Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Egy csodálatos pályafutás – tragikus végkifejlettel

A korabeli Magyarországon, vagy a visszaemlékezésekben olvasgatva, sokan találkozhattak azzal a megállapítással, hogy: nem elsősorban Puskás volt az Aranycsapat legjobbja, hanem a ’Kocka’ névre hallgató csatár. A Budai II – Kocsis páros pedig világhírű volt. Édesapám mesélte, aki látta a Nagy Honvédot és az Aranycsapatot is élőben játszani, hogy Budai II mértani pontosságú beadásaira Kocsis Sándor óramű pontossággal érkezett, és az esetek döntő többségében ezek góllal fejeződtek be. Kocsisnak legendásan jó érzéke volt a fejjátékhoz, pályafutása során számtalan fejes gólt ért.

Ki volt Kocsis Sándor? Miért mondhatja azt az ember, hogy többre tartja a válogatottbeli teljesítményét, mint Puskásét? Honnan indult világhódító útjára a csodálatos csatár lenyűgöző pályafutása, hogy aztán élete tragikus fordulatot vegyen? Miért, hogyan halt meg? Egyáltalán: a Sors miért volt vele olyan kegyetlen, hogy csak 50 évet adott Neki a Földön? Többet érdemelt volna, hisz még ma is élhetne. Ehhez képest 40 éve nincs az élők sorában…

MAGYARORSZÁGON

Kocsis Sándor 1929. szeptember 21-én született Budapesten. Gömbérzéke már kora gyermekkorában megmutatkozott. Gyermekként a szülői házhoz közeli grundokon töltötte szabadidejét, akár órákon keresztül püfölve a rongylabdát. A Szülei sokszor alig tudták hazarángatni a pályáról, és volt olyan eset, hogy az iskola helyett is a grundra ment focizni az osztálytársakkal. Természetesen, az apai szigor ilyenkor előjött, de a szülők is láthatták: gyermeküknek hatalmas tehetsége van a focihoz. Nem csoda hát, hogy már korán a Kőbányai TC korosztályos csapataiban találjuk, ahonnan egyenes út vezetett a korszak egyik legnagyobb csapatához, a Ferencvároshoz. 1946-ban, 17 évesen került az FTC-hez, amelynek hamarosan meghatározó csatára, jobbösszekötője lesz. A Fradinak 4 éven keresztül volt a labdarúgója, és összesen 89 bajnoki mérkőzésen lépett pályára a zöld-fehér mezben, amiken 70 gólt ért el. A Fradival bajnoki címet ünnepelhetett az 1948-49-es szezonban.
A kommunista hatalomátvételt követően a Ferencváros helyzete erősen megváltozott, meglehetősen nehézkessé vált. A Klub nevét ÉDOSZ-ra változtatták, de még maradhatott kedvenc csapatánál. A rezsimnek azonban a katonacsapat, a Budapesti Honvéd volt a „kedvence”, így senki sem lepődött meg, amikor 1950-ben átigazolt oda. Persze, ezt nem önszántából tette, több társával, többek között Grosiccsal együtt, hanem „felső utasításra”. Ez egy ilyen korszak volt. Olyan korszak, amikor Homonnai Katalinból Szőke Kató lett – hogy a nagyszerű úszónő egyáltalán versenyezhessen, és majd 1952-ben kétszeres olimpiai bajnok lehessen – de ez egy másik történet.

Térjünk vissza „filmünk” főhőséhez, Kocsis Sándorhoz. 1950 nyarán tehát kis ráhatással a Honvédhoz „irányították” a kor legnagyobb jobbösszekötőjét. A Honvédban 1950-56 között szerepelt, és a lejátszott 160 mérkőzésén 177 gólt ért el, ebből a bajnoki mutató: 145/153 (wikipédia.org). Három alkalommal nyert magyar bajnoki címet (1952, 1954, 1955), és egy alkalommal Közép-európai Kupát (1953). A Honvéd a kor kimagasló csapata volt, tele az „Aranycsapat” meghatározó személyiségeivel. Így nem csoda, hogy mind Magyarországon, mind a nemzetközi viszonylatban meghatározó klubbá vált.

