Andoni Zubizarreta Urreta

Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

‘Zubi’ a kőszikla

Teljes neve: Andoni Zubizarreta Urreta
Születési idő, hely: 1961. október 23. Vitoria, Baszkföld
Magasság, testsúly: 187/90
Posztja: kapus
Nevelőegyesülete: Aretxabaleta (1976-78), Alavés (1978-79)
Csapatai: Alavés ’B’ (1979-80).Deportivo Alavés (1979-80, 0)
Athletic Bilbao (1981-86, 169/0), FC Barcelona (1986-94, 301/0)
Valencia CF (1994-98, 152/0).
Válogatottsága: utánpótlás – 31/0
Felnőtt – 126/0
Sikerei:
–    spanyol bajnok (1983, 1984, 1991, 1992, 1993, 1994)
–    Copa del Rey (1984, 1988, 1990)
–    Spanyol Szuperkupa (1984, 1991, 1992)
–    BEK – győztes (1992)
–    Európai Szuperkupa – győztes (1992)
–    KEK – győztes (1989)
–    Zamora – díjas (1986/87)

Végy egy jó kapust – így hangzik a futball egyik alapigazsága. Ez olyan, mint egy Newton-axióma – nem kell, nem érdemes, és csak puszta időpocsékolás lenne a bizonyítása. S amióta a Katalán Óriás komoly erőket képviselve van jelen a spanyol labdarúgás színterén, kiemelkedő portásokban nem szenvedett hiányt. Elég, ha végigtekintünk a kapusposzt korszakalkotó prominensein, akik nem csupán a Barça, de sok esetben a válogatott meghatározó alakjai is voltak: Plattkó Ferenc, Juan Velasco, Antoni Ramallets, Salvador Sadurni, ’Pello’ Artola vagy éppen ’Urruti’. Mindannyian egy korszak meghatározó kapuvédői voltak, akik kiemelkedtek koruk átlagából, s olyan nagyságokkal kerültek egy lapra Spanyolországban, mint Raimundo Pérez Lezama, José Ángel Iribar, Luis Miguel Arconada vagy a Real Madridos Miguel Ángel.
Amikor ama sevillai estében a szász nemzetiségű román portás Helmut Ducadam négy büntetőt fogott meg ’Urruti’ két kivédett tizenegyesével szemben, már tudni lehetett: a kiemelkedő baszk kapus befejezi aktív pályafutását, ezért új kapuvédő után kellett néznie a szakvezetésnek. A baszk kapusiskola már a kezdetektől fogva kiemelkedő volt egész Spanyolországban, s Núnez elnök is innen származott, ezért újfent az észak-spanyol tartományból merítettek a Katalán Óriás játékos-megfigyelői. Azonban míg ’Urruti’ a Real Sociedad nevelése volt, addig az újonnan kinézett utód az Athletic Bilbao meghatározó személyiségének számított, aki ekkor már számtalan siker részese volt. Így került sor 1986 nyarán Andoni Zubizarreta Urreta szerződtetésére, aki az aláírásáért 1.2 millió fontot kapott, míg a nyolcéves szerződésre 1.8 millió fontot. A mai „árak” mellett – szinte – ingyen érkezett az FC Barcelonához a kiváló kapus, aki ekkor már a spanyol felnőtt válogatott alapemberének is számított.

