Barcelona, Víla Olímpica-negyed átalakulása 1987-1992 – I.

A következő három részes urbanisztikai cikksorozatban az 1987 és 1992 közötti átalakulásokról olvashattok képes mellékletekkel. Ez volt az az időszak, amikor Barcelona városa rohamos léptekkel indult fejlődésnek, amit az 1992-es nyári olimpia megrendezése generált. Már akkor, amikor 1992. július-augusztusban a turisták ill. a katalán főváros lakói konstatálták a változásokat, akkor érezhették: egy új időszak kezdődik a Katalán Nemzet fővárosának életében. Kellemes időtöltést, jó olvasást!

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1986-ban döntött arról, hogy a hat évvel későbbi nyári olimpiát Katalónia fővárosában, Barcelonában rendezzék meg. Ebben nagy szerepe volt Juan Antonio Samaranch-nak, a NOB akkori elnökének, aki maga is Barcelonában született, 1920-ban. Ugyan nem volt katalán, de rajongott a városért és szűkebb pátriájáért, így az ő akarata érvényesült a döntés meghozatalakor. Magát az olimpiát 1992. július 25. és augusztus 9. között rendezték meg, amelyen a magyar csapat kiemelkedően szerepelt: 11 arany-, 12 ezüst- és 7 bronzérmet szerzett. Az idősebbek emlékezhetnek Egerszegi Krisztina három, vagy Darnyi Tamás két aranyérmére az uszodából, vagy Szabó Bence kardvívásban elért első helyére, vagy Kovács Antal tatamin elért elsőségére.
Barcelona egy nagyszerű és máig emlékezetes olimpiát rendezett, amit azonban feszített, a város egy részét teljesen megváltoztató munkálatok előztek meg. A francóista diktatúra komoly nyomot hagyott a katalán fővároson, ami abban is megmutatkozott, hogy a rezsim 40 éve alatt nagyon minimális fejlesztések valósultak meg Barcelonában. Franco 1975-ös halála után megkezdődött a demokratizálódási folyamat, majd Spanyolország 1986-ben az Európai Gazdasági Közösség (az EU jogelődje) tagja lett, s ebben az évben kapta meg a város az olimpiát is. Mindezek együttesen egy olyan urbanizálódási, építési folyamatot indítottak el 1987-ben, amely által az olimpia idejére egy megfiatalodottt, megújult város várta a sportolókat, a szurkolókat, a turistákat és a sportvezetőket. Ennek állomásait ismerhetitek meg a továbbiakban, több részletben, képekkel és rövid szöveggel illusztrálva.

Barcelona városa 10 kerületre, s ezen belül – összesen – 73 negyedre oszlik. Az olimpiai játékok központi helyszíne a Sant Martí kerület La Vila Olímpica del Poblenou negyedében került megrendezésre, és a legnagyobb volumenű építkezések is itt zajlottak. Felépítették az olimpiai falut – amelyet az olimpia után – lakóépületekké alakítottak át, és Barcelona, Katalónia lakosai költözhettek be ide. Emellett felépítették a Palau Sant Jordit, a kézi- és kosárlabda-mérkőzések helyszínét, felújították az Estadí Lluís Companys-t, az olimpiai stadiont. De mindehhez komoly közlekedési fejlesztésekre is sor került, mint az úthálózat, a metróvonalak rekonstrukciója, a megnövekedett forgalmat kiszolgáló épületek, szolgáltató egységek kialakítása, felépítése. A munkálatok Oriol Bohigas, David Mackay és Albert Puigdomènec tervei alapján valósultak meg. A Poblenou átépítése forradalmi változásokat hozott, amivel felszámolták a 19/20. század fordulóján itt kialakult városképet, amelyeket gyárak, dokkok, gazdasági egységek határoztak meg. A terület, és a mintegy 2000 lakás jelenleg a Vila Olímpica Societat Anoníma (VOSA) tulajdonában van, ami egy önkormányzati és magánvállalati közös tulajdonban van.
Most pedig következzen a cikksorozatunk 14 állomásának első négy része, ami azt is jelenti, hogy ennyi posztban mutatjuk be az 1987 és 1992 között foganatosított átalakításokat, építkezéseket:

1. a Barrío de Icária, az ún. „katalán Manchester” átépítése;
2. a Poblenou területén fekvő gyárak és épületek lebontása;
3. az Estació de França vasútállomás és kiszolgáló létesítményeinek rekonstrukciója;
4. Marina vasútvonalának a megújulása;
5. a vasutak kiépítése, fejlesztése, új nyomvonalainak kialakítása a Poblenou területén;
6. a Glóries vasútvonal (‘Ramal Glóries’) és az odavezető sínpárok felszámolása;
7. új szennyvízelvezető-hálózat kiépítése;
8. a Ciutadella rekonstrukciója;
9. az olimpiai kikötő és a tengerpart regenerációs munkálatai;
10. a Ronda del Litoral megépítése;
11. a Vila Olímpica parkjainak és közútjainak rekonstrukciója;
12. a Nova Icária építési munkái;
13. a MAPFRE-torony és a Hotel Arts építése
14. a munkálatok vége, az átadás pillanatai.

1. a Barrío de Icária, az ún. „katalán Manchester” átépítése

Poblenou szomszédságában fekvő terület, amely a tenger közelében fekszik, és két vasúti ág határolja. A Barrió de Icária egykori területét az Avinguda del Bogatell, a Passeig de Carles I – jelenleg carrer de la Marina nevet viseli – és a Cementiri de l’Est utcák határolták körül, amelynek gerincét az Avinguda Icária adta meg, s a XIX. század utolsó harmadában a „katalán Manchester” néven volt ismert. A terület ipari létesítményekkel való beépítése 1870-ben indult meg, ami egybeesett a katalóniai ipari forradalommal, a kereskedelem, az ipar, a gyáripar rohamos léptékű fejlődésével, terjeszkedésével. A területet olyan hatalmas gyáregységek határozták meg, mint a ‘Gas de Barcelona’, a ‘Nissan-Motor Ibérica’ (a Ford Motor Company tulajdona volt, ahol a népszerű T-modelleket, ill. teherautókat gyártottak), a ‘Fábricas Folch’ metallurgiai-vegyipari gyárüzem (Joaquim Albiñana i Folch /1874. – 1923.06.21. BCN/ alapította és tulajdonosa volt, akit az 1923-as közlekedési sztrájk idején meggyilkoltak), a ‘Credit&Docks’ üzemei (Elíes Roger i Amat /1821-1897/ építész tervezte azokat), vagy az ‘El Progreso’ malom. Emellett számos családi vállalkozás működött itt, mint a ‘Pau Soler’ borszaküzlet, az ‘Olis Basseda’ olajfinomítója- és csomagolója, a ‘Titan’ festékgyár’, a ‘Rocamora-gyár’, vagy éppen a ‘Comercial Tripera SA’ üzletei.
Az ipari területről két vasútvonal és több főút vezetett ki, emellett a gyárak, üzemek kéményei határozták meg a városrész képét, az Icária látképét, amelyet délről a tengerpart vett körül. Ez a látvány fogadta egészen az 1960-as évek végéig az erre járókat, az itt dolgozókat, akik a közeli barakknegyedben, a ‘Somorrostro’-ban éltek, és tértek haza itt lévő otthonaikba. A ’Somorrostro’ nevét a XIX. század közepén idetelepült