Kubala László

Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

Kubala László – a Blaugrana legnagyobb alakja

Az emberek nagy része szereti a sportot, egy-egy esemény alkalmával szurkol is valakinek, valamelyik csapatnak. A futballkedvelők számára ha csak maga a név is, de ismerős lehet. Vannak emberek, akiket nem érdekel a sport, de ők is hallották már ezt a nevet. E nevet, mely halhatatlanná vált Katalóniában, Spanyolországban és szerte a világban. E név, melyet úgy tisztelnek Barcelonában, mint Puskás nevét a Real Madridnál. E név, melynek hallatán könnybe borul a Barça-szurkoló szeme, és elszorul az ember gyomra. Mely név kiejtése során végigfut az ember hátán a hideg.

Mi, egyszerű Barça-drukkerek, kik oly távol élünk Katalónia fővárosától, nem is tudjuk kellően átérezni azt, amit ott a Földközi-tenger partján éreznek Kubala nevének kiejtésekor. Hát még azok mit gondolnak, mit éreznek, akiknek megadatott a szerencse élőben látni őt kifutni a Nou Camp gyepére? Elképzelhetetlen, felfoghatatlan és emberfeletti. Mindig mondom Édesapámnak: egy dolog miatt cserélnék vele az életkort tekintve. Ez pedig 1954 ama nevezetes napja, amikor a Népstadionban 7-1-re vertük az angolokat – neki megadatott élőben átélni azt az élményt. A katalán öregek is valahogy így érezhetnek. Elképzelem, amikor a sok idős szurkoló kiül a Rambla valamelyik kávézójának teraszára, és azt mondják egymásnak: „Tudod, mikor Kubala kifutott a gyepre, és Luis Suárezt szöktette, azok voltak a szép napok…” Milyen boldogok lehetnek, cserélnék velük.

Ki volt Ő, aki miatt megépült a Nou Camp, és aki miatt hétről-hétre megtelt ez a monumentális építmény? Ki volt Kubala, akit három ország is gyászolt, amikor meghalt 2002. május 17-én? Akiről Nicolau Casaus így emlékezett meg: 

Kubala nemcsak a Barcelona első sztárja volt, hanem Ő volt a Barcelona. Laszi halálával egy családtagot vesztettünk el, akinek a pótolhatatlansága miatt a Barça már sohasem lesz olyan, mint a múltban. Már csak azért sem, mivel Ő tette naggyá azt a Barcelonát, amelyet ma annyira tisztel a világ.

Az nem kérdés, hogy zseniális labdarúgó volt, vagy egyszerűen csak világklasszis, aki a futballra született, azonban ami még nagyobb sportolóvá és emberré tetette: rendkívül jószívű, nagylelkű és segítőkész volt. Hogy alátámasszam ‘Kuksi’ nagyságát, álljon itt a labdarúgás korszakos zsenijének, az ősi „vetélytárs”, Di Stefanónak – akivel rendkívül jó barátságot ápolt – az emlékezése is:

Életem egyik legszomorúbb napja a mai, hiszen elment a testvérem, Laszi. Igen, a testvérem volt, mivel ő volt az, aki otthont adott nekem Spanyolországban. Amikor Dél-Amerikából megérkeztem a Barcelonához, senki sem fogadott be, csak Laszi. Ő ismeretlenként is felajánlotta nekem a saját lakását, és mindenben segített. Laszi halála ezért olyan, mintha én is egy kicsit meghaltam volna. Kubala volt a labdarúgás történetének legnagyobb alakja!

„Akarni, tudni, bírni” – egy futballistának Kubala szerint kötelessége volt e mondatnak megfelelni, s ezt gyakran hangoztatta is. Ő maga hiába volt született tálentum, mégis perfekcionista, mindig a többre, jobbra törekedő személyisége és elhivatottsága miatt még inkább kiemelkedett minden csapatából, rengeteget edzett, gyakorolt, sohasem volt elégedett.

A kezdetek

Kubala László (eredeti családnevén Stecz) 1927. június 10-én született Budapesten, aki ismert még Ladislav, Ladislao keresztnévvel is. Szülei az akkori Csehszlovákia területéről származnak: édesapja lengyel-szlovák, édesanyja magyar-szlovák gyökerekkel rendelkezik. Hosszú, mozgalmas pályafutása során játszott a magyar, a csehszlovák és a spanyol labdarúgó válogatottban is, önmagát „világpolgárnak” tartotta.

Kubala gyermekkorától a labdarúgásnak szentelte életét, gyermekként az iskola után, helyett a foci töltötte ki minden percét. A játék iránt érzett szeretete és tehetsége olyan pályafutásban csúcsosodott ki, mely során játékosként szinte minden lehetséges sikert elért, s edzőként is sikeres volt. Kivételes gömbérzékét korán felfedezték, tizenévesen az idősebb korosztály tagjai ellen focizott – megszégyenítve őket. 18 éves koráig a Ganz TE csapatánál szerepelt, majd leigazolta őt a Ferencváros, ahol egy idényt töltött el, s bajnoki ezüstöt szerzett a zöld-fehérek színeiben (1945-46). Ebben az időben lettek igazán jó barátok Kocsis Sándorral.

A következő két idényben a Slovan Bratislava (1946-48) igazolt labdarúgója volt – ez idő alatt  egy csehszlovák bajnoki harmadik helyet ért el és hat alkalommal szerepelt a csehszlovák válogatottban is, melyben négy gólt szerzett. Erre az időszakra esik a házasságkötése is. 1947. április 17-én vette feleségül Anna Violát, edzője, Ferdinand Daucík leányát, aki három gyermekkel ajándékozta meg; a legidősebb, Branko 1948-ban született. Igen, az a Daucík, aki 1950-ben az FC Barcelona edzője lesz, és aki minden idők második legeredményesebb szakvezetőjeként arany betűkkel vési be a nevét a Barça históriás könyvébe. 1948-ban hazatért Magyarországra, hogy a Vasasban folytassa pályafutását (1948-49). Három alkalommal játszott a magyar nemzeti csapatban is, de gólt nem sikerült elérnie. Ellenben itthon nem maradhatott sokáig. Első alkalommal szülőhazájából, aztán Csehszlovákiából is a katonai behívó elől távozott, majd a Rákosi-diktatúra miatt másodjára is menekülni kényszerült Magyarországról.

