Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Salvador Sadurni – a zseniális kapus
Teljes neve: Salvador Sadurni Urpí
Születés ideje, helye: 1941. április 3. L’Arbóc Penedés, Tarragona, Katalónia
Posztja: kapus
Nevelőegyesülete: FC Barcelona
Csapata: FC Barcelona (1960-76, 464/0)
Válogatottság: spanyol – 10/0
Kevés az olyan futballista, aki egy életen keresztül hű marad nevelőegyesületéhez. Aki ott fejezi be pályafutását, ahol elkezdte. A katalán Sadurni ezen kevesek egyike. Egész pályája során hű maradt a Blaugranához, szolgálta minden erejével. Pedig nem volt könnyű dolga, elődje nagyon magasra tette a mércét. Minden tudására, erényére szükség volt ahhoz, hogy a gránátvörös-kékek kapujában méltóképpen tovább tudja vinni Antoni Ramallets örökségét. Cikkünk elején leszögezhetjük: Salvador Sadurni felnőtt a feladathoz, és sikerrel vitte tovább „a maracanai macskától” örökölt egyes számú mezt.
Salvador Sadurni 1941. április 3-án született a Tarragona tartománybeli L’Arbóc Penedés városkában. A háromgyermekes család legkisebb tagjaként élte mindennapjait a boldog családban, ahol „nőuralom” volt: ugyanis két idősebb testvére leány volt. Az idősebbik nővére Mercédes, a fiatalabbik Judit névre hallgatott. Mint a család legkisebb tagja, és mint egyetlen fiúgyermek otthon mindennapos kényeztetésben volt része. A boldog családban aztán egészséges fiú cseperedett fel, aki minden szabadidejét a focipályán töltötte. Kortársaival rúgta a bőrt, és hamar érezte mi az ő „hivatása”. Igaz, eleinte azért kellett a kapuba állnia, mert nem volt a posztra jelentkező, idővel azonban már magától foglalta el a helyét a „ketrecben”.
Az apa örült fia elhivatottságának, minden erejével támogatta céljait: a kis Salvador már kisgyermek korában tudta, mi szeretne lenni. Így nemsokára az FC Barcelona edzőinek kezében finomíthatta, csiszolgathatta tudását. A grundon megszerzett tapasztalatokat a szervezett körülmények között zajló edzéseken kiválóan kamatoztatta. Az átlagos testmagasságot elérő Sadurni – 183 cm magasra nőtt – magabiztosan haladt előre a Klub „szamárlétráján”. Végigjárta az összes korosztályos csapatot, mire elért a felnőtt csapat közelébe. 18-19 évesen már testközelből figyelhette a kapusfenomén mozdulatait, ő pedig kiváló nebulónak bizonyult. Ramallets örömmel adhatta át tapasztalatait az ifjú titánnak, így amikor 1961 nyarán Antoni visszavonult, biztosítva volt az utódlása. Ramallets helyét szinte észrevétlenül vette át Sadurni, aki magabiztosságával hamar belopta magát a szurkolók szívébe.
A Primera Divisiónban 1961. május 11-én az El Molinónban mutatkozott be a Sporting Gijón vendégeként. A mérkőzést 4-2 arányban nyerte meg a Barça, így Sadurni egy győztes mérkőzésen debütálhatott a katalán gárda kapujában. A spanyol első osztályban 16 idényen keresztül védte a gránátvörös-kék egyesület hálóját, miközben olyan társai voltak a Blaugranánál, mint José Manuel Pesudo (1961-66), Miguel Reina (1966-73) vagy Pedro María Artola (1975-84). Azért, hogy érzékeltessem a kapustársai nagyságát, jegyzem meg: Pesudo 1966-ban, Reina 1973-ban nyerte el a Zamora – díjat! A Barçában lejátszott 16 idényéből mindössze négy idény volt, amikor nem ő volt az első számú kapus: 1969-1973 között Miguel Reina számított annak. AZ 1965/66-os szezonban pedig csupán azért védett 8 bajnokin, mivel sérülés hátráltatta a védésben.
