Az 1970-es évek kiemelkedő Barça – játékosai

Az 1970-es években visszatértek a sikerek az FC Barcelona háza tájára, melynek voltak kiemelkedő letéteményesei, de megvoltak azok is, akik „vízhordóként” segédkeztek az újabb bajnoki cím elnyerésében. Róluk, az általuk képviselt tudásról, gólokról, fontos mérkőzésekről szól az „Év-tizedesek” következő epizódja. A fenti csapatképen az 1971-es Spanyol Kupa-győztes együttes tagjait láthatjuk, akik – hosszabbítás után – 4-3-ra legyőzték a Valencia együttesét.

Ramón Alfonseda

A ’70-es évek spanyol és katalán labdarúgásának egyik meghatározó alakja volt Ramón Alfonseda Pons, aki a katalóniai Granollers városában született 1948. március 4-én. Ígéretes pályafutásának egy komoly sérülés vetett véget, így a katalán csapatnál csupán négy idényt töltött el, majd az Elchénél játszott még három szezont, mielőtt 1976-ban aktív pályafutásának befejezésére kényszerült volna.

A katalán óriás felnőtt csapatában az 1969/70-es szezonban mutatkozott be, ami egy meglehetősen zaklatott szezon volt az FC Barcelona életében. A bajnokságot Salvador Artigas vezetésével kezdte meg a csapat, majd a 6. fordulóban Josep Seguer került az edzői tisztségbe, hogy aztán a 16. forduló újabb edzőváltást hozzon a csapat életében: ekkor Vic Buckinghamet nevezték ki a katalán csapat trénerévé. Alfonseda bemutatkozó mérkőzésére 1969. október 26-án került sor egy Sevilla elleni idegenbeli találkozón, amelyet 3-0 arányban elveszített a Barça. Alfonseda számára ez volt a legeredményesebb szezon, mivel 25 bajnokiján öt gólt ért el. Első találatát a 11. fordulóban egy Real Mallorca – FC Barcelona (3-2) bajnokin érte el. A 28. fordulóban a Barça – Zaragoza (4-2) Liga-mérkőzésen megszerezte élete egyetlen bajnoki dupláját is, ami egy irányító középpályástól igazán kiemelkedő teljesítmény volt. A következő idényben még két góllal járult hozzá a Barça sikereihez, amelynek színeiben összesen 117 alkalommal lépett pályára, ebből 54 volt a bajnoki. A csapattal két címet sikerült nyernie: 1970/71-ben spanyol kupát, míg 1971 őszén a VVK-Szuperdöntőjét.
Alfonseda számára a legemlékezetesebb és legfelemelőbb mérkőzés a Barcelona színeiben az 1971. július 7-én Madridban lejátszott Copa Generalísimo – döntő volt. A katalánok ellenfele a döntőben a friss bajnok, Valencia együttese volt, akik mögött a bajnokságban csak a rosszabb egymás elleni eredmény miatt szorultak a második helyre. Épp ezért különösen fontos volt a katalánok számára a döntő, amiben visszavághattak a bajnoki vereségért. A döntő ritkán látott izgalmakat, hatalmas fordulatokat hozott, végül hosszabbításban dőlt el – a katalánok javára. A mindent eldöntő gólt a 112. percben Alfonseda szerezte, ezzel alakítva ki a 4-3-as végeredményt. Ezzel hatalmas örömet szerzett minden katalánnak, Alfonseda pedig bekerült a kupa és a Barça aranykönyvébe.

Miután aktív pályafutását fiatalon, ereje teljében kénytelen volt abbahagyni, nem szakadt el a labdarúgástól és a Blaugranától sem. A 2000-es évek elejétől a katalán klub veterán labdarúgóit tömörítő társaságelnöke, majd 2011-től az Európai Veterán Labdarúgók Szövetségének az elnöki tisztét is betölti. Ebben a tisztségében is azt a szellemiséget képviseli, amit az FC Barcelonánál magába szívott: szolidaritás, humánum, tisztesség. Az egykori játékosok megbecsülése, mind anyagilag, mind társadalmilag, mind pedig erkölcsileg. Segíteni a bajba jutott, egészségügyi problémákkal küzdő egykori pályatársakat, anyagi támaszt nyújtani a nehéz körülmények között élő egykori labdarúgóknak. A katalán klub életében rendkívül aktívan vesz részt, a közgyűléseken rendszeresen felszólal, s hallatja a hangját. Erős, határozott jellem, akinek véleményére nemcsak a Barçánál, de a futball széles körében adnak.

„Marcial”

Manuel Pina Moráles, ismert nevén „Marcial” a ’70-es évek Barcelonájának kiemelkedő középpályása, aki nemcsak irányított, előkészített, de a góllövésben is igazán kiemelkedőt nyújtott. Ezek közül is a legemlékezetesebb az 1973/74-es idénye volt, amikor 32 bajnokiján 17 gólt ért el, s ezzel a házi góllövő-ranglista élén végzett, megelőzve Cruyffot, ill. Sotilt és Asensit.

