Luis Enrique Martínez

Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.

‘Lucho’ – Madridtól a Katalán Óriás csapatkapitányi karszalagjáig

Teljes neve: Luis Enrique Martínez García
Születési idő, hely: 1970. május 8. Gijón, Asztúria
Magasság, testsúly: 180/72
Posztja: csatár, támadó középpályás
Nevelőegyesülete: Sporting Gijón, La Braña (1984-88)
Csapatai: Sporting Gijón (1989-91, 36/14)
Real Madrid (1991-96, 157/15)
FC Barcelona (1993-2004, 207/73)
Mezszáma: 21
Válogatottsága: utánpótlás – 19/3; felnőtt – 62/12
Edzőként: Barça ’B’ (2008-11)
AS Roma (2011-12)
Celta Vigo (2013-14)
FC Barcelona (2014-17)
Spanyol válogatott (2018-)

Sokoldalú, jó technikai képességekkel rendelkező játékos volt, aki több poszton is sikeresen bevethető: akár támadó középpályásként, akár előretolt csatárként is csapata segítségére tudott lenni. Temperamentuma, állóképessége és szervezőkészsége okán csapata karmestereként is szolgált, akire mindig odafigyeltek a társai.
Igazándiból ezzel a két mondattal be is lehetne fejezni ezt az írást, hiszen Luis Enrique pályafutását, játékát, felfogását, taktikai képzettségét keretbe is foglaltam. Azonban sikerei, a spanyol labdarúgásra, a Barçára gyakorolt hatása okán egy kicsit azért közelebbről is megvizsgálnám az asztúriai játékos-edző személyiségét, munkásságát, fontosságát. A Blaugrana 21-ese rajta hagyta a „keze nyomát” a Katalán Óriáson a ’90-es évek közepétől fogva: előbb játékosként, majd a ’B’ csapat, ill. a felnőtt együttes vezetőedzőjeként. Azon kevés játékosok közé tartozik, aki nem csupán a pályán belül, hanem az oldalvonal mellett is sikeres, eredményes tudott lenni – így tökéletesen illeszkedik a ’Pepe’ Samitier, Johan Cruyff, Pep Guardiola által fémjelzett sorba.
Emellett abból a szempontból is érdekes ’Lucho’ játékos-pályafutása, hogy mindkét spanyolországi elitklubban megfordult: 1996 nyarán, meglehetősen „hangos” körülmények közepette tette át a székhelyét a spanyol fővárosból Katalónia központjába. Ennél hangosabb, mondhatni „mocskosabb” csupán Figo 2000-es klubváltása volt. Luis Enrique a Real Madrid alapembereként, bajnoki címmel rendelkező játékosaként gondolta úgy, hogy a Katalán Óriásnál jobban érezné magát, s váltott klubot 1996 nyarán. Erről is, s pályafutása minden fontosabb fordulópontjáról igyekszem megemlékezni az alábbiakban.

Asztúriából Madridba

Luis Enrique 1970. május 8-án született Asztúria tartomány legnépesebb városában, Gijónban. A Földközi-tenger partján fekvő nagyvárosnak akkoriban 188 ezer lakosa volt, fontos gazdasági, kereskedelmi központ. S – természetesen – a sportnak is fontos szerepe volt már abban az időben is, így nem csoda, hogy a fiatal Luis Enrique is hamar kapcsolatba került a testmozgással. Mint a legtöbb gyermek, őt is a labda érdekelte leginkább – sok esetben még az iskola, és a tanulás rovására is. Testalkata, erőnléti adottságai már ekkor kijelölték számára a pályán az „utat”: a szikár, magas növésű, ugyanakkor szívós srác leginkább a támadóharmadban érezte jól magát. Korán kiütköztek rajta azok a tulajdonságok, amelyek aztán felnőtt játékosként is jellemezték a pályáját: energikusság, gólérzékenység, szervezőkészség, irányítói véna.

A szüleit sem érte meglepetésként, hogy alig múlt el 10 esztendős, amikor „elballagott” a Sporting edzőközpontjába, s felvételét „kérte” oda, mondván ő futballista szeretne lenni. A jó szemű utánpótlás- vezetők pedig lehetőséget adtak neki a fejlődésre. 1981 és 1984 között a Gijón bázisán ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival – szervezett körülmények között, majd a következő négy esztendőt a La Braña utánpótlás-nevelő központban töltötte, s 1988-ban tért vissza a gijóni egyesülethez. La Braña egy kisváros, Gijóntól nyugatra, mintegy 120 km-re. Itt töltött el négy évet, ezt követően tért haza a nevelőegyesületéhez. 1988-ban kapta meg első profi szerződését: a Sporting ’B’ csapatának lett az oszlopos tagja. Kor- és csapattársai ekkor már becenevén szólították, s mindenki „Lucho” néven emlegette. Ez a becenév 1987 elején ragadt rá, mégpedig a felnőtt csapat mexikói játékosa, Luis Enrique Flores Ocaranza (1955-; 1986-87-ben a Gijón csapatának tagja) után. Két idényt töltött el a Sporting Gijón második csapatában úgy, hogy az 1989/90-es idényben már a felnőttek között is pályára léphetett.
A Primera Divisiónban 1989. szeptember 24-én, a bajnokság 4. fordulójában mutatkozott be egy Sporting Gijón – Málaga (0-1) mérkőzés alkalmával: a bajnoki 61. percében küldte pályára Jesús Aranguren edző Antonio Torres helyére. Ebben a szezonban azonban több lehetőséget nem kapott már a felnőttek között, így a ’B’ csapatban pallérozódott tovább. Ez az idény igazi „tanulópénz” volt a számára, amivel tökéletesen felkészült az 1990/91-es szezon kiemelkedő eredményeire. Ebben a szezonban már a Sporting alapemberének számított, hiszen a 38 fordulós bajnokság 35 mérkőzésén lépett pályára: ebből 27-szer kezdőként, nyolcszor pedig csereként lépett a gyepre. Fejlődésében, s a kezdőtagság megőrzésében az edzőváltás sem okozott törést a csatárposzton játszó Enriquének.
Nem csupán a csapat szerepelt kiemelkedően ebben a szezonban – bajnoki 5. hely az idény végén -, hanem ’Lucho’ is felettébb eredményes tudott lenni: összesen 14 alkalommal vette be az ellenfelek kapuját, s ebben volt egy dupla, s egy tripla is. A „tűzkeresztségen” az 1990. szeptember 9-i Sporting – Real Valladolid (4-0) meccsen esett túl, amikor a 88. percben zörgette meg az ellenfél hálóját. Az október 10-i FC Barcelona – Sporting (3-2) meccsen is eredményes volt, akkor a 47. percben vette be Zubizarreta kapuját. A bajnoki duplát a 23. fordulóban érte el egy Athletic Bilbao – Gijón (1-2) összecsapáson; triplázni pedig az 1991. június 2-i Sporting – Espanyol bajnokin (3-0) tudott. A kiváló idénnyel a Gijón második legeredményesebb játékosa lett – a szlovák Luhovy mögött, aki 16 gólt ért el -, s felkeltette a spanyol klubok figyelmét is. A Sporting pedig tisztában volt azzal, hogy az ifjú titán megtartására nem sok esély mutatkozik, így megnyílt a lehetőség a klubváltás előtt.

