A katalán penna művei – irodalom

A katalán irodalom 800 évre visszatekintő időszakából szeretnénk átnyújtani egy rövid áttekintést, hogy ezáltal is mélyebben megismerhessük a katalán nemzet lelki világát. Az elmúlt évszázadok kiemelkedő óriásinak rövid pályafutásával, főbb alkotásaival és a különböző irányzatokkal ismerkedhetnek meg a kedves Olvasók! Megismerhetjük belőle Verdaguer (a fenti képen ő látható), Guimerá, Salvat-Papasseit és a többi korszakalkotó „tollforgató” máig ható munkásságát. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

A katalán irodalom

Katalónia az Ibériai-félsziget északkeleti részén fekszik. Fővárosa Barcelona. Politikai önkormányzatát az 1979-ben megszavazott új spanyol alkotmány keretében nyerte vissza.
A katalán nép azonban több mint ezer éves, a katalán nyelvű irodalom pedig több, mint 800 éves múltra tekinthet vissza. Tehát egyszerre fiatalok és öregek is vagyunk.

Jelenleg a katalán egy több, mint 10 milliós lakosságú autonóm terület saját és hivatalos nyelve. Ez a terület magában foglalja Katalóniát, Valencia környékét, a Baleári-szigetcsoportot, a Spanyolországhoz tartozó Aragónia egy részét, a Pirineusokban található Andorra államot, a franciaországi Keleti Pirineusok tartomány nagy részét és a Szardínia szigetén található Alguer városát is. Katalóniában a katalán a közoktatás minden szintjén használt nyelv, az óvodától az egyetemig. A katalán ugyanakkor a média nyelve is: öt televíziós csatorna (TV3, Canal 33, Canal 9, Punt Dos és IB3 TV, a helyi televíziók mellett) és több, mint 192 rádióadó nyelve. Nyolc napilap teljes egészében katalánul jelenik meg (Avui, El Punt, Diari de Girona, Diari de Balears, Regió 7, Nou Diari, El 9 Nou-Vallès és az El Periódico katalán nyelvű kiadása). 221 helyi és tartományi kiadvány katalánul tájékoztat, valamint máig 8.000 könyv jelent meg ezen a nyelven.
Most, amikor a szabadság széleskörű eszközei rendelkezésére állnak a népnek, annak minden szegmensével élni, de nem visszaélni kell. Ezt szeretnénk megismertetni a honlap kedves Olvasóival, amely véleményünk szerint elengedhetetlen a katalán emberek, azok érzéseinek megismeréséhez, hozzájuk való közelebb kerüléshez. Ezt a gazdag és változatos irodalmi örökséget tárjuk az Olvasó elé, aki egyben a Klub szurkolója is. A katalán irodalom új tavaszra virradt, de nem felejti sok százados múltját sem.

A katalán nyelv és eredete – az első nyelvemlékek

A katalán tehát nyelv az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán az újlatin nyelvek nyugati csoportjába tartozik, legközelebbi rokona az okcitán (provanszál) nyelv. A nyugati újlatin nyelvek számos vonását hordozza, így közel áll hozzá még az aragóniai, a francia, a portugál és a spanyol és a standard katalán nyelv mellett számos egyéb nyelvjárása is van.
Az első, teljes szövegű katalán nyelvemlék a ’Homilies d’Organyá’, amely a jelenleg ismert legrégebbi, teljes katalán nyelvemlék, olyan, mint a magyarság számára a „Halotti beszéd”, amely korban is egyidejű a katalán nyelvemlékkel, hiszen annak a keletkezése is 1192-95 közé tehető. A ‘homilies’ magyarul prédikáció, szentbeszéd, a Biblia magyarázata, amely a latin ‘homilia’ szóból ered. Ebből következik, hogy a legrégebbi katalán nyelvemlék – is – egyházi szöveg, amely a nagyon korai katalán nyelvben használatos szavakat, kifejezéseket, mondatokat őrizte meg. A ‘Homilies d’Organyá’ szövege nem más, mint az okcitán nyelvű prédikációk katalán nyelvű fordítása. A nyelvemléket tartalmazó pergameneket 1904-ben Joaquim Miret i Sans történész találta meg az organyái paplak felújítási munkálatai során. Az eredeti irat jelenleg a Biblioteca de Catalunya (Katalán Nemzeti Könyvtár) tulajdonában van, Organyában a másolatai tekinthetők meg.