„Marcial” az Asztúria tartománybeli Barzana de Quirós-ban született 1946. augusztus 23-án. Pályafutását az Elche együttesében kezdte, ahol mindössze két szezont töltött, majd 1966-ben az RCD Espanyol csapatához került. A városi riválisnál a három idénye alatt meghatározó, kulcsjátékos vált belőle, aki tagja volt az ún. „Öt delfin” névre hallgató támadóötösnek, mely az 1960-as évek utolsó harmadában állt össze az Espanyolnál. Az „Els cinc dofins” tagjai: Carmelo Amas (jobbszélső), „Marcial” (irányító középpályás), Cayetano Ré, María José Rodilla (csatárok), José María Garcia Lavilla (középpályás). A „delfinek” elnevezés utalás volt a híres filmre, a „Flipper” címűre, de ezt megelőzően a Real Zaragoza esetében már korábban alkalmazták egy híres támadósorra, amelyet Canario, Santos, Marcelino, Villa és Lapetra alkottak.

Az Espanyolban mutatott kiemelkedő teljesítményével felhívta a figyelmet magára a nagyobbik, s miután a kék-fehérek az 1968/69-es idény végén kiestek a Primera Divisionból, „Marcial” elfogadta a Barcelona hívását, és 1969 nyarán a Nou Campba költözött. Ezzel kezdetét vette egy nyolc éven keresztül tartó „tündérmese” a kiváló középpályás életében. 1969 és 1977 között összesen 357 mérkőzésen lépett pályára és 84 gólt lőtt; bajnoki mérlege: 210/47.

Bemutatkozásképp az FC Barcelonában egyszerre egy idegenbeli „klasszikus” jutott neki: 1969. szeptember 14-én a Bernabéuban került sor a Real Madrid – Barça találkozóra, mely meglehetősen magas színvonalat hozott, és 3-3-as eredménnyel zárult. A katalánok színeiben szerzett első találatára is ebben az idényben került sor: a 24. fordulóban a Barça az ő találatával győzte le hazai pályán a Valencia együttesét. Első idényétől kezdve alapembere lett a katalán csapat középpályájának, kihagyhatatlan láncszeme a Blaugrana taktikájának. Minden erejével azon volt, hogy a katalán sztárcsapatot sikerre vezesse, hiszen már egy évtizede nem tudtak bajnoki címet nyerni, amit a szurkolók meglehetősen nehezen viseltek el. Azonban „Marcial” tudása is kevés volt ahhoz, hogy a sikertelenségből kitörjön az együttes, még akkor is, ha ezért mindent megtett a pályán, és azon kívül is. A második szezonjában már igazi vezéregyéniséggé nőtte ki magát a középpályán, ebben a szezonjában hét bajnoki gólig jutott, de a Liga-elsőség megint csak elmaradt. Az igazi áttörést Rinus Michels érkezése és Johan Cruyff leigazolása jelentette, ami „Marcial” számára is új impulzusokat jelentett. Az 1973/74-es szezonban nemcsak a csapat, hanem az irányító középpályás is remekelt.

A bajnoki aranyérmet hozó bajnoki évadban 32 meccsen lépett pályára, és 17 gólt ért el – ezzel házi gólkirály lett. A fergeteges szezonban egy mesterhármast és két duplát ért el, valamint a pályán irányította a csapatot a Bernabéu-beli 5-0-s győzelem alkalmával. A klasszikus mesterhármasát 1974. április 7-én a Sporting Gijón – FC Barcelona (2-4) bajnokin érte el, amikor tizenkét perc leforgása alatt (’75, ’79, ’87) bevette a hazai kapus, Jesús Antonio Castro hálóját. Duplázni a Zaragoza elleni idegenbeli (2-2), és a Málaga elleni hazai (4-0) bajnokin tudott. Michels értékelése szerint az ő briliáns, kiemelkedően zseniális játéka jelentette azt a pluszt – Cruyff szerepe mellett -, amivel a Liga többi csapata fölé tudtak nőni. A bajnoki idény „kellemes meglepetésének” titulálta Marcial gólérzékenységét, és kiemelkedően érett támadójátékát. Tudását nemcsak a középpályán, hanem az ellenfél kapuja előtt is tökéletesen kihasználta, s volt aktív részese a 14 esztendő múltán elnyert bajnoki győzelemnek. A katalánok briliáns játékának egyik „agya” volt, aki végig egyenletesen teljesített ebben a szezonban. A gólokat jól elosztva, egyesével érte el, ami kiegyensúlyozottságot mutat.

Az ezt követő két szezonjában is meglehetősen eredményes tudott maradni, bár az 1973/74-es idényét nem tudta megközelíteni: mindkétszer 6-6 gólt ért el a Primera Divisiónban. Utolsó katalóniai szezonjában három találatig jutott, és 1977 nyarán elhagyta a Nou Campot, s az Atlético Madrid csapatához szerződött (1977-80).

Az FC Barcelona színeiben egyszeres bajnok (1974), egyszeres Spanyol Kupa-győztes (1971), és a VVK-Szuperdöntőjének győztese (1971). A spanyol válogatottban 1963-75 között 15 alkalommal lépett pályára, de gólt nem ért el; emellett négyszeres katalán válogatott is volt.

Juan Manuel Asensi

A középpálya jobb oldalának zseniális játékosa 1949. szeptember 23-án született a Valencia tartománybeli Alicante városában Juan Manuel Asensi Ripoli néven. Az 1970-es évek kiemelkedő játékosa középpálya jobb oldalán érezte magát a legjobban, de sok esetben játszott támadó, irányító szerepkörben is.

