Merész, mondhatni nagyszabású célt tűztünk ki magunk elé: bemutatni Katalónia történelmét a kezdetektől napjainkig. Több ezer év fordulópontjait, meghatározó eseményeit, történéseit leírni, hogy ezáltal is jobban megértse mindenki: mit jelent a jelenkor küzdelme a szabadságért, a független Katalónia létrejöttéért. Igyekszem végigvezetni a Kedves Olvasó-Szurkolót az első lépésektől az aktuális állapotig. Biztos nem lesz tökéletes, mégis: fogadjátok sok szeretettel, és olvassátok! A bal oldali képen Pau Claris, a jobb oldalin Rafael Casanova, két katalán hazafi és szabadsághős szobra látható.

Az első részben a kezdetektől a XII. század végéig ismerhettétek meg Katalónia történelmét, a másodikban a század végétől a földrajzi felfedezések koráig.

1516. január 25-én 64 éves korában meghalt Aragóniai Ferdinánd. Az 1512-ben készített végrendelete szerint nem a kasztíliai földön nevelkedett Ferdinánd örökölte a trónt anyja, Őrült Johanna nevében, hanem annak bátyja, a még spanyolul sem beszélő Károly. Ferdinánd második felesége Germaine de Foix volt.

Amerika felfedezése (1492) után a spanyol ambíciók az Újvilágot vették célba, így a Földközi-tenger partján fekvő Katalónia veszített korábbi jelentőségéből. A madridi udvar központosítási törekvései 1640-ben, a harmincéves háború idején felkelést váltottak ki, és a francia támogatást is élvező katalán rendeknek az 1652-es békében sikerült jogaikat és függetlenségüket újfent elismertetniük. A konfliktus azonban nem oldódott meg véglegesen, sőt: a spanyol örökösödési háború (1701–1714) kitörése után már kenyértörésre került sor.

1516-1556: I. Károly (1500. Gent, Flandria – 1558. Yuste-kolostor, Spanyolország) a Habsburg-házból származó osztrák főherceg és kasztíliai királyi herceg, Szép Fülöp kasztíliai király és II. („Őrült”) Johanna kasztíliai királynő legidősebb fia, 1506-tól Burgundia hercege és a Tizenhét Tartomány (‘Zeventien Provinciën’; a Habsburg Németalföld, a mai ‘Benelux’ államokat foglalta magában) kormányzója. 1516-tól Spanyolország, Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királya, 1519-től Ausztria uralkodó főhercege és német király, valamint 1530-tól Itália királya és a Német-római birodalom császára.

Uralkodása több tekintetből is korszakhatár a középkor és az újkor között, ugyanis ő volt az utolsó császár, akit a pápa koronázott meg, és ugyancsak ő volt az utolsó uralkodó, aki a német-római császári címét megpróbálta felhasználni az európai hegemónia megszerzéséhez. Uralkodása alatt zajlott a reformáció, a lovagság utolsó felkelése, a legnagyobb német parasztháború és a mohácsi csatát követő oszmán támadássorozat. Uralkodása alatt érte el a Habsburg Birodalom a legnagyobb kiterjedését, innen eredt a mondás, hogy „birodalmában sohasem nyugszik le a Nap.”

Szép Fülöp és Őrült Johanna fia volt. Anyai nagyszülei II. Ferdinánd aragóniai király és I. Izabella kasztíliai királynő voltak, akiknek a házassága egyesítette első ízben Spanyolországot, és akik kiűzték a mórokat és a zsidókat Spanyolországból. Apai nagyszülei I. Miksa német-római császár és Burgundi Mária voltak. Nagynénje volt Aragóniai Katalin, VIII. Henrik angol király első felesége.

A flamand Gent városban született. 1517-ig nagynénje, Margit főhercegnő nevelte Mechelenben. A burgundi udvar lovagi kultúrájában nőtt föl, fiatalkorában a németalföldi kultúra volt rá hatással. Anyanyelve a francia és a flamand volt, később megtanult spanyolul és valamennyire németül is. Fiatalkorában többször ellátogatott Párizsba, amely akkor Nyugat-Európa legnagyobb városa volt. Fiatalkorában Wilhelm von Croy és Adriaan Dedel Utrecht püspöke volt a nevelője, aki elkísérte őt Spanyolországba is, majd Károly itáliai háborúi idején pápává is választatta, VI. Adorján néven. 1515-ben Károly nagykorú lett, így átvette Burgundia kormányzását.

Nagyapja 1516-os halála után Károlyra szállt a kasztíliai és aragóniai trón, amihez ekkoriban már a Nápolyi Királyság is hozzátartozott. Miután a noyoni egyezményben Károly elismertette Ferenc királlyal Burgundia és Nápoly hovatartozását, hazatért örökségét átvenni. A spanyolul nem tudó ifjú királyt ellenségesen fogadták a spanyol rendek, és ezen a helyzeten csak rontott, hogy flamand tanácsadók vették körül, köztük nevelője és atyai jóbarátja, Guillaume de Croÿ gróf. Kasztíliában csak anyja társuralkodójaként fogadták el, annak haláláig, 1555-ig, mert a hivatalos verzió szerint Johanna mentális betegségben szenvedett, és képtelen volt az önálló uralkodásra, ezért Tordesillasban a világtól elzárva tartották. Aragóniában azzal a feltétellel ismerték el királynak, hogy elfogadja az aragón törvényeket és szokásokat. Ezek közül a legfontosabb, hogy az aragón adókat nem használhatta fel külföldön. Ezért Károly ezek után főképp Kasztíliára támaszkodott. Noha Spanyolország lett a birodalmának a magja, soha nem asszimilálódott teljesen és különösen uralkodásának kezdetén idegennek tekintették. A cortes-szel (spanyol rendekkel) már 1517-ben összetűzésbe került, mikor azok követelték az adók csökkentését, és a flamand tanácsosok eltávolítását, amit Károly természetesen nem teljesített. Ezek után a gyűlés csak nagy nehézségek árán szavazta meg a pénzt 1519-ben a császárrá választása érdekében.

