Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Joan Segarra – „El Gran Capitá”

Bonaparte Napóleon mondta egykoron: „A nagy emberek meteorok, akik felemésztik önmagukat, hogy fénnyel árasszák el a világot.” Azt gondolom, ez egy nagyon találó mondás, amikor a Blaugrana egyik halhatatlan játékosáról, a zseniális hátvédről, a kiváló csapatemberről beszélünk. Vannak, voltak a Barcelonának kiemelkedő kvalitású labdazsonglőrei, korszakos egyéniségei, de kevesen mondhatják el magukról, hogy hasonló magasságokba emelkedtek, mint Segarra. Nemhiába lett a beceneve is, „El gran capitá” – „A nagy kapitány”. A jelző többféleképpen is érthető. Egyrészt, egy NAGY csapat kapitánya volt. Másrészt, Ő maga is maradandót, örök életre emlékezeteset alkotott. Amikor végigtekintünk eredménysorán, a vezetésével elért sikerek során, azt látjuk: egy nagy korszak nagy játékosa volt. Kapitánya volt annak a csapatnak, amelyet Kubala László, Luis Suárez, Evaristo de Macedo, Kocsis Sándor, Tejada, Ramallets és a többi nagyság neve fémjelzett. Ebben a csapatban megtiszteltetés volt viselni a csapatkapitányi karszalagot, egy ihletett állapot, egy ajándék. Joan Segarrának ez megadatott: 1955 és 1964 között – amikor pályára lépett – az ő vezetésével vonultak a katalán csapat játékosai a zöld gyepre.

A „cséká” tisztsége különleges bizalmat jelentett, hisz az előző évek sikereinek egyik legfőbb letéteményesétől, César Rodrígueztől, ill. Mariano Gonzalvo III-tól örökölte azt meg. Látva a kapitánysága idején elért sikereket biztosan kijelenthető: megfelelő kezekben volt a csapat irányítása. Segarra nemcsak az edzők „meghosszabbított” karja volt a pályán, hanem egy olyan központi személyiség, akit a társak nemcsak, hogy elfogadtak, de – bizonyos szempontból – fel is néztek rá. Pedig nem volt egyszerű dolga ennyi korszakos zseni közül kiemelkedni, és vezérszerepre törni. Hisz ilyenkor szokott megtörténni, hogy sok kicsi „Napóleon” akad egy csapaton belül, ami a közösségi lét, az egység rovására megy. Szerencsére, ez nem történt meg.

Zseni születik

A zseniális katalán játékos 1927. november 15-én született Barcelonában, és 80 éves korában, 2008. szeptember 3-án a Girona tartománybeli Taradellben hunyt el. A labda iránti szeretetét már kisgyermek korában magába szívta: rendszeresen rúgta a bőrt otthon, és a vele egykorú fiúkkal. Sokkal inkább lekötötte a „bőrgolyó” iránti figyelem, mint a tanulás szépsége, így nem lehetett kérdéses, hogy útja a zöld gyep felé fog vezetni. Szinte minden szabad percét a grundon töltötte, ahol pajtásaival focizhatott, csiszolhatta tudását és technikáját. A fiatalkori elköteleződésnek aztán meglett az eredménye: előbb a Sansense, majd a San Pol ifjúsági csapatainál folytatta pályafutását. Mindkét csapat a Villafranca „fiókcsapatának” tekinthető, ahol a tehetséges fiatalokat tanítják, okítják. Innen vezetett az útja a Villafranca együtteséhez az 1940-es évek második felében.

Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy Segarra a középpálya, ill. a védelem közepén tud a leghasznosabb lenni a csapatai számára. Mint középső védő, rajta nyugodott a védelem irányításának a feladata. Ehhez kiváló helyezkedésre, ill. tökéletes térlátásra volt szükség a pályán. Tulajdonképpen ő volt a kapocs a kapus és a középső pályarész között. Határozott, kemény védő volt, aki aktív pályája során mindössze egyetlen alkalommal került a kiállítás sorsára bajnoki mérkőzésen: 1952. október 19-én egy FC Barcelona – Racing Santander (3-1) mérkőzés alkalmával. Ezen túlmenően minden mérkőzését végigjátszotta, ami azt jelenti, hogy keménysége, határozottsága soha nem lépte túl a fair play szabályait, nem ment át durvaságba.

