Aki Katalóniában és Barcelonában jár és érdekli a művészet, akkor úton útfélen belebotolhat a katalán reneszánsz, a katalán modernizmus egyik leghíresebb, leghatalmasabb alkotójába, Antoni Gaudí Cornet-be illetve alkotásaiba. Elég megemlíteni a Sagrada Família-bazilikát, a Casa Milát vagy a Casa Batllót és máris tudjuk, kiről is van szó. A katalán művészet, építészet egyik legnagyobb alakjának utolsó napjait, balesetét, halálához vezető véletlenek egybeesését ismerhetitek meg az alábbi írásból.
1926. június 7. napja, öt perccel 18 óra után
Mint minden nap, fél hat után nem sokkal Sr. Gaudí elindult az épülő templom irányából a San Felipe Neri oratórium irányába. Mint mindig, most is gyalog ment, mert mint mondta, a testmozgás mindig egészséges. Elkerülve a forgalmas utcákat, tempója lassú és sok megállással megszakított volt, amit a reumatikus betegsége megengedett a számára.
Délután 6 óra után érkezett meg a Gran Vía de les Corts Catalanes/carrer Bailén kereszteződésébe, átkelve az utcán, amikor meglátta a Plaça de Tetuán tér irányába haladó villamos közeledtét. Már a villamossínen járt, és hogy elkerülje a balesetet, egy-két lépést hátrált, ebben a pillanatban azonban odaért a Passeig de Grácia irányába közlekedő 30-as vonalszámú villamos, amely elütötte a katalán építészt.
Gaudí elesett, eléggé komoly sérülésekkel, agyrázkódással. Sokan odaszaladtak, hogy megnézzék mi történt. Két férfi, Antoni Roig és Antoni Noira megpróbálta kideríteni, hogy ki az, aki szerényen, de jól öltözötten a földön fekszik. Nem találtak nála sem okmányt sem más ismertető jelet, vagyis nem is ismerték fel. Mivel látták a sérüléseit, megpróbálták megállítani az ott elhaladó autókat, hogy bevigyék egy korházba. Az első egy taxi volt, mivel nem akart zűrt magának, inkább elhajtott. A második is taxi volt, a sofőrje nem nagyon akarta elvállalni, ezért pénzt ajánlottak neki. Akkor sem vállalta, elhúzott inkább. A 3. taxis azzal érvelt, hogy épphogy új az ülések kárpitja. Gaudí egyre rosszabbul van. A kocsik csak úgy elhúztak a helyszín mellett. A két férfi már össze-vissza szaladt és kiabált, hogy segítsen már valaki, amikor is a csendőrség felfigyelt a hangzavarra. Egyikük, Ramón Pérez Vázquez (21. csendőrség), megállította a következő taxit, és megparancsolta, hogy vigye el a korházba. Sajnos a legközelebbi, Sant Pere baleseti ellátóhely, ahova a taxis elvitte az ismeretlen Gaudít, az akkor ügyeletes orvos, gyors vizsgálat után, három bordatörést, fejsérülést (füléből folyt a vér) állapított meg. Zsebeiben az evangéliumokat tartalmazó könyvecskét, rózsafüzért, zsebkendőt és asztalának pici kulcsát találták csak. A komoly sérülések láttán, követeli, hogy vigyék el az Hospital Clinic-be (az akkori legjobb korházba). A drámai fordulat csak most következett be. A hordárok, akiknek az átszállítási parancsot maga a baleseti orvos osztotta ki, munkaidejük lejárta miatt nem a kerülővel megközelíthető korházba, hanem inkább a közelben lévő szegények ispotályába, Hospital de la Santa Cruzba vitték. Az ott nővérkedő apácák, átvitetik a balesetben szenvedőt a Szent Tamás elfekvőbe, ahol is a 19. számú ágyra fektetik le és egy napra magára hagyják, hogy „kipihenhesse” a balesetet.
Késő este, a Szent Család templom őrének gyanús volt, hogy a svájci óránál is pontosabb építész sehol sincs (Gaudí már a templomban élt). A szobája üres, ágya bevetve… Elindult, hogy megkeresse. Felkereste a templomhoz közel élő papot (Gil Parés i Vilasau), aki a Szent Család felelőse is volt, aki szintén furcsállta, hogy sehol sincs a sosem késő Gaudí. Megparancsolta az őrnek, hogy a leggyorsabban fogjon egy taxit, és induljon el, helyről helyre, Gaudí délutáni rutinjának megismétlésével. Álljon meg minden egyes rendőrségnél és korháznál, hátha valahol tudnak róla. Az őr, végül, a Sant Pere korháznál megkapta egy balesetben elszenvedett, ismeretlen, okmányok nélküli, eléggé hajléktalannak tűnő férfi leírását, akit az Hospital Clinic-be szállítottak. Az őr ijedtében inkább visszament a Szent Család-templomhoz, hogy megkérdezze a papot, mi legyen a következő lépés. Gil Pares beszállt a taxiba, elmentek Domènec Sugrañes i Gras építészért, és hármasban elindultak az Hospital Clinic-be, hátha ott találják Gaudít. Ott senkit sem találtak a leírások alapján, senkit sem hoztak el Gaudí leírásával. Fellélegezve, de továbbra is idegesen, egész éjszaka felkutatták a kórházakat, ispotályokat és a hajnali órákban végül betértek az Hospital de la Santa Cruz ispotályba.
