Merész, mondhatni nagyszabású célt tűztünk ki magunk elé: bemutatni Katalónia történelmét a kezdetektől napjainkig. Több ezer év fordulópontjait, meghatározó eseményeit, történéseit leírni, hogy ezáltal is jobban megértse mindenki: mit jelent a jelenkor küzdelme a szabadságért, a független Katalónia létrejöttéért. Igyekszem végigvezetni a Kedves Olvasó-Szurkolót az első lépésektől az aktuális állapotig. Biztos nem lesz tökéletes, mégis: fogadjátok sok szeretettel, és olvassátok! A fenti képen bal oldalt Francesc Maciá, középen Lluís Companys, míg jobb oldalon Josep Tarradellas  látható.

Az első részben a kezdetektől a XII. század végéig ismerhettétek meg Katalónia történelmét, a másodikban a XII. század végétől a földrajzi felfedezések koráig, a harmadikban pedig 1516-1716-ig terjedő időszak eseményeit ismerhettétek meg. A negyedik felvonásban pedig a Katalán Nemzet mindennapjait ismerhetitek meg a XVIII. század elejétől a „katalán reneszánsz” végéig.

Katalónia helyzete a XX. században – 1930-tól napjainkig

A katalán autonómia-törekvések 1931-ben, a második köztársaság idején kerültek ismét napirendre. 1930. augusztus 17-én a köztársaságiak elfogadták a San Sebastian-i Paktumot. Ebben szerepelt, hogy Katalónia majd saját statútumot hoz létre, ami kijelöli a központi hatalom és az autonóm kormány közötti hatáskörmegosztást. Az 1931-es választásokon Katalóniában győztes Köztársasági Baloldal a Katalán Köztársaságot az ibér népek föderációjában képzelte el. Kidolgozták az autonómia statútumot, amelyet azonban a Cortes csak változtatásokkal fogadott el. 1932-ben külön katalán választásokat tartottak, és létrejött a Generalitat. 1934-ben kikiáltották a katalán államot a Spanyol Föderális Köztársaságban, ezt azonban a hadsereg leverte.

Ennek a folyamatnak volt az egyik vezetője Francesc Macià i Llussà (1859. IX. 21. Vilanova i la Geltrú, Katalónia – 1933. XII. 25. Barcelona) katalán államférfi, katonatiszt, függetlenségi politikus, a Generalitat 122. elnöke (1931. április 17-től haláláig). Politikai pályája elején még a Spanyol Királyság részeként képzelte el, széleskörű önkormányzattal, azonban fokozatosan vált meggyőződésévé, hogy Katalónia gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődésének egyetlen útja van, ez pedig a függetlenség elnyerése.

Joan és María Maciá második gyermekeként született; összesen hat testvére volt még. Gyermekkorát szülővárosában töltötte, ahol édesapja jómódú kereskedőként biztosította a családja megélhetését, egészen 1881-es haláláig. 16 évesen felvételt nyert a Katonai akadémiára, s Guadalajara (Kasztília-La Mancha) városába került, ahol a spanyol hadsereg tagja lett; szakterülete a hidak, vasutak és a távíró-berendezések kiépítése lett. Katonatisztként szolgált Barcelonában, Madridban, Sevillában és Lleidában is, ahol 1888-ben megismerte későbbi feleségét, Eugenia Lamarcát, akitől három gyermeke született: Joan, Eugenia és María. A spanyol hadseregben egészen az ezredesi rangig jutott el. 1894-ben szülővárosában a szennyvíz-rendszer kiépítéséért felelős szakember lett, ami szorosan összefüggött végzettségével.

1905-ben lépett a közélet színterére, amikor a ‘Solidaritat Catalana’ politikai csoport tagja lett. 1907-ben nézetei megváltoztak: az addigi király-párti gondolatvilágát sutba dobva, eljutott arra a pontra, hogy a monarchia működésképtelen, retrográd és korrupt rendszer. Egyetlen megoldás van: a köztársaság kikiáltása. Ezzel párhuzamosan a katonai létben is meghasonlott, egyre kevésbé érezte magát jól a spanyol sereg uniformisában, és 1907-ben kilépett a hadsereg kötelékéből. 1907-ben a madridi parlament (cortez) tagjává választották, amit egészen 1923-ig meg is őrzött. 1919-ben megalapította a „Nemzeti Demokratikus Szövetség” (Federació Democràtica Nacionalista, FDN) nevű pártot, amely egy konföderális vagy szövetségi rendszerű köztársasági államformát tűzött ki célul Spanyolországban.

