Az 1990-es évek a Blaugrana történelmének egyik hőskorát jelentették: ebben az évtizedben a katalánok hat bajnoki címet, két Spanyol Kupa-győzelmet, BEK-győzelmet, KEK-elsőséget, és sok egyéni elismerést szereztek. A Dream Team korszaka ez, amit aztán Bobby Robson és van Gaal első edzői időszaka során követett. Ennek a sikernek voltak zseniálisan kiemelkedő „kovácsai”, mint Koeman, Sztoicskov vagy éppen Rivaldo, és voltak olyanok, akik ugyan kevesebbet szerepeltek a nagy nyilvánosság előtt, de nélkülük nem születtek volna meg ezek az eredmények. Róluk szól az alábbi összeállítás. A fenti kép 1990. április 5-én a Copa del Rey-finálé előtt készült, amelyen az FC Barcelona 2-0-ra verte a Real együttesét, Amor és Julio Salinas góljainak köszönhetően.
Guillermo Amor Martínez
Guillermo Amor 1967. december 4-én született a Valencia tartománybeli Benidorm városában, de már gyermekkorban az FC Barcelona utánpótlás-bázisára került, s mint a klub saját nevelésű játékosa írta be nevét a Barça aranykönyvébe. 1986 és 1988 között volt a Barça „B” csapatának tagja, majd Johan Cruyff érkezésével egy időben lett a felnőtt csapat tagja, és szolgálta azt teljes egy évtizeden keresztül. 1988 és 1998 között minden egyes sikernek aktív részese volt. Ötszörös spanyol bajnok (1991, 1992, 1993, 1994, 1998), háromszoros Spanyol Kupa – győztes (1990, 1997, 1998), egyszeres BEK – győztes (1992), kétszeres KEK – győztes (1989, 1997), és négyszeres Spanyol Szuperkupa – győztes (1991, 1992, 1994, 1996), kétszeres Európai Szuperkupa-győztes (1992, 1997). Ez alatt a tíz év alatt összesen 490 alkalommal lépett pályára, ezzel Xavi, Migueli és Rexach mögött a negyedik helyet foglalja el az örökranglistán. Ezeken a meccseken összesen 69 gólt ért el a nagyszerű, igazán sokoldalú középpályás.
Amor 1980-ban került a La Masía kötelékébe, ahol aztán végigjárta az összes korosztályos csapatot, mire 1988 nyarán elért arra a szintre, hogy a felnőtt csapat keretének a tagja lehessen. 1982. szeptember 23-án játszotta első mérkőzését a Barça „Infantil” korosztályos együttesében, s innentől kezdve szinte egyenes út vezetett az első csapat keretébe. Első bajnoki fellépésére 1988. szeptember 3-án, mindjárt az első fordulóban sor került, amikor a Barcelona hazai pályán fogadta és győzte le az Espanyol (2-0) gárdáját. Első bajnoki gólját a 19. fordulóban egy Málaga – FC Barcelona meccsen érte el, amikor a 84. percben bevette Jaro kapuját, ezzel mentve egy pontot a Blaugrana számára. Az 1988/89-es szezonban azonban a legkiemelkedőbb teljesítményt 1989. május 14-én érte el, amikor hazai pályán az ő triplájával győzték le a katalánok a Celta Vigo együttesét; az első gólt büntetőből értre el. Az első idénye igazán kiemelkedőre sikerült, hiszen kezdő középpályásként alapembere lett az újjáépülő Barçának, a 27 bajnokiján pedig nyolc találatot ért el; barcelonai pályafutásának legtermékenyebb idénye volt ez, már ami a góljai számát illeti. Az idény végén pályára lépett a Sampdoria elleni KEK-döntőn is, amelyen a katalán óriás 2-0 arányban győzött, s hódította el a trófeát. Innentől kezdve pedig Amor kihagyhatatlan volt a csapatból, csak ha sérülés, vagy egy kis pihentetés jött közbe, akkor hiányzott az alap-kezdőből.
A következő idénye is kiemelkedőre sikeredett, hiszen 33 bajnokin hat találatot ért el, s az idény végén Copa del Rey – győzelmet ünnepelhetett a csapattal. Az 1990. április 5-én lejátszott kupadöntőben a Real Madridot – többek között – az ő góljával (68. perc) fektették kétvállra 2-0 arányban. A bajnokságban a legjobb egyéni teljesítményt a 21. fordulóban érte el, amikor az Osasuna otthonában két góllal járult hozzá a 3-0 arányú sikerhez.
A következő négy idény pedig a sikerek teljes tárházáról szólt. A Barça zsinórban négy bajnoki aranyérmet szerzett, emellett Európa futballtrónjára is felülhetett 1992-ben, miután a londoni fináléban 1-0-ra legyőzte a Sampdoria együttesét. Amor pedig a sikerek megkerülhetetlen, kihagyhatatlan egyénisége volt, akire mindig nyugodtan számíthatott Johan I. Az 1991/92-es idényben hat, az 1993/94-es szezonban pedig nyolc bajnoki találatot jegyzett, s akkor még nem emeltük ki azon meccseit, amikor „csupán” agilis játékával, gólpasszaival emelkedett ki a csapat tagjai sorából. Amor számára ezen időszak egyik legkedvesebb bajnoki találkozójára 1994. május 7-én került sor a Santiago Bernabéu-stadionban: az ő 77. percben szerzett góljának köszönhetően nyertek a katalánok 1-0-ra a Madrid otthonában, és szerezték meg – sorrendben – negyedik bajnoki címüket is.
A következő két idény a csapat számára nem teljesen úgy sikerült, ahogyan a szurkolók s a szakvezetés szerette volna, azonban az 1995/96-os idény egy pillanata Amor számára igazán emlékezetes, és felejthetetlen maradt. Az 1996. március 9-én lejátszott Valencia CF– FC Barcelona (4-1) bajnoki mérkőzésen ugyan vereséget szenvedtek, de Amor 68. minutumban elért találata jelentette az FC Barcelona történelmének jubileumi, 4000. bajnoki gólját!