BASZKFÖLD REMÉNYSÉGE

Vitoria-Gasteiz egy közel 250 ezer fős nagyváros Baszkföld Álava tartományának a székhelye, Bilbao után a második legnagyobb baszk helység. A baszk nemzeti öntudat és szeparatizmus egyik fellegvára, a Baszk Nacionalista Párt egyik erőssége és központja. Itt született 1961. október 23-án történelmi visszaemlékezésünk főszereplője, Andoni Zubizarreta Urreta, aki később a baszk, a katalán és a spanyol labdarúgás történelmének egyik központi, legendás alakjává emelkedett. Hamar kiemelkedett az egykorú társai közül: erőteljes fizikuma, átlagnál gyorsabb növekedése a többiek elé helyezte. A labda iránti érdeklődése, mint az ilyen korú fiatalok többségénél, korán kialakult. Azonban habitusa, erős fizikuma hamar eldöntötte azt a szerepkört, ahol igazán hasznos tagja tud lenni a futballcsapatnak. Ahhoz, hogy a mezőnyben hatékonyan tudjon játszani, ahhoz túl zömök, nehézkes volt: az átlagosnál nagyobb testsúlya miatt a gyorsaság nem volt az erőssége. Viszont erős testfelépítése, magassága, határozott fellépése okán minden adott volt ahhoz, hogy kiváló kapus váljék belőle. Mivel azonban minden fiatalkorú gyermek – ebben az időben is – inkább csatár szeretett volna lenni, nehezen sikerült elfogadnia a tényt: belőle bizony nem lesz se Di Stéfano, se Kubala, viszont Iribar utódaként a Bilbao kapusává válhat.

Ez az érzés hajtotta, amikor a kezdeti szárnypróbálgatások után a szülei elvitték a Gipuzkoa (spanyolul: Guipúskoa) északi részén található Aretxabaleta városkában működő utánpótlás-központba, ahol a gyermekkorát töltötte. Itt ismerkedett meg a labdarúgással, s ezen belül a kapussággal intézményesített keretek között. Már nagyon hamar kiderült, hogy a fizikai-testfelépítésbeli adottságai mellett a képességei, reflexei is az átlag fölé helyezik. Ehhez párosult szinte mániákus rendszeresség, elhivatottság, kitartás. Képes volt órákon át edzeni, fejleszteni képességeit és reflexeit. A Zubizarretához hasonló elhivatottságú játékosokra mondják, hogy minden fiatalokkal foglalkozó edző ilyen hozzáállású ifjúról álmodik. 1978-ig tanulta meg Aretxabaletában az alapokat, ezt követően egy esztendőre a Deportivo Alavéshez került, ahol aztán két idényt töltött el; itt kapta első profi szerződését is. Előbb az utánpótlás-csapathoz került, majd 1979-ben az Alavés ’B’ együttesének a tagja lett. Az 1979/80-as idényben a Deportivo Alavés felnőtt-csapatában is szerepelt, s a következő idényt is itt kezdte el. Azonban szezon közben klubváltásra került sor, hiszen az Athletic Bilbao benne látta Iribar méltó utódját.
