Merész, mondhatni nagyszabású célt tűztünk ki magunk elé: bemutatni Katalónia történelmét a kezdetektől napjainkig. Több ezer év fordulópontjait, meghatározó eseményeit, történéseit leírni, hogy ezáltal is jobban megértse mindenki: mit jelent a jelenkor küzdelme a szabadságért, a független Katalónia létrejöttéért. Igyekszem végigvezetni a Kedves Olvasó-Szurkolót az első lépésektől az aktuális állapotig. Biztos nem lesz tökéletes, mégis: fogadjátok sok szeretettel, és olvassátok! A fenti képen bal oldalt a ‘La Renaixensa’ címú újság címoldala látható, középen Jacint Verdaguer, jobb oldalt pedig Antoni Gaudí látható.
Az első részben a kezdetektől a XII. század végéig ismerhettétek meg Katalónia történelmét, a másodikban a század végétől a földrajzi felfedezések koráig, a harmadikban pedig 1516-1716-ig terjedő időszak eseményeit ismerhettétek meg.
Az újkor
A katalán nemzeti reneszánsz (’Renaixença’) a 19. század végén kezdődött, napjainkban is tart, sőt egyre erősödik. A saját nyelvvel, kultúrával, polgári jogrendszerrel, kollektív identitástudattal bíró katalánok ma állam nélküli nemzetnek érzik magukat. Minden év szeptember 11-én megemlékezést tartanak az 1713-14-es harcokban elesett védők temetője fölött létesült barcelonai téren, és függetlenségpárti tüntetések, felvonulások is zajlanak.
A XVIII. századi spanyol történelem a hanyatlás és az anarchiába sodródás története. A trónt megszerző Bourbon-dinasztia egy gazdaságilag válságok során át tengődő ország trónjára ült, amelyet ugyan megpróbáltak a Bourbon-abszolutizmus mentén kormányozni, ez azonban nem mindig járt sikerrel. A spanyol örökösödési háború végén pedig, ugyan a trónt megszerezte a francia dinasztia, ezzel együtt is azonban komoly veszteségeket – területi és gazdasági – kellett elszenvedniük. Elvesztek a Spanyol-Németalföld északi, protestáns, és egyben jóval gazdagabb tartományai, ill. az Egyesült Királyság megszerezte a Gibraltár feletti fennhatóságot, s ezzel a Földközi-tenger kapujának ellenőrzését. A Földközi-tengeri kereskedelemben már azt megelőzően is komoly brit túlsúly mutatkozott, amit csak fokozott Gibraltár megszerzése. Ezzel párhuzamosan pedig egyre szorosabb lett a Bragança-ház által uralt Portugál Királyság és Nagy-Britannia közötti gazdasági-kereskedelmi kapcsolat, ami tovább nehezítette a Spanyol Királyság anyagi helyzetét.
Ehhez járult még a spanyol monarchia belső széttagoltsága, a mély társadalmi-, kereskedelmi- és gazdasági különbségek.
1714. a ‘Nova Planta’ és V. Fülöp király
Hiába volt minden erőlködése a madridi abszolutizmusnak, Katalónia és Aragónia gazdasági fölényét nem sikerült megtörniük, még ha a törvények útján próbálkoztak is a Katalán Nemzet teljes jogfosztásával és gazdasági ellehetetlenítésével, újabb és újabb adók kivetésével. Ezzel próbálták a drasztikusan növekvő államháztartási hiányt csökkenteni, viszont csupán azt érték el, hogy az amúgyis megvetett Bourbonok népszerűsége, tovább zuhant.
Ehhez járult V. Fülöp (1700-1746-ig uralkodott) emberi gyarlósága, amit a francia udvarból hozott magával: azt gondolta, hogy ő maga is ‘Napkirály’ vagy hasonló kaliberű tehetséggel van megáldva, mint XV. Lajos francia király, és eredménnyel nem kecsegtető háborúkba kezdett, és vesztett rajta. 1718-ban második feleségének és Alberoni bíborosnak a tanácsára háborút indított az utrechti békével elvesztett Holland Tartományok visszaszerzésére, azonban ez csúfos kudarccal, és a kincstár kiürülésével végződött.
Fülöp 1724-ben lemondott a trónról legidősebb fia, Lajos infáns javára, azonban fia néhány hónap múlva fekete himlő következtében meghalt, így Fülöp 1724-ben ismét átvette az uralkodást. A Pragmatica sanctio elismerése fejében Parma és Piacenza itáliai hercegségeket kapta a bécsi udvartól 1731-ben, amelyeket Károly fiának adományozott. A lengyel örökösödési háborúban, 1735-ben a Nápolyi Királyságot és a Szicíliai Királyságot is megszerezte fiának, Károlynak.
