Az 1950-es esztendőket az FC Barcelona történelemkönyvében aranybetűkkel írják. Ebben az évtizedben élte a csapat és a klub első igazi aranykorát, amikor a meghatározó, korszakalkotó zsenik – Kubala, Gonzalvo II, Seguer, Segarra, Luis Suárez – mellett is egyéniségek sorát láthatta a Les Corts, majd a Nou Camp közönsége. Róluk szól a következő írás.

ESTANISLAO BASORA BRUNET

Katalán labdarúgó, csatár. 1926. november 18-án született a Barcelonához tartozó Colonia Valls városkában, s 2012. március 16-án hunyt el Las Palmas-ban, de a Barcelonához tartozó Valls de Torroella településen helyezték végső nyugalomra. Korának egyik legjobb futballistája volt, az FCB fennállásának 75. évfordulóján beválasztották a Klub álomtizenegyébe. Az „Ötkupás Barcelona” jobbszélsője volt, gyors elfutásait követő precíz beadásaiból César és Kubala rengeteg gólt szerzett.

Pályafutását a Suria csapatában kezdte (?-1943), majd a CE Manresánál folytatta (1943-46). Az FC Barcelonánál tizenkét idényt játszott le (1946-58), végül az UD Lleida csapatában fejezte be csodálatos és felettébb eredményes karrierjét.
A Barcában összesen 434 találkozón lépett pályára és 179 gólt szerzett; bajnoki mérlege: 237/89. Két emlékezetes meccse a sok közül: 1949. június 19-én, a spanyol válogatottbeli második fellépésén nem egészen negyedóra alatt mesterhármast vágott a franciáknak (5-1), míg 1957. március 17-én a Barça az ő mesternégyesével nyerte meg a 4-2-re a Zaragoza elleni bajnokit. A két győztes latin Kupa – döntőből (1949, 1952) az elsőn gólt szerzett.

Mind Fernándeznél, mind pedig Daucíknál alapembernek számító Basora négy bajnoki címet (1948, 1949, 1952, 1953), háromszor nyert Spanyol Kupát (1951, 1952, 1953), és háromszor Spanyol Szuperkupát (1948, 1952, 1953). A César – Kubala – Manchón – Moreno – Basora támadósort máig a klasszikusok között tartják számon Katalóniában.

A spanyol válogatottban 1949-57 között 22 alkalommal tizenhárom volt eredményes. 1949. június 12-én Észak-Írország válogatottja ellen debütált a nemzeti tizenegyben. A franciák elleni mesterhármasa után a szakírók a „Monster of Colombes” becenévvel illették, s így vonult be a spanyol labdarúgás történelmébe.

Az 1950-es VB-n Telmo Zarra (Athletic Bilbao) mellett a válogatott legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtotta: nevezhetjük ezt a világversenyt pályafutása csúcspontjának. Chile ellen egyszer, Uruguay ellen kétszer és az USA ellen is egyszer volt eredményes. Emellett Chile ellen gólpasszt adott Zarrának, a kor legnagyobb gólvágójának. A VB-n elért négy góljával a góllövőlista 3. helyét foglalta el.
A katalán tizenegyben 1948 és 1958 között hat meccsen 4 gólt lőtt.

GUSTAVO BIOSCA PAGÉS

Katalán származású labdarúgó, a Barcelona történetének egyik legjobb középhátvédje. 1928. február 29-én L’Hospitalet de Llobregat nevű településen, Barcelona elővárosában. Tíz idényen keresztül viselte az FC Barcelona kék-gránátvörös mezét (1949-59), majd levezetésként egy idényt töltött a Condal csapatában (1959-60).

Már Fernández felfigyelt tehetségére, de Daucíknál vált alapemberré, és igazi klasszissá. A tíz évben 189 mérkőzésen viselte szeretett klubja mezét, ezek közül 139 bajnoki meccsen játszott, ezeken három alkalommal is gólt szerzett. Részese volt az 1952-es Latin Kupa – győzelemnek. Emellett négyszeres spanyol bajnok (1949, 1952, 1953, 1959), ötszörös Spanyol Kupa – győztes (1951 1952, 1953, 1957, 1959), háromszoros Spanyol Szuperkupa-győztes (1948, 1952, 1953), és egyszeres VVK – győztes (1958). Tagja volt a Martini-Rossi Kupát elnyerő együttesnek is (1952, 1953).

A spanyol válogatottban 11 alkalommal szerepelt, gólt nem sikerült elérnie. Az 1970-es években Kubala pályaedzője volt a válogatottnál. Jó kiállású, fess ember volt, ami a Lola Flores énekesnővel dúló románcával együtt szerepet játszott abban, hogy az első tévésztár futballisták egyike lett. 2014. november 1-én L’Hospitalet de Llobregat városában hunyta le örökre a szemét az ’50-es évek egyik legendája.

 

EDUARDO MANCHÓN MOLINA

Katalán labdarúgó, a Barcelona legendás csatára, aki 1930. július 24-én született a katalán fővárosban, és 2010. szeptember 29-én halt meg ugyanitt. AZ ’50-es évek meghatározó egyénisége, aki pályafutását az Espana Industrial csapatában kezdte, majd az FC Barcelonánál folytatta (1948-1957). Játszott a Granada (1957-58), a Deportivo La Coruna, az Iberia és az FC Hospitalet csapataiban is.