S az ifjú Zubizarreta áttette székhelyét a baszk fővárosba, s megadatott neki, hogy – ha csak rövid időre is -, de együtt edzhessen az 1960-70-es évek kapuslegendájával. A mindössze 21 éves „suhanc” pedig tátott szájjal és kellő tisztelettel igyekezett eltanulni minden fortélyt – az ekkor már – 38. évében lévő Iribartól. Aztán 1981 nyarától a Bilbao első számú kapusává vált, mivel elődje befejezte aktív labdarúgó-pályafutását. S Iribar nyugodt lehetett: méltó kezekbe került az 1-es számú mez a Bilbao csapatában. S egy olyan időszakban lett a Bilbao első számú kapusa, amikor Javier Clementével a kispadon újra magasba emelkedett a baszk csapat csillaga. Az 1980-as évek első felében újfent beérett az a szakmai munka az együttesnél, amely a korábbi évtizedekben már oly sok győzelmet és trófeát hozott. S mindebben Zubizarretának kimagasló érdemei voltak: biztos pontot jelentett a baszk nemzet „kirakat-csapatának” gólvonalán, ami két spanyol bajnoki címben (1982/83, 1983/84), Király Kupa-győzelemben, BEK-indulásban öltött testet. Annak a Bilbaónak volt alapembere, amelyet ekkoriban Santiago Urkiaga, Inigo Liceranzu, De Marcos, Ismael Urtubi, Goicoetxea vagy éppen ’Patxi’ Salinas határoztak meg. Érdekesség, hogy ő védte a Bilbao kapuját az 1984. május 5-i Copa del Rey-finálén, ami kevésbé a játékról, sokkal inkább a lefújást követő tömegverekedésről vált ismertté, s került be a spanyol futball históriás könyvébe. A Madridban megrendezett finálé egyetlen gólját Endika szerezte a 14. percben, majd a lefújás végén máig emlékezetes verekedés alakult ki a két csapat játékosai között a király és egyéb prominens személyek jelenlétében.
Zubizarreta a Bilbao felnőtt csapatában öt teljes szezonon keresztül védte a kaput, amely idő alatt két bajnokságot, spanyol kupát, spanyol szuperkupát nyert. Összesen 239 mérkőzésen védte a baszk csapat kapuját, amiből 169 volt spanyol bajnoki mérkőzés. Az 1983/84-es szezonban hazai porondon elért duplázás után a csapat teljesítménye némileg visszaesett, de ’Zubi’ munkásságára ez egyáltalán nem volt igaz. Ennek megfelelően, amikor 1986-ban a legendás kapus, ’Urruti’ befejezte a pályafutását, Núnez elnök és a szakvezetés is benne látta a méltó utódját a baszk portásnak. Így nem okozott meglepetést, amikor a nyár folyamán egyezségre jutottak vele, s megkezdhette igazán eredményes barcelonai pályafutását Zubizarreta.