1996 nyarán Johan Cruyff távozott a Barça kispadjáról, és Sir Bobby Robson vette át a csapat irányítását. Amor azonban továbbra is a csapat alapembere maradt, a bajnoki és kupatalálkozókon rendszeresen lehetőséget kapva volt a csapat egyik legjobbja, s volt részese annak a három kupának, amit abban az idényben elnyert a Barcelona: az Európai Szuperkupa-, a Spanyol Kupa- és a KEK-siker ellenére Robsonnak mennie kellett, és Louis van Gaal érkezett a csapathoz.
Az 1997/98-as idényben van Gaal már nem nagyon számított alapemberként Amorra, aki csupán 23 bajnokin lépett pályára, de ezzel is részese volt a hazai duplázásnak, hiszen a bajnokság mellé a Spanyol Kupát is elhódították a katalánok. Ezekkel a sikerekkel a tarsolyában mondott búcsút a Camp Nou-nak, s lett az olasz Fiorentina idegenlégiósa két idény erejéig. 2000-ben visszatért Spanyolországba, ahol két szezont játszott a Villarreal színeiben, majd 2002-ben visszavonult az aktív pályafutástól.
A spanyol válogatottnak 1990 és 1998 között volt tagja, ahol 37 mérkőzést játszott és négy gólt ért el. A „Selección Espanyolával” részt vett az 1996-os Európa-bajnokságon, és az 1998-as franciaországi világbajnokságon. Legfontosabb válogatottbeli gólját az angliai EB-n érte el, amikor az ő találatával győzték le Romániát a spanyolok 2-1 arányban.
A labdarúgástól való visszavonulása után sem szakadt el az FC Barcelona együttesétől. 2003 és 2007 között az utánpótlásért felelős szakmai igazgató posztját töltötte be, majd 2010-től technikai igazgató lett Rosell elnöki csapatában. Életének egyik sorsfordító pillanatát 2007. december 16-án élte meg, ill. élte túl: autójával súlyos közúti balesetet szenvedett, a roncsokból a teljesen élettelen testét nehezen szabadították ki a mentők. Napokig élet és halál között lebegett, azonban felépült, és itt van közöttünk. Mindannyiunk legnagyobb örömére!
A balesetről közel egy évvel később egy interjú keretében is beszámolt.
Amor: „Soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténik velem” (2008. 10. 01.)
Amor, a csapat korábbi játékosa, 2007. december 16-án szenvedett súlyos autóbalesetet, amelynek sebei a mai napig gyógyulnak. Erről beszélt a korábbi kiváló játékos az alábbi interjúban.
„Először el kellett állítani a hasi vérzést. Emellett a tüdőmben keletkezett egy vérömleny, ami igen veszélyes volt. Miután ezt elállították és felszívódott, már jó helyzetbe kerültem, s elindulhattam a teljes gyógyulás útján.”
„Most már teljesen jól vagyok, boldog vagyok. sokat pihenek és alszom. Nem panaszkodom, mert lehetett volna ennél sokkal rosszabb is.”
Amor szerint, értelmetlen azt gondolni, hogy újjászületett a baleset után, de annyit elmondott:
„Annyi bizonyos, hogy elemeztem a helyzetet, és azt hiszem, olyasmi történt, ami többet nem fog velem előfordulni: elaludtam az autóban vezetés közben. A balesetek nagy százalékát okozza az, hogy a vezetők elalszanak a volán mögött. Rohanó világban élünk, s a nagyvárosokban a tempó mindig gyors.”
Amor beszélt a baleset utáni pillanatokról is:
„Miután megtörtént a baj, arra emlékszem, hogy két ember, Ishmael és Edmon, akik motorkerékpárral voltak, jöttek oda elsőként, és álltak neki újraéleszteni engem. Én eszméletlenül ültem az ülésen, és képtelen voltam kimászni, amikor egyikük betörte a szélvédőt, s azon keresztül kiemeltek az autóból. Majd azonnal hívták a mentőket, hogy jöjjenek, segítsenek nekem.”
A következő emlékképei már a kórházból vannak, amikor magához tért. Egyik első látogatója, aki halványan emlékszik, Johan Cruyff volt, „aki nyolc éven át volt az edzőm Barcelonában, és csodás időket éltem át vele. Ma is nagy népszerűségnek örvend.” – fejezte be visszaemlékezését az egykori sztár, aki jelenleg is a Klub alkalmazásában áll, mint az igazgatási személyzet tagja.
„Txiki” Begiristáin
Aitor Begiristáin Mújica, vagy ismertebb nevén „Txiki” Begiristáin az FC Barcelona baszk származású labdarúgója, aki 1988 és 1995 között viselte a Blaugrana mezét. A hét idény alatt összesen 227 bajnokin lépett pályára a katalánok színeiben, és 63 találatot ért el ezen meccseken; összesen 299 mérkőzést játszott a katalánoknál és 81 gólt ért el. Johan Cruyff érkezésekor lett ő is a Barça csapatának a tagja; a holland szakember nagy bizalommal fordult a baszk származású játékosok felé, így ő is Johan I egyik nagy felfedezettjének tekinthető. Mesterével egészen kiváló, majdnemhogy apjaként tisztelte Cruyffot, nem véletlen hát, hogy 2003-ban, Laporta elnökké választása után ő lett a csapat sportigazgatója, amely tisztséget 2010. június 29-ig be is töltött; az elnökválasztást követően Rosell Andoni Zubizarretát nevezte ki erre a tisztségre.
„Txiki” Begiristáin 1964. augusztus 14-én született a baszkföldi Olaberría városában, 1980-ban került a Real Sociedad utánpótlás-bázisára. A Sociedad felnőtt keretéhez 1982-ben csatlakozott, amelynek egészen 1988-ig a meghatározó tagja volt. A Real Sociedad ekkor
élte virágkorát, hiszen az előző két bajnoki idényben aranyérmet ünnepelhetett, így Begiristáin egy kiváló csapatba, és nagyszerű közösségbe kerülve szerezhetett rutint és tapasztalatokat. A La Ligában 1982. november 28-án egy Atlético Madrid elleni hazai mérkőzésen (1-0) mutatkozott be, ezzel együtt 217 mérkőzést játszott a baszkok színeiben, s ezeken 19 gólt ért el. Posztja szerint elsősorban balszélsőként számítottak rá az edzői, Johan Cruyff azonban több alkalommal is játszatott vele középcsatárt; a Barçában hol ő, hol Julio Salinas volt Sztoicskov ékpárja. A baszk egyesület színeiben egy Spanyol Szuperkupát (1982) és egy Spanyol Kupát (1987) nyert meg, ami tökéletes ajánlólevél volt a megújuló Barcelona újdonsült szakvezetőjének a számára. Így 1988 nyarán a katalán fővárosba költözött, ahol hét esztendőn keresztül szolgálta az FC Barcelona csapatát és szurkolóit.