A zseniális csatár igazi közönségkedvenc volt a Les Corts-ban. A nézők szerették, és tisztelve rajongták. Nem egy nyilatkozatában kitért arra a szerencsés helyzetére, hogy egy csapatban játszhatott Kubalával. A csatársor balszélsőjeként elsősorban a remekbe szabott beadásai jelentettek hatalmas élményt a nézőknek, de a góllövésből is tevékenyen kivette a részét. Legeredményesebb szezonja az 1954/55-ös bajnoki idény volt, amikor 12 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját, de 1952/53-ban is tíz bajnoki találatig jutott.

Manchón a legendás „ötkupás csapat” csatársorának villámléptű balszélsője volt, akinek beadásaiból César, Kubala és Moreno is sok gólt szerzett. A bajnoki címeken, kupagyőzelmeken túl három bajnoki ezüstben és egy bronzban is aktívan részt vett. A Primera Divisiónban 144 mérkőzésen lépett pályára, és 57 gólt szerzett (ehhez a Granadában hozzátett még 17 meccsen négyet). Tagja volt az 1952-ben Latin Kupát nyerő Barcelonának, a Juventus elleni elődöntőben (4-2) gólt is szerzett. Emlékezetes mérkőzése volt az 1953. június 21-i Spanyol Kupa-döntő is, amikor a csapat második találatával megszerezte a győzelmet a Bilbao együttese ellenében (2-1).

A Barcelona csapatával négyszeres bajnok (1948, 1949, 1952, 1953), négyszeres Spanyol Kupa – győztes (1951, 1952, 1953, 1957) és kétszeres Spanyol Szuperkupa – győztes (1952, 1953). Egyszeres válogatott, a törökök ellen lépett pályára.

EMILIO ALDECOA GÓMEZ

Baszk származású spanyol labdarúgó. 1922. november 30-án született Zorrieta városában, és 1999. szeptember 4-én a katalóniai Lloret de Marban hunyt el. Kiváló csatár, majd edző.

1937-ben, a polgárháború elől a szüleivel együtt Angliába menekült, és itt kezdett el futballozni. Karrierjét a Wolwerhampton Wanderers csapatánál kezdte, majd a Staffordshire együttesében folytatta. A Wanderers felnőtt csapatában először 1943. szeptemberben a Crewe Alexandra elleni 2-1-es győzelem alkalmával szerepelt, a szezonban 30 meccsen 11 gólt ért el. A következő idényt a Coventry csapatánál töltötte.

1947-ben tért vissza Spanyolországba, ahol első csapata az Athletic Bilbao volt. Első meccsére 1947. szeptember 21-én a Celta Vigo elleni 5-1-es győzelmekor került sor. A Bilbaóban 45 meccsen 9 gólt szerzett, majd következett a Valladolid (1949-51), és az FC Barcelona csapata (1951-53). A Barcelonával kétszeres bajnok (1952, 1953), háromszoros Spanyol Kupa – győztes (1951, 1952, 1953), kétszeres Spanyol Szuperkupa – győztes (1952, 1953) és Latin Kupa – győztes (1952). A Barça színeiben 23 bajnokin lépett pályára, és két gólt ért el.

Miután elhagyta a Barcelonát játszott a Sporting Gijón és a Girona csapataiban, majd 1954-ben befejezte a pályafutását. Ezt követően edzőként tevékenykedett Spanyolországban (Condal, Real Valladolid) és Angliában (Birmingham City) is. Miután nyugdíjba vonult, visszatért Katalóniába, és a tengerparton fekvő Lloret de Marban telepedett le. 1999-ben itt érte a halál.

 

ANDRÉS BOSCH PUJOL

Bosch újabb példája annak, hogy az „alma nem esik messze a fájától”. Egyike azon Barcelona labdarúgóknak, akiknek az édesapja is szerepelt a gránátvörös-kék mezt viselő egyesületben. Az apa, Andrés Bosch Girona (1903. 08. 01. Katalónia – 1978. 07. 05. Barcelona) 1922 és 1929 között volt a csapat tagja, így a hőskor egyik meghatározó tagjaként vonult be az FC Barcelona történelmébe. A kiváló hátvéd háromszor nyert Spanyol Kupát (1925, 1926, 1928), öt alkalommal katalán bajnokságot (1924, 1925, 1926, 1927, 1928) a Barçával, és 1928/29-ben tagja volt az első országos bajnokságot nyert gárdának is. A Primera Divisiónban három mérkőzést játszott, gólt nem ért el.

