Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Josep Seguer – a Blaugrana vérbeli zongoracipelője
A kedves Olvasó számára a következő sorokban egy kiváló katalán fedezet, majd hátvéd pályafutását szeretném átnyújtani. Egy olyan játékosét, akinek élete, mindennapjai összefonódtak a legnagyobb katalán Klubbal, aki itt élte le életét, itt vált kiemelkedő, halhatatlan játékossá. Akit tisztelet és szeretet övez, akire úgy emlékeznek, mint a ’40-es, ’50-es évek egyik legendájára, a védelem oszlopára, a mindig maximumon égő játékosra.
Amikor az ember, aki nem mellesleg elkötelezett Barcelona-szurkoló elmélyed szeretett csapata történelmében, egy idő után kifogy a jelzőkből, a kiemelkedő teljesítményt megjelenítő fogalmakból. Azonban mégis, meg kell találni azt a fogalomkört, amivel Josep Seguer Sans élete, pályafutása, és edzői tevékenysége méltó módon leírható. Mert biztos lehet a T. Olvasó: ugyan ritkán hallani ma már a hőskor személyiségeinek a nevét, a jelenkor sikerei mindent felülmúlnak, de a Klub táján még ma is tudják, kicsoda Josep Seguer. Úgy gondolom, nekünk, magyarországi Barça-drukkereknek is ismernünk kell az „ősök” nevét, tetteit, sikereit. Épp ezért fogadjátok sok szeretettel Seguer rövid pályaképét, a hőskor egyik alapemberének eredményeit.
Tizennégy esztendő egy Klub életében meghatározó időszak, és Seguer ennek a 14 évnek aktív részese volt, ma is legenda, aki velünk van, nekünk van, értünk van – és mi Érte.
Az első mérkőzések
A kiváló katalán játékos 1923. május 6-án, vasárnap látta meg a napvilágot a Barcelonától 23 km-re fekvő Parets del Vallés településen. A 2014-ben elhunyt egykori játékos már kisgyermek korában megszerette a labdarúgást. Szülőhelye csapatában már meglehetősen korán elkezdte az edzéseket, mindennapjai az iskola, a futballpálya és a családi otthon között zajlottak. A kisfiú számára a „bőrgolyó” jelentette a világot, amikor csak tehette rúgta a labdát. Ennek köszönhetően technikai tudása folyamatosan csiszolódott a grundon, majd a helyi kölyökcsapatban. A Parets és a Granollers voltak az együttesek, ahol elsajátította a labdarúgás alapjait, fejlődött az izomzata, az állóképessége. Ekkor még a játékrendszer támadó harmadában szerepelt Seguer, s majd mikor 1943-ban megérkezik a Blaugrana együtteséhez, ott is először fedezetként számítanak rá edzői, Joan Josep Nogués, „Pepe” Samitier és Enrique Fernández is. Ezt követően azonban fokozatosan „szorul” egyre hátrébb, s mikor Daucík trenírozza a gárdát, már a jobbhátvéd posztján találjuk. S elmondható, hogy az ’50-es években ennek a posztnak a legkiválóbb játékosává emelkedett: nála megbízhatóbb jobbhátvédet keresve sem találhatott volna a Barça szakmai vezetése.
Gránátvörös-kék színekben
90. születésnapján a Camp Nou lelátóján
Seguer 1943 nyarán, Nogués edző kérésére került a katalán óriás keretéhez, s rögtön sor került a „tűzkeresztségére” is. A Primera Divisiónban 1943. október 3-án, a 2. fordulóban mutatkozott be a Valencia CF – FC Barcelona (3-4) mérkőzés alkalmával. A következő bajnokiján megszerezte első bajnoki találatát is: december 12-én a Real Oviedo – FC Barcelona (3-3) mérkőzés 75. percében az ő góljával alakult ki a találkozó végeredménye. Még egy alkalommal eredményes tudott lenni bemutatkozó szezonjában, mégpedig 1944. április 2-án a Sabadell – FC Barcelona (3-2) meccs 81. percében. Az első szezonjában hét alkalommal lépett pályára bajnoki mérkőzésen, azonban a következő két idényben csak egy-egy bajnokin jutott szóhoz. Ezzel együtt 1944/45-ben a spanyol bajnoki címet szerzett csapat tagjának mondhatta magát; a Blaugrana 16 sikertelen esztendő után hódította el újfent a La Liga-serleget.
