Az alábbi kulturális írásban olyan barcelonai épületekről, látványosságokról olvashattok, láthattok képeket, amelyek egykoron a város büszkeségei, társadalmi életének központjai voltak, mára azonban eltűntek, a rombolás, a pusztítás, az átépítés áldozataivá váltak. Az írás egy kicsit visszarepít az időben, a XIX. század utolsó harmadába ill. a XX. század közepéig terjedő időszakba. Gyertek, barangoljatok velem, és gyönyörködjetek a katalán művészet eltűnt csodáiban! A fenti képen a Palau Pérez Samanillo látható 1925-ös állapotában.

Frontó Condal (1896-1924)

1896-ban ‘La Mercé’ napján nyitotta meg kapuit a „Fronto Condal”, amely Barcelona egyik első ‘sportcsarnoka’ volt, amelyben – javarészt – bikaviadalokat tartottak, de ezenkívül egyéb sporteseményeknek is helyszínt adott. A 6000 fő befogadására képes építményt Francesc Rogent építész (1861-1898) tervezte, s építették a tervei alapján. A carrer de Rosselló és a carrer de Balmes sarkán álló monumentális építményen belül a pálya 68 méter hosszú volt, a nézők a két hosszanti oldalon, négy emelet magasságban foglalhattak helyet. Efölött voltak az ablakok, amelyek a létesítmény belső, természetes megvilágítását biztosították. Az épületen belül hatalmas kert, asztalok, kávézók, társalgók lettek kialakítva, amelyek a látogatók szórakozását voltak hívatva tökéletesíteni.
A homokkal felszórt pályán bikaviadalok, ókori görög és római kort megelevenítő harcok, csatajelenetek zajlottak, ill. az ún. baszk labdajátékot űzték nagyszámú közönség előtt.
1924. április 2-án adta hírül a Mundo Deportivo, hogy az épület lebontásra kerül. Ekkor a jezsuiták kezébe került, manapság pedig a ‘Pompeu Fabra Egyetem’ épülete áll a helyén.

Palau Pérez Samanillo

Az épület, amelyet eredeti formájában már csak régi felvételekről, fotográfiákról ismerhetünk az Avinguda Diagonal és a carrer de Balmés kereszteződésének a sarkán áll. A Palau Pérez Samanillo 1910-ben épült Josep Hervás Arizmendi építész tervei alapján, Luis Pérez Samanillo megbízásából. Az új épület 1911-ben elnyerte a barcelonai önkormányzat nagydíját, mint az 1910-es év legpompásabb épülete. A Palau Samanillo neogótikus stílusban épült a katalán modernizmus utolsó éveiben. A megrendelő, Luis Pérez Samanillo egy fülöp-szigeteki származású, gazdag katalán bankár, pénzügyes ember volt, hatalmas vagyonnal.
Az épület oldalán még ma is látható az a bronz emlékplakett, amely bizonyítja az 1911-ben elnyert városi nagydíjat. Ezt a bronzplakettet Bonaventura Bassegoda tervezte, aki ugyancsak a korszak egyik ismert építésze, tervezője volt.
A Palau Samanillo 1936-ig állt teljes pompájában, ahogyan 1910-ben megépült. Ekkor tört ki a polgárháború, amely komoly károkat okozott az épületben: anarchista felkelők súlyosan megrongálták a palota carrer de Balmésre néző homlokzatát. Majd a polgárháború végén két meghatározó átalakítást hajtottak rajta végre, ami alapjaiban megváltoztatta, elcsúfította az impozáns épületet. Az Avinguda Diagonal felőli bejáratnál felszámolták az impozáns kertet, s beépítették azt. Másrészt pedig a carrer de Balmés felőli oldalán a palotának a jobb részét elbontották, és egy lakóépületet húztak fel a helyére. Gyakorlatilag a Palau Samanillót „félbevágták”: a Balmés felőli palotarészletet megfelezték, ezzel súlyos károkat okoztak az épületben. (lásd a képen: a piros vonaltól jobbra található rész ma már nem látható, 1925.)
A polgárháború után, 1947-ben az épület az arisztokratákat tömörítő ‘Lovas Kör’ tulajdonába került, s került történelmi védettség égisze alá. Az 1970-es években, a földszinten éttermet alakítottak ki: először a ‘Saint Cyre’, majd a ‘Papillon’ étterem állt itt, majd 1976-ban nyílt meg a ‘Crazy Horse’-show étterem.

