Mint minden nemzetnek, így Katalóniának is megvannak azok a szimbólumai, amelyeket tisztelni tud, amelyekre büszkén tekint, s amelyek meghatározzák a katalán nemzettudatot. Igaz ugyan, hogy Katalónia – még – nem független, önálló Köztársaság, de ezzel együtt is rendelkezik azokkal a jól látható, könnyen megfogható attribútumokkal, amelyekkel az összes nemzet tagjai bírnak: a nemzeti zászlóval (Senyera), nemzeti tánccal (sardana), nemzeti himnusszal (Els segadors), címerrel. S rendelkezik olyan szimbólummal is, amely szinte csak Katalóniában van jelen, ez pedig a ‘castell’, azaz az ’embertornyok’. Ezt szeretném bemutatni az alábbi írásban.

Senyera

A ‘Senyera’ egy zászló, amely szimbólumként szolgál Katalóniában és Aragóniában. Az aragón király koronájának címerén alapul, amely négy piros sávból áll sárga színű alapon. Ez a címer, amelyet Aragón-sávoknak neveznek, vagy egyszerűen „négy sáv” névvel illetnek, történelmileg Aragónia királyának koronáját díszítette. A 2017. október 27-én kikiáltott Katalán Köztársaság nemzeti zászlójának fogadtak el, ezt azonban sokan vitatják, s nem ismerik el.
A ‘Senyera’ jelenleg négy spanyol autonóm közösség (Katalónia, Aragónia, Baleár-szigetek, Valencia) lobogójában van jelen, ill. a történelmileg katalán nyelvű szicíliai város, Alghero (katalánul: L’Alguer) címerében. Ugyancsak megjelennek ezek a színek két francia megye (Pyrénées-Orientales és Provence-Alpes-Côte d’Azur) különböző városainak címerében, mint Roussillon, Capcir, Vallespir és Provence esetében – ugyanis D-Franciaország ezen vidékén is jelentős katalán kisebbség él. Emellett Andorrában is rendszerint találkozhatunk a ‘Senyerával’, sok esetben az andorrai zászlóval együtt, kifejezve a katalán eredetet.

Eredete és történelme

A ‘Senyera’ az egyik legősibb zászló Európában, amelyet még a napjainkban is használnak, viszont nem használták folyamatosan a születése óta. Számos elmélet és kutatás támasztja alá a zászló katalán ill. aragón származását.
A „Nagy Katalán Enciklopédia” („Gran Enciclopédia Catalana”) azt állítja, hogy a lobogó első megjelenése II. Ramón Berenguer barcelonai őrgróf (1053-1082; uralkodott: 1076-1082) idejére esett. Majd később IV. Ramón Berenguer (1113-1162; Urgell-ház) Barcelona őrgrófja (1131-62) és Aragónia királya (1137-1162) uralkodása idején jelent meg újfent: előbb Provence-i (1150), majd katalán (1157) dokumentumban.
A „Nagy Aragón Enciklopédia” („Gran Enciclopedia Aragonesa”) megállapítja, hogy első vitathatatlan írásos bizonyítéka II. Alfonz aragóniai király pecsétjében (1159) jelent meg, és hogy a katalán eredetre vonatkozó bizonyítékok vitathatók. Az Aragón Enciklopédia szerint nincs bizonyíték arra, hogy korábban a barcelonai őrgrófok használták volna a ‘Senyerát’. Emellett a Poblet-kolostorban (Monestir de Santa Maria Poblet; cisztercita kolostor Katalóniában) megőrzött iratok, tekercsek között megtalálható papi feljegyzések szerint is az aragón királyoknál jelent meg először ez a szimbólum. Ennek alapját az I. Márton aragóniai király megbízásából készült geneológiai táblázatok jelentik, amelyek 1396 és 1400 között készültek a kolostorban.

Más dokumentumok szerint a négy piros csík arany színű háttérben korábban csupán négy uralkodónál jelent meg: I. (Szőrös) Wilfred (878-897) és IV. Ramón Berenguer (1131-1162) barcelonai őrgrófoknál, I. Márton aragóniai (1356-1410) ill. szicíliai király (1390-1409) uralma idején. Ebből viszont az következik, hogy a négy vörös csík sárga mezőben megjelenő zászló a Barcelona-ház (barcelonai őrgrófok, 1164-1410) idejéből származik, akik ekkor az Aragón Királyság urai is voltak.
A „Valenciai hódítás jegyzőkönyve” nevű történelmi dokumentum először 1238-ban említi a ‘Senyerát’, de abban a piros csíkok fehér alapon vannak lejegyezve.
A jelenleg elfogadott katalán álláspont szerint a XI-XII. századból származhat a szimbólum, ismerve a heraldika fejlődését. Itt arra a következtetésre jutnak, hogy a ‘Senyera’ a barcelonai városi címerből fejlődhetett ki, hiszen a város címerében ekkor már jelen voltak a vörös és sárga csíkok, csupán függőlegesen, nem pedig vízszintesen, ahogy a katalán zászlón megjelenik. Azt is valószínűsítik, hogy először a barcelonai őrgrófok vették át a várostól ezt a színkompozíciót, s előbb dinasztikus jelképpé vált, s ebből lett Katalónia jelképe később. Így terjedt el azokra a területekre, ahova a Barcelona-ház kiterjesztette a befolyását, azaz: Aragóniába, Andorrába, Szicíliába, ill. a Provence-Côte d’Azur területre.

A legenda

S akkor a legendát se feledjük el megemlíteni. Eszerint I. (Szőrös) Wilfred barcelonai őrgróf (878-897) egy csatában (897-ben, amelyet Lleidánál vívott Lubb ibn Mohammed mór uralkodó ellen) súlyos sérülést szenvedett. Ekkor II. (Kopasz) Károly római császár beledugta az ujját a sebbe, hogy elállítsa a vérzést. A seb széleiből kibuggyanó vér vörös csíkokat hagyott Wilfred arany páncélján. Ez azonban olyannyira csak legenda, hogy a csata idején, azaz 897-ben Kopasz Károly már nem élt: 877-ben elhunyt. Ezzel együtt a katalán ‘Renaixença’ idején a romantikus katalán költők és írók újra felelevenítették ezt a históriát, s azóta is élénken él a katalán tudatban.

Estelada

Az „Estelada” egy nem hivatalos zászló, amelyet – elsősorban – a katalán függetlenség hívei használnak széles körben, hogy ezzel fejezzék ki támogatásukat egy független Katalán Állam (Països Catalans), egy önálló Katalán Köztársaság létrehozása mellett. A lobogó az 1970-es évek előtt szigorúan tiltott jelkép volt, mivel a katalán nacionalizmus jól látható szimbólumának tartotta a Rivera- és a Franco-diktatúra is. Az 1970-es évek második felétől vált egyre elterjedtebbé, miután végbement a spanyol demokratizálódási folyamat. Az ‘Estelada’ megjelenése nagyban hasonlít a ‘Senyera’ formájára: sárga és vörös csíkok váltják egymást vízszintes elrendezésben, a bal oldalon viszont megjelenik egy ötágú fehér csillag kék háromszöget bezáró mezőben. Az ‘Estalada’ nem tekinthető sem Katalónia, sem a létrehozandó „Katalán Köztársaság” hivatalos lobogójának, hiszen azt a szerepet a ‘Senyera’ tölti be.