A katalán óriás kötelékében eltöltött hét idénye a Klub egyik aranykorával esett egybe, amiben neki is tevékeny szerepe volt. Azon játékosok sorába tartozott, akik minden játékperccel meg voltak elégedve, s minden mérkőzésen a maximumot hozta ki magából. Ugyanakkor Johan alapemberként számított rá az első pillanatoktól kezdve, s mivel érezte a Mester bizalmát, rendszerint kiemelkedő játékkal hálálta meg a belé vetett bizalmat. A bajnoki bemutatkozására ugyanazon a találkozón került sor, mint Amornak: az Espanyol elleni 2-0-s győzelemből góllal (’61) és kiváló játékkal vette ki a részét. A bemutatkozása tehát egészen kiválóra sikerült, s hamar belopta magát a katalán szurkolók szívébe is. Ebben az idényben összesen 12 alkalommal volt eredményes bajnoki mérkőzések alkalmával, ami a második legeredményesebb szezonja volt a katalán fővárosban. Az 1989. április 30-i FC Barcelona – Real Oviedo elleni gólzáporos győzelem (7-1) alkalmával duplázni tudott. Gólokban legeredményesebb barcelonai idénye az 1992/93-as volt, amikor 37 meccsen 15 gólt ért el. Abban az idényben kétszer tudott duplázni. Először a Real Zaragoza otthonában elért 6-1-res győzelem alkalmával (11. forduló), majd az Albacete elleni idegenbeli 2-0-s sikerkor (25. forduló).
A nemzetközi kupákban is rendszeresen kezdő volt a Dream Team időszakában. Az 1991/92-es BEK-győzelemmel végződő sorozatban a legjobb teljesítményét az 1. FC Kaiserslautern elleni nyolcaddöntő hazai odavágóján nyújtotta, amikor a duplájával 2-0-s győzelmet aratott a katalán alakulat. A visszavágó emlékezetes pillanata volt Bakero fejes gólja, amivel 3-1-re alakította a mérkőzés állását, és így idegenben lőtt góljának köszönhetően, az FC Barcelona jutott a csoportkörbe, s lett a végső győztes is. A döntőben nem kapott lehetőséget Begiristáin, mégis azt mondhatjuk: tevékeny részt vállalt a sikerből, hiszen összesen nyolc BEK-találkozón volt a pályán, és segítette játékával a csapatot.
A katalán óriás színeiben minden sikernek és trófeának az aktív részese volt, így a négy bajnoki címnek, az 1989-es KEK-győzelemnek, a Spanyol Szuperkupa-sikereknek, valamint az 1992-es Európai Szuperkupa-elsőségnek is. 1990-ben Spanyol Kupát nyert az FC Barcelona együttesével.
Utolsó barcelonai idényében már nem igazán tudott meghatározó személyiség lenni a csapatban, így 1995 nyarán a távozás mellett döntött, és a Deportivo La Coruna együtteséhez igazolt. A Blaugrana színeiben eltöltött hét idényében igazi csapatemberként viselkedett, akinek méltó helye van a Klub aranykönyvében: gólokkal, gólpasszokkal segítette a győzelem útján a katalánokat, elfogadva olykor a kiegészítő játékos szerepkörét is. A Deportivo színeiben két idényt töltött el (55 meccsen öt gólt ért el a galíciaiakkal), majd levezetésképpen a japán bajnokságba szerződött, ahol három esztendőn át szolgálta az Urawa Red Diamonds együttesét, mígnem 1999 végén befejezte aktív játékos-pályafutását.
Ezt követően a civil életben először a Katalán Televízió munkatársa lett, majd 2003 nyarától a Barça sportigazgatója.
Eusebio Sacristán
A Valladolid tartománybeli La Seca városában született 1964. április 13-án Eusebio Sacristán Mena, aki 1988 és 1995 között játékosként, 2003-2008 között Rijkaard segítőjeként, majd 2011-től a Barça Atletic vezetőedzőjeként szolgálta/szolgálja a gránátvörös-kék színeket. Jól látható tehát, hogy a valladolidi születésű középső középpályásnak a sorsa szorosan összefüggött a múltban, s összefügg a jelenben is a katalán óriással.
Eusebio – Begiristáinhoz és több más játékoshoz hasonlóan – Johan Cruyff kinevezését követően, a holland szakember kérésére került a Blaugrana együtteséhez. Labdarúgó-karrierjét La Secában kezdte, majd 1979-ben a Real Valladolid utánpótlás-bázisán folytatta. Három évnyi tanulóévet követően előbb a Valladolid „B” csapatának alapembere lett, majd 1983-ban a felnőtt csapathoz került. Itt négy idényt töltött el, és debütált a Primera Divisiónban. Első La Liga-találkozójára 1984. január 1-jén került sor, amikor a Valladolid a Real Betis Sevilla otthonában lépett fel, és szenvedett 3-1 arányú vereséget. A középpályán inkább a védekező és labdaszerző feladatokkal volt megbízva, így a góllövés nem igazán tartozott a feladatai közé: pályafutása során összesen 581 mérkőzésen lépett pályára, és 38 gólt szerzett. Első bajnoki góljára az 1984/85-ös idény 5. fordulójában került sor, amikor a 2-2-re végződött Espanyol-Real Valladolid találkozó 69. percében bevette a kameruni N’Kono kapuját. Legeredményesebb idénye is valladolidi szereplésére esik: az 1986/87-es idényben 41 bajnokiján hét találatot ért el. Ebben a szezonban érte el egyetlen bajnoki dupláját is: a 4. fordulóban a Valladolid – Betis (2-1) meccsen mindkét hazai gól az ő nevéhez fűződött.