Velódrome de Les Armes (1907-09)

A ‘Velódrome Bonanova’ bezárása (1893-1906; ez volt egyben az FC Barcelona labdarúgó-csapatának is az első otthona) után ez lett az a hely Barcelonában, ahol a kerékpársport szerelmesei hódolhattak kedvenc sportáguknak, még hogyha rövid ideig is. A carrer d’Aragó és a carrer de Muntaner kereszteződésében felépített pályát 1907-ben nyitották meg, de építésének szükségességét már 1903-ban is felvetették. A kerékpár szerelmesei ugyanis nem tudtak hol sportolni, így folyamatosan ezzel ostromolták a város vezetését, akik ugyancsak hajlottak a kérésre, hiszen sportpálya hiányában a kerékpárosok a Parc de la Ciutadellában hódoltak szenvedélyüknek, ami nem volt egy jó megoldás a parkban sétálók és a kerékpárosok számára sem.
1906 nyarán aztán a Velódrome de Las Arenas mellett (ami a bikaviadalok helyszíne volt), alakították ki a kerékpár-pályát, ami azonban nem sokáig, csupán 1909-ig volt a sportolók otthona. Az új pálya, a ‘Parc de Sports’ területén nyílt meg 1909-ben, amely a carrer de Muntany utcában helyezkedett el.

Umbracle de la Font Gat (1928-1960-as évekig)

„Baixant de la Font del Gat” – kezdődik egy híres, kedvelt katalán dalocska, amely annyit tesz magyarul: „Jön a víz a macskás szökőkútból”. Ebből ered egy népszerű épület neve, amely a Parc de Montjuic területén állt, s 1928-ban húzták fel a II. barcelonai Világkiállítás megnyitására. A ‘Laribal-kert’ (Jardins de Laribar) egy boltíves pálma- és növényház, amelynek egyik oldalán állt az épület, aminek oldalfalát díszítette a ‘La Font del Gat’. Az épületet egy virágos kert vette körül, amelyet Jean-Claude Nicolás Forestier (1861-1930) tájépítész tervezett és az elképzelései szerint valósult meg 1928 végére. A pálmaház közepén egy kis tavacska volt, míg a másik, hosszanti oldala ugyancsak egy épülethez kapcsolódott, amelynek oldalfalán egy elfátyolozott, meztelen női testet ábrázoló szobor volt megtalálható.

Az épületet, amelynek oldalát a ‘macskás szökőkút’ díszítette Nicolau María Rubio i Tuduri (1891-1981) tervezte, a pálmaházzal együtt. A boltíveket oszlopok tartották, amelyek a két, hosszanti épület falához simultak; így olyan érzése volt az embernek, ha belépett a pálmaházba, mintha egy oszlopcsarnokban lépkedne.
A szobor, amely a szökőkúttal átellenben áll ‘La Marinada’ néven volt ismert, s amelyet egy ismert katalán szobrász és festő, Antoni Alsína i Amils (1864-1948) készített. A szobor eredetileg a Plaça de Catalunyán álló fundáció d’Olot épületében állt, majd 1929. elején került át a pálmaházba. Ennek alapvető oka a korszak prűdségében keresendő, hiszen egy meztelen női testet ábrázol, s a korszak morális normáinak – úgymond – nem felelt meg.
Sajnos, maga a két épület és a pálmaház ma már nem látható, mert az 1960-as években tűzvész martalékává vált. Az oszlopcsarnok maradt meg, amelyet az 1980-as években restauráltak, s ma is megcsodálható.

Az alábbi videóban pedig meghallgathatjátok a katalán gyermekdalt, zenés feldolgozásban:

Monument al Soldat del Poble (1937. 03. 14)

1937. március 14-én a „Nép katonájának” szobra emelkedett a magasba a Plaça de Catalunyán, amely a köztársaságpártiak harcát szimbolizálta a francóista hadsereg ellenében.
A szobor kb. 12 méter magas volt, és Miquel Paredes szobrász munkája volt, aki több társával – Adolf Armengol, Josep Alumá és Marcel·lí Porta – együtt hozta létre ezt a műalkotást. A szobor nagyrészt gipszkartonból készült, s a téren való felállításában Joaquím Bartoli színpadi rendező is részt vett. A szobor egy köztársasági milícia tagjának alakját ábrázolta, nyugalmi helyzetben, kezében egy bayonettel ellátott fegyvert tartva.
A szobor ünnepélyes átadására 1937. március 14-én került sor, amelyen részt vett Lluís Companys katalán elnök is, és a ‘Victoria Hotel’ (ennek helyén ma az El Corte Inglés áll) oldalán felállított tribünről üdvözölte a szoboravatón megjelent katalánokat. A háttérben a ‘Hotel Colón’ erkélyeit a PSUC, az UGT ill. a szovjet vezetők (Lenin és Sztálin) képei díszítették.
A ‘Monument al Soldat del Poble’ nem volt hosszú életű, csupán néhány hónapot élt meg a katalán főváros központi terén. A háború egyre hosszabb lett, s az idő előrehaladtával a végkifejlet is egyértelművé kezdett válni: a fasiszta-francóista csapatok – az olasz és a német fasiszta állam erős támogatásával – felülkerekedett a köztársaságpárti haderőkön.