A tervezés és a végső megjelenés formája

A zászló a XX. század elejéből származik, s – minden bizonnyal – Vicenç Albert Ballester i Camps (1872-1938) tervezte, s mutatta be először 1918-ban. Ballester az első tervekben a hagyományos katalán zászlót ötvözte egy kék mezőben fehér csillaggal, amelyet Kuba, Puerto Rico ill. a Fülöp-szigetek zászlajából vehetett át. A végső megjelenési formában egyesítette a Senyerát a korábbi elképzeléseivel, ebben azonban az ötágú csillagot vörös színűnek álmodta meg. Mindkét dizájn esetében a csillag – akár fehér, akár vörös színben – a katalán függetlenséget szimbolizálja.

Története

A Katalán Köztársaság Ideiglenes Alkotmányának 3. cikkelye, amelyet a katalán szeparatizmus Alkotmányozó Gyűlése írt és hagyott jóvá 1928-ban Kubában, kifejezetten előírta, hogy a ‘Katalán Köztársaság’ hivatalos lobogója négy vörös és öt sárga sávból áll, vízszintesen elhelyezkedve, amelyet bal oldalon egy ötágú fehér csillag kék mezőben tör meg.
A fehér csillagos zászló a nacionalizmus hajnalából származik: a magányos csillag a nemzeti függetlenséget és szabadságot jelképezi. A XIX. század második felében a katalán nép kitüntetett figyelemmel és empátiával figyelte Kuba függetlenségi törekvéseit. S amikor 1906-ben befejeződött a kubai szabadságharc, Santiago de Cubában egy katalán függetlenségi központot hoztak létre (Centre Catalanista de Santiago de Cuba). Itt jelenik meg először a ‘Senyerában’ a mai ‘Estelada’ embrionális állapota: a ‘Senyera’ közepén egy fehér csillag volt látható, öt ponttal.
Az első csillag a nacionalisták körében először 1904-ben jelent meg Katalóniában, mégpedig egy szeparatista szervezet, az ‘Unio Catalanista’ tagjai körében. Ez a csillag emlékeztetett egy szimbolikus jelentőségű helyre Berga városában: itt található egy elszáradt, csak törzsből és csupasz ágakból álló fenyőfa, a „Pi des Tres Branques” („Három törzsű fenyő”), ami a katalán nacionalisták szemében egy „szent helynek” számít.
Később, 1906-ban megjelent egy csillag a ‘Fora Grillons’ magazin címlapján, melyet katalán menekültek Santiago de Cubában tettek közzé – s ez nyílvánvalóan már a független katalán államra utalt.
Az 1910-es évek végén, az I. világháborút követően a katalán nacionalisták komoly elvi és erkölcsi támogatást kaptak a „wilsoni elképzelések” által. Ez az időszak egybeesett Európában az új nemzetállamok létrejöttével, amelynek mozgatórugója Woodrow Wilson, amerikai elnök, s az általa meghirdetett politika volt. Ennek lényege a népek önrendelkezési jogának elismerése a nagy birodalmak helyett. Ekkor jött létre az önálló Csehszlovákia, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, majd Ukrajna, Belorusszia és Grúzia is.
Ebben a nemzetközi helyzetben a függetlenséget remélő csoportok Katalóniában is egyre aktívabbá váltak. Ezek közül a leginkább aktív csoportosulás a ‘Comité Pro-Catalunya’ (a ‘Katalóniáért Bizottság’) volt. Ennek fényében vált egyre sürgetőbbé egy lobogó létrehozása, amely megjeleníti a katalán függetlenségi törekvéseket; s mivel a függetlenség alapvető szimbóluma a csillag volt, így a katalán zászlón is megjelent az. Ettől kezdve beszélünk ‘Esteladáról’, amelyet nagy valószínűséggel, Ballester tervezett: a kék háromszög az emberiség felett uralkodó kék eget szimbolizálja, a fehér csillag pedig a szabadságot, a függetlenséget.
Az első fénykép, amely az ‘Esteladát’ ábrázolja, 1918-ban jelent meg a „L’Intransigent” nevű kiadványban. Ezen fiatal amerikaiak és katalán szeparatisták egy csoportja látható, akik mindkét lobogót (a Senyerát és az Esteladát) a kezükben tartják.
Szintén 1918-ban megjelent egy képregény, amelyet az Nemzetek Szövetségének szenteltek, amelyen ugyancsak megjelent az ‘Estelada’ egy postai bélyegképen ábrázolva.
Az ‘Estelada’ számos korai kiadványban feltűnt. Az egyik a ‘La Tralla’ nevű szeparatista, radikális katalán folyóiratot ékesítette még Rivera tábornok puccsát megelőzően. A másik egy katalán és arab nyelven írt dokumentumban, amelyet a ‘Comité Pro-Catalunya’ adott ki egy marokkói tábornokot támogatva és bátorítva, aki Spanyolország ellen fordult Marokkó függetlensége érdekében.
Kubában első ízben a ‘La Nova Catalunya’ magazin (1920) címlapján jelent meg. Ezt követően pedig rendszeresen előfordult különféle kiadványokban, főleg a katalán szeparatisták által kiadott brosúrákban.
1926-ban Francesc Maciá (1859-1933) és a szeparatisták is az ‘Esteladával’ a kezükben próbáltak meg önálló katalán államot létrehozni Prats de Mollóból (Rousillon, Franciaország) kiindulva, egy hatalomátvételi kísérlet során. Mindez meghiúsult, bebörtönözték őket, majd Párizsba száműzték az önkénteseket. Számtalan fotó készült az önkéntesekről az ‘Esteladával’ a kezükben.

Ebben az időszakban egy új gyakorlat vette kezdetét Katalóniában, a katalán nacionalisták körében. Amikor egy kiemelkedő katalán nacionalista meghal, az elvbarátai fekete színű csíkkal fedik le az ‘Estelada’ vörös sávjait. Ezzel még inkább kidomborítják a fehér csillagot, s egyben jelzik a külvilágnak, hogy ők továbbra is ugyanazokat az eszméket, elveket követik és vallják.
1931 és 1936 között még többször jelenik meg az ‘Estelada’, most már végleges, ma is használatos formájában. A Franco-féle fasiszta diktatúra idején az ‘Estelada’ tiltott volt. Ugyanakkor az új spanyol nacionalista rezsimmel szemben létrejött a Katalán Nemzeti Front (Front Nacional de Catalunya, FNC), amely egyaránt használta a ‘Senyerát’ és az ‘Esteladát’ is. Az 1960-as években az FNC egyetemeken létrejött csoportjában, a Katalán Állam Felszabadításának Szocialista Pártja (Partit Socialista d’Alliberemant Nacional dels Països Catalans, PSAN) berkein belül élt tovább az ‘Estelada’ és maga az FNC is. Mivel ez a párt egyértelművé tette a szocialista és marxista elvek melletti kiállást, úgy döntöttek, hogy a csillag színét fehérről vörösre változtatják és a fehér mezőt sárgára festik; 1969-ben jelent meg először nyilvánosan az ‘Estelada’ eme verziója a PSAN találkozóin.
Az 1970-es évek közepétől a PSAN mozgalmán belül egy új irányvonal alakult ki, amely aztán önállósította magát (Moviment d’Unificació Marxista, MUM) és a piros csillagot fehér háromszögben jelenítette meg.
A zászló két változatának egyesítése akkor történt meg, amikor a két mozgalom egyesült a ‘Bloc d’Esquerra d’Alliberament Nacional’ (BEAN, Baloldali Nemzeti Felszabadítási Front) néven. Ekkortól a vörös csillag sárga háromszögben vált uralkodóvá a ‘Senyera’ színei mellett.