Habsburg V. Károly 1516-ban örökölte a spanyol trónt. 1519-ben német–római császárrá választották. Hatalmas területek ura lett (országában sosem nyugodott le a nap). A spanyol trónhoz hozzátartozott ekkoriban az Újvilág nagy része és a Nápoly-Szicíliai kettős királyság is. A spanyol uralkodó ezenkívül magánvagyonként, a spanyol koronától függetlenül rendelkezett Burgundiával és Flandriával is.

Az amerikai kontinensről befolyó nemesfém révén hatalmas vagyon halmozódott fel a kincstárban. Ennek ellenére az ország gazdaságilag az államcsőd felé haladt. A hazai áruk értéke magasabb volt, mint a más európai áruké, ami lehetetlenné tette az exportot. A posztó kivételével minden termékből, még búzából is importra volt szükség. A beáramló tömérdek nemesfém hatására a pénz igen sokat vesztett értékéből (inflálódott), ami csak felnagyította az egyébként általános európai árforradalmat. Ez még inkább sújtotta a gazdaságot. A nemesfémek egy részét tovább küldték Flandriába, ahol iparcikkeket kaptak cserébe.

Ezt sokan Károly és Fülöp uralkodói rövidlátásának és hozzá nem értésének tulajdonítják, azonban fontos körülmény, hogy Flandria és Burgundia is az ő egyik országuk volt, és mivel gazdaságilag fejlettebb volt (a legfejlettebb a világon ekkoriban), teljesen logikus lépés volt azt fejleszteni az elmaradott Spanyolországgal szemben. Emellett a befolyó nemesfémet nagyrészt felemésztette a hadsereg, és az uralkodói építkezések. Spanyolország rendelkezett a legnagyobb zsoldoshadsereggel Európában. Így politikai befolyása is igen nagy volt. Túlzás nélkül lehet álltani, hogy a világ egyik legnagyobb hatalmú uralkodója volt, ha nem a leghatalmasabb, akivel csak az oszmán Szulejmán szultán vetélkedhetett. Az ellene szerveződő koalíció, és a kor konfliktusai azonban ellehetetlenítették, és 1556-ban megfáradva mondott le trónjairól öccse és fia javára.

1556-1598: II. Fülöp (1527. Valladolid – 1598. Madrid) ragadványnevén ‘Okos’ Fülöp. A Habsburg-ház spanyol ágából származó uralkodó, születése jogán Ausztria főhercege, Kasztília, León, Aragónia, Valencia, Mallorca, Szicília, Nápoly, Navarra és Szardínia királya, Barcelona grófja. 1555-től V. Fülöp néven Burgundia hercege, Brabant, Limburg, Luxemburg, Alsó-Lotaringia hercege, Flandria, Hollandia, Zealand, Artois, Hainaut, Burgundia (Franche-Comté) grófja apja örököseként. 1554–1558-ig Anglia és Írország királya iure uxoris címet viselte a felesége, I. Mária angol királynő jogán, de sem uralkodói hatalommal, sem trónöröklési joggal nem rendelkezett, és nem is koronázták királlyá. 1555/56-ban a Habsburg Birodalom felosztása után apjától csak a spanyol és a németalföldi területeket örökölte, míg a császári koronát a nagybátyja, I. Ferdinánd kapta, amit viszont Fülöp nehezményezett. 1580-tól I. Fülöp néven mint Portugália királya anyai öröksége jogán uralkodott.

Fülöp az apjával ellentétben flegmatikus és középszerű, de kötelességtudó bürokratának bizonyult. Sokat foglalkozott okkultizmussal, erre bizonyíték a könyvtára, amely tele van ilyen könyvekkel. Rettegett a betegségektől, önbizalma ingatag volt. Görcsös megfelelni akarással vitte Kasztília ügyeit. Bigott katolikusként rendeleteivel könnyítette az inkvizíció dolgát, ezért több tízezer ember esett annak áldozatául – pedig a moriszkók (átkeresztelkedett mórok) nem voltak a török Porta szövetségesei, így az inkvizíció fölöslegesen üldözte őket.