III. Károly
A XVII. század második felében némi javulás és előrelépés következett be, miután 1759-ben III. Károly került a trónra (uralkodott 1788-ig), aki némiképp szakított elődei belpolitikájával, engedett a bigott katolicizmusból és a sehova sem vezető centralizációból. A felvilágosodás híve volt, Spanyolországban uralkodása alatt haladó miniszterei és főhivatalnokai (Aranda, Campomanes, Floridablanca) több reformot vezettek be a felvilágosult abszolutizmus szellemében. Szabadelvű tanácsadóira hallgatva, korlátozta az inkvizíciót, majd 1767-ben feloszlatta és kiűzte a jezsuita rendet.
Birodalma részt vett Franciaország oldalán a hétéves háborúban, melyben 1763-ban megszerezte az angoloktól Havannát. Ugyancsak a francia Bourbonok oldalán az amerikai függetlenségi háborúhoz is csatlakozott, melyben 1781-ben Pensacolát, majd 1784-ben az egész Floridai-félsziget feletti ellenőrzést is visszaszerezte az angoloktól.
1788. december 14-én halt meg Madridban. Legidősebb fia, IV. Károly követte a trónon. Az ő trónra kerülésével aztán az elmúlt évtizedek eredményei semmivé váltak, szerte foszlottak. 1788. december 14-én, amikor apja elhunyt, Károly már mintegy huszonkilenc éve viselte Asztúria hercegének címét. 40 éves korában, IV. Károly néven lépett a Spanyolország trónjára. Uralkodása alatt a tényleges hatalom az udvari kamarilla a feleségének, Mária Lujza királynénak, és az ő kegyencének, Manuel Godoy főminiszternek a kezében volt. A francia forradalom hatására Károly visszavonta apja reformjait, és 1793–1795 között kudarccal végződő háborút viselt a forradalmi Franciaország ellen. Országa szövetségbe kényszerült a napóleoni Franciaországgal, és részt kellett vennie annak háborúiban, emiatt teljesen elvesztette önállóságát.
Az 1807-ben kezdődött francia megszállás ellen 1808-ban népi felkelés tört ki. Ennek hatására 1808. március 17-én Károly lemondott a trónról fia, VII. Ferdinánd javára. Károly ezután feleségével, és annak szeretőjével, Manuel Godoy-jal együtt Franciaországba menekült, ahol arra kényszerítették, hogy vonja vissza a fia javára szóló lemondási nyilatkozatát, és újra mondjon le Napóleon bátyja, Joseph Bonaparte javára. A királyi családot a franciák „védőőrizetbe” vették. A Napóleonnal szembeszegült VII. Ferdinánd az ellenállás és a függetlenség szimbólumává vált, szemben apjával, IV. Károllyal, akit francia kollaboránsnak tekintettek.
A francia katonai vereségek hatására 1813 végén Napóleon császár felajánlotta a spanyol koronát VII. Ferdinándnak, aki az 1813. december 13-án megkötött valençay-i szerződésben el is fogadta azt. 1814 márciusában visszatért Madridba, alattvalóinak lelkesedése és ünneplése közepette elfoglalta apja trónját, és haláláig, 1833-ig uralkodott.
IV. Károly utolsó éveit Rómában töltötte, ott is halt meg feleségének halála után néhány nappal, 1819. január 20-án. A spanyol Bourbonok hagyományos temetkezőhelyén, a madridi San Lorenzo de El Escorial-i királyi kolostorban temették el.
VII. Ferdinánd kétszer is volt spanyol király: 1808-ban és 1813-1833 között. 1808-ban apját palotaforradalommal kényszerítette lemondásra, de Napóleon francia császár Bayonne-ba csalta, ekkor kénytelen volt visszaadni a trónt apjának, IV. Károlynak, aki viszont jogairól Napóleon javára kényszerült lemondani. Ez idő alatt Ferdinándot Napóleon Franciaországban tartotta fogságban egészen 1814-ig, csak ezután térhetett vissza Spanyolországba, trónját visszaszerezni. A spanyol alkotmány eltörlése miatt 1820-ban forradalom tört ki, mely az alkotmány újbóli életbe léptetésére kényszerítette, közben 1823-ban a Szent Szövetség által támogatott francia beavatkozás visszajuttatta hatalma teljes birtokába, erre Ferdinánd az alkotmányt újból visszavonta. Hogy a trónt lányának, II. Izabellának biztosíthassa, érvénytelenítette a száli jogon alapuló trónöröklési rendet is, ez később a karlista háborúkhoz vezetett. Spanyolország Ferdinánd uralma alatt elvesztette latin-amerikai gyarmatainak nagy részét is: Mexikót 1821-ben, ugyancsak ekkor Kolumbiát és Ecuadort, 1816-ban Argentínát, 1822-ben Perut, Paraguayt 1811-ben, 1825-ben Uruguayt és Bolíviát, 1818-ban pedig az észak-amerikai gyarmatát, Floridát is el kellett engednie, miután vereséget szenvedett az amerikai elnök, Andrew Jackson seregeitől.