Megbízható teljesítményére a fővárosban is felfigyeltek, és 1987 nyarán az Atlético madrid alkalmazásába állt, hogy aztán egyetlen szezont követően a katalán fővárosba igazoljon, ahol hét csodálatos idényen keresztül segítette a gránátvörös-kékeket. Barcelonában élte pályafutása csúcspontját: Johan Cruyff kezdetektől fogva az újjáalakuló csapat egyik alapembereként számított a közepes magasságú (170 cm), de felettébb mozgékony középpályásra. Itt is elsősorban a középpályás védekezésben kamatoztatta kivételes képességeit, s a Mester maximálisan megbízott tehetségében, gyorsaságában, mozgékonyságában. Ugyanakkor a támadások indításában is fontos szerepet töltött be, így technikája is folyamatosan csiszolódott, fejlődött. Első öt barcelonai idényében kihagyhatatlan játékosa volt a csapatnak: ezen időszakban átlag 32 bajnoki mérkőzésen lépett pályára Eusebio, s volt a csapat meghatározó egyénisége.
A katalánoknál az 1988. szeptember 3-án lejátszott Barcelona – Espanyol bajnokin (2-0) mutatkozott be, csakúgy mint Amor vagy Begiristáin. Mint látható, egy teljesen új generáció pályára lépésével vált „emlékezetessé” ez a mérkőzés. A Camp Nou nézői egy megújult, győzelemre éhes csapatot láthattak kifutni a gyepre, akiben ott lapult a mérhetetlen becsvágy, a mindenáron való győzniakarás; s ennek egyik láncszeme volt Eusebio. Első bajnoki góljára a 13. fordulóig kellett várni, amikor egy Celta Vigo – FC Barcelona (0-3) mérkőzésen talált be az ellenfél kapujába; ebben a szezonban összesen négy bajnoki gólt jegyzett, ami az egyik leggólerősebb idényének bizonyult a Barça színeiben. Még az 1991/92-es bajnoki idény során ért el ennyi gólt. Az első idényben máris sikert ünnepelhetett a csapattal: a Blaugrana megnyerte a KEK-sorozatot, s ő a Reykjavík elleni hazai 3-0-s meccsen góllal járult hozzá a sikerhez. Pályára lépett a Sampdoria elleni döntőn is (2-0), majd három esztendő múlva a BEK-döntőn is; itt is az olasz csapat volt a Barcelona ellenfele a Wembley-beli fináléban, amelynek végkimenetelét Koeman 112. percben elért szabadrúgás-gólja döntött el a katalánok javára.
Az FC Barcelona színeiben négyszeres bajnok, egyszeres Spanyol Kupa-győztes (1990), Európai Szuperkupa-győztes (1992), és háromszoros Spanyol Szuperkupa-győztes (1991, 1992, 1994). A Real Valladoliddal egyszer nyert Spanyol Ligakupát (1983/84).
Az FC Barcelona színeiben összesen 240 mérkőzésen lépett pályára, s ezeken összesen 16 gólt ért el; bajnoki mérlege: 203/14. Az utolsó két idényében már kiegészítő emberként számított rá Cruyff, így 1995 nyarán elhagyta addigi sikerei színhelyét, és a Celta Vigóhoz szerződött, ahol két idényt játszott, majd 1997-ben visszatért a Real Valladolid együttesébe, amelyet 2002-es visszavonulásáig szolgált.
A spanyol válogatottban 15 alkalommal lépett pályára 1986-1992 között, gólt nem ért el, s világversenyen sem lépett pályára: az 1988-as EB-n tagja volt a keretnek, de pályára nem lépett egyszer sem.
Aktív pályafutásának befejezése után az edzői pályára lépett, s az FC Barcelona szolgálatába állt. Előbb Frank Rijkaard segítője lett, majd 2009/10-es idényben a Celta vezetőedzőjeként tevékenykedett, mígnem 2011-ben a Barca „B” csapatának edzőjévé nevezték ki, amit 2015-ig töltött be. Ezt követően három idényen át a Real Sociedad trénere volt, majd 2018 nyarán az első osztályú katalán csapat, a Girona edzőjévé nevezték ki.
Albert Ferrer
Albert Ferrer Llopis a klub saját nevelésű, katalán játékosa volt, aki végigjárva az utánpótlás-csapatok minden szintjét 1990-ben debütált a felnőttek között. A mindössze 170 cm magas jobbhátvéd a Dream Team időszakának az egyik legtöbbet foglalkoztatott védőjátékosa volt, aki Cruyff távozása után is alapembere maradt a Barçának, míg 1998 nyarán – Amor társaságában – kénytelen volt elhagyni szeretett klubját, mivel Louis van Gaal már nem számított a szolgálataira.
Albert Ferrer 1970. június 6-án született Katalónia fővárosában, Barcelonában. A katalán óriás utánpótlás-bázisára 1986-ban került, ahol négy évet töltött el, s fejlődött, mind technikailag, mint taktikailag. Az 1989/90-es idény második felét Tenerifén töltötte kölcsönben, hogy egy kicsit szokja a Primera División atmoszféráját, majd 1990 nyarán, miután visszatért Barcelonába, rögtön az első cspat tagjaként kezdje meg a felkészülést. A „Chapi” becenévre hallgató jobbhátvéd La Ligában még a Tenerife játékosaként mutatkozott be 1990. január 14-én egy Tenerife – CD Málaga (2-2) találkozón, míg a katalánok színeiben az 1990. szeptember 1-jén lejátszott Espanyol – Barcelona (0-1) meccsen. Már az első idényében meghatározó tagja lett a Barçának, hiszen 26 bajnokin, ill. hét KEK-meccsen lépett pályára, ami egyrészt tükrözte a felkészültségét, másrészt a belé vetett bizalmát a szakvezetésnek.
A katalánok színeiben eltöltött nyolc idénye alatt mindössze két gólt ért el, ami érthető is, hiszen az ő feladata a védekezés, valamint a támadások támogatása volt a pálya jobb oldalán. Barcelonai pályafutása egyik gólját a bajnokságban, a másikat pedig a Bajnokok
Ligájában érte el. A bajnoki gólját az 1992. május 31-én megrendezett RCD Espanyol – FC Barcelona (0-4) találkozó 89. percében lőtte, amivel beállította a végeredményt. A BL-ben az 1994/95-ös szezon csoportkörében érte el 1994. november 2-án, amikor a katalánok hazai pályán 4-0-ra elgázolták a Manchester United együttesét; Ferrer a 88. percben szerezte a csapata utolsó találatát. Mint jobbhátvéd négyszer jutott a kiállítás sorsára, ebből kétszer egyből piros lappal „honorálták” a szabálytalanságát a játékvezetők, kétszer pedig két sárga lapja után vonulhatott idő előtt az öltözőbe. Nyolc idény alatt ez egy eléggé elenyésző alkalomnak mondható.