Fejlődésére, és megbízható teljesítményére a katalán főváros elsőszámú csapatánál is felfigyeltek, így 1949 nyarán előszerződést kötöttek vele, azonban még egy évet a Villafrancánál töltött, s hivatalosan csak 1950 nyarán került a katalán óriáshoz.

A legjobbkor a Blaugranában

1950 nyarán jelentős változások következtek be a Blaugrana életében. Az uruguayi Enrique Fernándezt a csehszlovák származású Fernando Daucík váltotta a padon, ill. ekkor került a Klub alkalmazásába a következő évtized meghatározó alakja, Kubala László. Rajtuk kívül ekkor mutatkozott be Gustavo Biosca, Eduardo Manchón, Vila Soler, azaz a következő éveket alakító legendás labdarúgók. A gyökeres változások eredményeként egy addig nem látott sikerkorszak vette kezdetét, amelynek Segarra aktív részese volt.

Már a bemutatkozására is egy máig emlékezetes mérkőzésen került sor, olyan meccsen, amiről sok játékos csak álmodhat. Mondhatjuk: ez egy jel volt, a következő másfél évtized sikereinek előjele. 1950. szeptember 14-én a Les Corts-ban rendezték meg az 1950/51-es szezon első „klasszikusát”, amelynek keretében Joan Segarra debütált a gránátvörös-kék mezben. Telt ház előtt a harmadik forduló rangadóján a Barça 7-2-re „lemosta” a Real Madridot. Az emlékezetes mérkőzés góljait Mateu Nicolau Gar (9. 56.), César Rodríguez (14.), Marcos Aureli (39. 88.), Gonzalvo III (62.) és Estanislao Basora (82.) szerezték. A másik oldalon Luis Molowny (15.) és García González (66.) voltak eredményesek.

Nem állok messze az igazságtól, amikor azt mondom: minden Barça – játékos ilyen debütálásról álmodik. Segarra a folytatásban is kiemelkedőt nyújtott, így bemutatkozó szezonjában 23 bajnokin lépett pályára. A katalán védő első szezonjában már a védelem központi alakjává, nélkülözhetetlen tagjává emelkedett. Ritkaság ez, de nem meglepő. A kortársak szerint nagyon rövid időn belül beilleszkedett a csapat játékrendszerébe, s vált a védelem irányítójává.

A következő szezonokban az elsőhöz hasonló megbízható teljesítményt nyújtva játszotta be magát a kezdőbe, és lopta be magát a szurkolók szívébe. Kiváló munkájára a válogatottnál is felfigyeltek, így került sor bemutatkozására a Selección Espanyolában 1951. június 17-én a Svájc – Spanyolország (0-0) mérkőzésen. Az 1951/52-es szezonban aztán tovább folytatta szárnyalását a Barcelonával: olyan szezon részese volt, amelyre a világ végezetéig emlékezni fognak a Barça szurkolói. A katalán csapat impozáns játékkal, gólokban gazdag mérkőzéseken mindent megnyert, amit meg lehetett nyerni abban az idényben. A bajnokságot végig vezetve hódította el, a Spanyol Kupában megvédte előző idényben elnyert elsőségét, s így a csapat vitrinjébe került a Copa Eva Duarte (spanyol szuperkupa) is. Emelett a csapat két nemzetközi kupában is győzni tudott: a Copa Latina és a Martini-Rossi Kupa serlege is a Barça vitrinjébe került. S ezekben a sorozatokban Segarra kihagyhatatlan volt a csapatból, bár a szezon középső részén összeszedett egy kisebb sérülést, így jó pár meccset ki kellett hagynia. A kupadöntőkön nem is tudott szerepelni, így csupán a Martini-Rossi Kupa fináléjában volt a pályán. Ettől függetlenül aktív résztvevője volt az „Ötkupás Barça” páratlan sorozatának.