Engedély nélkül távozott az országból, majd a Barca legendája lett | NSO, 2019.01.30.

Kubala László 1949 januárjának utolsó napjaiban a szintén Vasas-labdarúgó Marik Györggyel Bécs irányában elhagyta Magyarországot. Az illegális határátlépésről a Népsport is beszámolt – a korszellemnek megfelelően elmarasztalva, befeketítve a szökevényeket. Ennek éppen 70 éve.

„A Vasas legutóbbi edzéséről Lóránt (engedéllyel), Marik és Kubala (engedély nélkül) hiányzott. Illovszky már részt vett az edzésen s igen nagy kedvvel mozgott.” Amikor 1949. január 28-án napvilágot láttak a Népsport sorai, Kubala László már árkon-bokron túl volt, de legalábbis Ausztriáig eljutott.

A Vasas jobbösszekötője azt követően döntötte el, hogy elhagyja az országot, hogy szerződési ajánlatot kapott a Juventustól, ám a Magyar Labdarúgó-szövetség nem volt hajlandó kiadni az olaszoknak. „Megpróbáltam hivatalos úton intézkedni. Szóba sem álltak velem, csak megfenyegettek” – emlékezett később.

A Kubala életét és pályafutását kutató Varró Krisztián a következőket fűzte ehhez hozzá: „Kubala 1948 végén jól tudta, hogy nem lesz második esélye. Többszörösen rovott múltú, ha a korábbi pozsonyi kitérőt és az őszi válogatott mérkőzéseket vesszük, ahol Bukarestben verekedésbe keveredett, Szófiában pedig őt és Puskást állították ki bűnbaknak a váratlan vereség miatt. A privilegizált Vasas játékosaként biztos információja volt arról, hogy nemhogy nem adják ki az olaszoknak, a tavaszi szezon kezdetéig valószínűleg bevonultatják a sportszázadba. Eközben felesége nyolc hónapos terhesen már hazautazott Ipolyságba, hogy január tizedikén életet adjon első gyermeküknek, Brankónak. Bár Lórántról lehetett tudni, hogy tervezget valamit, Kubala mégis egy másik csapattársával, Marik Györggyel társult. Hogy aztán a helyben összeverbuválódott húszfős szökevénycsapatban legyen még két további futballista: Lami és Földi.”

Kubala szökése filmbe illő történet – a spanyolok népszerűsége csúcsán, 1955-ben meg is filmesítették a kalandjait – ez volt a ‘Los ases buscan la paz’.

„Január huszonhetedikén éjszaka egy orosz katonai teherautóval, lopott egyenruhákban jutottak át a fegyveresek által őrzött határon, majd Ausztriában pár száz métert haladva beszakadt alattuk egy híd; Kubala mentett ki egy gyereket a folyóból. Hősünket ezután betörőnek nézték az átmeneti szálláson – egy mukkot sem tudott németül –, elő is állították, és csak egy futballrajongó osztrák rendőrnek köszönhette, hogy továbbengedték. Kuksi útja a bécsi amerikai zónába vezetett, innen újabb kalandok árán jutott el Innsbruckba, majd pedig egy olasz csempész segítségével Zürichbe” – foglalta össze Kubala „dobbantásának” történetét Varró Krisztián.

Az 1949. január 30-i Népsport két helyen is foglalkozott a Kubala–Marik-féle üggyel: a vegyes hírek között és a címoldalon. „Kubala Lászlót és Marik Györgyöt a Vasas pénteken kizárta tagjai közül. Az indokolás szerint a két játékos, annak ellenére, hogy magasabb életszínvonalukról, megfelelő szakképzettségükről gondoskodott az egyesület, nem volt hajlandó elfoglalni azt az állást, amelyet egyesületük biztosított számukra az egyik legnagyobb magyar gyárban. (…) Kubala és Marik – hír szerint – Bécsbe szökött” – hangzott a hír.

A vezércikkben pedig leszedték a keresztvizet a két „munkakerülőről”, akik számára „Magyarország többé nem vadászterület”, egyszersmind megdorgálták a Kubalákat kinevelőket: „A nyugatra szivárgott játékosok lemérték a helyzetet és megállapították, hogy csak nyugaton találnak maguknak olyan országot, ahol tisztességes munka nélkül is megélhetnek. (…) Kubala azonban (és a többi Kubala) nemcsak egy ember, hanem egy nevelési termék. Kubala önmagáért is felelős, de felelős érte más is. (…) Felelős az elnök, az ügyvezető, az intéző, az edző. Felelősek mindazok, akik elmulasztották a felvilágosító, a nevelő munkát, a személyes példaadást, a meggyőzést.”

Miközben Kubala külföldön annak a lehetőségét kereste, hogy ismét futballozhasson, az MLSZ épp azon fáradozott, hogy soha többé ne tehesse. A Vasas négyéves eltiltással sújtotta (Marik két évet kapott), a labdarúgó-szövetség elnöksége ugyanakkor – „az ügy súlyosságára való tekintettel” – őt és társát örökre elmeszelte február elején. „Az MLSZ új vezetősége ezzel is bebizonyította, hogy nem ismer tréfát, amikor a magyar labdarúgás erkölcsi megtisztításáról van szó” – így a Népsport február 3-án. A szövetség határozatáról levélben értesítette a FIFA-t, amely 13-án jóvá is hagyta a két szökevény örökös eltiltását (a Népsport március 1-én közölte a hírt és a FIFA-levél fakszimiléjét).

A magyar (és a nemzetközi) szövetség eltiltása utóbb két évre mérséklődött azzal a kitétellel, hogy „sem Kubala, sem Marik nem kaphat játékengedélyt az MLSZ beleegyezése nélkül”. Kuksi így csak barátságos mérkőzéseken játszhatott 1951. április 29-i hivatalos barcelonai bemutatkozásáig. Mert végül is játszott.