1561-ben Madridot tette birodalma fővárosává, majd fölépíttette az Escorialt; ez a kolostorpalota sok-sok évig maradt a spanyol uralkodók lakhelye. Miután a királyi család beköltözött az Escorialba, Fülöp rendeletekkel kormányzott – valószínűleg azért, mert a fenyegetve érezte magát – kemény politikai stílusának is ez lehetett az oka. Ez az érzés nem volt alaptalan: az ismert világ fele meg akarta buktatni. A reformáció is állandó ellenfél volt. Keleten a törökök okoztak gondot, északon a németalföldi lázadók, nyugaton a perui spanyolok, akik egymással is harcoltak. Otthon az aragóniai nemesség kapálózott az abszolutizmus ellen. Belső ellenfelei ellen hatásos fegyvernek bizonyult az inkvizíció. Külső ellenfelei ellen Alba herceget és önnön féltestvérét, Don Juan de Austriát küldte, rájuk bízva a sereg és flotta vezetését. A hatalmas sereget csak erősen centralizált ország tudta eltartani. Az ország ügyeit tizenkét tanács intézte, ezek többségét területi alapon szervezte. A kivételek: a Haditanács, a Lovagrendek Tanácsa és az Államtanács; ezek Madridban székeltek.

A spanyol gazdaság egyre rosszabb helyzetbe került, ahogy a hazai termékeket kiszorították a beáramló nemesfémek és egyéb olcsó termékek. Az árak mindig magasabbak voltak a folyton emelkedő európai áraknál. A fordított merkantilista politika miatt a nemesfém kiáramlott az országból. A spanyol nemesek ehelyett protekcionizmust szerettek volna. Fülöp látványos politikájának lényegeként állandó sereget állomásoztatott mindenütt, ahová a spanyol korona hatalma elért. A birodalom hatalmas kiterjedése miatt közvetlenül vagy közvetetten érdekelt volt szinte minden konfliktusban, szinte minden háborújában részt kellett vennie. II. Fülöp idején a spanyol birodalom a világ legerősebb, leghatalmasabb monarchiája volt; európai hegemóniára (túlhatalomra) tett szert.

1598-1621: III. ‘Jámbor’ Fülöp (1578. Madrid – 1621. Madrid) spanyol király, a Habsburg-ház negyedik tagja a spanyol trónon.

Fülöp herceg közkedvelt volt kortársai körében, dinamikus, jó modorú és ígéretes, megfelelően istenfélő, aki vidám és békés természetű volt, habár gyenge felépítésű. Megítélése Károly herceg engedetlen és elmebetegségbe torkolló emlékével többnyire pozitív volt, ámbár némely vélemények szerint Fülöp kevésbé volt intelligens és politikailag hozzáértő, mint bátyja. Bár Fülöp tanult latint, franciát, portugált és csillagászatot és hozzáértő nyelvésznek bizonyult, a mai történészek azt gyanítják, hogy nevelői inkább arra összpontosítottak, hogy Fülöp elragadó, jámbor és tisztelettudó egyéniség legyen azért, hogy elrejtsék, hogy nyelvi készségein túl nem volt különösképpen művelt sem tudással megáldott. Mindezek ellenére Fülöp nem tűnt naivnak, a lányaival folytatott levelezései megmutatták előkelő, elővigyázatos vonásait tanácsaiban, hogyan bánjanak el az udvari cselszövésekkel.

Fülöp egy birodalmat örökölt, amit apja jelentősen megnövelt. A félszigeten II. Fülöp sikeresen elfoglalta Portugáliát 1580-ban, Európa szerte, a folyamatban levő holland felkelés ellenére az itáliai és a spanyolút (Németalföld és Itália közt) menti spanyol birtokok biztonságosaknak tűntek. Globálisan a kasztíliai és portugál gyarmatok egyesítése összehasonlíthatatlan kiterjedésű birodalmat alkottak a spanyol uralkodó alatt Amerikától a Fülöp-szigetekig és Indiától Afrikáig. Az uralkodónak a kihívást az jelentette, hogy birtokai különálló egységek, különféle jogi személyek voltak, amiket a spanyol korona királyi intézményei fogtak össze, és a kasztíliai nemességet használták uralkodó kasztnak. Az Ibériai-félszigeten is Fülöp a Kasztíliai, Aragóniai, Valenciai és Portugál királyságokon uralkodott, valamint Katalónia és Andalúzia autonóm tartományokon. Mind csak lazán kapcsolódtak egymáshoz a kasztíliai király, III. Fülöp személyével. Minden országrészben más adórendszer, kiváltságok, katonai rendszer működtek. Ez a gyakorlatba azt jelentette, hogy az adózás több távolabbi uradalomban alacsonyabb volt, mint Kasztíliában, másrészt a kasztíliai nemesség kiváltságos helyzete minden magasabb királyi hivatalban szintén vitás kérdés volt a kevésbé kiváltságos tartományokban.

1621-1665: Habsburg IV. ‘Nagy’ Fülöp (Valladolid, 1605. április 8. – Madrid, 1665. szeptember 17.), IV. Fülöp néven spanyol király, II. Fülöp néven portugál és algarvei király. A Habsburg-házból származó asztúriai herceg és spanyol infáns, Jámbor Fülöp spanyol király és Ausztriai Margit királyné legidősebb fiúgyermeke. Fülöp volt házának ötödik tagja a spanyol trónon, amelynek több mind negyvennégy évig, 1621-től 1665-ös haláláig tartó uralkodása a harmadik leghosszabb regnálásnak számít a spanyol történelemben.