A következő idényben a csapat és Segarra is ott folytatta, ahol az előző szezon végén abbahagyta. A bajnokságban briliáns játékkal menetelt előre a gárda, és a Spanyol Kupa küzdelmeiben is hasonló volt a helyzet. A kupában

végig egyenletes játékot mutatott a csapat: magabiztosan jutott el a fináléba, ahol az Athletic Bilbao volt az ellenfél. A döntő végén 2-1 arányban a katalánok bizonyultak jobbnak, így 1952 után másodszor is sikerült a hazai duplázás: a bajnoki cím mellé megszerezte a csapat a kupagyőzelmet is. Emellett a Martini-Rossi Kupában is sikerült újra a csúcsra jutni, aminek köszönhetően megint csak egy kimagaslóan sikeres esztendőt tudhatott magáénak az együttes. És ebből Segarra maximálisan kivette a részét: 21 bajnokin lépett pályára, míg a kupában a csapat mind a hét mérkőzését végigjátszotta. Tökéletesen irányítva a védelmet járult hozzá a csapat sikereihez.De nemcsak irányította a védelmet, hanem maga is keményen küzdött minden mérkőzésen. Magabiztossága nyugalmat árasztott a pályán, és pozitív hatással volt játékostársaira. Ezen tényezőnek is nagyban köszönhetők a Daucík-korszak lenyűgöző sikerei. A győzelmekhez nemcsak a csatárok kimagasló teljesítményére volt szükség, hanem a védelem magas szintű produkciójára is, amelyet Segarra odaadó munkája emelt ilyen hatékonnyá.

Az 1953/54-es szezonban a csapatnak nem sikerült megvédenie egyik címét sem: a bajnokságban a második helyen végzett a Real Madrid mögött, míg a spanyol kupában a döntő jelentette a végállomást a Blaugrana számára. A Copa Generalísimo fináléjában a Valencia 3-0-ra legyőzte a katalánokat; a meccset Segarra végig a pályán töltötte. Ebben a sorozatban volt először eredményes a Barçában: a nyolcaddöntő első mérkőzésén, 1954. május 2-án az FC Barcelona – Deportivo La Coruna összecsapáson ő szerezte csapata negyedik találatát. Történelmi pillanat volt ez is: a kiemelkedő játékos sikeres pályafutásának egyik mérföldköve.

„A kupadöntők királya”

Segarra pályafutása során a Blaugrana hét Spanyol Kupa – döntő résztvevője volt, amiből hat alkalommal a középhátvéd is a pályán segítette csapatát a 90 perc során. A hét fellépésből hatszor győztesen hagyhatta el a pályát Segarra és a csapat, mindössze egyetlen alkalommal vesztettek – 1954-ben a Valenciával szemben. Az alábbi kis táblázatból megtudhatjuk e döntők eredményeit; a csillag jelzi, hogy Segarra mely meccsen nem lépett pályára.

Időpont	A döntő párosítása	Végeredmény
1951-05-27	FC Barcelona – Real Sociedad	3-0
1952-05-25	FC Barcelona – Valencia CF	4-2 (h. u.)*
1953-06-21	FC Barcelona – Athletic Bilbao	2-1
1954-06-20	FC Barcelona – Valencia CF	0-3
1957-06-16	FC Barcelona – RCD Espanyol	1-0
1959-06-21	FC Barcelona – Granada CF	4-1
1963-03-23	FC Barcelona – Real Zaragoza	3-1

A döntők alkalmával Segarra gólt nem ért el, de védőmunkájával aktívan hozzájárult a győzelmekhez. Azon klasszis játékosok egyike, aki a legtöbb alkalommal léphetett pályára Spanyol Kupa – döntőben. A hét fellépésével csúcstartónak számít, amit a közeljövőben nem valószínű, hogy utolérnek, vagy megdöntenek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a hét fellépésből hatszor győztesen hagyhatta el a pályát, akkor az külön siker, példátlan sikersorozat. Olyan, ami egy korszakos zsenihez méltó.

A Blaugrana kapitányaként

1955 nyarán már César, és Mariano Gonzalvo III is befejezte aktív pályafutását, így új „csékát” kellett választani a játékosok közül. A keretnek számtalan kiváló tagja volt, de nem igazán lehetett kérdéses, kire bízzák a csapat irányítását a pályán. A legkézenfekvőbb megoldást választották, amikor a posztra legalkalmasabb személyt, Joan Segarrát tették meg kapitányuknak. Ő volt a csapat lelke, a legfőbb támasz, az egyik legmegbízhatóbb játékos, akit a nézők szerettek, az ellenfelek pedig elismertek, tiszteltek. 1955 nyarán a hatodik szezonját kezdte meg a Blaugrana felnőtt csapatában, és máris központi személyiség lett, egy igazi példakép, aki a pályán önfeláldozó volt, a magánéletben pedig szeretetre méltó.