Vannak régebbi katalán-nyelvtöredékeket tartalmazó iratok, mint a ‘Forum iudicum’ (1098) vagy a ‘Gregues de Guitard Isarn’ (1080-91), de ezekben csupán egy-pár katalán nyelvű szó fordul elő. A ‘Homilies d’Organyá’ viszont teljes egészében katalán nyelven íródott és maradt fenn.
A szakértők szerint a nyelvemlék a XII. század végén, a XIII. század elején keletkeztek, papírra vetője pedig Ágoston kanonok, a Sant Rufus d’Avignon szerzetese volt. A ‘Homilies’ jellegzetessége, hogy a gótikus művészet átmeneti időszakának stílusjegyeit viseli magán, ill. hogy a pergamen az akkor használtnál jóval vastagabb és erősebb anyagú volt. A nyelvezetből a történelem- és az írástörténet tudósai azt valószínűsítik, hogy II. (Katolikus) Péter (Pere, 1196-1213) uralkodása idején keletkezett. A szöveg egyértelműen nem provanszáli, hanem katalán nyelven íródott, ennek ellenére a szöveg tartalmaz olyan szavakat, amelyek nem ismertek a katalán nyelvben.
A ‘Homilies’ a hamvazószerdán elhangzott szentbeszédek, Biblia-magyarázat szövegeit tartalmazza, amelynek szövege kifinomult, kultikus és nagyon magas röptű. A katalán szavak jól értelmezhetők, díszesek és magasztosságot mutatnak. Szövege jól fordítható, még akkoris, ha azok a szavak ma már kissé átalakultak, fejlődtek.
A ‘Homilies d’Organyá’-t 1904-ben három, összehajtogatott pergamenlapon fedezték fel, amely 18cm magas és 12,5cm széles lapok voltak, s mindegyik lapon 23 sorral. Később újabb pergamenlapok kerültek elő, amelyek kiegészítették az először talált szöveget, így jelenleg 8 lapból és 16 oldalból álló szöveget ismerünk. Az eredeti szöveget csak digitálisan lehet megtekinteni, a pergamenek megfelelő módon vannak tárolva, megtekintésük nem engedélyezett.
Az egyházi szövegben olyan, ma is gyakran használt szavakat találunk, mint a ‘soms’ (‘vagyunk’), a ‘plader’ (‘kedvére tenni’ valakinek), a ‘fed’ (‘csinál’), a ‘pad’ (‘béke’) vagy a ‘crod’ (‘kereszt’), amelyek némelyike mára valamelyest átalakult.
Beszélői száma mintegy 10 millió fő, többségük Spanyolország területén, néhányan Andorrában, s megint mások Franciaországban élnek, a nyelv Valenciában beszélt nyelvjárását pedig egyszerűen valenciainak nevezik.
A legkorábbi utalás egyébiránt a katalánokra (Catalanenses), mint népre, a latin nyelvű Liber maiolichinus című olasz eposzból származik 1120-ból. Ez egyben az első forrás, amelyben említik Katalóniát (Catalania) is.
Összegezve tehát. Mind a katalán, mind a spanyol nyelv latin eredetű, de egészen különböző dialektusaiból származnak. A spanyol (a modern kasztíliai) a rómaiak által Északnyugat-Spanyolországban beszélt nyelv változatából ered. A katalán viszont eredetileg a középkori francia nyelv délkeleten beszélt változata, az úgynevezett régi okcitán, amely az ott beszélt latin nyelvjárásból alakult ki.

KEZDETEK ÉS KITELJESEDÉS

Egy irodalom kezdetei (XII-XIII. század)

A XII. században Katalónia jelentette a határt az iszlám világ és a keresztény Európa között. A zsidó vallásúak héberül írtak, a muzulmánok arab nyelven, a keresztények pedig latinul. A költők egy, a katalánhoz hasonló neolatin nyelven, az irodalmi provanszálul verseltek. Provence vidéke egy nagyobb ország, az Atlanti-óceánig terjedő Okcitánia részét képezte és 1166-tól Barcelona grófjának a befolyása alá tartozott. A katalán a Katalóniában beszélt vulgárlatinból fejlődött ki és öntött sajátos formát, majd lassanként az írott nyelvben is megjelent. Származásából eredően közelebb áll az olasz nyelvhez, mint a spanyolhoz.

A „Forum iudicum” – vizigót jogszabálygyűjtemény XII. század első felében keletkezett fordítása a legrégebbi katalán nyelvemlék melyet jelenleg a Montserrati Apátság Könyvtárában őriznek, Barcelonában.

A 813-ban összehívott reimsi zsinat elrendelte a nép nyelvén való prédikálás kötelező voltát. Ettől kezdve katalánul kellett az igét hirdetni, azonban a fennmaradt legrégebbi szentbeszédgyűjtemény, a „Homilies d’Organyà” csak a XII. század végén keletkezett.

A XIII. század végén a „Régies de trobar”-ban (A költészet szabályai) Jofre de Foxà különbséget tett a művészetben, avagy grammatikában használt provanszál, és a mindennapi gyakorlatban beszélt katalán nyelv között.

A XIII. században már megerősödött prózával egy időben a katalán nyelv egyre inkább beépült a trubadúrok költészetébe is, akik dicsőítették a dámákat és az udvari szerelemről énekeltek. A trubadúr Ramon Vidal 1250 előtt Besalú helységben írta meg az ismert legrégebbi újlatin nyelvtani értekezést, a „Las rasós de trobar”-t (A költészet okai), amely későbbi katalán, provanszál és olasz művek alapjává vált.

Az egyetemlegesség szelleme (XIII-XIV. század)

Ramon Llull (1232-1316), akit néhányan a szúfi misztikával hoztak kapcsolatba, különböző korok alkotóit érdekelte és ihlette meg. Ramon Llull gondolkodó, a tettek embere és a középkor egyik legnagyobb személyisége volt, aki latinul írt az egész kereszténységnek, arabul a muzulmán világnak, és ő volt az első, aki újlatin nyelven, katalánul írt filozófiai munkákat. Verseket, regényeket és egyéb prózai műveket is írt ezen a nyelven, ezért az irodalmi katalán nyelv atyjának tartják. Az igazság keresése érdekében egy összefüggő rendszer, az Arte Iuliana kidolgozásán fáradozott, amiért a számítástechnika előfutárának tartják. A XVII. században Leibniz meg akarta valósítani Llull logikai rendszerét, és egy olyan készüléket akart szerkeszteni, amely összeköttetést biztosított volna a különböző igazságok között: létrehozta az első „számológépet”, amely módosította a Pascal által megalkotottat. Llull elzarándokolt Santiago de Compostelába, elméleteit a legfontosabb európai kulturális központokban adta elő, zsinatokon vett részt és beutazta Észak-Afrikát. Tuniszban és Bugiában üldözték és bebörtönözték. Miniatúrák a XIV. századi „Vita coetanea”-ból (Mindennapi élet). (Badische Landesbibliothek, Karlsruhe). Llull közel kétszázötven fennmaradt írása közül a legtöbb nyelvre átültetett és a legolvasottabb a középkori lovagság tankönyve, a „Llibre de l’ordre de cavalleria” (A lovagrend könyve, 1275) volt. (Biblioteca de Catalunya). 1295 és 1296 között Rómában írt „L’arbre de la ciència” (A tudomány fája) című művének célja a tudományok megértése, alapja pedig egy fa szimbólum. Az Enciklopédia egyik előfutára. Barcelonai kiadás, 1505.