A labdarúgás alapjaival Alicantében ill. Elchében ismerkedett meg, s ez utóbbi csapatban lett a felnőttek között igazolt játékos, és mutatkozott be a Primera Divisiónban 1967. február 5-én – egy FC Barcelona – Elche (3-0) bajnoki mérkőzés alkalmával. Az Elche csapatánál négy idényt töltött el (1966-70), és 80 bajnokit játszott, amelyeken összesen 23 gólt ért el. Az 1969/70-es bajnokságban tíz találattal zárt, amivel végleg felhívta magára a katalán óriás vezetőinek figyelmét, és 1970 nyarán az FC Barcelona szerződtetett játékosa lett az ifjú tehetség: a korabeli hírek szerint 80 millió pezetáért cserélt klubot. A 178 cm magasra növő irányító középpályás hatalmas érzékkel rendelkezett: tökéletesen látott a pályán, gyors volt, kiválóan cselezett, azaz: minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amivel posztja legkiválóbbjai közé emelkedhetett. Asensi nagyon agilis, sokat mozgó futballista volt, aki bejátszotta szinte a csapat jobb oldalának egészét: ha kellett visszament mélyen védekezni is, és kiváló kapcsot jelentett a jobbhátvéd és a jobbszélső között. Azonban a beadásoktól sem ijedt meg, s a kapu előtt is magabiztosan váltotta gólra az előtte adódó helyzeteket.

Az FC Barcelona együttesét 1970 és 1981 között erősítette, ez idő alatt összesen 484 mérkőzésen lépett pályára, és 124 gólt ért el; bajnoki mérlege: 299/73. A katalánok színeiben első bajnokiját 1970. december 20-án a Las Palmas vendégeként lejátszott meccsen (3-2-es vereség) játszotta, amikor a 45. percben Luis Pujol Codinát váltotta. Első Barçás gólját a 26. fordulóban lejátszott FC Barcelona – Real Sociedad (4-0) bajnokin érte el. Legeredményesebb szezonjai az 1873/74-es és az 1975/76-os idények voltak, amikor 11-11 gólig jutott; a bajnoki cím évében a házi góllövő-lista harmadik helyén végzett, Cruyffal karöltve.

A Blaugrana mezét viselve egyszer nyert spanyol bajnokságot (1974), háromszor spanyol kupát (1971, 1978, 1981), egyszer Kupagyőztesek Európa-kupáját (1979), és 1971-ben részese volt a VVK-Szuperdöntőjén diadalmaskodó csapatnak.

Legjobb szezonja egybeesett a klub legfényesebb sikerének időszakával: 1973/74-ben a csapat egésze fenomenális teljesítményt nyújtott, amiből ő sem maradt ki. A bajnokság mind a 34 meccsén pályára lépett, és 11 gólt ért el. Végig kiegyensúlyozott, jó teljesítményt nyújtott, főképp, mint jobb oldali középpályás, mivel az irányítást ekkor Johan Cruyff vette a kezébe. A csapat a 6. fordulótól kezdve a 31. etapig bezárólag képtelen volt hibázni: nem szenvedtek vereséget 25 bajnokin keresztül. Ebbe benne volt a bajnoki idény mindkét „klasszikusa” is: hazai pályán még egy gólnélküli döntetlent értek csak el, azonban a Bernabéu-stadionban 1974. február 17-én igazi gálaelőadást mutattak be, amelynek egyik főszereplője Juan Manuel Asensi volt. A kiváló középpályás duplázni tudott az idegenbeli 5-0 arányú győzelem alkalmával: a 30. percben ő nyitotta a barcelonai gólok sorát, majd az 54. percben ő szerezte a csapat harmadik találatát. Így lett a világra szóló siker főhőse, aki ezzel a teljesítményével örökre beírta magát a gránátvörös-kék egyesület történelmébe. A Real Zaragoza elleni hazai meccset (2-0) az ő duplájával nyert meg a csapat, emellett a Murcia (1-0) és a Valencia (1-0) elleni győzelmekkor is az ő gólja döntött a Barça javára.

Az 1978/79-es idényben lőtte a legtöbb bajnoki gólját, szám szerint 12-szer talált az ellenfelek hálójába, azonban a csapat nem tudott sikeres lenni. Annak ellenére sem, hogy Asensi végig egyenletesen teljesített, egy-egy gólokkal segítette csapatát, ami azonban a bajnoki címhez nem volt elegendő.

A Spanyol Kupa – döntők alkalmával is meglehetősen eredményes tudott lenni Asensi. Az 1971-es döntőn a Valencia ellen hosszabbítás után 4-3-ra megnyert fináléban ő szerezte a katalán csapat harmadik találatát. Az 1978-as kupafináléban a Las Palmas elleni 3-1 arányú sikerből is góllal vette ki a részét, hiszen Rexach duplája mellett ő volt eredményes. Hasonlóan aktív részt vállalt az 1979-es KEK-diadalból is: a nyugatnémet Düsseldorf ellen hosszabbítás után 4-3-ra megnyert döntő 34. percében Asensi szerezte a katalánok második találatát, amivel 2-1-es Barça-vezetésre alakította a mérkőzés állását.