A MAGYAR NEMZETI TIZENEGY TAGJA

A diktatúra nemzetközi elfogadtatását szolgálta a sport kiemelkedő támogatása, és fontos tényezővé emelése. A korszak a magyar sport aranykorszaka volt. Gondoljunk csak az 1948-a és 1952-es nyári olimpiák eredménysorára. A Helsinkiben megrendezett olimpia máig felülmúlhatatlan sikerekkel ajándékozta meg kis Hazánkat, és annak szenvedő népét. A 16 aranyérem egyikét a Sebes Gusztáv vezényelte labdarúgó-válogatott szállította, méghozzá vereség nélkül (Magyarország-Románia 2-1 [1]; Magyarország-Olaszország 3-0 [1]; Magyarország-Törökország 7-1 [2]; Magyarország-Svédország 6-0 [2]; Magyarország-Jugoszlávia 2-0). Kocsis az 5 mérkőzésen 6 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját, amivel a házi góllövőlistán a második helyen végzett Puskás mögött.
Az olimpián a csapat sikeréhez Kocsis zseniális játékkal járult hozzá. Minden meccsen sziporkázóan játszott, Budai beadásaira óramű pontossággal érkezett. A csapat egyik legjobbjaként, egyenletes teljesítménnyel, elévülhetetlen érdemeket szerzett az aranyéremkivívásában.

Az olimpiát követően az „Aranycsapat” folytatta nagyszerű menetelését, sikert-sikerre halmozva. A VB-döntőig veretlen maradt csapatban Kocsis végig kiemelkedőt játszott. Pályára lépett 1953. november 25-én a Wembley-ben is, a 6-3-as győzelmet hozó angol-magyaron is, majd annak a visszavágóján is. Az 1954. május 23-án lejátszott 7-1-en két alkalommal köszönt be Merrick kapujába.
A világbajnokságon lejátszott öt mérkőzésen 11 (!) gólt szerzett. Dél-Korea ellen 3-szor, a 8-3-ra megnyert Magyarország-NSZK meccsen 4 alkalommal, a 4-2-es magyar-brazilon kétszer, az Uruguay elleni elődöntőn ugyancsak 2-szer volt eredményes. A berni döntőn sajnos, nem talált a kapuba. Ám 11 góljával így is a világbajnokság gólkirálya lett, és bekerült a VB álomcsapatába is.
Az Aranycsapat legjobb képességű játékosainak egyike volt. Tökéletes technika, magas fokú játékintelligencia, kitűnő áttekintés jellemezte. Társait – főleg szélsőjét – pompás átadásokkal hozta játékba. Váratlan húzásokkal bontotta meg az ellenfél védelmi sorait. Eredményességben, a helyzetek kihasználásában kimagasló teljesítményt nyújtott. Mindkét lábbal és fejjel állandó veszélyt jelentett a kapura. Fejjátékával az egész hazai mezőnyből kiemelkedett. Páratlan ruganyosságának és ütemérzékének köszönhette, hogy rendszerint a felugró kapus kinyújtott karjánál is magasabbra lendült, ahonnan nagy biztonsággal és pontossággal irányította fejeseit. Káprázatos fejjátékáért kapta Spanyolországban az „Aranyfejű” (Cabezas de Oro) becenevet, amely felváltotta a hazai „Kockát”. Fénykorában a világ legkiválóbb jobbösszekötőjének tartották.

Sok-sok nagyszerű játéka közül az 1954. június 30-án, a világbajnokság elődöntőjében, Uruguay csapata ellen (4:2) mutatott teljesítménye a legemlékezetesebb. Gólképességére jellemző, hogy egy mérkőzésen (1954. NSZK 8:3) négy, további hat találkozón (1949. Svédország 5:0, 1952. Finnország 6:1 és Csehszlovákia 5:0, 1954. Dél-Korea 9:0 és Csehszlovákia 4:1, 1955. Svédország 7:3) pedig három-három góllal terhelte meg az ellenfél hálóját.
1956-ban, több társával együtt, külföldre távozott. A magyar nemzeti tizenegyben 1948 és 1956 között 68 alkalommal lépett pályára, és 75 gólt ért el (1,1 gól / mérkőzés). Ezzel minden idők legeredményesebb magyar labdarúgója, ha a gólátlagot tekintjük.