Napjainkban

2005-től kezdve mindkét verziót hivatalosnak ismerik el Katalóniában: a kék mezőben fehér csillagú és a sárga mezőben vörös csillagú ‘Esteladát’. A szocializmus bukását követően Európában az ‘Estelada groga’ (sárga zászló) folyamatosan elvesztette eredeti, baloldali gyökerű jelentését, de nem teljesen. Katalóniában is sokan előnyben részesítik az ‘Estelada blau’-val („kék zászló) szemben, mert egyszerűbb, kevésbé zsúfolt színvilágú.

Az ‘Estelada’ mindenütt jelen van a katalán mindennapokban, mint egyszerűsített szimbóluma a függetlenségnek: falakon, oszlopokon, postaládákon, balkonokon, erkélyeken. A zászló megjelenik falakra, járdára, útfelületre festve is. Kis túlzással a katalán embereknek olyan, mint egy „családtag” – kis túlzással. Sporteseményeken, főleg a katalán csapatok mérkőzésein is rendszeresen megjelenik: a Camp Nou vagy éppen a Girona meccseinek elengedhetetlen kelléke, olyan, mint a Barça-meccsek 17:14 percében felhangzó rigmus, az „Independencia”.

Pi de les Tres Branques

A ‘Pi de les Tres Branques’ egy három törzsű fenyő Katalónia északi-középső részén, Berga közelében. A katalán nacionalizmus és nemzettudat jelképes fája, ill. fái. A katalán nacionalisták különleges eszmei jelentőséget tulajdonítanak neki, ami a katalán összetartozást jelképezi, s rendszeresen politikai-kulturális összejövetelek helyszíne a három törzsű fenyőfa.
A fenyő, amelyhez először „elzarándokoltak” a katalán nacionalisták, 1915 óta halott és nagyon rossz állapotban van, ami nagyrészt a politikailag motivált vandalizmusnak köszönhető. Azonban a közelében található egy fiatal és nagyon hasonló fenyő, a ‘Pi Jove de les Tres Branques’, amelyet az öreg fenyő utódjának tekintenek. Mindkét fa a katalán kormányzat védelme alatt áll, mint nemzeti szimbólum.
Maga a fa egy erdei fenyő (Pinus sylvestris), amely 25 méter magas, és ahogy a neve is sugallja, három törzsben nőtt ki a földből, de egy tőből fakadt. A Campllong-síkság (Pla de Campllong) közepén helyezkedik el egy völgyben, körülvéve az Elő-Pireneusok hegyláncaitól, 1294 m tengerszint feletti magasságon. Déli irányban a Serra de Queralt-hegység választja el Berga városától, északra pedig a Rasos de Pequera-hegység található, amely kedvelt síközpont.
A fenyőfa korábban uralta a völgy egészét, magassága, kiterjedt lombozata okán, és már nagy távolságból is jól látható volt, amint azt a korabeli fotók is bizonyítják. Azonban a környező területeket meghódította az erdő, így a ‘Pi de les Tres Branques’ belevegyül a tájba, s csupán közelebb érve hozzá válik jól láthatóvá. A fenyő közelében egy keskeny út halad, amely egy közeli kis településen, Castellar de Riuban ér véget.

Története

A legenda jóval idősebbre teszi, mint a dendrokronológiai kormeghatározás, ill. a korabeli feljegyzések. Minden bizonnyal 1630 és 1632 között sarjadt ki a földből, amikor a közeli parasztház alapjai is elkészültek.
A fát hagyományosan a „Szentháromság” szimbólumaként ünnepelték, és gyakoriak voltak itt a vallási szertartások, szentmisék, zarándoklatok. Az első írásos említése 1685-ből származik, amikor egy térképész így írt róla: „A Szentháromság fája”. A következő évektől kezdve rendszeresek voltak a zarándoklatok, egyfajta búcsújáró hellyé vált, így 1746-ban Solsona kihirdette, hogy aki imádkozik a fa tövében, az búcsút nyerhet a lelki üdvéért.
1876-ban jelent meg az első olyan írásos említése, amely nem egyházi vonatkozású volt: ebben a földdarab tulajdonosa, ahol a fenyő állt, tagadta, hogy a fát faanyagként kívánná értékesíteni, mert számára ez a „Szabadság, Egyenlőség és Testvériség” forradalmi eszméjét szimbolizálja. Minden bizonnyal ez volt az első lépcsőfok az afelé vezető úton, hogy a fának nemzeti, kulturális kapcsolódási pontot tulajdonítsanak.