„1949. február közepén valamennyi hírügynökség vele foglalkozott, a klubok jobbnál jobb ajánlatokkal bombázták. Csábította az Inter, a Juventus, a Torino, ötvenezer dolláros szerződésekről beszéltek. Játékengedély híján azonban meg kellett elégednie a Milánó melletti lombardiai kisváros, Busto Arsizio együttesével, a Pro Patriával, amelynek színeiben március végén pályára lépett a Reggiana elleni edzőmeccsen. Az új bajnoki idényben aztán már nemcsak barátságos találkozókon szerepelt, hanem – fizetett alkalmazottként – a Pro Patria ifjúsági csapatának edzéseit is vezette, és a milánói futballakadémistákkal kapcsolatos munkát is felügyelte. Egészen novemberig ott várta, hogy az ügye rendeződjék. Mivel azonban nem rendeződött, Kubala felkerekedett a családjával, és jelentkezett a Róma melletti menekülttáborban, a hírhedt Cinecittaban. És a nevük hamarosan rákerült az Egyesült Államokba kivándorolni szándékozók listájára” – Varró Krisztián életrajzíró szerint ezek voltak az 1949-es esztendő további jelentősebb eseményei Kubala László számára. No meg az, hogy nem veszett oda a Torino repülőgép-szerencsétlenséget szenvedő csapatával Supergánál.

A jobbösszekötő 1951 áprilisában Franco tábornok engedélyével politikai menekült státuszt kapott Spanyolországban (addig hontalan volt), majd gyorsított eljárásban – még a FIFA vb madridi ülése előtt – megkapta az állampolgárságot is. Így már mint spanyol dönthettek a játékengedélye visszaadásáról, amelyet a FIFA végrehajtó bizottságának öt tagjából három meg is szavazott. A Barça pedig kártérítést fizetett a Pro Patriának (mivel az olasz klub csak az eltiltása miatt maradt le Kuksiról), valamint a Vasasnak is.

Kubala László nevét ezt követően évekig nem írták le a magyar sajtóban. Legközelebb csak 1953 októberében említették meg, amikor a csatár helyet kapott az Angliával mérkőző (4:4) Európa-válogatottban, már az FC Barcelona ünnepelt futballistájaként.

Egy nagyszerű tehetség, haza nélkül

Miután a kommunista hatalomátvétel után nem lehetett maradása itthon, kihasználván akkori együttese, a Vasas csehszlovákiai kiruccanását, néhány csempész segítségével elhagyta csapatát. A következő két év a hányattatások és a bizonytalanság jegyében telt el.

Először Olaszországba vetette a jó sors. Itt a Pro Patria nevű – Kubalához hasonló sorsú futballistákból, menekültekből verbuválódott – alakulatban kapott edzéslehetőséget, mely mitikus gárda volt, hatalmas sikereket aratott. Kubala számtalan bemutatómeccset játszott a csapat színeiben. Legendás történet az, amikor a klub elnöke azt mondta Kubalának, hogy amennyiben labdával körbedekázza a pályát, kap egy aranyórát. Persze, hogy körbedekázta. Játszott bemutató meccset az 1950-es VB-re készülő spanyol válogatottal, a Real Madrid csapatával és az Espanyollal. Szerepelhetett volna a Torino gárdájában is, de hála Istennek nem így lett – mert akkor a végzete hamar beteljesült volna. 1949-ben, amennyiben második gyermekükkel, Lászlóval várandós hitvese nem kéri meg arra, hogy maradjon otthon, hogy segítsen gondozni a tüdőgyulladással küzdő Brankót (a legidősebb fiút, aki 1949. január 10-én született Ipolyságon, és ekkor négy hónapos), akkor ott ül azon a repülőgépen, amely a kor legjobb csapatával, a Torinóval lezuhant (a supergai légikatasztrófa, 1949. május 4.). A gépen ülő játékosok szörnyethaltak, köztük barátja, Schubert Gyula is, és a Torino magyar származású edzője, Egri-Erbstein Ernő is.

Akarta őt a Torino mellett az Internazionale és a Real Madrid (!) is, de ’Kuksi’ a Barcelonát választotta. Na jó, de hogy került oda? A következő állomás – ha lehet annak nevezni – különleges volt számára. Célja az volt, hogy kelet-európai menekültekből alkosson egy csapatot, melynek a Hungária nevet adta. Apósa, Ferdinand Daucík elvállalta az együttes irányítását, így ismét egy célért küldhettek. A csapat felkészülési mérkőzésen 4-2-es vereséget szenvedett a Real Madridtól a spanyol fővárosban. Kubala játékával lenyűgözte az akkori elnököt, Santiago Bernabeút, aki az anyagiakat tekintve egy rendkívüli szerződést tett le elé. Az elnök tudtára adta, hogy még két mérkőzést játszik Spanyolországban, s csak akkor szerződik hozzájuk, ha Daucik irányíthatja a csapatot.

„Ki ez a klub nélküli magyar, hogy egy ilyen igénnyel álljon elő a világ egyik legnagyobb csapatánál?” – gondolta először Bernabeu. „Hogy mondhatna le a Real egy ilyen rendkívüli játékos megszerzéséről?” – majd ekképp vélekedett. Bernabéu rövid mérlegelést követően azt mondta Kubalának, hogy a két mérkőzést követően visszatérnek még kérésére, s valamit intézkedni fognak Daucikkal kapcsolatban. Ezt követően kezet ráztak.