Nemcsak új csapatkapitánya, hanem új edzője is lett a csapatnak az esztendőben. Az olasz származású Puppót egy szezon után menesztette a Klub vezetése, és a magyar származású legendás kapust, Plattkó Ferencet nevezték ki trénernek. Az edzőcsere nem jelentette egyben az eredmények javulását, viszont Segarra számára egy gólokban gazdag idényt hozott. A szezon mind a 30 fordulójában pályára lépett, és végre megszerezte pályafutásának első bajnoki találatait is. Az első bajnoki találatára mindjárt az első fordulóban sor került: az 1955. szeptember 11-én lejátszott Real Sociedad – FC Barcelona (1-2) mérkőzés 18. percében ő szerezte csapata első gólját, ami egyben a Barça első gólja is volt abban az idényben. Egy gólnál azonban nem állt meg, további hármat szerzett az idény során. Eredményes volt az FC Barcelona – Deportivo La Coruna (4-1, 4. forduló), a Barcelona – CD Alavés (3-1, 7. forduló), valamint a 23. körben megrendezett FC Barcelona – Real Valladolid (2-0) mérkőzések alkalmával. Segarra ebben a szezonban nemcsak a védekezésből vette ki aktívan a részét, hanem a kapu előtt is többször eredményes volt. Az pedig, hogy végigjátszotta a szezont, és minden mérkőzés minden percében a pályán volt különleges terhelhetőségének, és elnyűhetetlen szervezetének volt köszönhető. Csapatkapitányként az első szezonja igen kimagaslóra sikeredett, amit azonban a csapat sikerei nem követtek. Az idény során edzőcserére is sor került: Plattkót a korábbi legendás katalán játékos, Doménec Balmanya követte, aki egészen 1958 nyaráig edzette a Barçát.

A következő idényt egy súlyosabb sérülés törte ketté, amelyet a negyedik fordulóban a Real Jaén – FC Barcelona (1-2) mérkőzésen szenvedett el, s csak a 18. forduló során térhetett vissza a csapatba. A szezon utolsó harmadában már minden mérkőzésen alapembere volt a védelemnek, és a pályáról irányíthatta a katalánokat. A bajnokságban megint csak nem sikerült révbe érnie a csapatnak: öt ponttal lemaradva a Real Madrid mögött csupán a harmadik helyen végzett a Balugrana. A Spanyol Kupa küzdelmeiben azonban egészen a döntőig meneteltek a katalán klub játékosai, ahol a városi rivális, Espanyol együttesét 1-0 arányban legyőzték; a győztes találatot Sampedro érte el.

Egy esztendővel később az új szezont már sikerült végig a pályán töltenie Segarrának, sérüléséből tökéletesen felépült, így ismét csapata vezére lehetett. Az 1957/58-as szezon inkább a védekezésben nyújtott pótolhatatlan szerepéről szólt, semmint a góllövésről. Csupán egyetlen bajnoki gólt sikerült elérnie: az ominózus mérkőzésre 1957. október 20-án került sor, amikor hazai pályán az ő találatával győzték le a katalánok a Real Sociedad együttesét (1-0). Sajnos, a bajnokságban most sem sikerült a csúcsra jutni; megint csak a harmadik hely jutott a katalánoknak. A spanyol kupában sem sikerült megvédeni az előző évben elért elsőséget, azonban a hazai sikertelenséget sikerült kárpótolni a Klub történetének első európai kupagyőzelmével. A VVK 1956-58-as kiírását az FC Barcelona együttese hódította el, a döntőben a London XI csapatát legyőzve. A sorozat mérkőzéseiből Segarra két alkalommal lépett pályára: a döntő két találkozóján. Így kiváló védőmunkáját kamatoztatva járult hozzá az első nemzetközi sikerhez, ami némiképp feledtette a hazai porondon megélt viszonylagos sikertelenséget. A győzelem azonban nem mentette meg Balmanyát, akinek 1958 nyarán megköszönték a munkát. A katalán mester utóda az argentin származású tréner, Helenio Gavilán Herrera lett, akinek érkezésével újra „felvirradt” a Blaugrana napja.