Fia, Andrés Bosch Pujol hasonlóan sikeres tudott lenni az ’50-es évek Barcelonájában. A fiú azonban nem hátvéd, hanem középpályás poszton remekelt az együttes tagjaként. Andrés Bosch Pujol 1931. február 22-én született és 2004. december 17-én hunyt el Barcelonában. A zseniális középpályás a Barçában nevelkedett, s járta végig az utánpótlás különböző korosztályos csapatait. 20 éves volt, amikor a felnőtt keretbe hívta Fernando Daucík. Első szezonja máris sikeresre, és felettébb fényesre sikeredett: tagja lehetett a Barcelona történetének egyik legcsodálatosabb szezonjának, melynek végén öt kupát emelhettek magasba a csapat játékosai: a bajnoki cím, a spanyol kupa, a spanyol szuperkupa (Copa Eva Duerte) mellett győzelmet ünnepelhettek a Latin Kupában és a Martini-Rossi Kupa küzdelmei végén. Az FC Barcelona színeit 1958-ig képviselte, mindvégig megbízhatóan, magabiztosan küzdve a középpályán. Elsősorban a védekező feladatokat látta el a pálya közepén, de ha a kapu elé került, ott sem remegett meg a lába. A bajnokságot nézve a legeredményesebb szezonja az 1952/53-as idény volt, amikor 29 mérkőzésen hat gólt ért el, de az 1956/57-es szezonban is öt találatig jutott.

A megbízhatóságáról, eleganciájáról ismert Bosch tevékeny részese volt a Daucík edzősége idején elért sikereknek. 1953-ban újfent spanyol bajnok és kupagyőztes lett, elnyerte a spanyol szuperkupát is; majd 1957-ben újra spanyol kupagyőztes lett, ill. tagja volt a Pequena Copa del Mundo tornán győztes csapatnak is. 1958 nyarán elhagyta a katalán egyesületet, de mielőtt ezt megtette volna, még tevékenyen hozzájárult a Vásárvárosok Kupája trófeájának elnyeréséhez. A Barcelonától a sevillai Real Betis Balompié együtteséhez igazolt, melynek ugyancsak meghatározó tagja lett; 1958-65 között viselte a zöld-fehér mezt. Pályafutása során 276 bajnokin lépett pályára, és 29 találatot ért el; ebből barcelonai mérlege: 151/17.

A spanyol válogatottban hat alkalommal szerepelt. Pályafutása végén visszatért szülővárosába, ahol élete végéig nyugalomban, és a szurkolók szeretetétől övezve élt. Halálát követően a granollers-i Sant Óleos-temetőben helyezték örök nyugalomra.

TOMÁS HERNÁNDEZ BURILLO „MORENO”

A zseniális csatár 1930. március 19-én született Zaragozában, itt ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival is, innen indult el sikeres pályafutása. Azonban az élet nem volt kegyes ‘Moreno’ néven ismertté vált labdarúgóhoz: 1982. január 2-án Zaragozában visszaadta testét Teremtőjének. Mindössze 51 esztendő jutott neki a Földön.

Az Atlético Zaragozában kezdte pályafutását, majd a Huescában tökéletesítette tudását, mielőtt az FC Barcelonához került volna. Olyan időszakban került Katalóniába, amikor a szurkolók hétről-hétre varázslatot láthattak a Les Corts-ban. A Basora – Bosch – Kubala – Moreno – Manchón csatársor rendszeresen ámulatba ejtette a katalán szurkolókat, s ennek a sornak meghatározó tagja volt Moreno, aki 1951 és 1955 között viselte a gránátvörös-kék mezt. Bemutatkozó bajnoki meccse minden képzeletet felülmúlóra sikeredett: már az 5. percben beköszönt a Racing Santander hálójába (1952. 03. 16., 7-1). A következő szezonja még kiválóbbra sikeredett: olyan tökéletesen helyettesítette a sérüléssel bajlódó Kubalát, hogy 22 bajnoki góljával házi gólkirály lett. Mind a 30 bajnokin pályára lépett: három alkalommal ért el duplát, egy alkalommal mesterhármassal (a Real Zaragoza ellen, 8-0), míg egyszer mesternégyessel (Atlético Madrid, 6-1) terhelte meg az ellenfelek hálóját. Az idény végén spanyol bajnokságot, spanyol kupát és Martini-Rossi Kupát nyert a Barçával. Legeredményesebb szezonja az 1951/52-es volt, amikor öt kupával gazdagította eredménylistáját: spanyol bajnokság, spanyol kupa, spanyol szuperkupa, Copa Latina, Martini-Rossi Kupa. Emellett 1951-ben is már tagja volt a Spanyol Kupa-győztes gárdának.

A Blaugrana színeiben összesen 116 mérkőzésen lépett pályára, és 61 gólt ért el; bajnoki mérlege: 68/39). 1953 őszétől az egyre erősödő konkurenciával nem bírta a versenyt, egyre kevesebb játéklehetőséget kapott, és 1955 nyarán elhagyta a katalán óriást. Pályafutása során még játszott a Las Palmas-ban (1955-56), a Real Zaragozában (1956-58) és az Arenas de Zaragoza csapatában. A spanyol válogatottban két alkalommal lépett pályára, 1953-ban.