Hiába volt több „kérője” Luis Enriquének, a Real Madrid ajánlatával nem tudtak versenyezni, így 1991 nyarán a ’blancók’ játékosa lett a 21 éves csatár. S a következő öt idényben a Real Madrid csapatát erősítette Luis Enrique.
Új állomáshelyén is a csatársorban számított rá a Real edzője, a szerb Radomir Antic, majd a 20. forduló előtt kinevezett Leo Beenhakker is. Már első szezonjában a „fehérek” alapemberének számított, hiszen 29 bajnokin lépett pályára, amiből 18-szor a kezdőcsapat tagja volt. Az ifjú titánnak egy igazán karizmatikus társ mellett sikerült tovább fejlődnie, pallérozódnia, hiszen a Real akkori egyik legendája, Emilio Butrageño ékpárja lehetett. A „Keselyű” ekkor már 28 éves múlt, kilencedik idényét játszotta a fővárosi gárdában. Az első szezonja nem sikerült túlságosan kiemelkedőre, hiszen csupán négy gólt ért el. A Realban az első bajnoki gólját 1991. október 27-én szerezte, mégpedig egy Logrones elleni hazai siker (3-0) alkalmával. A bajnoki idény végig kiegyensúlyozott küzdelmet hozott a Barçával, s az utolsó forduló előtt egy pontos előnnyel álltak a tabella élén, amikor a Real Madridnak Tenerifén kellett pályára lépnie. A futballhoz értők elkönyvelték a madridiak sikerét – nem így a Kanári-szigetek csapata: heroikus, élményszámba menő küzdelem végén a Tenerife 3-2-re legyőzte a fővárosi gárdát, kiénekelve így a bajnoki címet a szájukból. A katartikus vereséget és bukást ’Lucho’ a pályán élhette át: az 59. percben Alfonso helyére küldte pályára a holland szakember. Ekkor se Enrique, se a Real nem sejthette még, hogy egy év múlva hasonló végkifejletet lesznek kénytelenek átélni.

Első madridi idényében tehát trófea nélkül maradt a történetünk főhőse, viszont – egyénileg – sikeresnek tekinthette a madridi „tűzkeresztséget”: ifjú titánként, újoncként a kezdőcsapatba verekedte magát, s a csapat egyik alapembere volt. A „Keselyű” mellett pedig fejleszthette kapu előtti „élességét”, de ha kellett, a középpályán is helyet kapott, egy-egy meccs erejéig. Hamar beilleszkedett, a közönség megszerette, a társak pedig befogadták. Így készülhetett következő madridi idényére, amely hasonló módon telt el, mint az első: a csapat alapembere volt, 34 bajnokin lépett pályára, négy gólt ért el, de a siker megint csak elmaradt. A történelem megismételte önmagát: megint listavezetőként utazhattak Tenerifére, ahol, ha győznek, akkor bajnoki címet ünnepelhetnek. Azonban, ahogy egy esztendővel korábban, úgy 1993. június 20-án is vesztesen kellett elhagyniuk a Tenerife pályáját – ezúttal 2-0 arányban nyertek a hazaiak, s ismét az FC Barcelonát „segítették” bajnoki elsőséghez. Epheszoszi Hérakleitosz apóriája megint csak „csődöt” mondott: bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba.
Az újabb kudarcot nem lehetett könnyű feldolgoznia sem a Realnak, sem pedig Luis Enriquének. S mindez meg is látszott a következő idény játékán, eredményein. A szezont még Benito Floróval a padon kezdték a „királyiak”, azonban a 12. fordulótól del Bosque vette át a „marsallbotot”. Mindez nem segített a csapaton, de Luis Enrique szezonján sem: továbbra is kezdőként számított rá mindkét edző, de 28 bajnoki fellépésén csupán két gólt ért el. Ez édeskevés egy befejező csatártól, s kellő mértékben hozzájárult a bajnoki 4. hely „megszerzéséhez”. S mindez nem csupán a játékán, hanem a pályán történő egyéb „eseményekben” is meglátszott: beszédes adat, hogy 12 (!!!) sárga lapos figyelmeztetést szedett össze az 1993/94-es bajnoki idényben. Egy csatártól ez meglehetősen kimagasló szám. Jól látszik, hogy a sikertelenség – a csapat és saját eredménytelensége – frusztrálttá tette.