A spanyol válogatottaknak az utánpótlás-korúaktól kezdve rendszeresen tagja volt; a felnőttek között 41-szer húzta magára a nemzeti csapat mezét és hét gólt ért el. A válogatottal részt vett az 1978-as argentínai világbajnokságon, ahol a svédeket az ő találatával győzték le 1-0-ra a spanyolok; ill. ott volt az 1980-as Európa-bajnokságon is. Utánpótláskorú játékosként részt vett az 1968-as mexikói nyári olimpiai játékokon is.

1981 nyarán elhagyta az FC Barcelonát, és Mexikóba ment légióskodni: egy idényt játszott a Puebla és egyet az Oaxtepec együtteseiben, melyet követően, 1983-ban befejezte aktív pályafutását. Ezt követően visszatért Barcelonába, s a mai napig aktívan részt vesz a Klub életében, rendszeresen megnyilatkozik a csapattal kapcsolatban. Három éven keresztül (1992-95) az utánpótlás-csapatoknál edzői tevékenységet is vállalt, így segítve kedvenc klubját. A mai napig köztiszteletben álló labdarúgó, akit hatalmas szeretet övez a katalán fővárosban.

De la Cruz

Jesús Antonio De la Cruz Gallego, vagy ahogy Spanyolországban ismerik: ‘Toño’ De la Cruz 1947. május 7-én született a León-Kasztília tartománybeli León városában. Az 1970-es évek spanyol futballjának egyik legkiemelkedőbb védőjátékosa, aki nemcsak a válogatottban, de az FC Barcelonában is maradandót alkotott.

A futball alapjaival szülővárosában, majd a Real Valladolid együttesében ismerkedett meg. Testi adottságai, erős izomzata, ruganyossága okán hamar a védelemben találta magát, annak is a balhátvéd posztján szerepelt a legtöbbször. Mint a védelem szélén játszó játékos, rendszerint előremerészkedett a középpálya vonaláig, így támogatva az előrejátékot, és létszámfölényt kialakítva a pálya középső harmadában.  De la Cruznak ehhez nemcsak a gyorsasága, de a technikai felkészültsége is megvolt, amit a mindenkori csapatának edzői jól ki is használtak.

Az Atlético de León és a Júpiter Leonés kölyökcsapatai után következhetett a Valladolid utánpótlás-együttese az Europa Delicias, ahol maximálisan felkészítették a Ligára és a válogatottak számára. Az 1960-as évek végén felkerült a Real Valladolid felnőtt keretébe, ahonnan 1970-ben a Granada CF csapatához szerződött, amelynek a színeiben bemutatkozhatott a Primera Divisiónban is. Két idényt töltött el a Granadánál, majd 1972 nyarán az FC Barcelona együtteséhez került, amelyet 1979-ig erősített. A hét idény alatt összesen 323 alkalommal húzta magára a katalán óriás mezét, ebből 183 volt a bajnoki találkozó; a Ligában hatszor volt eredményes. Bajnoki debütálására 1972. szeptember 3-án a La Coruna elleni hazai találkozón került sor, melyet 3-1-re nyertek a katalánok. Első bajnoki gólja is ebben a szezonban esett: a 17. fordulóban a Real Zaragoza – FC Barcelona (0-2) mérkőzés 60. percében az ő találatával szerzett vezetést a Barça. A barcelonai tartózkodása alatt végig a csapat alapembere volt, a védelem meghatározó játékosaként vállalt főszerepet az elért sikerekben. Az 1973/74-es sikerévben minden bajnokin a pályán volt, így aktívan segítette bajnoki elsőséghez a katalán csapatot, amelynek tagjai és szurkolói évtizedes „éhínséget” éltek meg.

A bajnoki sikerből magabiztos, kiegyensúlyozott védőmunkával vette ki a részét. A hátsó alakzat egyik legbiztosabb pontjaként játszotta be a védelem bal oldalát, s volt Michels egyik alapembere a csapatban. A védekezés mellett a támadásokhoz is rendszeresen felfutott, így jelezve sokoldalúságát. A Bernabéuban elért 5-0-s siker alkalmával is magabiztosan végezte feladatát, amivel döntően hozzájárult a világra szóló sikerhez. Ebben az idényben egyszer volt eredményes, mégpedig a Granada hazai pályán történt 4-0-s legyőzésekor. Az 1974/75-ös és 1977/78-as szezonban két-két gólt lőtt a bajnokságban, de újabb bajnoki címmel nem büszkélkedhetett De la Cruz.

A katalánokkal egyszeres bajnok (1974) és kupagyőztes (1978), ill. KEK-győztes (1979). A spanyol válogatottnak hatszor volt tagja, 1972-ben Kubala László kapitánysága alatt debütált, és játszotta meccseit. Pályafutása végeztével edzőnek állt, a katalánoknál előbb az utánpótlás-csapatok mellett tevékenykedett, majd 2002 nyarán Louis van Gaal segédje lett, akinek elküldését követően, az Atlético Madrid elleni bajnoki mérkőzés erejéig az FC Barcelona edzői feladatát is ellátta (2003. február 1. 3-0-s vereség a Vicente Calderónban).

