Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Rivaldo – akiben mindig benne volt a mágia
Teljes neve: Rivaldo Vítor Borba Ferreira
Születési idő, hely: 1972. április 19. Recife, Brazília
Magasság, testsúly: 186/75
Posztja: csatár, támadó középpályás
Nevelőegyesülete: Paulistano FC (1989-90)
Csapatai: Santa Cruz, Mogi Mirim, Palmeiras (1994-96)
Deportivo La Coruña (1996-97, 41/21)
FC Barcelona (1997-2002, 157/86)
AC Milan (2002-2004, 22/5)
Olympiakosz Pireusz (2004-07, 70/34)
AEK Athén (2007-08, 35/12)
Bunyodkor (2008-10, 53/33)
Mezszáma: 10
Válogatottsága: utánpótlás – 21/3 (1991-95), felnőtt – 74/35 (1993-2003)
A brazil fenomén az egyik eklatáns példája annak, hogy az ember akaraterővel, kitartással, türelemmel, milyen magas szintre juthat el. Elcsépeltnek hangzik a mondat: Rivaldo olyan mélységekből tudott kiemelkedni, ahonnan az emberek döntő része képtelen lett volna. A ’favelák’ világából indult, s nem bűnöző lett belőle, hanem az 1990-2000-es évek korszakalkotó csatára. Pedig igaz: ha valaki nagyon lentről, nagyon alacsonyról indult, hát, Rivaldo igen. A recifei nyomornak, szegénységnek, a nincstelenségnek a következményeit felnőttkorban is magán viselte: az alsó lábszár befelé hajló volta az éhezésnek, a táplálékhiányos gyermekkori étkezésnek a „szövődménye”, amely az ember felnőttkorában is jól kitűnik. Tehát: Rivaldo esetében az ún. „O-láb” nem egy veleszületett dolog volt, hanem a szegénység szomorú következménye. Ehhez párosult még az is, hogy fiatal felnőttkorára fogai jó részét elvesztette Rivaldo. Elmondhatatlan a fájdalom – ő azonban nem „sajnáltatta magát”, hanem mindent megtett azért, hogy ebből a reménytelenségből kitörjön. Mintha Münchausen báró lett volna, aki önkezével rángatta ki magát a nehézségek karmaiból: Rivaldo is így tett, s vált a világfutball egyik legnagyobb alakjává, a Barça ikonikus személyiségévé, világbajnokává, sokak példaképévé.
Rivaldo példázza a tökéletes befejező csatárt, az irányító csatárt, aki úgymond „hamis kilencesként” is tudott alkotni. S példája annak a Madách-idézetnek, amivel halhatatlan művét, „Az ember tragédiáját’ zárja: „Ember küzdj, és bízva bízzál!” A brazil zseni ugyan nem olvasta e sorokat, de minden erejével azon volt, hogy kitörjön a szegénység világából, s emberek millióit kápráztassa el, örömet, mosolyt csaljon az arcukra. Mindezt tette hatalmas akarattal, megingathatatlan, mély hittel, Isten iránti elkötelezettséggel. Gyermek- és fiatalkorának küzdelmeit a legjobban egy idézettel tudnám érzékeltetni, amely Andrew Johnson, amerikai elnöktől (1861-1865) származik: „Ha szegénynek lenni bűn, be kell vallanom, hogy bűnös voltam, nagy bűnöző voltam…Igen, küszködnöm kellett a nyomorral, e rettenetes és vad szörnyeteggel.” Rivaldo is küzdött vele, s – szerencsénkre – győzedelmeskedett, így lettünk gazdagabbak egy korszakos zseni halhatatlan teljesítményével, felejthetetlen góljaival, cseleivel, mosolyával. Róla szólnak a következő sorok.
