Merész, mondhatni nagyszabású célt tűztünk ki magunk elé: bemutatni Katalónia történelmét a kezdetektől napjainkig. Több ezer év fordulópontjait, meghatározó eseményeit, történéseit leírni, hogy ezáltal is jobban megértse mindenki: mit jelent a jelenkor küzdelme a szabadságért, a független Katalónia létrejöttéért. Igyekszem végigvezetni a Kedves Olvasó-Szurkolót az első lépésektől az aktuális állapotig. Biztos nem lesz tökéletes, mégis: fogadjátok sok szeretettel, és olvassátok! A fenti képen a lovas szobor Nagy Berenguert ábrázolja, a másik képen pedig IV. Berenguer látható feleségével, Petronilával.

Katalónia az ókorban és a Karolingok idején

A mai Katalónia területének egy másik, sokkal izgalmasabb szakasza kezdődött meg a római hódítással. Kr.e. 218-ban érkezett Empúriesbe Gnaeus Cornelius Scipio Calvus azzal a céllal, hogy elvágja Hannibal Barkas karthágói hadseregének utánpótlás-vonalait a II. pun háború (Kr.e. 218-201.). A háború a punok vereségével végződött, ami egyben az ibériai törzsek vereségét is jelentette, hiszen ők Hannibal hatására felkeltek a Római Birodalom ellen ezekben az években. Hannibal bukása után a római seregek komoly erőkkel érkeztek az Ibériai-félszigetre, és Kr.e. 195-re befejeződött a mai katalán területeknek a meghódítása. Innentől kezdődött el a római korszak Katalónia életében, amely az itt élő törzsek rohamos romanizálódását vonták maguk után: nagyon gyorsan asszimilálódtak, átvették a latin nyelvet és kultúrát is. A korábbi törzsi vezetők nagyon hamar felismerték a Római Birodalom erejét és nagyságát, így hamarosan már a helyi római arisztokrácia képviselőivé váltak.

A mai Katalónia a meghódítást követően létrejövő Hispania Citerior része lett (Alsó-Hispánia; Kr.e. 197-27-ig), majd Augustus császár reformját követően Hispania Tarraconensis része volt (Kr.e. 27 – Kr.u. 459-ig). Tarraconensis provincia székhelye Tarraco lett, a mai Tarragona. A római kor legfontosabb városai jelenleg is a tartomány központjait képezik: Llerda (Lleida), Dertosa (Tortosa), Gerunda (Girona), ill. Empuriæ (ma Empúries) és Barcino (Barcelona) kikötővárosok. Vespasianus császár uralkodása alatt (69-79) a terület lakói latin polgárjogot nyertek el, majd Caracalla császár 212-es Edictumával római polgárjogot nyertek Tarraconensis lakói. Maga Tarraco városának lakói azonban már Kr.e. 45-től római polgároknak számítottak.

A tartomány gazdag mezőgazdasági terület volt, főleg olívaolaj-, szőlő- és búzatermelésben számított kiemelkedő fontosságúnak a Birodalom számára. Ezért már a hódítás befejezését követően megindult az úthálózat kiépítése, s a Földközi-tenger vonalával párhuzamosan kiépült a Via Augusta is, amely a Római Birodalom egyik legfontosabb kereskedelmi útvonala lett. Az infrastruktúra fejlesztésének keretében hatalmas vízvezeték-hálózat került kiépítésre, amely a mezőgazdasági területek öntözését volt hívatott biztosítani.

A III. század közepétől a Római Birodalom komoly belső válságot élt át, amely súlyosan érintette a katalán területeket is, amelynek következtében a római villák (mezőgazdasági központok) egyre elhagyatottabbak lettek, pusztulásnak indultak. Ebből az időszakból származnak a kereszténység megjelenésének első írásos bizonyítékai is Katalónia területéről. A IV. század közepére a városi lakosság nagy része már áttért a keresztény hitre Katalóniában. Tarraconensis első keresztény közösségei a III. században jöttek létre, és írásos bizonyítékok szerint Tarraco püspökségét 259-ben alapította Szent Fructosus püspök, ill. Augurius és Eulogius diakónusok, akik ezért máglyahalállal fizettek Aemilianus kormányzó parancsára, amit Valerianus császár (253-260-ig Róma császára) rendelete alapján hajtottak végre.

A római korszak egyik leglátványosabb példája a Tarragonától 20km-re fekvő Roda de Berá településen álló Diadalív (’Triumph Arc de Berá’). A Diadalív az egykori Via Augusta mellett állt; a település neve Berá grófjaitól származik. Ez egy egynyílású diadalív, amelynek oszlopain korinthoszi oszlopfők díszelegnek. A diadalív felső része egyetlen kőből lett kifaragva, amely párkányból áll, s amelyet frízek és archeológikus formák díszítenek. Az építményhez a köveket, minden bizonnyal, egy közeli bányából szállították oda.

Az emlékmű Lucius Licinius Sura akaratának megfelelően épült Augustus császár uralkodása idején, Kr.e. 13-ban. Feltételezhetően a császár tiszteletére emelték, és Tarraco város határát jelölte meg a Pireneusok felől.

Tarraconensis egészen az V. század közepéig a császár fennhatósága alatt maradt, elkerülte a vandálok, a svábok és az alánok támadásainak rombolását, pusztítását. Ezt követően azonban nem tudtak ellenállni a népvándorlás betöréseinek, több alkalommal is zsákmányszerző betörések áldozatául estek. A régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a nagyobb városok – Barcino, Tarraco, Gerunda – kisebb területre húzódtak vissza, és a városközpontokat vastag falakkal vették körül a vándorló népek betörései ellen.

