Az alábbi kulturális cikkben – cikksorozatban katalóniai, de főleg barcelonai látványosságokról, épületekről, olvashattok. A képes beszámolók segítségével bemutatom egy-egy épület, látványosság múltját, megrendelőjének élettörténetét, az épületek külső és belső művészeti értékeit, jelenlegi hasznosítását. Kellemes szórakozást, jó olvasást mindenkinek!
Casa Golferichs
A Casa Golferichs, vagy más néven ‘El Xalet’ a katalán főváros Eixample-negyedében található, amelyben jelenleg a negyed egyik kulturális központja található. Az épület a katalán „Reneszánsz” egyik meghatározó építészének, Joan Rubió i Bellvernek a munkája, amely Gran Via de les Corts Catalanes 491. szám alatt áll. 1900-01 között épült a katalán modernizmus stílusában, jelenleg műemléki védelem alatt áll. Az épület téglalap alaprajzú és három homlokzattal rendelkezik – három különböző utcára nézve (Gran Via, carrer de Viladomat, carrer Comte de Borrell). A modernista vonásokba gótikus elemek is beleszövődnek, ezt mutatják a csúcsíves ablakok. Maga az épület kőből és téglából épült, külső díszítésénél kerámiát és kovácsoltvas-rácsokat alkalmazott Joan Rubió.
A feljegyzések szerint a Casa Golferichs helyén állt a Santa Maria de Valldonzella-kolostor, amelynek alapjait I. Jaume gróf tette le 1267-ben, s arról is szólnak a korabeli feljegyzések, hogy ebben a kolostorban temették el Emberséges Mártont, az utolsó Barcelona-házból való aragóniai királyt.
A ma látható épület megrendelője Macari Golferichs i Losada volt, aki vagyonát útépítésből, fakereskedelemből szerezte. 1900-01 között folyt az építkezés, amiért 1901-ben a Városi Tanács nagydíjjal tüntette ki Rubiót. Macari és családja 1936-ig laktak a házban, amikor a polgárháború elején milicisták elkobozták, majd a polgárháborút követően a dominikánusok tulajdonába került, akik a belsejét nagy mértékben átalakították. Az 1960-as évek végén magántulajdonba került, s új tulajdonosa úgy döntött, hogy lerombolja, s helyére modern lakóházat húzna fel. 1972-ben a házat eladták a Núñez y Navarro cégnek – igen, a Barça későbbi elnökének a cége volt ez -, aki ugyancsak a lebontást preferálta, azonban a műemlékvédők ill. az utca lakói ezt sikeresen megakadályozták. 1984-ben végül Barcelona város tulajdonába került, kívül és belül is felújították, s 1989-ben itt nyílt meg a ‘Carles Pi í Sunyer Alapítvány’.
Jelenleg kortárs művészeti, fényképészeti kiállítások, koncertek, közösségi események, konferenciák helyszínéül szolgál a kívülről nagyon impozáns épület.
Palau Baró de Quadras
Egy modernista palota az Avinguda Diagonal 373. szám alatt Barcelona Eixample-negyedében. Az épületet Josep Puig i Cadafalch tervei alapján építették 1904 és 1906 között. Jelenleg a ‘Ramon Llull Intézet’ működik a falai között.
A carrer de Rosselló és a Diagonal között álló épület egy keskeny földterületen került felépítésre, s két homlokzattal rendelkezik. Az Avinguda Diagonal felőli homlokzat a lenyűgözőbb, hiszen egy zseniálisan megépített, gótikus stílusú erkélye van, amelyet Alfons Juyol és Eusebi Arnau kézművesek faragtak ki kőből. A carrer de Rosselló felé néző homlokzaton virágmotívumok csodálhatók meg vízszintesen a három erkély mentén, s függőlegesen a négy emelet magasságában.