A ’favelák’ világától a világhírnévig
Favella. Aki innen indul, egy valamire számíthat: nehézkes életre. Az esetek 95%-ban predesztinálva van az ember élete ebben a közegben: küzdelem, nehézségek, sikertelenség, nyomor, nem egyszer bűnözés, erőszakos halál. Innen kitörni nem könnyű. Sokaknak nem is sikerül, akiknek igen, azok is kín-keservvel teszik meg, élik túl. A kitörés egyik útja, a sport világa: legtöbbször a futball, de a küzdősportok is utat mutatnak egy szebb, élhetőbb jövőbe.
Történetünk főhőse a labdát választotta, mint oly sokan. A tanulás, az iskola, a tudományok nem igazán érdekelték, nem nagyon kötötték le a figyelmét. Két dolog határozta meg a mindennapjait: a család és a futball. Az utcákon, a házak között naphosszat rúgta a bőrt, fejlesztette cselezőkészségét, tudását. A szegénység azonban meghatározta mindennapjait: megfelelő kondíciót képtelen volt biztosítani a számára a család, az étkezések rendszertelenek voltak, s tápértékben hiányosak. Mindez fiatalkorára változott meg valamelyest, amikor szervezett keretek között, klubban folytatta pályafutását. 16 évesen került a Paulistano utánpótlás-csapatához, ahol a rendszeres edzések mellett rendszeres táplálékhoz is jutott, így a kondíciója is kezdett fejlődni, izomzata erősödni. Labdaérzéke korán megmutatkozott, leginkább az ellenfél kapuja közelében érezte tökéletesen magát.
A Paulistano és a Santa Cruz után São Paulo állambeli klubok következtek életében: a Mogi Mirim, majd pedig 1994-ben a Palmeiras. Itt vált igazi játékossá, lett a felnőttcsapat tagja, s érte el első sikereit: egyénileg és csapatszinten egyaránt. A Palmeiras számára maga volt a mennyország, amiről évekkel korábban csak álmodozni tudott. A csapat egyik legjobbja lett, a gólok felelőse, akit a szurkolók hamar a szívükbe zártak. Rivaldo ugyanis nem csupán a szegénységet „hozta magával”, hanem a szerénységet, az állhatatosságot, az alázatot és a küzdést. Küzdött minden meccsén, az első perctől az utolsóig – miközben élvezte a játékot, s örömet szerzett a szurkolóknak. Vezetésével a Palmeiras 1994-ben országos bajnok lett, 1994- és 1996-ban pedig São Paulo állam bajnoka (Campeonato Paulista). Ebben a két idényben nem csupán a Palmeirasnál vált alapemberré, hanem előbb a brazil utánpótlás-, majd 1993-tól a felnőtt csapatban is számítottak a tudására, a góljaira. A brazil felnőttcsapatban 1993-ban egy Mexikó elleni barátságos mérkőzésen debütált – természetesen góllal. Azonban még az utánpótlás-csapatban is rendszeresen pályára lépett, hozzásegítette a válogatottat az 1996-os atlantai olimpián való részvételhez, ahonnan bronzéremmel térhetett haza.
Az olimpián európai játékosügynökök is felfigyeltek a képességeire, s számtalan ajánlatot kapott az „öreg” kontinensről. Játékstílusához a latin virtus állt közel, ezért Spanyolországba költözött, miután elfogadta a Deportivo La Coruña ajánlatát. A galíciai klub ekkor virágkorát élte, a spanyol bajnokság egyik meghatározó résztvevője volt, rendszerint a dobogós helyekért küzdött, s versenyzett.
1996 nyarán csatlakozott az Atlanti-óceán nyugati partján fekvő város együtteséhez, ahol egyetlen szezont töltött el. A La Ligában 1996. augusztus 31-én mutatkozott be a Real Madrid elleni hazai bajnoki (1-1) alkalmával; első spanyol bajnoki gólját a 3. fordulóban szerezte egy Atlético Madrid – Deportivo meccs (0-2) 53. percében. A folytatás is tökéletesre sikeredett, hiszen a következő fordulóban hazai pályán kettőt vágott a Hercules Alicanténak (4-0) – ezen túlmenően még három duplát jegyzett a Depornál. A szezon során összesen 46 alkalommal húzta magára a kék-fehér csíkos mezt, s 22 gólt ért el; bajnoki mérlege: 41 meccsen 21 találat.