A Római Birodalom bukása után a germán törzsekhez tartozó vízigótok foglalták el a területet Athaulf király uralkodása idején, s vonták fennhatóságuk alá Tarraconensis-t. 475-ben Euric vízigót király megalapította Tolosa (ma Toulouse) városát D-Franciaországban, s vált Katalónia ennek a területnek a részévé. A VII. század közepére azonban a vízigót királyság elvesztette fennhatóságát a Pireneusoktól északra eső területek felett, és központjukat áttették Toledóba. A vízigótik uralma a VIII. század elejéig tartott, amikor dél felől megjelentek az Omajjád Birodalom arab hódítói. 714-ben az Omajjádok elérték az Ibériai-félsziget ÉK-i részét, s a feljegyzések szerint Zaragoza és Barcelona térségében több összecsapásra is sor került a vízigótok és az arabok között. 720-ban Narbonne városát elfoglalták az arabok, ezt követően a vízigót királyság, a ‘Septimania’ maradékának a bekebelezésére került sor. 721-ben egy csatában elesett az utolsó vízigót király, Ardo és négy évvel később a mórok bevették Nimes városát is. A terület feletti arab uralom azonban rövid életűnek bizonyult, ugyanis a Pireneusoktól északra felemelkedő Frank Birodalom hamar dél felé fordult, s kiterjesztette uralmát a mai Katalónia területére.

S itt pár mondattal térjünk ki a mai autonóm tartomány fővárosára, Barcelonára is. A Barcelona helyén elterülő legősibb település első lakói a kelta layetánok voltak (az ő jelenlétüket őrzi a Gótikus-negyed főutcájának a neve: Via Laietana is), akik a Tibidabo és a Mons Taber között telepedtek le. Kr.e. 218-ban a helyi monda szerint Hamilkar Barkas karthágói hadvezér alapította meg a mai helység elődjét, mely először az ibér Barcino néven tűnt fel a történelmi dokumentumokban.

Kr. e. 201-ben Scipio római hadvezér foglalta el, majd Augustus császár idején római kolónia lett – előbb Julia Faventia, később Augusta és Pia melléknevekkel. 414-ben, majd 531-ben a nyugati gótok birtokába került, és fővárosukká tették, Athaulf király székhelye volt. 716-ban a mórok al-Hurr Omajjád kalifa vezetésével elfoglalták és Badsalunának nevezték el. 801-ben ’Jámbor’ Lajos Karoling király a katalán őrgrófság fővárosává tette.

A Karolingok a VIII. század végén a hegyvidék őslakosságának támogatásával jelentek meg a félsziget ÉNY-i csücskében. A frank uralom Girona 785-ös és Barcelona 801. évi meghódításával teljesedett ki. Ugyanebben az évben ‘Jámbor’ Lajos karoling király a Katalán Őrgrófság fővárosává tette, s innentől hívták Barcelonai Őrgrófságnak a területet. A Spanyol Őrgrófságot a Karoling-uralkodóktól függő grófságok alkották, ahol a IX. század elején a frank grófokat helyi származású grófok váltották fel. A Karoling-uralkodóknak alárendelt grófságokból álló Spanyol Őrgrófság Pamplonától egész Barcelonáig terjedt, de a legnagyobb jelentőségre ezek közül a Barcelonai Grófság tett szert. 874-ben Barcelona őrgrófjai kiharcolták a terület önállóságát, s innentől kezdve folyamatos fejlődés indult meg, amivel a kora középkorra a Földközi-tenger uraivá váltak – Velence és Genova mellett a tenger vezető kereskedővárosává emelkedett.

A Barcelona grófja cím a talán gót eredetű, I. Sunifredtől, Urgell grófjától származó családban vált örökletessé, innen ered a Barcelonai Grófságban öröklés jogán uralkodott grófi háznak az elnevezése. A frankok hűbéruralma idővel névlegessé vált a grófság felett, és a 992-ben meghalt II. Borrell gróf uralkodása alatt meg is szűnt.

Magyar kalandozók Hispániában és Katalóniában

A magyar és a katalán történelem két ponton gyakorlatban is keresztezte egymást. A második alkalom 1235-ben következett el, amikor I. Jakab aragón király, Barcelona grófja feleségül vette Árpád-házi Jolánt, II. András magyar király leányát. Az első pont pedig, amikor e két nemzet találkozott egymással, a X. század közepe volt, ami mindkét rész esetében még az államiság előestéjének történése volt. A magyarság már letelepedett a Kárpát-medencében, laza törzsszövetségben élt egymással, de még tevékenyen „űzték” az addig megszokott kalandozó életmódot. Így keveredtek el a magyarok 942 nyarán egészen Hispániáig, ahonnan azonban kevés sikerrel a hátuk mögött, kénytelenek voltak távozni, miután a katalán haderők megfutamították őket.

Erről az eseményről Luidprand cremonai püspök annales-e tudósít. Antapodosis c. műve V. könyvének 19. caputjéban a magyarokra vonatkozóan a következő történetet meséli el. Magyar fordításban ez a következőképpen hangzik.

Ebben az időben Hugó király a magyarokkal békét kötött, miután 10 mérő pénzt adott nekik; őket pedig – kezeseket kapván – Itáliából kiűzte, s vezetőt adván nekik, Hispániába irányította őket. Minthogy pedig Hispániába és abba a városba, Córdovába, amelyben a ti királyotok [ti. a mór kalifa] tartózkodik, nem érkeztek meg, annak az volt az oka, hogy három napon át víztelen és szárazságtól kietlen vidéken vonultak át; s úgy gondolván, hogy ők maguk és lovaik is a szomjúságtól fognak elpusztulni, a Hugó által nekik átengedett vezetőt halálra ütlegelték, és gyorsabb iramban, mint ahogy oda elmentek, visszafordultak.

A magyar történetírás tudott ugyan erről az eseményről, azonban sokáig nem voltak kézzel fogható leírások róla. Kezdetben voltak olyan feltevések, hogy a magyarok már 924-ben megjelentek Hispániában, erről azonban nem volt írásos feljegyzés. Ebbe a homályos elképzelésbe tört utat magának a tény, miután előbb napvilágra került Luidprand latin nyelvű annales-e, ill. a legnagyobb arab történetíró, Ibn Hajján (997-1076) műve (‘A más arab szerzőktől kivonatolónak könyve’). Ezen mű Hispánia arab fennhatóság alatt álló részeinek történetét meséli el 711-976-ig; ebből az V. könyv szól Abd al-Rahman kalifáról (912-961), a legnagyobb mór uralkodóról. És ebben a részben ír a magyarok hispániai kalandozásáról, amit aztán egy másik arab histórikus műve is megerősített.