Az 1994/95-ös szezonnak is új edzővel indult neki a Real, del Bosquét az argentin Jorge Valdano váltotta a padon. A „blancók” szurkolótábora már kellően ki volt éhezve egy bajnoki elsőségre, hiszen a megelőző négy szezonban a rivális Barça söpörhette be ezt a címet. Ennek érdekében mindent meg is tettek: ekkor csatlakozott a Realhoz Michael Laudrup, akinek Cruyff „ajtót mutatott” a katalánoknál, s vonult vissza a „Keselyű”. A dán csatár-irányító érkezése új lendültet adott a Realnak, Luis Enriquének és Iván Zamoranónak is. Valdano továbbra is alapemberként, kezdőként számított rá: ezt támasztja alá, hogy 35 bajnokin lépett pályára, s négy gólt ért el. Ebből egyiket az 1995. január 7-i madridi „Klasszikuson”, amit a hazaiak 5-0-ra nyertek meg. Pedig az idény nem is kezdődött számára valami fényesen: rögtön a 3. fordulóban (Albacete – Real 1:1) egy perc alatt összeszedett két sárga lapot, s a 25. percben már mehetett is zuhanyozni. A folytatásban azonban már fegyelmezetten futballozott, s az idény végén megérkezett a várva-várt siker is: megnyerte első bajnoki címét. A bajnoki elsőség ellenére azt lehetett sejteni, hogy valami nincs „rendben”, nem érzi jól magát a „blancóknál”, mivel az 1996-ban lejáró szerződését nem nagyon akaródzott meghosszabbítani neki. Ez a tény előrevetíthette a távozás szándékát, de ettől függetlenül, az 1995/96-os szezont is a kezdőcsapat tagjaként játszotta végig. A csapat nem tudta állandósítani az 1994/95-ös formáját, egyre-másra jöttek a vereségek, a rossz eredmények, amin az edzőcsere sem segített. Így az 1995/96-os szezont a Real a 6. helyen zárta, messze lemaradva a bajnok Atléticótól, de még a Blaugranától is.
A Real Madridban töltött öt idénye alatt – összesen – 213 alkalommal lépett pályára, s 18 gólt ért el. A fővárosiakkal egy bajnoki címet, egy Spanyol Kupát (1991/92), s egy Spanyol Szuperkupa-győzelmet (1993) ünnepelhetett. 1996 nyarán lejárt a szerződése, amit nem hosszabbított meg a „királyi gárdával”, s szabadon igazolhatóvá vált. ’Lucho’ pedig élt a továbblépés lehetőségével, a szabadon igazolhatóság jogával, s távozott a spanyol fővárosból. Ő fordított utat járt be, mint két évvel korábban Laudrup: az asztúriai az FC Barcelona ajánlatát fogadta el, amit a „blancók” szurkolói nem néztek túl jó szemmel. A népszerűsége komoly mértékben vissza is esett a spanyol fővárosban – a katalánban viszont növekedett.

A klubváltás pillanatképe

Luis Enrique tegnap aláírta öt éves szerződését az FC Barcelonával. A Real Madrid középpályása egy barcelonai szállodában találkozott Joan Gasparttal, a Barça alelnökével. Az alelnök megerősítette, ami már eddig is „nyílt titoknak” számított, hogy Luis Enrique a katalán fővárosba igazol. A klubvezetés azonban úgy döntött, hogy 1996. június 30-a előtt ezt hivatalosan nem jelentik be, amikor lejár ‘Lucho’ szerződése Madridban. Ugyanakkor sem a játékos, sem Gaspart nem tudta tovább titokban tartani az ügyletet, miután a szálloda előtt fotósok és újságírók hada várta őket. „Nagyon izgatott vagyok. Mindannyian nagyon boldogok vagyunk. Ez egy új korszak kezdete a Barça és az én számomra is” – mondta Luis Enrique a rögtönzött sajtónyilatkozatban. Luis elmondta még, hogy elfogadja az FC Barcelona ajánlatát, miután kölcsönös megvolt az akarat a szerződés létrejöttére. „Én már befejeztem a madridi munkásságomat. Tisztelem a Madridot, amelynek június végéig a tagja vagyok, de utána már egy új korszak kezdődik az életemben”. Arra is kitért Luis Enrique, hogy megérti a Real Madrid szurkolóinak csalódottságát és a Barça-szurkolók örömét is.
Joan Gaspart elmondta, hogy a transzfer létrejöttét Johan Cruyff kezdeményezte, ő kérte Luis Enrique leigazolását, s ezen nem változtat az a tény sem, hogy közben Bobby Robson váltja a padon a holland szakembert. „Nem tudom, hogy Robsonnak mi az elképzelése, de én elsősorban az FC Barcelona csapatát szeretném erősíteni” – mondta el a játékos, aki Blanc-nal, Pizzivel és a nigériai Amunikével együtt érkezik meg a Barçához a nyár folyamán. /El País, 1996. 05. 28./