baszk halászoktól kapta, akiknek nagyrésze a baszkföldi Somorrostro-völgyből (Valle de Somorrostro) származtak, s költöztek ide a biztos megélhetés reményében. A ‘Somorrostro’ – mai szemmel nézve – inkább volt nevezhető nyomornegyednek, mintsem lakónegyednek, vagy kulturált városrésznek. A ‘Somorrostro’ faviskóiban az emberi lét legalapvetőbb kellékei megvoltak ugyan, de mai fogalmaink szerint, ezek messze álltak az összkomforttól, a megfelelő életminőséget képviselő léttől. Az Icária közelében fekvő ‘Somorrostróban’, annak fénykorában – összesen – 15 ezer ember élt mintegy 2000 viskóban, amelynek felszámolása az 1960-as évek közepén indult meg. Ekkor a város polgármestere, José Maria Porcioles (1957-73-ig volt a város első embere), a francóista mozgalom tagja, jóváhagyta az ún. Ribera-tervet (‘Plan de la Ribera’), amelynek keretében megkezdték az ipartelepek felszámolását a kikötő és a Bésos-folyó közötti területeken, s ezek 1966-ban fejeződtek be. A további lakóépületek, amelyek helyén az olimpiai falu felépült, akkor kerültek kisajátításra, amikor Barcelona elnyerte az olimpia megrendezését. 1987-ben rohamléptekkel folytatódott a terület kisajátítása, az itt lakók pénzügyi kártalanítása, ill. megfelelő csereotthon biztosítása a számukra. Csupán négy család nem fogadta el sem a felajánlott cserelakást, sem a pénzügyi kompenzációt, s ők a bíróságon keresték az igazukat, s próbáltak magasabb ellenértéket kialkudni – kevés sikerrel. A Somorrostro területén most homokos tengerpart várja a fürdőzőket (Platja de Somorrostro), s egy bronztábla emlékezik meg arról, hogy egykoron itt egy nyomornegyed viskói álltak.
1987-ben Pasqual Maragall volt a város polgármestere, emellett az olimpiai szervezőbizottság elnöke is egyben, aki tökéletes precizitással és szervezőkészséggel vezényelte le az átalakításokat, a ‘Barrió de Icária’ teljes átépítését, reorganizációját. A terület gyárainak a bontása 1987. augusztus 3-án indult meg: az egyetlen megmaradt építmény a ‘Can Folch’ kéménye, amely ipari műemlékként funkcionál jelenleg. Az Icária területén épült fel az olimpiai falu, 1834 lakással, 180 üzlettel és kiszolgáló egységgel, ill. 3500 parkolóhellyel. Mindezek voltak hivatottak ellátni az olimpiára érkező sportolók, sportvezetők mindennapi szükségleteit, s próbálták mindezt otthonosan berendezni. A munkálatok során az Icária látképe teljesen megváltozott, s mindezt a mai napig megcsodálhatja mindenki, hiszen az 1992-ben kialakított képét mutatja a terület. A terület „nyitott a tengerre”, miközben a „tenger visszahúzza a területet a vízbe” – volt a jelszava az átépítésnek.