Llull számos művét a mai napig tanulmányozzák és fordítják. Katalónia és a Baleár-szigetek autonóm kormányai közötti megállapodás elősegíti teljes műveinek kiadását. Antoni Tàpies is emléket állított Ramon Llull-nak a „Llull-Tàpies” című könyvével (1973-1985), melyet Barcelonában Carles Taché, Párizsban pedig Daniel Lelong adott ki. Ramon Llull, a katalán irodalmi próza megteremtője Mallorca szigetén született, amikor a sziget az addigi iszlám uralom után I. Jaume (Jakab) király hódításának eredményeként a Katalónia-Aragónia Konföderáció részévé vált. A sziget nyugati részén Miramar néven létrehozta az első fordítóiskolát, melynek célja a Földközi-tenger különféle kultúrái közötti kapcsolat elősegítése volt. Mallorca, Son Marroig, Miramar.

Terjeszkedés a Földközi-tengeren (XIV-XV. század)

A katalán uralom terjeszkedése a Földközi-tengeren át Valenciától Athénig a XIII. században kezdődött meg; ennek dokumentumait a Krónikákban találjuk. A katalán elbeszélő próza és a történetírás megerősödése után a katalán költői nyelv a XV. században talált rá saját hangjára. A királyi udvar Nápolyban való megtelepedésével – melynek ura egy mediterrán birodalmat akart létrehozni – a katalán egyike lett azoknak a nyelveknek, amelyekre az olasz reneszánsz írók műveit elsőként fordították le. Muntaner hivatásos katona, lovagregények olvasója és a Katalán Társaság ügyeinek intézője, valamint népe görögországi és kisázsiai hadjáratainak nyugati elbeszélője volt. Krónikája több nemzetközi történelmi műhöz, így a „Tirant lo Blanc”-hoz is forrásként szolgált. Kézirat az Escorialból, XIV. század. Mallorca meghódítását (1229) közvetlenül I. Jakab elbeszéléseiből ismerhetjük meg. Az eseményt az ötven évvel később készült barcelonai Aguilar palota falfestményei örökítik meg, amely jelenleg a Picasso Múzeum székhelye. I. Jakab király Krónikája, amelyet 1274-ben fejezett be, értékes nyelvészeti és történetírói dokumentum, és egyben egy középkori politikai vezető visszaemlékezéseinek meglepő példája is.

Egy XIII. századi eredeti alapján a XIV. században összeállított válogatás, a „Consolat de Mar” szabályozta a Földközi-tengeri kikötők kapcsolatait Barcelona városának „consolat”-jaival (tengeri törvényszéki kirendeltségek).

Ausiàs March (1397-1459) túllépett a trubadúrénekek hangnemén, és a maga érett, idegen formáktól mentes nyelvezetével a katalán költészetet a transzcendencia irányában mélyítette el. Ausiàs March és a XV.század más nagy költői még ma is képesek érzelmeket közvetíteni és megihletni a jelenkor művészeit. Ausiàs March „Vitorlák és szelek” (Veles e vents) című művének kézirata. A költő a katalán tengerészet több hadjáratában vett részt, mielőtt egészen az irodalomnak szentelte magát. Valenciában halt meg.

A nemzetközi jelentőségű regény (XV. század)

Joanot Martorell 1460-tól 1465-ben bekövetkezett haláláig dolgozott a „Tirant lo Blanc” című regényen, amelynek története Bizánc régi fővárosában játszódik, miután II. Mehmed török csapatai elfoglalták Konstantinápolyt (1453). Ez az esemény igen megrázta a nyugati világot. A művet Valenciában adták ki 1490-ben, majd rövidesen újra kiadták és lefordították. Befolyása jelentős előrelépést hozott a nyugati elbeszélő irodalomban a lovagregények elhagyásával és a modern regény részletes realizmusának bevezetésével. A „Tirant lo Blanc” számos adatot és ihletet merít Ramon Llull „Llibre de l’orde de cavalleria” (A lovagrend könyve) című művéből és a lovagi elbeszélő irodalomból. Nagy befolyása volt a késűbbi világirodalomra. Ludovico Ariosto az „Orlando furioso”-ban, Shakespeare pedig a „Sok hűhó semmiért”-ben vett át belőle részeket. Cervantes a „Don Quijote de la Mancha”ban a „Tirant”-ot a világ legjobb könyveként értékeli, mert „a lovagok ebben a könyvben esznek, ágyban alszanak és haláluk előtt végrendeletet hoznak; ezen kívül olyan dolgok is vannak benne, melyek más könyvekből hiányoznak.” A lovagi szellem idealizálása és a mindennapi élet részleteinek realizmusa, melyek a „Tirant”-ban is jelen vannak, jól láthatóak ezen az egykorú, Szent Györgyről készült oltárképen, amely mintegy illusztrációként szolgálhatna a regényhez. Bernat Martorell „Szent György” (Sant Jordi) című műve, 1440.

Tirant kalandjai Bretagne-tól Konstantinápolyig még ma is képesek érdeklődést kelteni. Ezt bizonyítja ez a barcelonai színházi előadás is 1988-ból, melyet a lengyel Pawel Rouba rendezett. A közelmúltban, 2006. áprilisban Vicente Aranda filmre is vitte a történetet. A regény még napjainkban is megjelenik új kiadásokban és idegen nyelvű fordításokban. irant korában a lovagi párbajokat és viadalokat porondokon (katalánul „born”) rendezték. Barcelona régi porondja (Born) jelenleg a város egyik sétánya. A „Tirant lo Blanc” első, valenciai kiadásának ötszázadik évfordulója alkalmából a regény több kiadásban is megjelent. Ezek közül az egyik legszebb Josep Palacios író és Manuel Boix festő 1978 és 1983 közötti közös munkáját dicséri.