A XIX. század első harmadának végére tehát azt lehet érzékelni, hogy a 200 évvel korábban virágzó Spanyol Királyság visszaszorult az Ibériai-félszigetre, előbb elvesztette gazdasági súlyát, majd kereskedelmi bevételeinek nagy részét, végül a politikai súlyát is – még Európában is. Az I. Károly (1516-1556) idején nagyhatalommá emelkedő katolikus királyság összezsugorodott, és mellékszereplővé degradálódott. Ez pedig hozzájárult az ország belső rendjének a felbomlásához, a spanyol társadalom meghasonlásához, a belső harcokhoz, amelyeknek frontvonalában maga a királyi család állt: ez az ún. „karlista háború” (1833) néven vonult be a történelembe. VII. Ferdinánd ugyanis, mivel fiú utóda nem született, így az 1830-ban kibocsátott ‘Pragmatica Sanctio’ értelmében a lányát, Izabellát jelölte ki törvényes örököséül, ezzel párhuzamosan eltörölve az öröklés rendjét biztosító „száli törvényeket”, amelyek értelmében a trónt csak fiú örökölheti. Ez a férfi pedig Károly, VII. Ferdinánd öccse lett volna, aki nem ismerte el az akkor 3 éves Izabella királynői jogait (1833-1868. trónfosztva), s magát tekintette Spanyolország törvényes uralkodójának, V. Károly néven; a követőit nevezték ‘karlistáknak’, s ebből jött az elnevezése a belső harcoknak.
Alkotmányos monarchia
A polgárháborút megelőző évszázad a spanyol történelem mozgalmas időszaka volt, számos belső konfliktussal és lázadással a reformisták és a konzervatívok között, akik a hatalomért küzdöttek. Az először az 1812-es spanyol alkotmányban megjelenő liberális tradíció a monarchiát kísérelte megszüntetni, hogy helyette egy ideológiailag jobban összeegyeztethető államot hozzon létre. Az 1812 és a polgárháború közötti évszázadban a liberalizmus reformistái megpróbálták úgy átszervezni az államot, hogy az jobban tükrözze az ország társadalmi valóságát.
A liberalizmus erősödése különösen 1868 és 1874 között volt jelentős, amikor egy népi felkelés megbuktatta II. Izabella királynőt. Utódja, I. Amadé is hasonlóan járt, amikor 1873-ban lemondott a monarchiát érő egyre nagyobb politikai nyomás miatt. Hamarosan kikiáltották az első spanyol köztársaságot, de 1874 decemberében megtörtént a Bourbon restauráció, miközben a hadsereg elfojtotta a tiltakozásokat. Habár az általános férfi választójogot bevezették 1890-ben, a választásokat a helyi főnökök uralták. A karlisták, akik az általuk V. Károly királyként elismert Károly Mária Izidor és leszármazottjainak támogatói voltak, elleneztek minden liberális lépést, miközben az anarchizmus olyan szinten népszerű lett a munkások körében, mint sehol máshol Európában.
A 20. század első két évtizedében jelentősen megnőtt a munkások száma. Az ipar nagy része a baszk és katalán területen koncentrálódott, és az itt élő népesség körében egyre nőtt az elégedetlenség, mivel úgy érezték, hogy a kormány képtelen képviselni érdekeiket. A spanyolországi szocialista párt, a Spanyol Szocialista Munkáspárt és a hozzá társult szakszervezet, a Spanyol Munkások Általános Szövetsége egyre nagyobb támogatottságot élvezett. Az antiklerikalizmus is egyre jobban erősödött, olyan emberek befolyására, mint a republikánus Reformista Párt egyik alapítója, Alejandro Lerroux, aki szerint az egyház nem volt elválasztható a spanyolok által érzett módszeres elnyomástól.
A hadsereg igyekezett elkerülni az állam szétforgácsolódását, ezért elítélte a helyi nacionalizmust. A katasztrófális Rif háború tovább fokozta az indulatokat a hadsereggel szemben, ami végül 1909-ben, a tragikus hét eseményeiben csúcsosodott ki, amikor a munkások és a hadsereg összecsaptak Barcelona utcáin. A kormány és a hadsereg ellen irányuló gyűlölet életre hívta a Munka Nemzeti Konföderációja (spanyolul: Confederación Nacional del Trabajo, CNT) nevű anarchista szakszervezetet. A Komintern 1919-es megalakulása után a kommunizmustól való félelem egyre inkább nőtt, és a kormány katonai úton fojtotta el az ideológiát. A szocialista PSOE több részre szakadt szét, és radikálisabb tagjai 1921-ben megalapították a Spanyol Kommunista Pártot.