SOMORROSTRO

A ‘Somorrostro’ XIX. század közepi létrejöttének korábbi történelmi előzményei is vannak, amelyek Katalónia spanyol megszállásának időszakába vezetnek vissza. Mint tudjuk, Bourbon V. Fülöp csapatai 1714. szeptember 11-én elfoglalták Barcelonát, s ezzel párhuzamosan nagymértékű és brutális megtorlás vette kezdetét, amellyel a katalán függetlenségi törekvésektől akarták elrettenteni a tartomány lakóit. A megtorlás elől számtalan katalán katona, függetlenséggel szimpatizáló polgár az akkori városfalakon kívülre húzódott, s így leltek „menedéket” a ‘Somorrostro’ kunyhóiban, amelyekről az első írásos emlék még a XVII. század közepéről van. Ugyanis, ebbe a negyedbe, ezek közé a kunyhók közé nem igazán merészkedett a spanyol katonaság, mivel ott az életük nem igazán volt biztonságban. A kunyhók közel voltak a tengerparthoz, így a kikötőhöz is, így az illegális kereskedelem, a kalózkodás melegágya is volt. Mindez a „Százak Tanácsa” (Consell de Cent) – a Barcelonát vezető testület – előtt is ismertek voltak, időközönként megjelentek a városi katonaság tagjai, de legtöbbször eredmény nélkül távoztak. Egy-két összetákolt kunyhót lebontottak ugyan, de ezeket rövidesen újraépítették az itt lakók.
A barcelonai térképeken először 1734-ben örökítették meg ezeknek a kunyhóknak, viskóknak a pontos helyét: az akkori térképen összesen 30 kunyhó elhelyezkedését figyelhetjük meg, amelyek a Ciutadella alatt, a Don Carlos-erőd tövében helyezkedtek el. A térkép oldalán olvashatók a kunyhók tulajdonosainak a nevei, ill. az is, hogy milyen anyagból emelték őket. Matthäus Seutter 1750-es térképén nincsenek ábrázolva a viskók, de az 1753-as térképeken megjelennek a borok és az olajpréselők kunyhói („barraques del vi”, ill. „barraques de l’oli”), amelyek a mai Barceloneta-part (Platja de Barceloneta) területén feküdtek.

2. a Poblenou területén fekvő gyárak és épületek lebontása

1987. augusztus elején indult meg a Poblenou területén fekvő gyárépületek és kiszolgáló építmények bontása. Először az Bárrio Icária kerületben indultak meg a munkálatok. Először a ‘Fábricas Folch’ hatalmas gyárépülete tűnt el, majd a munkagépek fokozatosan haladtak, s a munkálatok végére minden épület és 14 utca is eltűnt ezen a területen. A bontások két év múlva értek véget, az Avinguda Icária három hatalmas vasúti épületének az elbontásával.
Mielőtt azonban a bontási munkálatok elkezdődtek volna, egy történészekből és régészekből álló csapat teljes körű, feltáró és dokumentációs munkát végzett: mindent dokumentáltak, feljegyeztek, katalogizáltak és lefényképeztek ill. mozgóképre is vettek. A mozgóképes megörökítésével a bontásoknak a ‘Clara Films SA’ stúdiót bízták meg, akik a bontás minden pillanatát igyekeztek megörökíteni. A terület régészeti és történészi dokumentálása 1986 végén kezdődött, s párhuzamosan folytatódott az épületek, az utcák, a vasúti sínek, hidak elbontásával, egészen 1992 elejéig.
Az alábbi képeken a ‘Cydesa’, a ‘Destesa’ és a ‘Trillés López’ vállalatok által elvégzett, egyidejű bontási munkálatok stációit mutatják be, amelyeken gyár- és lakóépületek, ipari létesítmények eltűnésének különböző fázisait tekinthetjük meg. A keletkezett törmelék hatalmas mennyiségét a ‘Destesa’ cég újrahasznosító-üzemében dolgozták fel újra, amely akkoriban az egész országot tekintve a legnagyobb ilyen aritmetikájú vállalata volt. A bontási törmelékek újrahasznosítása után kb. egymillió tonnányi anyag keletkezett, amelyet a Víla Olímpica útjainak alapjában használtak fel.
Miután a bontási munkák befejeződtek, megkezdődtek az altalaj cseréjének a munkálatai, amelynek keretében nem csupán az épületek és utak alapjait távolították el, hanem az alatta lévő talajrétegeket is, mivel a különböző gazdasági tevékenységből származó szivárgások, olajfolyások, üzemanyag-származékok károsították a talaj felső szintjeit, így egészségügyi-higiéniai szempontból szükség volt talajcserére is.