„Quique” Costas

A galíciai Vigóban született középhátvéd közel egy évtizeden keresztül szolgálta az FC Barcelona együttesét, és volt meghatározó tagja a sikereknek, a címeknek. 1947. június 16-án született Enrique Álvarez Cosatas néven, de a labdarúgás berkeiben csak „Quique” Costas-ként emlegették a jó kötésű, mozgékony védőt.

Pályafutása során mindössze két egyesületet szolgált: nevelőcsapatát a Celta de Vigót, ill. az FC Barcelonát, ahol a sikereit elérte. A futball alapjait Vigóban sajátította el, ahol az edzők korán észrevették kiemelkedő erőnléti állapotát és jó testi adottságait, ennek megfelelően a védelembe állították. 18 esztendős korában aztán a Celta felnőtt csapatában is bemutatkozhatott, akik ekkoriban a Segunda Divisiónban szerepeltek. 1965 és 1971 között szolgálta a vigói egyesületet, amellyel utolsó két szezonját már a legfelsőbb osztályban játszotta: a galíciai csapat színeiben 58 első osztályú bajnoki mérkőzésen lépett pályára,. A nagyszerű középhátvédre eközben több nagy csapat is felfigyelt, Costas pedig a kérők közül a katalánokat választotta, így 1971 nyarán gránátvörös-kék mezt húzott magára. Ezt követően egészen 1980-ig szolgálta a Barçát, amellyel hazai porondon és európai viszonylatban is sikeres tudott lenni.

A katalán óriás mezében 1971. augusztus 13-án a Trofeo Ciudad de Palma felkészülési tornán debütált a Mallorca elleni 4-1-es győzelem alkalmával. Első bajnoki idényét – egy meccs híján – végigjátszotta, 31 alkalommal lépett pályára. Első barcelonai bajnokiját a Nou Campban a Real Sociedad elleni 3-0-s győzelem alkalmával játszotta, majd az egész idény végigjátszva erősítette a Blaugranát. Az 1972/73-as idényben csupán kétszer tudott pályára lépni, ami egy súlyos sérülésnek volt betudható, visszatérését követően azonban éveken keresztül meghatározó tagja volt a csapatnak. Az 1972. október 1-jén lejátszott FC Barcelona – Real Madrid (1-0) bajnokin szenvedett súlyos sérülést, és csak a záró fordulóban tudott újra csapata segítségére lenni. A védelem egyik oszlopaként irányította a hátsó alakzatot, mérkőzésről-mérkőzésre kiemelkedőt alakítva. A védelem egyik legbiztosabb pontjaként meghatározó részt vállalt a sikerekben, az elért győzelmekben. 1973-ban Rinus Michels érkezésével is megtartotta vezető helyét a védelem közepén, a holland mester is nagy bizalommal fordult felé, és állította csatasorba. 1973/74-ben is 31 bajnokit játszott, így méltán érezhette, hogy aktív részese volt a történelmi szezonnak, a sorozatos győzelmeknek, a Madridban elért hatalmas diadalnak.

Az FC Barcelona színeiben a kilenc idénye alatt három bajnoki gólt ért el. Az elsőt az 1974/75-ös idényben a 10. fordulóban, amikor a Celta Vigo látogatott a Nou Campba, és 4-0-s vereséggel tértek haza Galíciába. Costas a mérkőzés 70. percében talált be az ellenfél hálójába, kialakítva ezzel a végeredményt. Másik két gólját az 1977/78-as szezonban szerezte: az elsőt a 15. fordulóban lejátszott Elche – FC Barcelona (1-3) találkozón, a másodikat pedig a 20. körben megrendezésre kerülő FC Barcelona – Bilbao (3-1) bajnokin. Pályafutásának egyik pozitív szegmense, hogy középhátvéd létére soha nem kapott piros lapot, a sárga kártyát is csupán tizenötször mutatták fel neki a Ligában.

A katalánokkal egyszeres spanyol bajnok (1974), 1971-ben részese volt a VVK-Szuperdöntőjén elért sikernek, majd 1978-ban Copa Generalísimót nyert a csapattal, ill. az 1979-es KEK-sikerből is aktívan kivette a részét. A Barça színeiben 172 bajnokin lépett pályára, és három gólt ért el, összesen 309 mérkőzést játszott a katalánoknál és négy gólt rúgott. A spanyol válogatottal 13-szor lépett a zöld gyepre. Az NSZK elleni barátságos mérkőzésen debütált 1970. február 11-én.

Aktív pályafutása végén edzőnek állt, edzette a Barça utánpótlás-csapatait, ill. a Barça Atletic-et (1991-96, 2006-07) is. Fia, Quique Álvarez 1995-1998 között tagja volt az FC Barcelona felnőtt csapatának, majd játszott a Villarrealban is.

Miguel Reina

Az 1960/70-es évek fordulójának zseniális Barça – kapusa, aki hét idényen át szolgálta, ill. védte a katalánok hálóját. Pechjére a korszak egyik legendás katalán kapusával, Salvador Sadurnival kellett megküzdenie az első számú portás posztjáért, ami csak részben, és rövid ideig sikerült neki, így 1973-ban elhagyta a Blaugranát, és az Atlético Madrid együtteséhez szerződött.