Az Espanyol elleni barátságos találkozót a Barcelona megfigyelője, ‘Pepe’ Samitier is megtekintette. Az egykori legendás csatár tátott szájjal nézte Kubala játékát, s pontosan tudta azt, hogy Katalóniába kell csábítsa. A részeg Kubala Pepe Samitiertől kért segítséget, hogy miként juthatna Madridba. A gránátvörös-kékek megfigyelője ellenszegült a játékos akaratának, akinek így sejtése sem volt arról, hogy valójában Barcelona felé veszi az irányt vonattal. A terv sikerült: a kijózanodó Kubala a Real Madridhoz hasonló kondíciókkal ellátott szerződést írt alá a katalán gigásszal 1950. június 15-én. Bónuszként a nagyvonalú vezetőség teljesítette kérését, melyet a madridi elöljárók elutasítottak, azaz Ferdinand Daucikot nevezték ki a csapat élére. A klub közbenjárásának köszönhetően a FIFA a két és fél évre szóló eltiltását lerövidítette egy évre. Ha szikáran nézzük a tényeket, Kubala kedvéért elküldték a Klubtól Enrique Fernándezt, a sikeredzőt, a csapat korábbi játékosát. Képzelhetjük, mekkora jövőt láttak a vezetők Kubalában. Katalónia szívébe való megérkezése után a nyelvet gyorsan elsajátította, a várost nagyon megkedvelte. Az újabb diktatúra már otthont nyújtott neki, s a klub közbenjárásával a FIFA két és fél évre szóló eltiltását lerövidítették, így már semmi sem tudta meggátolni abban, hogy az FC Barcelonával történelmet írjon. A következő 11 év sikerei, eredményei bebizonyították: a Blaugranának nem kellett csalatkoznia Kubalában. Egy regényes életút vette kezdetét, amelynek mindkét fél meglátta a pozitívumait. Kubala világhírnévre tett szert, nevét és játékát otthon és Európában is csodálták, és a Klub is sikert-sikerre halmozott.

FC Barcelona – a legenda életre kel

Az ’50-es évek a Barcelona első igazi sikerkorszaka volt, melyet négy bajnoki cím (1952, 1953, 1959, 1960), öt Copa Generalissimo – győzelem (1951, 1952, 1953, 1957, 1959), két Spanyol Szuperkupa – siker (1952, 1953), valamint két VVK – diadal is (1958, 1960) fémjelzett. Emellett a csapat 1952-ben megnyerte a Copa Latinát, és a Copa Eva Duartét is. Az 1952-es Barcelona csapatát az „ötkupás Barçaként” emlegették, így is vonult be a futball történelemkönyvébe. A sikerek kovácsai Ferdinand Daucík és Helenio Herrera voltak. A két edzőlegenda között Sandro Puppo, Plattkó Ferenc és Doménec Balmanya trenírozták a csapatot, de kézzelfogható sikert ebben a pár évben nem sikerült elérni. Kubala László ennek ellenére a csapat meghatározó alakja volt, a szurkolók imádták, az ellenfelek rettegték, a futballvilág pedig csodálva nézte játékát.

A Les Corts idővel szűknek bizonyult a megnövekedett szurkolói érdeklődés következtében, így a Klub vezetői végső elhatározásra jutottak: az 1940-es évek végétől dédelgetett álmot, egy új, korszerűbb, és nagyobb befogadó képességű stadion építésébe kezdtek az ’50-es évek közepén. A legenda és a korabeli visszaemlékezések szerint mindezt Kubala játéka és hatása – mely a sikerekkel együtt az átlagos nézőszám megkétszereződését eredményezte – idézte elő. A csapattársakkal készített interjúkból mindenki számára kitűnik: a magyar legenda volt a csapat lelke, esze, irányítója; ő volt a szív, amely éltette a Klubot, és a tüdő, amely ehhez a tehetséget, a brillírozást biztosította. Az ’50-es évek egészét tekintve csak egy játékos volt hozzá mérhető, a legendás kapus, Antoni Ramallets. Ketten több mint egy évtizeden keresztül meghatározták a csapat játékát.

Az annalések szerint korának férfi szépsége volt, a nők bolondultak érte. A leírások alapján Kubala érkeztével nemcsak a szurkolók száma nőtt meg, hanem ezen belül a női szurkolók aránya is rohamosan növekedésnek indult. Ha megnézzük a róla készült korabeli fényképeket, igazat kell adnunk a leírásoknak: a kor férfiideáljaként sok-sok nő szívét megdobogtatta. Pedig, csupán 176 cm magasra nőtt, mégis bolondultak érte a hölgyek. Tömege 80 kilogramm körül mozgott, rendkívül erős testfelépítése volt, csupa izom. Beszélik, hogy míg a forró szaunából a társak négy-öt perc múlva menekültek, Laszi húsz percet is elidőzött benne. Ezenkívül szinte minden edzést masszázs követett. Edzésmunkája páratlan volt, mindig talált javítani valót játékában. Szenvedélye volt a testmozgás, s még hatvanéves korán túl is kilométereket futott és kerékpározott. A labda pedig nem csupán egy egyszerű szerelmet, rajongást, s végképp nem csak egy időtöltést jelentett. Egy edzés nélküli nap után, mely során labdával nem is érintkezett, így szólt: “me encuentro raro y de peor humor”, azaz „furcsán, rosszul érzem magam”.

Persze, mi Barcelona-szurkolók nemcsak emiatt tekintünk rá, mint legnagyobbra. A katalánok sem ezért választották meg 1999-ben, a Klub centenáriumi ünnepségén a XX. század legjobb Blaugrana-futballistájának és a hispán zsurnaliszták sem hiába találták őt az évszázad második legnagyobbjának Di Stéfano mögött. Azért, mert amit a labdával tudott, az kiemelte korának labdarúgói közül. Rendkívül jól használta ki testfelépítését, nagyon gyorsan változtatott irányt, s jött lendületbe, szinte lehetetlen volt megállítani.

Repertoárjában kivételes technikai képzettséget, tehetséget igénylő megoldások, varázslatos cselek lapultak. A kor körülményeihez képest úgy bánt a labdával, mintha az a teste része lenne. Ezenkívül okosan futballozott, látott a pályán, az eszét is használta. Irányító középpályásként és csatárként is állandó veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. Góljain kívül meg kell jegyezni, hogy számtalan alkalommal hozta kihagyhatatlan helyzetbe társait. Pályafutása során rengeteg duplával, 16 mesterhármassal, valamint egy-egy mesternégyessel, -ötössel és –hetessel büszkélkedhetett. 1952. február 10-én a Gijón ellen elért (9-2) győzelem alkalmával terhelte meg az ellenfél kapuját hét góllal is. Az FC Barcelona színeiben 349 mérkőzésen 270 gólt ért el, ebből a bajnoki mérlege 186/131, más orgánum szerint 345 meccsen 274-szer volt eredményes, viszont találkoztam 329/256-os, vagy 329/243-as mérleggel is.