Az épületnek egy bejárata van, amelyet kifinomultan díszített lépcsősor, a tetőablakban látható díszített üvegablak és római mozaikpadló tesz még dekoratívabbá, belülről. A földszinti ajtó és ablakok díszített vasrácsát Manuel Ballarín i Lancuentra készítette, mind a Diagonal, mind pedig a carrer de Rosselló felé néző oldalon. Az Av. Diagonal felé néző termek a tágasabbak, ahol nagyobb létszámú rendezvények megtartására nyílik lehetőség. A termek belső díszítettségét emelik a színes kerámiával megkomponált virágmotívumos kőboltívek, ill. a gótikus stílusú szobrocskák.
A carrer de Rosselló felőli szobákat magánhasználatra tervezték, részletes virágstukkó-motívumokkal díszítették a belső falakat. Az itt található oszlopok ión stílusban díszelegnek, melyeket virág- és növényi motívumok borítanak. Fontos kiemelni a kerámiapadlózat finom kialakítását, ill. a keményfa-burkolatok rendkívül kifinomult megmunkáltságát.
Casa de la Lactància
Ismert épület Barcelona, Eixample-negyedében, a Gran Via de les Corts Catalanes 475-477. szám alatt, amelyet Pere Falqés híres katalán építész tervei alapján kezdtek el építeni 1908-ban, azonban a munkálatokat később Antoni de Falguera i Sevilla irányította, így az ő nevéhez kötik az épületet. A modernista stílusú épület építési munkálatait 1913-ban fejezték be.
Az épület homlokzata a Gran Via utcára néz, innen van a bejárata is, viszont az épület átnyúlik a carrer Calabria utcára. A téglalap alakú épülethez hátul kert is tartozik, külső és belső megjelenésében is impozáns. Az épület homlokzata gótikus jegyeket visel magát, vízszintes és függőleges tengelyében is szabályos képet mutat. A főbejárat mellett jobbról és balról is két-két négyszögletes ablak található, miközben a főbejárat oszlopgerendákra ill. süllyesztett kőívre támaszkodik. Az épület középső harmadát kék üvegkerámiával vonták be, s az itt található ablakokon kovácsoltvas-rácsokat helyeztek el. A főbejárat felett háromosztatú, ívelt ablak található, amelyet négy fiatal nőt ábrázoló kőfaragványok díszítenek. Az ablak és a kőfaragvány Eusebi Arnau munkája. A homlokzatot egy érdekes kompozíció zárja le legfelül: a kőfaragvány közepén álló koronás hölgy Barcelona városát szimbolizálja, míg a két oldalán álló két-két szoptató nőalak az örökkévalóságot, a város folyamatos megújulását, gyarapodását. Ezt is Eusebi Arnau készítette, s a szoptató hölgyek után kapta az épület a nevét, hiszen „lactáncia” magyarul „szoptatás”-t jelent.
Az épület belsejébe érve az előcsarnok és a központi terem az, amelyek leginkább megőrizték eredeti kialakításukat. Az előcsarnok egy kis, négyszögletes tér, ahonnan a nagy területű központi terembe léphetünk üvegajtón keresztül. A központi csarnokból lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. A falakat geometriai formákat ábrázoló, kerámiacsempékből kirakott formák díszítik. A központi terem kétszintes magasságú, és padlózatát Lluís Brú mozaikmunkája díszíti. A falakat pasztellszínek uralják, geometriai mintákkal, ill. körbe babérkoszorú-dekorációval.
Az épület 1913-ban készült el, és ekkor a város tulajdonában volt, amelyben hátrányos helyzetű családok gyermekeit támogattak, s helyeztek el szociális védelem céljából. 1968-ban komoly belső átalakításon ment keresztül. Jelenleg az épület magántulajdonban van.