A magyar sereg 942. június 10. táján tört be a Pireneusi-félszigetre, katalán területre. Ezt a következő adatok bizonyítják. Ibn Hajján szerint Lleida város ostromához július 7-én kezdtek a magyarok, s ez nyolc napig tartott, és sikertelenül ért véget. Ezután eltávoztak és visszavonultak, miközben Ibn Yahya barbastrói kormányzót magukkal cipelték, mint foglyot. Majd július 27-én – kiváltás révén – Barbastro város ura kiszabadult a magyarok fogságából. Ez egyébként nyilvánvalóan még Hispániában katalán területen zajlott le a határon. Ez az időpont azért tekinthető hitelesnek, mert Ibn Hajján azt is közli, hogy a kormányzó összesen harminchárom napig volt a magyarok foglya. Ez azt jelenti, hogy június 25-én esett fogságba, amit viszont egy másik arab forrás határozottan igazol. Udzri, a 11. századi mór szerző, aki egyébként a korabeli teljes kútfőanyagban egyedül nevezi mágusoknak a kalandozó magyarokat, művében elmondja: Ibn Yahya kormányzót június 25-én ejtették foglyul a magyarok, akit azután egy kereskedő ezer mitkal összegnyi pénzért váltott ki a fogságából. Július 15-től tehát – négy naponként egy-egy pihenőnapot számítva – két-három pihenőnappal együtt július 27-ig mintegy tizenkét-tizenhárom nap alatt jutottak vissza a magyarok a Lleidától kb. 300 km-re fekvő északi katalán határvidékre.

Az adatok alapján arra lehet következtetni, hogy Al-Andalus felső végein, az arab határvidéken Lleida mellett más jelentősebb városok ostromlásával és kifosztásával is megpróbálkoztak a magyar kalandozók. Ha ugyanis feltételezzük, hogy június 25-én már el is távoztak Barbastro alól, és Huescához vonultak, majd onnan tértek vissza Lleidához július 7-én, akkor ezt a – mintegy 170 km-es – távolságot egy-két napi pihenő közbeiktatásával maximum hat-hét nap alatt tették meg. Ily módon július elején a hónap hetedik napjáig üresen áll legalább öt nap. Valószínűleg ezt az időt először Barbastro, azután Huesca és másik három város eredménytelen ostromával töltötték a magyar sereg katonái. E városok megtámadására röviden Ibn Hajján is utal. A sorozatos kudarcok nyilván alaposan megtépázták a magyarok harci lelkesedését. Rossz kedvük akkora volt, hogy – Liudprand tudósítása szerint – dühükben a Hugótól kapott kalauzukat a visszavonuláskor halálra korbácsolták.

Az utat társzekereik, váltólovaik és foglyaik kíséretében tették meg, hiszen érkezésükkor és visszavonulásukkor is zsákmányoltak, és foglyokat ejtettek. A latin nyelvű helyi források szerint útjuk során számos katalán helységet (falut, várost), kolostort, templomot és tanyát feldúltak és kiraboltak. Erre a zsákmányoló dúlásukra utal Ibn Hajján is: a magyarok támadása „Katalónia felől jött. Amerre csak ott elvonultak, mindenkit leigáztak.” Maqdisi arab szerző alábbi megjegyzéséből szintén ez derül ki. „A turkok [magyarok] egy lovaskülönítménye betört Andalúzia [a mór kalifátus] határvidékére, ott foglyokat ejtett, és elhajtotta a szabadon legelő jószágokat.”

A fenti adatok alapján szerintünk a nagy hispániai magyar hadjárat kb. 942. június 10. és július legvége között zajlott le, s a kalandozók július-augusztus fordulóján a korábbi útvonalon érkeztek vissza a Hispánián túli, a Pireneusoktól északra elterülő – ugyancsak katalán – vidékre, ahol a rájuk támadó egyesült katalánokkal még ütközetet kellett vívniuk, amely a magyarok súlyos vereségével végződött. Mindezek nyomán megállapítható: a hadjárat 942-ben nem egy hónapig, hanem több mint másfél hónapig tartott.

Barcelona grófjai az Urgell-házból

(801-897-ig a Karolingok kinevezettjei, 897-948-ig a Karolingok hűbéresei, 948-1162-ig a Karolingoktól függetlenedett grófok)

801-820: Berá
820-826: Rampó
826-832: Septimaniai Bernát
832-936: Toulouse-i Berengár
836-844: Septimaniai Berengár (másodszor)
844-848: I. Sunifred (I. Sunyer)
848-850: Guillem (Septimaniai Bernát fia)
850-852: Aleran
852-858: Odalric
858-864: Humfried
865-878: II. ‘Gót’ Bernát
878-897: (Szőrös) Wilfred (I. Sunifred fia, katalánul: Guifré el Pilós, ?-897.): Urgell (870-), Cerdanya (878-), Barcelona (878-), Girona (878-), Besalú (878-) és Ausóna (886-) grófja; halálakor legideősebb fia, Wilfred Borrell örökölte ezen címeket. Újjáépíttette Vic városát (Ausona megye), benépesítette azt a muszlim invázió után, helyreállította Vic püspökségét, és megalapította a Monestir de Sant María de Ripoll kolostorát, ahol halála után örök nyugalomra helyezték.

Wilfred I. Sunifred gróf (844-848) fia volt, 878-897 között Barcelona grófja, aki létrehozta a grófi cím örökletességét, hiszen előtte a Karoling-királyok nevezték ki Barcelona grófját. A fia, Wilfred Borrell minden nehézség nélkül örökölte meg az apja által birtokolt megyéket 897-ben, s őrizte meg azokat 911-es haláláig.

Számos primitív, kezdetleges feudális megye alakult ki a IX. század folyamán ‘Marca Hispanicá’-ban, ahogy ekkor a félszigetet nevezték. Ezek általánosságban kis területűek, önellátóak, és agrár jellegűek voltak, amelyek felett egy szűk katonai réteg uralkodott. A Katalóniában látható minta nagyon hasonlít a hasonló, határvidék-jellegű európai területekre, melyek a korai feudalizmus idejében elterjedtek voltak.