Az FC Barcelona szolgálatában /1996-2004/

Vegyes érzelmek közepette érkezett meg a Camp Nou-ba. Tudta jól, hogy madridi múltja miatt semmire sincs biztosíték: a „culék” meggyőzéséhez nyomós ’érvekre’ lesz szüksége: jó játékra, gólokra, karizmatikus irányításra, kimagasló játékra. Az is kérdéses lehetett, hogy az új tréner is hasonlóan gondolkozik-e a szerepeltetéséről, mint Johan Cruyff, aki a leigazolását szorgalmazta. A padra ülő Bobby Robson azonban bizalmat szavazott neki, a csapat alapembereként, stabil kezdőjátékosaként számolt Luis Enriquével. Már a felkészülési időszakban megadta neki a kellő bizalmat: ott volt a csapat hollandiai edzőtáborában, s a sevillai felkészülési tornán is, ahol az Atlético Madrid ellen megszerezte első barcelonai találatát. Ronaldo és – a Klubhoz visszatérő – Hriszto Sztoicskov mellett a támadósor oszlopos tagja lett, aki a kezdőből kirobbanthatatlannak bizonyult. Alig volt a szezonban olyan tétmeccs, amin ne szerepelt volna: a Liga, a KEK és a Spanyol Kupa küzdelmeit is végigjátszotta.
Rögtön bedobta az angol tréner a ’mély vízbe’, hiszen a szezon egy Spanyol Szuperkupa-döntővel kezdődött, aminek végkimenetelét, fordulatait a mai napig emlegetnek Barcelonában, és a „colchonerók” háza táján is. A barcelonai első meccsen 5-2-re nyert a Barça, így a visszavágón az esélyek meglehetősen pozitívak voltak: Sztoicskov gólja jól jött, így a 3-1-es vereség ellenére a szezont kupasikerrel kezdhette a csapat. Luis Enrique mindkét meccsen kezdő volt, s végigjátszotta a 180 percet – ezzel bizonyos lehetett afelől, hogy Robson a tétmeccseken is számít rá. A bajnokság első fordulója pedig meghozta számára az igazi „mennybemenetelt”: a Real Oviedo vendégeként lépett pályára a Katalán Óriás, és 4-2-es sikert ért el. A csapat sikerénél csak ’Lucho’ öröme és boldogsága volt nagyobb: két góllal járult hozzá a Blaugrana győzelméhez. Kell ennél jobb antré egy újonc számára? Nem hinném. S a folytatásban sem okozott csalódást az asztúriai csatár: Ronaldo mögött a legtöbbet pályán lévő, második legeredményesebb játékosa lett a Barçának, amely a hazai bajnokságban, – kupában, ill. a KEK-ben is menetelt a végső győzelem felé. Emlékezetes meccse volt még első szezonjában az 1997. január 19-én lejátszott Real Betis Balompié – FC Barcelona (2-4) bajnoki, ahol mesterhármassal terhelte meg Prats kapuját. A 37. fordulóban az Extremadura elleni idegenbeli siker (3-1) alkalmával is duplázni tudott, azonban a 42 fordulós Primera Divisiónt a végén a második helyen zárta a csapat. A két kupát – a spanyolt és a kupagyőztesekét – azonban megnyerte a Barça, így a lehetséges négy trófeából hármat bezsebelt a katalán gárda.
A sikeres szezonnak Luis Enrique egyik sarokköve volt, aminek eredményeként a szurkolók bizalmát hamar elnyerte, a „culék” befogadták, elfogadták és ünnepelték. Az 51 tétmeccsen elért 18 góljával a brazil „Fenomeno” mögött csapata legeredményesebb gólvágója lett. A beilleszkedés tökéletesen sikeredett, amihez szükség volt a társak támogatására, ill. az angol edző bizalmára, türelmére. A sikeres szezon ellenére azonban a klubvezetés a váltás mellett döntött a szakvezetést illetően: Bobby Robsont a holland Louis van Gaal váltotta. Luis Enriquének újra egy másik edző által képviselt, másfajta stílusban kellett bizonyítnia, ami nem okozott neki problémát. Ebben a szezonban nem csupán az új edző által képviselt irányvonalat kellett megszoknia, hanem új társakkal kellett vezényelnie a Blaugrana támadásait: az Internazionale csapatához távozó Ronaldót egy másik brazil zseni, Rivaldo váltotta, míg a bolgár sztár visszavonulása után, a helyére érkező Sonny Andersont (ő ugyancsak brazil volt).
Ez a támadótrió aztán hasonlóan eredményes tudott lenni, mint az elődje, s ami ennél fontosabb – sikeresebb is. Ha az előző barcelonai idényét jónak tekinthettük, akkor az 1997/98-as szezont egyszerűen kiemelkedőnek: 47 tétmeccsen 25 gólt ért el Luis Enrique – ez volt barcelonai karrierjének gólokban leggazdagabb idénye. A bajnokságban 18 találattal Rivaldo mögött végzett a házi góllövő-ranglistán. Az idény során összesen négy duplát jegyzett: a bajnokságban a Gijón és az Atlético Madrid elleni meccseken, a BL-ben a PSV Eindhoven elleni idegenbeli 2-2 alkalmával, s egyet a nemzeti csapat színeiben. A legnagyobb elégtételt azonban a 1997. november 1-i „El Clásícó” hozta el a számára: 3-2 arányban nyert a csapat a Bernabéuban, ’Lucho’ pedig megszerezte első gólját volt csapata ellen. A madridi szurkolók fújoltak, Luis Enrique viszont örömmámorban úszott. Úgy érezte, hogy Barcelonában sokkal jobban szeretik és megbecsülik, mint a „királyi gárdánál”. A bizalmat pedig tökéletes játékkal, gólokkal, jó teljesítménnyel hálálta meg. A Klub a hazai porondon verhetetlen volt: megvédték elmúlt évben megszerzett kupagyőzelmüket, s a Ligában is magabiztosan utasították maguk mögé az Athletic Bilbaót: 38. forduló végén kilenc pontos előnnyel zártak az élen. A Spanyol Kupa fináléja egy végletekig kiélezett küzdelmet hozott a Real Mallorca ellen: az 1-1-es végkifejlet után, jöhettek a tizenegyesek, amely párbaj csupán nyolc kör alatt dőlt el a katalánok javára. Luis Enrique nem rúgott büntetőt ezen az estén.