Casa Thomas
Modernista épület Barcelonában a carrer de Mallorca 293. szám alatt, amelyet a híres katalán építész, Luís Doménech i Montaner tervei alapján építettek 1895-98 között. A homlokzat neogótikus stílusjegyeket visel magán. Az épület eredetileg egyemeletes volt, amelynek földszintjén egy litográfiai műhely működött, míg az első emeleten élt a tulajdonos a családjával. 1912-ben húzták fel rá a többi három emeletet Francesc Guardia i Vila építész tervei alapján. Az építész tiszteletben tartotta Doménech i Montaner elképzeléseit, így hasonló stílusban építette meg az újabb emeleteket. Ezt támasztja alá, hogy a legfelső, ötödik emelet oszlopsora nagy mértékben hasonlít az első emelet oszlopaira.
Az épület fogadószintjének belseje gazdagon díszített növényi mintázatú elemekkel, míg a külső megjelenését emeli a kovácsoltvas-ajtó. Belépve a fogadószintbe, az elemeltekre vivő lépcsősort is kovácsoltvas-korlát követi végig. 1980-ban Cristian Cirici i Alomar tervei alapján felújították, amiért megkapta a Restaurálás Nemzeti Nagydíját.
Casa Elizalde
Impozáns épület Barcelona Eixample-negyedében, a carrer de Valencia 302. szám alatt. Az épületet 1888-ban építették Emilí Sala i Cortés tervei alapján, majd 1981-ben restaurálták Jaume Santmartí és Josep Bosch tervei szerint. A ház a nevét az Elizalde-családról, a második tulajdonosáról kapta, akik 1895-ben vásárolták azt meg Francesc Jaurés i Sagristától. Jaures 1881-ben vette meg a telket, amin 1888-ban felépült az épület Emilí Sala irányításával. Jaurés azonban 1895-ben elhunyt, s ezután került az unokaöccse, Arturo Elizalde Rouvier (1871. Matanzas, Kuba – 1925. Párizs) és családjának a tulajdonába. Elizalde kiemelkedő mérnök volt, aki testvérével és egyik mérnöktársával 1908-ban megalapította a „Sociedad Mercantil JM Vallet i Cía” társaságot, amelynek keretében csakhamar megindult az autógyártás, Elizalde tervei és konstrukciója alapján. Az 1910-es évek végére az általa gyártott automibilok egész Spanyolországban megjelentek, így 1925-ös halálakor egy jól működő autóipari vállalatot hagyott fiára, Antonio Elizalde i Biada számára. Antonio idején a gyár átállt repülőgép-hajtóművek kizárólagos gyártására. Az épület maga egészen 1964-ig volt az Elizalde-család tulajdonában. Jelenleg kultúrális központ működik az épület falai között.
Az impozáns épület mediterrán stílusban, az eklektika jegyeit magán hordozva épült 1888-ban, a ház belsejét egy hatalmas, téglalap alakú terasz uralja. A ház klasszikus állapotban épült, kívülről növénymintázat díszíti, amelyek azonban aszimmetrikusak. A bejárat az épület jobb szélén helyezkedik el, és belül teljesen a hátsó udvarig vezet. Maga a ház fogadószintre és két emeltre oszlik.
A belső teret a korabeli, gazdag családok által megrendelt kívánalmak szerint alakították ki. A fogadószinten vannak a kiszolgáló egységek, itt kerültek kialakításra a háziszolgák szobái, míg a másik két emeletet a családtagok hálószobái uralják. Ez az elosztás azonban megváltozott, amikor az Elizalde-család lett a tulajdonos, hiszen a belső tereket ők nagyban átépítették, „megreformálták”. Növelték a hálószobák számát, és a főhomlokzat is átépítésre került. A galéria padlózatát csempékkel rakták ki, az emeltre vivő lépcsőket faragott fakorlátokkal díszítették. A párkányok, az erkélyek és az ablakok díszítését Magi Agué tervei alapján készítették el.