| Idény | M / G | Idény | M / G | Idény | M / G | Idény | M / G |
| 1961/62 | 9/0 | 1965/66 | 8/0 | 1969/70 | 5/0 | 1973/74 | 30/0 |
| 1962/63 | 15/0 | 1966/67 | 28/0 | 1970/71 | 13/0 | 1974/75 | 24/0 |
| 1963/64 | 22/0 | 1967/68 | 28/0 | 1971/72 | 5/0 | 1975/76 | -/- |
| 1964/65 | 30/0 | 1968/69 | 30/0 | 1972/73 | -/- |
A fenti táblázatból egyértelműen kitűnik, hogy a másfél évtized meghatározó alakja volt Sadurni. Edzők jöttek, edzők mentek, de ő állandó maradt. Türelemmel és kitartással végezte a dolgát akkor is, amikor Reina került az első számú hálóőr pozíciójába. Nem követelőzött, nem mérgelődött, nem döntött a távozás mellett, hanem dolgozott, hogy visszanyerje vezető pozícióját a kapuban. Kitartásának pedig meglett az eredménye: 1973 őszén az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása, Miguel Reinának pedig mennie kellett. Valljuk meg őszintén: ritka az olyan eset, hogy a 32 éves kapus kiszorítja a kezdőből 27 éves kollégáját. Főleg úgy, hogy az előző 4 évet mögötte töltötte a kispadon, ifjabb kollégája pedig az utolsó szezont Zamora – díjjal zárta! Sadurni esetében megtörtént! Mi több, az 1973/74-es szezon mind a 30 bajnokiján az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása.
Amikor bekerült a felnőtt csapatba José Manuel Pesudóval osztozott a kezdőcsapatbeli tagságon, de idővel ő lett a nyertes. Pesudo idősebb volt, ezért élvezhette a bizalmat a kezdeteknél. 1963 őszére azonban már egyértelmű volt Sadurni sikere. Fokozatosan épült be az első csapat keretébe, és vált a csapat meghatározó alakjává. A játékostársak és az edzők bíztak benne, mert mindig képes volt kihozni magából a maximumot. Mind a vonalon, mind a kifutásoknál határozottan mozgott, erélyesen irányította a védelmet. 1962 végén meghívást kapott a Selección Espanola keretébe is, majd 1963. január 8-án ő védte a válogatott kapuját a Franciaország elleni meccsen, melyet Barcelonában rendeztek. A kiváló kapusnak a válogatottságot tekintve nem volt szerencséje: rosszkor élt. A spanyol válogatott kapuját a ’60-as évtized nagy részében a baszk legenda, José Angel Iríbar védte, mellette senkinek nem volt esélye bekerülni a csapat kapujába. Így csupán 10 válogatott szereplés áll Sadurni neve mellett: ezeken a meccseken a Selección 8 gólt kapott. Amikor Iríbar pihent, csupán akkor védett Sadurni.
Az FC Barcelonával az első sikerét az 1962/63-as szezonban aratta, amikor tagja volt a Spanyol Kupa – győztes csapatnak. A sorozat mérkőzésein Végig Pesudo védett, így Sadurni nem lépett pályára, jelenlétével mégis segítette a csapatát. Együtt edzett velük, segített Pesudónak a felkészülésben, a bemelegítéseknél. Az 1963. június 23-án lejátszott kupadöntőn a Barça a Real Zaragoza együttesét verte 3-1-re; a gólokat Txus Pereda, Kocsis Sándor és José Ignácio Zaldúa szerezték. A csapat a Pesudo – Rodri, Ferrán Olivella, Sigfrid Grácia, Joan Segarra, Jesús Garay, Pedro Zaballa, Martin Vergés, José Zaldúa, Kocsis Sándor, „Txus” Pereda összetételben játszott a madridi döntőn.
1963/64-es szezonban – ahogy már említettem – elérkezett főhősünk ideje: kiszorította Pesudót (1936. 06. 01. Almazora – 2003. 12. 05. Valencia) a kapuból, és a csapat első számú portása lett. A következő öt idény nagy részében az ő nevével kezdődött a csapat összeállítása. Sadurni mindent megtett a sikerekért, amik azonban nem akartak jönni. Az 1961-es BEK – döntőt követően a csapat nagyrészt kicserélődött, s az utódok nem tudták megismételni az előző évtized sikereit. A ’60-as évtized a sikertelenség, az eredménytelenség fájó tudatában telt el. Edzők váltották egymást a padon, jöttek új játékosok, de az eredmények elmaradtak. Valahogy mindig porszem került a gépezetbe, így a végső sikerről legtöbbször lemaradt a Blaugrana. Sadurni teljesítményén nem múlott. Ő mindent megtett, amit egy kapus megtehet a győzelem érdekében. Szilárdan állt a lábán, sokszor bizonyult csapata legjobbjának. Az 1960-as évtizedben a csapat tíz edzőt „fogyasztott” el: voltak köztük külföldiek (Sassot, Roque Olsen), és találkozhatunk egykori legendákkal is a padon (César, Gonzalvo II, Kubala, Seguer). Eredményt azonban csak Roque Olsen és Salvador Artigas tudott elérni. Az argentin Olsen irányításával a csapat megnyerte a VVK 1965/66-os kiírását, míg Artigas vezetésével 1968-ban a Spanyol Kupát.