AZ FC BARCELONA ALKALMAZÁSÁBAN

Az 1956-os forradalom leverése idején külföldön tartózkodott, és onnan nem tért haza. Az emigráció idején 1957-ben a Young Fellows Zürich csapatának a tagja lett, majd 1958-ben az FC Barcelona szerződtette a világ akkori legjobb jobbösszekötőjét. Így csapattársa lesz Kubala Lászlónak és Czibor Zoltánnak. A három magyar vezényletével pedig újból hódító útjára indul a kék-gránátvörös alakulat.
A csapat edzője 1958-ben az argentin származású Helenio Herrera lesz, akinek vezényletével sikert-sikerre halmoz a katalán gárda. Kocsis pedig nem hazudtolja meg magát, és nem okoz csalódást. Ott folytatja, ahol a Honvédban és a magyar válogatottban abbahagyta.
1958 és 1966 között állt a katalán csapat szolgálatában. A Barça színeiben 235 mérkőzésen 151 gólt ért el (fcbarcelona.com), ebből bajnoki mérlege: 75 meccs / 41 gól. Ebből legeredményesebb idénye az 1960/61-es volt, amikor a bajnokságban 20/17-es mutatóval zárt. A Barcelonával kétszer nyert bajnokságot (1959, 1960), kétszer Spanyol Kupát (1959, 1963), két alkalommal Vásárvárosok Kupáját (1960, 1966).
A nagyszerű futballista Barcelonában másodvirágzását élve, egyik ámulatból a másikba ejtette a Les Corts közönségét. Bár itt korántsem volt olyan eredményes, mint a magyar válogatottban, a nézők mégis szerették. Nézzük, hogy vélekedik Kubala Barcelonába igazolásáról: „Volt- köztünk rivalizálás? Én erre a ’ki a jobb’ vitára nem nagyon emlékszem. Volt ilyen, de ez inkább őt érdekelte, engem nem. Annak idején mindent megtettem érte, hogy idejöjjön. Eszembe se jutott közben, hogy ezzel az én helyzetem nehezebb lesz, hogy egyszer majd vitatkozunk azon, ki volt a jobb. Kockának ez a kérdés sokkal fontosabb volt…Ő a pályán élt, ott élt igazán. A Ferencvárosban is azért szerették, mert annyira élvezte a játékot. Lehet, hogy ő riválisnak érzett, én nem éreztem annak sohasem. Ha úgy adódott, játszottam szélsőt, középcsatárt, nekem nem volt gond, hogy itt a Barcelonában övé lett a nyolcas mez. Én megtaláltam a módját, hogy én is játszhassak.” /Bocsák: Kocsis és Cibor, 1983, p. 153./

A két nagyszerű futballista, kiegészülve a ’Rongylábúval”, Luis Suárezzel, Evaristóval félelmetes csatársort alkotott. Ipari mennyiségben termelték a gólokat, a támadások rendszerint ordító gólhelyzettel, vagy éppen góllal zárulva. Az 1958/59-es bajnoki idény 30 mérkőzésén a Barça 96 gólt ért el, ami 3,2 gólt jelentett meccsenként. Ebben az idényben még csak 4 meccsen lépett pályára ’Kocka’, és négy gólt ért el. Az 1959/60-as idényben 86 góllal zárt a Barcelona, Kocsis 9/3-as mutatóval zárt. Az 1960/61-es idényt 10/4-es, a ’61-’62-t 20/17-es, az 1962/63-as idényt 9/2-es mutatóval zárta. 1963/64-es idényben 19/12, az 1964/65-ös idényben pedig 4/1 volt az átlaga. Utolsó idényében már nem lépett pályára Kocsis.