Luis Enrique első két szezonja meglehetősen erősre, eredményesre sikerült a Katalán Óriásnál: a kapu előtt veszélyesen csapott le minden adódó lehetőségre, helyzeteit tökéletes pontossággal használta ki, s mindkét edzőnél alapembernek számított. Robson és van Gaal is nyugodtan bízhatta rá a góllövés terhét, brazil társai mellett hatékony végrehajtónak bizonyult. A 1998/99-es idényben sem változott a helyzet, megint csak egy új gólvágóval kellett „összeszoknia”: a Barça komoly erőket megmozgatva, van Gaal kérésére és „behatására”, leigazolta az Ajax gólvágóját, Patrick Kluivertet. A holland csatár Sonny Andersont „ültette” a kispadra, így Rivaldóval és ’Luchóval’ karöltve tartották nyomás alatt az ellenfelek kapuját. Azonban a meccsek statisztikáiból kitűnik, hogy rendszerint Luis Enriquét cserélte le van Gaal: ebben a szezonban „csak” 26 bajnokin lépett pályára az asztúriai, de így is 11 gólt szorgoskodott össze a Ligában, s nagyban hozzájárult a bajnoki cím megvédéséhez.
Luis Enrique főleg a szezon második felében alkotott maradandót: bajnoki góljait a tavaszi szezonban lőtte. A centenáriumát ünneplő Klub számára a szezon „csúcspontját” 1999. február 14-e jelentette: tömött lelátók előtt, közel 100 ezer szurkoló buzdítása mellett került sor az FC Barcelona-Real Madrid mérkőzésre, amely kitűnő hangulatot, fergeteges játékot, nagy győzelmet és Luis Enrique jutalomjátékát hozta el. A Katalán Óriás 3-0 arányú veréssel küldte haza Guus Hiddink gárdáját, amiből ’Lucho’ két góllal (’4, ’36) vette ki a részét. A meccset döntően befolyásolta Roberto Carlos 20. percben begyűjtött piros lapja, amelyet egy kíméletlen, brutális belépő után mutatott fel neki Iturralde González játékvezető.
A szezon során látott lendület az utolsó pillanatig kitartott, így a 100 éves születésnapját bajnoki elsőséggel tehette emlékezetessé a Katalán Óriás. A sikerben Luis Enrique fontos szerepet játszott, még akkoris, ha picit kevesebb lehetőséget kapott a holland mestertől. Az asztúriai játékos minden téren érezhette, hogy jó döntést hozott 1996 nyarán: a katalán fővárosban nemcsak elismerést, hanem bizalmat, szeretet is kapott, nyert két bajnoki címet, Spanyol Kupát, KEK-et. Minden szempontból jól döntött, amikor a Barça hívásának eleget tett.
A hazai porondon elért sikerek mellett mind Luis Enrique, mind pedig a Klub arra törekedett, hogy Európában is újra sikeresek lehessenek. ’Lucho’ pályafutása alatt ehhez a legközelebb az 1999/2000-es szezonban járt, amikor a Bajnokok Ligája-sorozatban határozott léptekkel haladt a végső győzelem felé a Csapat. Ugyan tagja volt az 1997. májusban KEK-trófeát nyert csapatnak, de a BL-serleg mégiscsak jobban mutatott volna a csapat vitrinjében. Annál is inkább, mert az előző idényben még a csoportkörből sem sikerült továbbjutnia a Katalán Óriásnak: a Manchester United és a Bayern München mögött csupán a 3. helyen végeztek van Gaal fiai. Az 1999/2000-es szezonban aztán már sokkal határozottabban haladtak előre a BL-ben, amiben ’Lchónak’ is nagyon fontos szerepe volt. Ez volt az az idény, amikor a BL-ben két csoportkört rendeztek, s a Barça a megszerezhető 36 egységből 30 pontot begyűjtött. Luis Enrique is elemében volt, hiszen eredményes tudott lenni A Fiorentina, az Arsenal elleni mindkét csoportmeccsen, majd betalált a Hertha BSC ill. a Sparta Praha hálójába is. A negyeddöntőben a Chelsea-t búcsúztatta a csapat egy emlékezetes párharcban, az elődöntőben viszont a Valencia már kemény „falatnak” bizonyult, s nem sikerült a fináléba jutás. Luis Enrique játékán, hozzáállásán nem múlott: pályafutása legeredményesebb szezonját futotta az európai kupákat tekintve.