Legeredményesebb szezonját 1946/47-ben „futja”, amikor 11 bajnoki fellépésén tíz gólt ér el. Eredményes tud lenni a madridi „klasszikuson” (1-2), majd a Barcelona sabadell-i fellépésén (4-1), a Celta – Barcelona (2-1) találkozón. Duplázni tudott az FC Barcelona – Sevilla (5-1), a Barça – Deportivo (5-0), és a Barcelona- Atlético Madrid (3-2) találkozók alkalmával. Tizedik bajnoki gólját a Real Murcia hazai legyőzése (6-2) alkalmával érte el. Ez volt Samitier utolsó idénye, amit edzőként töltött el a Barça kispadján, és Seguer meglehetősen elemében volt. A tíz találatával – Césarral holtversenyben – a házi góllövő-lista élén végzett Seguer. A kiemelkedő szezont követően az uruguayi származású, egykori Barça – csatár, Fernández érkezik a padra, aki még mindig fedezetként, a pálya középső harmadában számít Seguer szolgálataira. Az 1947/48-as szezontól kezdve pedig rendszeresen számítanak rá edzői a gránátvörös-kék alakulat kezdőjében: a következő évtized egyik alapembereként tevékeny részt vállal az elért sikerekből.
Rosell – Seguer – Alfonseda: 2013-ban a 90. születésnapján
Enrique Fernández Viola vezetésével a csapat tovább halad a sikerek útján, két bajnoki cím (1948, 1949), egy Spanyol Szuperkupa (Copa Eva Duarte; 1948) és egy Latin Kupa (1949) kerül a Klub vitrinjébe. S ezeknek a sikereknek egyik letéteményese Seguer volt, aki kirobbanthatatlan volt a csapatból. A Fernández-korszakban sorozatosan megbízhatóan teljesít: 8, 6, ill. 8 bajnoki góllal járul hozzá az eredményekhez. 1948. január 25-én góllal járul hozzá a Real Madrid hazai legyőzéséhez (4-2), majd február 15-én egy duplát hint a Real Sociedadnak (6-0). Az 1948/49-es szezonban a legjobb mérkőzését a 10. fordulóban a Bilbao elleni hazai bajnokin játszotta: az 5-2 arányú győzelemből két találattal vette ki a részét. Pályafutásának legtöbb gólt hozó, legfantasztikusabb mérkőzésére 1949. szeptember 25-én kerül sor, amikor a Sevilla hazai pályán történő 7-0 arányú legyőzéséhez mesternégyessel járul hozzá. Egy fantasztikus pályafutás felemelő pillanata volt ez a szeptemberi este: ritkán adatik meg egy futballista életében, hogy egy meccsen négy góllal terhelje meg az ellenfél hálóját. Ez még inkább dicsérendő teljesítmény, ha egy fedezetről, a pálya közepén játszó futballistáról van szó.
1950 nyarán az uruguayi Fernándezt a csehszlovák Ferdinand Daucík váltotta a Barça padján. Ugyanezen a nyáron érkezett a csapathoz Kubala László is, és kezdődött el egy olyan korszak, amely a Blaugrana életében aranybetűkkel van írva a históriás könyvek oldalain. Daucík érkezése nemcsak a csapat életében jelentett változást, hanem Seguer esetében is újdonságot hozott.
Sikerkorszak, Daucík irányítása alatt
Ferdinand (Fernando) Daucíkot Kubala javaslatára, ill. kérésére nevezték ki a Blaugrana vezetőedzői posztjára. Kinevezésével négy sikeres esztendő köszöntött be a Les Corts arénába, ahova a nézők egyre nagyobb számban jártak ki egy-egy bajnoki mérkőzésre. A csehszlovák tréner igazán látványos futballt játszatott a csapattal, amivel folytatta az elődei, Samitier és Fernández, által megkezdett munkát. Ebben a játékrendszerben Seguer számára a védelem jobb oldalán jutott meghatározó szerep. Barcelonai karrierjének második felét jobbhátvédként töltötte el, s kimagasló játékával biztosította a védelem jobb oldalát. Azonban nemcsak a védekezésekből vette ki a részét, hanem rendszeres felfutásaival a támadásokat is segítette.