A hagyományok alapján Barcelona grófját a Karoling-királyok nevezték ki, így történt ez 801-ben, amikor az első gróf, bizonyos Berá elfoglalta a grófi címet. A cím ebben az időszakban nem öröklés útján ment tovább, hanem kinevezés által. Azonban a Karoling-királyok uralmának gyengülése maga után hozta a gróf státuszának erősödését, és a kinevezés vagy formalitássá degradálódott, vagy apáról-fiúra szállt. Ezzel együtt pedig Barcelona grófja egyre jobban függetlenedett a Karoling-koronától.

‘Szőrös’ Wilfred történelmi jelentősége Katalóniában abban áll, hogy az akkor létező összes megye feletti uralmat megszerezte, így a korabeli katalán területek egyeduralkodója lett, ergo: először egyesítette a katalán területeket, s ezt sikerült fiának átadnia, aki minden nehézség nélkül örökölte meg azokat 897-ben. Helyzetét erősítette, hogy 879-ben meghalt II. (‘Dadogó’) Lajos Karoling király, aki egy két éves fiút hagyott maga után trónörökösként, ami nagy mértékben meggyengítette a Francia Királyság erejét, így a peremterületekre szinte teljesen elvesztette a királyság a befolyását. A 880-as években pedig a Frank területek a germán uralkodókkal kerültek összetűzésbe, ami ugyancsak Wilfred helyzetét erősítette meg. Ezzel párhuzamosan Wilfred szoros kapcsolatot ápolt a mai D-Franciaország területét akkor uraló „Septimaniá”-val, ill. a narbonne-i érsekséggel. Komoly összegeket fektetett a keresztény egyház támogatására, Vic templomának újjáépítésére és a püspökség helyreállítására. Ezek tovább növelték Wilfred befolyását.

884-ben dél-nyugat felől egyre erőteljesebbé vált a muszlim nyomás, ami ellen Wilfred védekező álláspontra helyezkedett, várakat emeltetett Ausonában, Cardonában, Berguedában és Vall de Lordban. Ezzel próbálta megvédeni az általa birtokolt területeket, amelyek valójában meghaladták a védelmi képességeit a grófságnak. Ezzel párhuzamosan a muszlim uralkodó, Isma’il ibn Musa ibn Qasi megerősítette Lleida várát, ami ellen 897-ben Wilfred támadást indított. A hadjárat azonban katasztrófába torkollt, Wilfred teljes vereségével végződött. Ibn al-Athir arab történetíró szemléletesen leírja, hogy váltak a barcelonai támadók egy tömegmészárlás áldozataivá. Ezzel Barcelona védtelenné vált, hiszen hadereje megsemmisült, amit aztán Isma’il utóda, Lubb ibn Muhammad ibn Qasi kihasznált, és 897-ben megtámadta és kifosztotta Barcelonát. A 897. augusztus 11-i csatában Wilfred meghalt, és a Ripoll-i kolostorban temették el.

S akkor a Senyerával kapcsolatos legendát se feledjük el megemlíteni, ami Wilfred nevéhez fűződik. Eszerint I. (Szőrös) Wilfred barcelonai őrgróf (878-897) egy csatában (897-ben, amelyet Lleidánál vívott Lubb ibn Mohammed mór uralkodó ellen) súlyos sérülést szenvedett. Ekkor II. (Kopasz) Károly római császár beledugta az ujját a sebbe, hogy elállítsa a vérzést. A seb széleiből kibuggyanó vér vörös csíkokat hagyott Wilfred arany páncélján. Ez azonban olyannyira csak legenda, hogy a csata idején, azaz 897-ben Kopasz Károly már nem élt: 877-ben elhunyt. Ezzel együtt a katalán ‘Renaixença’ idején a romantikus katalán költők és írók újra felelevenítették ezt a históriát, s azóta is élénken él a katalán tudatban.

897-911. I. Wilfred Borrell: (Szőrös) Wilfred és Guinedilda fia; Barcelona, Girona és Ausona grófja. Apja halála után ő és három öccse, Sunifred (Urgell grófja, 897-948), Sunyer ill. Miró között osztották fel a grófság irányítását. Ő alapította a Sant Pau del Camp-kolostort, ahova 911-ben bekövetkezett halála után eltemették. Az ő uralkodásának kezdetétől tekinthető örökletesnek Barcelona grófjának címe.

911-948. II. Sunyer (870. körül – 950-ig élt): ’Szőrös’ Wilfred fia. Hatalomra kerülése után a 920-ban nagybátyja, Besalú-i Rudolf halála után testvérkonfliktus alakult ki közte és Miró, Cerdanya grófja között, ugyanis Rudolf halála után Sunyer magának követelte Besalút. Azonban a követelésnek nem tudott érvényt szerezni, így 920 végén Sunyer lemondott Besalúról öccse, Miró javára.
II. Sunyer 917-ben házasságot kötött Richildával, Rouergue gróf lányával, amiből négy fiú (Ermengol, Miró, Borrel és Wilfred) és egy leány (Adelhaid) született. A legidősebb fiú Ermengol, Osona grófjaként augusztus 21-én hunyt el 939 és 943 közötti év valamelyikében Baltarga közelében, a források szerint a kalandozó magyarokkal vívott összecsapások egyikében.

II. Sunyer jelentős erőfeszítéseket tett a belpolitikában, védte és erősítette az egyház intézményeit, számtalan földet és pénzbeli adományt juttatott a számukra. Nagyban hozzájárult Ausona megye újratelepítéséhez.

Külpolitikájában szakított elődei védekező álláspontjával, és délen aktívan részt vett a mórok elleni harcokban. Lleidában és Tarragonában harcolt az arabok ellen, azonban a diplomáciai kapcsolatokat is sikerült fenntartania Córdobával, amely egyre inkább elveszítette az északi területek feletti befolyását. 912-ben Muhammad al-Tawil megtámadta őt, és a Tarragona-völgyi csatában legyőzte Sunyert. Sunyer azonban nem hátrált meg, és 914-ben ellentámadásba ment át, és Lleidánál döntő vereséget mért al-Tawilra, aki a csatában elhunyt. Ezt követően Penedés megyét visszafoglalva a móroktól, újratelepítette azt, és 929-ig kiterjesztette a grófság befolyását egészen Olérdola térségéig (929).