A Deportivo La Coruña szurkolói hamar megszerették a fürge léptű csatárt, aki a kapu előtt tökéletes végrehajtónak bizonyult. Hamar felvette a spanyol bajnokság iramát, könnyedén illeszkedett be a galíciai együttes játékrendjébe. John Toschak, és az őt követő Carlos Alberto Silva vezetőedző is kezdőként, a csapat alapembereként számított rá. A beilleszkedést megkönnyítette, hogy jó pár honfitársa szerepelt ekkor a Deporban: Donato, Flávio Conceiçao, Renaldo, Mauro Silva. Messze ő volt a csapat legtöbbet foglalkoztatott játékosa: az idényben közel 4000 percet töltött a pályán. Gólérzékenysége, összjátékban való részvétele okán azonban más, spanyolországi klubok figyelmét is felhívta magára. Rivaldo azonban jól érezte magát a galíciai klubban, nem volt tervbe véve a klubváltás. Azonban a Katalán Óriás hívásának ő sem tudott ellenállni.
Igaz, először az FC Barcelona sem gondolkodott csatárigazoláson, hiszen Ronaldo épp az 1996/97-es idény Pichichi-díjasa volt az elsődleges gólvágó Barcelonában. Azonban az edzői padon váltás történt: négy trófea elnyerése ellenére a klubvezetés menesztette Bobby Robsont, akit a holland Louis van Gaal váltott: az Ajax csapatával mindent bezsebelő mester viszont nem igazán Ronaldóval a „fedélzeten” képzelte el a csapatot, így a „Fenomeno” távozni kényszerült. Az elsődleges gólfelelős Interhez történő távozása után azonban helyettesről kellett gondoskodni. Ennek okán fordult a katalán klub figyelme Rivaldo felé, aki elé egy visszautasíthatatlan ajánlatot tettek, amit a brazil elfogadott. A holland mester egy öntörvényű brazil helyébe kapott egy másik karakán „szambatáncost”. Azonban van Gaal kénytelen volt ebbe beletörődni, hiszen a katalán szurkolók nehezen bocsátották meg Ronaldo „lapátra tételét”.
A La Coruña szurkolói viszont – érthetően – szomorúak voltak, hiszen ő volt az, aki köré a következő évek csapatát szerették volna építeni. Ezzel együtt megértették, hogy Rivaldo számára a Barça előrelépést jelent, sikeresebb tud ott lenni, s trófeákat is nagyobb eséllyel nyer a katalán főváros együttesével.
A zsenialitás utat tör magának, s ámulatba ejti a Camp Nou-t
Egy éves galíciai tartózkodás után átköltözött Spanyolország keleti szélére, a Földközi-tenger partjára – s a góllövő csukáját is magával vitte, hiszen továbbra is ontotta a gólokat. Hamar kedvence lett a katalán szurkolóknak is a csupa szív, alázatos játékos, aki azonban sosem rejtette „véka” alá a véleményét, elképzelését. A Barçában 1997. augusztus 20-i Spanyol Szuperkupa-döntő első mérkőzésén lépett pályára (FC Barcelona – Real 2-1). Első bajnoki találatát 1997. augusztus 31-én, az 1. fordulóban a Barça-Real Sociedad meccsen érte el, s rögtön duplázni tudott. A 4. fordulóban is megismételte ezt a mutatóját, s a szezonban – összesen – ötször duplázott, ill. egy alkalommal triplázott is (a Spanyol Kupa elődöntőjének hazai találkozóján a Real Zaragoza 5-2-es legyőzésekor). A statisztikából jól látható, hogy első szezonjában a csapat megkerülhetetlen tagja lett, a sikerek egyik elsődleges letéteményese: 51 fellépésén 28 gólt ért el. Bemutatkozásnak egészen kimagasló teljesítmény, ami trófeákban is megmutatkozott: Európai Szuperkupa-győzelem, spanyol bajnoki cím és Copa del Rey-elsőség. A Dortmund elleni Európai Szuperkupa-győzelemből is góllal vette ki a részét: az első felvonáson büntetőből volt eredményes, de amellett számtalan komoly helyzetet teremtett, s dolgozott ki. Emellett emlékezetes lehetett számára élete első „klasszikusa” is, amelyet a Bernabéuban vívott meg a két együttes 1997. november 1-én, s a Barça 3-2 arányú győzelmével ért véget: Rivaldo kezdte a gólgyártást, miután már az 5. percben bevette Canizares kapuját.