De, térjünk vissza Kubalához, miként vélekedik róla a legenda: „Nem érdekelte más, csak a játék. A mérkőzések után, baráti összejöveteleken is az volt a téma, hogy ki hogyan játszott, hogy ki hogyan adta…Amikor befejezte a futballt, az Neki nagyobb törést jelentett az életében, mint bármelyikünknek. Egy művész, akitől elveszik az alkotás örömét…Akkor talán nemcsak a labdától búcsúzott el!” /Bocsák, p. 153./

Kubalának tökéletesen igaza van. Kocsis a futball művésze volt, aki mindig alkotni akart, szórakoztatni, elbűvölni. Számára a labda nem cél, hanem eszköz volt – mint festőnek az ecset, vagy drámaírónak a penna. A Camp Nou közönsége pedig díjazta az előadásokat, meccsről-meccsre megtöltötte a széksorokat. A támadó „ötösfogat” (Czibor – Kocsis – Evaristo – Kubala – Luis Suárez) varázslatára mindenki kíváncsi volt, mindenki látni akarta. Az 1958-61 közötti időszakban a spanyol liga legjobb csapata a Barcelona volt. Azt a csapatot máig egy lapon említik Cruyff „Drem Team”-jével. Az a csapat mindent megnyert, és ehhez szép, attraktív játék párosult. Rendszeresen nagy gólkülönbségű győzelmeket arattak. És Kocsis ezekben elévülhetetlen érdemeket szerzett. Egyik legemlékezetesebb pillanata pályafutásának az 1959-es Spanyol Kupa végjátéka. Kocsis 4 gólt rúgott a Betis Sevilla elleni negyeddöntő első meccsén, és a visszavágón is betalált egyszer. Az elődöntő, ha lehetséges, még szebbre sikeredett. A Realnak Madridban egy duplával „kedveskedett”, majd a kupadöntőben a Granada elleni fináléban is duplázott (4-1-re nyert a katalán óriás). Az 1963. évi Spanyol Kupa döntője sem múlt el Kocsis gól nélkül: egyet vállalt a Zaragoza 3-1-es legyőzéséből.

A nemzetközi színtéren sem kerülik el a sikerek. A győzelmekből mindig kiveszi a részét, ha éppen nem bajlódik sérüléssel. Barcelonai pályafutásának egy másik emlékezetes pillanata 1960 tavaszán érkezik el. A helyszín a Wolwerhampton Wanderers stadionja, a kupameccs visszavágója. Otthon 4 gólos előnyt szerzett a csapat, de ennek ellenére sem mehetnek biztosra. Kocsis sérülten vállalja a játékot, hogy a meccs végén még rosszabb állapotban jöjjön le a pályáról – a mérkőzés nagyobbik részét törött vállal játssza végig! És világ, láss csodát! ’Kocka’ mesternégyessel veszi ki a részét az 5-2-es győzelemből. Nézzük a beszámolót: „A 29. percben Martinez (mintha Budai II lenne) húz el a jobbszélen, azután felnéz és egy kicsit vár, Kocsis még nem érkezett meg…A vállát tapogató, lábát húzó Kocsist egyébként is szorosan őrzik, de nem tudják megakadályozni, hogy a beívelést kapásból, védhetetlenül ne vágja a hálóba. A 43. percben szinte megismétlődik az eset. Ismét Martinez húz el, ismét bead, és Kocsis két hátvéd közül villan elő, lő kapásból – ugyanoda, a bal sarokba.

A szünetben az öltözőben elájul. Nem is érti, nem is hallja, amikor az orvos Herrerának odasúgja: valószínűleg eltörött a válla. Csak azt érti, nem akarják visszaengedni a pályára. Hogy megint el akarják venni tőle élete legkedvesebb játékát, a labdát…
Injekciót kap, és kijön a második félidőre. Ötvenötezer néző mit sem tud arról, hogy milyen előzmények után emelkedik a feje a 61. percben Coll beadására a magasba. Oda, ahol már koronázatlan úr…Bent van a harmadik. A negyedik gólja előtt három védőt finom testcsellel háromfelé küld, és a tizenhatosról lő a hálóba.
Kocsisné négy angol újságot őriz, a másnapi lapokat, amelyeknek címe ugyanaz, legfeljebb Kocsis nevének nagysága változó: ’Kocsis K. O.!’; ’Kocsis kiütötte Angliát!”; „A magyar Kocsis megint megszégyenítette Angliát!”.
’Az a csodálatos fiú talán soha többé nem lesz teljes értékű játékos, de még így sincs párja, s így őrizzük meg: szomorúsággal az arcában és gólokkal a lábában!” – írják a lapok” /Bocsák, p. 129./