1923-ban Miguel Primo de Rivera katonai puccsal megszerezte a hatalmat, és katonai diktátorként irányította Spanyolországot. Új politikába kezdett, például nagy lendületű közmunkaprogramokat szervezett, és megpróbálta megvédeni a mezőgazdasági-ipari monarchista koalíciót, amely az első világháború idején jött létre. A támogatottsága fokozatosan elenyészett, és 1930-ban lemondott. Ezután már nem volt jelentős igény a hatalomra kerülése előtti rendszerhez való visszatérésre, mivel a monarchia elvesztette demokratikus hitelességét a diktatúrának nyújtott korábbi támogatása miatt. Az 1931-es helyhatósági választást a nagyobb városokban az ellenzék nyerte meg, és az emberek Madrid utcáin kezdtek gyülekezni. XIII. Alfonz király (1886-1931-ig uralkodott) lemondás nélkül elhagyta az országot, nehogy ő legyen az oka egy polgárháború kitörésének, és kikiáltották a második Spanyol Köztársaságot.
Mindezen események pedig szükségesek annak megértéséhez, hogy az 1820/30-as évektől kialakuló katalán folyamatokat megértsük.
A katalán nacionalizmus történelmi gyökerei, Katalónia a ‘Renaixença’ időszakában (XIX. század közepétől – 1931-ig)
A XVIII. századi spanyol gazdaság többnyire a mezőgazdaságtól, kisebb mértékben a kereskedelemtől függött. A társadalmi struktúrák nagyrészt megrekedtek a korábbi évtizedek szintjén, mondhatni posztfeudális képet mutatott, amelyben döntő befolyása a katolikus egyháznak, a nemesség vezető rétegeinek, ill. a királyi ház tagjainak volt. Mindez erőteljesen gátolta az ipari forradalom behatolását a királyság gazdasági életébe, amelyet tovább gyengítettek a napóleoni háborúk, a francia megszállás, és az állandó harcok az 1800-as évek legelején. A politikai instabilitás egy gazdaságilag elmaradott, súlyos államháztartási hiánnyal küszködő, évszázados lemaradásban lévő államot kötött gúzsba, mindez pedig Spanyolország gazdasági, kereskedelmi, társadalmi és kulturális elszigetelődését eredményezte a korabeli Európában.
Mindez alól azonban kivételt képezett a Spanyol Királyság ÉK-i része, Katalónia, s Aragónia északi területei, ahol egy teljesen más irányú fejlődés indult meg még a napóleoni háborúk előestéjén. Mindez az 1800-as évek első évtizedeiben folytatódott, s megjelentek a katalán gazdaságban az ipari forradalom némely vívmányai. Elsősorban a mezőgazdasági termékek feldolgozásában, a textiliparban, a kézműves-iparban, a szőlő- és bortermelés területein. Mindez pedig egy új, a többi spanyol területektől láthatóan és jól megkülönböztethetően más jellegű társadalmi átalakulást eredményezett, amelynek folyományaként az 1830/40-es évekre kialakult egy nagyon jó módú polgárság, amely a vagyonát az ipari forradalom helyi, lokális vívmányainak köszönhette. S ez a jó módú polgárság más fajta hatásokra is vevő volt, és tevékenyen vett részt Barcelona és egész Katalónia kulturális, irodalmi, építészeti és közéletének a felvirágoztatásában, és bőkezűen támogatta azt a „rendszert”, amit a katalán identitás újjászületésének, a „katalán Renaixença” időszakának hív a katalán és a spanyol történelem is. A gazdasági fejlődés felvirágoztatta a katalán területeket, egyúttal pedig megteremtette az anyagi bázisát a katalán „reneszánsz” vívmányainak, amely a katalán történelem egy leglátványosabb, legerőteljesebb, s egyben legfantasztikusabb időszakának kialakulását hozta el.