A szezon sikerei, a hozzáállása, a góljai által a Camp Nou egyik kedvence lett, a szurkolók meccsről-meccsre a nevét skandálták, szinte a tenyerükön hordozták a fürge lábú brazilt. Hatalmas szívvel játszott, öröm volt nézni minden mozdulatát. Számtalan felejthetetlen pillanattal ajándékozott meg bennünket, igazi virtuóz volt, akit hagyni kellett kibontakozni, szabadon szárnyalni. Ebben azonban van Gaal nem mindig volt partner, de első edzői időszakában ebből komoly problémák, belső feszültségek nem adódtak még. 1997 és 2000 közötti időszakból ilyesmiről nem is nagyon értesülhettünk még, a szurkolók előtt minden ment a maga útján. Rivaldo varázsolt, van Gaal alkotott, s mindenki elégedett volt.
S a második barcelonai idényére sem lehetett panasz, mint ahogy egyikre sem. Újfent gólok garmadájával örvendeztette meg a Katalán Óriás sikereiért szorítókat, a bajnokságban még eredményesebb tudott lenni, mint az első barcelonai évében. Összesen hét duplával és egy mesterhármassal színesítette a Barça-szurkolók mindennapjait: a három gólt a bajnokság 28. fordulójában a Real Oviedo hazai legyőzésekor (3-1) érte el. Igazi tapsvihar és szeretetcunami volt a szurkolók reakciója. A stadion felállva ünnepelte a brazil sztárt, aki fantasztikus egyéni teljesítményével hozzásegítette a bajnoki címvédéshez a Katalán Óriást: így az alapítás centenáriumát ünneplő Barça méltó módon ünnepelte Joan Gamper „gyermekét”. A Real Madrid elleni „Clásícón” ebben az idényben is eredményes tudott lenni: ezúttal a Camp Nou-ban talált a fővárosiak kapujába, egy olyan meccsen, ahol a „fehérekkel” feltörölték a gyepet (3-0).
A Barçába való beilleszkedésében is könnyebbséget jelentett, hogy voltak honfitársai: Sonny Anderson, Giovanni Silva 1997-99 között voltak a csapattársai. Emellett azonban hamar megtalálta a közös „hangot” a csapat gerincét alkotókkal, Pep Guardiolával, Luis Enriquével, Cocu-vel vagy Figóval. A mögötte álló középpályás-sor minden igényt kielégítően támogatta a csatárokat, így Rivaldót is a góllövésben. Tökéletes szezont futott, a csapattal s a brazil válogatottal is sikeres volt, így az egyéni elismerés sem váratott magára sokáig. A „Seleçaóval” 1998-ban világbajnoki ezüstérmet szerzett, míg a katalánokkal bajnoki elsőséget.