Azt hiszem az idézetek egy valamit hűen tükröznek. Kocsis élvezettel játszott, az élete volt a futball. A labdával aludt el, azzal is kelt – talán még azzal is álmodott. Mindene volt a labda. A pályán érezte otthon magát. Az volt életének a színtere, ahol kiteljesedhetett, ahol alkothatott, ahol önmaga lehetett. Olyan volt számára a futball, mint kiszáradt embernek a víz, mint a vízen sikló vitorlásnak a szél. Mikor el kellett búcsúznia a színpadtól, attól kezdve nem találta a helyét, nem találta az Élet értelmét. Feleslegesnek, elhagyatottnak érezte magát. Úgy járt, mint az a gyermek, akitől elvették a játékát. Miért, miért? Istenem, miért???

A Herrera-korszak csúcsát mindenféleképpen az 1961-es BEK – döntő jelenti. Az elődöntőben kiütik az ősi rivális Real Madridot, hogy a döntőben megmérkőzhessenek a Benficával. A helyszín a berni Wankdorf-stadion, a bíró a svájci Dienst…Genius loci – a hely szelleme. Mit mond erről az özvegy: „Az embernek, legyen bármilyen hosszú és szép a pályafutása – így mondta Sanyikám – csak egy vagy két kilencven percbe sűrűsödnek a nagy lehetőségei. Neki mindkét nagy lehetősége ugyanazon a pályán, a Wankdorf-stadionban adatott…”
„1976-ban, amikor közel 20 év után először látogatott haza, már elismerte Kocsis: „Soha életemben futballmérkőzésen olyan szorongást nem éreztem, mint amikor másodszor futottam ki ugyanarra a pályára.” /Bocsák, p. 131./
A mérkőzés menetéről, lefolyásáról és végkifejletéről már egy közvetítés erejéig megemlékeztem, így bővebben nem kívánnék róla szólni. Sajnos, a történelem megismételte önmagát…

A vesztes döntő után a csapat csillaga lefelé indul el. Czibor az Espanyolba igazol, Luis Suárez és Herrera az Interhez mennek. Kocsis pályafutása is lefelé hajlik, de a közönség még mindig szereti – ő hozza a látványt, a színt a csapat játékába. 1963-ban még nyer egy Spanyol Kupát a csapattal, de egyre kevesebbet játszik. De Kocsis 34-35 évesen is úgy tud örülni a labdának, mint a gyermek a kedvenc kisautójának. És a katalán drukkerek továbbra is megveszve szeretik, imádják, és tenyerükön hordozzák.

Búcsúmeccsére, 1968. október 16-án kerül sor, a Les Corts-ban. Az ellenfél a német Hamburger SV csapata. Ebből az alkalomból a Barça című képes lap páratlan megtiszteltetésben részesítette: különkiadást jelentetett meg róla.

És a 39 éves sztár ebben a különkiadásban – életében először – megnyílt a közönségnek. Beszélt életéről, pályafutásáról, sikereiről és csalódásairól. Az eddig visszahúzódó sztár, talán a búcsú ihlette meg, de mindenesetre kinyílt, és őszintén beszélt életéről. Akinek megvan Bocsák könyve, az olvassa el az 1983-as kiadás 135-137. oldalát. Garantálom, szem nem marad szárazon. Egy hatalmas ember, csodálatos vallomása – egy szép-szomorú vallomás. Amelyben mesél édesapjáról, a Ferencvárosról, feleségéről, gyermekeiről (2 lánya és 1 fia született). Beszél a különleges és kiemelkedő fejjátékáról is: „Mindenki szereti a beceneveket, különösen, ha azok illenek rá, ha azokra büszke lehet. Én nagyon büszke vagyok erre!  Az én időmben kevés olyan játékos volt, aki annyit csiszolta volna a fejjátékát, aki olyan otthonosan mozgott volna a levegőben. Az egy kivétel Spanyolországban talán csak César volt. Nehéz fejelni, a titka: állandóan gyakorolni a felugrást, és pontosan kiszámítani a labda ívét. Vannak olyan fényképeim, amelyeken a fejem a felugró kapus kinyújtott kezével egyvonalban, vagy annál is magasabban van.” /Bocsák, p. 136./