Nagy Fülöp a művészetek nagy pártfogójaként olyan alkotók mecénása volt, mint Diego Velázquez, országa, a Spanyol Birodalom uralkodása végére 4,7 millió négyzetmérföldön terült el, ám az impériuma más tekintetben hanyatlásnak indult, melyeket nem tudott sikeresen reformálni. A javarészt az ő regnálása alatt zajló harmincéves háború, melyben a Német-római Birodalom és a Katolikus Liga oldalán harcolt, további komoly kiadásokat jelentett és elmélyítette a szomszédos Francia Királysággal fennálló konfliktushelyzetet. Továbbá az ő uralma alatt vívta ki magának függetlenségét Portugália (1640.).

1621. március 31-én apja halála után foglalta el a spanyol trónt. Uralkodása harmadik évében, 1623-ban miniszterére, Olivares hercegre bízta a kormányt, és az ő követelésére a hanyatló Spanyolország az osztrák Habsburgok oldalán részt vett a harmincéves háborúban. Népelnyomó uralma ellen több felkelés is kitört, melyek közül a portugáliai sikerrel is járt, és 1640-ben az ország függetlenségének helyreállítására vezetett. Ebbe a sorba tartozott a katalóniai felkelés és háború is, amely 1641-ben a Katalán Köztársaság kikiáltásához vezetett.

A Katalán Köztársaság időszaka – ’Guerra dels Segadors’ (1640. – 1652.)

A XVII. század első felének legjelentősebb katalán államférfija Claris volt. Pau Claris i Casademunt (1586. január 1. Barcelona – 1641. február 27. Barcelona) katalán ügyvéd, pap, a Generalitat 94. elnöke (1638. 07. 22. – 1641. 01. 26.). Az egész család barcelonai származású, évszázadok óta itt éltek. Édesapja és apai nagyapja is kiváló hírű jogászok voltak; édesanyja Peronella Casademunt. Négyen voltak testvérek, Pau volt a legfiatalabb közülük. A Claris-család Barcelona köztiszteletben álló famíliája volt, akik fontos politikai-közéleti szerepet töltöttek be a város életében. Pau Claris a barcelonai egyetemen szerzett polgár- és kánonjogi diplomát. 1604 és 1612 között végezte egyetemi tanulmányait, ezt követően pedig Urgell püspökségében lett kanonok.

Maga Pau Claris is, mint ahogyan az egész családja elkötelezett katalán nemzetiségűek voltak, akik a katalán nemzet szabadságát, önállóságát hirdették és védelmezték. 1626-ban a Katalán Parlament (‘Corts Catalanes’) tagjává választották, innentől datálható politikai pályára lépése. A katalán közéletet legjobban IV. Fülöp spanyol király elnyomó politikája uralta, aki újabb és újabb adókkal sarcolta meg a gazdag katalán tartományt, miután a madridi kincstár kiürült, s a királyi ház eladósodott. 1632-ig nem is hívták össze a katalán parlament ülését, miután az leszavazta a király adóügyi sarcait. 1632-ig rendeleti úton igyekeztek gyengíteni a katalán önállóságot a spanyol királyi szervek. A katalán mindennapokban ott volt az ellenállás, a Madrid iránti ellenszenv és ellenállás parazsa. 1636-ban a katalán egyházon belül, Pau Claris javaslatára, bevezetik hivatalos nyelvként a katalánt: ettől kezdve a prédikáció nyelve a katalán lett.

1638. július 22-én a Generalitat elnökévé választották meg Claris-t, akinek helyettesei Francesc de Tamarit és Josep Miguel Quintana voltak. A Generalitat célja a katalán függetlenség fenntartása, a madridi elnyomás elleni harc, ill. az adók csökkentése volt, amelyet IV. Fülöp rótt ki a katalán tartományra. Ez az időszak Európában a harmincéves háború (1618-1648, vallásháború) időszaka, amelyben a spanyol király a katolikus seregek egyik fő támogatója volt. Az ugyancsak katolikus francia király, XIII. Lajos azonban a protestáns erőket támogatta, így a két nagyhatalom szembekerült egymással. Majd ez folytatódott a spanyol-francia háborúval (1640-1659.), amelyet majd a Pireneusi béke zárt le; a konfliktus katalán szakasza az ’aratómunkások háborúja’ (’Guerra dels Segadors’, 1640-52.) néven vonult be a történelembe [nekik állít emléket Katalónia hivatalos Himnusza, az „Els Segadors”]. Katalónia pedig a katonai harc ütközőzónájában volt, így nem maradhatott ki a harcokból. A francia király követe, bizonyos Bernard Du Plessis-Besançon (Richelieu bíboros [Armand Du Plessis] rokona) felvette a kapcsolatot Clarisszal és a katalán parlament képviselőivel, s ‘alkut’ ajánlott: Franciaország garantálja és támogatja a katalán törekvéseket, amennyiben ők a francia király oldalán harcolnak IV. Fülöp és kegyence, Olivares hercege csapatai ellen. Az egyezség megköttetett: a katalán erők a francia király oldalára helyezkedtek. 1640. novemberben Katalóniában kikiáltották a Köztársaságot, amelynek első elnökévé Pau Claris-t választották meg. IV. Fülöp ezt nem nézhette el, így katonai támadást indított Katalónia ellen. Kezdetben a spanyol erők voltak fölényben, győzelmek mentén haladtak Barcelona felé, ekkor azonban megérkeztek a Francia Királyság seregei, és az 1641. január 26-i Montjuic-i csatában legyőzték a madridi erőket, akik így kénytelen voltak visszavonulni, s vesztesen “elkullogni” Katalóniából.