A XIX. század utolsó negyedében, a „Renaixença” korában élte aranykorát a katalán kultúra és irodalom. 1875-ben a drámaíró, Francesc Pelagi Briz írt egy játékot „Lo Pi de les Brancas” címmel, amelynek középpontjában Berga városa és a fenyőfa állt, s ebben jelenik meg elsőként, mint katalán nemzeti jelkép. A döntő lökést ezen az úton a nagy katalán költő, gondolkodó és pap, Jacint Verdaguer i Santaló „Lo Pi de les Tres Branques” című verse (1888) jelentette, amelyet a ‘Patrai’ antológiában publikáltak, amellyel a fa széles körben is ismertté vált, nagyobb figyelmet kapott, és szekuláris nemzeti jelképpé emelkedett. Verdaguer a versben egy középkori legendát ír le, amelynek középpontjában I. Jakab aragóniai király (1213-1276) áll, aki még gyermekkorában járt erre: amikor kiszabadult Narbonne-i (Franciaország) fogságából, hazafelé utazott kíséretével Katalónián keresztül. S az egyik éjszakát a ma is látható fenyőfa közelében töltötték, ahol egy álmot látott: a mór uralom alatt álló területeket, a Baleár-szigeteket és a valenciai királyságot egyesíteni fogja, s ennek szimbólumaként nőtt ki álmában a földből egy három ágú fa.
Verdaguer 1887-ben járt a vidéken, látogatta meg a három törzsű fenyőt, s ez ihlette a vers megírására. A „Lo Pi de les Tres Branques” felidézi Jakab történetét, a Szentháromság szimbólumát és a katalánok nemzeti egységét. A három ág egyben jelenti azt a három területet, ahol katalánok éltek ekkoriban is nagy számban: Katalóniát, a Baleár-szigeteket, ill. Franciaország déli részeit, az akkori Languedoc vidékét. Verdaguer célja a verssel egyértelműen az volt, hogy a fát ismerjék el a katalánok nemzeti fájaként, ami a nemzet egységét jelképezi. Ettől kezdve a katalán nemzeti gyűléseken, összejöveteleken rendszeresen felolvasták Verdaguer versét. Idővel ezek a gyűlések a vers mára híressé vált sorával kezdődtek és fejeződtek be: „Preguem que sia aqueix Pi / l’arbre sagrat de la pàtria.” – Imádkozzunk azért, hogy ez a fenyőfa legyen / egy szentfa mi a szent földön gyökerez”. („We pray that this Pine will be / the sacred tree of the fatherland.”)
A vers alapjául szolgáló, I. Jakabhoz köthető történet csupán az irodalmi elme szüleménye, egy legenda csupán, hiszen korábbról semmiféle írásos emlék, semmilyen említés nem található róla. A vers népszerűsége keltette életre a Verdaguer által megénekelt legendát.
1901-ben a Katalán Unió (Unió Catalanista) nevű nacionalista szervezet megvásárolta a fa területének tulajdonjogát addigi birtokosától, bár annak bejegyzésére törvényesen nem került sor. A folyamatosan növekvő népszerűség és ismertség azonban hozzájárult a három törzsű fa pusztulásához, és 1915-ben történő végső halálához. Ugyanis, míg a katalánok a nemzeti egység jelképét látták benne, addig a spanyolok a spanyol egység felszámolásának szimbólumaként tekintettek rá, így több alkalommal is nekiestek fűrészekkel, egyéb eszközökkel, hogy a fát pusztulásba döntsék. Céljukat 1915-ben érték el. A spanyol polgárháború végén, 1939-ben Franco fasiszta rendszerének katonái megpróbálták a halott törzseket kivágni, azonban a helyi lakosság testével védte azt meg, így a katonák dolgavégezetlenül távoztak.

Az elhalt fa helyébe egy fiatalabb fenyőt találtak maguknak a katalán nacionalizmus tagjai 1921-ben: a ‘Pi Jove de les Tres Branques’ az idős fenyőfától 300 méterre nőtt ki a földből, s 19 magasra nőtt. Ennek első említése 1810-ből való, amikor Maldá bárója (Rafael de Amat i de Cortada, 1746-1819) a naplójában leírja a fa tulajdonságait, három törzsét. 1921-től kezdve ez a fa, a ‘fiatalabbik fenyő’ lett a helyszíne a katalán nemzeti összejöveteleknek. Azonban az öreg, és halott erdei fenyőről sem feledkeztek el, ez is áll a mai napig, s 1987-től a Katalán Kormány védelme alatt áll. Vaspántokkal erősítették meg, vonták körbe.

A régi fánál 1900-tól kezdve tartottak rendszeresen politikai nagygyűléseket, míg a fiatalabbik fenyő tövében 1921-től kezdve. Az öreg fenyőfa tövében a legemlékezetesebb nagygyűlést 1904-ben tartották, majd az 1915-ös is hatalmas tömegeket vonzott. Ezt követően azonban a politikai gyűléseket Rivera tábornok és Franco tábornok diktatúrája alatt szigorúan tiltották.
A demokratikus átmenet után, 1980-tól kezdve rendeznek itt újfent összejöveteleket, politikai-kulturális jellegű gyűléseket; a legnagyobb tömeget 1986-ban jegyezték fel, amikor 14 ezer katalán vett rész a négy napos találkozón. Mára jobbára kulturális jelentősége maradt meg: kirakodó vásár, táncbemutatók (a sardana /katalán nemzeti tánc/ zenére, hagyományos katalán tánccsoportok részvételével), embertornyok (castellers) és gegants (óriás bábok) részvételével. Az 1910-es évek közepétől teljesen békés, kulturális összejöveteleknek ad helyet a fenyőfák környéke, de nem feledve a hagyományt, a katalán egységet, sem Verdaguer szellemiségét.

Patum de Berga

Az Úr napjához számos legenda, esemény, történet kapcsolódik szerte a világon, így Katalóniában is. A keresztény hitéletben nevezik „Krisztus testének és vérének ünnepének is, amelyet Jézus feltámadásának 60. napján tartanak, s legtöbb helyen körmenettel viszik körbe a ‘Corpus Christi’-t, azaz Krisztus testét. Ehhez a katolikus ünnephez kapcsolódik Katalónia egyik legismertebb eseménye a ‘Patum de Berga’, vagy más néven a ‘La Patum’.
Ez egy nagyon népszerű és hagyományos fesztivál a Katalónia közepén álló, mintegy 18 ezer katalán által lakott Berga városában. A Patum nem más, mint egy rituális táncsorozat, amelynek két fő kísérő eszköze van: az egyik a ‘golyók’ (balls), a másik pedig a tűz- ill. fénycsóvák. A golyókat a bergaiak misztikus ruhába öltöztetik, különféle szimbolikus alakzatokat kreálnak belőlük, amit aztán többen is körbetáncolnak. A tánchoz a ritmust egy dob (a „tabal”) adja, de előfordul, hogy kisebb zenekarok is részt vesznek a zenés aláfestésben. A „golyókat” tűz- és pirotechnikai eszközök kísérik, különféle módon biztosítva a fényt és a tűz melegét.

A hagyományos bergai ünnepet 1983-ban hivatalos katalán nemzeti fesztiválnak nyílvánították, amely erősíti a katalán nemzettudatot, az identitást, a nyelvi és szellemi kultúra erősítését. 2005-ben pedig az UNESCO szellemi és kulturális örökségének a részévé nyilvánították.
A „La Patum” eredete a nyári napforduló előtti keresztény ünnepből származik, amelyet a keresztény egyház Krisztus testének ünnepének keretében ül meg. Bergában a ‘Patum’ legkorábbi említése 1454. május 20-ból datálódik, így több évszázados múltra visszatekintő eseményről, ünnepségről beszélünk. A középkorban az ünnepség-sorozatba egyre inkább vegyültek a színházi/művészeti és vallási elemek, ami aztán egyedülállóan, óriások, ördögök, angyalok, mórok és más bizarr kinézetű karakterek kombinációjának megszületéséhez vezettek el. Annak ellenére, hogy a ‘Corpus Christi’ ünnepe elsősorban egyházi jellegű esemény, mára inkább népszerű művészeti/színházi előadássá alakult át.

Golyók

– Els Plens – 1628 óta dokumentált.
– Els Turcs i Cavallets (A törökök és kis lovagok) – 1828 óta dokumentált.
– Les Maces – 1628 óta dokumentált.
– Les Guites (folklórikus „öszvér”) – 1626 óta dokumentált (Guita Grossa), 1890 (Guita boja).
– L’Áliga (A sas) – 1756 óta dokumentált.
– Els Nans Vells (Az öreg törpék) – 1853 óta dokumentált.
– Els Gegants (Az óriások) – 1695 óta dokumentált.
– Els Nans Nous (Az új törpék) – 1890 óta dokumentált.

