turné alkalmával, ahonnan Franciaországba vezetett az útja. Előbb – Balmanyához és Escolához hasonlóan – az FC Séte csapatához vezetett az útja, majd az 1938/39-es idényt a Troyes AC együttesénél töltötte. Ő volt az első, aki hazatért a harcok elültével, de egyéves eltiltás várt rá. 1940 nyarán a hatalom engedélyezte a visszatérését, így újra csatlakozhatott az FC Barcelona csapatához. A második „felvonásban” 1940-45 között volt aktív tagja a katalán csapatnak, s ebben az időszakban 100 bajnokin négy gólt sikerült elérnie. 1942. június 21-én tagja volt a spanyol kupadöntőben győztes csapatnak: a katalánok hosszabbítást követően 4-3-ra verték a Bilbao csapatát. A kupagyőzelem némileg kárpótolta Raich-ot is a polgárháború által elvett évekért. S mindezt úgy érte el, hogy aktív részese volt a sikereknek. A csapat meghatározó láncszeme volt, akire alapemberként számított Ramón Guzmán, majd Joan Josep Nogués is. Az igazi elégtétel azonban az 1944/45-ös idényben jött el, amikor a legendás Samitier vezetésével bajnoki címig jutott a csapat, és Raich is. A fedezet ennek a sikernek is aktív részese volt: 17 bajnokin lépett pályára, így méltán érezhette magáénak a sikert. Összesített barcelonai mérlege: 241 találkozón 42 találat.
A spanyol válogatottban egy alkalommal lépett pályára – 1941-ben -, de gólt nem sikerült elérnie.
JOSEP BRAVO DOMÍNGUEZ
Az 1940-es évek egyik meghatározó alakja volt a kiváló képességű csatár, aki 1916. február 18-án látta meg a napvilágot az észak-afrikai spanyol enklávéban, Ceutában; innen eredt beceneve is: „cabella ceuti” – „ceutai makréla”. Itt ismerkedett meg a labdarúgással is, majd miután a családdal együtt Barcelonába költöztek, itt folytatta a játékkal való megismerkedést. Ő azon szerencsés labdarúgók közé tartozik, akinek pályafutását nem hasította ketté a polgárháború, ugyanis 1940-ben került a Blaugrana felnőtt keretébe, amelynek nyolc idényen keresztül volt meghatározó tagja.
| Idény | Csapat | Mérkőzés | Gólok |
| 1940/41 | FC Barcelona | 10 | 4 |
| 1941/42 | FC Barcelona | 21 | 12 |
| 1942/43 | FC Barcelona | 18 | 8 |
| 1943/44 | FC Barcelona | 13 | 0 |
| 1944/45 | FC Barcelona | 18 | 8 |
| 1945/46 | FC Barcelona | 20 | 9 |
| 1946/47 | FC Barcelona | 17 | 9 |
| 1947/48 | FC Barcelona | 3 | 1 |
| 1948/49 | Tarragona | 23 | 8 |
| 1949/50 | Tarragona | 18 | 8 |
A Barçában a legjobb szezonja az 1941/42-es idény volt, amikor tizenkét bajnoki találattal házi gólkirálya lett a csapatnak. Ebben az idényben a Spanyol Kupa-döntőben is pályára lépett, és bár gólt nem sikerült elérnie, aktív részese volt a győztes csapatnak. Azon csatárok közé tartozott, aki nemcsak a góllövésben, hanem a társak kiszolgálásában is élen járt. Erre annál is inkább szükség volt, mivel a csapat első számú gólfelelőse ebben az időben Mariano Martín volt, akit rendszeresen pontos labdákkal hozott kihagyhatatlan gólhelyzetbe.
Amikor 1944 nyarán Josep Samitiert nevezték ki edzőnek, új korszak kezdődött a Blaugrana életében. Az új alapokra épülő csapatnak Bravo is alappillére volt, így boldogan ünnepelhetett a társakkal az 1945-ös bajnoki címmel végződő szezon végén. A bajnoki címhez nyolc találattal járult hozzá, s ezzel a házi góllövő-ranglista harmadik helyén végzett. Góljai közül az egyik legemlékezetesebb a Real felett aratott hazai 5-0 arányú győzelem alkalmával születet. A következő két szezonban ugyan bajnoki címet nem sikerült nyerni, de Bravo továbbra is megbízhatóan termelte a gólokat. Utolsó barcelonai szezonjában már nem számított alapembernek, csupán három bajnokin lépett pályára, de ettől függetlenül spanyol bajnoknak mondhatja magát.
1948 nyarán elhagyta a gránátvörös-kék alakulatot, és az ugyancsak katalán Gimnástic Tarragona együtteséhez igazolt, ahol két idényben maradandót alkotott. A ceutai születésű Bravo igazi katalánná vált, s pályafutása végén itt is telepedett le, majd később visszatért szülővárosába, és 1993. február 1-én itt is érte a halál.
FRANCESC CALVET PUIG
Katalán labdarúgó, aki tizenhárom idényen keresztül volt meghatározó alakja az FC Barcelona együttesének. Igazi, elkötelezett játékos volt, aki élt-halt a klubjáért, minden meccsen a maximumot nyújtva segítette a csapat védekezését. Calvet 1922. (más almanach-ok szerint 1921.) szeptember 29-én a katalóniai Sant Joan Despíben született, s 2001. november 30-án Barcelonában hunyt el.