Maison Dorée Café&Restaurant – a Plaça de Catalunya és carrer de Rivadaneyra sarkán (1903-1918)

1903. 09. 15-én a Michel és Charles Pompidor testvérpár megnyitották éttermüket a Plaça de Catalunya és a Rivadaneyra utca sarkán, amivel a párizsi és a francia gasztronómiai ízek véglegesen megérkeztek Barcelonába. A francia alapítók célja a francia ízek megerősítése volt Barcelonában, ami a barcelonai lakosság, polgárság körében nagyon pozitív fogadtatásban részesült. Főképp a katalán felső- és középső középosztály, a helyi gazdasági élet főszereplői, színészek, művészek, értelmiségiek kedvelt találkozóhelyévé vált rövid idő alatt.
Az étterem épületét a Pompidor-testvérek már 1897-ben megvásárolták, ahol addig egy ismert kávézó és csokoládéüzlet, a ‘La mallorquina’ működött (1892-1897). Pár évvel később, amikor felmérték, hogy egy új üzletnek jó esélyei lennének, megvásárolták a Rivadaneyra utcában működő fémáru-üzlet helyiségét is, s a kettőt egybenyitva, alakították ki a ‘Maison Dorée’ kétszintes helyiségét.
Az új étterem és kávézó belsőépítészetileg pazar, és sok esetben túlságosan is csicsás, túldíszített volt, amely August Font i Gumá (1859-1922) belsőépítész keze munkáját dícséri, s munkájával 1904-ben a barcelonai tanács második díját nyerte el. A helyiségek három szintet foglaltak el: az alagsorból, az utca szintjéből és az első emeletből.

Az utca szintjére a Plaça de Catalunyára nyíló bejáraton át lehetett ki- és belépni. Itt volt megtalálható az étterem, és egy nagyobb ‘bálterem’, amelyben bankettek, fogadások megrendezésére nyílt lehetőség 300 fő részére, a la carte ételekkel. Az ún. ‘báltermet’ a carrer de Rivadaneyra felől is meg lehetett közelíteni. A földszinti éttermet és ‘báltermet’ művészien megmunkált oszlopok tartották és díszítették, emellett öntöttvas és virágos motívumok, aranyszínű kagylók és díszített mennyezeti lámpatestek emelték a vendégek komfortérzetét. A bútorokat közvetlenül Párizsból hozták. A belső étterem falain Antoni Ferrater, Joaquim Vancells, Rius, Urgell és Gual képei díszítették, míg a kávézó rész falait Alexandre de Riquer festményi dobták fel. A földszinti rész fénypontját két, ún. „elnöki lakosztály” tette teljessé.
A felső emelet két részre, két nagyobb helyiségre oszlott. Az egyikben privát étkezőket alakítottak ki zongorával, pihenőszobákkal és pár luxuslakosztállyal. A másik helyiség egy 150 főt befogadni képes étkező volt, nagy terasszal és egyéb szolgáltatásokkal megspékelve, pl. WC-vel, hölgyek öltözködésére alkalmas kis pipereszobákkal ill. dohányzószobával.
Az alagsorban voltak a kiszolgáló helyiségek: a konyha, a pince, a kamra, a hűtőhelyiségek, az alkalmazottak öltözőhelyisége.
A ‘Maison Dorée’ olyan hatást honosított meg Barcelonában, s hozott be Párizsból, amit addig a katalán felső tízezer tagjai nem nagyon ismertek és érzékeltek. Ilyen volt a kályhákon elkészített borpárlatok, az ételkülönlegességek, a töltött kacsa, a luxus evőeszközök, hímzett asztalterítők, díszített edények. A pincéreknek és a női alkalmazottaknak nagyon szigorú szabályoknak kellett megfelelniük, figyelembe véve a magasfokú higiénia alapvetéseit, a bajusz és a gumisarok tilalmát a pincérek számára.
A ‘Maison Dorée’-ben rendszeresek voltak a bálok, a társasági összejövetelek, az arisztokrácia bankettjei, irodalmi és művészeti estek, táncmulatságok. A kávéházban rendszeres vendégek voltak a katalán és barcelonai közélet korabeli vezetői, akik sokszor komoly vitákat folytattak egymással. Sűrűn látott vendég volt Juli Marial, Ramón Turró, Pere Rahola és a későbbi katalán elnök, Francesc Maciá is. Kiemelkedő esemény volt 1907. október 2-án megtartott Katalán Szolidaritási bankett, amelyen a nacionalista képviselők és szenátorok tettek hitet a katalán nemzet jogai, függetlensége mellett. Ugyancsak emlékezetes eseményre került sor 1909. május 23-án, amikor a kor egyik legnagyobb katalán írója, Ángel Guimerá munkássága, közéleti nagysága előtt tisztelegtek, a nagy író részvételével.