JUSTO TEJADA MARTÍNEZ

Az ’50-es évek kiváló csatára, a saját nevelés egyik zseniális példája. A Barcelona mindig is híres volt az utánpótlás-neveléséről, amit Tejada pályafutása, sikerei is méltóan ábrázolnak. Végigjárta a Barça utánpótlás-csapatait, miután 1953 nyarán felkerült a felnőtt csapathoz. Az 1933. január 6-án Barcelonában született csatár már bemutatkozó szezonjában igazolta gólérzékenységét: a Real Sociedad együttesének mesternégyest lőtt, és Kubala László mögött 14 találattal a házi góllövő-listán második lett. Tejada igazi csatárfenomén volt, aki kiválóan érezte a kaput, s állandó gólveszélyt jelentett az ellenfelek kapujára. Átlagos magasságú csatár volt, ezért góljainak nagyobb részét lábbal érte el. Basora, Manchón és Kubala mellett a csatársor meghatározó tagjává vált, és fokozatosan szorította ki a kezdőből Morenót, aki ennek következtében 1955-ben elhagyta a katalánokat. Legeredményesebb szezonja az 1958/59-es volt, amikor 28 bajnokin 19 gólt ért el, de az előző szezonban is 14 találatig jutott.

Az FC Barcelonában 1953-61 között szerepelt, s 266 mérkőzésen 137 gólt szerzett; bajnoki mérlege: 149/74. Ez idő alatt kétszer nyert bajnoki címet (1959, 1960), kétszer spanyol kupát (1957, 1959), és két alkalommal hódította el a Vásárvárosok Kupáját (1958, 1960). Eredményes volt a VVK- (1958) és a Spanyol Kupa-döntőben (1959) is. A kiváló csatár igazi kedvence volt a szurkolóknak: alázatos, odaadó volt a pályán és azon kívül is. Gyors, technikás, és nagyon sokoldalú játékos volt, aki a csatársor minden részén jól érezte magát, és hasznosította tudását. Daucík, Balmanya és Herrera is bizalommal fordult felé, s rendszeresen játszatta. 1960/61-ben a BEK-ben tevékenyen részt vett a csapat döntőbe jutásában, azonban a berni döntőben nem tudott eredményes lenni, s a 3-2 arányú vereség után elhagyta a katalánokat, és a Real Madridhoz szerződött, ahol kétszer volt bajnok, és egyszer Spanyol Kupa-győztes. Aktív pályafutását az RCD Espanyolban fejezte be 1965-ben.

SIGFRID GRÁCIA ROYO

A Barça egyik legendája, akiről a jelenkor bántóan keveset tud, akit nem ismerünk eléggé, pedig egy korszakot határozott meg játékával, egyéniségével.  Olyan kiemelkedő védő volt, akit Katalónián kívül alig ismernek, még a Barcelona szurkolói se igazán. Pedig zsenialitásával méltán rászolgált az elismerésre, a szurkolók megbecsülésére, és az ellenfelek feltétlen tiszteletére.

Grácia 1932. március 27-én született a katalóniai Gavá városában, és 2005. május 23-án hunyt el ugyanitt. A Blaugrana színeiben összesen 525 alkalommal lépett pályára, amivel a szereplési örökranglista hetedik helyét foglalja el. A pályán töltött mérkőzéseken 21 gólt ért el összesen. Hét bajnoki idényen keresztül – 1955 és 1962 között – alig hagyott ki bajnoki mérkőzést, s ez idő alatt a Barcelona a dobogó mindhárom fokát megjárta – kétszer is.

Idények	Csapat	Meccsek száma	Gólok
1952/53	FCB	5	1
1953/54	FCB	6	0
1954/55	FCB	4	0
1955/56	FCB	26	0
1956/57	FCB	27	1
1957/58	FCB	25	0
1958/59	FCB	27	0
1959/60	FCB	28	0
1960/61	FCB	25	0
1961/62	FCB	30	1
1962/63	FCB	18	1
1963/64	FCB	5	1
1964/65	FCB	4	0
1965/66	FCB	1	0
Összesen		231	5

A labdarúgás alapjaival szülőhelyén ismerkedett meg, ezt követően az Espanya Indústrial együttesében finomította tudását, ahol az edzői a védelem tengelyébe állították, azonban a pályafutása során a hátvédsor minden posztján megfordult. Korának egyik legkiegyensúlyozottabb Barça játékosaként tartják számon, akinek terhelhetősége minden képzeletet felülmúlt. Kiváló izomzattal rendelkezett, aminek köszönhetően pályafutása során a komolyabb sérülések elkerülték. Az edzők jöttek-mentek, de ő állandó volt a védelemben: mindig lehetett rá számítani, mindig magas fokon égett a meccseken. Még Fernando Daucík volt a csapat edzője, de alapemberré Plattkó Ferenc edzősködése idején vált, majd Balmanya és Herrera is ekként tekintett rá. Így minden sikernek részese volt, amit a csapat elért ebben a 14 esztendőben. Háromszoros bajnok (1953, 1959, 1960), négyszeres Spanyol Kupa – győztes (1953, 1957, 1959, 1963), egyszeres Spanyol Szuperkupa-győztes (1953), háromszoros VVK-győztes (1958, 1960, 1966), egyszeres Martini-Rossi Kupa – győztes (1953). Pályán volt az 1961-es Benfica ellen elvesztett BEK-döntőn is; hiába küzdött, nem tudta megakadályozni a portugálok győzelmét.