Az FC Barcelona színeiben összesen 260 mérkőzésen lépett pályára, s ezeken két gólt ért el; bajnoki mérlege: 205/1. A csapat tagjaként ötszörös bajnok (1991, 1992, 1993, 1994, 1998), kétszeres Spanyol Kupa-győztes (1997, 1998), BEK-győztes (1992), KEK-győztes (1997), kétszeres Európai Szuperkupa-győztes (1992, 1997) és négyszeres Spanyol Szuperkupa-győztes (1991, 1992, 1994, 1997).
Johan Cruyff távozása után Sir Bobby Robson edzősége alatt is a csapat első számú jobbhátvédje maradt, azonban van Gaal már nem igazán bízott a tudásában. Ezt jelzi, hogy az 1997/98-as idényben már csupán 24 alkalommal lépett pályára bajnoki meccseken, ezekből is többször csupán csereként jött számításba. A kezdődő „hollandosításnak” esett ő is áldozatául, így 1998 nyarán, 2.2 millió angol font ellenében a Chelsea együtteséhez távozott, annak ellenére, hogy ő ezt nem így képzelte. Amorral együtt azonban kénytelenek voltak elhagyni az FC Barcelonát, mivel a holland tréner elképzeléseibe már nem fértek bele.
A londoni kékeknél öt idényt játszott; 1998 és 2003 között összesen 109 találkozón lépett pályára, s ezeken mindössze egyetlen gólt ért el. Ezt a gólját a Bajnokok Ligája 1999/2000-es idényének csoportkörében a Hertha BSC ellen érte el, amikor a 44. percben bevette Király Gábor kapuját. A Chelsea-vel egyetlen FA Kupa-győzelmet mondhat magáénak, ill. számtalan kisebb és komolyabb sérülést. Utolsó két idényében többet volt sérült, mint egészséges, ill. a fiatalok által keltett konkurenciát is látva, 2003 nyarán az aktív pályafutásának a befejezése mellett döntött.
A spanyol válogatottban 1991 és 1999 között 36 alkalommal lépett pályára, s részt vett az 1994-es, ill. az 1998-as világbajnokságokon. Az 1996-os és 2000-es EB-t sérülése miatt kellett kihagynia. Emellett tagja volt az 1992-es barcelonai olimpián győztes spanyol válogatottnak is.
Pályafutása után edzői és szakkommentátori munkát vállalt, így továbbra is a futball közelében maradt. Előbb spanyol, majd angol TV-társaságoknál volt alkalmazásban, majd 2010/11-es idényben a Vitesse Arnhem edzőjeként dolgozott. Jelenleg a Sky Sports spanyolországi szekciójának szakkommentátora, tudósítója (2012).
Julio Salinas
Julio Salinas Fernández hosszú utat járt be, míg az FC Barcelona játékosa lett. A kiváló képességű középcsatár 188 cm magas volt, így nem csak a földön, de a levegőben is számítottak kiemelkedő képességeire az edzői. A magas, szikár, jó rugókkal rendelkező Salinas minden klubcsapatában alapembernek számított, s az edzői elégedetten dőlhettek hátra teljesítményét látva. Tudását nemcsak klubcsapataiban, hanem a spanyol válogatottban is kamatoztatta, amelynek színeiben 56 mérkőzésen 22 gólt ért el.
Julio Salinas 1962. szeptember 11-én született Bilbaóban, ahol hamar megismerkedett a labdarúgás szépségeivel. 1980-ban került a Bilbao utánpótlás-csapatához, majd egy év múlva a felnőtt keretnek is tagja lett. Salinas egy olyan időszakban lett a baszk csapat alkalmazottja, amikor a Bilbao határozta meg a spanyol labdarúgást, hiszen Javier Clemente vezényletével két ízben is bajnoki címet ünnepelhettek a San Mamés-ben (1983, 1984), míg 1984-ben a Spanyol Kupát is elhódították, éppen az FC Barcelona ellenében, egy máig emlékezetes, vagy inkább hírhedt döntőt követően. Ez volt az a döntő, amikor a két csapat játékosai a Bernabéu-stadion gyepén különböző küzdősportok mozdulataiból tartottak bemutatót, és vagy fél tucat játékost, hosszabb-rövidebb időre, elmeszeltek ezt követően. Az Athletic Bilbaónak 1982 és 1986 között volt a tagja, és 93 mérkőzésen 29 gólt ért el. Igazán alapemberré az utolsó két idényben vált, s az ekkor mutatott teljesítményét látva döntött az Atlético Madrid a leigazolása mellett.
A „colchonerók” mezét két idényen keresztül hordta, és 1986-88 között 89 találkozón 36 gólt ért el. Az Atléticóval azonban semmilyen címet sem nyert meg, s igazán meg sem melegedett, miután Johan Cruyff kinézte a Barça számára, hogy legyen az újjáépülő Blaugrana egyik első számú középcsatára. Ennek köszönhetően 1988 nyarán áttette székhelyét a katalán fővárosba, ahol hat csodálatos idényt töltött el.
Miután már egy tapasztalt csatárról volt szó, rögtön a mélyvízbe dobta Johan Cruyff. Bemutatkozására az 1988/89-es idény első fordulójában, az FC Barcelona – Espanyol (2-0) mérkőzésen került sor; míg első barcelonai góljait rögtön a 2. fordulóban az Elche otthonában megszerezte, amikor 3-0-ra nyert a csapat: Salinas duplázni tudott ezen a meccsen. A bajnoki szezonban összesen 20 találatot ért el – ez volt a leggólerősebb szezonja a Barçában -, ebben négy duplázás, és egy triplázás is helyet kapott. A triplát az 1989. április 30-i FC Barcelona – Real Oviedo (7-1) meccsen érte el. A szezon számára másik nagyon emlékezetes mérkőzésére 1989. május 10-én került sor, amikor a Sampdoria elleni KEK-döntő 4. percében bevette Gianluca Pagliuca hálóját, s ezzel vezetést szerzett a katalánoknak. A döntőt végül 2-0-ra nyerte Cruyff együttese.