A luxusétterem végét az I. világháború vége hozta el, némileg váratlanul. 1918. június 15-én zárta be kapuit a ‘Maison Dorée’. A helyiségeket a Banca Arnus vette meg, később a ‘Banco Central’ tulajdonába került, most pedig az ‘El Corte Inglés’ raktárai vannak a helyén.

Grand Hotel Colón

Amikor a XX. század első felének impozáns szállodájáról írunk, s beszélünk, két ‘Hotel Colónt’ kell bemutatni, ill. két jól elkülöníthető szakaszra kell bontani annak történetét.
Elődjéről is ejtsünk egy kevéske szót. 1897 és 1902 között a helyén a ‘Gran Café Restaurant Colón’ állt, amelyet Francesc Rogent tervei alapján, Artur Vilaseca támogatásával építettek fel, és főleg modernista stílusjegyeket viselt magán. Az elegáns kávézó- és vendéglőben közel 1500 ember kiszolgálására volt lehetőség, egy időben. A földszinten volt a kávézó, a biliárdterem, és egy hatalmas bálterem, ahol több száz fő részvételével lehetett különféle eseményeket, estélyeket, bálokat rendezni.
Az emeleten, ahol 27 biliárdasztal volt, az egész épülethosszban erkély húzódott végig, ahonnan csodás kilátás nyílt a Plaça Catalunyára. A terem a ‘Salón de Billares Tresillo’ nevet kapta meg.

A kávézó hivatalos megnyitására 1897. május 26-án került sor, és csakhamar nagy népszerűségre tett szert. Egyre többen kereszék fel, a társasági élet egyik ütőere lett, ami maga után vonta, hogy a helyén egy többféle igényt is kielégítő épület, a ‘Hotel Colón’ megnyissa kapuit.

I. Hotel Colón – 1902-1916.

1902. október 20-án a „Grand Hotel Colón” megnyitotta kapuit a Plaça de Catalunyán a városba érkező vendégek és turisták számára. Az impozáns épület Barcelona fő tere és a Passeig de Grácia sarkán állt (szemben a Casa Pascual i Pons épületével), amely a korábbi, hasonló nevű kávéház (‘Gran Café Restaurant Colón’, 1897-1902) helyébe lépett. A modernista stílusjegyeket magán hordozó épület terveit Andreu Audet készítette, s egy földszinti fogadószintből és két emeletből állt. A homlokzaton, amely megtartotta a régi kávézó külső megjelenését, a nagy méretű ablakokkal együtt, egy szép és látványos kupolát emeltek, ami a tér és a Pg. de Grácia sarkán lévő részen emelkedett a magasba.
A szálloda 60 szobával és saját autószervizzel rendelkezett. Az 1910-es évek elejére a hotel kezdte kinőni magát, köszönhetően a magas kényelmi és kiszolgálási színvonalnak köszönhetően, amely arra sarkallta a szálloda tulajdonosát, hogy bővítse a létesítményt. Tehát, 1916 végén megkezdődtek az átépítési munkálatok, amikor a kupolát elbontották, az épületre még egy emeletet húztak fel, és a sarkon lévő részen új kupolával tették még díszesebbé a ‘Hotel Colón II’-t.

II. Hotel Colón – 1918-1941.

Két éves átmeneti időszak után, 1918-ban újra megnyitotta a kapuit a szálloda. A kibővített hotel két emeletes magasságú lett, a fogadószint mellett. Az új szállodában 200 szobát alakítottak ki, s – a korszakban egyedülálló módon – mindegyik szobához saját fürdőszoba is tartozott. A munkálatok 1916-ban kezdődtek Ramón Pou i Ríu tulajdonos megbízásából, s az átépítés Enríc Sagnier híres katalán építész (1858-1931) tervei és felügyelete alatt zajlottak. A felújítás alatt a szálloda nem zárt be, azt két szakaszban végezték el, azzal a céllal, hogy fenntartsák a szállodai szolgáltatásokat addig is. Az első fázis az épület egyik felét érintette, míg a második szakasz a másik részt, amely 1919-ben fejeződött be véglegesen. A ‘Hotel Colón’ külső megjelenésében az addigi modernista jegyek helyett, a noucentisme stílusjegyeket vette fel. Ez teljességgel érthető volt, hiszen Sagnier ennek a stílusnak az egyik legnagyobb alakja volt egész Spanyolországban.
A ‘Hotel Colón’ terasza, amely a homlokzat teljes hosszában végig futott, igazi kuriózum és látványosság volt a korszakban. Az 1920-as évek Barcelonájának egyik legélénkebb színfoltja volt. 1924. november 14-én a szállodában indult útjára a spanyolországi „EAJ-1 Radio Barcelona” adása, amelynek műsorszóró terme a kupola belsejében volt. Egy évig működött itt a rádióadó, amikor átköltözött a carrer de Casp utcába.