AZ ÁTMENET SZÁZADAI

Az átmenet századai (XVI-XVIII. század)

A katalán-aragón és a kasztíliai dinasztia egyesülése a XV. század végén a Trastàmares család (Trastamarák) trónra jutásával (1412) bevezetett kasztíliai nyelv használatának megerősödését eredményezte a királyi udvarban. Ennek negatív hatása kihatott az irodalomra is. Azok a konfliktusok, melyek 1640-től kezdve az Ibériai-félsziget periférikus nemzeteit (Katalóniát nyugatról, Portugáliát pedig keletről) a központtal, Kasztíliával szembesítették, a II. Fülöp által bekebelezett Portugália leválásával végződtek. Katalónia elvesztette északi megyéit melyeket a francia koronához csatoltak (1659). A XVIII. században az osztrák és a francia dinasztia közötti örökösödési háborúban Katalónia az osztrák dinasztia mellé állt. Választása rossznak bizonyult, így Katalónia elvesztette függetlenségét és az új spanyol királyság részévé vált. 1716-ban lezárult a katalán-aragón uralom történetének fejezete. Az udvartól legeltávolodottabb környezetekben továbbra is előadták a középkori hagyományokkal rendelkező bibliai témájú színházi darabokat, misztériumjátékokat. Az elx-i misztériumjátékot napjainkban is bemutatják minden augusztus 15-én. A misztériumjátékok szövegei századokon át szertartáskönyvek, „consuetes” útján öröklődtek generációról generációra. „Consuetes”-nek azokat a templomi könyveket hívták, amelyekben a misék és liturgiák szövegeit gyűjtötték össze.

A XVIII. században a nemesi udvarházakban vagy a városi nagyházakban a régi arisztokráciából avagy az új, nemessé vált polgárságból származó szerzők írtak verseket vagy tudományos műveket, mindennapi krónikákat és filológiai esszéket. Vicenç Garcia lelkész (1578/1579-1623), a vallfogonai parókia „rektora” a barokk korszak népszerű költője az emberi lét dioniszoszi oldalát igen közvetlenül fejezi ki. A népies visszhangot kiváltó eseményekről készült szövegeket „auca”-k népszerűsítették. Az „auca” kis rajzokkal, azok alatt rövid rímelő aláírásokkal teli lap, mintegy a mai képregény elődje volt. Az 1640-es katalán felkelés ihlette a „Cançó dels Segadors”-t (Aratók dala), mely Katalónia nemzeti himnuszának alapja. A népdalokat, melyek egyike a „Cant dels ocells” (Madarak dala), – amely a múlt században Strauss-t is meghatotta, és amelyet világszerte Pau Casals gordonkaművész tett ismertté -, vándorárusoktól lehetett megvenni. A „goig” – ok hagyományosan éneklésre szánt költői szerzemények, melyeket a népi hitélet körébe tartozó esemény alkalmával adtak elő. A Szűzanya „gaudiái” vagy „goig”-jai témájukat a középkori latinságból merítik. Formájuk, a tánc, szintén a középkorból, a provanszál trubadúrköltészetből ered.

A RENAIXENÇA

A katalán irodalom történetének egyik legtermékenyebb időszaka, amely a XIX. század 30-as, 40-es éveiben indult hódító útjára, és a 70/80-as esztendőkben érte el csúcsát. A korszaknak számos meghatározó alkotója írta be nevét a katalán történelem lapjaira, akiknek az volt az elsődleges céljuk, hogy a szabadság elvesztése után a nemzetnek hitet, reményt és alkalmazkodási pontot adjanak. Ők voltak a fény az „elnyomatás éjszakáiban”, ők helyettesítették az önrendelkezés politikai intézményeit. Olvasókörök, színjátszó társulatok, közművelődési társulatok alakultak, hogy a kulturális-nyelvi gyökereket életben tartsák, fejlesszék, és a hagyományokat ápolják. Mint Európa más népeinél is, a katalánoknál is ekkor születnek meg a nagy hősi költemények, a nyelv megújulása ekkor megy végbe, a katalán grammatikai szótár is ekkor keletkezik. Ennek volt legnagyobb alakja, a katalán megújulás első igazi hírnöke, Manuel Milá i Fontanals (1818. Vilafranca del Penedés – 1884.). A kiváló filológus, irodalmár és nyelvész megteremtette a katalán irodalom XIX. századi virágkorának alapjait. Tanulmányait Párizsban végezte, ahol közelebbről megismerkedett a provanszál nyelv törvényszerűségeivel, majd 1845-ben visszatért Katalóniába. Korszakalkotó műve a „Romancerillo catalán”, a hagyományos katalán verseket, dalokat tartalmazó gyűjtemény, mely egyben a nemzeti múlt összegzése, felelevenítése, és annak biztosítása, hogy a múlt történései tovább éljenek a katalán emberek szívében, tudatában. Ő teremtette meg a következő évtizedek katalán romanticizmusának szellemi-nyelvi alapjait. Munkássága elengedhetetlenül szükséges volt Verdaguer és társainak kibontakozásához. Ő volt az egyik kezdeményezője a „Jocs Florals” irodalmi szimpóziumnak is, ahol tehetséges, fiatal katalán írók-költők mutathatták meg tudásukat, s léphettek a katalán közönség elé. 1859-ben indult újra útjára ez a kezdeményezés, amelyen 1877-ben Verdaguer is feltűnt.