Az apácák a leírások alapján megmutatták nekik az ágyon fekvő Gaudít. Azonnal kérették a kórház igazgatóját. Miután jobban átvizsgálták, rájöttek, hogy a nagyon rossz állapotú Gaudít már nem tudják a legjobb kórházba átvitetni. Végül egy privát szobába viszik át, ahol élete utolsó két napját tölti, az összes kedves barátjával és ismerősével körbevéve.
Június 8‐án reggel, az ispotály ügyeletes orvosa átvizsgálván a balesetet szenvedő Gaudít, megállapította, hogy jobb, ha a nagy teremből gyorsan, de óvatosan a Szent József privát szobába viszik át. A most már felismert építészhez, a város legnagyobb és ‐híresebb orvos‐specialistáit is odarendelik, akik mindent megtettek, hogy jobban legyen. Gaudí balesetének híre gyorsan elterjedt az egész városban, és a kórház területe megtelt bámészkodókkal, akik tudni akartak néhány részletet egészségi állapotáról. A nap folyamán Gaudí magához is tért, a remény megcsillant mindenki szemében, hogy meggyógyul. A mester saját helyzetének tudatában azonnal kérte, hogy szolgáltassák ki neki a szentséget. Barátja, Gil Parés javasolja, hogy kellemesebb helyre vigyék át, ahol nem koldusokkal lesz körülvéve, amire a nehezen beszélő Gaudí azonnal nemet mond, hiszen az ő helye a szükséget szenvedők között van. A korabeli újságok minden részletet szenvedéllyel és érzelmi érintettséggel meséltek el: „Gaudí úr a felkent olajjal és vallásos buzgalmával, amelyre egész életében példát mutatott, magához vette az Oltáriszentséget, az ispotály minden munkatársa és látogatói körében. A jeles beteg, aki az úrvacsorai szertartáson példát adott lelkierőről, rövid időn belül visszaesett a korábbi leborult állapotába.” (La Vanguardia, 1926. június 9. p.8.)
Június 9‐én Gaudí barátja, Gil atya misét celebrált az ispotály egyik privát szobájában, megáldoztatta a félig eszméletlen Gaudít, aki egyre rosszabbul lett. Amikor nem eszméletlenül feküdt, semmi más nem hagyta el a száját, csak az „Istenem, Istenem!” fohász. A hírre az egész város gyertyát gyújtva az ispotály köré gyűlt. Ahogy az várható volt, egymás után adták a kilincset a fontosabbnál fontosabb személyiségek: Mons. Josep Miralles i Sbert püspök, a katalán elnök, a város polgármestere, stb. Barátai s munkatársai egy percre sem hagyták magára. Miután délutánra komába esett, az orvosai reményüket elvesztve már csak vártak.
Június 10-én csütörtök reggelére visszatért a komából, arca jobb színnek tűnt, a körülötte álló szűk baráti társaság szívében nagyobb reménnyel hangosabban imádkozott, amire az alig élő építész csak néma ámenekkel válaszolt. Az orvosok bármennyire is próbálkoztak, még egy napi szenvedés után, délután 17:08‐kor megállapították, hogy Gaudí elhagyta e világot és hazatért.
Halála után a gyorsan elvégzett boncolás csak megerősítette az orvosok által korábban leírtakat: „A Gaudí úr holttestének boncolását végző Bravo és Trías orvosok véleménye szerint az illusztris építész az agy és a gerincvelő működési képességének mozgásszervi rendellenességei miatt halt meg, az üregben lévő folyadékgyülem nyomása miatt, ahol ezek találhatók, ami mellett a szívelégtelenség is közrejátszott. A halotti anyakönyvi kivonat szerint a halált „traumás belső vérzés” okozta”.
Este 20:30-kor a templom dolgozói a holttestet a halálos ágyából átvitték a korház újonnan berendezett kápolnájába. Miután mindenki meglátogatta, Joan Matamala, a Szent Család szobrásza könnyek közepette elkészítette a halotti maszkot. Temetésére 1926. június 12-én került sor és a Sagrada Família altemplomában – külön pápai engedéllyel – helyezték örök nyugalomra.