A szálloda nem maradhatott ki az 1930-as évek politikai viharaiból sem. A ‘Hotel Colón’ fontos szerepet játszott a Köztársaság történetében is, és 1936. július 18-tól menedéket adtak a köztársaságpárti, katalán vezetőknek, szervezeteknek. Itt tartották a katalán kommunisták (PSUC) és az ifjú szocialisták kongresszusát, amit hatalmas bannerek, ill. Lenin és Sztálin képmása hirdetett a szálloda Plaça de Catalunya felőli homlokzatán. Ettől kezdve Katalónia Egységes Szocialista Pártja Központi Bizottságának a székhelye lett. 1938 végétől a Nemzeti Ifjúság Házaként funkcionált, de ezek már a polgárháború utolsó hónapjai voltak. 1939. január 27-én Juan Yagüe tábornok fasiszta csapatai, hosszú ostrom után bevették Barcelonát, és a Plaça Catalunyán francóista erők masíroztak náci karlendítéssel demonstrálva az új rendet.
A ‘Hotel Colón’ nem tudott ellenállni a korszellem új hangulatának, a kiépülő fasiszta rezsim nyomásának. Már puszta jelenléte is a Plaça de Catalunyán rossz emlékeket, érzéseket váltott ki a francóista rezsimből. Volt ugyan néhány kísérlet a hotel tovább élésére, hogy korábbi funkciójának megfelelően, szállodaként működjön, de ezek elhaltak. 1940 végén a ‘Banco Espanyol de Crédito’ vásárolta meg az épületet és a telket is, és 1941-ben nekiestek, hogy lebontsák a neocentista stílus egyik remekművét. Az új épület neoklasszikus stílusban épült fel, ami megfelelt a Franco-rezsim által képviselt avíttas, retrográd művészeti felfogásnak.

Pavelló d’Higiene del Port i Torre amd Rellotge (1909-1930-as évek közepe)

1909-ben a katalán kikötőt üzemeltető vállalat igazgatótanácsa elrendelte egy pavilon építését a volt szénbányához kapcsolódó (később Muelle de Sant Beltrán) területen. A létesítmény elsődleges célja az volt, hogy az ásvány- és kőrakományok ki- és berakódásával megbízott munkások számára tisztálkodási helyet biztosítson. A téglapornak, s egyéb káros anyagoknak kitett munkások itt mosdókat, tusolókat, és higiéniai blokkokat alakítottak ki, emellett angol WC-ket ill. az esetleges sérültek, balesetet szenvedett munkások gyors és szakszerű ellátását biztosító termeket hoztak létre.
Pár évvel később, a tengerhez közelebb álló épület végében egy monumentális óratornyot emeltek, szökőkúttal egybekötve, amelyet egy díszes kupola zárt le. A tornyon két órát helyeztek el, amelyek egymással 90 fokot zártak be, s az órák alatt, a szökőkút felett nőalak foglalt helyet. A szökőkútba a víz egy allegorikus halfejen keresztül jutott a kagylót formázó mosdó részbe.
A higiéniai pavilon és a szőkőkút a polgárháborúig biztosan állt és működött, amikor a falangista erőkkel szövetséges francia légierő, a kikötő egy részével, a porig bombázta. Az épület helyén ma a Plaça de les Drassanes, azaz a Drassanes tér található, egy hatalmas körforgalommal, és egy modernista művészeti alkotással.