Sardana

A sardana egy körtánc, ami már régen átlépte Katalónia határait – minden hagyománytisztelő spanyol ezt táncolja. Van belőle rövid (sardana curta) és hosszú (sardana longa), s két kevésbé elterjedt fajtája, sardana lluïment és revessa.
Mint a néptáncokét általában, a sardana eredetét is homály fedi – sokak szerint már a 16. században is ezt táncolták Spanyolhonban, mások azonban a mai sardana keletkezését a 19. századra teszik. Az azonban bizonyos, hogy virágkorát a katalán nacionalizmus kibomlásakor élte. Ekkor kapott új ritmikai külsőt, átesett egy kis átalakításon, hogy könnyedén megkülönböztethető legyen a többi spanyol tánctól. Ma pedig a 6/8-os ritmusú, zenészek hadától kísért tánc a Katalán Nemzeti Örökség listájának kiemelkedő tétele.

A körtánc nagyon szabad, alig koreografált – férfiak és nők egyaránt és egyszerre is járhatják. Viszonylag lassú, nem kíván semmiféle előképzettséget vagy különleges tehetséget. Katalóniában nincsenek zárt körök, a táncban sem, itt így hívják: rotllanes obertes. Persze vannak profik, akiknek a köreit nem zavarják soha, őket collas-nak nevezik a helyiek.

A tánchoz írt zene – s így a koreográfia is – két részből áll: curts és llargs az ő nevük. Aztán tulajdonképpen ezt a kettőt variálják, ismétlik, ezekből kiindulva improvizálnak és ezeket a kereteket hagyják el az extázis hevében. A curts részben rövideket lépnek, lent tartott karokkal – a llargs eljövetelekor azonban megnyújtják a lépések hosszát és a karok is megtalálják a szomszéd táncos vállát.

Castellers – „katalán embertorony”

A ‘castellers’ egy katalán embertorony, amelyet fesztiválokon, nemzeti ünnepeken, különleges alkalmakkor csodálhatnak meg Katalónia számos helyén az emberek. Az ilyen fesztiválokon, sőt versenyeken több csoport, több városból származó ‘castellers’ építi fel a maga tornyát. Az UNESCO 2016. november 16-án határozatban mondta ki, hogy az ’embertornyok’ az emberiség kulturális és szellemi örökségének a szerves részét képezik.

Eredete

Az ’embertornyokkal’ foglalkozó kutatók körében egyöntetű a nézet, hogy a ‘castellers’-ek katalán eredetűek, katalán gyökerűek.  Ugyan Valenciában is vannak hasonló alakzatok, amelyeket „Muixerenga” néven ismernek, de ezek későbbiek, mint a katalóniai ’embertornyok’. A hagyomány szerint Valls városából származik, amely Tarragona közelében van, s az első dokumentált említése 1712-ből származik. A XVIII. század folyamán átterjedtek a környék más városaiba is, beleértve a Villafranca del Penedés-t és Tarragona tartományt is. A XX. század közepétől kezdve aztán Katalónia egész területén elterjedt a ‘castellers’, s az egyre szélesebb körű érdeklődés középpontjába kerültek. A fejlődés olyan mértékű volt, hogy az ’emberi tornyok’ egyik alapelvét is át kellett írni: eszerint ebben korábban csak férfiak vehettek részt, viszont az 1980-as évektől kezdődően ez is „koedukált” lett.  Ez egy hosszabb folyamat eredménye volt, amelyet az ’emberi tornyokat’ tömörítő szövetségnek jóvá kellett hagynia. Ennek látványosságbeli haszna is volt, hiszen a hölgyek könnyebbek, így a 9-10 emeletes tornyok is kivitelezhetőkké váltak.

Miközben Katalóniában egyre inkább kulturális jellege lett ezeknek az embertornyoknak, addig Valenciában megmaradtak az eredeti, vallási és allegorikus gyökereknél.
A „Coordinatora de Colles Castellers de Catalunya” 2015-ben 99 ilyen csoportot tartott nyilván Katalóniában, köztük a két legmagasabb emberi tornyot építő csoporttal: a Castellers de Vilafrancával ill. a Minyons de Terrassával. Ezek mindegyike képes 10 emeletes torony építésére, emeletenként 4 emberrel. A ‘Catellers de Vilafranca’ csoportja a világon a legismertebb ilyen csoport: rendszeresen lépnek fel egész Katalónia területén, nyilvános és zárt helyen is; építettek ’embertornyot’ már a Sagrada Familiában is.

Castellers

A ‘castell’ katalán szó magyarul ‘kastélyt’ jelent, ebből származik a torony elnevezése.
A ‘castellers’ akkor tekinthető sikeresnek, amikor a felépítés és a lebontás is hiba nélkül megy végbe. A felépítés akkor tekinthető befejezettnek, amikor az utolsó ember (‘enxaneta’) felér a torony tetejére, és széttárja, kinyitja a két kezét. Az ‘enxaneta’ ezt követően az oszlop másik oldalára helyezkedve, megkezdi a lefele mászást, majd a torony összes szintje így cselekszik a legfelsőtől a legalsó emeletig addig, amíg mindannyian biztonságba nem kerülnek.
Eltekintve az emeleteken álló személyektől, másoknak meg kell teremteniük az ún. ‘pinya’-t, a torony alsó részét, amely valójában tartja az oszlopban álló emberek teljes súlyát. A ‘pinya’ tagjai – kevés kivételtől eltekintve, ők mind férfiak – ugyanakkor „biztonsági hálóként” is működnek: abban az esetben, ha a torony összeomlik, az emeleteken elhelyezkedő emberek esését csillapítja, s nem a földre zuhannak.

A ‘castell’ két fázisban épül fel. Először is kialakítják a ‘pinya’-t, a torony alapját. Eközben az emeleteken szerepet kapó emberek olyan módon helyezkednek el a ‘pinya’ körül, hogy könnyedén eljuthassanak a torony különböző szintjeire. Az építkezés nagyon lassan, óvatosan folyik, emeletenként. Mindig csupán egy emeletet „építenek fel”, majd ha az adott emelett kellően szilárdan áll, akkor kezdődik a következő szint „felhúzása”. A torony építése közben a hagyományos „Toc de Castells” zene szól, amit a ‘pinya’ kialakítása után kezdenek el játszani. sok esetben, a nézőközönség számára emelik a hatást, amennyiben zárt helyen építik a ‘tornyokat’, hogy a ‘pinya’ kialakítása után lekapcsolják a világítást, majd hirtelen kigyulladnak a fények. Ekkor indul el az emeletek felhúzása is. Fő szempont a biztonság, azonban a felső szinteket igyekeznek mihamarabb felépíteni, hiszen az alsóbb szinten állók ereje sem véges. Az ’embertorony’ lebontása legalább annyira látványos, mint a felépítése, s a közönség sokszor jobban élvezi, mint az építés szakaszát.

Öltözék

A ‘castellers’ résztvevői rendszerint fehér nadrágot viselnek, fekete szárnyat (faixa) és szalagot (mocador), ill. változó színű pólót, az adott csoport színében. A pólón megjelenik az adott csoport emblémája. A ‘Castellers de Barcelona’ csapatának tagjai vörös, a ‘Castellers de Vilafranca’ csapat tagjai zöld színű inget viselnek például.