Mindkét együttesnek Sadurni volt a hálóőre. Mindkét győzelemből aktívan kivette a részét. A VVK 1966-os döntőjében a gránátvörös-kék alakulat a spanyol Real Zaragoza együttesével csapott össze. Az első mérkőzésre Barcelonában került sor 1966. szeptember 14-én, ahol a Sadurni – Benítez, Gallego, Eladio, Montesinos – Antoni Torres, Zaballa – Müller, Zaldúa, Fusté, Vidal összeállítású csapat 1-0 arányban vereséget szenvedett a Zaragozától. A szeptember 21-i visszavágóra a csapat átalakult összeállításban futott ki: Sadurni – Foncho, Gallego, Eladio, Montesinos – Torres, Zaballa – Mas, Zaldúa, Fusté, Luis Pujol. A La Romaredában megrendezett meccset végül hosszabbítás után 4-2 arányban nyerte meg a Barça A rendes játékidő 2-3 volt a katalán egyesületnek, s a mindent eldöntő gólt Luis Pujol Codina szerezte a 100. percben, ezzel a katalán csatár duplázott a döntő visszavágóján. A csapat további két gólját Zaballa és Antoni Torres szerezték. Salvador Sadurni mindkét meccsen kimagasló teljesítményt nyújtott, így nagyban köszönhető neki is a diadal. A sorozattal kapcsolatos érdekességként jegyezném meg, hogy a 3. fordulóból a csapat pénzfeldobással jutott tovább! A Hannoverrel idegenben 1-2-t, otthon pedig 1-0-t értek el, és az akkori szabályok szerint a hosszabbítást követően pénzfeldobás döntött – a Barça javára… Egy másik érdekesség, hogy a Zaragoza kispadján az a Ferdinand Daucík ült, aki az ’50-es évek elején sikert-sikerre halmozott a Barcelona kispadján. Megemlítendő még a döntővel kapcsolatban, hogy a barcelonai mérkőzésnek magyar vonatkozása is volt: a játékot Zsolt István vezette.
Térjünk vissza cikkünk főhőséhez. A siker ellenére 1967 nyarán Roque Olsen távozott a csapat kispadjáról, s helyét Salvador Artigas vette át. A katalán edző két szezont töltött el a Blaugrana kispadján, ami alatt 1968-ban Spanyol Kupa – győzelmet ünnepelhetett együttesével. A sorozatban – egy mérkőzést leszámítva – végig Sadurni védett, így a döntőben is. A madridi fináléban a Real Madrid csapata volt az ellenfél, és egy izgalmas, de gólszegény mérkőzés végén a katalánok örülhet-tek. A realos Zunzunegui öngóljának köszönhetően 1-0 arányban győzött a Sadurni – Torres, Gallego, Eladio, Zabalza, Fusté, Rifé II, Zaldúa, Mendonca, ‘Chus’ Pereda, Rexach összeállításban futballozó Barça. A döntő egyik legjobbja Sadurni volt, aki 90 percen át sikerrel állt ellen a madridi rohamoknak, és őrizte meg kapuját a góltól. Több esetben is bravúrral védett, így tartva a lelket csapattársaiban. Ez a győzelem pedig azt jelentette, hogy a csapat harmadik kupasikerét aratta az 1960-as évtizedben. Egy nagy klubtól ez édeskevés.
A következő idény azonban meghozta Sadurni számára az első egyéni elismerést. A bajnokság mind a 30 meccsét végigvédve mindössze 18 gólt kapott a katalán hálóőr, aminek Zamora – díj lett a jutalma! A 0,6 kapott gól / mérkőzés átlagot barcelonai portás máig nem tudta felülmúlni! Az már a csapat gyengeségét mutatja, hogy ennek ellenére csupán a 3. helyet szerezték meg a La Ligában. Ez az ered-mény nem Sadurninak volt köszönhető, ő mindent megtett a sikerek érdekében. A szezon egészében brillírozott, csapata legjobbja volt. Mint az elmúlt években, most is számítani lehetett elkötelezettségére, magabiztosságára.