A DREAM TEAM KAPUSA

Amikor 1986 nyarán megérkezett a Katalán Óriáshoz, még Terry Venables volt a csapat vezetőedzője, aki az elveszített BEK-döntőt követően próbálta visszavezetni a csúcsra a Blaugrana együttesét. Zubizarreta elsődleges feladata az volt, hogy betöltse azt az űrt, ami ’Urruti’ távozása révén támadt a csapat hátsó alakzatában. Azonkívül, hogy egy kiváló felépítésű, nagy tudású kapus volt, szükség volt rá, mint vezéregyéniségre, úgymond hangadóra, aki kellő eréllyel tudja irányítani a védelmet, amely ugyanebben az időszakban cserélődött ki. Ugyan Zubizarreta is új fiú volt a Barçánál, a Bilbao együttesében mégis kellő rutinra és határozottságra tehetett szert. Míg az 1986/87-es idényben még így nézett ki a védelem: Gerardo–Julio Alberto–Migueli–Josep Moratalla, addig az 1988/89-es idény kezdetén már ekképpen: López Rekarte–Ricardo Serna–Aloisio, s csereként még ott volt Julio Alberto. Két idény alatt teljesen kicserélődött a hátsó alakzat, azonban a védekezés hatékonyságát szinten kellett tartani, ehhez pedig elengedhetetlen volt Zubizarreta magabiztos kiállása. Érdekesség, amint az a statisztikai táblázatból kitűnik, a baszk kapusnak a legjobb szezonjának éppen az első idénye bizonyult: az 1986/87-es bajnoki teljesítményéért nyerte el pályafutásának egyetlen Zamora-díját: 44 bajnokin mindössze 29 gólt kapott, ami 0,66 gól/mérkőzés-átlagot jelentett. A kiemelkedő egyéni munkálkodása azonban nem párosult csapatsikerekkel: az idényt a Klub mindenféle trófea nélkül zárta. Ezt azzal együtt sikerült produkálni, hogy a csatársorban Gary Lineker (20 bajnoki gól), ’Lobo’ Carrasco (6), Mark Hughes (4), ill. Steve Archibald (5) szerepeltek, s a 10 gólig jutó Roberto Fernández is kiemelkedő szezont futott.
Zubizarreta első szezonjának sikertelensége nem szegte a kedvét, továbbra is hatalmas elánnal készült az újabb és újabb kihívásokra. A klubvezetés még bízott Venables munkájában, így az 1987/88-as idényt is vele a kispadon kezdték, azonban a 4. fordulót követően felállították, a helyét pedig Luis Aragonés vette át. Ez a szezon az átmenet esztendejének bizonyult: a spanyol mesternek az volt a feladata, hogy szinten tartsa a csapat teljesítményét, s előkészítse az utat az 1988 nyarán érkező holland tréner számára. Zubizarreta Aragonés keze alatt is stabil alapembernek számított, hiszen a 38 bajnoki meccs mindegyikét végig védte: 3420 játékpercével a csapat legtöbbet foglalkoztatott játékosa volt. Hasonlóképp minden Copa del Rey-találkozón kezdőként lépett pályára Luis Aragonés idényében, amelynek során a csapat egészen a döntőig menetelt, ahol a baszk Real Sociedad volt a Blaugrana ellenfele. Az 1988. március 30-i madridi döntőben Alexanko góljának köszönhetően 1-0-ra nyertek a katalánok, azaz: Zubizarreta megóvta kapuját a góltól. Így a szezont nem teljes sikertelenséggel zárta a csapat, de Luis Aragonés-nek így is mennie kellett, hogy átadja helyét a Klub egykori játékosának, a holland Johan Cruyffnak.
Cruyff érkezésével nemcsak új éra kezdődött, hanem új szemléletet is magával hozott a holland tréner, ill. másodedzőjének, Rexach-nak az eljövetele. A Katalán Óriás számára a saját nevelésű játékosok csapatba építése vált az egyik alapvető céllá, amihez a világbajnoki ezüstérmes mindvégig ragaszkodott. Olyannyira, hogy majd 8 esztendő múlva a baszk kapus is ennek a „hullámnak” esik majd áldozatul. Most azonban még 1988 nyarát írjuk, amikor a legfőbb feladatot az jelenti, hogy a csapat visszatérjen a győzelmek útjára, s az FC Barcelona végre a vitrinjébe helyezhesse az évtizedek óta hőn áhított BEK-trófeát. Ehhez pedig tudatos csapatépítésre volt szükség, aminek alapját Andoni Zubizarreta jelentette. A cikk későbbi részében látható lesz pályafutásának statisztikai táblázata, amelyből kitűnik: 1988 és 1994 között – is – kiszoríthatatlan volt a kezdőből, alapembernek számított Cruyffnál, és az őt időnként helyettesítő Rexach-nál is. Ebből kifolyólag a felépülő „Dream Team” oszlopos tagja lett, egyszersmind a sikerek aktív részese, egyik fő letéteményese.
Johan ’Primero’ érkezése egyben a teljes átalakítást hozta magával a keretnél; 1988 nyarán fél tucat, később meghatározó játékos érkezett a Klubhoz: Bakero, Beguiristáin, Eusebio Sacristán Mena, López Rekarte, Julio Salinas és Ricardo Serna. Közülük Ricardo Serna és Eusebio volt a védelem tagja, akikkel hamar sikerült megtalálnia a baszk portásnak a közös hangot. A következő nyáron érkezett a védelem közepére Ronald Koeman, aki a következő öt idényben a hátsó alakzat és az egész csapat emblematikus alakjává emelkedett. 1991 nyarán Albert Ferrer és Nando érkezik a védelem erősítésére, akikkel aztán létrejön az 1991-1994 közötti csapat védelmi vonala: Zubizarreta a kapuban, Eusebio és Ferrer a két szélen, középen Koeman és López Rekarte/Nando kettőse; 1991-ben Rekartét Juan Carlos váltja majd fel.