Az 1989/90-es idény hasonlóan eredményes volt a számára, mint az előző; a bajnokságban 15 találattal járult hozzá a csapata sikereihez, majd az 1990. április 5-i Real Madrid elleni Spanyol kupa-döntő 90. percében elért góljával beállította a 2-0-s végeredményt, amivel megnyerte a csapat a hazai kupát.
A következő négy idény pedig maga volt a csoda, a sikerek tárháza, amikor a Blaugrana nem talált legyőzőre. Egymásután megnyert négy bajnoki cím, 1992. májusban elért BEK-siker, három Spanyol Szuperkupa-győzelem, egy Európai Szuperkupa-elsőség. S mindebben Julio Salinas tevékeny részt vállalt: állhatatos munkájával gólok, gólpasszok fűződtek a nevéhez. Az 1991/92-es BEK-sorozatban két gólt ért el, s járult hozzá a sikerhez: mindkét találatát a Dinamo Kijev ellen érte el; egyiket Kijevben, a másikat pedig hazai pályán, s pályán volt a Wembley-beli döntőn is. Az 1993. januárban elnyert Európai Szuperkupában ő szerezte a Werder Bremen otthonában a Barça egyenlítő gólját. Utolsó barcelonai szezonjában már kevés lehetőséget kapott, hiszen a Romario, Sztoicskov, Begiristáin hármas mellett nehezen tudott a csapatba kerülni. Ennek következtében 1994 nyarán elhagyta a csapatot, és a Deportivo La Coruna együtteséhez igazolt, ahol egy szezont töltött el, és Spanyol Kupa-elsőséget ünnepelhetett.
A galíciaiaktól a Sporting Gijónhoz került, ahol 1995-1996-ban másfél szezont játszott, majd Japánba, a Yokohama Marinos együtteséhez távozott. 1998-ban visszatért Spanyolországba, és 1998-2000 között a Deportivo Alavés csapatánál játszott még két idényt. Pályafutása során összesen 590 mérkőzésen lépett pályára, amely meccseken 245 gólt ért el; ebből barcelonai karrierje alatt 201/84-es mutatót ért el.
A spanyol válogatott színeiben részt vett az 1986-os, 1990-es és 1994-es világbajnokságokon, valamint az 1992-es és 1996-os Európa-bajnokságon. Az 1986-os VB-n Észak-Írország (2-1) ellen, az 1990-es VB-n Jugoszlávia (1-2), az 1994-es VB-n Dél-Korea (2-2) ellen volt eredményes.
Migeuel Ángel Nadal
Miguel Ángel Nadal Homar a Barça mallorcai születésű labdarúgója volt, aki 1991 és 1999 között, nyolc idényen keresztül szolgálta a Blaugranát. A 187 cm magas és 81 kg versenysúlyú játékos a védelem és a középpálya közepén bármelyik poszton nagy bizalommal bevethető volt. Robosztus termete mellé megfelelő mozgékonyság és technikai képesség párosult, így jól alkalmazkodott a Barça taktikájába.
Nadal 1966. július 28-án született a Baleár-szigeteken fekvő Manacor városkában. Már kisgyermek korában megismerkedett a futball szépségeivel, így nem csoda, hogy 1980-ban jelentkezett a helyi csapat utánpótlás-bázisán. Egészen 1986-ig Manacorban sajátította el a labdarúgás alapjait, s mivel a kortársaihoz képest magasabb, erősebb testalkatú volt, így már ekkoriban a védelembe irányították az edzői. 1986 nyarán aztán a sziget legnagyobb klubjához, a Real Mallorcához került, ahol a szezon nagyobbik részében még a „B”-csapatban jutott szóhoz, azonban a Primera División rájátszását már a felnőtt csapattal együtt játszotta végig. A La Ligában 1987. április 19-én, egy FC Barcelona – Real Mallorca (1-0) bajnokin debütált. A rájátszás mind a nyolc találkozóját végigjátszotta, így a következő idénytől kezdve már teljes egészében a felnőtt keret tagjaként számítottak rá Mallorcán. Az első bajnoki gólját még a rájátszás során megszerezte, miután a 44. fordulóban betalált a Sporting Gijón kapujába, akikkel hazai pályán egy 1-1-s döntetlent értek el a szigetlakók.
A következő három idényben a Real Mallorca alapembere lett, minden szezont – szinte – végigjátszott: 92 bajnoki találkozón 14 gólt ért el. 1989/90-es idénye egyben, a gólokat tekintve, a legeredményesebb szezonja volt: ekkor hét góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. A 20. fordulóban a Mallorca – Osasuna bajnokin (2-2) elérte pályafutása egyetlen dupláját is. A Barçába történő elszerződése előtt a Real Mallorca színeiben az utolsó fellépése az 1991. június 29-én lejátszott Real Mallorca – Atlético Madrid (0-1) Spanyol Kupa-döntő volt. Ezt követően áttette székhelyét a katalán fővárosba, ahol nyolc sikeres esztendőt töltött el.
Az FC Barcelona színeiben az első bajnoki fellépésére 1991. szeptember 1-jén került sor, amikor hazai pályán 2-0-ra verte a Barça a Real Sociedad gárdáját. Első barcelonai bajnoki találatára ugyenezen idény 13. fordulójáig kellett várni, amikor egy FC Barcelona – 
Tenerife (5-3) meccsen vette be az ellenfél hálóját. Nadal hamar beilleszkedett új csapatába, Johan Cruyff pedig hol középhátvédként, hol pedig középső középpályásként számított az erős termetű játékosra. Nadal határozott megjelenésével tiszteletet parancsolóan állt a Blaugrana térfelének közepén; kemény, de ugyanakkor a fair play-szellemében játszó játékos volt. Ezt támasztja alá, hogy egész karrierje során mindössze háromszor kapott piros lapot, a Barcelona játékosaként két alkalommal jutott a kiállítás sorsára. Nadal aktív részese volt az 1991/92-es esztendő sikereinek: a bajnokik nagy részén pályán volt, a BEK-menetelés során nyolc alkalommal a zöld gyepen segítette csapatát a végső sikerek elérésére. „A fenevad” („The Beast”) becenévre hallgató középpályása szurkolók egyik kedvencévé vált, s emellett a szakvezetés maximális bizalmát is élvezte.