A győzelmet követően azonban Pau Claris súlyosan megbetegedett, és 1641. február 27-én hajnalban elhunyt. Claris már jó egy éve betegséggel küszködött, azonban hirtelen halála találgatásokra, ill. mérgezésre adtak okot. Ezt táplálta Roger de Bossost, d’Espenan bárójának levele, amelyet Bernard Du Plessis-Besançonnak írt. A Sant Joan de Jerusalem-templom családi kriptájában helyezték örök nyugalomra, amit azonban az 1888-as világkiállítás idejére lebontottak.

Az önálló Katalán Köztársaságot az 1652-es spanyol támadás számolta fel, amelynek keretében IV. Fülöp erői elfoglalták Barcelonát. A katalán-francia erők vereséget szenvedtek, s a franciák visszaszorultak a Pireneusok északi oldalára. Ezzel együtt is XIV. Lajos francia király került erőfölényben, a háborús kiadásoktól fokozatosan megroppanó Spanyol Királysággal szemben, s végül a spanyol-francia háború XIV. Lajos csapatainak a győzelmével ért véget, amit az 1659. november 7-én, a Fácán-szigeten aláírt Pireneusi béke is szentesített. A béke Katalóniára is hatással volt, hiszen végleg elveszítette a Rousilloni Grófságot, Vallespir, Conflent, Capcir vidékét, és Cerdanya Grófság 33 faluját (Alta Cerdanyá), amelyek a X. század végétől Katalónia részét képezték. Ezek a mai napig Franciaország részét képezik, de megmaradt a katalán öntudat, sok helyütt beszélik a katalán nyelvet is, a katalán hagyományokat és ünnepeket követik.

Köztudott, hogy a Habsburgok előszeretettel vették el a rokonaikat, hogy az évszázados dinasztia vagyona érintetlen maradjon. Ennek azonban súlyos következménye volt, például az, hogy a II. Károly beteges és impotens volt.

1665-1700: II. Károly, ragadványnevén ’Babonás’ Károly (spanyolul: Carlos el Hechizado; Madrid, 1661. november 6. – Madrid, 1700. november 1.) a Habsburg-ház utolsó uralkodója a spanyol történelemben.

II. Károly 1661. november 6-án született Madridban IV. Fülöp spanyol király és második felesége, az osztrák ágból való Habsburg Mária Anna ötödik gyermekeként. 1665-re apjának négy törvényes fiúgyermeke halt meg, melynek következtében, mint a Habsburg-ház spanyol ágának egyetlen törvényes férfi tagja, apja halála után, 1665. szeptember 17-én ő foglalta el a trónt.
A Habsburgok között gyakori belterjes (másod- és harmad-unokatestvérek közötti) házasságok miatt fizikailag és mentálisan rokkant, örökletes betegségekben szenvedő, nem uralkodásra termett férfi volt. Helyette 1665-től 1696-ig anyja, az osztrák ágból való Habsburg Mária Anna, (közben 1677–79 között a „puccsal” hatalomra került féltestvére, Don Juan José de Austria herceg) kormányzott, majd az özvegy anyakirályné–régens halála után, 1696-ban Károly kegyencei vették át a kormányt, legfőképp Luis Fernández de Portocarrero bíboros, Toledó érseke. Uralkodása alatt Spanyolország gazdasági és hatalmi helyzete rohamosan hanyatlott. Az 1678-as nijmegeni béke értelmében Spanyolország lemondott Spanyol-Németalföld egy részéről és a burgundi grófságról.
1679. november 19-én feleségül vette I. Fülöp orléans-i herceg leányát, Mária Lujza orléans-i hercegnőt (1662–1689), majd az ő halála után, 1690. május 14-én Valladolidban Fülöp Vilmos pfalzi választófejedelem leányával, Mária Anna pfalz-neuburgi hercegnővel (1667–1740) kötött házasságot, azonban mindkét házassága gyermektelen maradt.

A spanyol trónra a Habsburg-ház és a Bourbon-ház is pályázott. II. Károly 1698-ban a Wittelsbach-házból való József Ferdinánd bajor herceget (1692–1699), II. Miksa választófejedelem fiát, IV. Fülöp dédunokáját – Nagy-Britannia és a Holland Tartományok támogatásával – Asztúria hercegévé emelte, és kinevezte saját utódává. Ő azonban 1699-ben váratlanul meghalt.

II. Károly ezután féltestvérének, Mária Terézia infánsnőnek és XIV. Lajos francia királynak az unokáját, Anjou Fülöpöt nevezte ki örökösének, majd nem sokkal később, 1700. november 1-jén meghalt. Halálát követően kirobbant a spanyol örökösödési háború, amelynek eredményeképpen a spanyol trón a Bourbon-házra szállt.

1711-ben, teljesen váratlanul és fiú utód nélkül, meghalt I. Ferenc osztrák császár, így Károly megörökölte a bécsi trónt, és ezáltal egy kézbe került volna a spanyol és az osztrák örökség, ami Ausztria szövetségeseinek nem tetszett. Az angolok és a hollandok 1713-ban békét kötöttek a franciákkal, elismerve V. Fülöpöt Spanyolország királyának, amibe a következő évben Ausztria is beleegyezett. A francia születésű új uralkodó kemény kézzel látott neki a centralizált királyi hatalom kiépítésének, az „áruló” tartományok megbüntetésének, ami Katalónia számára katasztrófával ért fel – 1714-ben megszűnt a sok évszázados függetlenség és autonómia.