Az eredménytelenség újabb edzőváltásban öltött testet: Artigas-t előbb a korábbi legenda Josep Seguer váltotta, majd idény közben az angol Vic Buckingham érkezett a kispadra. Az új edzők a kapusposzton történő váltásban látták a hosszúra nyúlt eredménytelenségből fakadó válságból a kiutat. Sadurni a kispadra szorult, s az első számú kapus Miguel Reina Santos lett. A következő négy idényben rendszerint Reina nevével kezdődött a Barça összeállítása: az ez idő alatt lejátszott 124 bajnokiból 107 alkalommal védett Reina, s csupán 23-szor Sadurni. Sadurni azonban nem háborgott, csendben, alázattal tette a dolgát. Nem adta fel, nem jutott eszébe a távozás gondolata. Mindvégig hűséges maradt Klubjához, kitartott a csapata mellett. Türelemmel tűrte a mellőzést, edzett, tartotta a kondícióját, hogy bármikor el-foglalhassa az egyes számú posztot.
Erre 4 teljes idényt kellett várnia, de a kitartás meghozta számára azt a sikert, amire mindig is vágyott: 1974-ben spanyol bajnoki címet ünnepelhetett csapattársaival! És ennek a sikernek Sadurni aktív részese volt: a 34 bajnoki fordulóból 30 alkalommal az ő vezetésével futott ki a csapat a gyepre. Csupán négyszer helyettesítette őt Pedro Valentin Morá. A csapattal elért, régóta vágyott siker mellé az egyéni címet is elnyerte: 0,73-as mutatóval (22/30) kiérdemelte a Liga legjobb kapusának járó Zamora – díjat. Ezt a teljesítményt az 1974/75-ös idényben is megismételte: 0,79-es átlaga (19/24) újabb Zamora – díjat jelentett Sadurni számára. Pályafutása végén mind a csapattal, mind egyénileg felért a csúcsra – nem kis elégtétel volt ez a számára. S mindezt abban a tudatban, hogy ehhez aktívan, tevékenyen hozzájárult. Határozottan irányította a védelmet, magabiztosan védte a csapat hálóját. AZ 1973/74-es szezon fénypontja – a csapat és Sadurni számára egyaránt – a Bernabéu-beli „klasz-szikus” volt, ahol 5-0 arányban sikerült elgázolni a fővárosi alakulatot. Hatalmas elég-tétel volt ez mindenki számára. Egy hosszúra nyúlt sikertelenségi időszak minden gátja felszakadt ezen a meccsen, ebben az évadban. A csapat újfent megízlelhette a sikerek édes ízét, a Nou Campba újra mosolygós szurkolók siethettek egy-egy mérkőzésre.
A következő szezon már nem sikeredett olyan fényesre a csapatnak, mint az 1973/74-es, de az egyéni elismerés valamelyest kárpótolta a pályafutása végén járó kapuslegendát. Sadurni még a keret tagjaként élte meg az 1975/76-os szezont, de pályára már nem lépett. A szezon egészét Pedro Morá védte végig. 1976 májusában aztán eljött a könnyes búcsú pillanata. Egy sikeres pályafutás végén Sadurni szögre akasztotta a csukát és a kapuskesztyűt. Tette mindezt 464 Barça – beli fellépéssel a háta mögött, amiből 227 volt bajnoki találkozó. A legenda megpihent.
Pályafutása során nyert spanyol bajnokságot (1974), Spanyol Kupát (1963, 1968, 1971), Vásárvárosok Kupáját (1966), és három Zamora – díjat (1969, 1974, 1975). A kapusok közül nála több egyéni elismerésben csak Ramallets (5), Victor Valdés (5), ill. Santiago Canizares (4, Celta és Valencia) és Juan Acuna Naya (4, Deportivo, 1940-es évek) részesült.
Salvador Sadurni szerencsés embernek mondhatja magát. Azt csinálta, amihez értett, amit szeretett. Abban a Klubban tette a dolgát, amelyhez ifjú korában „elkötelezte magát”. Mindene volt a futball, a nézőközönség szórakoztatása, a játékostársak segítése. A türelem, a kitartás igazi példaképe. Sosem panaszkodott, csendben tette a dolgát, és ez meghozta számára a sikereket. Legyünk rá büszkék, nevét jegyezzük meg, mint olyan embert: aki szívvel-lélekkel szolgálta a gránátvörös-kék színeket! Igazi példakép ő. Tiszteljük, becsüljük sportemberi nagyságát! (A képen bal oldalt látható a ma is Barcelonában élő kapus, középen Josep María Fusté áll, míg a kép jobb szélén ‘Chus’ Pereda.)