Miguel Reina Santos 1946. január 24-én született az Andalúzia tartománybeli Córdoba városában, ahol a futball alapjaival is megismerkedett, és ahol az utánpótlás-együttesekben kiváló képességű, mesés reflexű kapust faragtak belőle. A Córdoba előtt a Candelaria és a Santiago kölyökcsapataiban edződött, majd került szülővárosa egyesületének tagjai közé. 180 centi magasra nőtt, tekintélyt parancsoló termetű kapus volt, aki kiválóan mozdult ki a „ketrecéből”, és a ziccerek védésében, bravúrok bemutatásában is az élen járt. Megbízható, magas szintű teljesítményre volt képes, amit az egyéni elismerései is kiválóan példáznak. Pályafutása során kétszer bizonyult a Primera División legjobb hálóőrének, azaz nyerte el a Zamora-díjat. Az elsőt még az FC Barcelona portásaként, 1972/73-as idényben, amikor 34 bajnokin mindössze 24 gólt kapott. A másodikat már az Atlético Madrid kapusaként, amikor 30 bajnokin 29 gólt lőttek neki az ellenfelek játékosai.

A Primera Divisiónban a Córdoba CF együttesében mutatkozott be az 1964/65-ös idényben, és két szezonon keresztül szolgálta az andalúziai csapatot, összesen 46 bajnokin. Ezt követően került a Barçához 1966 nyarán, ahol egészen 1973 nyaráig futballozott. Ez idő alatt a katalánok színeiben összesen 288-szor védte a kaput, amelyből 111 alkalommal bajnoki mérkőzésen állt a katalánok hálója előtt.

1964-ben Sadurni mögé érkezett a katalánok kötelékébe, és az első két szezonjában csak epizódszerep jutott neki. Aztán az 1969/70-es idényben hirtelen első számú portássá lépett elő, Sadurni sérülésének köszönhetően. Ezt követően aztán erőteljesen bírta a szakvezetés bizalmát, és vált fokozatosan a kezdőcsapat tagjává Sadurni ellenében. A katalán kapus azonban nem adta fel a küzdelmet, és visszaverekedte magát a kezdőbe, így 1973 nyarán Reina a távozás mellett döntött.
A Barcelona színeiben az első bajnoki fellépésére 1967. április 16-án a Deportivo La Coruna – FC Barcelona (0-3) bajnokin került sor. Első két idényében összesen négyszer volt a kezdőcsapat tagja, míg a harmadikban már 25 alkalommal védte a Barça kapuját. Ettől kezdve fokozatosan szorította ki a kezdőből Sadurnit, és utolsó két idényében teljes mértékben ő élvezte az edzők bizalmát. A Zamora-díjas szezonja felettébb sikeresre és kiemelkedőre sikeredett: a 0,66-os védési mutatója az egyik legjobb arány a Liga kapusai tekintetében: 34-ből húsz bajnokin őrizte meg kapuját a góltól az 1972/73-as szezonjában!

A katalánokkal kétszer nyert spanyol kupát (1968, 1971), majd 1971-ben részese volt a VVK-Szuperdöntőn elért győzelemnek is, ill. 1972/73-as teljesítményét Zamora-díjjal ismerték el. Az Atléticóval 1976/77-ben bajnokságot és Zamora-díjat nyert, majd a következő évben BEK-döntőt játszhatott a Bayern München ellen. 1974-ben Interkontinentális Kupát nyert a „colchonerókkal”, ill. 1975/76-ban spanyol kupát. A spanyol válogatottban ötször lépett pályára. Fia, José Manuel Reina előbb az FC Barcelona, majd a Villarreal, most pedig a Liverpool kapusa lett; ill. 2010-ben világbajnokságot nyert.

Pedro Valentin Morá

A katalán nemzetiségű kapus Pedro Valentin Morá Mariné 1947. december 18-án született a tarragonai Villaplana városkában; pályatársai „Pere” Morá néven ismerik a kiváló képességű hálóőrt, az FC Barcelona, a katalán ill. a spanyol válogatott egykori kapusát.

Az FC Barcelona saját nevelésű kapusa, aki az 1970-es években állt a katalán klub szolgálatában. Nem volt szerencsés, mivel ebben az évtizedben több meghatározó portás is szolgálta a Blaugranát. Az évtized közepéig Salvador Sadurni és Miguel Reina mellett koptatta rendszerint a kispadot, majd az évtized második felében „Pello” Artola számított az első számú kapusnak a katalán klubnál. Ennek ellenére 1973 és 1979 között kitartóan szolgálta a Barçát, vállalta a második számú portás szerepkörét, de ennek ellenére is 71 bajnoki mérkőzésen védte a katalán óriás kapuját. A felnőttek között a Ligában 1974. február 17-én debütált, amikor az FC Barcelona együttese a Real Madrid otthonába látogatott, és 5-0 arányban „átgyalogolt” a fővárosi együttesen. Szerencsés ember. Kell ennél jobb antré: egy győztes meccs a Bernabéuban, kapott gól nélkül. Igazán lenyűgöző, igazán irigylésre méltó debütálás. Ebben a szezonban még három alkalommal helyettesítette Sadurnit, így aktív részese volt a bajnoki címnek, amelyet 1960 után nyert el újra a katalán csapat. Első számú kapusnak az 1975/76-os és 1976/77-es idényben számított, az elsőben 18, a másodikban 26 bajnokin állt a katalánok kapujában. Ebben a két esztendőben Artolával osztozott a kapus posztján, és a fontos meccseken ő állt a kapuban. A ’75/76-os idény közepétől az 1976/77-es idény végéig élvezte ő a szakvezetés bizalmát, majd Artola végleg kiszorította az első számú kapus szerepköréből. Ennek ellenére még további két szezont játszott a katalánoknál, és volt részese a Spanyol Kupa- ill. a KEK-győzelemnek is. Emellett 1973/74-ben bajnoki címet szerzett a csapat tagjaként.

