Ferrán Olivella Pons

Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Ferrán Olivella – a korszakos védelmi oszlop

Az 1950-es – ’60-as évek csapata, és azon belül a hátvédsora bővelkedett meghatározó egyéniségekben. Nemcsak a támadószekciót, hanem a hátsó sort is kiemelkedő futballisták alkották, akik nemcsak saját csapatuk, hanem a spanyol válogatott alapemberei is voltak. Ezen labdarúgók közé tartozott a katalán származású, barcelonai születésű Ferrán (Fernando) Olivella is, aki teljes profi pályafutását az FC Barcelona egyesületének szentelte. A Blaugrana nevelőegyesületeként funkcionáló Espana Indústrialban kezdte megismerkedését a labdarúgással szervezett keretek között. Ezt megelőzően már szerepelt az El Poble-sec kölyökcsapatában, ahol azonban még csak játékos keretek között ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival. Már ekkor is kiviláglott erős, robosztus testfelépítése, ami kijelölte számára a csapaton belüli helyét: a védelem tengelyének meghatározó alakja lett, aki nem ismert elveszett labdát, s mindig határozottan állt a lábán. A Barçában is elsősorban a középhátvéd posztján tűnt fel, a széleken nem igazán tudta kamatoztatni tudását – ahhoz nem rendelkezett kellő gyorsasággal. Pályafutása utolsó harmadában pedig az a megtiszteltetés érte, hogy Joan Segarrát követve a Blaugrana csapatkapitányi tisztségét is betölthette. 1964 és 1969 között viselte a kapitányi karszalagot, mint a csapat doyanje, és egyik legendás alakja.

Olivella 1953-ban került az Espana Indústrial utánpótlás-bázisára, amely ekkoriban a Barça nevelőegyesületének számított. A következő három esztendőben itt csiszolódott, pallérozódott a fiatal tehetség tudása, viszont 1954 nyarától már a felnőtt csapat keretéhez tartozott. Ebben a két idényben még bajnoki mérkőzések alkalmával nem lépett pályára a felnőtteknél, de egyre többet edzett a Puppo és Plattkó Ferenc trenírozta legénységgel. Így az ifjú titán testközelből figyelhette a korszakos zsenik játékát, edzésmódszereit, hogy azokat elsajátítva a későbbiekben hasznosítani tudja. Olivella pedig kiváló alany volt az edzők számára: csendes, szerény és alázatos személyisége fogékony volt minden edzői tanácsra. Csakúgy, mint számtalan katalán kortársa szerencsésnek érezte magát, amiért a Blaugrana mezét viselhette. Minden mérkőzésén, minden mozdulatán érződött a Klub iránti tisztelet, és hűség. Épp ezért soha meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja szeretett Klubját: ahol elkezdte profi pályafutását, ott is fejezte be.

Miután az Indústrial csapatában megszerezte a kellő alapokat, izomzata megfelelő módon megerősödött, 1956 nyarán végleg a felnőtt csapat keretéhez csatlakozott. A Primera Divisiónban 1956. szeptemberében a CA Osasuna elleni 2-0 arányú győzelem alkalmával mutatkozott be, s ezt követően a szezon egészében a védelem egyik alapemberének számított. Három mérkőzés kivételével minden bajnokit végigjátszott a Balmanya által trenírozott gárda tagjaként. Figyelemre méltó teljesítmény ez egy újonctól, aki első szezonját játssza az első vonalban. Ugyanakkor a tehetség kibontakozásának nem szabad gátat vetni, így nem csoda, ha a szakvezetés biztosította a bizalmáról a remek képességekkel megáldott Olivellát. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a kiváló hátvéd élt a bizalommal: minden mérkőzésen igyekezett kihozni magából a legjobbat. Minden idegszálával azon volt, hogy megakadályozza az ellenfelet a góllövésben, amit elsősorban a szabálytalanságok elkerülésével próbált megoldani. Beszédes adat, hogy pályafutása során egyetlen alkalommal sem jutott a kiállítás sorsára, ami egy középső védőtől megsüvegelendő, remek teljesítmény.

