Bojan Krkic ma ünnepli 28. születésnapját. Ennek apropóján egy korábbi interjújából idézünk. Bojan Krkić 2018. május 18-án a ‘The Guarian’-nek beszélt pályafutása árnyoldalairól, az elvárásokról, az abból fakadó szorongásos, mentális betegségéről, nehézségeiről. Beszélt arról, hogy az elvárások miatt, hogyan kellett hazudnia, füllentenie, csak hogy a „megfelelés” íratlan törvényeihez hű maradjon. A vallomás diszkussziója: légy mindig önmagad!
Minden túl gyorsan történt. A labdarúgást élveztem, de emberként szenvedtem. A kívülállók mindig azt hangoztatták, hogy a pályafutásom elmaradt attól, amit vártak tőlem. Az ‘Új Messi’-nek hívtak. Igen, összehasonlítottak Messivel…őszintén, milyen karriert vártak el tőlem ezek után? Nagyon sok dolog van, amit az emberek, a kívülállók nem tudnak, nem ismernek.
2008-ban nem mentem el az EB-re szorongásos, mentális problémáim miatt, de azt mondtuk, hogy vakáción voltam. Úgy volt, hogy Franciaország ellen debütálok nemzetközi porondon a válogatottban, de nem tudtam, és azt mondtuk, hogy gyomor- és bélgyulladásom van, holott valójában szorongásos zavarokkal küzdöttem. De erről senki sem akar beszélni, a futball világát ez nem érdekli. A szorongás különböző módon hat az emberre. Számomra szédülést, általánosan rossz közérzetet idézett elő a nap 24 órájában. Jó volt, amikor beléphettem az öltözőbe, és készülhettem Franciaország ellen, de amint közeledett a meccs időpontja, úgy lett úrrá rajtam mind jobban a szorongás, a hányinger, és úgy éreztem, mint akit teljesen kifacsartak. Ekkor éreztem magamat először igazán rosszul, de ehhez hasonló pillanataim ezek után rendszeresek voltak. 2008. februártól pszichológushoz jártam szabadidőmben, gyógyszereket szedtem, hogy úrrá legyek ezen, és ott tudjak lenni az EB-n. Nyár elején viszont ugyanott tartottam, és inkább otthon maradtam, bezárkóztam a világ elől.
Mindenki tudta, hogy mivel küzdök: a szövetség, Luis Aragonés, Hierro…Hierro minden héten küldött üzeneteket, kérdezte, hogy érzem magam, bátorított, hogy várnak vissza a válogatottba. A Barçánál ugyanez volt a helyzet. Amikor megérkeztem a Camp Nou-ba, Puyol mindig odajött hozzám, bátorított szavakkal, öleléssel. Nem tudom szavakba önteni mindazt, amit Puyí iránt érzek. Aztán másnap kezembe vettem az újságokat, és a főcím ez volt: ‘Spanyolország hívja Bojant, de Bojan nemet mond neki’, és ehhez hasonlók. Ez a cím megölt engem. Emlékszem, nem sokkal később Murciában voltunk, és a szurkolók sértegetni kezdtek, mert azt gondolták, hogy nem akarom magamra ölteni a címeres mezt. Nehéz volt, de tényleg, és nehezemre esett nem reagálni a kritikákra. És ezen a ponton már a Szövetség is beállt abba a sorba, amikről az újságok írtak. Magamra hagytak, pedig tudták, mivel küzdök napról-napra. Nagyon magányosnak éreztem magam.
A 2009-es Copa del Rey-finálé után – Busival és a trófeával
Féltem. Túlterheltnek, mentálisan gyengének éreztem magam. Emlékszem, egyszer a Barça TV hívott, hogy adjak interjút nekik, de én erre képtelen voltam, ezért azt hazudtam nekik, hogy éppen nyaralok. Pedig otthon voltam…tudtam akkoris, hogy ez nem helyes dolog, de akkor azt éreztem, hogy menekülnöm kell. Tíz évvel később, most már tudom, hogy ez a reakció nem volt helyes. Az emberek nem tudják elfogadni, ha a dolgok nem mennek jól, nem fér bele egy futballista imázsába ez. Azt szeretik látni, hogy a labdarúgás világában minden rendben van, minden tökéletes.
Könnyebb lett volna Barcelonában maradnom rendszeres játéklehetőség nélkül, de mégis úgy éreztem, el kellett onnan jönnöm. És nem azért, mert a Klub akarta így. Én akartam, mert mindig is becsületes módon akartam dönteni, és a ‘családommal’ (FC Barcelona – szerk.) szemben nem tehettem meg, hogy ‘füllentek’. Mindig is játszani akartam, de a Barcelonában az elvárások magasak, a szurkolók részéről is, és ha minden meccsen nem nyújtasz 100%-ot, akkor hamar jönnek negatív megjegyzések. Nem mindig értékelték azt, amit a pályán tettem, pedig – úgy érzem – minden ottani szezonomban jól teljesítettem. Mindig nem tudtam a tökéleteset nyújtani, s a mentális nehézségeim miatt sokszor elveszettnek éreztem magam.
Nem a trófeák a legfontosabbak, hanem a tapasztalatok, amit átéltél és ami a szívedben van, amit senki nem vehet el tőled. S azok, akik magadra hagytak a nehézségek közepette, hamar el fognak felejteni. Ha Víctor Valdés, a Barça történetének egyik legnagyobb kapusa feledésbe merült, akkor hogyan ne felejtenének el engem? De akkoris, én én leszek, és az én büszkeségem, s az egyedülálló pillanatok, amit a legtöbb játékos soha nem élhetett át. Imádom a futballt, büszke vagyok a karrieremre, amit nem vehet el tőlem senki. sok tapasztalatot szereztem, még akkoris, ha nehéz időket éltem át, mint ebben az évben is – de erősnek kell lennem. Mindig is szerettem a labdarúgást, és ez most sem változott. Még fiatal vagyok, élvezem a focit, és nem áll szándékomban befejezni.