Végezetül, a kérdések kérdése, amire maga adja meg a választ, és a végén újfent könnyet csal a szemünkbe: „Miért jöttem Spanyolországba? Svájcban vártam a FIFA feloldozását az eltiltás alól. Akkor Kubala azt mondta: menjek Spanyolországba, itt második otthont találhatok, és egy ragyogó klubot, az FC Barcelonát. Úgy gondoltam, ez nem rossz tanács…Most már semmi pénzért nem mennék el innen. Értem az embereket, és úgy vélem, hasonlóképpen gondolkodnak, mint az én hazámban, mert a Hazámnak azért még mindig Magyarországot érzem!” /Bocsák, p. 137./

Miután a Barça közönsége elbúcsúzott szeretett fiától, nem akart elszakadni a pályától. Edző szeretett volna lenni, meg is szerezte a diplomát, de hamar rá kellett jönnie: ez nem az ő világa.

EGY GYÖNYÖRŰ PÁLYAFUTÁS – FÁJDALMAS VÉGGEL 

Hogyan, mikor kezdődött egy nagyszerű futballista kálváriája?  Az özvegy, Alíz asszony elmondása szerint, 1974. február elején. Egy reggel Kocsis a lábára ejtette, borította a borotválkozó szekrényt. Először picit fájt, aztán jobban, aztán elkezdett feketedni a lábfeje, az, amelyikkel a gólokat lőtte. Elmentek hát Barcelona legjobb orvosához, aki közölte: itt nagy a baj, nincs idő várni. Vizsgálat vizsgálatot követett, és a végén megállapították: meg kell műteni a gyomrát és a lábát. Minél hamarabb, halogatásra nincs idő. A két műtétet egyszerre végezték el: kivették a gyomrából a beteg szövetet, és levették a jobb lábfejét…”Attól a pillanattól fogva, hogy magához tért, hogy a tudatára ébredt, mi történt vele, attól a pillanattól, hogy megtapogatta a lábfejét, és megérezte, hogy nincs ott semmi, lelki beteg lett. Ő már nem volt többé az a Kocsis Sándor, aki addig volt, aki régen volt, semmi nem érdekelte. Pedig az állapota javult, megjött újra az étvágya, de csak ült, és nézte a lábát. Azt a lábát, amelyikkel annyi csodálatos gólt lőtt, amellyel a világot elkápráztatta, és nem szólt, nem beszélt, csak az arcára volt írva minden fájdalma. És mi megpróbáltuk a történteket elfeledtetni vele, de…Nem lehetett”. /Bocsák, p. 182-183./

Miután kijött a kórházból a kávéházukban tengette a napjait, egész nap sakkozott, de nem beszélt. Belülről emésztette magát. A következő öt év ebben a fájdalomban telt el. Közben, 1976-ban hazalátogatott, de állapota nem javult. Kedélye egyre jobban romlott. Nem mondták meg neki, ő meg nem kérdezte, csak érezte belül: testét a halálos kór rágja, emészti, és fogyasztja. De kórházba nem volt hajlandó menni, félt az orvosoktól, és a kórháztól. Aztán 1979. június elején újra Pestre látogatott, találkozott az édesapjával – és elbúcsúzott tőle.

Amikor 1979. június 11-én leszállt a gépük Barcelonában, a repülőtéren mentő várta a Kocsis-házaspárt, hogy elvigye utolsó előtti útjára. Utolsó napjaira a depresszió olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy hallucinált, és azt képzelte, hogy gonosz emberek az életére törnek. Az orvosok injekciókkal nyugtatták, ekkor elaludt, de amint elmúlt a nyugtató hatása, minden kezdődött elölről.

