Véget ért az FC Barcelona aktuális idénye. Túl vagyunk a 2018-2019-es szezonon. Nehéz lenne szummázni az elmúlt hónapokban látottakat. Rendkívül nehéz még szubjektíven is megítélni mindazt, ami az elmúlt hónapokban volt látható. A gránátvörös-kék egyesület által bemutatott játék, eredmények, sikeresség, valamint performansz ha más nem, a liverpooli katasztrófa okán olyan szájízt hagy maga után amit csak hatalmas mennyiségű cukor, vagy alkohol tudna édessé tenni.
Ezt megfejelvén a szurkolók, a pártoló tagok, a sajtó többségének véleményével szöges ellentétben úgy tűnik, bárminemű érdemi változtatás, következmény nélkül várhatjuk a jövőt. Ahogy csodás nyelvünk erre mondja: a keserű füvet lúggal forrázták le. Ha a klubvezetés így is gondolja, szerencsére, vagy sem, más hangok is jelen vannak. Íme egy ezek közül, ami mellesleg a sajátom, s nincs benne köszönet.
Ernesto Valverde az FC Barcelona vezetőedzője. Ugyanúgy, mint az elmúlt két esztendőben, rendületlenül. Akárhogy is, ez jelen állás szerint tény, egy erőteljes döntés, mely ugyan megkérdőjelezhető, de siket fülekre talál. Josep Maria Bartomeu, a „Presidente” hangsúlyozza ezt napról napra. A klub első embere, aki eleddig leginkább a szürke kisegér álcáját próbálta magán tartani, mindeközben az FC Barcelona elnöki posztját magára erőltetni. Előbbi jobban, utóbbi kevésbé sikerült. Nem gondoltuk volna, hogy erre visz a Blaugrana útja.
Lehet ugyan örvendeni a csapat eredményeinek. Ettől függetlenül azt már valóban csak a legelvakultabb, ló módján szemzőt viselő szurkolók mondhatják, hogy elégedettek is, és a jövőre vonatkozóan is minden a megfelelő irányban halad. Ha ez egy valós irányelv a klub elnöksége részéről, akkor köszönöm szépen, a címeren és a klub múltján kívül számomra nem sok marad. Ugyan az értékrendek különböznek, abban azért nyugodtak lehetünk, a szurkolók többsége a Blaugrana bizonyos erényei, eszméi, elvei, sajátos – már-már múltba veszett – klubfilozófiája, vagy épp csodálatos futballja miatt csábult, majd köteleződött el, és csak sokkal kisebb részben az eredményesség, trófeák, győzelmek okán. Ettől függetlenül a sikeres klubmodell már évtizedek óta bombabiztos alapokra építkezett: a világ egyik legnépszerűbb futballcsapatára, mely idén is óriási, hatalmas büdzsét biztosított.
A Blaugrana szeretete nem magától értetődő, eleve elrendelt, és nem azt jelenti, hogy minden egyes helyzetben, bármely játékosállomány, klubvezetés és vezetőedző felé teljes támogatást kell mutatnunk. Més que un Club, amelyben én még mindig szeretnék hinni, de amennyiben ezt mások veszélyeztetik, úgy viselhetnek címeres mezt, lehetnek a Klub elnökségi tagjai, vagy 5 éve még pazar teljesítményt nyújtó futballistái, esetleg szürke, színtelen, szagtalan, ámbár úriemberként viselkedő, éppen sikeres vezetőedző, ettől még nem fogom a középszerűt bálványozni. Nem azt érdemli a Klub, annak történelme, s a legendás, emblematikus alakjai. Egy Ferrari Dacia motorral mit sem ér, a Güell Park fekete-fehér képeken át nézvén csak átlagos, mint ahogy Josep Carreras művészetét sem lehet élvezni egy kazettás magnó ropogó hangszóróin, s miképp a halászlé sem lenne ugyanaz őrölt pirospaprika nélkül. A Barcelona pedig nem pusztán egy gazdag, rettentően népszerű, eredményeket rettegve, vagy épp takaréklángon kergető csapat, melynek csak a gazdasági és vállalti növekedés a célja, bűnrossz futball, erősen kérdéses teljesítmények, megtört elvek árán is.