Idény	La Liga	Copa del Rey	Európa	Egyéb	Összesen
1996/97	35/17	7/1	7/0	2/0	51/18
1997/98	34/18	6/3	6/4	1/0	47/25
1998/99	26/11	3/0	3/1	2/0	34/12
1999/2000	19/3	5/3	7/6	2/0	33/12
2000/01	28/9	4/1	9/6	–	41/16
2001/02	23/4	0/0	15/6	–	38/10
2002/03	18/8	0/0	8/2	–	26/10
2003/04	24/3	1/0	5/2	–	30/5
Összesen	207/73	26/8	60/7	7/0	300/108

A csapat a bajnokságban sem tudta megismételni az előző két szezon sikereit, így a La Liga-elsőségről is lecsúszott. S maga Luis Enrique sem örülhetett igazán, mert egy fokkal gyengébb szezont futott, emellett pedig „áldozatául” esett van Gaal taktikai változtatásának: a Barça ebben a szezonban jórészt a 4-4-2-es formációban lépett pályára, amiben Rivaldo és Patrick Kluivert számítottak az első számú középcsatárnak. Luis Enrique csupán a bajnoki meccsek felén lépett pályára, s mindössze három gólt ért el: a Real Betis, az Atlético Madrid és a Sevilla kapuját vette be. Ebben az is szerepet játszott, hogy sokszor a középpályán, ill. a két csatár mögött számított rá a holland mester, így a kaputól távolabb helyezkedve kevésbé tudott eredményes lenni. A bajnoki 2. hely, a BL-elődöntőbeli kudarc, ill. a Spanyol Kupában történő betli eredményeképpen Louis van Gaalt az új elnök, Joan Gaspart felállította a kispadról. Mindezzel egy olyan korszak vette kezdetét a Klub életében, amit nagyon sok Barça-szurkoló, de még Luis Enrique is szívesen kitörölne az emlékezetéből.
Az új elnök jobban kívánt támaszkodni a katalán szakvezetésre, így a holland mestert a Klub ifjúsági csapatainál már sikereket elért Llorenç Serra Ferrert nevezte ki vezetőedzőnek. Serra Ferrer már újfent a kezdőcsapat tagjaként számított Luis Enriquére, azonban sokkal inkább játszott valamiféle visszavont csatárt, vagy szélsőt, semmint középcsatárt. A gólokért Rivaldo és Kluivert voltak a felelősek, Marc Overmars volt még az, aki szélsőként segítette a csatárok játékát. Az új szerepkör, s az edző gyengesége azonban egy csapkodó játékkal, közepes eredménnyel futó szezont produkáltak: a Csapat képtelen volt folyamatosan jó játékot produkálni, az eredmények elmaradtak a Ligában és a BL-ben is. A BL-ben megint megesett a két idénnyel korábbi csúfság: A Milan és a Leeds mögött csak a csoport harmadik helyét sikerült elérni, így tavasszal már nem a BL-trófeáért kellett küzdenie a csapatnak. Viszont az UEFA Kupa küzdelmeihez csatlakozhatott a Barça a nyolcaddöntők során. Előbb a görög AEK Athén gárdájával csapott össze a Blaugrana, s kettős győzelemmel, 6-0-s gólaránnyal jutott tovább: ’Lucho’ négy góllal vette ki a részét a sikerből; a barcelonai visszavágón mesterhármast jegyzett (2001. 02. 22.). A negyeddöntőben a Celta Vigóval került össze az együttes, és 4-4-vel, idegenben lőtt több góllal jutott tovább. Az elődöntőben viszont a Liverpoollal szemben (0-1) alulmaradt a csapat.
Az európai kupaszereplés még úgy, ahogy rendben lett volna, viszont a bajnokság maga volt a rémálom, így a 31. forduló után Serra Ferrer munkáját megköszönték, és Carles Rexach került kinevezésre. A katalán legenda csak tűzoltásra volt képes, így a szezon végén meglehetősen letargikus volt a hangulat a Klub háza táján. ’Lucho’ hiába játszott jól, volt sokszor eredményes ebben az új „szerepkörben” is, a csapatot képtelen volt kibillenteni a rossz attitűdből, a váratlan vereségek okozta negatív spirálból. Egymaga kevés volt, s mellette Pep sem volt már annyira „éles”, mint a megelőző szezonokban. Vezér nélkül pedig egy csapat képtelen jó teljesítményre, ha a kapitány kevésbé határozott, a „hajó” nem mindig arra halad, amerre kellene. A klubvezetés és a szakmai munka kapcsolatában valami megtört, nem volt teljes az egység, így pedig a csapat eredményessége szenvedett csorbát. A belső „viharok” eredményeképpen Pep távozott a Klubtól, így a csapat vezér nélkül maradt. Az öltöző pedig ’Luchóban’ látta azt a játékost, akinek tudása, játékintelligenciája, irányítási képességei is megvannak ahhoz, hogy új lendületet adjon a Barça legénységének. Így 2001. szeptemberétől Luis Enrique karján díszelgett a csapatkapitányi karszalag, egészen 2004. nyári visszavonulásáig. Az asztúriai fiú, aki az ősi riválistól érkezett 1996 nyarán, 2001 nyarán a Barça csapatkapitánya lett. Egy kiváló pályafutás betetőzése ez: jól mutatta, hogy a Csapat, a lelátó és a klubvezetés bizalmát is tökéletesen elnyerte Luis Enrique.
A 2001/02-es idényben Carles Rexach volt a csapat edzője, s ezt a szezont is – nagyrészt – a csatársorban játszotta végig ’Lucho’, viszont amikor Rivaldo és Overmars is a pályán volt, néha szélsőként vagy hátravont irányítóként számított rá a katalán tréner. Ennek is köszönhető, hogy meglehetősen visszaesett a gólszerzésben: a bajnokságban csupán négy találatot ért el: a 6. fordulóban a Mallorca hazai legyőzése alkalmával (3-0) duplázni tudott, ill. a Las Palmas (1-1), és a Villarreal (4-1) elleni hazai meccseken talált be. Ebben a szezonban Pep helyét, s feladatait az ifjú titán, Xavi Hernández vette át, akit sok esetben kellett segítenie a feladat ellátásában, így Luis Enrique eredményességének a rovására ment ez a „feladatkör”. Ugyanakkor a jövő szempontjából sikeres és eredményes volt Luis Enrique ténykedése, hiszen Xavi a Csapat meghatározó klasszisává emelkedett.
A Barça a spanyol pontvadászatban nem tudott meghatározó teljesítménnyel előrukkolni, közepes teljesítménnyel csupán a negyedik helyen végzett. Ugyanakkor a BL-ben egészen az elődöntőig menetelt a Luis Enrique által dirigált gárda. Az asztúriai ebben a sorozatban már jóval eredményesebb tudott lenni, mint a bajnokságban, hiszen 15 pályára lépésén hat gólt ért el. Már a csoportkörbe kerülésért is játszania kellett a Barçának, s a Wisla Krakkó elleni hazai visszavágón az ő góljával nyert 1-0-ra a csapat, majd betalált a Leverkusen elleni két csoportmeccsen, a Galatasarayt az ő góljával nyerte meg idegenben a csapat (0-1). A legemlékezetesebb meccsét viszont a negyeddöntő visszavágóján játszotta a Camp Nou-ban, amikor az ő duplájának köszönhetően nyert 3-1-re a csapat a Panathinaikosz ellen, s jutott tovább az elődöntőbe. Kiváló játékára, s két góljára hatalmas szükség volt, hiszen az odavágót a görögök nyerték 1-0-ra, majd a barcelonai visszavágón is ők szereztek vezetést. Varázslatos estét produkált 2002. április 9-én – is – az asztúriai csapatkapitány.
A bajnoki bukdácsolásnál csak a Spanyol Kupában bemutatott „betli” volt megrázóbb, amikor az első körben a III. osztályú (Segunda División ’B’) Figueres ellenében sikerült a sorozattól elbúcsúzni (0-1-es vereség). Mindezt 2001. novemberében, a legjobb 64 között sikerült „prezentálni”: a Camp Nou közönsége már ekkor sejthette, hogy ez a szezon megint nem az FC Barcelonáról fog szólni. A sejtés be is igazolódott, így a szezon végeztével Rexach munkáját megköszönték, s érdemei elismerése mellett, nyugdíjazták. Az új edző nem is volt olyan ismeretlen a szurkolók, a csapat, s Luis Enrique számára sem: van Gaal visszatért a Blaugrana padjára. S ezzel kezdetét vette egy még rosszabb periódus, ami aztán 2003. januárban „földrengéshez” vezetett e Klubon belül. A tektonikai mozgások elsöpörték a vezetőedzőt és az egész klubvezetést is.