Ha spanyol történészek tollából írt műveket nyitunk ki, akkor ezt a több évtizedes virágzó korszakot holmi „protonacionalista” érának mutatják be, amely gyűlölt mindent, ami spanyol, ami katolikus, ami Bourbon. Őszintén szólva, van benne igazság, de ez durva lecsupaszítása egy virágzó gazdasági-kulturális-nyelvi-művészeti korszaknak, amelynek épületeit, eredményeit, irodalmi alkotásait a mai napig láthatjuk Barcelonában, Gironában, Terrassában, vagy a katalán vidékeken járva. A XIX. század közepe Európa-szerte a nemzetiségek, a népek ún. nemzeti öntudatra ébredésének az időszaka, s nincs másképpen ez a katalán nemzet életében sem. A katalán nemzet, s annak vezetői jól látták, hogy míg Katalóniában az új ‘izmusok’ iránti vágy erős, s ennek gazdasági előnyei is vannak, a többi spanyol területen megmaradt egy ‘középkorias-feudális’ berendezkedés az egyház és a királyi ház befolyásával. S hogy magukat e visszafejlődő vidéktől elszigeteljék, a katalán nép visszatért a gyökereihez, az ősi nyelvéhez, kultúrájához, stílusához. Ugyanakkor nem hirdették Katalónia kiszakadását a Spanyol Királyságból, csupán nagyobb önállóságot, saját vezetést, autonóm bíróságokat, önrendelkezést követeltek. A gazdasági fejlődést Spanyolországon belül kívánták erősíteni, miközben politikai jogaikat kibővítik, és Madrid enged a bigott abszolutista elveken és elnyomáson. Madridban ezeket a hangokat akkor se értették meg, és nincs ez másképp a jelenben sem.
Azt is ki kell emelni, hogy a barcelonai és katalán gazdasági elit tagjai nem akarták, hogy Katalónia kiváljon Spanyolországból, mivel a katalán ipar szegmensei a többi spanyol területről származó alapanyagokat dolgozták fel, így a textilipar, a könnyűipar vagy éppen a feldolgozóipar ágazatai is. Ők azon nézeteket képviselték, hogy a katalán elit anyagi és kulturális fejlődése által igyekezzenek befolyásolni a madridi politikai döntéseket pozitív irányba, a gazdasági elválást Spanyolországtól nem támogatták. A katalán elit döntő szerepet játszott a spanyol gazdaság életben maradásában, ezt Madridban is tudták, ezzel együtt a zilált spanyol belpolitika viharaiban a katalán gazdasági élet vezetői képtelenek voltak a retrográd rezsim pillérein változtatni. Mindez pedig tovább feszítette a spanyol rendszer alapjait.
A másik oldalon kibontakozó „Renaixença” nacionalista vonulatainak anyagi támogatásával viszont hozzájárultak, nem egyszer akaratukon kívül is, a katalán nemzeti identitás megerősödéséhez, az elválás eszmerendszerének kialakulásához, amelyek aztán majd az I. világháborút követően robbanáshoz vezetnek, és a polgárháború kirobbanásához, ill. a katonai diktatúra bevezetéséhez vezetnek el.
A gazdasági-kereskedelmi-ipari elit tagjai – az alábbiakban felsorolva, a teljesség igénye nélkül – közül jó pár szereplő nevével itt az oldalon már találkozhattatok, s van köztük olyan is, aki az FC Barcelona alapításában, korai éveiben tevékeny szerepet vállalt.
Textilipar:
– Francesc Vilumara
– Avel·lí Trinxet i Casas
– Bonaventura Brutau Estop
– Josep Batlló i Casnovas
– Sant Pere Màrtir Calvet i Carbonell
– a Montal-család
Élelmiszeripar:
– Antoni Amatller i Costa: csokoládégyáros
– Pompidor-testvérek (Maison Doré Café&Restaurant tulajdonosai)
Kereskedelmi, pénzügyi szféra:
– Bartomeu Terrades i Mont
– Bartomeu Terrades i Brutau (FCB elnöke)
– Casimir Casarramona
– Eusebi Güell i Bacigalupi
– Albert Lleó i Morera
– Josep Guardiola és Roser Segimón
– Pere Milá
– Luis Pérez Samanillo
– Ramón Pou i Riu (a Hotel Colón tulaja)
– Lluís Ferrer-Vidal
– Pedro Jorba Gassó (a Can Jorba tulajdonosa)
– César Ortembach i Janer bankár, iparmágnás
A katalán nemzeti mozgalom már az 1833 és 1850 közötti időszakban irodalmi irányzatként jelentkezett. Megélénkült a katalán nyelvű színházi élet, sajtó, és sorra alakultak az egyesületek. Míg Spanyolország többi részét a régi, hagyományos életmód, az idegenkedés a felhalmozástól és a befektetéstől, illetve a hidalgók és a hadsereg világa határozta meg, addig Katalóniában az aktív polgárságnak köszönhetően kialakult egy jómódú középréteg, amelyre a munkaszeretet, a takarékosság és az egyéni erőfeszítés becsülete volt jellemző. Az öntudatra ébredés, a közös érdek, mint például a helyi ipar védelme, társadalmi réteg szerinti hovatartozástól függetlenül erősítette a helyi szolidaritást. Megjelent a nemzeti szuverenitás gondolata és a politikai önrendelkezés óhaja.