A Josep Maria Bartomeu, Ernesto Valverde, vagy épp Pep Segura felé táplált ellenszenvem a szubjektív megélése és manifesztálódása a jelen helyzetnek. Amit végképp nem tudok megérteni, hogyan lehet néhány szimpatizáns, szurkoló elégedett. Az már csak hab a tortán, vagy inkább eper a habon, hogy néhányan közülük a kritikát megfogalmazókra negatív jelzőket aggatnak. Nolite iudicare, ut non iudicemini – ne ítélj, hogy ne ítéltess. Számomra az FC Barcelona sok mindent jelent, de a jelen vállalhatatlan. A tények, és a többség véleménye egyfajta igazolás, bizonyíték erre:
– a világ legjobb játékosa évről-évre emberfeletti teljesítményt nyújt, mialatt a „második” legjobb futballista hasonló produktumát a Real Madrid BL-triplázásra tudta váltani
– az FC Barcelona mára már szinte mindent kiárusított, ami – akár szimbolikus – értéket képviselt, gazdaságilag minimum extrém stabil, s ebből fakadóan közel 900 milliós költségvetésből gazdálkodik, melyből természetese csillagászati fizetésekre is futja
– a klubvezetés jelenleg kézzel-lábbal védi Valverdét, miközben két évvel ezelőtt nem jelentett gondot a Real Madrid elleni Szuperkupa-kudarcot személy szerint Gerard Pique felelősségének nyilvánítani
– a klub vezetése belement olyan játékosok leigazolásába, melyek semmi hasznot nem hoztak eddig, miközben a klub hírnevén rendre csorba esett: Dembelé és Coutinho egykori kenyéradójukat arcon köpő viselkedése és horrorisztikus vételáraik, Paulinho korrupció-gyanús leigazolása-eladása
– Ernesto Valverde karizmája nem létezik, motiválni nem képes, nem célja a támadófutball, csak a minimális kockázat melletti eredményesség
– a két idény alatt érdemi előrelépés nem történt, s eljutottunk oda, hogy a szurkolók döntő hányada a mintegy 100 lejátszott mérkőzés közül 90 során kínkeserves játékot látott, csalódást élt meg eredménytől függetlenül, s a legfontosabb dolgot elvesztette: a szórakozást
– négy komoly kudarc érte a csapatot (Real Madrid, Roma, Liverpool, Valencia), csúfos bukások, dicstelen körülmények között következmények, tényleges felelősségvállalás nélkül
– a csapatban több játékost találunk akik motiválatlanok, és/vagy Valverde koncepciójába nem illenek, mégis szilárd helyük van
– nincs semmiféle felelősségvállalás, valós jövőkép, csak üres ígéretek, illetve sablonos magyarázkodás
Végezetül, Kosztolányi Dezső örök életű remekműve, „A Merengőhöz” után szabadon:
Hogy ezek tudatában mi lenne a
Hová tűnt szép futballod csillogása,
Mi az, mit Ernesto úgy rettegsz?
Talán a múlt dicső világa,
Mely gyönyörű emlékként lengedez?
Tán a jövőnek sötét árnyékában,
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízol a klub fénykorában,
Mert félelmed elemészti a reményt?
Lásd a világot: annyi jó példa,
S köztük valódi kincs sem kevés.
Számodra az ábrándozás az élet megrontója,
Mely trófeák nélkül semmit nem ér.
Mi az, mi a szurkolót boldoggá tenne?
Szerinted stabilitás? Biztonság? Unott közöny?
A kishitűek tapsolnak, s fürödnek benne,
S fogalmatok sincs, nekünk mi is öröm.
Kinek szép játék kell, nem vár már meccset;
A sóvargó csak a múltba tekint;
Amibe szerelmes lett, megcsalja rögvest:
Sivárság marad, mert a vágy nem hoz már csak kínt.
Nem kell a szerénység, az diadalt nem hoz,
Bús tekinteted a lelkünket égeté,
Te nem vagy merész, elszánt harcos,
Csapatod ebben csak a szürkeséget lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Nem kell több, ez az út nem a mi utunk,
Inkább hagyd a téveszméd magába,
Megalkudni pléh-kupákért nem tudunk .
Jó ember s edző vagy, kívánunk sikeres éveket,
Légy egy csapat hőse, kis célokhoz hajózván;
Miközben a Blaugranát el kell engedned,
Tiszteletben távozva, nem megtörve, árván.
Ha szereted a klubot, ne hidd el öntelten,
Ha van önkritikád, használd az eszed,
Megmérettettél már ebben közegben,
Ne áltasd magad, túl sok ez néked.
Nem kérünk mást, pusztán amiért Culévá váltunk,
Inkább haljunk meg álmodozva a szépségben,
Egyedi futball, lehengerlő játék az álmunk,
Tudod, hogy erre áhítozunk most is rendületlen.
Több, mint egy klub, szeretnénk hinni.
Vágyunk az igazi futballra, mely magával ragad.
Tengernyi eszmét és elvet „kellett” már pénzzé tenni,
Nevünk és címerünk mellett nem sok más maradt.