Hotel Mont d’Or (1905-15) – Clínica Soler Roig (1915-67)

A ‘Hotel Mont d’Or’ egy modernista kastélyépület volt, amely földszintből és három emeletből állt, és a tetején egy színes kupolával zártak le. A kastély a carrer de Carrill 144. szám alatt állt, amely utca később a Via Augusta nevet kapta. A XX. század elején a Barcelonát Sarríával összekötő vasútvonal mentén feküdt az út.
A Mont d’Or-kollégiumot egy barcelonai pedagógus, Joan Palau i Vera (1875-1919) alapította, és 1905-11 között épült meg, s 1915-ig volt használatban kollégium céljából, amikor Joan Palau Terrassában telepedett le végleg, s adta el az épületet. Az iskolában, ill. a kollégiumban modern szemlélet uralkodott, a kor legújabb kutatásai alapján folyt az oktatás, így hamar komoly hírnevet szerzett magának. Joan Palaut az oktatás módszertanának úttörőjeként is számon tartották ebben az időben. Az iskola magántulajdonban állt, ahova legfőképp a barcelonai elit gyermekei nyertek felvételt. Az angol ‘New School Abbotsholem’ (Cecil Reddie) és a német ‘Deutschen Landerzie-Kungschiema (Hermann Lietz) kritériumai, módszertanai szerint folyt az oktatás. A diákokat kis csoportokba osztották, s a diákok és a tanárok is a bentlakásos kollégium lakói voltak, hogy erősítsék a közöttük lévő kölcsönös bizalmat. Emellett nagy hangsúlyt fektettek a diákok szoros kapcsolatára a természettel, számtalan tanórát a szabad ég alatt, a természetben tartottak meg. Joan Palau 1911-ben Terrassába költözött, de az oktatás még tovább folyt az ő elvei alapján, amit aztán kiegészítettek a Montessori-elvek alkalmazásával is. 1915-ben azonban már nem tudott tovább működni ez a tanintézmény az alapító távozása miatt, így más módon került hasznosításra.

Az épületet ekkor Josep Soler Roig, a híres katalán sebész és traumatológus vásárolta meg, ahol – kisebb átalakítások után – megnyitotta a saját magánklinikáját. Néhány változtatást eszközöltek az épületben, a bejáratot és a lépcsőket átépítették, hogy a betegek könnyebben használhassák. A ‘Soler Roig-klinika’ előbb az alapító, majd a fia, Josep Soler-Roig i Elizaicín (1902-99) sebész irányítása alatt állt. A polgárháborút követően a klinika épületét teljesen átépítették, így az eredeti külső megjelenése teljesen eltűnt: átépítették a homlokzatát, eltávolították róla a kupolát, a félköríves oromzatot lebontották és a faragott korlátokat is lecserélték. Az átépítés során egy újabb lakrészt építettek hozzá. A kórház egyik szobájában hunyt el 1945. november 27-én a híres festő, Josep María Sert. Ezt követően Dr. Soler-Roig a közelben (a carrer Vallmajor és a carrer de Freixa kereszteződésében) egy új klinikai tömböt építtetett (tervezője Francesc Mitjans, akinek neve a Camp Nou tervezése okán lehet ismerős), így a kórház régi épületét fokozatosan hagyták el az 1950-es évek folyamán. A régi klinika épülete az 1960-as években az enyészeté vált, 1967-ben már nem állt, ez biztosan dokumentálható.

Casa Ferrer-Vidal

Maga az épület a Passeig de Grácia 114. szám alatt áll, ma is díszíti Barcelona legszebb utcájának képét. Azonban már nem az eredeti homlokzatot csodálhatja meg az arra járó, hiszen az épület díszéül szolgáló felső homlokzatot és kupolát az 1940-es évek végén elbontották, s helyén manzárdszobákat alakítottak ki, és jóval jelentéktelenebb módon zárták le az épület tetejét.
Az épület a Jardins de Salvador Espiriu előtt, az Avinguda Diagonal kereszteződésének közvetlen közelében található. A lakóházat 1914 és 1916 között építtette Lluís Ferrer-Vidal, aki a tervekkel Eduard Ferrés építészt bízta meg. A kapubejáró felett a család címere látható, a család nevének kezdőbetűiből kirakva. Az eredetileg fogadószinttel és öt emelettel rendelkező impozáns épületet, egy nagyon díszes kupola zárta le, ami azonban a polgárháború idején lezajlott bombázások miatt, komoly károkat szenvedett el. A kupola mögött található két szoba teljesen megsemmisült, s a helyreállítás során, a kupolát eltávolították, és még egy félemeletet alakítottak ki, manzárdszobákkal. Így az épület nagy része art deco stílust képvisel, a legfelső szint és a tetőzet viszont már neoklasszicista vonásokkal készült el.
Lluís Ferrer-Vidal (1861. 11. 13. Barcelona -1936. 04. 15. Barcelona) üzletember, bankár, politikus, kereskedő és mecénás. A cortez helyettese volt, a Spanyol Királyság szenátora, a ‘La Caixa’ bank társalapítója, a Kereskedelmi Kamara elnöki tisztét is betöltötte. Az ‘Asphalt General Company & Portland’ (ASLAND) társalapítója és első igazgatója, a Katalán Munkáltatói Szervezet (Foment del Trabajo Nacional) elnöke volt 1901-05-ig. A katalán és barcelonai gazdasági élet meghatározó alakja az 1900-as évek első harmadában. Felesége Edith de Llauradó y Pla-Carreras, a Bergnes de Las Casas-család tagja, a francia királyi család rokona, a Capeting-dinasztia késői leszármazottja.
A ‘La Renaixensa’ és a ‘La Revista Regional’ katalán újságok kiadója, az ‘Unió Regionalista’ katalán párt tagja, elnöke, s képviselője a madridi parlamentben, a katalán érdekek elkötelezett híve és támogatója. Számtalan katalán művész, író, építész támogatója, mecénása volt.