Ezt a megbízható formáját hozta a következő két idényben is, amikor nélküle szinte elképzelhetetlen volt a kezdőcsapat Barcelonában. A katalán mester teljesen megbízott benne, aki a védelem közepén Segarrával áthatolhatatlan falat alkotott az ellenfél támadói előtt. A két zseniális középhátvéd tökéletesen oldotta meg feladatát, így adva biztonságot a csapat egészének. Nem ők tehettek róla, hogy a bajnoki idények végére nem maradt esélye a csapatnak az aranyérem megszerzésére. 1957-ben pedig elérte első jelentős sikerét is a csapattal, amikor a Spanyol Kupa döntőjében 1-0 arányban legyőzték az Espanyol gárdáját. A döntőt végigjátszva Olivella teljes mértékben magáénak érezhette a sikert. A fináléban a Brugué – Segarra – Olivella – Vergés hátvédsor szerepelt, ami az évtized közepétől igazán „klasszikusnak” volt mondható. Egyedül Bruguét váltja majd fel az ’50-es évek végén „Foncho”, aki a jobbhátvéd poszton kihagyhatatlan láncszem a ’60-as esztendőkben.

Amikor az ’50-es évek Barçájáról olvasunk, mindig a kiváló támadósorról áradoznak a könyvek, az írások. Tény: Kubala, Kocsis, Luis Suárez, Evaristo voltak a gólok felelősei, de stabil védekezés nélkül a sikerek, az eredmények nem biztos, hogy jöttek volna. Épp ezért igazságtalan a futball, hogy a védelem oszlopairól sokkal rövidebb, sokkal minimálisabb terjedelemben emlékezik meg a szakirodalom. Épp ezért éreztem magam késztetést arra, hogy Olivelláról, vagy egy másik írásban Seguerről, Segarráról külön is megemlékezzek. Mert nélkülük a Csapat félkarú „óriás” lehetett volna, s nem biztos, hogy sikerült volna elérni ugyanezeket az eredményeket. Olivella egyike azon játékosoknak, akiknek nagyságát nem értékelik kellően a Barça szurkolói. Igaz, meglehetősen keveset is tudunk róla. Ugyanakkor, ha egészséges volt, és csapata rendelkezésére állhatott, edzői mindig számítottak rá, és a kezdőcsapatba állították. Így volt ez Plattkó és Balmanya idején, majd Herrera is alapemberként számított rá. A hatvanas években pedig edzők jöttek, mentek, de ő állandó kezdő volt a csapatban. Mondhatni: ő képviselte az egyik állandóságot a folyamatos változások közepette.

Idény	Meccs / Gól	Játékperc	Válogatott
1956/57	27/0	2430	2
1957/58	20/0	1800	0
1958/59	26/0	2340	1
1959/60	20/1	1800	3
1960/61	14/0	1260	0
1961/62	3/0	270	0
1962/63	2/0	180	0
1963/64	29/0	2599	6
1964/65	28/0	2520	3
1965/66	27/0	2430	3
1966/67	11/0	990	0
1967/68	3/0	270	0
1968/69	5/0	450	0
Összesen	215/1	19339	18/0

Pályafutását sajnos sérülések kísérték végig, s ez megnehezítette a dolgát. Az 1961-1962-es szezon elején összeszedett súlyos izomsérülését nem sikerült egykönnyen kihevernie: szinte két teljes idénye ráment a rehabilitációra, és a tökéletes gyógyulásra. Más játékos talán feladta volna egy ilyen hosszú kihagyást követően, Olivellát azonban erősebb fából faragták. 1963 őszén visszatért a csapatba, és régi fényében ragyogva kápráztatta el játékával a közönséget. Szomorú pillanata volt pályafutásának az is, hogy húzódás miatt ki kellett hagynia az 1961-es BEK-döntőt. Ki tudja, ha ő a pályán van, talán másképp alakul a berni döntő? Ezt sosem tudjuk meg, mint ahogy azt sem milyen hatással volt ez a csapategységre. Nélküle vesztette el a csapat története első BEK-fináléját.