1892-ben a Katalán Unió nevű szervezet katalán parlament felállítását követelte, és ezt támogatta mind a katalán nagytőke, mind a katalán egyházi hierarchia. Alapító gyűlésén az Unió megfogalmazta a „Manresai Alapelveket”, amit a katalán regionális alkotmány alapjainak tekintettek. Az önálló parlament mellett követelték az autonóm végrehajtó szerv felállítását, a bírói jogkörrel rendelkező Katalán Audiencia visszaállítását, saját közrendet, autonóm oktatási rendszert és a katalán nyelv hivatalossá tételét. A XIX. század végén a politikai nacionalizmus mellett új életre kelt a kulturális, művészi, irodalmi vonulat is. 1906-ban létrejött a Katalán Szolidaritás nevű autonomista szervezet, amely célja: tiltakozni a katalán sajtót ért elnyomás illetve a központi állam antidemokratikus, autonómia-ellenes törvénye ellen.
Ezt az újjászületést újfent megerősítette a nemzeti büszkeségnek és öntudatnak a katalán ipar 19 –20. századi gyors növekedésével együtt járó hulláma, mivel az északkeleti régió sokkal nagyobb léptékben iparosodott, mint Spanyolország többi része. A kora újkorban Katalónia fontos gyapjútermelő és gyapjúruha-gyártó központ volt. A 19. századra a terület könnyűipara hatalmas sikerrel terjeszkedett a pamuttextil piacon is, a textilipar robbanásszerű fejlődése nyomán pedig gyárak születtek és felduzzadt a munkásosztály létszáma. Európa többi ipari körzetéhez hasonlóan ez a szakszervezetek és a radikális baloldali politika fejlődésével járt együtt, míg Spanyolország monarchista zöme inkább jobbra tolódott. 1909-ben Katalóniában fegyveres felkelés tört ki, de az vérbe fojtották.
1914-ben a négy katalán provincia spanyol parlamentbe delegált képviselőiből létrehozták a Mancomunitat de Catalunya szervet, amely bizottmányból, közgyűlésből és állandó tanácsból állt, tevékenységi köre pedig kiterjedt a közigazgatás, az oktatás és a közegészségügy egyes területeire. Első elnöke Enríc Prat de la Riba (1914-1917) volt, a második pedig a kiváló építész, Josep Puig i Cadafalch (1917-1925). A Mancomunitatnak Primo de Rivera diktatúrája vetett véget 1925-ben.
A Mancomunitatot a katalán régiók közössége hozta létre, amelyre régóta igény mutatkozott a katalán társadalomban. Bár, alapvetően adminisztratív feladatokra korlátozódott a működése, hatásköre nem haladta meg a tartományi közigazgatás feladatait, komoly politikai jelentősége volt: a spanyol állam 1914 óta először ismert el ilyen jellegű katalán intézményt. Mindkét elnöke a ‘Lliga Regionalista’ katalán párthoz kötődő személy volt, akik fontos szerepet játszottak az addigi közéletben is. Enírc Riba (1870-1971.) és Josep Puig i Cadafalch (1867. Mataró – 1956. Barcelona) is köztiszteletben álló katalán személyiség volt. Munkásságuk a Mancomunitat élén kiterjedt a katalán úthálózat, kikötők, folyószabályozási munkálatok, vasút- és telefonhálózat fejlesztési munkák irányítására, emellett az egészségügyi-, oktatási- és jótékonysági rendszer fejlesztésére.
Emellett gondot fordítottak a katalán kulturális és tudományos élet szervezett keretek között történő fejlesztésére, aminek érdekében intézményeket állítottak fel. Ilyen volt pl. az ‘Institut d’Estudis Catalans’ (a Katalán Tanulmányok Intézete), a ‘Bibliotheca de Catalunya’ (a Katalán Könyvtár), az ‘Escolá d’Industrial’ (az Ipari Iskola), és az ‘Escolá Superior de Belles Arts’ (a Magas Művészetek Kollégiuma) felállítása; vagy az ‘Escolá de Treball’ (az Ipari Kollégium) létrehozása. Riba különös indítványára felállították az ‘Escolá de l’Administració Local’-t, ahol a katalán civil szervezetek, közigazgatási szervek számára képeztek szakembereket, katalán nyelven tanítva őket.
A Mancomunitat kiemelt mérföldköve és működésének eredménye volt Pompeu Fabra i Poch (1868. Grácia, Barcelona – 1948. Prada de Conflent, Franciaország) munkásságának, és fő művének – „Diccionari General de la Llengua Catalana” (1932) – a támogatása, ill. kiadása, amelyben rendszerezte a katalán nyelv és írásrendszer nyelvi, irodalmi, helyesírási szabályait – ezzel nagy mértékben hozzájárulva a katalán nyelv fennmaradásához, fejlődéséhez és újbóli elterjedéséhez.