Terrassa dels grans magatzens de Can Jorba (1933-1964)

A ‘Can Jorba’ egy népszerű áruház volt Barcelonában, amelyet egy spanyol vállalkozó, Pedro Jorba Gassó (1849-1927) alapított, és 1926. október 25-én nyitotta meg a kapuit. Az épület homlokzatán egy angyal állt, amely Arnau Calvet i Peyronill (1874-1956) építész tervei alapján készült, s elnyerte a Barcelona Város Tanácsának nagydíját. Az épület maga, a Can Jorba (más néven Casa Jorba) a Plaça de Catalunya közelében, a carrer de Santa Anna és az Avinguda del Portal de l’Ángel kereszteződésében állt, ill. áll ma is.
Az épületre 1932-ben újabb két emeletet húztak rá, amelyet egy hatalmas vaskupolával zártak le, s tettek monumentálisabbá. Az épület tetején 1933. április 29-én nyitották meg a ‘nagy teraszt’ (Terrassa dels grans magatzens), amely számos funkcióval rendelkezett: pihenőhelyül szolgált, éttermet alakítottak ki, pavilon állt itt, óvoda, ill. a gyermekek számára játszóteret. A teraszon számtalan művészeti és építészeti elemet építettek fel, és díszítették, azonban az idő múlásával ezek fokozatosan eltűntek.
Az egyik ilyen látványelem volt egy szökőkút, amely víz-és fényjátékkal szórakoztatta a közönséget esténként, s amelyet Carles Buïs építész tervezett, s az 1929-es világkiállításra készült el. Négy szintes volt az építmény, amelyből három alkotta a szökőkutat és a vízesést, a negyedik szint pedig egy félköríves pergola volt, amelynek teteje nagy mértékben kiemelkedett a szőkőkút-részből.
A szökőkút mellett egy nagy, négyszögletű talapzat volt, amelyen egy szoborcsoport nyugodott: ez emberek gyülekezetét ábrázolta, amely felett egy széken ülő, gyermekét karjában tartó anyát ábrázoló szobor állt (ma már csak ez a szoboregyüttes látható az egész teraszból).

A terasz másik oldalán, a Portal d’Ángel előtt egy fémszerkezetes építményt tervezett Matías Bolsera építész, amely a párizsi Eiffel-toronyra hasonlított, s ennek tetejében egy nagy fényerősségű világítótestet helyeztek el, amelynek fénye elérte az 50 km-es hatótávolságot is.
A terasz egy másik látványossága volt egy mini állatkert, néhány majommal, csimpánzzal és kisállattal.
A polgárháború káros gazdasági és társadalmi hatásait megérezte a terasz, ill. a Franco-diktatúra első éveiben is zárva maradt a terasz. Ennek ellenére az áruházak vendégköre, a tulajdonosok arra törekedtek, hogy újra megnyissa kapuit a terasz a játszótérrel és az óvodával, miközben a mini állatkertet egy akváriummal váltották fel. Végül az erőfeszítések célba értek, és 1949. június 11-én újból megnyílt a terasz, az eredeti elemek visszaállításával és helyreállításával, kivéve a mini állatkertet. Ennek helyén egy kis kiterjedésű rendezvénytermet alakítottak ki, ill. egy másik termet piperecikkek kiállítótermének rendeztek be fiatal háziasszonyok számára. A kupola alatt pedig egy kiállítóterem nyílt.
A Can Jorba nagy terasza egészen 1964-ig működött, s volt a barcelonai közélet egyik fontos központja. Ekkor végleg bezárt, s az idő előrehaladtával már csak a szoborcsoport maradt meg, s emlékeztetett az egykoron fényűző, élénk társadalmi élet központjának számító áruházra, ill. a körülötte kialakított teraszra.