Cruyff első idénye máris meglehetősen eredményesre sikeredik: ugyan a bajnokságban nem tudnak az élen végezni, a Real elorozza előlük a La Ligát, a KEK-vetélkedésben sikerül a végső győzelmet is megszerezni. A Kupagyőztesek Európa-kupájában is Zubizarreta az első számú kapus: a döntőig vezető úton a meccsek felén sikerül megőriznie a kapuját a góltól, csakúgy, mint a berni fináléban; s a 9 meccsen összesen öt gólt kap – ebből hármat a bolgár CSZKA Szredec Szófiától. Ezt a három gólt egy bizonyos Hriszto Sztoicskov helyezte el a Barça kapusának hálójában, s egyben a KEK-sorozat gólkirálya is lett a bolgár fenegyerek. Ez a két KEK-meccs indította arra Cruyffot, hogy Sztoicskov leigazolását szorgalmazza, amire azonban majd csak 1990 nyarán, a „vasfüggöny” lehullása után kerülhetett sor.
Az 1989/90-es idény is még az építkezés jegyében telt el, aminek alapját „Zubi” jelentette: a 38 bajnokiból csupán három alkalommal védett a második számú kapusa a Blaugranának, Juan Carlos Unzué. Ugyanakkor ebben az idényben nem igazán tudott stabilan jó teljesítményt nyújtani, hiszen a 35 bajnokiján 37 gólt kapott. Ez meglehetősen rossz átlagnak tekinthető, egyben barcelonai tartózkodásának legrosszabb ilyen jellegű mutatóját produkálta. Ebben – minden bizonnyal – szerepet játszott a védelem instabilitása is, azonban egyéni ténykedésére sem lehetett ebben a szezonban igazán büszke a baszk származású kapus. Ilyen védelmi mutatóval a csapat sem remélhetett sok sikert: a bajnokságban csupán a harmadik lett a Real Madrid és a Valencia mögött, a KEK-ben is hamar a kiesés sorsára jutott, s az Európai Szuperkupát is elbukta az AC Milannal szemben. A Copa del Rey-ben viszont sikerült a döntőig jutni, ahol a „királyi gárda” volt az ellenfél a valenciai döntőben: ezt Amor és Julio Salinas góljaival 2-0-ra nyerték a katalánok. Ezzel sikerült némi örömet szerezni a szurkolóknak, hiszen a „blancók” legyőzése mindig különleges eseménynek számított Barcelonában.
A következő négy idény az FC Barcelona történelmének egyik legsikeresebb, legfényesebb időszaka volt, amit a „Dream Team” korszakának is neveznek a Blaugrana almanachjai. Egy fantasztikus sorozat, amely azonban nem végződött happy enddel – az utolsó felvonás eléggé rútra sikeredett, ami egyben ennek a csapatnak a végét is jelentette. Az 1990 nyara és 1994 májusa között eltelt időben a Katalán Óriás az európai labdarúgást uraló klubbá emelkedett: elért arra a szintre, ahova évtizedek óta vágyott. Sorozatban nyert a Cruyff-féle csapat négy bajnoki címet, amelyből kettő – az 1991/92-es, ill. az 1992/93-as kisebb csodának, és a Tenerifének is volt köszönhető – a véletlenek összejátszásaként került a Barça múzeumába, a másik kettőben azonban nem volt ellenfele a csapatnak. S ebben az együttesben – is – alapembernek számított történetünk főhőse. Az 1990 és 1994 közötti négy bajnoki idényben Andoni Zubizarreta csupán négy bajnokit hagyott ki: 38, 38, 38 és 34 La Liga-találkozón védte a Barça kapuját, csupán az utolsó idényben engedett át négyet helyettesének, Carles Busquets-nek. Az 1990/91-es szezonban 33, az 1991/92-ben 37, az 1992/93-ban 34, míg a búcsúidényében 37 gólt kapott Zubizarreta. Ezzel együtt meghatározó szerepe megkérdőjelezhetetlen a „Dream Team” csapatában: a fontos találkozók alkalmával rendszeresen kimagaslót teljesített, mint pl. az 1992. májusi BEK-döntőben – kapott gól nélkül, hatalmas bravúrokat bemutatva őrizte meg hálóját a bekapott góltól a Wembley-stadionban. Így aztán Koeman szabadrúgásból elért találata a Klub első BEK-serlegét jelentette: az FC Barcelona elért oda, ahova már oly régóta vágyakozott, és amelynek kapujában már két alkalommal – 1961-ben és 1986-ban – elbukott. Andoni Zubizarreta ennek a BEK-menetelésnek az egyik kulcsfigurája volt, hiszen a 11 mérkőzésen mindössze 8 gólt kapott. A BEK-meccsek sorából a Kaiserslautern elleni nyolcaddöntő visszavágója volt a legkritikusabb, ahol ’Zubi’ sem állt a helyzet magaslatán, hiszen három alkalommal is a hálójából kellett kiszednie a labdát – s csupán az idegenben lőtt gólnak köszönhetően jutott tovább a csoportkörbe a Katalán Óriás.