A katalán Szeptember 11. – Barcelona ostroma (1713. július 25. – 1714. szeptember 14.)

Barcelona ostroma a spanyol örökösödési háborút (1701-1713) követő megtorló, elnyomó harca volt Bourbon V. Fülöpnek, az osztrák Károly főherceget, Nagy-Britanniát és a Holland Köztársaságot (ún. ‘Nagy Szövetség’) támogató Barcelona és Katalónia ellen.

A spanyol örökösödési háború korai szakaszában Barcelonában, Katalónia fővárosában megjelent Károly főherceg (I. Lipót osztrák császár másodszülött fia), akinek a flottája 1705. augusztus 22-én horgonyzott le a város kikötőjében. A flottáról a Károlyt támogató erők partra szálltak, és elfoglalták a várost biztonságáért felelős Montjuïc-erődöt, és október 9-én bevették az egész várost. Ezt követően az Aragón Királyság rendjei elfogadták III. Károly királyságát és igényét a trónra, s ezt kérte a Katalán Parlamenttől is.

Mivel azonban a Spanyol Királyság trónjáért folytatott háborút Bourbon Fülöp nyerte, és Katalónia a másik aspiránst, Károlyt, így 1713 után megindult a harc Barcelonáért. Addig ugyanis Fülöp hadserege nem volt elég erős ahhoz, hogy megpróbálja visszafoglalni a várost, ill. Katalóniát. Másrészt pedig, az utrechti béke, amelyet az 1713. április 11-én írtak alá, biztosította Katalónia és Mallorca törvényi és jogi függetlenségét, amire Nagy-Britannia és Hollandia katonailag vállalt kezességet. Ez április és július között működött is, amikor is Nagy-Britannia és Hollandia kivonta katonáit Katalóniából. 1713. július 9-én a Katalán Generalitat úgy döntött, hogy akár háború árán is megvédelmezik a Katalán Alkotmányt, amit Bourbon Fülöp mindenáron fel kívánt számolni.

Előzmények:
1. Nagy-Britannia és a Holland Köztársaság, ill. Bourbon Fülöp között 1713. április 11-én jött létre a háborút lezáró Utrechti béke;
2. Ausztria és Fülöp között 1714. március 7-én jött létre a Rastatti béke, amiben a Habsburgok elismerték Bourbon Fülöpöt Spanyolország törvényes királyának;
3. a Német-római Birodalom és a Spanyol Királyság között 1714. szeptember 7-én írták alá a Badeni békét, amivel minden nemzetközi jogi akadály elhárult Bourbon Fülöp spanyol királysága elöl;
4. az Utrechti béke XIII. cikkelye rendelkezik Katalóniáról. Ebben Bourbon Fülöp kötelességet vállal arra, hogy minden harcoló katalán katona, polgár számára teljeskörű amnesztiát biztosít. Katalónia számára biztosítja ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat, amelyeket a Kasztíliai Királyság többi lakója is élvez – a dolog „szépséghibája”, hogy Katalónia polgárai sokkal nagyobb szabadsággal és autonómiával rendelkeztek, mint a kasztíliai országrészek lakói, intézményrendszerei. A cikkely – de facto – hatályon kívül helyezte Katalónia alkotmányát, amint azt korábban Bourbon Fülöp megtette Aragóniával és Valenciával is.

Az alábbiakban olvasható a XIII. cikkely pontos, eredeti szövege magyarul:

XIII. § „Mivel Nagy-Britannia királynője végig komoly nyomást gyakorolt a Katalán Fejedelemség polgáraira, ragaszkodva ahhoz, hogy a háború a teljes és örök felejtés homályába vesszen, és élvezzék a függetlenséget területeik és értékeik kizárólagos uradalma felett, elvárta, hogy lemondjanak ősi kiváltságaikról. A katolikus király [azaz Bourbon V. Fülöp – szerk.], hogy megfeleljen a brit királynő rájuk kirótt szankcióinak, ezután jóváhagyta és biztosította Katalónia lakóinak nem csak a kívánt amnesztiát és a vagyonuk, ill. területeik feletti kizárólagos hatalmat, de biztosította a kiváltságokat, melyek megilletik Kasztília lakóit, akik minden spanyol közül a katolikus király leghűbb követői. Kiváltságaikat tehát tovább élvezhették, vagy élvezhetik majd ezután is.”

Miután 1713 nyarán a brit és császári seregek a béke előírásainak megfelelően távoztak Barcelonából, V. Fülöp megkezdte a város ostromát. 1713. július 25-én a Bourbon-erők ostrom alá vették Barcelonát, amelyet Restaino Cantelmo-Stuart, Popoli hercege irányított. Eleinte azonban a támadó erők tüzérsége meglehetősen gyenge volt, így várakozniuk kellett, mire a Berwick hercege által vezetett, közel 20 ezer fős erősítés megérkezett Barcelona alá. 1714. április-májusban érkezett meg az erősítés, addig állóháború uralta az ostromot. A katalánok komoly erőfeszítéseket tettek az ostrom elhárítására. A város és az erőd védelmét Rafael Casanova Comes (a ‘La Coronela’, a városi milícia főparancsnoka, majd Barcelona polgármestere [‘Canseller el Cap’, 1713.11.17. – 1714.09.11.]; 1660. Moiá – 1743.05.02. Sant Boi de Llobregat) és Antoni de Villarroel y Pelaez (1656. december 4. Barcelona – 1726. La Coruña) szervezték meg. A támadó erők létszáma meghaladta a 40 ezret, a védőké alig érte el az ötezer főt, de azok nagyobb része is inkább képzetlen városlakó volt, semmint felkészült katona.