3. az Estació de França vasútállomás és kiszolgáló létesítményeinek rekonstrukciója

A ‘Compañía de Ferrocarriles de Madrid-Zaragoza y Alicante’ [MZA] által épített állomást 1929-ben adták át; ez jelenleg az Estació de França névre hallgató vasútállomás, amelyet Barcelona Término néven is ismerünk a múltból. A vasútállomást Eduardo Maristany vasúti mérnök és Pedro Muguruza tervezték, az építésében pedig segítséget nyújtott Raimón Duran és Pelai Martinez építészek is, akik a várótermek, a fogadócsarnok belső díszítési munkáit végezték el. A dupla íves csarnok impozáns fémszerkezetét két építőipari cég alkotta meg: a ‘La Maquinista Terrestre y Marítima y Material’ és a ‘Ferrocarriles y Construcciones’ cégek. Az 1929-es megnyitás idején a szerkezet messze meghaladta a saját korának építészeti megoldásait, és komoly technikai kuriózumokat foglalt magában: elektronikusan működő tolóajtók, hidraulikus csővezetékek, földalatti folyosók az áruk szállítására a platformokból a vasúti raktárakba.
A vasútállomás rekonstrukciós munkálatai 1988 tavaszán indultak meg, amelyek során a dupla íves fémszerkezetet nem bontották el, hanem korszerűsítették, ill. az utasok által használt csarnokot felújították, a díszítő elemeket megtisztították, restaurálták. Ugyanakkor a vasúti síneket felszedték, teljes talajcserét hajtottak végre, a peronokat újrabetonozták. A ‘Marina Branch’ és a ‘Glóries Branch’ elbontásra kerültek, miközben a Ronda del Litoral-on hatalmas állomásépületet húztak fel. Eltűnt az Avinguda Icária három nagy vasúti épülete, elbontásra került a Passeig de la Cadena úton található javítóműhely épülete, majd 1994-ben elbontották az Estáció de Rodalies hatalmas forgó platformját is.

4. Marina vasútvonalának a megújulása

A barcelonai vasútvonalak ezen történelmi ága a Sant Martí és a Ciutat Vella negyedeken haladt keresztül, összekötve Sant Adriá del Bésos községet az Estáció de França állomással. Ez volt az utolsó, működésben lévő szakasza az 1848-ban átadott Barcelona és Mataró közötti vasútvonalnak, amely amúgy Spanyolország első vasútja volt, s amelynek hossza 28.6km volt. A vonal a Sant Martí-negyedben a parttal párhuzamosan haladt, ami megnehezítette a strandokhoz való lejutást, ill. a tengerszakasz felújítását.
Ezen a vasútvonalon két nagy állomás volt a Bogatell áru- és kereskedelmi megálló, ill. az Estació del Poblenou vasúti csomópont és személyállomás. A Poblenou-állomás közelében állt a ‘MACOSA’ vasútépítő-gyár épületegyüttese, amely ‘Can Girona’ néven volt ismert. Ez az állomás hatalmas vasúti forgalmat bonyolított le, tucatnyi sínpárral, vontatószerelvényekkel, vasúti járműveknek készült parkolókkal, szerelőműhelyekkel volt ellátva. Itt létesült 1969-ben a ‘Talgo’ vállalat, amely a vasúti szerelvények, kocsik tisztításával, mosásával foglalkozó cég volt, hatalmas csarnokkal. A Marina-vasútvonal egyik végén volt az Estáció de Rodalies épülete, amely szinte egybeépült az Estació de Françához, de ezek helyén ma már lakóépületek állnak. A Marina-vonal másik végén, a Bésos-folyó közelében hatalmas műhelycsarnokok és mozdonyraktárak álltak.
A Marina-vonal Ciutat Vella ága Barceloneta kerületen megy keresztül, az Avinguda de Icáriával párhuzamosan, s az egész területet szinte elvágta a város többi részétől, és komoly áruforgalmat bonyolított le. Aztán a Passeig de Colón mentén a kikötővel párhuzamosan futott, a Montjuic-hegy lábánál, egészen a Morrot-ig. Ezt az ágat 1989 májusában számolták fel, s ennek helyét vette át az új Besós-ág.