Amikor első alkalommal, 1986. augusztus 1-jén, egy Andorra elleni barátságos mérkőzés alkalmával magára húzhatta a gránátvörös-kék mezt Zubizarreta, maga is csak reménykedhetett abban, hogy történelmi sikerek részesévé válhat. A spanyol bajnokságban ugyanezen év augusztus 30-i első fordulójában állt a katalánok kapuját őrizve, egy Racing Santander elleni hazai bajnoki meccsen, amelyet Gary Lineker duplájával nyertek meg Venables fiai. Innen indult el a sikeresség útján a baszk kapus, aki – mint azt oly sok esetben bizonyította – sosem ijedt meg a saját árnyékától. Minden meccsen igyekezett kihozni magából a maximumot, küzdött, mint egy oroszlán, s néha hibázott is. Voltak hajmeresztő kijövetelei, rossz megoldásai, volt úgy, hogy az ő figyelmetlenségéből kapott a Barça gólt, de legalább ennyiszer az ő fontos védéseinek köszönhetően gyűjtötte be a csapat a bajnoki- vagy kupasikereket. Sokan vannak, akik csupán a hibáira emlékeznek, akik ez alapján ítélik meg ’Zubi’ teljesítményét. Azonban egyet elfelejtenek: arra nem akarnak emlékezni, amikor a csatár hagy ki ajtó-ablak helyzetet, mert az nem olyan feltűnő. Ha a kapus követ el hibát, hoz rossz döntést, akkor nincs aki korrigálja azt, már csupán a szerencsében, a kapufában bízhat. Számtalan alkalommal esett ennek áldozatul Zubizarreta, aki ezzel együtt is korszakos zseniként vonult be a Bilbao, az FC Barcelona és a spanyol válogatott históriás könyvébe. Megmondom őszintén, ha megengednek a Kedves Olvasók egy kis személyes véleményt, nekem mindig is a kedvencem volt, mindig is kiváló kvalitású kapusnak tartottam, s tartom ma is. Sok esetben igazságtalannak tartottam a vele kapcsolatos véleményeket, s igyekeztem a pozitívumait kiemelni.
Andoni Zubizarreta nyolc idényt töltött el a Blaugrana csapatánál, amelyek között akadt sikeres, és kevésbé eredményes periódusa is. Amikor a Bilbaótól megérkezett, a szárnyait bontogató legenda volt, amikor 1994 nyarán eltávozott a katalán fővárosból, már egy tekintélyes eredménysorral rendelkező, legenda volt. 33 évesen a legjobb korban volt, hiszen a kapusoknál ez még nem jelent „öregséget”. Nem csoda hát, hogy a csukáját nem szögre akasztotta, hanem a Valencia CF szolgálatába állította – tudása és rutinja minden darabjával. emellett a Selección Espanyolában is megtartotta az első számú kapus szerepkörét, egészen 1998-as visszavonulásáig. A franciaországi világbajnokság jelentette számára a sportkarrierje végét: nem csupán a válogatottól, de a Valenciától is búcsúzott. Minden sorozatot figyelembe véve Zubizarreta 833 alkalommal állt a gólvonal előtt a klubcsapataiban (ebből az FC Barcelonában 410 mérkőzés jutott neki), emellett 126-szor védte a spanyol válogatott kapuját.