1714. augusztus 30-én lépték át a város határát a támadó erők, és szeptember 11-én foglalták el az erődöt is a Bourbon-hadsereg katonái. Szeptember 11-én hajnali fél 5-kor omlottak le az erőd falai, Casanova is megsérült a harcokban. A nap folyamán az utcákon még folytatódtak a harcok, amelyben Antoni de Villarroel, a katalán hadsereg parancsnoka is megsérült, estére azonban a város felett már a spanyol királyi zászló lobogott. Ennek hatására Barcelona polgári vezetői úgy döntöttek, hogy feladják a harcot, s megkezdik a tárgyalásokat a kapitulációról. Azonban a tárgyalásokat másnapra halasztotta V. Fülöp, mivel az addig rendelkezésre álló időt arra akarta kihasználni, hogy az ellenálló város lakóit megbüntesse, azonban Berwick hercege ezt figyelmen kívül hagyta, s még aznap este hivatalosan megkötötte a fegyverszünetet Barcelona város polgári vezetőivel. Ebben kezességet vállalt, hogy a város polgári lakosságának semmiféle bántódása nem esik, megtorlásra nem kell számítani. A harcokban mintegy 10 ezer katalán esett el, akik a hazájukat, városukat, annak szabadságát védelmezték.

A vereség a Katalán Hercegség, az önálló katalán államiság politikai egységként való végét jelentette, hiszen az önálló alkotmányt, törvényeket, intézményrendszert az elnyomó Bourbon-uralom eltörölte, felszámolta. A bevonulás után V. Fülöp azonnal életbe léptette már korábban kiadott rendeleteit, amelyek megszüntették a katalán autonómiát, eltörölték a több évszázados múltra visszatekintő katalán intézményeket, és még a katalán nyelv használatát is megtiltották. A katalán intézményrendszert kasztíliai és az ország más részéből származó emberekkel, vezetőkkel töltötték fel, hogy a spanyol abszolutista monarchia kiépítését semmi se akadályozza Katalóniában. A XIX. század vége óta ezen a napon a Katalán Nemzeti Napot, az ún. ‘Diadát’ ünneplik, s emlékeznek a katalán mártírokra, hősökre és a spanyol elnyomás kezdetének szomorú pillanatára.

Katalónia helyzetét a Spanyol Királyságon belül a Bourbon V. Fülöp által 1716. január 16-án kiadott ún. ‘Decrets de Nova Planta’ rendezte. A rendeleteket előbb Aragóniára és Valenciára vonatkozóan adta ki, majd Mallorcára, s a végén következett a Katalóniára vonatkozó rendeletegyüttes, amelynek lényege: Katalónia függetlenségének, szabadságának totális felszámolása, a katalán nép elnyomásának törvénybe iktatása, a teljes jogfosztottság, a nyelvi és jogi megsemmisítés volt. Lássuk, milyen lényegi pontokat tartalmaztak a dekrétumok.
1. felszámolta a Katalán Parlamentet (‘Corts Generals de Catalunya’) és a „Százak Tanácsát” („Consell de Cent”), amelyek addig, évszázadokon át irányították Katalóniát, törvényeket hoztak, rendeleteket léptettek életbe;
2. felszámolta a katalán katonai vezetést, az önálló hadsereget;
3. megszüntette Katalónia hagyományos területi egységeit /comarqués-eket/, helyére 12 ‘corregimiento’-t nevezett ki – ezek élén állt a ‘corregidores’, akiket a király személyesen nevezett ki, és katalán nemzetiségű nem lehetett;
4. megtiltotta a katalán milíciák szabad működését;
5. egységes ingatlan- és földnyilvántartást vezetett be, ami alapján beszedte a kereskedelmi-, ipari- és egyéb jellegű adókat;
6. a közigazgatás, a bíráskodás, az oktatás hivatalos nyelve a kasztíliai lett, ezzel párhuzamosan a katalán nyelv használatát megtiltotta és súlyos büntetéssel sújtotta.

A rendelet eredményeként Katalónia több évszázadra visszanyúló politikai, gazdasági, kulturális, közigazgatási rendjét felszámolta, erőnek-erejével próbálta kiirtani a katalán nyelvet és hagyományokat. A madridi abszolutizmust mindenáron igyekezett kiterjeszteni Katalóniára, Valenciára és Aragóniára is, ami többé-kevésbé sikerült is. Ezzel jött létre – gyakorlatilag – az egységesnek tekinthető spanyol Királyság, amely azonban – ismétlődően – egyre komolyabb belső ellentéteknek lett a melegágya, egymást érték a felkelések, kisebb ellenállási mozgalmak, amelyek aztán elvezettek a XIX. század második felének politikai-gazdasági-kulturális fellendüléséhez, a „katalán Renaixença”-hoz, azaz a katalán reneszánsz időszakához.