Az FC Barcelonánál játékosként eltöltött tizenegy évét két nagy szakaszra lehet bontani, ami egyben két nagy edző működésével is egybeesik. Az első sikerkorszaka 1950 és 1954 közé tehető, amikor apósa vezetésével mindent megnyert, amit abban az időben meg lehetett nyerni. A csapat sikerei mellett az egyéni eredmények sem maradtak el. Számtalan gólpasszt jegyzett, emellett kétszer is a csapat házi gólkirálya volt (1952 – 26 gól, 1954 – 23 gól), azonban a legeredményesebb góllövőnek járó Pichichi-díjat egyszer sem sikerült elnyernie. 1952-ben állt hozzá a legközelebb, de a madridi Pahino még több találatot jegyzett (28 találat), 1954-ben pedig Di Stéfano előzte meg ebben a rangsorban. A másik két idénye az „átmeneti időre” esik, amikor egy Spanyol Kupán kívül (1957) egyéb címet nem sikerült nyernie. 1955-ben és 1956-ban is 14-14 góllal lett a házi gólkirálya a csapatnak.

Az 1950-54-es korszakot sokan a ’20-as évek sikereihez hasonlítják. A kor szurkolói úgy vélték: nemcsak, hogy sikerült kiheverni a polgárháború okozta sebeket, hanem visszaértek az 1920-as években látott sikerek szintjére. Szemkápráztató játék, csodálatos gólok, nagy győzelmek – ezek jellemezték a Daucík-korszakot, melynek központi figurája volt „Laszi” – csak így hívták Spanyolországban, mert a ’c’ betűt nem tudták kiejteni. A szurkolók imádták, tenyerükön hordozták, Ő pedig varázsolt. Még akkor is, amikor az 1953-1954-es idényben TBC-vel küszködött. Mindene volt a Klub és a szurkolók, s a rajongás kölcsönös volt – ezt nagy meccsekkel, és szép gólokkal hálálta meg.

Az első időszak alatt lejátszott Spanyol Kupa – döntőkön két alkalommal volt eredményes. Egy-egy gólt lőtt az 1952-es FC Barcelona – Valencia CF (4-2, hu.), és az 1953-as FC Barcelona – Athletic Bilbao (3-1) ellen megnyert kupadöntőn. Az 1957-es FC Barcelona – RCD Espanyol (1-0) meccsen is a pályán volt, de a kapuba nem sikerült betalálnia.

A Herrera-korszak

A négy sikertelen szezon után, amikor az olasz Puppo, a magyar Plattkó és a katalán Balmanya trenírozták a csapatot, a vezetőség a kor egyik edzőfejedelmét, az argentin származású Helenio Gavilán Herrerát szerződtették a kispadra. Az argentin két idény során ült a csapat kispadján, ami alatt két bajnokságot (1959, 1960), egy Spanyol Kupát (1959), és kettő Vásárvárosok Kupáját (1958, 1960) sikerült elhódítani.

1958 egy másik szempontból is érdekes, és a magyarok számára örömteli év a Barca életében. Ekkor került a csapathoz – Laszi hathatós közbenjárásával, segítségével – Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is, s váltak a következő három év meghatározó alakjaivá. Evaristo és Luis Suárez mellett Czibor 1961-ig, Kocsis pedig 1965-ig szolgálta játékosként a gránátvörös-kék színeket. Egyszerre ritkán voltak a pályán, egyik ilyen alkalom az 1961-es BEK – döntő volt. A három magyar játékos kiválóan megértette magát a pályán is, és azon kívül is. Czibor balszélsőként örvendeztette meg a Nou Camp közönségét, Kocsis pedig a támadósorban kimagasló fejjátékával szerzett újabb rajongókat.

Mindeközben Kubala ott folytatta, ahol 1954-ben félbehagyta. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az újabb sikerekben. A két bajnoki címnek és a Spanyol Kupa – győzelemnek egyaránt aktív részese volt. Gólokkal vette ki a részét a VVK – menetelésből is: mind az 1955-58-as kiírásban, mind az 1958-60-as kiírásban eredményes volt. Az első győzelem felé vezető úton gólt lőtt a Koppenhága ellen (1), a Birmingham elleni második és harmadik meccsen (1-1), a London elleni döntőben viszont eredménytelen maradt. A második győzelem során duplát ért el az Inter elleni 4-2-es idegenbeli siker során, majd a Belgrád elleni elődöntő visszavágóján.

Barcelonai pályafutásának végső csúcsára 1961-ben a berni BEK – döntőben ért el. A Benfica ellen ugyan 3-2-re alulmaradt a csapat, az ő játékára nem lehetett panasz: nagyszerű labdákkal tömte csapattársait, a pálya minden részén megtalálható volt, agilisan és megbízhatóan játszott, amint azt a döntőről készített közvetítésem során mindenki olvashatta.

Kubala számára a berni döntő jelentette egyben a búcsút szeretett Klubjától. 11 sikeres szezonnal a háta mögött szögre akasztotta a csukáját – de nem véglegesen. A Barcelona méltó búcsúmeccsen köszönt el hősünktől. 1961. augusztus 30-án a Stade Reims elleni 4-3-as mérkőzésen gránátvörös-kék mezbe bújt két világklasszis barátja, Alfredo Di Stéfano és Puskás Ferenc is. A meccs 4 „barcelonai” góljából kettőt az argentin származású zseni vállalt magára.

Egy csapatban Di Stéfanóval

Kubala nem hagyta ott Barcelonát. 1963 és 1965 között játékos-edzőként vett részt az RCD Espanyol szakmai munkájában. A városi rivális színeiben 29 bajnokin pályára is lépett és 7 gólt ért el. A katalán ’királyi’ gárdában megvalósulhatott az, ami a Barcelonában nem – ’Kuksi’ és Di Stéfano egy csapatban játszhatott a La Ligában, amelynek ráadásul Kubala volt az edzője. A kék-fehéreknél eltöltött két idényében a már pályája zenitjén túljutó Kubala újfent megmutatta: különleges tehetség és nagyszerű csapatember. Az Espanyol szurkolói is csodálattal szemlélték a pályán bemutatott cseleit – pedig ekkor már 37-38 éves volt Kubala.

Utolsó klubcsapata az FC Zürich volt, ahol egy idényt húzott le 1966 és 1967 között, majd az esztendő végén végleg szögre akasztotta a futballcipőjét – hogy edzőnek álljon. 