Palau Macaya
Az art noveau stílusban épült ház Barcelonában a passeig de Sant Joan 108. szám alatt, amely ‘Casa Macaya’ néven is ismert, és Josep Puig i Cadafalch tervei szerint épült 1901-ben. 1976-ban nemzeti örökségvédelmi oltalom alá helyezték, s a mosernizmus egyik legcsodálatosabb épülete ez. A homlokzatot fehér stukkók és kőfaragványok díszítik, emellett az erkélyeken ill. az ablakokon található kovácsoltvas-rácsok emelik a homlokzat szépségét. Az épület belseje is nagyon gazdagon díszített, amely ma is megtekinthető, mint ahogy a felsőbb emeletekre vivő lépcsősorok ill. a belső udvar is. Josep Puig mellett a díszítések Eusebi Arnau és Alfons Juyol szobrászok, ill. Manuel Ballarín kovácsoltvas-elemek kiemelkedő mesterének keze munkáját dícsérik, ill. a belső metszeteket Joan Paradise alkotta meg.
Az épület fogadószintből, egy félalagsorból, két emeletből és egy beépített tetőtérből áll. Az épület két szélén díszes torony található. Az ajtó- és ablaknyílások nagyban hasonlítanak a ‘Casa Amatller’ megjelenésére:a fogadószinten és a tetőtérben félöríves galéria csodálható meg, míg az aszimmetrikusan elhelyezkedő ablakokat kovácsoltvas-rácsok díszítik. A szobrászat remekműveit Eusebi Arnau készítette, emellett a tornyok, a balkonrészek és a nyílások feletti díszítő elemek is az ő remekművei. A belső terasz is a ‘Casa Amatller’ mintáját követi, bár itt a dekorációs elemek az arab művészetből kapták az ihletet. Érdekesség, hogy kétosztatú főbejárati ajtó bal oldali oszlopán található kerékpározó alak, nem más mint Josep Puig i Cadafalch, aki rendszerint biciklizve járt a „munkába”.
A ‘Palau Macayát’ 1898-ban Roman Macaya i Gibert rendelte meg Cadafalch-tól, amelyet aztán 1901-ben fejezett be, nem sokkal a ‘Casa Amatller’ elkészülte után. 1924-ben Cadafalch elkészítette a ház átalakítási terveit, de ezeket nem hajtották aztán végre. A polgárháborút követően a Caixa Bank tulajdonába került, később a Tudományos Múzeum székhelye lett, majd 1979-től A ‘La Caixa Alapítvány’ székhelyeként működik, és ingyenesen látogatható. 1995-ben kisebb felújításokat végeztek rajta, megtartva Cadafalch elképzeléseit és iránymutatásait.
Casa Roviralta
A Casa Roviralta, vagy más néven ‘Frare Blanc’ modernista épület Barcelona, Sant Gervasi-la Bonanova negyedében, az Avinguda Tibidabo 31. szám alatt. Az épület mai formájában Joan Rubió i Bellver katalán építész tervei alapján került átépítésre 1913-14 között, az alapépületet 1903 előtt húzták a dominikánus szerzetesek megrendelésére. A ‘Frare Blanc’ elnevezés a dominikánus rendre utal, akik 1903 előtt birtokolták az ott található parasztházat. Teodor Roviralta 1903-ban vásárolta meg tőlük, s ezt követően kezdődött el az átépítése Rubió tervei alapján. Az épület a XX. század elején működő ‘Tibidabo Anonim Társaság’ egyik kulcsépülete, amelynek részvényesei a helyben élő jómódú, gazdag kereskedők, gyárosok voltak, mint pl. Salvador Andreu, Ròmul Bosch i Alsina, Romá Macayá és Roviralta. Teodor Roviralta Indiában szerezte a vagyonát, kereskedelmi tevékenységből.
A ‘Casa Roviralta’ egy önálló parasztház volt, amint említettem, amit aztán 1903-13 között építettek át Rubió tervei alapján. 1903-ig laktak itt a dominikánusok, amikor Teodor Roviralta megszerezte. A régi parasztház átépítése egy évtizedet vett igénybe: az új épület megtartotta a régi parasztház alaprajzát, eredeti szerkezetét, de újfajta anyagokat felhasználva, a külső megjelenése teljesen megváltozott.