936-937-ben újabb támadást intézett a muszlimok ellen, amely meglehetősen sikeres és eredményes volt: több csatában legyőzte a mórokat, többek között a valenciai kalifát is. A mórok ekkor kiszorultak Tarragonából, és Tortosa is a grófnak volt kénytelen adót fizetni. Ez azonban rövid életű volt, ugyanis Abd ar-Rahman 940-ben flottával vette blokád alá Barcelonát, így Sunyer kénytelen volt előnytelen békét kötni a mórokkal, amelynek értelmében felmondták Sunyer lányának tervezett esküvőjét I. Garcia Sánchez, pamplonai királlyal.

II. Sunyer 947-ben lemondott a grófi címről fia, II. Borrell javára, és szerzetesnek állt, és a Monestir de la Grassa bencés kolostorba (Conflent, Franciaország ma, de ekkor a Barcelonai Grófság része volt) vonult vissza, ahol 950-ben meghalt.

948-966: Miró (878 k. – 927-ig élt) – Cerdanya grófja (897-927) és Besalú grófja (920-927)

948-992. II. Borrell (927. Barcelona – 993. Castellciutat): Barcelona, Girona és Ausona grófja 947, illetve Urgell grófja 948-tól. A források először apja, Sunyer uralkodása idején, 945-ben említették, a barcelonai Sant Pere de les Puelles felszentelésekor. Apja halála után, 947-ben örökölte a grófi címet, majd 948-ban nagybátyjától örökölte Urgell grófságot is.
Borrell bátyjával, I. Miróval együtt örökölte a grófi címet, utóbbi azonban 966-ban meghalt, ezzel Borrell Katalónia több, mint felének egyeduralkodója lett. A kívülállók és talpnyalók ezután csak, mint dux Gothiae, azaz „Gothia hercege”-ként emlegették, de saját dokumentumaiban mindenhol, mint „comes et marchio”, azaz „gróf és márki” szerepel.

967-ben feleségül vette Ledgardát, III. Rajmund toulouse-i gróf lányát, akitől két fia (Ramón és Ermengol) és két lánya született (Ermengarda és Rachilda).

Borrell katonai téren elég kevés sikert tudott felmutatni: a források szerint összesen két csatát vívott és mindkettőt elveszítette. Uralkodása alatt, 985-ben fosztotta ki Barcelonát a muszlim al-Mansur. Ezzel szemben diplomataként jóval nagyobb sikereket ért el: a 980-as évek támadásait és II. al-Hakam córdobai kalifa egyetlen, 961-es támadását kivéve jó kapcsolatokat tartott fenn két hatalmas szomszédjával, a Córdobai Kalifátussal és a Frank Királysággal. 970-ben személyesen zarándokolt Rómába, hogy találkozzon XIII. János pápával és I. Ottó német-római császárral.

Borrell emellett a tudományok és a kultúra bőkezű támogatója volt. 967-ben látogatást tett az aurillaci apátságban és az apát arra kérte, hogy védencét, Aurillaci Gerbertet vigye magával, hogy ott matematikát tanulhasson. Gerbert ezután Ato püspök irányítása alatt a Barcelonától kb. 60 km-re található Santa Maria de Ripoll apátságban folytatta tanulmányait. Borrell védencét magával vitte 970-ben a római útra is, ahol XIII. János pápa rávette Ottó német-római császárt, hogy Gerbertet felfogadja fia, a leendő II. Ottó német-római császár házitanítójává.

985-ben azonban az egész hispán határvidéket megtámadta a muszlim hadvezér, al-Mansur, aki ebben az évben elfoglalta és feldúlta Barcelonát, a város lakosait pedig foglyul ejtette és elhurcolta. Borrell III. Lothár frank királytól kért segítséget, de Lothárnak nem állt módjában segíteni.

Borrell ekkor Capet Hugó francia királyhoz fordult, aki ugyan segítséget ígért, de végül nem tudta rávenni hűbéreseit, hogy egy déli hadjáratban támogassák. Korábban Katalónia a frank királyság hűbéresének számított, de mivel Hugó nem sietett Borrell segítségére, a katalán történészek szerint ez a pillanat jelzi az önálló katalán nemzet megszületését (amit 1987-ben számos konferenciával és kiadvánnyal ünnepeltek). A valóságban azonban a hispán határvidék többi grófsága még ezután is fenntartotta kapcsolatait a francia királyi udvarral.

988 után Borrell két fia örökölte a grófságot, méghozzá felosztva a korábban egységes területeket: Ramón Borrell lett Barcelona, Girona és Osona grófja, míg Ermengol lett Urgell grófja. Borrell azonban ezután is adott ki okmányokat és látogatta az uralma alá eső területeket. 993-ban azonban megbetegedett és a la Seu d’Urgell-hez közel eső Castellciutat-ba vitték lábadozni, azonban hamarosan meghalt.

992-1017. I. (Ramón) Borrell (972. – 1017. Barcelona): Barcelona, Girona és Ausona grófja 992 és 1017 között. II. Borrell és Letgarda de Rouergue fia, 988-tól apjával együtt uralkodott társuralkodóként. 991-ben feleségül vette Carcassone-i Ermesinde-t, akitől három gyermeke született: Ramon Borrell (fiatalon lehunyt, még 1017 előtt), Ramón Berenguer (Berengár, 1006. körül) és Adelhaid (I. Roger Tosny felesége lett először, majd Richard Évreux grófé másodszor).

Ramónnak 1000-02 között több alaklommal is harcot kellett vívnia Almanzor, arab vezér harcosai ellen, ami sikereket hozott, s Almanzor egy csatában elesett 1002-ben. Ezt kihasználva Ramon 1003-ban támadást indított Lleida elfoglalása érdekében, és a Torá-i csatában legyőzte Almanzor fiának, And al-Malik al-Mufazzarnak a seregeit. A csatában Ramon Borrell mellett Besalúi I. Bernard, Cerdanyai II. Wilfred és Urgell-i I. Ermengol is részt vettek, s közös erővel győzték le az arabokat. Nem sokkal később Ramon részt vett az albesai csatában is.