1979-ben a Rayo Vallecano együtteséhez szerződött, majd később a Real Murcia kapusa lett, mígnem 1985-ben befejezte aktív pályafutását. Ezt követően edzőnek állt, trenírozta a Barça utánpótlás-együttesét, ill. több katalán kis csapat edzéseit is vezette.

„Pello” Artola

A spanyol labdarúgás történetének egyik kiváló kvalitásokkal megáldott kapusa, aki 1970 és 1984 között védte a Real Sociedad és az FC Barcelona csapatának hálóját a góltól. A zseniális kapuvédő 1948. szeptember 6-án a baszkföldi Andoaín (Guipózcoa) városában született Pedro María Artola Urrutia néven, a pályán azonban csak „Pello” becenévvel illették.

Pályafutását a Lengokoak kölyökcsapatában kezdte, amely a Real Sociedad utánpótlás-nevelő csapataként működött, és működik a mai napig is. Már fiatal korában felfigyeltek különösen jó reflexeire, ruganyosságára, és hamar a gólvonalra állították az edzői. Artola pedig nem ódzkodott a kapusposzttól, hanem minden erejével azon volt, hogy minél jobb portás váljék belőle. Artola kiváló tanítvány volt, akinek az akaratereje tehetséggel párosult. Így válhatott egy évtizeden keresztül a Blaugrana és a spanyol labdarúgás egyik meghatározó alakjává a kapuban. Legnagyobb pechjére azonban olyan kortárssal kellett megküzdenie, előbb a Sociedadban, majd a spanyol válogatottban is, aki korszakos zseninek bizonyult: Luis Miguel Arconadát nem szoríthatta ki egyik csapat kapujából sem.

1967-1973 között a San Sebastián együttesét szolgálta, 1970-től kölcsönben. 1973 nyarán aztán a Sociedad visszarendelte a kölcsönből, és a felnőtt csapat első számú kapusa lett, de csak egyetlen szezon erejéig. 1975 nyarán világossá vált a számára, hogy a Sociedadnál nincs nagy jövő előtte, hiszen Arconada tudásában jobban bíznak a baszk klub vezetői, így a távozás mellett döntött. A katalán klub vezetése pedig kapust keresett, mivel az addigi első számú kapus, Sadurni pályafutása legvégére ért, s Morá mellé kellett egy másik megbízható kapus. A baszk kapusiskola pedig régóta híres volt kiváló növendékeiről, így esett a választása a klubnak Artolára, aki így került az FC Barcelona alkalmazásába. 1975 és 1984 között, kilenc idényen keresztül szolgálta a gránátvörös-kék színeket, ez idő alatt 309 mérkőzésen, közte 186 bajnokin védte a katalánok hálóját.

A Barça színeiben 1975. szeptember 21-én mutatkozott be egy Bilbao elleni idegenbeli mérkőzésen (2-1), s már az első szezonjában megfelelő bizalmat kapott, hisz 16 alkalommal lépett pályára a Ligában. Az 1977/78-as idénytől kezdve aztán eljött az ő ideje: a következő öt szezonban az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása. Kirobbanthatatlan volt a Barcelona kezdőjéből, maximálisan élvezte az edzők bizalmát: mind a bajnokságban, mind európai kupameccseken Artola védte a katalánok kapuját. Egyénileg a legjobb szezonja az 1977/78-as volt, amikor teljesítményével kiérdemelte a spanyol bajnokság legjobb kapusának járó elismerését, a Zamora-díjat: 28 bajnoki mérkőzésen 23 gólt kapott, ami 0,82-es védési együtthatót mutat; tizenegy La Liga-meccsen érintetlen maradt a hálója ebben az idényében. Ő állt a kapuban az 1978/79-es KEK-döntőn is, amikor hosszabbítás után, 4-3-ra verték a katalánok a nyugatnémet Fortuna Düsseldorf csapatát. Emellett részese volt az 1981/82-es KEK-sikernek is, bár ekkor már „Urruti” állt a döntőn a katalánok kapujában. Emellett háromszoros Spanyol Kupa-győztes (1977/78, 1980/81, 1982/83), egyszeres Spanyol Szuperkupa-győztes (1983), ill. Spanyol Ligakupa-győztes (1982/83).

Utolsó két idényében már „Urruti” számított a csapat első számú hálóőrének, azonban „Pello” Artola aktív pályafutása végéig kitartott a katalán klub mellett, amelytől sok bizalmat, sok szép pillanatot és kellő támogatást kapott. 1984-ben aztán elérkezett a szomorú búcsú pillanata: a zseniális képességekkel megáldott kapus befejezte pályafutását, és elhagyta az FC Barcelona együttesét is.