Három nemzet válogatottjában

Mint azt már írtam, Kubala három nemzet válogatottjában is szerepelt pályafutása során. 1946-47-ben a Slovan játékosaként 6 alkalommal játszott a csehszlovák válogatottban, majd 1948-ben 3 meccs erejéig a magyar nemzeti tizenegyben is. Sajnos Katalóniába való költözése azt jelentette, hogy többé nem lesz magyar válogatott, pedig a legendás „Aranycsapat” tagjaként egy nemzet színeiben is a világ tetejére érhetett volna, s hazánkban is jobban ismernék. Minden esetre ő is a lelátón szorított Bernben, válogatottunk már-már tragikus körülmények között elvesztett világbajnoki döntője során.

1953 és 1961 között 19 alkalommal pályára lépett a spanyol válogatottban is, s  11 gólt szerzett a „La Furia Roja” játékosaként. Az 1962-es VB selejtezői során briliáns játékával aktív részese volt annak, hogy a spanyol válogatott kijutott a chilei világbajnokságra, ahol azonban sérülése miatt már nem léphetett pályára. Ugyancsak sérülés miatt nem játszott Di Stéfano sem.

1953. október 21-én tagja volt annak az Európa-válogatottnak, amely barátságos mérkőzést játszott Anglia legjobbjaival a szövetség megalakulásának 90. évfordulója alkalmából. Ezen a mérkőzésen két gólt is szerzett, köztük a mérkőzés első találatát, az 5. percben. Ugyan az angolok gyorsan egyenlítettek, Kubaláék ezen a napon jobbak voltak, s már 3-1 arányban is vezettek. A szigetországiak még innen is talpra álltak, aztán Laszi megszerezte második gólját is, ami sokáig győztes találatnak tűnt. A kérdés az volt: Kubala vezetésével ezen a napon véget ér az angol válogatott veretlensége a Wembleyben? A válasz nem, mivel 4-3-as állásnál az utolsó előtti (!) percben büntetőhöz jutott a hazai csapat, ezt Ramsey értékesítette, így a végeredmény 4-4 lett. Azonban a veretlenségi-rekord már csupán egy hónapig maradt a szigetországiak kiváltsága, ugyanis hazánk válogatottja 1953. november 25-én világraszóló, 6-3-as diadalt aratott a legendás Wembley gyepén.

Az említetteken kívül a katalán válogatottban is szerepelt. Négy alkalommal lépett pályára, és négy gólt ért el. 

Edzői karrier

Az FC Barcelonának két ízben volt az edzője. Először 1961 és 1963 között, tehát még mielőtt befejezte volna az aktív pályafutását. Másodszor 1980-ban, pár meccs erejéig ült a csapat kispadján. Edzőként különösebb sikert nem tudott elérni szeretett Klubjával. 1961 novembere és 1963 januárja közötti időszakban a sikerek elkerülték, így felállították a kispadról. A leváltást nem tartotta tisztességesnek, és így került a városi riválishoz – játékos-edzőnek.

Kubala emellett ült az Espanyol (1966-69), az FC Zürich (1966-67, játékos-edző), a Cordoba (1968-69), a Real Murcia ((1986-87), a Málaga (1987-88), az Elche (1988-89), és 12 mérkőzés erejéig a Paraguay-i nemzeti válogatott kispadján is.

A spanyol szövetség alkalmazásában két alkalommal állt. Először, 1969 és 1980 között a felnőtt válogatott szövetségi kapitányaként működött közre. Ebben az időszakban a spanyol nemzeti tizenegy kijutott az 1978-as argentínai VB-re, és az 1980-as EB-re, azonban értékelhető sikert nem tudott elérni. Ezen időszakban 68 mérkőzésen 31 győzelmet, 21 döntetlent és 16 vereséget ért el a spanyol válogatott, 98-59-es gólkülönbséggel. Második alkalommal, 1991-ben kinevezték a spanyol olimpiai válogatott másodedzőjének Vicente Miera mellé. Mint másodedző tevékeny részese volt a barcelonai olimpián aranyérmet nyert válogatott sikerének. A rengeteg munka meghozta gyümölcsét, s „hazai pályán” a Nou Camp közönsége előtt újabb nagy sikert ért el.

Legendás történetek egy legendáról

Kubala – ahogy már említettem – nem csupán játékosként volt egyedülálló, minden tekintetben példaértékűen élt. A labdarúgás neki nem csupán kőkemény sport volt, mindig jókedvűen, magabiztosan, élettől duzzadóan mutatkozott. Rendkívül szerette a családját, a barátait, az embereket. Hatalmas népszerűsége ellenére – mely a valóságban azt jelentette, hogy ahol csak felismerték, tömegek gyűltek össze, s levegőhöz sem hagyták jutni – bárkihez odaállt egy fotó kedvéért, közvetlen volt, barátságos. Azt nyilván lehetetlen vállalkozás lenne összegyűjteni, hogy hány alkalommal, pontosan miképp, kinek, mikor nyújtott segítőkezet kiemelkedő módon, s hogy milyen gesztusokat tett, milyen emlékezetes történetek fűződnek a nevéhez. Azonban néhányat nem tudtunk és akartunk kihagyni.

Óriási szerepet játszott abban, hogy jó néhány honfitársa élete jó irányba változzon. Kubalára mindig, mindenki számíthatott. Ahogy már írásunk elején is olvashatták, Di Stéfanót és egykori ferencvárosi csapattársát, Kocsis Sándort is mindenben segítette, végül ők és rajtuk kívül az Olaszországban bajba került, eladósodott Czibor Zoltán – akinek személyesen sietett a segítségére –, valamint Kaszás és Szalay is új életet kezdhettek Spanyolországban. Meg kell említenünk azt is, hogy egy alkalommal Papp László Európa-bajnoki mérkőzés keretében a hispán fővárosban lépett a szorítóba. A helyszínen klasszis sportolónkért szorított Kubala és barátja, Puskás Ferenc is – akit Spanyolországba költözésekor szintén mindenben támogatott. A mérkőzés során a legendás magyar ökölvívó döbbenetére rengeteg magyar buzdítást kapott. A meccs után a honfitársak találkoztak: „– Nem értelek, ’Öcsi’! – jegyezte meg Papp. – Te amiatt panaszkodsz, hogy alig hallasz Spanyolországban magyar szót. És íme: ma este több száz magyar buzdított itt engem. – Tévedsz, „Görbe”! (ez Papp kedvenc beceneve) – magyarázott Puskás. – Rajtunk kívül egyetlen magyar sincs itt. Kubala és én fogadtuk fel ezeket az embereket itt. Kasztíliai munkanélküliek. Megvettük nekik a jegyet és órabért fizettünk, hogy téged bíztassanak. Becsülettel rászolgáltak a fizetésre.”