Aztán 1979. július 22-én csengett a telefon a kávéházban. Az orvos volt, és kérte Alíz asszonyt, hogy azonnal menjen be a kórházba. Kocsis Sándor kiesett / kiugrott a barcelonai kórház ablakán. „Én nem tudom, higgye el, azóta sem tudom pontosan rekonstruálni a történteket, hogy öngyilkos lett-e valóban, vagy csak…Az ismerős, aki utoljára látta, aki utoljára bent volt nála, elmondta: Sanyi szólt neki, hogy melege van, megkérte, hogy húzza fel a rolót, nyissa ki az ablakot. Aztán az ismerős eljött, ott maradt kinyitva az ablak, Sanyi talán csak becsukni akarta, hogy ne jöhessenek be, akik meg akarják ölni. Nem akart ő kiugrani, talán csak megijedt megint, odament valahogy az ablakhoz, kinézett és közben, mert olyan gyenge volt szegény, leesett. Tudja, én soha nem hiszem el, hogy öngyilkos lett, akkor nem akart tő öngyilkos lenni, csak kiesett. Érti, elhiszi nekem? Csak kiesett, csak kieshetett…” – emlékszik vissza az özvegye az utolsó napra. /Bocsák, p. 188-189./

ÍGY REJTETTE EL A NÉPSPORT KOCSIS SÁNDOR HALÁLHÍRÉT | 2019.07.22.

1979. július 22-én egy barcelonai kórház ablakán zuhant ki az Aranycsapat legendás játékosa, Kocsis Sándor. Az első hírek – már azok, amelyek egyáltalán eljutottak a hazai olvasókhoz – öngyilkosságról szóltak. Mára ezzel kapcsolatban is vannak kérdőjelek, de most nem erről írunk, hanem azt mutatjuk meg, hogyan rejtette el a népszerű Kocka halálhírét az ország akkor is egyetlen sportnapilapja, a Népsport. Előre szólunk, nem mindennapi módon.

Nézzük akkor időrendben, mi történt és mindez, hogyan jutott el a magyarországi olvasókhoz.
1979. július 22-én délután Barcelonában egy kórház harmadik emeleti ablakából zuhant a mélybe Kocsis Sándor.
Az összes hírügynökségi jelentés öngyilkosságot emlegetett.
Kocsisnál korábban daganatos betegséget diagnosztizáltak, de más baj is érte az Aranycsapat zseniálisan fejelő játékosát, hiszen az egyik lábfejét amputálni kellett. Ugyanakkor Kocsis családja soha nem fogadta el az öngyilkossági teóriát, ők azt mondják, hogy Kocsis Sándor kiesett az ablakon.
1979. július 22. vasárnapra esett. A másnapi, hétfői újságok közül az úgynevezett szocialista bulvárlap, az Esti Hírlap (amely délben jelent meg) közölte Kocsis Sándor halálhírét.
Az Esti Hírlap az MTI jelentését közölte. A lap azért is volt helyzeti előnyben, mert 1979. július 23-án, hétfőn a reggeli napilapok (Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet) nem jelentek meg. A Népsport azonban igen. Annak július 23-i kiadásában nem találunk hírt Kocsis haláláról.

1979. július 24-én, kedden a Népsport rendkívüli, keddi kiadással jelentkezett (normális esetben keddenként nem jelent meg a lap), mert ekkor zajlott a Szovjetunió Népeinek VII. Nyári Szpartakiádja és ez elég volt ahhoz, hogy kedden is vehessenek újságot az olvasók. A sportlap két kollégát, Kocsi Tibort és Salánki Miklóst is kiküldte az eseményre.
De Kocsis Sándor haláláról még mindig nem lehetett olvasni semmit.

A többi politikai napilap az MTI jelentését vette át, azt amely egy nappal korábban már megjelent az Esti Hírlapban.