Rivaldo minden téren a katalán szurkolók egyik nagy kedvencévé vált: állandó mosolya azt mutatta, hogy amit csinál, azt élvezettel teszi. A célja nem csupán a góllövés, a siker, hanem az örömszerzés, a szurkolók teljes körű kiszolgálása. Számára a futball az önmegvalósítás legfőbb eszköze volt: briliáns cselek, követhetetlen mozgás, játékos passzok, váratlan megoldások jellemezték a játékát. A pontrúgásoknál is magabiztos végrehajtó volt: biztos lábbal értékesítette a büntetőket, vagy a 16-os előterében elvégzett szabadrúgásokat. Emellett fontos eleme volt a játékának az egyéb látványelemek: a driblizés, az ollózás, a félolló, az esernyőcselek. Félelmetes megoldások voltak ezek, amelyekkel a szurkolók minden igényét kielégítette. Virtuóz volt. Több, mint egyszerű futballista. A labdarúgás művésze.
Az 1999/2000-es szezont is tökéletes formában kezdte: rögtön a 3. fordulóban az Espanyol elleni hazai derbin duplával köszönt be (3-0), s a folytatásban is számolatlanul lőtte a gólokat. Az idény során összesen hat duplát ért el, ami ugyancsak egy kimagasló adatot jelent. Mindennek köszönhetően 1999. decemberben „utolérte” az egyéni elismerés is: előbb a FIFA választotta meg az „Év Játékosává”, majd megkapta a France Football Aranylabdáját (Ballon d’Or) is. Tökéletes helyre került mindkét elismerés, amivel nem csupán az ő egyéni sikerét díjazták, de elismerték a csapat sikereit is. Rivaldo tökéletes csapatemberként, a díjat megköszönte a társainak, s a szurkolóknak egyaránt. Aztán folytatta a gólgyártást, s a nézők tökéletes kiszolgálását. A Bajnokok Ligája csoportkörében a Fiorentina különös ízelítőt kapott ebből, hiszen mindkét meccsen duplával „ajándékozta meg” őket. A szezonban a BL-ben jobban ment a csapatnak, egészen az elődöntőig meneteltek, s ebben a brazil zseninek elévülhetetlen szerepe volt. A második csoportkörben az FC Porto gárdája elleni hazai győzelem (4-2) alkalmával is duplázni tudott, azonban a szezon fénypontjára 2000. április 18-án került sor: a Chelsea elleni negyeddöntő visszavágóján hatalmasat játszott Rivaldo – s az egész csapat. Az első meccsen a londoniak nyertek 3-1 arányban, így a visszavágó meglehetősen nehéznek tűnt. A félidőre azonban már 2-0 állt a Camp Nou eredményjelzőjén, így a katalánok álltak továbbjutásra. A 60. percben azonban Tore-Andre Flo betalált, így meleg lett a szituáció. A Barça mindent egy lapra téve támadott, s a 84. percben Dani García 3-1-re alakította az állást. Ezután még a rendes játékidő lejárta előtt, büntetőhöz jutottak a katalánok, azonban a máskor tökéletes végrehajtó Rivaldo, most hibázott. Következhetett a hosszabbítás, amelyben már nem kegyelmezett a Chelsea-nek a csapat: Rivaldo a 99. percben értékesített egy újabb megítélt büntetőt, majd Kluivert beállította az 5-1-es sikert hozó végeredményt. Rivaldo ezen az estén fenomenálisan játszott, duplázott, brillírozott. Hatalmas szívvel fordította meg a meccset a csapat. Végül azonban az elődöntőben a Valencia együttese megálljt parancsolt a csapatnak.
A szezont trófeák nélkül zárta a csapat, s a szurkolók szemében ennek elsődleges „felelőse” a holland szakember volt. Ekkorra már jól láthatóan megromlott a viszonya a játékosokkal, többek között Rivaldóval is. Az új elnök, Joan Gaspart pedig első lépéseként menesztette a népszerűtlenné váló van Gaalt, s helyére „házon belülről” nevezett ki új szakmai vezetőt, Llorenç Serra Ferrer személyében.