Azzal, hogy a jobbhátvéd posztjára került, egyenes arányban csökkent a góljainak száma. Az 1950/51-es idényben már csupán kétszer volt eredményes: a 10. fordulóban a Celta Vigo otthonában (2-2), ill. a 23. fordulóban a Racing Santander hazai (2-1) legyőzése alkalmával. Ez utóbbi mérkőzésen az ő büntetőjével egyenlített a Blaugrana együttese. A szezonban 21 bajnokin lépett pályára, amivel az egyik legtöbbet foglalkoztatott Barça – játékos volt a csapatban. Ez az idény meghozta számára az első Spanyol Kupa-sikert is: a csapat hét találkozójából hatszor pályán volt, így aktívan kivette a részét a végső sikerből. A védelem jobb oldalát bejátszva szerepelt a Real Sociedad elleni döntőben is, ahol a csapat 3-0 arányú győzelmet aratott.
Az 1951/52-es szezon aztán minden eddigi várakozást felülmúlóan sikerült, mind a csapat, mind Seguer szempontjából. Ezt a csapatot a Barcelona történelmével foglalkozó almanach-ok csak az „Ötkupás Barça”-ként emlegetik. A csapat megnyerte a spanyol bajnokságot, a spanyol kupát, elnyerte a Spanyol Szuperkupát (Copa Eva Duarte), a Latin Kupát, ill. a Martini – Rossi Kupát is. Mind az öt sorozatnak karizmatikus egyénisége volt Seguer. A bajnoki idényben szerzett egyetlen gólját a 8. fordulóban a Deportivo elleni hazai 6-1-es győzelem alkalmával lőtte: a 30. percben volt eredményes, ami az együttes második gólját jelentette. Összesen 21-szer lépett pályára a Primera Divisiónban, ezzel a negyedik legtöbbet foglalkoztatott játékosa volt a Blaugranának.
Ugyancsak alapembere volt a Copa Generalísimót elnyerő együttesnek: minden egyes találkozóján pályára lépett a gránátvörös-kékeknek, így a Valencia elleni finálé alkalmával is, ahol 4-2-re nyertek Daucík fiai. Nem volt ez másképp a Latin Kupa elődöntője, ill. döntője esetében sem: mindkét meccset végigjátszotta, s győzelmesen emelhette társaival együtt a levegőbe a kupagyőzelemért kapott serleget. A Spanyol Szuperkupáért nem rendeztek mérkőzést, azt, mint bajnok és kupagyőztes „értelemszerűen” elnyerte a Barcelona. Egyedül a Martini – Rossi Kupa döntőjében nem lépett pályára Seguer, ennek ellenére ő is kupagyőztesnek mondhatja magát.
A még mindig pályafutása zenitjén levő Seguer a következő szezonban sem maradt adós a kiemelkedő játékkal. A 30 fordulós La Ligában csupán négy bajnokiról hiányzott, amivel a harmadik legtöbbször pályára lépő Barça – játékos volt az idényben. Gólt ugyan nem ért el, de a védekezésből, ill. a támadások támogatásából maximálisan kivette a részét. A katalán csapat jobb oldalának sziklaszilárd védője volt, akin az ellenfél játékosai csak nagy nehezen tudták átverekedni magukat. A 30. életévébe lépő katalán hátvéden egyáltalán nem látszott a kor: fiatalokat meghazudtoló vehemenciával, kitartással segítette csapatát. Az igyekezet, a kiváló játék pedig újabb sikerekkel párosult: sikerült megvédeni nemcsak a bajnoki elsőséget, hanem a Spanyol Kupában elért győzelmet is. Így a Barcelona együttese zsinórban háromszor egymásután lett a hazai kupaküzdelem végső győztese. Mint bajnok és kupagyőztes automatikusan a Copa Eva Duarte győztese lett a katalán gárda, és sikerült megvédeni a Martini – Rossi Kupában megszerzett elsőséget is. Seguer mindegyik győzelemből tevékenyen kivette a részét: a spanyol kupában mindegyik mérkőzésen, így a döntőben is a pályán volt.