1961-ben egy korszak lezárult a Blaugrana életében, ő viszont maradt, és tovább küzdött a katalán csapat sikereiért. Barcelonai pályafutásának utolsó harmadában már nem tudott a csapat sikeres lenni, s ő sem lett fiatalabb, így folyamatosan adta át helyét a fiatalabb társainak. Azonban a szakvezetés továbbra bízott a tapasztalt hátvédben, így addig maradhatott a keret tagja, ameddig képesnek érezte magát arra, hogy aktívan segítse szeretett Klubját. Utolsó három szezonjában már ritkán jutott szóhoz, de ő példaértékű alázattal szolgálta a Barçát. A csapattól egy VVK – győzelemmel búcsúzott, a szurkolók hatalmas bánatára. Egy korszakos legenda akasztotta szögre a futballcipőt 1966 nyarán, olyan zseni, akinek neve egybeforrt a csapattal, akit mindenki szeretett, és mindenki csodált. A válogatottban tíz alkalommal jutott szóhoz pályája során, s a nemzeti tizenegy tagjaként részt vett az 1962-es világbajnokságon.

RAMÓN ALBERTO VILLAVERDE VÁZQUEZ

Az FC Barcelona uruguayi származású csatára, aki 1930. március 16-án született Montevideóban, és 1986. szeptember 16-án, gyógyíthatatlan szívbetegségben hunyt el Barcelonában. Zseniális csatár, akit a katalán klubvezetés Di Stéfano elvesztése után szerződtetett annak érdekében, hogy az argentin sztárt pótolja, és a katalán drukkereket lecsendesítse. A nagyszerű támadó a pályafutását a montevideói Liverpool együttesében kezdte, ahol az 1949/50-es idényt töltötte. A következő szezonban már a kolumbiai kalózligában szereplő Deportivo Cucuta együttesében rúgdosta a gólokat. 1950-ben 20, 1952-ben 16 góllal zárta a bajnokságot; ekkor már a Milionarios de Bogotá csapatában játszott (1951-54). Villaverde nem ontotta olyan mértékben a gólokat, mint argentin vetélytársa, de megbízható teljesítményével felhívta magára a katalánok figyelmét, akik 1954 nyarán a Barçába csábították.

1954. július 8-án Josep Samitier és Pedro Salvat jelenlétében írta alá a szerződését a katalánokhoz, debütálására pedig 1954. szeptember 12-én került sor a Les Corts közönsége előtt. Az ellenfél az FC Sevilla volt, és a 4-2 arányú győzelemből Villaverde góllal vette ki a részét. A bemutatkozás tehát egészen kiválóra sikeredett, s a folytatás is hasonlóra sikeredett. Az ’50-es évek Barcelonájában – Kubala, Manchón, Luis Suárez, Basora és Tejada mellett – a góllövés nem elsősorban az ő feladata volt. Sokkal inkább az előkészítésben jeleskedett az uruguayi születésű, de hamarosan spanyol állampolgárrá váló Villaverde. Ezzel együtt a bemutatkozó idénye egészen kiemelkedőre sikerült, ugyanis 14 bajnoki góljával – Kubalával karöltve – a csapat házi gólkirálya lett. Az 1955/56-os szezonban sem állt meg 13 találatig, majd a következőkben átlag 3-5 bajnoki gólt szerzett, kivéve az 1961/62-t, amikor tíz gólig jutott. Az FC Barcelonában összesen 364 mérkőzésen 141 gólt ért el; a bajnokságban 162/53 a teljesítménye, míg az európai kupákban 34/13. Volt olyan mérkőzése a Barçában, amikor az ő duplájával verte a csapat a Real Madridot (1956. március), és 1961-ben elkönyvelhetett egy mesterhármast is a Betis Sevilla ellen.

A BEK – sorozatban a legemlékezetesebb mérkőzéseire 1960. februárban került sor. A csapat az angol Wolwerhampton Wanderers ellen játszotta a negyeddöntőt, amelynek – Kocsis Sándor mellett – Ramón Villaverde volt a hőse. A hazai pályán elért 4-0 arányú győzelem alkalmával kétszer volt eredményes, majd a visszavágón – amit a csapat 5-2-re nyert meg – egy gólt ért el (ez a mérkőzés Kocsis örömünnepéről szólt: a magyar zseni mesternégyessel kápráztatta el az angol szakírókat, és a katalán szurkolókat – sérülten).

A katalán gárdával kétszer nyert spanyol bajnokságot (1959, 1960), háromszor spanyol kupát (1957, 1959, 1963), kétszer Vásárvárosok Kupáját (1958, 1960), és 1961-ben részese volt a BEK-döntőig menetelésnek – bár a döntőn nem lépett pályára. Utolsó bajnokiját a Blaugranával 1963. október 27-én a Racing Santander ellen játszotta.

Visszavonulása után a katalán fővárosban maradt, itt élt élete hátralévő részében. Bántóan fiatalon, 56 éves korában súlyos szívbetegségben szenvedve hunyt el.