Spanyolország közben folyamatosan gyengült, politikai és gazdasági jelentősége erősen csökkent. Függetlenedett Kuba, Marokkó spanyol befolyás alatt lévő részén is háború tört ki, és noha a királyság az első világháborúban nem vett részt, az akkor kitörő spanyolnátha-járvány rendesen megtépázta az ország teljesítőképességét. A gazdaság egy időre megint fejlődni kezdett, de jött az 1929-es világválság, és megálljt parancsolt mindennek. A kincstár fizetésképtelenné vált, és népszerűségének zuhanása miatt a király 1930-ban menesztette Primo de Rivera diktátort. A növekvő szociális feszültségek miatt az 1931-es helyhatósági választásokat a köztársaságpártiak nyerték, kikiáltották a második köztársaságot és a király külföldre távozott, anélkül hogy lemondott volna. A katalán autonómia végül 1932-ben jött létre, de nem tartott sokáig.
‘La Vaga de la Canadenca’ – az 1919-es barcelonai sztrájk, ami megváltoztatta egész Spanyolországot
1919-et írunk, amikor XIII. Alfonz király uralkodik Madridban, totális abszolutista módon a madridi/spanyol nemességre és a retrográd, klerikális papságra támaszkodva. Tudomást sem véve arról, hogy az akkori világ ezt már réges-rég meghaladta, Katalóniában vagy 50-60 évvel korábban megindult az iparosodás, a fejlődés, amely a „Katalán Reneszánsz” („Renaixença”) néven került be a történelemkönyvekbe.
Mindez azért fontos, hogy tudjuk: Katalónia, s főleg Barcelona környéke, az egész Ibériai-félsziget legiparosodottabb, legpolgáribb, legfejlettebb része volt, köszönhetően a textiliparnak, a könnyűiparnak, a tengeri és szárazföldi kereskedelemnek, a fejlett üzleti életnek. Így a XIX. század utolsó évtizedeire átalakult a társadalom, a nagytőkés-polgári rétegek erősödtek meg, s az iparosodás magával hozta a munkásság számának, s ezzel együtt a súlyának a növekedését. Ezzel párhuzamosan pedig az 1900-as évtized végére komolyan megerősödött a szakszervezeti mozgalom is Katalóniában, Barcelonában.
A megmozdulások 1919. januárban kezdődtek Barcelonában, s a következő két hónap eseményei a ‘La Vaga de la Canadenca’ (azaz: ‘A kanadai sztrájk’) néven vonultak be a katalán és a spanyol történelemkönyvekbe. Az egész megmozdulás a „Riegos y Fuerza del Ebro” villamos-energetikai nagyvállalatból indultak ki, amely ekkor a ‘La Canadense’, torontói székhelyű, kanadai bank többségi tulajdonában volt. Innen ered a sztrájk elnevezése, a ‘La Vaga de la Canadenca’. A ‘Riegos y Fuerza’ a ‘Barcelona Traction, Light and Power Company Limited’ (Companya Limitada de Tracció, CLT) leányvállalata volt. A ‘CLT’ holding volt a felelős Barcelona város energiaellátásáért, a közüzemek és a villamos-közlekedés működtetéséért, a város közvilágításának biztosításáért, s ezáltal a legnagyobb munkaadónak is számított Barcelonában, de egész Katalóniában egyaránt. 1911. szeptember 12-én került a ‘La Canadenca’ többségi tulajdonába a holding, amelynek a ‘Riegos y Fuerza del Ebro’ továbbra is a leányvállalata maradt.
A sztrájk kiindulópontja az volt, hogy 1919. január elején a villamosipari vállalat vezetése nyolc szezonális alkalmazottjával új munkaszerződést iratott volna alá, amely szerint átveszik őket határozatlan idejű, fix munkás státuszba, ugyanakkor a bérüket csökkentették volna. A nyolc munkás azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni, s mint a CNT (Confederació Nacional del Treball, fő szakszervezet Spanyolország területén, de a legerősebbek Katalóniában voltak; ideológiájuk szerint meglehetősen erőteljes volt az anarchoszindikalizmus) szakszervezethez tartozók, hozzájuk fordultak segítségért. A CNT pedig lépett, és általános sztrájkot helyezett kilátásba, amire 1919. február 5-én került sor: pontban 12 órakor a ‘Riegos y Fuerza del Ebro’ alkalmazottai leálltak, beszüntették a munkát, s ez így ment napokon át. A villamosipari cég így komoly veszteségeket szenvedett el, aminek következtében a cég hajlandó volt engedni. A munkavállalók Katalónia polgári kormányzójához fordultak segítségért, aki azonban azt közölte velük, hogy a konfliktus már megoldódott, nincs miről beszélni. Amikor azonban a munkások visszatértek, hogy felvegyék a munkát, a vállalat vezetése ezt megtagadta, és a rendőrség segítségét kérte. A rendőrség pedig fegyveres erővel megakadályozta a sztrájkolókat, hogy belépjenek a gyár területére: lövések dördültek, összecsapás alakult ki a munkások és a rendőrök között, s jó pár ember megsérült ebben. A vállalat pedig továbbment, s úgy határoztak, hogy 140 sztrájkolót elbocsátanak, ami azonban az egész vállalaton belül ellenkezést váltott ki: február 8-án már az egész gyár területén dolgozó munkások sztrájkba léptek, de erre 10-én újabb ultimátum volt a cégvezetés válasza. A helyzet tovább eszkalálódott, amikor a gyár szakszervezeti vezetőjét meggyilkolták, s innentől kezdve a helyzet tarthatatlanná vált – s ennek hatására február 21-én a ‘CNT’ a víz-, gáz- és villamosipari vállalatok mindegyikében általános sztrájkot hirdetett.