Joaquím Rifé II

Joaquím Rifé II Climent 1941. február 4-én született Barcelonában, s volt a katalán klub meghatározó egyénisége évtizedeken keresztül. A „Quimet” Rifé becenévre hallgató középpályás 535 mérkőzésen játszott a Barça színeiben, amivel a szereplési ranglistán a kilencedik helyet foglalja el. A Sadurni, Torres, Rexach és Paco „Galllego” által fémjelzett csapat karakteres, kiemelkedő képességű játékosa volt, aki egész életében a gránátvörös-kék színeket szolgálta, ill. szolgálja: előbb játékosként, majd edzőként, majd az utánpótlás-nevelés technikai igazgatójaként.

Rifé II már gyermekkorától kezdve a Blaugrana csapatáért élt-halt, így nem volt vitás, hogy itt kezdi el pályafutását. Végigjárta az korosztályos csapatok mindegyikét, mielőtt a felnőtt csapathoz került volna. 20 esztendősen, egy idény erejéig a Gimnástic Tarragona együtteséhez került kölcsönbe, hogy erősödjön, fejlődjön, és így kerülhessen fel az FC Barcelona első csapatának keretébe. 1963 nyarától volt a Barça felnőtt keretének tagja, és egészen 1976-ig szolgálta őket. Ez idő alatt számos sikert elért a csapat tagjaként: nyert bajnokságot (1973/74), Spanyol Kupát (1968, 1971), Vásárvárosok Kupáját (1966), VVK-Szuperdöntőt (1971), és megfordult a spanyol válogatottban is (4/0, 1968-1970). Agilis, a pályán tökéletesen látó középpályás volt, akinek elsődleges feladata a védekezés megszervezése és a labdaszerzés volt a pálya középső harmadában. Ezt a feladatát végig magas szinten látta el, így aktív pályafutása alatt végig a csapat egyik alapemberének számított. Hiába váltották egymást az edzők a Barça padján, az ő szerepköre állandó maradt: minden tréner számított tudására, klasszisára.
Az FC Barcelona felnőtt csapatában 1964. november 1-jén mutatkozott be, rögtön egy katalán derbin, amelyre a Nou Campban került sor. A bemutatkozás egészen felejthetetlenre sikeredett, ugyanis a 35. percben szerzett góljának köszönhetően nyerte 1-0-ra a meccset az FC Barcelona együttese. Igazán pazar belépő, amivel rögtön belopta magát a Barça-drukkerek szívébe. Már az első szezonjától kezdve magabiztos pontja lett a csapatnak, s legutolsó szezonját nem számítva, szinte végigjátszotta az összes idényt. A bajnokságban összesen 290 bajnokin lépett pályára, és ezeken 23 gólt ért el, ill. egyszer jutott a kiállítás szomorú sorsára: mégpedig az 1969/70-es idény 23. fordulójában egy Atlético Madrid – FC Barcelona (1-1) találkozón. Legeredményesebb szezonjai az 1965/66 és 1966/67-es idények voltak, amikor is mindkét idényben 9-9 bajnoki gólig jutott. Az 1966. január 16-i FC Barcelona – Pontevedra (3-0) bajnokin duplázni tudott, majd a következő idényben kétszer is elérte a bajnoki duplát.

Aktív pályafutása befejezése után is a katalán óriás szolgálatában maradt, így 1979. áprilisában a felnőtt csapat edzőjévé nevezték ki, miután Núnez elnök menesztette Lucien Müllert. A frissen kinevezett egykori játékos-legenda élt a bizalommal, és az 1979. május 16-án lejátszott FC Barcelona – Fortuna Düsseldorf KEK-döntőn végső győzelemre vezette a katalánokat, akik ezzel első ízben diadalmaskodtak ebben a kupasorozatban. A felettébb izgalmas és fordulatos döntőt hosszabbítás után, 4-3 arányban nyerte meg a Barça, ahol a gólokat José Vicente ‘Tente’ Sánchez (’5), Asensi (’34), Rexach (’104) és Hannes Krankl (’111) szerezték. A kupagyőzelem ellenére azonban, mivel a bajnokságban nem tudott eredményes lenni, így 1980. márciusban felállították a padról, de a csapattól ezt követően sem szakadt el.

Bátyja, Llorenç Rifé i Climent is futballista volt, és ő középhátvédként segítette csapatait. Rifé I néven ismert, így különböztetik meg az öccsétől. Llorenç 1938. február 5-én született a katalóniai Santa Celoni településen. A 185 cm magas és 75 kg súlyú, erőteljes hátvéd a pályafutását a CE Poblenou csapatában kezdte, majd 1955-58-ig a CE Júpiter katalán amatőr együttesben folytatta. 1958 nyarán került a CD Condal együtteséhez, innen pedig az FC Barcelonába. 1958-1960 és 1961-62 között szerepelt a Katalán Óriásnál, azonban sok lehetőséget nem kapott: mindössze két tétmeccsen lépett pályára. Ezzel együtt is kétszeres spanyol bajnok (1959, 1960), egyszeres Spanyol Kupa-győztes (1959) és VVK-győztes (1960). 1962-65-ig a Deportivo La Corunát erősítette, majd a Gimnástic Tarragonánál fejezte be aktív pályafutását.