EULOGIO MARTÍNEZ RAMIRO

A tragikus sorsú paraguayi származású csatár az ’50-es évek csatársorának oszlopos tagja, akinek neve örökké fennmarad a katalán Klub és a Nou Camp történetében. Az ő nevéhez fűződik a Nou Campban született első Barcelona gól, amely egyben az első találat is volt az új stadionban. 1957. szeptember 24-én lejátszott nyitó találkozó 11. percében ő talált be Varsó válogatottjának kapujába (4-2).
A nagyszerű támadó 1935. március 17-én született a paraguayi fővárosban, Asunciónban, és 1984. szeptember 30-án hunyt el Barcelonában. Martínez a helyi csapatban, az Atlantidában ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, majd 1953-ban a Club Libertad együttesébe igazolt, ahol 1956-ig szerepelt.  1955-ben paraguayi bajnok lett, majd a következő év nyarán Barcelonába költözött, ahol a katalán óriás mezét öltötte magára. Egészen 1962-ig szerepelt a Blaugrana együttesében, amelynek végig meghatározó tagja, és egyik alapembere lett. Bemutatkozó szezonjában kilenc gólig jutott, de a legeredményesebb idénye az 1959/60-as volt: ekkor 24 bajnokin 23 gólt ért el, amivel a csapat házi gólkirálya lett; termését a Las Palmas elleni mesterötös is hizlalta.

Balmanya edzősége idején érkezett a csapathoz, majd Herrera idején is nélküle nem sokszor állt fel a Barça támadóalakzata. Nagyon technikás, kiemelkedő tudású, erőteljes csatár volt, akinek játékában mindig benne volt a gól. Az ellenfelek rettegték, a hazai szurkolók pedig egyszerűen imádták. Összesen 111 bajnokin lépett pályára a katalán gárda színeiben, s ezen alkalmakkor 62 gólt ért el; összesített mérlege: 254/174. Igazán kiemelkedő, korszakos teljesítménynek mondható ez a mutató. Hatalmas szerepe volt az 1956-61 közötti sikerek elérésében, melyekhez gólokkal, gólpasszokkal járult hozzá. A csatársorban tökéletesen megértette magát Kubalával, Luis Suárezzel, majd Kocsissal, Cziborral, Evaristóval és Tejadával is. Evaristo de Macedóval ördögi kettőst alkotott a „Kokito” becenévre hallgató paraguayi származású, de 1959-ben spanyollá avanzsáló csatár. Egyik legemlékezetesebb mérkőzését a 1957 tavaszán került sor, amikor az Atlético Madrid elleni nyolcaddöntő alkalmával hétszer köszönt be a 8-1-re megnyert mérkőzésen.

A Barcelonával kétszer nyert bajnoki címet (1959, 1960), kétszer spanyol kupát (1957, 1959), kétszer VVK-t (1958, 1960).  Pályafutása során magára öltötte a paraguayi nemzeti tizenegy (9/4), és a spanyol válogatott (8/6) mezét is. Miután az FC Barcelona együttesétől elköszönt játszott az Elche (1962-64), az Atlético Madrid (1964-65) és CD Europa csapataiban is. Aktív pályafutása befejezése után visszatért a katalán fővárosba, ahol végleg letelepedve élt, békében, s a szurkolók szeretetétől körülvéve. A nyugalom azonban egy szempillantás alatt elszállt: 1984. szeptember 3-án súlyos autóbalesetet szenvedett: miközben gépkocsijának defektes kerekét cserélte, egy másik autó elgázolta. Hiába küzdött azonban az életéért, s tettek meg mindent az orvosok érte, 23 nap szenvedés után, szeptember 30-án örökre lehunyta szemét. A Barcelona népes családja ezen a napon kevesebb lett egy legendával, de emléke máig él a szurkolók szívében.

ENRIC GENSANA MEROLA

Katalán származású középhátvéd, az 1950-es évek Barcelonájának oszlopos tagja, aki közel egy évtizeden keresztül szolgálta a katalán óriást. 1936. június 3-án született a nyugat-katalóniai Lleida városában, és 2005. szeptember 28-án hunyt el Barcelonában. A labdarúgással szülővárosában ismerkedett meg, ott is kezdte a pályáját. Az ifjúsági korig a Lleidában szerepelt, és 20 évesen került a Blaugranához.

1956 és 1964 között állt a védelem közepén, aki azonban nemcsak hátul alkotott maradandót. Rendszeresen fellépett a támadásokhoz, azokat segítve, és létszámfölényt kialakítva a Barça számára. Megjelenése az ellenfél kapuja előtt sokszor a meglepetés erejével hatott, aminek több alkalommal is hasznát vette az együttes. A Primera Divisiónban 1956. október 14-én az Athletic Bilbao otthonában debütált, egy 1-1-es döntetlen alkalmával. A spanyol élvonalban összesen 131 alkalommal lépett pályára, és ezen mérkőzéseken 13 találatot szerzett. Első bajnoki gólját 1958. március 30-án a Celta Vigo ellen szerezte, amivel a csapat 1-0 arányú győzelmet aratott. A góljait tekintve a legeredményesebb szezonja az 1959/60-as idény volt, amikor hat gólig jutott 22 találkozón. A katalán csapatban összesen 304 mérkőzésen szerepelt, és 25 alkalommal talált be az ellenfelek kapujába.

A kiváló felépítésű, masszív hátvéd pályafutása során két alkalommal is súlyos sérülést szenvedett. Az elsőt 1962 tavaszán, amikor meniszkusz-sérülés miatt kénytelen volt kihagyni a chilei világbajnokságot is. A másikat 1964 őszén, amit már nem sikerült kihevernie, így élvonalbeli pályafutásának befejezésére kényszerült. Még egy-egy idényt játszott az Osasuna és a CD Condal együtteseiben, de 1966-ban végleg szögre akasztotta a csukáját.