1979. július 25-én, szerdán a Népsport címlapjára teszi kiküldött munkatársának, Hámori Tibornak római jelentését az ifjúsági és serdülő asztalitenisz Európa-bajnokságról. Ennek első bekezdése így szól: „Róma, július 24. Mindegyik olasz lap megdöbbenéssel közli Kocsis Sándor fényképét és öngyilkosságának hírét. Csak most derült ki igazán, mennyien ismerték külföldön is.”
Majd az utolsó előtti oldalon, a rövid hírek között olvashatjuk e sorokat: „A tragikus körülmények között elhunyt, volt 68-szoros válogatott magyar labdarúgót, Kocsis Sándort kedden eltemették Barcelonában. Az FC Barcelona zászlajával borított koporsó mellett őrséget álltak egykori spanyol játékostársai, köztük Kubala László, a jelenlegi spanyol labdarúgó szövetségi kapitány is.” Ennyi és nem több. A hír, ami Spanyolországban, Portugáliában, Belgiumban és sok más országban főcímeket, itthon két eldugott mondatot ért. Sehol egy nekrológ, sehol egy felidézett pályakép, de hát a „disszidenseknek” csak ez dukált.

Ennyi. Ennyit szánt a sportújság annak az embernek a halálhírére, akit két és fél évtizeddel korábban ajnározott, az egekbe emelt, akiről hozsannák születtek. Aztán elég volt annyi, hogy Kocsis az 1956-os vérbe fojtott forradalom után ne térjen haza, a rendszer azonnal indexre tette őt. Elhallgatták nagyszerű barcelonai teljesítményét, csodás góljait – úgy, ahogy más disszidens sportolókkal is tették. Miközben július 24-én, azaz két nappal a halála után Barcelonában eltemették Kocsist, aközben itthon mindezt igyekeztek teljesen elhallgatni.
Kicsit ugorjunk most előre az időben. 1979. augusztus 19-én az Egyesült Államokban megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja című újság így fogalmazott.
„Felháborító az a tudatos elhallgatás, amit a Népsport alkalmaz azokkal szemben, akik a kommunista kormány engedélye nélkül hagyták el az országot. Mikor lép már át a Népsport a saját árnyékát és a moszkvai talpnyalás helyett a magyar érdekeket szolgálja?”

Persze, lehet erre azt mondani, hogy Amerikából könnyen kritizálták a magyar sportújságot, de azt nem lehet mondani, hogy ne lett volna igazuk.
Egy nappal később, július 26-án a Népsport cikket közölt az akkor sérüléssel bajlódó Törőcsik András gyógyulásáról. Ebben az írásban a szerző megemlíti, hogy a lábadozó Újpest-játékos a betegágyán éppen Bozsik József életéről olvas. Majd Törőcsik annyit mondott: „Hallom, mi történt Kocsissal. Nagyon sajnálom…”

Másfél sor, másfél mondat, három pont.

Kubala és Kocsis kapcsolatának akár jelképe is lehetne a fénykép, amelyet később a családi albumban találhatunk. Kocsis Sándor koporsóját a Montjuich-i temetőben Kubala széles vállára helyezik. Az egészségtől kicsattanó Kubaláéra, aki két évvel idősebb, mint a halott, akit visz. Kubala mellett jobbról Antoni Ramallets vállán van a koporsó; Kubala mögött Rodri, mögötte a másik csapattárs Enríc Gensana, s leghátul Joaquím Rifé II.

Mit írhat az ember e szép-szomorú történet végére, főleg ha az illető Barça-szurkoló. Egy csodálatos pálya, amely szomorú véget ért. Egy ember, aki mindig kápráztatott, aki mindig varázsolt, a végén elvesztette azt, amivel varázsolt. Csodálkozni való, ha depressziós lett? Nem. A sors igazságtalan volt Hozzá? Igen. Büszkének kell rá lennünk? Igen – kétszeresen is. Mint Magyarok, és mint Barcelona-drukkerek, egyaránt. Az utókornak egyetlen kötelessége van? Amíg magyar él a Földön, és Barça-drukker emlékeznie kell rá, emlékét őriznie és továbbadnia kell. Mert Kocsis Sándor elkápráztatta a világot, adott nekünk: nekünk adta a szívét, a lelkét, a tudását. Nekünk pedig elismernünk kell a nagyságát, és elmondani unokáinknak: élt egy magyar futballista, ’Kocka’ becenévre hallgatott, aki öregbítette Hazánk és az FC Barcelona hírnevét. Ez szent kötelességünk!