A katalán mester addig az utánpótlás, a játékos-megfigyelés terén dolgozott a Klubnál, 2000 nyarán viszont megkapta az első csapat szakmai munkájának a vezetését. Hamar kiderült azonban, hogy a kopaszodó mester számára ez a feladatkör túlságosan nagy „falat”, s meghaladta a képességeit. A 2000/01-es szezon a korábbi idényhez képest még nagyobb visszaesést hozott: hiába voltak új igazolások, az idényben csak „szenvedett” a csapat. Ebben nagy szerepe – főleg mentális jellegű – volt az áruló portugálnak, amit a szurkolók „disznófejjel honoráltak”, a csapat azonban nem tudott kiheverni. Ehhez jött még Pep távozásának bejelentése 2000. decemberben, ami tovább rontott a helyzeten. Rivaldo játékán, kimagasló teljesítményén azonban ez nem játszott: barcelonai éveinek legkimagaslóbb, legeredményesebb szezonját futotta. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy egyedül vitte a hátán a csapatot: 53 meccsén 36 gólt ért el!!!
Mindjárt egy duplával kezdte a szezont: a Málaga elleni hazai siker (2-1) az ő góljainak volt köszönhető. A bajnokságban szárnyalt, a BL-csoportkörben pedig még ennél is jobban teljesített. De egy fecske nem csinált nyarat, így a BL-ben már a csoportkörből sem sikerült a továbbjutás a csapatnak. Pedig itt nyújtotta egyik felejthetetlen teljesítményét: a 2000. október 18-i AC Milan-FC Barcelona csoportmeccsen (3-3) klasszikus mesterhármast ért el: egyik gólja csodálatosabb volt, mint a másik. Mind közül kiemelkedik a fenomenális szabadrúgás-gólja, amiben akkora „kifli” volt, hogy tucatnyi gyerkőc jól lakott volna belőle.
Az idényben hét duplát és kettő mesterhármast jegyzett a zseniális brazil: ő és Kluivert voltak azok, akik kimagaslót nyújtottak a szezonban, maga a csapat viszont nagyon hektikus, változó képet mutatott magáról. Az eredménytelenség, a tanácstalanság oda vezetett, hogy a 2002. április 22-i Osasuna otthonában elszenvedett vereség (3-0) után Serra Ferrert felállították a padról, és Rexach-ot nevezték ki utódjának. A katalán mesterrel valamelyest összekapta magát a csapat, de az elrontott szezont kijavítani nem lehetett. A 2001. június 21-én pedig a Valenciával ki-ki meccset játszott a csapat a Camp Nou-ban: amelyik együttes nyer, az indulhatott a következő szezonban a BL-ben. Ez a meccs egy jutalomjáték lett, egy máig felejthetetlen, emlékeinkből kitörölhetetlen este. Olyasmi, mint Iniesta gólja a Chelsea ellen 2009 tavaszán, vagy Sergi Roberto gólja a PSG ellen 2017. március 8-án. Egy elképzelhetetlenül zilált szezon „emlékezetessé” tétele. S e csodát Rivaldo mutatta be. Mesterhármas. De micsoda gólok, főleg a harmadik. Nincs olyan Barça-szurkoló, aki ne emlékezne rá, aki ne nézné meg évente egyszer, legalább.