A beton keménységű hátvéd egy sikeres időszakban viselte a katalán csapat mezét, így minden sikernek aktív részese lehetett. A csapat hármas számú mezét viselve kétszer nyert La Ligát (1959, 1960), három alkalommal Spanyol Kupát (1957, 1959, 1963), és kétszer Vásárvárosok Kupáját (1958, 1960). Pályán volt az 1961-es berni BEK-döntőn is, amelyet 3-2 arányban elvesztett a csapat a Benficával szemben. A két bajnoki cím mellett kétszer nyert ezüst-, és kétszer bronzérmet a Barcelonával. Balmanya, Herrera vezetése alatt nyújtotta a legkiválóbb formáját, de mindig a legtöbbet hozta ki magából. Kemény, határozott védő volt, de a szabálytalanságok mellőzésével igyekezett megoldani feladatát. Ezt hatásosan támasztja alá az a tény, hogy pályája alatt nem jutott a kiállítás sorsára. A kiváló ütemű becsúszó szerelések mestere volt, amivel kivívta az ellenfelek tiszteletét, és a válogatott kapitányának bizalmát is. A Selección Espanyolában tíz alkalommal lépett pályára, s az 1962-es VB-re készülő keretnek is tagja volt, de sérülése miatt kihagyni kényszerült a világeseményt.

MARTIN VERGÉS MASSA

Katalán származású labdarúgó, aki 1934. március 8-án született a Girona tartománybeli Vidreres településen. Már gyermekkorában kitűnt kiváló tehetségével, és átlag feletti testi adottságaival. Alkatából, és erős izomzatából kifolyólag az utánpótlás-korú edzők a védelembe állították, de pályafutása során a középpályán is hasznos tudott lenni, mint védekező feladatokkal ellátott játékos.

Az ifjú Vergés az ’50-es évek első felében került az Epanya Indústrial csapatába, amely a Barcelona utánpótlás-bázisának is volt tekinthető. Számtalan meghatározó játékos került ki innen, s vezetett az útja a Blaugrana felnőtt csapatába. Ezt az utat járta be Vergés is, így került 1956 nyarán a gránátvörös-kékek keretébe, amikor Doménec Balmanya volt az együttes trénere. Már bemutatkozó szezonjában a védelem egyik legtöbbet foglalkoztatott védője lett: összesen 20 bajnokin lépett pályára, s negyedik találkozóján megszerezte első barcelonai találatát a bajnokságban. Az 1955. november 28-án Sevilla ellen elért 3-0 arányú hazai győzelem alkalmával a 31. percben ő kezdte meg a gólok sorát. A góllövés szempontjából a legeredményesebb szezonja az 1959/60-as volt, amikor 17 bajnokin öt találatot ért el; az 1961/62-ben pedig négy gólig jutott. Az FC Barcelona színeiben összesen 429 mérkőzést játszott, melyeken összesen 48 gólt ért el; bajnoki mérlege: 188/15. A bajnokságban a legeredményesebb mérkőzése egy Granada elleni 1960. februári mérkőzés volt (5-4), amelyen mesterhármast ért el.

A Barçával összesen két bajnoki címet (1959, 1960), három Spanyol Kupa – győzelmet (1957, 1959, 1963) és három VVK – győzelmet (1958, 1960, 1966) ért el. Aktívan kivette a részét az 1958-as VVK – győzelemből, a döntő mindkét felvonásán a pályán volt, 1960-ban csak a döntő visszavágóján szerepelt. Az 1962-es, vesztes döntő mérkőzéseit a pályán töltve élte meg. Az 1965/66-os sorozatban megszerezte egyetlen találatát is ebben a sorozatban: az 1. fordulóban, a holland DOS Utrecht elleni 7-1-es hazai győzelem alkalmával a 10. percben ő szerezte a csapata első találatát. Az 1960/61-es BEK – sorozatban is csapata alapembere volt, s a pályán volt a Benfica elleni berni döntőben is, mint védekező középpályás.

A mindig magabiztos játékot produkáló Vergés a szurkolók kedvenceként a sikeres időszakot követően is a csapat alapembere maradt, s egészen 1966 nyaráig szolgálta szeretett klubját. Játéka a keménységen, a határozottságon alapult, de a durva szabálytalanságok nem voltak jellemzők rá. A spanyol válogatottban 12 alkalommal lépett pályára, és két gólt ért el. Az elsőt 1959. december 17-én a Parc des Princes-ben, amikor a franciákat 4-3 arányban verték a spanyolok; a másodikat 1960. március 13-án a Nou Campban az olaszok ellen, amit 3-1-re a spanyolok nyertek meg. A válogatott tagjaként részt vett az 1962-es VB-n. Aktív pályafutását 1966 nyarán, 32 esztendősen fejezte be.