Az 1953/54-es idényben már nem sikerült megismételni a korábbi évek sikereit, a bajnokságban a második helyen végzett az együttes, és a spanyol kupában sem tudott maradandót alkotni. Ezzel együtt Seguer továbbra is a Blaugrana alapembere volt a maga 14 bajnoki fellépésével; több meccsen egy kisebb sérülés miatt nem tudott pályára lépni. Gólt nem sikerült elérnie, azonban ez volt az a szezon, amikor megkapta a bajnokságai során az egyetlen piros lapját. A 30. fordulóban az Atlético Madrid – FC Barcelona (1-0) mérkőzésen jutott a kiállítás sorsára. Ez a meccs eléggé paprikás hangulatban zajlott, hiszen csapattársa Manchón, ill. a madridi Callejo is idő előtt mehetett zuhanyozni.
1954 nyarán a Klub vezetése elköszönt az addigi sikeredzőtől, Daucíktól, és az olasz Sandro Puppót bízta meg a szakmai munka irányításával. Az olasz tréner mindössze egyetlen szezont töltött a katalán gárdánál, mivel számottevő sikert nem tudott elérni. Seguer nála is alapembernek számított: összesen 19 bajnokin lépett pályára, s ebben a szezonban lőtte utolsó La Liga-találatát. Rögtön az első fordulóban, 1954. szeptember 12-én volt eredményes a Sevilla 4-2 arányú hazai legyőzése alkalmával. Folyamatosan nyújtott kimagasló teljesítménye azonban nem volt elegendő a sikerek folytatásához: sem a bajnokságban, sem a kupában nem koronázta siker a Blaugrana próbálkozásait. Seguer hiába tette a dolgát a védelem jobb oldalán, hiába lépett fel a támadásokhoz, nem sikerült címet, címeket nyerni. A sikertelen szezon ellenére Seguer nem csüggedt, nem gondolt a visszavonulásra, hanem tovább hajtott, tovább dolgozott – példát adva ezzel a fiatalok és a csapattársak számára.
1955 nyarán a magyar Plattkó Ferenc, az egykori zseniális kapus ült le, immáron második alkalommal a katalán óriás padjára, és Seguerben a csapat motorját, egyik alapemberét látta. Úgy gondolta, hogy a 32 éves védő tapasztalatára nagy szüksége lehet a sikerre éhes csapatnak. Mivel a sérülések elkerülték a szezonban 27 bajnokin lépett pályára – pályafutása során egy idényen belül ez a legmagasabb mutató. Jól látható tehát, hogy a tapasztalt jobbhátvéd nélkül ebben a szezonban sem volt elképzelhető a Barcelona kezdőcsapata. Nála többször csak a kapus Ramallets, és Andrés Bosch lépett több bajnokin a pályára. Igazán lenyűgöző és páratlan mutató volt ez Seguer részéről.
Antoni Ramallets és Josep Seguer
Seguer utolsó szezonjára 1956/57-ben került sor, amikor már csupán három bajnoki alkalmával csillogtathatta tudását a Les Corts közönsége előtt. A búcsúfellépésére az 1957. március 17-én lejátszott 26. fordulóban került sor, amikor a Real Zaragoza volt az ellenfél. A mérkőzést 4-2 arányban nyerték a katalánok, így a csapat méltóképpen búcsúztatta a legendás játékost. A szurkolók könnyes szemekkel vettek búcsút a korszakos zsenitől, az igazi példaképtől, aki soha nem fáradt el, és soha nem gondolt a klubváltás lehetőségére. A csapat pedig, hogy még emlékezetesebbé tegye számára az utolsó idényét, 1957. június 16-án a Montjuic-stadionban megnyerte neki – is – a Spanyol Kupát. A döntőben Sampedro góljával a városi rivális, az RCD Espanyol csapatát legyőzve. Ezzel a győzelemmel Seguer minden idők egyik legsikeresebb, legtöbb címet elnyert Barcelona – játékosává emelkedett. Nála több bajnoki címmel csupán két Barça-játékos büszkélkedhet: Antoni Ramallets és Josep Guardiola hat-hat bajnokságot nyert a katalánokkal.