1010-ben a Córdobai Kalifátus belső ellentétek miatt polgárháborúba zuhant, amit Ramon igyekezett kihasználni, és szövetséget igyekezett létrehozni Vic püspökének és Sal·la, Urgell pápai urának, püspökének (981-1010) a részvételével. Ehhez csatlakozott Urgell-i I. Ermengol és Besalú-i I. Bernard is, hogy megtámadják II. Muhammad córdobai kalifát. A csatára 1010. májusban került sor, ahol az egyesült katalán hadak legyőzték II. Szulejmán kalifa seregeit, azonban a csatában Ermengol is elesett. A győzelem után folytatta Ramon a támadást, amiben elesett Arnulf Vic püspöke és Sal·la püspök is. 1010. június 2-án Ramon részt vett az Aqbat al-Bakr csatában is a muszlim hódítók ellen Andalúziában.

1015-16-ban Ramon újabb hadjáratokat vezetett az Ebro és a Segre folyók mentén a muszlimok ellen, s az ebből származó zsákmányokkal tartotta fenn a muszlim-ellenes szövetséget.

A barcelonai grófságban újjáépítette Segarra, Conca de Barberá és Camp de Tarragona újjáépítését, s ő volt az első katalán uralkodó, aki saját pénzt veretett. 1017-ben bekövetkezett halála után fia, I. Ramón Berenguer követte a trónon. Ramón Borrell-t a barcelonai katedrálisban helyezték örök nyugalomra, azonban a sírja elveszett.

1017-1035. I. (Púpos vagy Görbe) Ramón Berenguer: Barcelona, Girona és Ausona grófja 1018-tól haláláig; a katalán történelemben az ‘el Corvat’, azaz a ‘Púpos’ melléknévvel illették. Három megjegyzés az elején: 1. a latinban a Rajmund formulát használták ekkor, de a katalán emlékekben már Ramon-ként szerepel; 2. ugyanez igaz Ausona település elnevezésére is: ő nála még Ausona szerepel az írott emlékekben, viszont uralkodása végén született végrendeletében, amiben felosztja az uralma alatt álló területeket, már Osona néven találkozunk a város nevével. 3. Ugyancsak érdemes a végrendeletben nagyobb figyelmet szentelni Olérdola településnek is: a jelenkor történelemtudomány állása szerint, itt találták meg a legrégebbi katalán nyelvemléket.

I. Berenguer, mint történelmi személyiség, meglehetősen rejtélyes és ellentmondásos megítélésnek örvend, számtalan kétértelmű cselekedet volt uralkodása alatt. Ő elsősorban a békés megoldások híve volt, de fenntartotta a jó kapcsolatokat Urgell-i II. Ermengollal, barátságot kötött I. Hugh, Empúries urával, valamint Besalú-i I. Vilmossal ill. Cerdanya-i II. Wilfreddel. Tevékenyen támogatta a keresztény vallást, templomokat alapított, és 1032-ben felkereste a pápát Rómában. Számos alkalommal járt Navarrában és Zaragozában, hogy egyeztessen III. (Nagy) Sanchóval, Navarra királyával. 1025-ben kiadott dekrétumában mentességet adott az állami adó megfizetése alól azon férfiaknak, akik földjeik után adót fizetnek az egyháznak.

Belpolitikáját 1023-ig, kiskorúságáig édesanyja, Ermesinde határozta meg. Felnőtté válása után a békepártiságával komoly összetűzésbe került saját nemességével, akik a muszlimok elleni harcban nemcsak a területek visszahódítását, hanem komoly zsákmányszerzési lehetőséget is láttak. S ebben a belső vitában anyja, Ermesinde a nemesség oldalára állt, s arra igyekezett ösztökélni fiát, hogy folytassa a muszlimok elleni háborúskodást. Haláláig azonban komolyabb arabok elleni katonai harcokra nem került sor.

A belső harcokban megromlott I. Berenguer egészsége, s felemésztette az anyjával vívott konfliktus is, és 1035. május 26-án meghalt. Santa María de Ripoll-ban temették el.

1021-ben feleségül vette Sancho Garcés, kasztíliai gróf leányát, Sancha Sánchezt, akitől két fia született: Ramón Berenguer (1023), aki Barcelona és Girona ura lett apja halála után; és Sancho Berengár, aki a Llobregattól délre eső területeket örökölte, amelyek al-Andalusig tartottak, Penedés megyével és Olérdola városával. Az 1040-es években azonban a bátyjával összetűzésbe került, aminek eredményeképpen 1050. június 9-én átadta örökségét bátyjának, II. Ramon Berenguernak, és szerzetesi fogadalmat tett. Élete hátralévő részét a Sant Benet de Bages-i apátságban élte le.

Majd 1027-ben újra megnősült I. Berenguer, ezúttal Guisla de Lluçá-t vette nőül, akitől ugyancsak két fia született, ill. két leánya. Guillem (Vilmos, 1028-?), aki apja halála után Osona [Ausona] és Manresa grófja lett, de II. Ramon Berengár nyomására 1054. december 4-én ezekről lemondott, és átadta azt II. Ramónnak. Clemencia nevű lánya Urgell-i III. Ermengol felesége lett, míg másik lányát Burgundiai Henrik vette feleségül.

1035-1076. I. (Öreg) Ramón Berenguer (1023-1076.): Az ‘Öreg’ melléknévvel illette a katalán történelem Barcelona, Ausona (1054-1076) és Carcassonne (1069-76) grófját. Nevéhez fűződik a katalán törvények első írásos kódexének kiadása, az ún. ‘Barcelonai Kódex’, azaz: a katalán törvények írásba foglalása.

1024-ben született Púpos Ramón Berenguer és Sancha Sánchez gyermekeként, és 12 évesen került a trónra. Uralkodása alatt vált egyértelművé Barcelona vezető szerepe a többi katalán megye és grófság felett. Komoly támadásokat indított a mórok uralta területek visszafoglalása érdekében, amelyeket nyugaton siker is koronázott. A katalán történelem első igazán nagy alakját tisztelik benne, akinek uralma alatt megteremtődött Barcelona Földközi-tengeri uralmának alapja. Észak felé terjeszkedve megszerezte Katalónia számára a Pireneusoktól északra fekvő területeket (Carcassonne és Razés megyéket), és kiterjesztette befolyását a Pyrenées északi részeire.