CZIBOR ZOLTÁN

Az 1929. augusztus 23-án Kaposváron született balszélső gyors, gólerős, kiszámíthatatlan játékos volt. Czibor még itthon a „Rongylábú” és a „Bolond” becenevet kapta – ez utóbbit a legenda szerint Puskás ragasztotta rá gyenge kártyatudása okán. Pályafutását Komáromban kezdte, majd játszott a Ferencvárosban, a Csepelben, majd a Honvédban is. A magyar válogatottnak 1949-56 között 43 alkalommal volt tagja, s ezeken a mérkőzéseken 17 gólt ért el. A Sebes Gusztáv edzette Aranycsapat egyik alapembere volt, olimpiai bajnok (1952), és világbajnoki ezüstérmes (1954). Tagja volt az angolok elleni 6-3-as és 7-1-es győzelemmel végződő csapatnak is. Az 1956-os forradalom leverése után nem tért haza.

A FIFA büntetés letöltése után – Kubala javaslatára és ajánlására – 1958-ben leigazolta az FC Barcelona együttese. A csapatnak 1961-ig volt tagja, e három idény alatt 38 bajnokin lépett pályára, s 17 gólt ért el. Legeredményesebb szezonja az utolsó volt: a bajnokságban 12/5-ös mutatóval zárt, míg a BEK-ben két gólt lőtt, ebből az egyiket a berni döntőn. A BEK-döntőn csapata egyik legjobbja volt. Végig agilisan, magabiztosan játszott. A bal szélen rendszeresen megjátszható volt, és a 75. percben ritkán látható bombagóllal vette be a Benfica kapuját. Sajnos, ez csak az eredmény kozmetikázására volt elegendő, győzelmet nem ért. Ennek ellenére csapata egyik legjobbja volt, a Klub vezetői az idény végén azonban az eladása mellett döntöttek. A Barçában töltött három idény alatt nyert két bajnokságot (1959, 1960), egy Vásárvárosok Kupáját (1960), és részese volt a berni BEK – döntőnek. Ezt követően egy idényt játszott az RCD Espanyolnál, majd a svájci Basel együttesébe szerződött. Aktív pályafutása befejezése után Barcelonában telepedett le, ahol egy kis éttermet működtetett (Kék Duna). Feleségével és gyermekével élt, de 1966-ban elvált. Az élet azonban kegyetlen tréfát űzött vele: 1962-ben hatéves kisfia beszorult lakóházuk liftjébe, tűzoltók szabadították ki, de egyik lábát amputálni kellett. Kubala visszaemlékezéseiből tudjuk: Czibor ebbe szinte belebolondult, emberileg összetört, és soha nem heverte ki ezt a tragédiát.

1990-ben hazatért Magyarországra, megalapította anyaegyesülete jogutódját Komáromban. 1997. szeptember 1-jén, Győrben megtért övéihez.

HIRON HANKE – aki összeköti Barcelonát Prágával

Jiří Hanke (Vrdy, cseh, 1924. december 12.) futballkarrierjét két történelmi esemény határozta meg: a II. világháború vége és a kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában. A Slavia Praha játékosaként részt vett a háború utolsó hónapjainak harcaiban, a barrikádokon harcolt a Wehrmacht erőivel szemben. Miután Prágából kiűzték a nácikat, Hanke azt gondolta, nyugalom jő el – nem így történt. Az egyik „izmus” helyébe a másik, a kommunizmus lépett. Mivel pedig a vezetékneve németes hangzású volt, jelentős hátránnyal indult a „vörösbe” boruló Csehszlovákiában. Ez pedig nem jelentett a számára sok jót, így a 178 cm magas, 83 kg, barna hajú, barna szemű középhátvéd, úgy döntött: elhagyja hazáját. Disszidált, de 1950-ig nem tudott pályára lépni a Csehszlovák Labdarúgó-szövetség tiltó határozata okán.

1950-ben a St. Pauliban bukkan fel, majd Kolumbiában és Franciaországban is próbálkozott, és így érkezett el 1952-ben Barcelonába, ahol a futballklubot ekkoriban egy másik cseh, bizonyos Ferdinand (Fernando) Daucík trenírozott. Jiří, vagy ahogy a spanyol almanachokban szerepel, Hiron Hanke 1952. október 29-én debütált a gránátvörös-kék színekben, egy Girona-FC Barcelona barátságos meccsen (2-6), majd november 16-án hivatalos meccsen is bemutatkozhatott a Blaugranánál: a Sevilla elleni 3-2-es siker alkalmával töltött 90 percet a pályán. A kiváló fizikumú hátvéd nemcsak a védekezésben, hanem a támadásokban is szívesen részt vett: kiváló fejjátékával sok veszélyt teremtett az ellenfelek kapuja előtt. Ugyanakkor 58 hivatalos barcelonai meccsén 1 gólt ért el: 1952. december 14-én az Espanyol elleni hazai derbi 52. percében talált be az ellenfél hálójába.

Az FC Barcelonával egy bajnoki címet, egy Spanyol Kupát és két Copa Eva Duartét nyert, majd 1956 nyarán a Condal együtteséhez távozott. Hanke összeköti nemcsak Katalóniát és Csehországot, de a Barçát és a szerdai ellenfelünket, a Slavia Praha történelmét is. Jiří Hanke 2006. december 11-én hunyt el Dolní Bučice városában, Csehországban.

VISCA EL BARCA!