Az öltözet legfontosabb része a szárny, az ún. ‘faixa’, amit az oszlopban, a különböző emeleteken részt vevő emberek viselnek a derekuk köré csavarva. A ‘faixa’ a derékra van erősítve, s a hossza 1,5 métertől-12 méter hosszúságúig terjed: minél magasabb szinten áll valaki az oszlopban, annál rövidebb a ‘szárny’ hossza. A ‘faixa’ a kapaszkodásban, a mászásban segíti a résztvevőket, hiszen ebbe kapaszkodva tudnak fel- ill. lefelé haladni. Emellett tartja a gerincet, a hasizmokat, hiszen úgy is szolgál, mint egy öv, mint amilyet a súlyemelők használnak. Védelmet nyújt a hasi izmoknak, véd az esetleges izomszakadástól. Segíti a gerincoszlop egyenesen tartását, ezáltal az emberek súlyából fakadó  erő – nagyjából – függőleges irányban a föld irányába hat. A ‘castellers’ tagjai rendszerint mezítláb építik fel az embertornyokat, hogy ezzel is minimalizálják a sérülésveszélyt. Emellett jobban érzik egymást az oszlopokban részt vevő emberek is.

Struktúra

Az ’embertornyok’ többféle struktúrában épülhetnek fel, a legmagasabbak 9 vagy 10 emeletből állnak. A ‘castellers’ mottója: ” „Força, equilibri, valor i seny” – azaz: „Erő, egyensúly, bátorság és józan ész”.

Erő – ezt a részét nem nagyon kell ecsetelni, elég megnézni egy-egy képet és videót; a hőskorban a ‘castellerek’ olyan mezőgazdasági munkások voltak, akik megszokták, hogy hatalmas súlyokat visznek a vállukon és folyamatos fizikai igénybevételnek vannak kitéve;
Egyensúly – a pinya és az oszlopon helyet foglaló emberek közötti kapcsolat komoly bizalmat és erős koncentráltságot igényel;
Bátorság – talán a legfontosabb jellemzője a toronynak, különösen a legfelső szintekre felmászó gyermekek számára; sok esetben a pszichés felkészítés nagyobb súllyal esik latba, mint a fizikai képzés;
Józan ész – az embertornyok felépítése józanságot, komoly együttműködést igényel, amelyet nagyon sok gyakorláson keresztül érnek el; bármilyen apró megingás komoly következményekkel, a torony összedőlésével, végső soron sérüléssel is járhat.

Ugyanakkor kijelenthető, hogy az ’embertornyok’ építése és lebontása során nagyon ritkák a komolyabb balesetek. Minden kulturális esemény közelében mentőautók állnak készenlétben. Halálos kimenetelű baleset utoljára, 2006. július 23-án Mataróban történt, amikor egy fiatal ‘castellers’ zuhant le az oszlop tetejéről. Azt megelőzően 1983-ban történt halálos baleset Torredembarrában.

Az ’embertornyok’ felépítése, fajtái

A tornyokat – elsősorban – a szintek száma jellemzi, szintenként 1-5 emberrel.

I. Attól függően, hogy egy szinten mennyien állnak, megkülönböztetünk:

• pilar: szintenként egy ember
• torre: szintenként kettő ember
• tres: szintenként három ember
• quatre: szintenként négy
• cinc: szintenként öt ember.

II. A leggyakrabban épített szintek száma szerint:

• sis: hat szint magas
• set: hét szint
• viut: nyolc szint
• nou: kilenc szint
• deu: tíz szint magas

III. Nagyon magas (9-10 szintű) embertornyok esetén több alapszintet alkalmaznak. Eszerint három csoportot különböztetnek meg:

• pinya: mindegyik oszlop rendelkezik ezzel, amely sokszor több száz emberből is áll. Ez az ún. földi alapja az oszlopnak.
• folre: a pinya tetejére épített, második alapszint, s ez is nagyon gyakori.
• maniles: harmadik szintű alap, amelyet a második szint tetejére építenek.
• agulla: magyarul „tű”. Ez egy egyemberes oszlop, amely olyan magas, amilyen maga a torony is, s a ‘castellers’-t alkotó embereken belül található, mint egy ‘tű’ – innen is a neve. Ezt a torony lebontása után kell, ill. szabad csak megszüntetni.

IV. Aszerint, hogy az ’embertorony’ milyen elkészültségi állapotban van, négy aspektust különböztetünk meg:

• descarregat: a torony felépítése és lebontása sikeresen befejeződött;
• carregat: a torony felépítése sikeresen megtörtént, de a lebontásnál hiba csúszott a műveletbe;
• intent: a torony azelőtt összedőlt, mielőtt felépítették volna;
• intent desmuntat: a torony felépítése nem fejeződött be, de a lebontása sikerrel járt /ez akkor látható, ha az építés közben a résztvevők észlelik, hogy a torony nem biztonságos, és a leesés veszélye állhat fenn/

Példák az ’embertornyokra’:

• Pilar de sis: hat szintű oszlop, szintenként egy emberrel
• Torre de nou: kilenc szintű oszlop, szintenként két emberrel
• Cinc de nou amb folre: kilenc szintű torony, szintenként öt emberrel; itt van ‘pinya’ és ‘folre’ is.
• Quatre de nou amb agulla: kilenc emeletes torony, szintenként négy emberrel, közepén egy „tűvel”
• Quatre de nou net: kilenc szintű torony, szintenként négy emberrel. Csak pinyára épül fel.
• Tres de deu amb folre i manilles: tíz szintes torony, szintenként három emberrel, amely esetében ‘folre’ és ‘maniles’ is látható.
• Quatre de deu amb folre i manilles: tíz szintes torony, szintenként négy emberrel, amely ‘folre’-ra és ‘maniles’-re is épül a ‘pinya’ mellett. Ezt az ’embertornyok’ történetében először a ‘Minyons de Terrassa’ csapata építette fel 2015. novemberben.