Az írók és a nép (1877…)

Jacint Verdaguer i Santaló költő (1845. május 17. Folgueroles -1902. június 10. Vallvidrera) és Àngel Guimerà drámaíró (1845-1924) ugyanabban az évben születtek és mindketten a „Jocs Florals” 1877-es versenyén tűntek fel. A katalán irodalom rendkívül népszerű és jelentős képviselői voltak. Munkásságuk eredményeként jött létre a modern, irodalmi katalán szigorúan pontos, de a népi beszédre érzékeny nyelve. Műveiket több tucat nyelvre lefordították, ezáltal nemzetközi elismerést szerezve a kortárs katalán irodalomnak. Jacint Verdaguer a hagyományos katalán sipkával 1877-ben. Verdaguer a katalán nemzet egyik legkiemelkedőbb lírikusa, a „nemzeti megújulás” (a „Reanixença”) egyik vezére, a nemzeti romanticizmus központi alakja volt. Josep Torras, barcelonai érsek, a katalán nacionalizmus egyik vezetője a „katalán irodalom hercegé”-nek titulálta. Feltűnése az irodalmi életben a Renaixença csúcspontját és egyszersmind meghaladását is jelenti. A középkori legendákból merítő „Canigó” című dal (1885) Katalónia fizikai és szellemi valóságának, nemzeti identitásának a Pireneusi hegycsúccsal jelképezett szenvedélyes himnusza. A „L’Atlántida” (1877) különleges epikai költemény a mítikus földrész eltűnéséről, amelyet Verdaguer azután írt, hogy két évig hajókáplánként utazott Barcelona és Kuba között. Egyik énekét, amely Barcelona Herkules általi legendás alapítását énekli meg, a La Fura dels Baus színtársulat az 1992-es Barcelonai Olimpiai Játékok nyitó ünnepségén vitte színpadra.
Az irodalmi Renaixença két meghatározó eleméből, Walter Scott középkori historizmusából és Victor Hugo romantikus realizmusából kiindulva, Guimerà munkásságát a történelmi múlt felelevenítésével kezdte, de legnagyobb sikereit a realista dráma műfajában érte el. Àngel Guimerà (1845. Santa Cruz de Tenerife – 1924. Barcelona) Verdaguer kortársa volt, egy évben is születtek. Angel születésekor a család a Kanári-szigeteken élt, azonban még fiatal korában visszaköltöztek Katalóniába, El Vendrell-be, ahol korábban édesapja is élt. A kiváló író, költő nemcsak saját műveivel, hanem műfordító tevékenységével is hozzájárult a katalán irodalom felvirágzásához. A zseniális irodalmár a katalán mindennapok aktív részese volt, aki minden kérdésben „hallatta a hangját”. Megnyilatkozásaira nemcsak a tartományban, hanem Madridban is felfigyeltek – ahol nem nézték túl jó szemmel a megnyilvánulásait. Ennek is köszönhetően a népszerű drámaíró és katalán politikai vezető temetése 1924. július 18-án, a katonai diktatúra legkeményebb időszakában nemzeti tüntetéssé vált. (A tömeg a barcelonai Ramblán.) Guimerà leghíresebb és legismertebb műve, a „Terra baixa” (Mélyföld) az operai változatokon kívül mintegy tíz filmadaptációt is ihletett. A legismertebb 1914-ben az Egyesült Államokban készült „Marta of the Lowlands” címmel. Frederic Soler és Àngel Guimerà után Ignasi Iglésias (1871-1928) volt a legnépszerűbb színházi szerző. A skandináv színház népszerűsítője lévén és mivel Barcelona környékén élt, „külvárosi Ibsen”-ként emlegették.

A mű főhőse Marta, egy szegény családból származó barcelonai leány, aki megtalálja igazi szerelmét Sebastiánban, egy gazdag földbirtokos család sarjában. A két ifjú szíve hamar szerelemre lobban egymás iránt, azonban a társadalmi különbségek miatt Sebastián családja nem nézi jó szemmel a két ifjú szerelmét. A fiúnak egy rangjához méltó nőt kell feleségül vennie, hogy megtarthassa földjeit és örökségét. Ehhez azonban el kell hallgattatnia a pletykákat, melyek Martával való kapcsolatáról, szerelméről szólnak, úgy, hogy közben megtartsa a leány szerelmét is. Ennek érdekében Martát hozzáadja a gyanútlan Manelic-hez, egy Pireneusokból származó pásztorhoz. Az újdonsült házasokat a falu malmához tartozó házban helyezi el, miközben ő tartja kapcsolatát Martával. A leány azonban vívódni kezd Sebastián és gondoskodó férje között: nem tud választani igaz szerelme és a gondoskodó, félénk Manelic közül.

Kozmopolitizmus és a hagyományok megerősödése (1882…)

A századfordulóval a katalán próza a költészet és a színház által már bejárt modernitás és kozmopolitizmus útjára lépett, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is elszakadt volna a nemzeti valóság talajától. Az Émile Zola által képviselt naturalizmus asszimilációja véget vetett a romantikus irányzatoknak, és kiindulópontként szolgált ahhoz, hogy Katalónia az európaival egyenrangú irodalmi színvonalat képviselve léphessen a XX. századba. Narcís Oller „La papallona” (A pillangó, 1882) című regényét 1886-ban francia fordításban is kiadták Párizsban. A kötethez Zola írt előszót, melyben elemezte a francia naturalizmus és a katalán regényíró művének jellegzetességeit. Narcís Oller (1846-1930) regényei az ipari forradalom után kialakult új, pozitív szemléletű polgárságot mutatják be.

Víctor Català (Caterina Albert férfi álneve, 1869-1966) 1905-ben kiadott „Solitud” (Magány) című könyve a nők helyzetének egyik legerőteljesebb korabeli ábrázolása. A számos alkalommal kiadott és lefordított regény bővelkedik zordan naturalista tájleírásokban.

A pirineusoki vulkanikus tájon fekvő, az En Jordài bükkösben emlékmű idézi fel a verset, melyben Joan Maragall megénekelte a vidéket. Maragall a modern, európai érzékenységgel átitatott népies hangú költészeti irányzat megalakítója a katalán irodalomban. Ő volt a katalán modernizmus legnagyobb hatású alkotója, aki az 1904. évi Jocs Florals-on ért el kiváló sikert. Joan Maragall i Gorina (1860. október 10. Barcelona – 1911. december 20. Barcelona) katalán nyelven alkotó költő, műfordító és újságíró. Dúsgazdag családból származott; apja a barcelonai textilipar meghatározó figurája volt. A tradicionális katalán család sarja jogi végzettséget szerzett, majd feleségül vette Clara Noble-t, akitől 13 gyermeke született.
Műfordításai során elsősorban német szerzők műveit ültette át katalán nyelvre: ezáltal ismerték meg a katalánok Nietzsche, Novalis és Goethe korszakalkotó munkásságát. Alkotói munkája során azt vallotta, hogy az „élő szónál nincs élesebb fegyver”, ezzel Nietzsche tanait követte, aki ugyancsak az „élő szó” fontosságát hirdette. Verseit öt kötetben adta ki: Poesies (1895), Visions i Cants (1900), Les Disperses (1904), Enilá (1906), Seqüéncies (1911).