1957 nyarán tehát Josep Seguer elhagyta a katalán óriást, és Andalúziába távozott, hogy a másodosztályban szereplő Real Betis együttesénél eltöltsön még egy idényt. Ezt követően befejezte aktív pályafutását, azonban a pálya közeléből nem távolodott el. Mint oly sokan, ő is edzőnek állt – s ebben a minőségében visszatért egykori sikerei színhelyére.
| Idény | Mérkőzés | Játékperc | Gólok | Elnyert címek |
| 1943/44 | 7 | 630 | 2 | |
| 1944/45 | 1 | 90 | 0 | PD, Copa Eva Duarte |
| 1945/46 | 1 | 90 | 0 | |
| 1946/47 | 11 | 990 | 10 | |
| 1947/48 | 20 | 1800 | 8 | PD, Copa Eva Duarte |
| 1948/49 | 25 | 2250 | 6 | PD, Copa Latina |
| 1949/50 | 18 | 1620 | 8 | |
| 1950/51 | 21 | 1890 | 2 | Copa Generalísimo |
| 1951/52 | 21 | 1890 | 1 | PD, CG, CL, CED, CMR |
| 1952/53 | 26 | 2340 | 0 | PD, CG, CED, CMR |
| 1953/54 | 14 | 1239 | 0 | |
| 1954/55 | 19 | 1710 | 1 | |
| 1955/56 | 27 | 2430 | 0 | |
| 1956/57 | 3 | 270 | 0 | CG |
| Összesen: | 214 | 19239 | 38 |
Visszatérés a Blaugranához, edzőként
Edzői pályafutását a Real Betis Balompiénél kezdte, ahol 1959-ben, néhány mérkőzés erejéig ült a felnőtt csapat kispadján. Ezt követően azonban visszatért Katalóniába, ahol kisebb, helyi csapatok szakmai munkájának irányítását bízták rá. 1964 és 1966 között a Lleida edzője volt, ezt követően pedig a Sabadell együttesénél csiszolta elméleti tudását. Majd 1969 kora őszén visszatérhetett a Blaugrana alkalmazásába. Augustí Montal i Costa elnök megelégelve a gyenge idénykezdetet az 1969/70-es idény 5. fordulóját követően menesztette Salvador Artigas edzőt, és helyére Josep Seguert nevezte ki.
Az újonnan megválasztott elnök abban bízott, hogy a játékosként kiváló Seguer, edzőként is képes lesz maradandót alkotni. A játékoskeret korlátai miatt erre vajmi kevés esélye volt: a szinte kizárólag saját nevelésű játékosokkal felálló Barçának, amely valódi egyéniséget nem tudott leigazolni, nem tudott sikeres lenni. Seguer képtelen volt a középszerűnél alig erősebb kerettel eredményt felmutatni, így mindösszesen csak tíz bajnoki erejéig ült a Barcelona padján. Ebből a tíz bajnokiból csupán hármat tudott megnyerni, kettőt döntetlenre hozott, míg ötöt elvesztett – ez 30%-os eredményességi mutatónak felel meg. Az 1969. októberben kinevezett Seguer így 1969. decemberben kénytelen volt felállni a padról, és átadni a szakmai munka irányítását az angol Vic Buckinghamnek.
Seguer azonban a gránátvörös-kék klub vérkeringésében kívánt maradni, s természetesen meg is kapta a lehetőséget. A következő két esztendőben, 1970 és 1972 között maradt hát az FC Barcelona alkalmazásában. Az egykori klasszis játékos ettől kezdve az utánpótlásért volt felelős, mígnem végleg szögre akasztotta csukáját.
Az elmúlt sorokban egy kiváló katalán futballista eredményes, és sikerekben gazdag pályafutását igyekeztem bemutatni. Seguer példája azt mutatja, hogy kitartó, szívós munkával hosszú éveken keresztül lehet a legmagasabb szinten játszani, és szolgálni a gránátvörös-kék színeket. Seguer tökéletes példája a klubhűségnek, a csapat és szurkolói iránt érzett kiapadhatatlan szeretetnek. Az edzők jöttek, mentek, de ő állandóan rendelkezésére állt a csapatnak, amiért töretlen bizalom, és soha el nem halványuló szeretet lett az osztályrésze. Egy sikeres kor zseniális játékosát tisztelhetjük benne. Legyünk rá büszkék!
Adatlap:
| Teljes neve: | Josep Seguer i Sans |
| Születési idő, hely: | 1923. május 6. Parets del Vallés, Katalónia |
| Halálának ideje, helye: | 2014. január 1. Reus, Katalónia |
| Posztja: | jobbhátvéd |
| Nevelőegyesülete: | Parets, Granollers |
| Klubjai: | FC Barcelona (1943-57, 214/38) |
| Real Betis (1957-58, 18/0) | |
| Válogatottság: | spanyol (4/0) |