Miért ajándékoznak rózsát és könyvet április 23-án a katalánok? – Diada de Sant Jordi

Az eredetük nem egy tőről fakad, de ezzel együtt is nagyon kedves gesztusnak számít, hogy a rózsa mellé egy könyv is társul Barcelonában. Április 23-a hivatalosan Diada de Sant Jordi, azaz Szent György-nap a katalán fővárosban. Ezen a napon az utcákat ellepik a könyves pultok, és az virágokat árusítók, ahol ki-ki kedvére válogathat. Míg a virágoknál jellemzően a férfiak állnak sorba, addig a könyvek között elsősorban a hölgyek válogatnak.
A sokak által csak katalán ‘Valentin-napként’ emlegetett ünnep eredete – egyrészt – egy régi legendában gyökeredzik. A rövidebb katalán változat szerint, amikor Szent György vérét vette a sárkánynak csatája során, a szörny vére rózsává változott, s minden áprilisban újra és újra számtalan virágot hozott.
A bővített változata ennek a legendának, hogy egy király leányát kellett volna a sárkány étkéül felajánlani, ám mikor Szent György meglátta a sárkány felé bandukoló királylányt, beleszeretett, és inkább a fenevadat pusztította el, sem mint, hogy a gyönyörű teremtés életét oltsák ki. Így tehát a férfiak ezen a napon rózsát visznek szeretett hölgyüknek, akik könyvvel viszonozzák ezt.
A könyv ajándékozás eredete nem nyúlik olyan régre vissza, mint Szent Györgyé, csupán 1926-ig, amikor is egy bizonyos Vicent Clavel i Andrés valenciai író felterjesztette azt a kérést, hogy legyen egy nap, amikor a katalán könyveket kiemelten népszerűsíthetik. Ezt először 1927. október 7-ére tették, ám az 1929-es barcelonai Világkiállításon akkora népszerűsége tettek szert a katalán könyvek, hogy megváltoztatták a dátumot, és április 23-ra tették. Ez történetesen Cervantes temetésének és William Shakespeare halálának napja is egyben.
Ezek után nem volt nehéz mind a két ünnepet összevonni, amit aztán – hosszas munka után – az UNESCO is akceptált, és 1995-ben hivatalosan is a könyv napjává tette április 23-át!

Honnan ered, mi az a Crema Catalana?

Elsőre talán egyértelműnek tűnhet a válasz, mert, hogy egy krémes katalán desszertről van szó. De nem ez volt az eredete, legalábbis a legendák szerint.

A katalánok híres desszertje a Crema Catalana talán az egyik legnépszerűbb édességnek számít, s ezzel együtt a világ összes tájára elviszi Katalónia hírét. Évszázadra vezethető vissza a receptje, amelyből manapság is sokféle létezik, ám, hogy miért éppen Crema lett, holott ez egy puding, az érdekes história.
Valamikor pár százada egy püspök látogatott meg egy kolostort, ahol szerették volna megvendégelni ebéd után egy kis desszerttel, jelesül pudinggal, ami azonban akkor igen hígra sikeredett. Hogy ellensúlyozzák ezt, és ne legyen elégedetlen a magas rangú vendég, egy kis cukrot olvasztottak a tetejére. Ezt megkóstolva kiáltott fel ijedten a püspök…„Crema, azaz Forró.”
Ezek után lett a puding hivatalos elnevezése Crema Catalana, ami bárhogy is hívjuk, nagyon finom ételnek számít, és érdemes is kipróbálni!
A crema catalana vagy crème brûlée, vagy Katalóniában egyszerűen krémnek nevezett étel egy tipikus desszertje a katalán konyhának, alapja egy tojássárgájából készült krém, amelynek felszínét egy réteg karamellizált cukorral szokták befedni, hogy ropogós és vidám kontrasztot nyújtson. A crema catalanát tojássárgájából, cukorból, búzalisztből vagy kukoricalisztből, ill. citromhéjjal vagy naranccsal, valamint fahéjjal ízesített tejből csinálják. Katalóniában létezik egy fagyasztott változata a receptnek, amikor a fagyi égetett tojássárga befőttel van befedve. A francia konyhából származó créme brulée egy változata a crema catalanának.

Hozzávalók – 4 adag

– 4 tojás sárgája
– 3/4 bögre cukor (használhatsz barna cukrot is, de akkor a krém színe sötétebb lesz)
– 1 rúd fahéj
– 1 citrom reszelt héja
– 4 dl tej
– 1 dl tejszín
– 2 evőkanál kukoricaliszt
– 4 kanál kristálycukor a tetejére

Elkészítés

A tojások sárgáját a cukorral keverd habosra. Én ezt a robotgépre bízom, mert pár perc alatt gyönyörű, halvány sárga krémet kever. Ezután add hozzá a tejet és a tejszínt, majd dobd bele a fahéjrudat és a citrom héját.
Tedd fel kis lángra, és melegítsd össze. Ha langyos, add hozzá a kukoricalisztet. Érdemes kézi habverővel keverni közben, nehogy becsomósodjon. Folyamatos kevergetés mellett főzd kis lángon addig, míg sűrű nem lesz (15-20 perc).
Kanalazd négy hőálló tálba, és hagyd kihűlni. Felszolgálás előtt szórd meg a tetejét cukorral, és karamellizáld rá. Ha nincs szakácsfáklyád, akkor a sütőben grill fokozaton is meg tudod csinálni.

Tudtad, hogy a Danone is Barcelonában született meg, s indult el világhódító útjára?

A világ egyik legnépszerűbb joghurtját a katalán főváros azon negyedében készítették el először, amelyet sokan csak kétes hírneve okán emlegettek Barcelonában.
Aki ma a Raval negyedben sétál, el sem tudja képzelni azokat az időket amikor még China Townnak hívták. Ezt a nevet nem a kínai kultúra miatt kapta, hanem mert számos lokál, prostituált, bűnöző és szerencsevadász törzshelye volt, amit esténként mindig illő volt elkerülni!
Ehhez képest ez a negyed egy világhírű joghurt, a Danone szülőhelye is, méghozzá egy olyan ember jóvoltából, akinek rokonai sok szállal kötődtek Barcelonához. Közel 400 évvel azután, hogy Isaac Carasso Nehama őseit kiutasították az Ibériai félszigetről, visszatért Barcelonába családjával, ahol is a Ravalt választotta lakhelyéül. A XVI. század elejének egyik meghatározó spanyol politikai vonulata a zsidóüldözés volt az inkvizíció keretein belül. A korabeli zsidóság nagy része Katalóniában, azon belül is, Barcelonában élt. Márpedig Carasso ősei szefárd zsidók voltak, s ezt a vallást követte ő maga is.
Isaac és családja 1912-ben, az I. Balkán-háború (1912-13) kitörésekor hagyta el Thesszalonikit, és telepedett le Barcelonában. Itt állította fel Isaac Carasso (1874. 01. 21. Thesszaloniki – 1939. 04. 19. Párizs) azt a laboratóriumot, ahol Ilja Iljics Mecsnyikov felfedezése nyomán (ő vot az aki először bizonyította tudományosan a joghurt jótékony hatásait) megalkotta az első joghurtját. A kis üvegekbe csomagolt joghurtot először patikákban kezdték árulni 1919-ben, mivel jobban hasonlított gyógyszerre, mint desszertre akkoriban, tíz év múlva azonban már Franciaországba is exportáltak belőle. Ma már 120 országban van jelen a Danone, amely 90 ezernél is több embernek ad munkát.
Nevének kialakulása is Carrascohoz köthető, két lánya és egy fia volt, utóbbit Danielnek hívták, ám a családon belül mindenki csak Danónként szólította. Így adott volt hát a névválasztás, ami a mai napig jól csend szerte a világban.ű
Az pedig már csak egy újabb kuriózum, hogy a bélflóra megóvó joghurt névadója Daniel (1905. 12. 16. Thesszaloniki – 2009. 05. 17. Párizs) maga is nagyon szép kort ért meg, 103 évesen távozott az élők sorából Párizsban.