No, de ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk még 2002 nyaránál, és ’Luchónál’. 2002 nyarán a klubvezetés megint komoly összegeket „elverve” igazolt, ami azonban nem igazán szolgálta a Klub érdekeit. A szezonnak úgy indult neki a Barça, hogy a csapatban csupán 7 katalán és 3 spanyol játékos volt, a többiek idegenlégiósok voltak. Többek között Luis Enrique is ennek a „levét itta meg”, hiszen a csatársorban – Kluivert, Saviola, Overmars mellett – nem igen maradt helye, s a középpályán sem nagyon számított rá a holland mester. A bajnokság elején még számított Luis Enrique tudására és tapasztalatára, 2002. október közepétől viszont a padon „jegelte” a csapatkapitányt. Pedig a bajnoki idényt egész jól kezdte: rögtön az 1. fordulóban duplázott az Atlético elleni hazai derbin (2-2), majd a 2. körben betalált az Athletic Bilbao hálójába (2-0-s siker), és a következő fordulóban az Espanyol kapujába (2-0). Három meccsen, négy gólt ért el, s a BL-ben is eredményes volt – ennek ellenére, a padon találta magát az asztúriai csatár. Mindez egyike volt van Gaal azon döntéseinek, amit sem a csapat, sem pedig a szurkolók nem igazán értettek, de még lehet maga a holland mester sem. Mindenesetre, amikor 2002. január elején a csapat a táblázat 16. helyén találta magát, elfogyott a türelem a szurkolóknál ill. a sociók körében. Ment Gaspart és van Gaal is, jött Radomir Antic, s vele együtt a sikerek is. A csapat összeszedte magát a szezon második felére, Luis Enrique pedig újból a kezdőben, s a pályán „találta” magát. A szerb mester ezen döntése kifizetődött, hiszen hosszú hajrával, végül a 6. helyen zárta a csapat a Primera División 2002/03-as kiírását. S ebben Luis Enrique jelenlétének, góljainak fontos szerepe volt. Az egyik legemlékezetesebb momentum ’Lucho’ számára a 2002. április 19-i madridi „El Clásíco” volt, amelyen az ő góljával született meg az 1-1-es végeredmény. Kulcsfontosságú gól volt ez, hitet adott a csapatnak, a játékostársaknak. Ez a „klasszikus” azonban nemcsak a játékról, a küzdelemről, a két gólról marad emlékezetes, hanem a madridiak durva, helyenként alattomos, sérülésveszélyes játékáról is. A mérkőzés heve, a presztizs indokolttá tesz némi keménységet, határozottságot, de durvaságot nem, s ezt Luis Enrique, mint csapatkapitány, próbálta volna számon kérni a „blancók” játékosain, amelyre a válasz sem késett. A Real karmestere, aki majd a 2006-os VB-döntőn is kimutatja a „foga fehérjét”, itt sem ment a szomszédba egy kis alattomosságért, egy kis durvaságért: a játékostársai védelmére kelő Luis Enriquén fizikailag kívánt elégtételt venni, amikor lökdöste, majd arcon ragadta a Barça csapatkapitányát. Méltatlan viselkedés volt ez egy kiemelkedő tudású játékos részéről, de jól mutatta a madridista attitűdöt.