Egy másik alkalommal a zöld-fehérek legendás kapusának, Géczi Istvánnak a teljesítményét ismerte el nem mindennapi módon. A magyar válogatott 1972-ben a belgiumi kontinenstorna résztvevője volt, s a házigazdák elleni mérkőzés után személyesen gratulált a kiváló hálóőrnek. Kubala Géczit látta csapata legjobbjának, ezért karóráját ajándékozta a kapusnak.

Kubala legnagyobb szenvedélye a futball volt. Nem csupán, mint játékos, vagy edző, hanem mint szurkoló is. Mindig figyelemmel követte a világ futballjának történéseit. Ezenkívül már fiatalon kedvenc időtöltésének számított a tenisz. Mivel kevés szabadidővel rendelkezett, ezért más hobbira nem is tudott elegendő időt fordítani. Igaz, egy ízben kipróbálta magát színészként, barcelonai karrierje elején, amikor saját magát játszotta el egy propagandafilmben. A siker nem maradt el, s nyugodtan válthatott volna pályát is. Egyébként is közel állt a szívéhez a filmszínház. Egy interjú során Kubala otthonában az újságíró – miközben a falakon lévő számtalan képet nézte, melyeken egytől-egyig mérkőzések, futballisták voltak láthatóak egy trófea-gyűjtemény társaságában – és a klasszis arról beszélgettek, mit tervez Laszi a délutánra:
„- Ma azt hiszem elmegyek a moziba. – Szereti a filmeket? – Ember, imádom őket!”

A legenda szerint Kubala száját hagyta el első ízben egy manapság rengetegszer hangoztatott mondás is. A spanyol válogatott 1970-ben Sevillában egy barátságos mérkőzés keretén belül látta vendégül a német válogatottat. A „La Furia Roja” 2-0 arányban diadalmaskodott, majd a hazaiak szövetségi kapitánya, Laszi azt mondta: „La afición, el jugador número duodécimo.” Azaz „a közönség a tizenkettedik ember a pályán”.

Gustavo Bioscával is jó barátok voltak. El Gitano (azaz, a cigány, ahogy a játékostársak becézték) így emlékezett egyik legkedvesebb történetére:
„A mérkőzés előtt néha Laszi odajött, s azt kérdezte: – Hogy vagy cigány? Erre én: jól, jól. Aztán azt mondta: – Ma győzni fogunk. Nos, ritkán tévedett. Nemsokára ott állt a kapussal szemben, s oda lőtte, ahova akarta.”

Kubala imádott fogadni, s még inkább nyerni. Ahogy már említettük, volt, hogy aranyórát nyert, volt, hogy a stadion személyzetével fogadott, hogy a magányos kapuralövéseket izgalmasabbá tegye, s legtöbbször nyert is. Az előbb említett ‘El Gitanóval’ szemben azonban elvesztett egy fogadást. Két pohárka között azt mondta Bioscának: „te fogsz előbb meghalni cigány, mert erősebb vagyok!” Halálát megelőzően Gustavo könnyes szemmel búcsúzott a már szellemileg is rossz állapotban lévő barátjától, s így szólt: „Te mentél el előbb, Laszi! Én fizetem a whiskyt…”
Kivételes érzéke a gömbölyű játékszer iránt Puskáséhoz hasonló volt. Öcsivel egy téli nap versengeni kezdtek, hogy ki találja el többször a tizenhatos vonaláról a kapufát. Természetesen órákig játszottak, képtelenek voltak hibázni. 

A legenda távozik, de emléke megmarad

Kubala László hosszan tartó, de türelemmel viselt betegség (Alzheimer-kór) után, 2002. május 17-én 75. születésnapja előtt három héttel, Barcelonában hunyt el. Egyre romló állapotának, mondhatni szenvedésének tüdőembólia vetett véget. 2002 februárjától volt a klinika rabja, ez idő alatt szűk családján kívül „nagy családja”, azaz szurkolók, sportolók, Katalónia szíve és még számos ember egy emberként szorított Kubala felépüléséért. Ekkorra már megözvegyült, hiszen Anna Violával megünnepelték még aranylakodalmukat, de még abban az évben, 1997. augusztusban elhunyt a szerető feleség.

„Csütörtökön szinte egész Spanyolország ünnepelte a Bajnokok Ligája – győztes Real Madridot, ám pénteken hirtelen minden elcsendesült. Kubala László halála miatt ugyanis Spanyolországban megállt az élet, a televízióállomások megszakították adásaikat, míg Barcelonában síró embereket lehetett látni az utcákon.

A Barcelona otthonában éppen a klub új edzőjének, Louis van Gaalnak tartották a hivatalos sajtóbemutatóját, amikor az újságírókkal szemben Joan Gaspart, a Barcelona elnöke hirtelen sírni kezdett. A teremben pedig lassanként mindenkinek könnybe lábadt a szeme, mivel a Pilar Kórházból megerősítették, hogy elment Laszi – a Lacit nem tudták kiejteni a spanyolok, ezért spanyolosan Laszinak becézték a 75 évesen elhunyt Kubalát -, akit talán minden labdarúgónál jobban szerettek Spanyolországban.” – áll a Nemzeti Sport 2002. május 18-i számának 20. oldalán a beszámoló. 19-én délután négy órakor a Santa Teclában többezres tömeg tisztelgett Laszi előtt. Elbúcsúztatták, majd rengeteg emblematikus, tekintélyes személy és több, mint 15.000 ember csendben, szomorúan a végső nyughelyére kísérte, miközben a nevét skandálták. A Camp Nou hívta őt…

Négy évvel később a Frank Rijkaard és Ronaldinho fémjelezte csapat a párizsi BL – fináléban elért sikerével gondoskodott róla, hogy pozitív élmények is fűződjenek május 17. napjához. Ezzel együtt a katalán csapat szurkolói számára ez a nap az emlékezés napja is egyben. Mindannyian emlékezünk Hazánk szülöttére, Katalónia bálványára, aki annyi örömet szerzett a Klubnak. Laszi számtalan siker részese és letéteményese volt, korának meghatározó alakjaként vonult be a labdarúgás történelemkönyvébe. Fantasztikus labdarúgó, csodálatos ember volt, akire bárki felnézhetett és milliók így is tettek. Köztük például az egykori világklasszis, Michel Platini, aki gyermekként láthatta, csodálhatta Kubalát, s ekkor a példaképe lett.