A XIX. század utolsó éveiben született meg a katalán nemzeti himnusz is, melyet a katalán felkelés (1640-52) idején született „Els segadors” című vers alapján írt Emili Guanyavents, akinek sorai Francesc Alió dallamára születtek.

A MODERNITÁS

A katalánság intézményes alapjai (1909-1930)

1914-ben megalakult a „Mancomunitat de Catalunya”, az autonóm tartományi kormány, amely a területi közigazgatási intézmények munkáját koordinálta, és a nemzeti infrastruktúra kiépítésével és a társadalmi öntudat felébresztésével elérte, hogy az értelmiség és a politikusok újra összefogjanak a közös cél érdekében. Szerény pénzügyi forrásai és rövid fennállása ellenére – 1925-ben az 1923-as katonai puccs után oszlatták fel, amellyel kezdetét vette Primo de Rivera (1923-1930) diktatúrája – a Mancomunitat intézményei közül sok még ma is létezik.

Pompeu Fabra (1868-1948), a katalán nyelvvel foglalkozó legfőbb tudományos intézmény, a Katalán Tudományos Intézet (Institut d’Estudis Catalans), filológiai részlegének elnöke kezdeményezte és szerkesztette a Helyesírási Szabályzatot (1913), a Helyesírási Szótárt (1917), a Katalán nyelvtant (1918), a Primo de Rivera diktatúrája által okozott holtpont után pedig a Általános katalán nyelvi szótárt (1932). A katalán nyelv megtisztításával és megújításával Fabra modern irodalmi nyelvet teremtett, amelynek normatív szótára 1932-ben jelent meg.

Josep Carner (1884-1970) a Noucentisme irodalmi irányzat egyik legjelesebb képviselője volt. Sokféle álnéven Dickens és Molière, Andersen és Lewis Carroll műveit fordította, nyelvújító, és egymást követő költőgenerációk mestere volt. Akárcsak Pompeu Fabra, Carner is száműzetésben halt meg, ahol tagja volt a spanyol polgárháborúban (1936-1939) szenvedett vereséget követően alakult, és külföldön működő katalán kormánynak. Carner temetése 1970-ben Brüsszelben történt.

A katalán kultúra intézményesítésében résztvevő értelmiségieket és művészeket „noucentisták”-nak (kilencszázasok) nevezték. A kifejezés a későbbi olasz Novecento-hoz hasonlóan a huszadik századra utal. Az „Almanac dels noucentistes” (A kilencszázasok almanachja, 1911) az irányzat mediterrán klasszicizmus racionális nézőpontjából kiinduló esztétika egyik összefoglalója. A Mancomunitat által megkezdett infrastruktúra-teremtés munkálatai a kultúra, a tudomány és a technika minden területére kiterjedtek. 1923-ban Albert Einstein meghívást kapott, hogy tartson előadás-sorozatot a relativitás elméletről a Catalán Tudományos Intézetben (Institut d’Estudis Catalans).

A XX. század avantgardistái (1917-1936)

A század első évtizedeiben az európai avantgardisták a korábban elfogadott kulturális értékek kihívását és tagadását képviselték. Katalóniában az intézményesítő mozgalommal párhuzamosan ez a lázadó magatartás is fontos szerepet játszott.

1912-ben Barcelonában kubista kiállítás került megrendezésre, 1914-ben pedig a város olyan európai szürrealistáknak adott menedéket, akik nézeteit a katalán irodalommal mindig is szoros kapcsolatot ápoló két festő, Joan Miró és Salvador Dalí is osztotta.
Az “Un enemic del pople” (A nép ellensége) című folyóirattal (1917-1919), amely nevét Ibsen drámájáról kapta, Joan Salvat-Papasseit a novecentisták “polgári konformizmusát” támadta. A Nietzsche tanait követő Salvat-Papasseit (1894-1924) rövid és intenzív élete során az avantgardista akarat egyik legvilágosabb megfogalmazója volt. A kiváló, ám rövid életű katalán költő, pályája elején ugyan spanyol nyelven publikálta verseit, de ez az időszak nem tartott hosszú ideig. Bő egy évtizedes munkássága alatt írt verseket, politikai jellegű kiáltványokat és cikkeket.
A nonkonformizmus elkötelezett híve, verseiben rendszeresen megjelenik idealizmusa, és a halál allegóriája. Költészetére mint a hagyományos stílusok, mint az avantgardizmus jegyei is hatottak.  1924-ben bekövetkezett halála után rövid idő alatt hatalmas kultusza alakult ki, ennek is köszönhette, hogy 1939-ben szobrot kapott a Moll de Bosch i Alsinán, a barcelonai tengerparton. Verseit a későbbiekben katalán zeneszerzők, énekesek tették még ismertebbé, főként Lluií Llach, Joan Manuel Serrat és Rafael Subirachs.

Joan Miró (1893-1983), plakátjai, illusztrációi és könyvborítói mindig költőkkel és írókkal való szoros együttműködés során születtek. J. V. Foix és Joan Miró együttműködéséről számos könyv és rajz tanúskodik. Foix egyik versének Miró által készített borítója.