Másik kimagasló eredménye uralkodásának a katalán törvények kodifikációjának a megkezdése a ‘Barcelonai Kódex’-ben, amely Nyugat-Európa feudális törvénykezésének az első teljes összeállítását tartalmazta. A törvények írásba foglalásával ‘Öreg’ Berenguernek az volt az elsődleges célja, hogy a feudális állam alapjait, az öröklés rendjét szabályozza. Uralmának másik fontos pillére az Egyház volt, amellyel kiváló kapcsolatot ápolt, s a grófság területén általánosan békés időszak honolt uralkodása alatt, a nemességen belüli harcok teljesen megszűntek. Nyugat-Európában itt vezették be legkorábban, 1027-ben, még apja uralkodása alatt az „Istenbékét”, a ‘Treuga Dei’-t. Ez egy középkori intézmény, mely arra volt rendelve, hogy az ököl- és háborújog ártalmas következményeit legalább a hét és az év bizonyos napjain akadályozza.

Háromszor nősült, amelyből hét gyermeke született. Első felesége Isabel, Gascony-i Sancho gróf lánya, akitől három gyermeke született (Berenguer, Arnau, Peter Rajmund), akik azonban még az ő életében elhunytak. Második felesége Narbonne-i Blanca, akitől nem született gyermeke. Harmadik neje Amodis de La Marche, Limoges hercegnője volt, akit csak II. Viktor pápa engedélyével tudott nőül venni, miután elválasztotta őt Blancától. Ebből a frigyből két fiú (‘Kócos’ és ‘Testvérgyilkos’ Ramón Berenguer) ill. két leány (Agnes és Sancha [Guillem Rajmond, Cerdanya grófjának későbbi felesége]).
Harmadik feleségével, Almodisszal együtt ő alapította meg a barcelonai Katedrálist, amelyet az al-Mansur által elpusztított templom helyén kezdtek el építeni. A rézfából készült és bársonnyal bevont koporsók túlélték az évszázadok viharait, s ma is megtekinthetők a Santa Eulalia-katedrálisban, amely az általuk alapított katedrális helyén épült fel a XIII-XV. század között.

1076-1082. II. (Kócos) Ramón Berenguer (1053/54. – 1082. 12. 05.): Barcelona grófja 1076-tól haláláig testvérével, II. (Testvérgyilkos) Berenguerrel. A ‘San Juan de la Pena Krónika’ így írja le őt:

…bátor és merész, gyermeki, kedves, jámbor, örömteli, nagylelkű és vonzó megjelenésű, akit rendkívül dús hajviselete miatt Cap d’Estop néven ismertek.

Apja, I. Ramón Berenguer, barcelonai gróf halála után lépett a trónra, ikertestvérével II. Berenguerrel. Az ikertestvérek sok mindenben nem értettek egyet, nem tudták felosztani egymás között a birtokaikat, ami folyamatos konfliktus-forrást jelentett. 1082. december 5-én ‘Kócos’ Berengár egy vadászat alkalmával életét vesztette, miután vastag hajának köszönhetően fennakadt egy fán, és halálos sebet szerzett. Ezzel bátyja Katalónia egyeduralkodójává vált, és a ‘Testvérgyilkos’ Ramón néven vonult be a történelembe. Már a kezdetektől fogva az a nézet vált elfogadottá Barcelonában, hogy valójában ő gyilkoltatta meg a testvérét.

II. ‘Kócos’ Berengár Apuliai Mahaltát (Maud) vette nőül, akitől egy fia született, a későbbi III. (Nagy) Ramón Berenguer.

1076-1097. II. (Testvérgyilkos) Ramón Berenguer: II. Ramón Berenguer társkirálya. A feltételezések szerint II. (Kócos) Ramón Berenguert az ikertestvére, II. Ramón Berenguer meggyilkoltatta; ezért őt az ’El Fraticida’ – ’A Testvérgyilkos’ – elnevezéssel illették. 1097-ben II. Berenguer Rajmund bajnoka elvesztette azt a fegyveres istenítéletet, amely II. Berenguer Rajmundnak az ikertestvére, II. Rajmund Berenguer halálában való bűnösségét volt hivatott eldönteni. II. Berenguer Rajmund ezért lemondott, a keresztesekkel a Szentföldre ment, ott is halt meg, 1097-ben, vagy 1099-ben.

1097-1131. III. (Nagy) Ramón Berenguer (1082-1131): Barcelona, Osona (1086-1107), Besalú (1111-1131), Cerdanya (1118-1131) és Provence (1112-1131) grófja. 1082. november 11-én született a Rodezben, ami a toulouse-i Grófsághoz tartozott ekkor, s amelynek apja, ‘Kócos’ Berenguer az ura volt. Apja – feltételezett – meggyilkolása után kegyvesztett volt, de ‘Testvérgyilkos’ Berengár lemondása után, 1097-ben Barcelona grófja lett.

Mivel délen megnövekedett az Almoravidák hatalma és befolyása, ezért 1102-ben III. Berenguer támadást indított ellenük Urgell-i V. Ermengol támogatásával, azonban a Mollerussa melletti csatában vereséget szenvedtek, és Ermengol a csatatéren maradt holtan. Mollerussa Katalóniában, Bellpuig és Lleida között fekszik, Urgell megye déli részén.

Uralkodása alatt a katalán befolyást a Pireneusok mindkét oldalára kiterjesztette és megszilárdította. Házasság vagy öröklés által szinte minden katalán megyére kiterjesztette uralmát (Urgell és Peralada kivételével) és Barcelonához csatolta. Besalú (1111) és Cerdanya (1117) megyéket megörökölte, házasság révén Douce és Provence ura (1112) lett. Uralma keleten egészen Nizzáig terjedt ki.