1995-től az ’El Corte Inglés” nagyáruház használja, s ők is újították fel az 1990-es évek elején, kevésbé díszes formában, de a sétálóutca (Av. del Portal de l’Ángel) utcaképének megfelelően, ahhoz jól illeszkedően.

Convents dels Carmelites i Torre neomudéjar (1910-es évek – 1971.)

A XIX. század vége felé a karmelita női szerzetesrend létrehozott egy imaházat a carrer de la Canuda 14. szám alatt, közvetlenül e kolostor közelében. A rend férfi szerzeteseinek viszont az volt a célja, hogy a város másik részén egy saját kolostort alapítsanak, s építsenek fel egy rendházat. Az általuk kiválasztott terület az Avinguda Diagonal és a carrer de Roger Llúria sarkán álló üres telek volt, ahova egy templomot terveztek, mellette egy kolostorral. Az építkezés terveivel Josep Doménech i Estapá építészt bízták meg. Az alapkövet 1909. március 25-én helyezték el ünnepélyes keretek között, s közel egy esztendő múltán a kolostorépület el is készült. Ezt követően kezdték csak el a neomudéjar stílusú harangtorony építését, jóval az 1910-es évek eleje után.
A kolostorépület egy négyzet alapú épület volt, amelyet belülről finoman kidolgozott oszlopok és kerengő határolt. A kolostor belsőépítészeti munkáit Lluís Bru i Sales végezte el, aki nagyrészt színes csempéket és díszléceket alkalmazott a díszítésre. A zárda homlokzata modernista stílusú volt, amelytől nagy mértékben elkülönült a Doménech i Estapá (1858. Tarragona – 1917. Cabrera de Mar) által tervezett, neomudéjar stílusú harangtorony.

A polgárháború alatt a templom és a harangtorony is komoly károkat szenvedett a forradalmárok támadásaitól. A felkelés napján, 1936. július 19-én egy csoport katona és lovassági ezred kért és kapott menedéket a templomban a Girona felől támadó köztársaságiak támadása ellen, ami miatt tűzharc alakult ki, és a kolostor ill. a templom is komoly károkat szenvedett el.
A Franco-diktatúra idején a templomot és a kolostort is helyreállították, a karmelita kolostorban pedig filozófiai és teológiai szemináriumot tartottak, ill. bentlakásos diákotthon lett.
1971-ben Barcelona városa benyújtotta igényét a templomra, ill. annak területére, amit a karmeliták igyekeztek megakadályozni, azonban ellenkezésük nem járt sikerrel. 1971 végére a kolostort, a templomépületet és a neomudéjar tornyot is elbontották, így ezek eltűntek a barcelonai városkép palettájáról.

Xalet de César Ortembach – 1899-1962

Az Emilí Sala i Cortés (1841. Barcelona – 1920. La Garriga, Katalónia) építész által tervezett villa hosszúkás alaprajzú, szabálytalan épület, amelynek rövidebb oldala a Passeig de Grácia sugárúton fekszik, hosszabb oldala pedig a carrer de Diputació utcán, s hosszanti kiterjedése majdnem elér a Rambla Catalunyáig. Az épület alapvetően két részből áll. A ház maga a Pg. de Grácia sugárúthoz áll közelebb, míg a hozzá tartozó garázs, a két istálló, és a szabad terület a carrer de Diputación áll, a Rambla Catalunya irányába.
A villa a francia reneszánsz stílusában épült, és három szintű volt: volt egy pinceszint, a fogadószint, ill. egy emelet. A homlokzaton elegáns, szépen megmunkált, kovácsoltvas-erkélyek kerültek kialakításra, és az épületet egy kupola koronázta. A gazdasági épületek, a két istálló a ‘Casa Vidal Ribas’ (Pg. de Grácia 19. szám) mögött, ill. a carrer de Diputación álltak.
A ház tulajdonosa és építtetője César Ortembach i Janer, egy jól ismert, gazdag arisztokrata mágnás volt. A társadalmi státusza által kapta meg e keskeny területet, amelyen aztán csodálatos villát építtetett magának, ami a korszakban a társadalmi élet egyik központja is lett. A villában működtek az 1920-as években az FC Barcelona irodái, innen irányították a Klubot a vezetőség tagjai, itt lehetett jegyet vásárolni a mérkőzésekre. Ennek köszönhetően hétről-hétre hosszú sorok kígyóztak az épület előtti utcaszakaszon, mivel a Klub népszerűsége egyre nagyobb lett, s egyre többen voltak kíváncsiak a Blaugrana játékosaira. Egészen a polgárháború végéig volt itt a Barcelona központja, ekkor az irodákat átköltöztették a Passeig de Méndez Vigo sugárútra.

 

Visca Catalunya!
Catalunya lliure!