1939-ben debütált a Barça felnőtt csapatában, s a védelem minden pontján megállta a helyét. A védelem univerzális tagja volt: ha kellett középen „takarított”, ha kellett a védelem jobboldalán segítette a csapatot. Ritka volt az ilyen sokoldalú hátvéd, ezért a csapat edzői bizalommal fordultak felé, s nem okozott csalódást. Az edzők váltották egymást a padon, de mindegyikük alapemberként számított Calvet játékára. Samitier, Fernández és Daucík csapatának is megbízható pontja volt, aki az 1939-1952 között elért sikerekből tevékenyen kivette a részét. Ebben az időszakban összesen 238 alkalommal szerepelt a Barçában, és tíz gólt szerzett; bajnoki mutatója: 151/7. A katalánokkal négyszeres bajnoknak (194, 1948, 1949, 1952), háromszoros spanyol Kupa-győztesnek (1942, 1951, 1952) háromszoros Spanyol Szuperkupa-győztesnek (1945, 1948, 1952) mondhatja magát. Emellett két Copa Latina – sikert (1949, 1952) és egy Martini-Rossi Kupa – győzelmet (1952) is elkönyvelhetett. Az utolsó szezonja igazán fényesre, és eredményesre sikeredett a Barçával. Az „ötkupás Barça” tagjaként búcsúzott a gránátvörös-kék meztől, úgy, hogy mindegyik sikernek meghatározó részese volt. Bemutatkozása is emlékezetesre sikeredett: második mérkőzésén, 1940 tavaszán a Hercules elleni bajnokit az ő duplájával nyerte 2-1 arányban a Barcelona.
A spanyol válogatottban két alkalommal lépett pályára, a Belgium (1951. június 10. 3-3), és a Svájc (0-0) elleni mérkőzések alkalmával.
JOSÉ PUIG PUIG „CURTA”
A ’40-es évek egyik legmegbízhatóbb védőjátékosa, számtalan nagy csata részese. 1922. február 22-én a Girona tartománybeli Sant Martí de Llémena településen született, és 1997. július 9-én Salt városkában (Girona tartomány) hunyt el. Játékos-pályafutása egészét a Blaugranában töltötte. Itt ismerkedett meg a játék alapjaival, itt járta végig az ifjúsági csapatokat, s lett a felnőtt keret tagja 1942 nyarán. Joan Josep Nogués edző kinevezésével együtt érkezett a csapathoz, s szolgálta a csapatot, ill. a szurkolókat egészen 1951-ig.
A „Curta” becenévre hallgató, és a spanyol labdarúgás históriás könyvében ezen a néven ismert hátvéd a katalánoknál eltöltött tizenegy esztendejében végig egyenletes, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. Mind Samitier, mind Fernández, majd Daucík is számított a védőmunkájára, amit ő kiváló játékkal hálált meg. A védelem oszlopaként a ’40-es évek minden sikerének aktív részese volt. Nem ismert „kegyelmet”, de mindig a szabályok betartásával végezte a dolgát. A kilenc szezon alatt 178 spanyol bajnoki találkozón lépett pályára, s egyetlen találatot ért el. A történelmi „pillanat” az 1950/51-es idény 21. fordulójában történt, amikor a Barcelona hazai pályán fogadta a Real Valladolid gárdáját. A 3-1 arányban megnyert találkozó 77. percében ő szerte a csapat utolsó gólját. Azonban az ő feladata nem a góllövés, hanem az ellenfél gólhelyzeteinek elhárítása volt – ebben pedig mindig lehetett rá számítani.
Ha végignézünk a szereplési táblázatán a spanyol bajnokságban, azt látjuk, hogy minden szezonjában rendszeres játéklehetőséget kapott, ezáltal a gárda alapemberének számított. Még az 1950/51-es szezonban is nyolc bajnokin volt a pályán. S ebben az idényben lőtte egyetlen bajnoki gólját az FC Barcelona színeiben: az 1951. február 4-én – hazai pályán – lejátszott Real Valladolid elleni 3-1-es győzelem alkalmával talált be a kapuba a 77. percben.
| Idény | Csapat | Mérkőzés | Gólok |
| 1942/43 | FCB | 15 | 0 |
| 1943/44 | FCB | 24 | 0 |
| 1944/45 | FCB | 20 | 0 |
| 1945/46 | FCB | 24 | 0 |
| 1946/47 | FCB | 25 | 0 |
| 1947/48 | FCB | 26 | 0 |
| 1948/49 | FCB | 26 | 0 |
| 1949/50 | FCB | 10 | 0 |
| 1950/51 | FCB | 8 | 1 |
„Curta” háromszoros spanyol bajnoknak (1945, 1948, 1949), egyszeres Spanyol Kupa-győztesnek (1951), egyszeres Latin Kupa-győztesnek (1949), és kétszeres Spanyol Szuperkupa-győztesnek (1945, 1948) mondhatja magát. 1951 nyarán így egy nagyon eredményes pályafutás végén búcsúzhatott a Les Corts közönségétől, akik mindvégig szerették, és kedvelték a katalán játékost.