A harmincas évek (1936-ig)

A spanyol monarchia 1931-es bukása után az új köztársasági rendszer keretén belül Katalóniában megalakult a Generalitat kormánya, amely az önkormányzati alaptörvény 1932-es jóváhagyásáig ideiglenesen működött. Mindez új korszakot jelentett a katalán kultúra intézményesítésének folyamatában, amely egészen a spanyol polgárháború (1936-1939) végéig tartott, és lendületet adott számos kulturális kezdeményezésnek, a nemzetközi kapcsolatoknak (a PEN-klub 1935-ben Barcelonában tartotta kongresszusát), a könyvkiadásnak és az oktatáspolitikának, a hagyományoknak és a nemzetközi cserekapcsolatoknak, valamint egyre több színházi szerző vett részt az akkoriban kezdődő katalán filmgyártásban.

Carles Riba (1893-1959) közép-európai képzettséggel is rendelkező görögtanár, klasszikusok és kortárs szerzők fordítója volt. Már a harmincas években a XX. század egyik legnagyobb katalán költőjeként tartották számon. Verses „Odüsszea” fordítása rendkívüli jelentőségű irodalmi emlék. Az 1936-1939-es polgárháború után, a száműzetésből hazatérve Riba a katalán kultúra szolgálatában tanúsított magatartása és nagy intellektuális presztizse révén Katalónia legelfogadottabb erkölcsi tekintélyévé vált. Az avantgard lázadás, a noucentista klasszicizmus és olyan jelentős költőegyéniségek mellett, mint Carles Riba is volt, Josep Maria de Sagarra (1894-1961) különleges nyelvi gazdagságú, személyes hangvételű életművet hagyott maga után a költészet, a próza, a színműirodalom és a fordítás terén egyaránt. Akárcsak Verdaguer vagy Guimerà, J. M. de Sagarra is a széles néprétegek számára írt. Színművei a színházak repertoárjának hagyományos részét képezik. Josep Maria de Sagarra széleskörű életművéből kiemelkednek a fordításai, többek közt olyan nagy műveké, mint Dante Isteni Színjátéka (1955) vagy Shakespeare csaknem összes színdarabja.

A katalán kultúra viszonylagos és ideiglenes intézményesülésének korszakai nem vetettek véget a népi kezdeményezéseknek. Az 1889-ben alapított, a nyelv oktatásának fejlesztését célként kitűző társaság, az „Associació Protectora de l’Ensenyança Catalana” (A katalán Oktatásügy Védegylete) a harmincas években mintegy nyolcezer tagot mondhatott magáénak.

Újrakezdés (1950-1975)

A negyvenes évek végén a katalán irodalmi élet főként Milton, Homérosz és Dante munkái régebbi fordításainak olykor bibliofil újrakiadásával indult újra. A kezdeti évtizedek megkötései ellenére elsőként a költészet éledt újjá. Kezdetben Carles Riba és Josep Vicenç Foix munkássága, a hatvanas évektől pedig Joan Oliver (Pere Quart) és Salvador Espriu lírája emelkedett ki. Mint a katalán irodalom kezdetén, a népszerűsítés feladatát most is a régi vándorénekesek utódai, a „Nova cançó” (Új dal) előadói látták el.

Egy különösen sötét és zárt időszakban a kulturális és művészeti fellendülést a „Poesia” (1944-1945), „Ariel” (1946-1951) vagy „Dau al set” (1948-1956) című folyóiratok jelentették, melyek megpróbálták felvenni a kapcsolatot a legfejlettebb európai kultúrális irányzatokkal. Katalóniában az irodalmat és a könyvet soha nem lehetett elkülöníteni a kollektív és közösségi tevékenységtől. Április 23-a, a könyv napja a legspontánabb és legvidámabb ünnepek egyike.

A „Dau al set” egyik alapítója, az avantgardista és kísérletező költő és drámaíró Joan Brossa (1919-1998) mindig kapcsolatban volt a legnépiesebb gyökerekkel. Pere Quart (1899-1986) polgári és kulturális támponttá vált, elsősorban Carles Riba 1959-ben bekövetkezett halála után. V. A. Estellés, Pere Quart (szakállal), Francesc Vallverdú (hátul), Agustí Bartra és Anna Murià költők egy Miquel Martí i Pol költő emlékére rendezett megemlékezésen 1978-ban.

Josep Pla (1897-1981) hatvan évi munkássága és ötven kötetnyi műve érzéki leltárt hagyott Katalónia földjéről és lakosairól, és utazásai alatt szerzett benyomásokról. Salvador Espriu (1913-1985), aki a harmincas években prózai írásokkal mutatkozott be, a katalán kulturális újrakezdés idején a kor két legfontosabb műfajában, a költészetben és a drámairodalomban alkotott. Munkásságának a metafizikai és politikaierkölcsi arculata közül ez utóbbi volt az, amely nagyobb népszerűséget és több fordítást eredményezett. Gyakran emlegették Katalónia nemzeti költőjeként. Espriu Gaudí Batlló háza előtt. Balra az Amatller ház látható, amely 1991. áprilistól 1997 februárjáig a Katalán Irodalmi Intézet székhelye volt.

A hatvanas évek elejétől a katalán nemzeti megújhodásban a trubadúrok korának költészetét és zenéjét idéző „Nova cançó” (Új dal) mozgalom döntő szerepet játszott azáltal, hogy még a színháznál is inkább lehetővé tette tiltakozó tömeggyűlések megszervezését. A „Nova cançó” értelmiségiek és művészek erőfeszítéseit egyesítette. A „Cançons de la roda del temps” (Az idő kerekének dalai; 1966) című hanglemezen együtt élvezhetjük Raimon zenéjét és énekét, Espriu költészetét és Joan Miró festészetét. Salvador Espriu költészetét a könyv, az ének, a színház és a filmművészet egyaránt népszerűsítette. A „Laia” című film (1971) Núria Espert-tel a főszerepben Espriu egy 1932-es elbeszélésén alapul. A kritikus, esszéista és történész Joan Fuster (1922-1992) „Nosaltres els Valencians” (Mi valenciaiak, 1962) című írásának jelentős szerepe volt Valencia nemzeti öntudatra ébredésében és Katalóniával való nyelvi és kulturális összetartozásának tudatosításában. Fuster otthona kapujában 1970-ben.