Hatása nem csupán az FC Barcelonára volt jelentős, igaz leginkább a gránátvörös-kék egyesületre tekintve érezhető. A Blaugrana életének egyik legfontosabb részeként forradalmasította a klubot, mely hála Kubalának hihetetlen fejlődésnek indult az ötvenes években. Nem csak a pályán ért el sikereket, az FC Barcelonát százezrek szerették meg zsenialitásának köszönhetően és minden szempontból hozzájárult a sportág fejlődéséhez is. Ezenkívül számtalan alkalommal nyújtott segítő kezet mind honfitársainak, mind másoknak. Nagyon szomorú, hogy hazánkban méltatlanul kevesen ismerik. Ellenben Katalóniában úgy tekintenek rá, mint a „legnagyobb magyarra” egy halhatatlan legendára, egy mítoszra, az FC Barcelona szerves részére. Ódákat zengett róla a sajtó. A Les Corts, majd a Camp Nou és még jó néhány stadion publikuma éltette kórusban hétről-hétre, majd milliók búcsúztatták halálát követően. Elképesztő tiszteletnek örvend egész Spanyolországban, s aki csak látta játszani, egy lapon emlegeti Pelével, Maradonával, Di Stéfanóval és Puskással. Katalónia szívében utcát neveztek el róla és 2009-ben, a Camp Nou megnyitásának 52. évfordulóján ünnepélyes keretek között átadták Kubala mintegy két méter magas szobrát is, mely a stadion előtt kapott helyett. A Laszit lövés közben ábrázoló emlékmű szurkolók adományaiból készült el, jelezvén, hogy még mindig a legnagyobb futballistának tartják, s örökre velük marad.

Nekünk az a feladatunk, hogy emlékét megőrizzük, szellemét pedig továbbvigyük. És megtanítsuk mindenkinek, hogy élt Katalóniában egy magyar, egy zseniális labdarúgó és csodálatos ember, aki öregbítette Hazánk és a Barcelona hírnevét.

„Tehát ifjú emberke, ha most azt a nevet hallod, hogy Kubala László, akkor emeld meg a baseballsapkádat, és pillants fel a számítógépes játékodból, mert te bizony büszke lehetsz rá. Hazánk fia volt, bizony járhatott, játszhatott bárhol akár futballistaként, akár edzőként és neked, magyar fiatalnak kötelességed ismerni őt. És ha azt hallod, azt olvasod, hogy meghalt, ne hidd el. Kubala László már réges-régóta halhatatlan.”

Kubala és Samitier a Barçába igazolásáról

Egy történelmi jelentőségű riport következzen, amelynek főszereplői Kubala László és Josep Samitier. A riportot Miguel Ors sportújságíró készítette a két legendával, még az 1950-es évek elején. Laszi és ‘Pepe’ ebben arról mesélnek, hogyan került Kubala a Barçához, nem pedig a Real Madridhoz. A következőkben a riport ‘leirata’ következik.

Miguel Ors: „Itt van velünk a nagy mágus Kubala és az ex-vezetője az FC Barcelonának, Pepe Samitier. Arról fogunk beszélni, hogyan maradt Barcelonában Kubala, s hogyan került egyáltalán a Barçához.”

Kubala László: „A magyar válogatottal érkeztem Madridba, a Real Madrid meghívására egy tornán vettünk részt, amit a Real szervezett a számunkra. A Reallal játszottunk ezen. A mérkőzés után megkerestek, hogy szerződjek hozzájuk, viszont az egyik feltételem az volt, hogy a Real szerződtesse az edzői posztra Ferdinand Daucíkot. A Real viszont nem akarta kinevezni a sógoromat a csapat edzőjének, de engem szívesen szerződtettek volna. Én azonban harcoltam Daucík kinvezéséért is, amire a Real Madrid azt mondta, hogy akkor egy harmadosztályú csapat edzőjévé teszik. Én azonban megmondtam, hogy nem, mert én csak vele akarok futballozni. Ezt követően elmentünk Barcelonába is, ahol játszottunk az Espanyol csapatával. Barcelonában megismerkedtünk Samitier Úrral. Ő szívesen leigazolt volna minket, viszont a FIFA-tiltás miatt, Spanyolországban nem játszhattunk volna, ezért hajlandóak lettünk volna elmenni Kolumbiába, ahol nem kellett volna a FIFA engedélye ahhoz, hogy futballozhassunk. Ekkor Pepe Samitier azt mondta nekem, hogy ‘a halálon kívül minden megoldható bizonyos pénzösszeg fejében’. A magyar szövetség tiltása miatt nem játszhattam ekkor még egyetlen spanyol csapatban sem. De ekkor Samitier megismételte, hogy pénzért minden elintézhető.”

Miguel Ors: „Önnek milyen szerepe volt Kubala Barcelonába igazolásához? Igaz, hogy Daucíkot az ön ajánlására nevezték ki edzőnek?”

Josep Samitier: „Igen, döntő szerepem volt abban, hogy Kubala a Barcelonához került, ugyanis sikerült meggyőznöm a Barça elnökét, hogy nevezze ki Kubala sógorát a csapat edzőjévé. A döntés pedig engem igazolt. Kubala volt az a játékos, aki a legtöbb boldogságot szerezte a spanyol futball világában.”

Força Barça!
Visca Catalunya!