Mint a katalán történelem egyik nagy alakja, megérdemel pár gondolatot Rafael Casanova élete, nagysága és öröksége. Civilben katalán jogász, politikus, a katalán és a barcelonai közélet fontos szereplője az 1680-as évektől halála napjáig. Barcelona ostroma alatt a város polgármestere, a védelem egyik megszervezője, aki maga is megsebesült a harcok alatt, amiből felépült, de a közügyektől kénytelen volt hátrébb vonulni, de nem vissza.

1660-ban született a katalóniai Moiában, ahol 14 éves koráig élt – szülőháza jelenleg két múzeumnak ad otthont. Az egyiket Casanova emlékének szánva, a másikban pedig egy Paleontológiai-Római-kori Múzeum működik. Rafael Casanova i Solá (1625-1682) és Maria Comes i Sors (?-1684) 11 gyermekének egyike. Casanova családja jómódú, biztos egzisztenciával rendelkező középbirtokos család volt, komoly gabona- és gyapjúkereskedelmi érdekeltségekkel, komoly textilipari jelenléttel. A Casanova-család Moía köztiszteletben álló famíliája volt, Rafael Casanova a városka közéletének prominens vezetője, megbecsült tagja volt.

A fiatal Casanova 1674-ben költözött Barcelonába, ahol a helyi egyetemen jogot kezdett el tanulni, és 1678-ban végzett. 1682-ben apja, két év múlva az édesanyja is elhunyt. A családban az idősebb fiú, Francesc örökölte édesapja érdekeltségeit, de Rafael is komoly vagyont örökölt szüleitől, emellett a teljes jogú polgárjogot és mindennemű kiváltságot is.

1696-ban feleségül vette María Bosch i Barbát, a barcelonai Bosch-család leányát, akiknek komoly gyógyszeripari érdekeltségeik voltak a katalán fővárosban, ill. Sant Boi de Llobregatban. A házassági szerződéssel Rafael csak a Bosch-család vagyonának kezelője, de nem tulajdonosa, és nem is az örököse lett. Az ifjú pár Barcelonában, egy lakást bérelt a carrer de Banys Nous 16. szám alatt, aminek helyén ma egy új építésű épület áll, de 2014-ben a ház falán emléktáblát avattak a Rafael Casanova-házaspár emlékére és tiszteletére.

A családnak négy gyermeke született, akik közül csak a 2. fiú, Rafael Casanova i Bosch (1701.-1768.) érte meg a felnőttkort. Sőt, Casanova felesége 1704-ben, ikergyermekeik születésekor belehalt a szülésbe, majd pár nap múlva a két gyermek – Pau és Teresa – is életüket vesztették.

Ekkor már Barcelonában is ismert volt a kiváló jogász neve, aki kiemelkedő szervezőkészséggel és vezetői erényekkel rendelkezett. 1706. március 25-án a város vezető testületének, a „Consell de Cent”-nek (azaz a „Százak Tanácsának”) a tagjává választották, innentől kezdve pedig belecsöppent Habsburg VI. Károly és Bourbon Fülöp háborújába, a spanyol örökösödési háborúba, majd a Bourbonok támadása elleni védelmi döntésekbe. Miután Bourbon Fülöp királyságát elismerte egész Európa, az új spanyol király elérkezettnek látta az időt Barcelona elfoglalására, és Katalónia megszállására, leigázására.

Az 1714. szeptember 11-i vereséget követően visszavonult Sant Boi de Llobregatba, de a mindennapoktól nem vonult vissza. Továbbra is harcolt a katalán érdekekért, anyagilag segítette azokat, akiket a spanyol neoabszolutizmus üldözött, börtönbe vetett, vagy a legyilkoltak családtagjainak. 1736-ban kiadta a ‘Record de l’Aliança fet el Sereníssim Jordi Augusto Rey de la Gran Bretanya’ memoárt, emlékeztetőt, amelyet I. György angol királynak és a Genovai Köztársaságnak címzett, emlékeztetve őket, hogy „22 évvel korábban e két nemzet uralkodója elárulta Katalóniát, ill. az adott szavát, amit az utrechti békében megígért”. 1743. május 17-én Sant Boi de Llobregatban hunyt el.

A katalán nemzeti öntudatra ébredés időszakában, először 1863-ban vetődött fel, hogy Casanovának szobrot emeljenek, de erre csak 1888-ban került sor: ekkor a Santa Eulália-katedrális előtti téren állt a szobra, amelyen a jobb kezében a kardjára támaszkodik, bal kezében pedig Santa Eulalia-medálját tartja. A XIX. század végétől a ‘Diada’ minden napja az ő szobrának a megkoszorúzásával kezdődik. Kivételt képezett ez alól Primo de Rivera katonai diktatúrájának időszaka (1925-31), aki megtiltotta az itteni megemlékezéseket, ill. a Franco-diktatúra időszaka (1939-75), amikor is még a szobrot is elvitette a helyéről a fasiszta diktátor. A szobrot aztán 1977-ben állították fel újra, de már új helyen, ahol ma is látható, s ahol a koszorúzások ma is megtörténnek minden szeptember 11-én: a Ronda de Sant Pére sugárúton áll a carrer d’Ali Bei utca kereszteződésében.

Visca Catalunya!
Catalunya not Spain!