Herrerának sikerült rendet tennie az öltözőben, újra a csapatba állította a Balmanya szerint már „kiöregedett” Kubala Lászlót, és új igazolásokat is eszközölt. Ennek keretében érkezett a klubhoz az „Aranycsapat” két meghatározó egyénisége, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. Velük alakult ki a következő három esztendő „legendás” támadó-kvintettje: Czibor – Kubala – Kocsis – Luis Suárez – Evaristo de Macedo. Ők öten tevékeny részt vállaltak a következő két esztendő bajnoki elsőségéből, az 1959-es Spanyol Kupa – győzelemből, ill. az 1961-es BEK-fináléba jutásból.

Az 1958/59-es szezon azonban Segarra szezonja is volt: végigjátszotta mind a 30 bajnoki meccset, és ezeken hat találatot ért el. A védelem oszlopának ez volt a legeredményesebb szezonja. Pályafutása egyetlen dupláját ebben a szezonban érte el: 1959. március 22-én a Real Betis – FC Barcelona (2-5) mérkőzés marad erről emlékezetes. Emellett eredményes volt a Sevilla – FC Barcelona (0-2, 4.), Bilbao – FC Barcelona (1-2, 20.), Celta Vigo – FC Barcelona (0-1, 20.) és az Atlético Madrid – FC Barcelona (1-1, 29.) mérkőzések alkalmával. Hat találattal járult hozzá a 96 Barça-gólt hozó bajnoki arannyal végződő szezonhoz Segarra, ami igazán kimagasló teljesítmény egy középhátvédtől. Hatalmas munkabírása, pályán mutatott alázata magabiztosságot és nyugalmat kölcsönzött a csapattársaknak. A „cséká” az öltözői rend helyreállításában is tevékeny szerepet vállalt, így maximálisan kivette a részét a sikerekből. Ugyanis a bajnokság mellett a hazai kupaküzdelmekben is a végső sikerig jutottak Herrera tanítványai: a döntőben a Granada együttesét verték magabiztos játékkal a katalánok. A döntő legjobbja Kocsis Sándor volt, aki két góllal terhelte meg az ellenfél kapuját.

Idény	Mérkőzés	Játékperc	Gólok	Válogatott
1950/51	23	2070	–	1
1951/52	16	1440	–	0
1952/53	21	1824	–	2
1953/54	25	2179	–	3
1954/55	28	2520	–	1
1955/56	30	2700	4	3
1956/57	15	1350	–	1
1957/58	27	2430	1	2
1958/59	30	2700	6	2
1959/60	24	2160	3	9
1960/61	15	1350	–	0
1961/62	19	1710	2	1
1962/63	15	1350	–	0
1963/64	11	990	1	0
Összesen:	299	26773	17	25

Az 1959/60-as bajnoki idényben megint csak egyik alapembere volt az együttesnek, hiszen a meccsek 80%-án pályán volt a kiváló katalán hátvéd, s ezen alkalmakkor háromszor volt eredményes. Először a Barça – Osasuna (6-0, 3. forduló) meccsen talált be, majd a Sevilla – FC Barcelona (0-3, 20.) találkozón, végül pedig az FC Barcelona – Real Zaragoza (5-0, 30.) összecsapáson. A bajnoki címet sikerült megvédeni az idény végén, aminek egyik kulcsfigurája volt Segarra, akinek magabiztos védőmunkája kevés kapott gólt eredményezett.

Csupaszív, fáradtságot nem ismerő játéka magabiztosságot kölcsönzött nemcsak Ramallets-nek, hanem a támadó alakzatnak is.