Az épület öt szintből áll: földszint, 3 emelet és a beépített tetőtér. Az épület téglalap-alaprajzú, alapvetően téglából készült, külső díszítésében fafaragványokat és kerámialapokat vettek igénybe. A földszint és a felette található két emelet az épület egészén végig halad, a harmadik emelet csupán a toronyépületben került kialakításra. A homlokzat nagy részét fehérre meszelték, leglátványosabb része a külsőnek a párkányzat, ami az egész épületen körbefut, amelyet fából faragtak. Az épületben jelenleg étterem és szálloda működik, s a belső tereknél is igyekeztek megtartani az eredeti, Rubió által kialakított tereket. Ugyancsak érdemes megfigyelni az üvegablakok körül, téglából kialakított párkányzatot ill. „keretet”, valamint a téglából kirakott falazattal határolt tornácot. A zöldre festett stelázsik pedig tovább emelik az ablakok által biztosított látványt.
A főbejáraton belépve érünk a fogadótérbe, ahonnan lépcső indul a felső emeletekre, a földszinten pedig különféle szalonok kerültek kialakításra – ezekben jelenleg a szálloda étterme és kiszolgáló helyiségei kaptak helyet. A belső tereket természetes fény világítja meg, amely a festett és nagy területű üvegablakokon szűrődik az épületbe. Az emeletekre vivő lépcsőt fából faragott korlát kíséri végig, ami nagyban emeli a belső tér meghittségét, melegségét. A konyha a földszinten van, ami eléggé reprezentatív megjelenésű: hatalmas fakemence uralja a teret, ami ma is működik. Egy éjszaka, egy felnőtt részére, vacsorával és másnapi reggelivel 82 ezer forintba kerül.
Casa Fajol
A Casa Fajol vagy más néven ‘Casa de la Papallona’ egy modernista épület Barcelonában, a Plaça d’Espanya közelében, a carrer de Llança 20. szám alatt. A XX. század első évtizedében kezdték el építeni Josep Graner i Prat (1844-1930. Cassarres) építész tervei alapján, és 1912-ben készült el, s adták át. Maga az épület nem különösebben rendelkezik kiemelkedő építészeti megoldásokkal, ami mégis híressé és látványossá emelte, az a homlokzatot, a tetőtér magasságában lezáró hatalmas polikrómia: ez egy nagy pillangót szimbolizál, kiterjesztett szárnyakkal, változatos színű kerámiadarabokból kirakva. A „pillangó” egy különleges, akkoriban újdonságnak számító technológiával, készült. Ez a ‘trencadis’ nevet viseli, amely a modernizmusban, elsődlegesen a katalán modernizmusban vált uralkodóvá.
A trencadis lényege, hogy kis méretű csempe-, kerámiadarabokat használnak fel, amelyet habarccsal erősítenek a felülethez. Ezt a technológiát először Barcelonában, az Avinguda de Pedralbes sugárúton álló Güell-birtok bejáratánál. Ez csodálható meg a Güell-park főbejáratával szemben álló sárkánynál, a terasz mentén végigfutó padozat díszítésénél, vagy a Sagrada Familia-bazilika tornyain, de a Casa Milá tetőzetén is. Gaudí mellett nagy szeretettel alkalmazta ezt a technikát Josep Maria Jujol modernista katalán építész (1879-1949) is. A ‘trencadis’ születése Gaudíhoz köthető, aki az anekdota szerint egy Lluís Bru i Salelles (1868-1952) szobrász-fazekasmesternél tett látogatása során találta ki, hogy az összetört, így használhatatlan kerámia- és csempedarabokat nem kell a szemétbe hajítani, hanem díszítőelemként fel is lehet használni.