A Cruyff-időszak egyik legtöbbet foglalkoztatott játékosa lett: hol a védelemben, hol a középpályán, de rendszeresen a pályán volt. Elnyűhetetlen volt, magabiztos és erőteljes. Ebben az időben nyert három bajnoki címet (1992, 1993, 1994), amihez van Gaal edzősködése idején további kettőt (1998, 1999) hozzátett. Emellett nyert két spanyol kupát (1997, 1998), két Európai Szuperkupát (1993, 1997), valamint egy KEK-et (1997) a csapattal. A Spanyol Szuperkupát három alkalommal hódította el a Barçával (1991, 1992, 1994). A nemzetközi kupasorozatokban kétszer volt eredményes: először az 1992/93-as idény 2. fordulójában lejátszott FC Barcelona – CSZKA Moszkva (2-3) találkozón, amely vereség egyben a BL-ből való kiesést is jelentette a katalánok számára. Második találatát a KEK 1996/97-es kiírásában érte el: a Fiorentina elleni hazai elődöntő egyetlen Barça-találatát (1-1) érte el. A visszavágón pedig kiállították, így a döntőben nem szerepelhetett, s a csapat nélküle hódította el a KEK-trófeát.
Louis van Gaal érkezésével a helye a csapatban bizonytalanná vált, ennek ellenére 1999-ig még a keret tagja volt, és mindkét bajnoki címben játszott kisebb szerepet. Annak ellenére nem kapta meg a kellő bizalmat, hogy visszautasította a Manchester United ajánlatát, két esetben is. Miután van Gaalnál végleg elvesztette a bizalmát, 1999-ben elhagyta az FC Barcelona együttesét, és visszatért a Real Mallorca együtteséhez. A szigetlakók csapatánál 2005-ig folytatta aktív pályafutását, és 2003-ban Spanyol Kupa-győzelmet ünnepelhetett velük. A katalánok színeiben 208 bajnokin 12 gólt ért el; klubjaiban összesen közel 700 mérkőzésen lépett pályára.
A spanyol válogatottban 1991 és 2002 között 62 alkalommal lépett pályára, s három gólt is lőtt. Részt vett az 1994-es, 1998-as és 2002-es világbajnokságokon, azonban az 1996-os EB-t ki kellett hagynia sérülés miatt.
Aktív pályafutása után Mallorcán telepedett le, s csatlakozott a Real Mallorca edzői stábjához. A 2010/11-es idényben Michael Laudrup mellett a csapat másodedzője lett, s annak távozása után, egyetlen bajnoki erejéig a vezetőedzői feladatokat is ellátta náluk.
Egy érdekesség még: napjaink egyik legnagyobb teniszezőjének, Rafael Nadalnak a nagybátyja. Rafael Nadal édesapja, s egyben edzője, Toni Nadal Miguel Ángel öccse.
Sergi Barjuán
Az FC Barcelona katalán származású, saját nevelésű balhátvédje, aki pályafutása során csupán két spanyol együttesben játszott: karrierje legszebb éveiben a katalán óriást szolgálta, majd annak végén, levezetésképpen, három idényen keresztül hordta az Atlético Madrid mezét. A mindössze 172 cm magasra megnövő védőjátékos gyorsaságával és az átlagosnál nagyobb technikai felkészültségével vívta ki a szakvezetés bizalmát és támogatását. Barcelonai karrierje alatt szolgálta Cruyffot, Sir Bobby Robsont, van Gaalt, Serra Ferrert, majd Carles Rexach-ot is. A Barça színeiben összesen 382 mérkőzést játszott, és 11 gólt ért el; pályafutása minden találatát a Blaugrana mezében lőtte. Összesen 480 tétmérkőzést játszott a két klubcsapata színeiben.
Sergi Barjuán Esclusa 1971. december 28-án született a Barcelonához tartozó Las Franqueses del Vallés településen. A katalán gárda utánpótlás-akadémiájára 1988-ban került sor, és itt négy esztendeig tökéletesítette tudását. 1992 és 1994 között a Barça „B” csapatában játszott, de az 1993/94-es idényben már a felnőtt csapatnál is számított rá Johan Cruyff. A Primera Divisiónban 1993. november 28-án a Rayo Vallecano – FC Barcelona (2-4) mérkőzésen debütált, s ebben az idényben összesen 23 bajnokin lépett pályára. A Rayo elleni bemutatkozását követően fennragadt az első csapatnál, így a „B” csapatnak le kellett mondania a szolgálatairól. A 12-es mezben játszva pályára lépett a Bajnokok Ligája az évi sorozatában is, így kezdőként volt jelen az athéni döntőben is, amelyet 4-0-ra elveszített a Blaugrana a Milannal szemben. Ez a vereség egyben a „Dream Team” végét is jelentette, Sergi azonban továbbra is a csapat aktív tagja maradt.
A következő idénytől szinte kirobbanthatatlan volt a kezdőcsapatból, a 2000/2001-es szezonig kevés olyan bajnoki találkozóra került sor, amelyen ő ne lett volna a pályán. Első bajnoki találatát 1995. február 18-án egy katalán derbin érte el, amelyet a Camp Nou-ban rendeztek meg: a 28. percben elért találatával állította be a 3-0 arányú végeredményt. Ezt követően még tíz gólt ért el a Barça színeiben; az 1995/96-os BL-szezonban és az 1997/98-as bajnoki idényben egyaránt két-két gólt ért el, így ezek voltak a legeredményesebb szezonjai.