A 3. percben egy pontos szabadrúgással vezetést szerzett, majd Baraja-gól következett, amivel döntetlen lett. A félidő előtt pár másodperccel Rivaldo megszerezte a vezetést: micsoda góllal! Olyan 26 méterről gondolt egyet, és rálőtte Cañizares kapujára: a labda védhetetlenül csapódott a kapu jobb alsó sarkába. Majd a 46. percben Baraja egyenlített. Sokáig állt aztán a 2-2 a Camp Nou eredményjelzőjén, mígnem elérkezett a 88. perc. Marc Overmars passzát a Valencia kapujának háttal állva mellre vette, majd ollózva, bal lábbal Santiago Cañizares kapujának bal alsó sarkába bombázta. Ebben a pillanatban felrobbant a stadion: mindenki egymás nyakába ugrott, őrjöngött, ugrált, mosolygott. Egy zaklatott szezon végén így örültek a Barça háza táján a 3-2-es győzelemnek, s a bajnoki 4. helynek. Mindez nem jött volna létre Rivaldo kimagasló, sok esetben emberfeletti teljesítménye nélkül. Mesterhármas – mindegyik a maga nemében fantasztikus találat volt, de így egyszerre, egy estén – halmozottan is emlékezetes lett!
|
Idény |
La Liga |
Copa del Rey |
Európa |
Spanyol Szuperkupa |
Összesen |
|
1997/98 |
34/19 |
7/8 |
8/1 |
2/0 |
51/28 |
|
1998/99 |
37/24 |
3/2 |
6/3 |
2/0 |
48/29 |
|
1999/2000 |
31/12 |
5/1 |
14/10 |
– |
50/23 |
|
2000/01 |
35/23 |
5/2 |
13/11 |
– |
53/36 |
|
2001/02 |
20/8 |
– |
13/6 |
– |
33/14 |
|
Összesen |
157/86 |
20/13 |
54/31 |
4/0 |
235/130 |
Rivaldo statjai a Barçában
A 2001/02-es idényt is kimagasló módon kezdte. Rögtön a Wisla Krakóv elleni BL-selejtező idegenbeli első felvonásán mesterhármassal járult hozzá a 4-3 arányú győzelemhez, amivel a továbbjutásból is tevékenyen kivette a részét. Sajnos, a bajnokság 1. fordulójában megsérült, ezért másfél hónapot kénytelen volt kihagyni. 2001. október 10-én tért vissza a Lyon elleni BL-csoportmeccsen, amelyen góllal járult hozzá a hazai sikerhez (2-0). Ezzel együtt a folytatásban már nem tudta azt nyújtani, amit az előző négy idényben megszokott tőle a Camp Nou közönsége. Nem is a látványosság, vagy a csapatjátékhoz való hozzájárulás hiányzott, hanem a gólok maradtak el. Főként igaz ez a szezon másik felére: utolsó négy hónapjában mindössze egyetlen gólt ért el. Ezzel együtt sem lehet sikertelennek, vagy eredménytelennek tekinteni a játékát – főleg annak a fényében, hogy a társai közül is csak Kluivert és Saviola emelkedtek ki a mezőnyből. Rivaldo góljai azonban hiányoztak, így újfent elmaradtak a várakozásoktól Rexach fiai – akinek munkáját 2002. május végén megköszönték.
Louis van Gaal visszatérése pedig felelevenítette a régi ellentéteket, feltépte a korábbi sebeket. Tipikusan az az eset volt ez, amire azt mondják: két dudás nem fér meg egy csárdában. A holland mester szisztémájába, elképzeléseibe, jól megszervezett és megtervezett csapatjátékába nem illett bele a külön utakon járó, két lábon járó labdazsonglőr, a labda virtuóza. S minő furcsa fintora a sorsnak: 1997-ben Ronaldót nem látta szívesen a csapatban van Gaal, s az ő helyére érkezett Rivaldo a csapatba. Most pedig Rivaldo számára nem volt maradás a Klubnál. Bármennyire szerették is a szurkolók, kedvelték a csapattársak, a két fél huza-vonájából a holland tréner került ki győztesen. Rivaldo kénytelen volt elhagyni a katalán fővárost, és az AC Milan szolgálatába állt.