1994-es búcsúja a Klubtól egy egészen ronda történet volt, aminek középpontjában Johan Cruyff állt. A holland szakember meg volt arról győződve, hogy a kapusnak ugyanolyan jól kell bánnia a labdával, mint egy mezőnyjátékosnak. Azaz: lábbal tökéletesen kell együttműködnie a mezőnyjátékosokkal. Zubizarreta esetében ezt nem látta biztosítottnak, ezért a Milantól elszenvedett 4-0-s vereség egyik okát a kapus személyében látta. Azonban ilyen kapust nem talált a piacon, ezért az elüldözött Zubizarreta helyére a La Masía neveltjét, Carles Busquets-et állította, aki jól bánt lábbal a labdával, azonban kézzel már kevésbé. Magyarán: jól tudott passzolni, de a védésekben már korántsem közelítette meg baszk elődjét. Na igen, az idő nem a holland szakembert igazolta, akinek 1996 májusában hasonló módon kellett elhagynia az FC Barcelonát, miképpen ő elbánt Zubizarretával. De, ez már egy másik történet.

Visszatérés az egykori sikerek színhelyére

Aktív pályafutásának befejezése után sem szakadt el szeretett sportágától, és imádott klubjaitól. Előbb az Athletic Bilbaónál vállalt sportigazgatói tisztséget, majd 2010-ben már Sandro Rosell elnöki csapatában találjuk. Miután pedig Rosell-t az FC Barcelona elnökévé választották, Zubizarreta lett a Katalán Óriás sportigazgatója. Ebben a szerepkörben egykori csapattársát, Txiki Begiristáint váltotta, aki Laporta időszakában töltötte be ugyanezt a tisztséget.

Sokan kételkedtek az egykori kapus újbóli szerepvállalásában, azonban meg kell hagyni: ezt a posztot is ugyanolyan profizmussal és eredményességgel művelte, mint a védést, a kapuskodást. 2015. január 20-i menesztéséig olyan kiváló játékosok leigazolását „vezényelte le” – a teljesség igénye nélkül -, mint Neymar, Luis Suárez, Marc-André ter Stegen, Claudio Bravo, Jordi Alba vagy éppen Ivan Rakitic. Határozottan jobb szerződéseket sikerült tető alá hozni, mint a megelőző időszakban. Neymar esetét nem venném ide, hiszen abban Rosell játszotta a főszerepet, Zubizarretának nem sok rálátása volt az ügyletre. Munkáját végig a szakmaiság, a Klub érdekei mozgatták, s amikor látta, hogy a helyzete tarthatatlanná vált, elfogadta a klubvezetés döntését.

Máig nem tudhatjuk, hogy mi történt azokban a 2015. január közepi napokban, amikor Bartomeu bejelentette ’Zubi’ leváltását, az előrehozott elnökválasztás lebonyolítását, de egy tény: ettől a pillanattól kezdve a Csapat mintha megtáltosodott volna, s meg sem állt a trófeákig. Minden bizonnyal a kettőnek egymáshoz sok köze nem volt, Zubizarreta csupán „elvitte a balhét”. Manapság pedig az Olympique Marseille csapatánál tölti be ugyanezt a pozíciót.

Andoni Zubizarreta megítélése nem egyértelmű. Nagyon sokan korszakos zseninek, kiváló képességű portásnak, meghatározó egyéniségnek tartják. Vannak, akik „potyakapusnak” tekintik. Magam azok sorába tartozom, akik mindig is kedvelték, szerették a játékát, elismerték professzionalizmusát, kiemelkedő képességeit. Persze, voltak hibái, rossz kijövetelei, negatív végkifejletű döntései. De kérdem én: kinek nem voltak? Csak ha egy csatár öt zicceréből hármat a lelátóra lő, egyet a kapusba, egyet a hálóba, az mégse olyan feltűnő, amikor a kapus – utolsó mentsvárként – a gólvonalon téved. Tudta ezt ’Zubi’ is, viselte is ennek terhét. Azt azonban senki sem vitathatja el tőle, hogy a Dream Team sikerei nélküle nem következtek volna be.