Sztrájkoló tömeg a Plaça Catalunyán
A sztrájk 23. napján Barcelona város víz-, gáz- és villamosenergia-ellátása megbénult, minden gyárat elfoglaltak a munkások, és beszüntették a munkát. Ez maga után vonta a közlekedés, az éjszakai közvilágítás teljes leállását, s komoly anyagi veszteségeket okozott a vállalatnak s a városnak is. Az általános sztrájkra a teljesen felkészületlen, kormányzásra alkalmatlan madridi vezetés válasza a katonai erő alkalmazása volt: 4000 spanyol katonát vetettek be, több száz sztrájkoló munkavállalót őrizetbe vettek, s a Montjuic-on fekvő várbörtönbe zártak – természetesen törvénytelenül. Így próbálták megtörni a sztrájkolók tömegeit, ez azonban nem járt sikerrel. A Plaza de las Arenas-ben több, mint 3000 munkavállalót tartottak fogva 1919. március-áprilisban.
Március elején sem változott a helyzet, a nyomás ellenére a munkások nem vették fel a munkát, továbbra is komoly fennakadások voltak a közüzemek működésében Barcelonában. Ezt tetézte a villamosipari vállalat március 6-i döntése, miszerint az összes sztrájkoló alkalmazottat elbocsátják állásából, ami a valóságban azt jelentette, hogy a barcelonai munkavállalók döntő többsége került volna utcára, ami által a termelés lehetetlenné vált volna. Mivel sem a cég döntése, sem a spanyol rendőrség, majd katonaság bevetése se törte meg a munkavállalókat, a monarchia belátta, hogy nincs más út, mint tárgyalni a szakszervezettel és a munkásokkal. Minderre március második hetében került sor, amikor a kormány José Morotét nevezi ki, hogy tárgyaljon a szakszervezet vezetőjével, Salvador Seguival. A kormány akkor visszakozott, amikor a másik nagy szakszervezet, az ‘UGT’ vezetője, a népszerű szocialista vezér, Largo Caballero kijelentette: hajlandók csatlakozni a ‘CNT’-hez és országos méretű sztrájkot hirdetnek.
Március 14-én a kormányzat, a szakszervezetek és a vállalat képviselői egyezségre jutottak, amelyek azonban történelmi jelentőségűekké emelkedtek, hiszen nem csupán a barcelonai villamosipari vállalatra vonatkoztak, hanem általános érvényűek lettek. A megállapodás alapvető pontja a 8 órás munkanap elfogadása volt, s ennek hatására a munkavállalók, 44 napos sztrájk után, visszatértek a munkához, és felvették a munkát. Azonban a kormányzat a megállapodást nem teljesítette, így március 24-én újra általános sztrájk kezdődött Barcelonában és Katalóniában.
A kormány még próbált ellenállni, újra rendőri erők bevetésével, katonai megtorlással fenyegetőzött, de ezek hatástalanok maradtak: a CNT kitartott, így 1919. április 14-én a kormány elfogadta a megállapodás pontjait, azt kihirdette, majd 15-én a király aláírta.
A megállapodásban az alábbi, mérföldkőnek számító döntések születtek:
1. bevezették a 8 órás munkanapot
2. a letartóztatott munkásokat, szakszervezeti tagokat, foglyokat szabadon bocsátották
3. emelték a munkavállalók bérét
4. a szakszervezetek teljes körű jogképességgel bírtak az alkalmazottak érdekeinek képviseletére
5. az elbocsátott alkalmazottakat visszavették, minden jogkövetkezmény nélkül
6. javultak a munkások életkörülményei.
A sztrájk politikai következményei: megbukott, és lemondásra kényszerült a spanyol miniszterelnök Álvaro Figueroa y Torres a teljes kormánnyal együtt; leváltották Barcelona rendőrfőnökét és Barcelona polgári kormányzóját; távozni kényszerült a barcelonai polgármester.