A Blaugrana színeiben három bajnoki címet (1994, 1998, 1999), két spanyol Kupát (1997, 1998), egy KEK-sikert (1997), két Spanyol Szuperkupát (1994, 1996), és egy Európai Szuperkupa-győzelmet (1997) ért el. Ezen győzelmek alkalmával a csapat alapembereként vette ki a részét a sikerekből, így tevékenyen hozzájárult a trófeák számának növeléséhez. Sergi Barjuán igazi csapatemberként szolgálta szeretett klubját. Védőként mindig igyekezett a szabályok adta kereteken belül maradni, s pályafutása alatt mindössze négy alkalommal került a kiállítás sorsára. Utolsó barcelonai szezonjában már csupán csereként számított rá a szakvezetés, így 2002 nyarán a távozás mellett döntött.
2002 és 2005 között az Atlético Madrid alkalmazásában állt, ahol 98 mérkőzésen lépett pályára, de gólt nem sikerült már elérnie. 2005-ben végleg befejezte aktív pályafutását.
A spanyol válogatottban 56-szor lépett pályára, és egy gólt ért el: az egyetlen találatot 1994. február 9-én egy spanyol-lengyel barátságos mérkőzésen lőtte. Részt vett az 1994-es és 1998-as VB-on, ill. az 1996-os és 2000-es Európa-bajnokságokon is. A „Selección Espanyolát” 1994 és 2002 között szolgálta. Ezt követően elvégezte az edzői képzést, és 2009-ben az FC Barcelona egyik utánpótlás-edzője lett.
Abelardo Fernández
Abelardo Fernández Antúna az FC Barcelona egyik meghatározó játékosa volt az 1990-es évek közepétől kezdve. A 182 cm magas és 78 kg-os középhátvéd 1970. április 19-én született Gijónban, s itt is kezdett el futballozni. A közepes magasságú középső védő tökéletesen illett abba a sorba, amit Migueli, Alexanco, Koeman tapostak ki előtte. Egyike volt azon labdarúgóknak, akiket Cruyff illesztett be a Barça hadrendjébe, és Bobby Robson, majd van Gaal bizalmát is élvezte. Pályafutását egy szerencsétlen sérülés szelte ketté. 2001 őszén súlyos térdérülést szenvedett, majd ezt követően is kisebb-nagyobb nehézségek gátolták abban, hogy visszatérjen a csapathoz, így 2002-ben eligazolt a Deportivo Alavés csapatához, de egy idény múlva kénytelen volt abbahagyni pályafutását, mindössze 33 évesen.
Már gyermekkorában közeli barátságot kötött a labdával, és hamar kitűnt a koránál fejlettebb fizikai adottságaival: ekkor eldőlt, hogy belőle nem csatár, hanem kemény védőjátékos lesz. Már az utánpótlás-csapatokban is hol középső védőt, hol pedig középső középpályást
játszott, de ott is elsősorban a védekezés volt a feladata. Kisebb gijóni csapatokban kezdte, majd 1988-ban került a Sporting Gijón utánpótlás-csapatába, ahol egy évet töltött csupán el, s ezt követően a felnőtt csapat állandó tagja lett. A Primera Divisiónban 1989. szeptember 3-án egy Real Madrid – Sporting (2-0) mérkőzésen debütált; első bajnoki gólját is ebben az idényben érte el. A 18. fordulóban a Gijón hazai pályán fogadta a Logrones együttesét, és 5-1-es győzelmet aratott: ezen bajnoki 14. percében zörgette meg a hálót Abelardo, amivel 2-1-es vezetést szerzett csapatának. Ebben a szezonban még egyszer eredményes volt; míg egész pályafutása során 29 találatot ért el. A Sportingot 1989 és 1994 között szolgálta, ahol 179 bajnokin 13 gólt ért el. A Gijónban is kitűnt fizikális és technikai képességeivel, így már 1991-ben tagja lett a spanyol válogatottnak; 1992-ben a barcelonai nyári olimpián aranyérmet szerzett a csapat tagjaként. Az olimpiai elődöntőben (Ghána elleni 2-0), és a döntőben (Lengyelország elleni 3-2) is eredményes volt, így aktívan kivette a részét a sikerből: nemcsak védőként alkotott maradandót, hanem fontos gólokat is szerzett.
Johan Cruyff folyamatosan figyelte az ifjú tehetség játékát, és 1994 nyarán a vezetőket meggyőzve, Barcelonába csábította. A következő nyolc esztendőben hittel, tisztelettel és teljes odaadással szolgálta a katalán együttest, melynek van Gaal idején csapatkapitánya is lett. Abelardo hamar a szurkolók egyik kedvencévé vált: a csupa szív játékos minden meccsén maximális fordulatszámon játszott, nem ismert elveszett labdát, lehetetlen szituációt. Számtalan alkalommal hatalmas önfeláldozással, briliáns becsúszó szereléssel mentette meg csapatát a góltól. Már első barcelonai szezonjában alapembere lett a csapatnak: bajnoki és BL-találkozókon rendszeresen a pályán volt, és segítette csapattársait. Debütálására 1994. szeptember 24-én az FC Barcelona – Compostela (4-0) bajnoki mérkőzésen került sor; míg a Barçában első találatát a 15. fordulóban lejátszott Barcelona – Real Betis (1-1) meccsen érte el. Egyben az első Barçás szezonja bizonyult a legtermékenyebbnek, hiszen négy bajnoki találatot ért el. Tiszta szerelések, elegáns játék, sallangmentesség – ezek jellemezték védőmunkáját, amit az az adat is alátámaszt, hogy csupán háromszor került a kiállítás sorsára, középhátvédként. Igazán megsüvegelendő teljesítmény.
A katalán óriással két bajnoki címet (1998, 1999), két spanyol Kupát (1997, 1998), egy Kupagyőztesek Európa-kupáját (1997) nyert; részese volt az Európai Szuperkupa-diadalnak (1997), ill. a két spanyol Szuperkupa-győzelemnek (1994, 1996) is.
Pályafutása során összesen 385 bajnoki mérkőzésen lépett pályára,és 24 gólt ért el; ötször kapott piros lapot. A spanyol válogatottban 54 alkalommal lépett pályára, és három gólt ért el (1991-2001). Részt vett az 1994-es és 1998-as világbajnokságokon, valamint az 1996-os Európa-bajnokságon is.
Aktív pályafutásának befejezése után edzői pályára lépett: dolgozott asztúriai kisebb egyesületeknél, a Gijón utánpótlás-csapatánál, 2012-től pedig az első csapat mellett a vezetőedző asszisztenseként.