Urgell grófjával szövetségben meghódította Barbastro és Balaguer megyéket. Szoros kereskedelmi és politikai kapcsolatokat épített ki az itáliai tengeri köztársaságokkal, mint Pisával és Genovával, és közösen megtámadták 1114-ben az akkor muszlim fennhatóság alatt álló Mallorca és Ibiza szigetét, és felszabadították azokat. A tengeri győzelmen felbuzdulva, Pisa segítségével a szárazföldön is támadást intézett a muzulmánok ellen, hogy visszafoglalja Valenciát, Lleidát és Tortosát. Ennek érdekében 1116-ban Rómába ment, ahol elnyerte II. Paszkál római pápa anyagi és erkölcsi támogatását is Tarragona visszahódítására. 1117-ben átfogó támadást intézett az arabok ellen, ami 1118-ban sikerrel zárult: Lleidából és Tarragonából kiűzte a mórokat. Első dolga volt újjáépíteni a tarragonai katedrálist, amit egyúttal Katalónia egyházi központjává tett, ezáltal elérte Katalónia egyházi függetlenségét, hiszen korábban a narbonne-i érsektől függtek hűbéresként. Ezzel az önálló katalán egyház megalapítóját is tisztelhetjük III. Berenguerben. (A kora középkorban ez hatalmas fegyvertény volt, az önálló államiság egyik alapköve – gondoljunk csak Szent Istvánra és a ‘Szent Koronára’ – szerk. megj.)

1127-ben kereskedelmi egyezményt kötött a Genovai Köztársasággal. Élete végén a Templomos Lovagrend tagja lett. 1131. január 19-én lemondott az uralkodói tisztségeiről, s azokat átadta fiainak: az öt katalán megyét legidősebb fia, IV. Ramón Berenguer örökölte, míg Provence megyét fiatalabb fia, I. Ramón Berenguer örökölte meg (mindegyikük harmadik feleségétől Douce [Dolça de Gévaudaun], Provence örökösnőjétől született). Érdekesség, hogy első felesége Maria Rodriguez de Vivar, El Cid második leánya volt, aki 1105 körül elhunyt. El Cid, azaz Rodrigo Diaz de Vivar kasztíliai nemes és katonai vezér volt a középkori Spanyolországban, aki a mórok ellen vívott győzedelmes csatákban tüntette ki magát és vált fontos történelmi személyiséggé.

III. (Nagy) Berenguer 1131. július 19-én hunyt el, és testét a Santa Maria de Ripoll-kolostorban helyezték örök nyugalomra. Szobra ma a Santa Eulalia-katedrális oldalában, a Via Laietanán áll.

1131-1162. IV. (Szent) Ramón Berenguer: Feleségül vette Petronila, aragóniai királynőt (1137-ben), így egyesült a két ház, és Barcelona grófjainak listája megegyezett az Aragónia királyainak listájával. A házasságuk alapította meg az Aragóniai Királyság új királyi házát, a Barcelonai-házat. A Barcelonai-ház származó első király Petronila és IV. Rajmund Berenguer fia, II. Trubadúr Alfonz (1157-1196), aki 1164-től 1196-ig – I. Alfonz néven – Barcelona grófja is volt, de ő már nem az önálló Barcelonai Grófság grófja. Petronila királynő és IV. Rajmund Berengár gróf házassága ugyanis Aragónia és a Barcelonai Grófság (illetve Katalónia) egyesítését eredményezte. (1162 és 1164 között I. Alfonz gróf édesanyja, Petronila volt Barcelona grófnője.)

IV. Ramón (Rajmund) Berenguer (1113 – 1162. augusztus 6.) Barcelona grófja (1131–1162), Aragónia hercege (1137–1162), az Urgell-házból, Aragónia új királyi háza, a Barcelonai-ház őse. Rajmund megsegítette II. Ramiro aragóniai királyt Kasztíliával szemben, és ezért 1137-ben feleségül vehette a csecsemő Petronilát (1135–1174), a király lányát. Ekkor felvette az „Aragónia hercege” címet, II. Ramiro pedig az esküvő után lemondott a trónról lánya javára. Ezzel Ramon Berenguer lett (1137–1162) Aragónia tényleges ura. A házassági szertartást 1151-ben, amikor Petronila 16 éves lett, ünnepélyesen megismételték.

Hatalomra kerülve sikeresen újratárgyalta azokat a szerződéseket, amelyekben I. Alfonz a keresztény lovagrendeknek ígérte királyságát. Két kisebb lovagrend 1140-ben lemondott területi igényeiről, a templomosokkal pedig 1143-ban sikerült Berengárnak megállapodnia. Ezt a szerződést a pápa is jóváhagyta. Átadott nekik hat várat, a királyi jövedelmek tizedét (plusz még évi 1000 sou-t Zaragozáért), vámmentességet adott, és nekik ígérte a móroktól visszahódítandó földek ötödét. A pápát Aragónia és Barcelona hűbérurának ismerte el.

1144-ben szövetséget kötött sógorával, VII. Alfonz kasztíliai királlyal, és hadat vezettek a murciai mórok ellen. 1147-ben elfoglalta Almeríát, 1148 decemberében Tortosát, 1149. október 24-én Lleidát és Fragát; ekkor fölvette a Tortosa és Lleida márkija címet. 1149-ben békét kötött VI. (Újjáépítő) García pamplonai királlyal.

Berengár újra Aragónia hűbéresévé tette Valenciát, és a tudilléni szerződésben Kasztília is elismerte befolyását Valenciára és Murciára. 1154-ben ő lett V. Gaszton béarni vikomt gyámja.

Petronila, aragóniai királynővel kötött házasságából öt gyermeke – négy fiú és egy leány – született:
– Pedro (1152) még csecsemő korában meghalt;
– Alfonz (1157) II. (Trubadúr) Alfonz néven anyja lemondása után Aragónia királya lett, és 1196-ban halt meg.
– Pedro (1158) Aragónia hercege 1181. április 5-én halt meg.
– Dulce (Aldoza, 1159) Aragónia hercegnője I. Sancho portugál királyhoz ment feleségül a Coimbrai Igreja Da Santa Cruz templomban, és 1198-ban halt meg.
– Sancho (1161) Aragónia hercege (1223-ban? 1226-ban?) halt meg.

1162-ben elindult, hogy Torinóban találkozzon Barbarossa Frigyessel, de augusztus 6-án, az itáliai Borgo San Dalmazzóban meghalt. Végrendeletében az aragóniai korona minden birtokát legidősebb élő fiára, Alfonzra hagyta (feleségének be kellett érnie két faluval Katalóniában).

Catalunya triomfant!
Visca Catalunya!