Az ’50-es évek végén a Klub vezetése megelégelte a viszonylagos sikertelenséget, így újfent az edzőváltás mellett döntött. A katalán Balmanya helyére az argentin származású Helenio Herrerát nevezte ki trénernek, akinek két éves regnálása alatt újra beköszöntöttek a sikerek a Camp Nou-ba. Győzelmek, bajnoki címek, spanyol kupa-győzelem, nemzetközi kupákban elért sikerek fémjelezték ezt a két esztendőt. Herrera rehabilitálta Kubalát, akit elődje már „öregnek” tartott ahhoz, hogy a rendszeres kezdőben adjon neki helyet. Az új edző új stílust, új edzésmódszereket alkalmazott a felkészülés során, aminek az eredményei is meglettek.

Az új trénernél Olivella továbbra is alapembernek számított, akinek megbízhatósága nyugalmat és biztonságot kölcsönzött a csapat hátsó alakzatának. A Segarra – Olivella kettős legendás párost alkotott a maga korában; mindketten éltek-haltak a gránátvörös-kék színekért, így minden meccsen a maximumot kihozva magukból segítették szeretett Klubjukat. Ha mindketten a pályán voltak, a csapat nem ismert lehetetlent, nem volt előttük megoldhatatlan feladat, legyőzhetetlen ellenfél. Ez főleg az 1958/59-es idényben volt igaz, amikor 30 bajnokin 92 kapott gól mellett csupán 26 szerzett találatot jegyeztek az ellenfelek. Ebben a Liga legjobbja lett a csapat, nem véletlenül hódították el újra a bajnoki aranyérmet. Az Olivellával felálló védelem pedig sok esetben átjárhatatlannak bizonyult: a kiváló hátvéd összesen 26-szor lépett pályára az idényben, gólt nem sikerült elérnie, de annál több támadását akasztotta meg. A bajnoki cím megszerzése mellé a csapat begyűjtötte a Copa Generalísimót is: a madridi döntőben 4-1 arányban múlták felül a Granada együttesét. A kupadöntő egyik hőse a duplázó Kocsis Sándor volt, de Olivella is kiváló teljesítménnyel járult hozzá az újabb kupasikerhez.

Az 1959/60-as idényben a csapatnak sikerült megvédenie az elmúlt évadban megszerzett bajnoki elsőségét, még ha nehezebben is. Az idény végén a Barça és a Real Madrid között pontegyenlőség alakult ki, de jobb gólkülönbségével a katalánok lettek a „kedvezményezettek”. Ebben a szezonban Olivella 20 bajnokin lépett pályára, s ekkor érte el pályafutásának egyetlen találatát is: a 22. fordulóban a Las Palmas elleni győzelem (8-0) alkalmával. Emlékezetes mérkőzése volt ez pályájának. Védőmunkájával számtalan góltól mentette meg csapatát, s járult hozzá a csapat, illetve Ramallets sikereihez.  A védelem ebben a szezonban is brillírozott, csupán 28-szor hibázott, elöl viszont a csatárok – Kocsis, Evaristo, Luis Suárez, Kubala – számolatlanul ontották a gólokat, és meg sem álltak 86 bajnoki találatig.

Ebben a szezonban a csapat két nemzetközi kupasorozatban is érdekelt volt. Folytatódott az 1958 őszén elkezdődött VVK-sorozat, ill. spanyol bajnokként elindulhatott a BEK-ben is. A meglehetősen zsúfolt versenynaptár, és túlzott igénybevétel ellenére a csapat kiválóan helyt állt ezeken a frontokon is. A BEK-ben az elődöntőben a korábbi évek sikercsapata, a Real tudta csak megállítani a katalánokat, míg a VVK-ben sikerült megvédeni az előző kiírásban elnyert címet. Olivella a VVK-sorozatban a döntő két felvonásán volt a pályán, s teljesítményével döntően hozzájárult az angol Birmingham City felett aratott győzelemhez.