A három sikertelen esztendőt követően, új elnökség, s ezzel együtt – újfent – új tréner került a Barça kispadjára. Az új Presidente választása Frank Rijkaardra esett, akinek a feladata volt újra sikeressé tenni a Klubot, s a futballcsapatot. Luis Enrique ekkor már 33 esztendős volt, a holland mester azonban számított a csapat doyenjére. A csapatkapitány a szezon nagy részében csereként lépett pályára: a 24 bajnokiból csupán 10 alkalommal volt a kezdőcsapat tagja, azonban így is hasznos alkotóeleme volt a Barçának: nem elsősorban a góljai által, hanem a csapat irányítása, mentális feltöltődése szempontjából. Mint a keret legtapasztaltabb játékosa, az öltőzőben nagyon nagy súllyal esett latba minden mondata, minden rezdülése. A fiatalabb játékosok tisztelték, az új játékosoknak pedig segített a beilleszkedésben, a Barça-ritmus felvételében. Emlékezetes meccse volt a 34. fordulóban lejátszott Real Madrid – FC Barcelona (1-2) derbi, ahol az 56. percben lépett pályára csereként, s új lendületet adott a középpályának. Rögtön a beállása után Kluivert egyenlített, majd a 86. percben Xavi a győztes gólt is megszerezte. Az UEFA Kupában a szlovák FK Puchów elleni hazai mérkőzésen (2003. 10. 15. 8-0) duplázni tudott. A szezon már sokkal összeszedettebb, eredményesebb volt, a csapat végig versenyben volt a bajnoki elsőségért, végül az ezüstérmet szerezte meg Luis Enrique vezetésével a Csapat. Az asztúriai számára ez volt az utolsó aktív szezon a Barçánál, s az egész pályafutását tekintve – egyaránt. Utolsó fellépésére 2004. május 16-án került sor az FC Barcelona – Racing Santander (1-0) bajnoki meccs alkalmával, ahol az 59. percben hagyta el a játékteret – a Camp Nou közönsége pedig felállva tapsolta meg a csupa szív játékost, akinek oly sokat köszönhettek. Ezzel Luis Enrique, mint játékos elhagyta a Camp Nou-t, de edzőként kétszer is visszatért, hogy újfent maradandót alkosson, s örömet szerezzen nekünk.

A Selección Espanyola szolgálatában

A spanyol válogatottba először 1991-ben kapott meghívót. 1992-ben tagja volt a Barcelonában olimpiai aranyérmet nyert labdarúgó-válogatottnak, innentől kezdve pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a felnőtt csapat alapembere legyen a következő években. Bemutatkozására 1991. április 17-én egy Spanyolország-Románia (0-2) barátságos mérkőzésen került sor; míg első gólját a válogatottban az 1994-es USA-beli világbajnokságon szerezte meg. A július 2-án megrendezett Spanyolország-Svájc nyolcaddöntőn (3-0) ő szerezte csapata második találatát (’73). Az olaszok elleni negyeddöntőn Mauro Tassotti lekönyökölte, aminek következtében az arca vérben úszott, azonban a cselekedet a meccsen megtorlatlan maradt; a mérkőzést az „azzurrik” nyerték 2-1-re. Érdekesség, hogy a meccset a magyar Puhl Sándor vezette, aki később a döntőt is dirigálhatta. Részt vett még az 1998-as, 2002-es labdarúgó-VB-n, ill. az 1996-os Európa-bajnokságon is. Az 1998-es VB-n Bulgária ellen is kiemelkedőt alkotott: gólt szerzett, s kiharcolt egy büntetőt is, azonban a 6-1-es győzelem ellenére a spanyolok nem jutottak tovább a csoportjukból.
A válogatottól a 2002-es világbajnokság után vonult vissza.

Játékstílusa

Luis Enrique a pálya több pontján is feltűnt pályafutása során: mindenütt jellemző volt rá kimagasló sokoldalúsága, határozottsága és következetessége. Képes volt magas szinten bejátszani a középpálya bármely részét, ill. a csatársor posztjait. Elmondható, hogy aktív évei alatt csupán a kapus és a középhátvéd poszton nem szerepelt. Jó fizikumú, gyors, energikus csapatjátékos volt, kiváló technikai készségekkel és irányítói vénával. A játékhoz, a sikerhez való hozzáállása mindig is példa értékű volt: állhatott akár a csatárposzton, vagy szélsőként, akár a középpályán, mindenhol csapata segítségére volt. Megvolt az a kiemelkedő képessége, hogy tökéletes összhangban vezette csapata középső- és támadószekcióját. Jól érezte magát középcsatárként, visszavont támadóként, de szélsőként is. Csapattársai tisztelték, becsülték, hallgattak a szavára. Igazi vezértípus volt a pályán, és az öltözőben egyaránt. Nem véletlen, hogy Pep távozása után csapatkapitánnyá tették. A csapattársaihoz, az edzői utasításokhoz mindig hű maradt. Társai kiemelték elkötelezettségét, temperamentumát, elszántságát és kiváló vezetési képességeit.

Miután az aktív pályafutásától visszavonult, nem szakadt el a „természetes közegétől”, és edzői pályára lépett. A Barça ’B’ csapatának volt az edzője, majd az AS Románál, ill. a Celta Vigónál töltött be vezetőedzői feladatokat, mielőtt 2014 nyarán az FC Barcelona felnőttcsapatának vezetőedzőjévé nevezték volna ki. Pályafutásának erről a szakaszáról az „Edzők” szekcióban találtok majd ’Luchóról’ elemző írást.