A 80-as és 90-es évek

A két önálló nyelvvel, nagy nemzetközi súllyal és jelentősebb demográfiai erővel rendelkező állam – a spanyol és a francia – közötti nyelvterületen élő katalán irodalom arra törekszik, hogy hallassa hangját a nemzetközi művészet és gondolatok terén. Évi 8.000 kötet megjelentetésével, melyek 20 %-a fordítás, a katalán irodalom az új társadalmi és technológiai kihívások hatására a megszilárdulási törekvések új időszakát éli. A nemzetközi irányzatok befogadása állandó szükségszerűség volt a katalán kultúra számára. Az 1985-ös nemzetközi Színházi Kongresszus idején Barcelona vendégül látta a nigériai Nobel-díjas Wole Soyinkát és a svéd rendező, Ingmar Bergman társulatát is.

A mexikói száműzetésben írt alkotásaival Pere Calders (1912-1994) már a polgárháborút követő években az egyik legjobb katalán prózaírónak bizonyult. Visszatérte után a Dagoll Dagom társulat előadásában bemutatott „Antaviana” (1978) jelentette számára a legnagyobb közönségsikert.

A polgárháború utáni első katalán nyelvű napilap, az „Avui” (Ma) 1976-ban indult. Az újság megteremtette az írott kultúra normalizációjának első, a könyvkiadás szűk területétől független eszközét.

Mercè Rodoreda (1909-1983) „La plaça del Diamant” (A Diamant tér, 1962) című regénye a kortárs katalán irodalom legtöbb fordítást megért műve. Az irodalmi és népnyelv közötti egyensúly megtartásával, valamint a háború és a száműzetés leírásával, Rodoreda azok szavát hallatja, akik megszenvedik a történelmet, de nem tudják megmagyarázni.

Llorenç Villalonga (1897-1980) legjelentősebb műve a „Bearn” (Mallorcai udvarház), egy hanyatló, végnapjait élő társadalmat énekel meg. A „Bearn” érdekes hasonlóságokat mutat Lampedusa későbbi írásával, a „Párduc”-cal, amelyet Villalonga fordított katalánra.

Manuel de Pedrolo (1918-1990) több mint száz kötetet jelentetett meg élete során. Szerzőként és fordítóként a legmodernebb irányzatokat vezette be a katalán irodalomba. „Mecanoscrit del segon origen” (A második Teremtés gépirata, 1974) című fantasztikus írása a modern katalán irodalom sikerkönyvévé vált.

A hosszú irodalmi múlttal rendelkező Xavier Benguerel (1905-1990) „Icària, Icària” (1974) című regényében Barcelona tengerparti negyedét, a mai Villa Olímpica-t elevenítette meg, amely a XIX. században Cabet követőinek törzshelyévé vált. Az Ictíneo tengeralattjáró (1864), melynek ötlete Cabet követőjétől, Narcís Monturioltól származik, F. Bellmunt „Monturiol, el senyor del mar” (Monturiol, a tenger ura, 1992) című filmének egyik jelenetében. A kulturális és politikai aktivista Avel•lí Artís-Gener (1912-2000) a háború után, mexikói száműzetésben kezdett regényeket írni. A „Paraules d’Opòton el vell” (Az öreg Opoton szavai, 1968) az Ibériai-félsziget aztékok általi feltételezett felfedezését beszéli el a XV. század végén.

A dráma- és regényiró Maria-Aurèlia Capmany (1918-1991) a polgárháborút követően az összes katalán irodalmi kezdeményezésben részt vett. 1980-ban mutatták be „Un lloc entre els morts” (Hely a halottak között; 1967) című színművét, egy feltételezett preromantikus költő fiktív életrajzát. A termékeny újságírónő, Montserrat Roig (1946-1991) egy másik nagy visszhangot kiváltó elbeszélő mű szerzője, aki fikcióvá változtatja a barcelonai Eixample negyedében élő kispolgárság történetét a XIX. század vége és a XX. század 70-es évek között.
A polgárháborút követően Jordi Sarsanedas költő (1924-2006) a barcelonai Francia Intézet munkatársaként és a legtekintélyesebb katalán kulturális folyóirat, a „Serra d’Or” (Arany hegység) főszerkesztőjeként tevékenyen dolgozott a művelődésügy újjáteremtéséért. Az 1954-ben először kiadott és több újrakiadást megélt „Mites” (Mítoszok) című műve ragyogó elbeszélőnek mutatja be.

A jelenkor

A jelenlegi katalán irodalom megújulóban van. A nagy irodalmi tervek megerősödésével egy fiatal regényíró generáció kezd kialakulni. Ennek egyik tagja Julià de Jòdar (sz. 1942), a „L’atzar i les ombres” (A véletlen és az árnyékok, 1997-2005), című trilógia szerzője, de képviselői között szerepelnek Toni Sala (sz. 1969) és Albert Sánchez Piñol (sz. 1965) is. Ez utóbbi „La pell freda” (Hideg bőr, 2002) című művének köszönhetően az egyik legtöbbet olvasott és fordított író.

Az állami és magánszínházak egyre szélesebb palettáján számos szerző vitte színpadra darabjait. Köztük szerepel a legnépszerűbb drámaírók egyike, Josep M. Benet i Jornet (sz. 1940), Sergi Belbel (sz. 1963) és Jordi Galceran (sz. 1964) is.

Amint azt ebben a rövid írásban is sikerült talán érzékeltetnem, Katalóniában a művészetek minden ága jelentős múltra, mély történelmi gyökerekre tekinthet vissza. Barcelonában nemcsak a „futball” művészei, hanem a toll és az ecset mesterei is kiemelkedőt alkottak/alkotnak. Ha pedig több időt el tudunk tölteni ebben a gyönyörű városban, erről magunk is győződhetünk személyes tapasztalataink útján.