Az 1960/61-es idény meglehetősen hektikusra, fordulatosra sikeredett a Barça háza táján. A szezonnak a szerb származású Ljubisa Brocsics irányításával vágott neki az együttes, azonban a karakán szakvezetőnek nem volt ideje kitölteni szerződését a Klubnál, és 1961. áprilisban átadta a helyét a kantábriai születésű Enrique Orizaolának. Az edzőváltás megviselte a csapatot, amely a bajnokságban nem tudta megismételni az elmúlt években mutatott kiváló teljesítményét, azonban a BEK-ben sikerült eljutni a siker kapujáig. Segarra a sikernek tevékeny részese volt, annak ellenére, hogy csupán a Hamburger SV elleni elődöntő három mérkőzésén lépett pályára. Így nem lehetett a pályán a berni döntőben, ahol a Barcelona 3-2 arányú vereséget szenvedett a Benfica együttesétől. Ebben az idényben a bajnokikat tekintve is csupán 15 alkalommal lépett pályára, és gólt nem sikerült elérnie. Az egyre tapasztaltabb csapatkapitány lassan átadta helyét Sigfrid Gráciának. Ez nem azt jelentette, hogy Segarra a „másodhegedűs” szerepére lett kárhoztatva ettől az idénytől kezdve, hanem ketten osztoztak a középső védő posztján. Mindezt jól mutatja, hogy a következő idényben a bajnoki meccsek 2/3-ad részén a pályán volt, és két alkalommal eredményes is tudott lenni. Egyik gólját az 1962. január 14-én lejátszott Bilbao – FC Barcelona (3-2) mérkőzésen lőtte, a másikat pedig az 1962. március 11-i Atlético Madrid – FC Barcelona (1-1) találkozón.

A csapattal utolsó sikerét az 1962/63. évi idényben érte el, amikor a Copa Generalísimó küzdelmeiben újfent sikerült eljutnia a döntőig, ahol a Real Zaragoza felett 3-1-es győzelmet arattak a katalánok – Segarrával a pályán. Így a 36 esztendős „cséká” még egyszer magasba emelhette a kupagyőzelemért járó trófeát. De nemcsak a kupában, hanem a bajnokságban is rendszeresen pályára lépett a rutinos hátvéd, magabiztosságot, nyugalmat biztosítva a hátsó alakzatnak. Egyáltalán nem rajta múlott, hogy a csapatot elkerülték a sikerek, és pályafutása utolsó éveiben a bajnoki szereplésit nem kísérte siker. Ő maga mindent megtett alázatos munkával, hogy a korábbi évtized sikereit élhessék át a katalán szurkolók. Aktív pályafutásának utolsó szezonjában még egy alkalommal eredményes tudott lenni szeretett csapata mezében. Ezt a gólt pedig stílszerűen búcsúmérkőzésén érte el. 1964. április 25-én a bajnokság 30. fordulójában a Blaugrana a Real Betis Balompié otthonában lépett pályára, amelyet végül 3-2 arányban megnyert. Joan Segarra a mérkőzés 51. percében vette be a sevillai csapat kapuját, amivel 2-2-re alakította a mérkőzés állását. Ezzel a góllal búcsúzott el az aktív pályafutástól a korszakos zseni, a legendás középhátvéd, korának nagy tiszteletben tartott futballistája.

Az El Clásicókon

A kilenc idény alatt, amikor Segarra volt a csapatkapitány 18 bajnoki „klasszikust” rendeztek, amiből a katalán hátvéd tizenhárom alkalommal lépett pályára. Ezek a mérkőzések mindig is kiemelkedő presztízzsel bírtak a spanyol labdarúgásban, nem volt ez másképp Segarra idejében sem, sőt! A két csapat vérre menő, érzelmektől túlfűtött csatákat vívott a pályán, és néha azon kívül is. Ugyanakkor Segarra úriember volt a pályán, és igyekezett kordában tartani az érzelmeket.

Időpont		Eredmény
1955. 11. 13.	Real Madrid – FC Barcelona	2-1
1956. 03. 18.	FC Barcelona – Real Madrid	2-0
1957. 10. 13.	Real Madrid – FC Barcelona	3-0
1958. 02. 02.	FC Barcelona- Real Madrid	0-2
1958. 10. 26.	FC Barcelona – Real Madrid	4-0
1959. 02. 15.	Real Madrid – FC Barcelona	1-0
1959. 11. 29.	Real Madrid – FC Barcelona	2-0
1960. 03. 20.	FC Barcelona – Real Madrid	3-1
1960. 12. 04.	FC Barcelona – Real Madrid	3-5
1961. 03. 26.	Real Madrid – FC Barcelona	3-2
1962. 01. 21.	FC Barcelona- Real Madrid	3-1
1962. 09. 30.	Real Madrid – FC Barcelona	2-0
1963. 12. 15.	Real Madrid – FC Barcelona	4-0

A táblázatból jól látható, hogy azokon a mérkőzéseken, amikor Segarra is a pályán volt, mint „cséká”, jelentős fővárosi fölény alakult ki: kilenc Real Madrid-sikerrel szemben mindössze négy Barça-győzelem született. Nem mondható hát, hogy felettébb sikeres lett volna Segarra a „klasszikusok” során, amit azonban ő emelt fővel vett tudomásul.