Katalán nemzeti édesség – a Xuixo

Katalónia történelme, tengerpartja és műemlékei mellett figyelmet érdemel gasztronómiája is, amelynek megvannak a maguk szép hagyományai.

Ezek egyike a Xuixo, ami a katalánok szép magyar fonetikával ‘suso’-nak hívnak. A tömény, sütött finomságot egy I világháborús menekült tanította meg egy gironai péknek Emili Puig-nak 1918-ban, aki kicsit továbbfejlesztve saját ízesítéssel a “chou à la crème”-t megalkotta a tipikusan katalán Xuixo-t. Ez az édes finomság pedig ma már kihagyhatatlan szereplője az ünnepeknek és a hétvégéknek egyaránt Katalóniában.
Elkészítése sem nehéz, és nem igényel túl nagy munkát, bár azok, akik szeretnék az eredeti recept alapján elkészíteni, azoknak azért egy kicsivel több időbe fog telni. Az eredmény viszont önmagáért beszél, és valami új is kerülhet majd a vasárnapi ebéd után az asztalra.

Íme a Xuixo recept:

A tésztához:

90 ml tej, 250 gr liszt, egy kis só, 10 gr élesztő, 45 gr cukor, 1 tojás, egy teáskanál vaníliás cukor, 15 gr vaj, olaj a sütéshez, cukor és fahéj.

A krémhez:

65 gr cukor, 185 gr tej, 65 gr tejszín, 1 vanília, reszelt citrom és narancshéj, 20 gr élesztő, 2 tojássárgája, 30 gr vaj.

A tejet, a tejszínt, a cukrot, a hosszában kettévágott vaníliát, a citrom és narancshéját tegyük serpenyőbe és kis tűzön forraljuk. Ha forrni kezd akkor vegyük le, hagyjuk állni 5 percig aztán vegyük ki belőle a vaníliát, szűrővel a héjakat, majd keverjük össze a fele tojássárgájával és a cukorral. Ezután adjuk hozzá az élesztőt, és addig keverjük míg fel nem oldódik. Tegyük vissza a tűzre, közben adjuk hozzá a tojás másik felét, a vajat és hagyjuk ott forrásig. Ezután tegyük félre lefedve.
A tészta elkészítése a szokásos módon készül. A liszt, a só, a cukor mehet egy tálba. A melegített tejet keverjük össze az élesztővel míg fel nem oldódik, majd öntsük hozzá az előző mix-hez (só, cukor, liszt). Ezután jöhet a közepébe a felvert tojás, amit lassan kell összekeverni (lehetőleg fakanállal), majd ha ez meg van, akkor tegyük hozzá a tejet, a vajat és keverjük amíg sima tésztát nem kapunk, és az összedolgozás. Ha ezzel meg vagyunk hagyjuk kelni a tésztát 1-2 órát.
Amikor duplájára dagadt, tegyük lisztezett felületre, nyújtsuk ki, majd téglalapokat vágjuk belőle. Ebben kerül a krém (ízlés szerint, általában 1 evőkanállal szokás), majd jön az feltekercselés úgy, hogy a széleit behajtogatjuk, hogy a krém ne az olajba kerüljön..A kész darabkákat még fél órán át pihentessük, aztán jöhet a sütés aranybarnára. A lecsöpögést követően forgassuk meg fahéjas cukorba és már mehet is az asztalra. Jó étvágyat hozzá!

Katalónia érdekes hagyománya: a tojások tánca

Minden évben az Úrnapján lehet látni ezt a különlegesen aranyos szokást ott, ahol vannak szökőkutak. A l’ou com balla, avagy a tojások tánca egy többszáz éves hagyomány Katalóniában, amelynek eredete ugyan nem tisztázott, de jó régre nyúlik vissza. Leggyakoribb értelmezése szerint a tojás a Szent Testet, a víz pedig Krisztus vérét jeleníti meg, más értelmezése szerint a tavasz teljességének ábrázolására utalnak, mivel mind a tojás, mind a víz, és a virágbőség a termékenységet és a megújulást hivatottak szimbolizálni. De vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy a Montcada utcai nemesek figyelmének lekötésére született született, miközben a húsvéti menet vonulására vártak..
A hagyomány eredetét a barcelonai Katedrálishoz kötik, ám egyes források szerint Olaszországban látta ezt egy dominikánus szerzetes, aki aztán elvitte magával Barcelonába, ahol gyorsan szimpatikussá vált, és 1440-től kezdődően évről-évre a Chorpus Christihez tartozik.
Nem csoda egyébként, hogy népszerű lett, ugyanis igen érdekes látni, amikor a virágokkal feldíszített szökőkutakba egy tojást helyeznek a feltörő vízre, amely aztán mást sem csinál, csak táncol. A vízsugárban táncoló tojás mellett gyümölcsökkel és virággal is szokták díszíteni a szökőkutat, ez pedig a napsütésben igazi látványosság, amit – főleg a gyerekek – hosszú ideig tudnak élvezni.
Kedves anekdota is kapcsolódik a l’ou com balla-hoz. Valamikor a XVI. században egy feljegyzés született, ami sérelmezte, hogy a hosszú körmenet után a fiatalok megették a tojást, amit az ünnepségre tettek ki, és a virágokat is mind elvitték. Ez ugyan vicces lehetett a maga nemében, ám ma már aligha tenne bárki is ilyet, a táncoló tojások látványa éppen elég mindenkinek, különösen a mindenre fogékony gyerekeknek.
Akik csütörtöktől Barcelonában vannak azok biztosan megnézhetik a Katedrálison kívül az el Jardins de Rubió i Lluch, a la Capitania General de Barcelona, ​​al Jardi del Museu Marítim, en els jardins del Taller Escola Sant Camil, al Palau del Lloctinent, al Museu Monestir de Pedralbes, a la Parròquia Major de Santa Anna, al Jardí Interior del Carrer Elisabets, a la Parròquia de la Puríssima Concepció o al Centre Cívic Can Deuen egyikén, és minden bizonnyal még sok más helyen is.

Miért hordják a katalánok a bal kezükön a jegygyűrűt?

Spanyolország legnagyobb részén a házasságban élők a jobb kezükön viselik a jegygyűrűt, a katalánok viszont ebből a szempontból is különböznek a nagy többségtől.
Történelmi emlékek szerint már a görögök és a rómaiak is a bal kezet választották a gyűrű viselésének helyéül. Eredete abból a szemléletből gyökeredzik, hogy a bal a szív oldala, s azáltal, hogy a gyűrű ide kerül szimbolizálják, hogy a szerelem a szívben rejlik. A változás Spanyolországban akkor következett be, amikor I. Kasztiliai (ismertebb nevén ‘Őrült’) Johanna házasságra lépett I. (Szép) Fülöp Habsburg főherceggel. Ezen a frigyen ugyanis szakítottak az addigi hagyományokkal, s a gyűrűt a jobb kézre húzták föl.
Ez azonban legkevésbé sem érdekelte az Aragón Korona népeit, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy továbbra is a bal kézen viselt gyűrű jelképezze a házasság szentségét, s ezen azóta sem változtattak.

VISCA EL REPÚBLICA CATALÁNA!

SOM I SEREM!