A két sikeres évad ellenére a csapat és Herrera kapcsolata súlyosan megromlott, így a szakvezetőnek 1960 nyarán távoznia kellett a csapat éléről. A következő esztendőben egyedül a BEK fináléjába való jutás jelentett sikert, azonban a trófea Guttmann Béláék kezében kötött ki.

Ferrán ennek a nagy pillanatnak és az egész idénynek sem lehetett „aktív” résztvevője, hiszen sérülése ebben megakadályozta. A katalán középhátvéd így csak „lélekben” lehetett társaival, s a pálya széléről mérgelődhetett a végső sikerek elmaradásán. A következő két szezont szinte teljes egészében kénytelen volt súlyos sérülése okán kihagyni, s majd csak az 1963/64-es szezonban térhetett vissza a csapatba. Ekkor viszont újfent a védelem alapembere lett, s – egy kivételével – minden bajnokit végigjátszott a katalán csapattal.

Csapatkapitányként, hűségesen

1964 nyarán visszavonult az aktív pályafutástól Joan Segarra, a csapat addigi kapitánya. A klubvezetés, a játékosok számára kézenfekvő döntés volt, hogy helyére egy másik legendás hátvédet, a sok győzelemmel megvívott harcot átélő Olivellát tegyék meg „csékának”. Így lett öt idényen keresztül a csapat vezére a pályán a kiváló középhátvéd, annak ellenére is, hogy utolsó két idényében már kevés alkalommal jutott szóhoz a kezdőcsapat tagjaként.

 Aktívan, tevékenyen az 1964-1967 közötti idényekben volt részese a csapat eredményeinek, amelyek azonban a várakozásoktól messze elmaradtak. A csapat nem tudta megközelíteni az 1950-es évek sikereit, jó lehet, ez nem elsősorban Olivellán múlott. A ’60-as években a tehetséget nem kísérték a pályán sikerek: ezt tökéletesen példázza az a tény is, hogy szinte minden szezonban más és más edző ült a csapat padján, így állandóságot, eredményességet nehezen is lehetett volna elvárni. Hiába voltak jó játékosok a csapatban, igazi vezéregyéniség, „sztár” nem emelkedett ki a csapattagok közül. Nem volt egy Kubala a csapatban, aki azt a pluszt adta volna, ami a végső sikerekhez elengedhetetlenül szükséges volt.

Amíg Olivella volt a csapatkapitány egy spanyol kupát (1968) és egy VVK-győzelmet (1966) ért el a Blaugrana; a Primera Divisiónban nem sikerült a csúcsra jutni. A bajnoki dobogó második-harmadik fokán is álltak, s egyszer a 6. helyen is végeztek, de az aranyérmet nem sikerült megszerezni.

A „Vörös Fúria” tagjaként

A „Selección Espanyola” tagjaként Olivella 18 alkalommal képviselte a Barçát. A nemzeti tizenegyben történő bemutatkozására 1957. március 31-én került sor egy Belgium – Spanyolország (0-5) mérkőzés alkalmával. Pályafutásának csúcspontja is a „La Fúria Roja”-hoz kapcsolódik. Az 1964-es Európa-bajnokság négyes döntőjét Madridban rendezték, ahol a spanyol csapat elődöntőbeli ellenfele Magyarország volt. Az 1964. június 17-én lejátszott elődöntőn a következő felállásban léptek pályára a csapatok:

Spanyolország: José Ángel Iríbar – Rivilla, Ferrán Olivella, Calleja, Zoco, Josep María Fusté, Amancio Amaro, Jesús María Pereda, Marcelino, Luis Suárez, Lapetra. Szövetségi kapitány: Josep Villalonga
Magyarország: Szentmihályi Antal – Mátrai, Mészöly Kálmán, Sárosi, Nagy, Sipos, Bene Ferenc, Komora Imre, Albert Flórián, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté. Szövetségi kapitány: Baróti Lajos.