A ’60-as évek első felében a két nagy csapatnak egy-egy korszakos alakja viselte a csapatkapitányi karszalagot. A gránátvörös-kékeknél Joan Segarra, míg a fővárosiaknál „Paco” Gento. Egy ilyen „clásícó” alkalmával készült az alábbi történelmi jelentőségű fotó, amely megörökítette a két legenda alakját. A két korszakalkotó zseni csinos lányokkal és szép virágcsokorral a karjukon látható.

Nagyszerűen szimbolizálja a két csapat nagyságát, eredményességét, meghatározó szellemiségét.

A válogatottban

Segarra 1951. június 17-én mutatkozott be a Selección Espanyolában, egy Svájc elleni idegenbeli mérkőzésen, amely 0-0 arányú döntetlennel végződött. Ezt követően rendszeresen meghívót kapott a válogatott keretbe, amelynek egészen 1962-ig tagja volt. A kiváló középhátvéd összesen 25 alkalommal húzhatta magára a nemzeti tizenegy mezét, viszont gólt nem sikerült elérnie. Utolsó fellépésére 1962. május 31-én egy Csehszlovákia – Spanyolország (1-0) találkozón került sor. Tagja volt az 1962-es chilei világbajnokságon résztvevő spanyol csapatnak, azonban pályára nem lépett.

Az FC Barcelona búcsúmeccset rendezett a „Nagy Kapitánya” tiszteletére, melyre 1964. szeptember 9-én került sor a Nou Campban. Az ellenfél a nyugat-német Borussia Mönchengladbach együttese volt. A stadion lelátói megteltek, hogy könnyekkel telt, mégis boldogsággal, örömmel megélt búcsút vegyen legendás játékosától, aki azon az estén végleg szögre akasztotta a „stoplist”. A meccset 4-2 arányban – Kocsis duplájával, ill. Seminario és Cayetano Ré góljaival – a Barça nyerte, Segarra pedig a kezdőben kapott helyet. A mérkőzés folyamán Martin Vergés váltotta, így a stadion felállva, hatalmas tapsvihar közepette búcsúzhatott el legendás alakjától, egy korszak meghatározó játékosától. Sajnos, azóta már az égi vadászmezőkön „kergeti” az ellenfél csatárait, miután 2008. szeptember 3-án megtért övéihez. Temetése olyan volt, mint egy „veterán-találkozó”: A Bilbaót José Ángel Iríbar, a Real Madridot ‘Pachín’ képviselte, míg a Barçából számtalan csapattársa, egykori játékos búcsúzott tőle. Ott volt a ravatalnál Ramallets, Rexach, a Rifé-testvérek, Fusté, Olivella, Vergés, Justo Tejada, ‘Chus’ Pereda, Rodri I, De la Cruz, ‘Quique’ Costas, Zaldúa, Josep Moratalla. Képviseltették magukat Katalónia prominensei, a politika, a kultúra, a közélet vezető személyiségei. A Barça küldöttsége Joan Laportával az élen, de megjelent a koporsónál Joan Gaspart is. A ‘Penya de Taradell’ pedig kezdeményezte, hogy Taradell városka egyik utcáját nevezzék el Segarra emlékére. Nagysága, szelleme örökké itt maradt velünk, bennünk él, s nekünk az a feladatunk, hogy ne hagyjuk kihűlni az általa is táplált parazsat.

Névjegy:

Teljes neve:	Joan Segarra Iracheta
Születési idő, hely:	1927. november 15. Barcelona, Katalónia
Halálának ideje, helye:	2008. szeptember 3. Taradell, Girona, Katalónia
Posztja:	középhátvéd
Nevelőegyesülete:	Sansense, San Pol
Klubjai:	Villafranca
	FC Barcelona (1949-64, 299/17)
Válogatottság:	spanyol (25/0) katalán (3/0)

Gràcies, el Gran Capità!