29 évesen távozott a Katalán óriástól, ahol mindenki szerette, tisztelte és becsülte. Maradandót alkotott, varázsolt, mosolyt csalt mindenki arcára – miközben ő is széles vigyorral alkotott a zöld gyepen. Fizikai adottságait messze meghazudtolóan alkotott a pályán, számtalan emlékezetes meccsel ajándékozott meg minket. Igaz, mindannyian a 2001. júniusi Valencia elleni mesterhármasára, ollózós találatára emlékszünk vissza legszívesebben, de emellett még számtalan fontos gólt prezentált. Nálam a dobogón van a Milan elleni idegenbeli 3-3 alkalmával elért mesterhármasa is: mintha tegnap láttam volna a televízióban, olyan élénken él az emlékezetemben.
Vándormadárként a klubok között
2002 nyarán az olasz Milan együtteséhez igazolt, ahol csupán másfél szezont játszott, akikkel 2002/03-ban BL-t és Olasz Kupát nyert, majd Európai Szuperkupát 2003-ban. Első idényében 35 meccsen lépett pályára, és 7 gólt ért el; a másodikban viszont csak két pályára lépése volt, így 2004. januárban hazatért a Cruzeiro csapatába. 2004 nyarán azonban visszatért Európába, nevezetesen Görögországban alkotott a következő négy évben. Az Olympiakosznál három, az AEK Athénnál egy idényt töltött el. A pireuszi gárdával volt sikeresebb: három bajnoki cím, két Görög Kupa aktív részese volt. A görög bajnokságban is megszerették, azt is megbocsátották neki az Olympiakosz szurkolói, hogy a fővárosi riválishoz igazolt 2007 nyarán. 2008-10 között az üzbég Bunyodkor játékosa volt, akikkel háromszor nyert üzbég bajnokságot, kétszer Üzbég Kupát. Pályafutása végén Brazíliában játszott még: előbb a Sao Caetano, majd a Mogi Mirim együttesében akasztotta szögre a góllövő cipőjét.
A ’seleção brasileira’ tagjaként
A brazil válogatottban 1993-ban egy Mexikó elleni barátságos mérkőzésen debütált: hozzá mérhető klasszis játékkal, és góllal. Ezzel párhuzamosan még az utánpótlás-csapattal is játszott meccseket. Részt vett az 1996-os atlantai nyári olimpiai játékokon, ahol a csapattal bronzérmet nyert. Érdekesség, hogy a bronzmeccsen nem lépett pályára. 1997-ben Brazíliával megnyerte a Konföderációs Kupát, s a franciaországi világbajnokságra is esélyesként utaztak el. Egészen a döntőig meneteltek, ahol aztán a házigazdáktól egy nagyon sima, 3-0 arányú vereséget szenvedtek. Rivaldo három gólt lőtt a tornán: legjobb teljesítményét a negyeddöntő során nyújtotta, amikor duplával járult hozzá Dánia 3-2-es legyőzéséhez (véleményem szerint a VB egyik leglátványosabb, legmagasabb színvonalú mérkőzése volt ez).
1999-ben a Copa Américán nem talált legyőzőre a brazil válogatott, így ezt a trófeát is bezsebelhette Rivaldo. Igazi jutalomjátékára a 2002-es világbajnokságon került sor, ahol a három „R” (Rivaldo, Ronaldo, Ronaldinho) örökké maradandót alkotott. Fergeteges játékkal, látványos meccsekkel hódított a brazil „szamba”. Rivaldo öt góllal – Kloséval holtversenyben – a torna „ezüstcipőse lett. A csoportmeccsek során Törökország, Kína és Costa Rica ellen is betalált, majd a nyolcaddöntőben Belgiumnak (2-0), ill. a negyeddöntőben Angliának (2-1). Az elődöntőben a törököket verték 1-0-ra, majd a döntőben Németországot 2-0 arányban, s lettek a világ legjobbjai.
A brazil nemzeti tizenegyben összesen 74 alkalommal lépett pályára és 35 gólt ért el a mindenki számára szimpatikus, szerethető Rivaldo.