Az elődöntőt a spanyolok nyerték, hosszabbítás után. A vezetést a Barça-játékos, ‘Chus’ Pereda révén a 35. percben szerezték meg a spanyolok, majd a 84. minutumban Bene Ferenc egyenlített. A hosszabbítás 25. percében a madridi Amancio Amaro találata azonban a döntőt jelentette a spanyol csapat számára.

A döntőre 1964. június 21-én ugyancsak a Santiago Bernabéu-stadionban került sor, ahol a Szovjetunió együttese volt az ellenfél. A győzelmet, s ezzel együtt az Európa-bajnoki címet a spanyol válogatott szerezte meg, miután 2-1 arányban legyőzte a szovjeteket. A gólokon Pereda (6.), Marcelino (84.), ill. Huszajnov (8.) osztoztak. A győzelmet követően a díjátadón Olivellának jutott az a nemes, és történelmi pillanat, hogy először emelhette magasba az Európa-bajnokságért járó serleget. Ugyanis a Barça csapatkapitánya egyben a „Selección Espanyola” kapitányi karszalagját is viselte. Felemelő pillanata volt ez aktív pályafutásának: egy vérbeli katalán játékos, a madridi Bernabéuban, Franco „orra” előtt abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a spanyol nemzeti tizenegy csapatkapitányaként elsőként emelhette a magasba az Európa-bajnoki címért járó hatalmas serleget! Nem állunk messze a valóságtól, amikor azt gondoljuk: némi elégtételt is érezhetett ebben a pillanatban a katalán hátvéd.
A nemzeti válogatottól 1965. december 8-án búcsúzott, egy Anglia elleni vesztes (0-2) mérkőzés alkalmával.

Pályafutásának utolsó két idényében már nem igen kapott lehetőséget, s 1969 nyarán végleg visszavonult az aktív pályafutástól, azonban a Klubot, a színeket nem hagyta el. 1989 és 1993 között, Núnez elnöksége idején tagja volt a Junta Directívának, azaz a klub igazgatóságának, így tevékeny részt vállalt a Dream Team korának sikereiből is. Tanácsokkal látta el a szakvezetést és támaszt nyújtott a korszak zseniális futballistáinak. Azóta is rendszeresen megnyilatkozik, véleményt formál a Barça életével, sikereivel kapcsolatos történésekről, részt vesz a Klub különböző rendezvényein. Emellett rendszeresen feltűnik Barcelona forgalmasabb helyein. Nem tudott és nem is akart elszakadni attól a klubtól, mely több mint másfél évtizedig élete meghatározó része volt, mely sokat adott neki, de ezt mindig kiváló játékkal, lojalitással és emberséggel viszonozta.

Számtalan legenda, köztük aranylabdás játékosok, világhírű klasszisok közt olyan emberek is meglapulnak, mint Olivella. Nagyszerű játékos volt, de igazán felbecsülhetetlenné, klasszissá gránátvörös-kékben megöregedő szíve tette. Nekünk az a dolgunk, hogy áhítattal figyeljünk még ma is intő szavaira, megfogadjuk tanácsait, és tisztelettel elevenítsük fel sikereit. Köszönjük Ferrán! 

Névjegy:

Teljes neve:	Ferrán Olivella i Pons
Születési idő, hely:	1936. június 22. El Poble-sec, Barcelona
Halálának ideje, helye:	–
Posztja:	középhátvéd
Nevelőegyesülete:	Espana Indústrial
Klubjai:	FC Barcelona (1954-1969, 215/1)
Válogatottság:	katalán (2/0)
	spanyol (18/0)