1923. szeptemberben Primo de Rivera államcsínye után távozni kényszerül Katalóniából, és a dél-francia városban, Perpignanban talál menedéket. Itt épít ki kapcsolatokat az anarchista-, szélsőbaloldali-szervezetekkel, az anyagi támogatást pedig akcióihoz a Dél-Amerikában, s főleg Kubában élő katalánoktól kapja.

1926-ban olasz zsoldosok és az Idegenlégiót megjárt katonák segítségével fegyveres felkelést robbant ki Észak-Katalóniában a diktátor ellen: Garibaldi unokájának, Riciotti Garibaldinak a vezetésével tér haza a zsoldosok élén, s bízik a saját népszerűségében (‘Fets de Prats de Molló’). A felkelést azonban a spanyol hadsereg csírájában elfojtja, és Maciának menekülnie kell Katalóniából. Előbb Belgiumban, Argentínában él, majd 1927-ben Kubában telepedik le, ahol nagyszámú katalán emigráció élt ekkoriban. Kubában szoros kapcsolatot alakít ki Josep Conangla i Fontanilles politikus, esszéista, katalán költővel, a kubai katalánok vezetőjével.

1930. elején megbukik Primo de Rivera és diktatúrája (a fasiszta diktátor 1930. februárban lemondott, Párizsba ment, ahol nemsokára meghalt. Fia José Antonio ügyvéd, aki a ‘Falange’ alapítója volt, majd Franco feltétlen híve), ennek eredményeképpen 1931. február 22-én Francesc Maciá hazatért, és csatlakozott az újonnan alakult baloldali mozgalomhoz, a Katalán Köztársasági Baloldalhoz (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC). A barcelonai városi tanács tagja lett, s ebben a mivoltában 1931. április 14-én, a Palau de la Generalitat de Catalunya épületének erkélyéről 1931. április 14-én kikiáltotta a Katalán Köztársaságot, amely az „ibériai köztársaságok szövetségén belül” működik tovább, s ez összhangban volt a San Sebastián-i paktummal (1930), amelyet követően Niceto Alcalá-Zamora Madridban kikiáltotta a II. Spanyol Köztársaságot.

Az Ideiglenes Katalán Kormány elnöke Maciá lett, akinek fő feladata ezt követően a katalán autonómia törtvényeinek, jogszabályi feltételeinek a megalkotása volt, majd általános választások lebonyolítása Katalóniában, amellyel legitim vezetője lehet a Katalán Köztársaságnak. A folyamat 1931. december 9-én zárult le, amikor a törvények elfogadását követően jogilag is a Generalitat 122. elnökévé választotta a Katalán Parlament, miután a június 28-i választásokon az ERC kapta a legtöbb szavazatot.

A sok utazás, a száműzetés, a politikai harcok azonban kikezdték az idősödő Maciá egészségét, s a munkája közepén, 1933. december 25-én, karácsony napján, Barcelonában megtért övéihez. Halála hatalmas veszteség volt a fiatal Katalán Köztársaságnak, hiszen a „szülőatyja”, egy köztiszteletnek örvendő vezetője távozott az élők sorából. Temetése hatalmas politikai tüntetéssé, kiállássá alakult át, midőn a Montjuic-temetőben örök nyugalomra helyezték. Politikai örökségét azonban volt valaki, aki továbbvitte, kiteljesítette és végül életével fizetett érte: Lluís Companys i Jover.

1931. április 14. a Katalán Köztársaság kikiáltása – Maciá

Catalans!
„Katalánok!”
Interpretant el sentiment i els anhels del poble que ens acaba de donar el seu sufragi, proclamo la República Catalana com Estat integrant de la Federació ibèrica.
„Azon embereknek a vágyait és érzéseit magunkévá téve, amelyre a választóktól felhatalmazást kaptunk, kikiáltom a Katalán Köztársaságot az Ibériai Szövetségi Állam szerves részeként.”
D’acord amb el President de la República federal espanyola senyor Nicet Alcalá-Zamora, amb el qual hem ratificat els acords presos en el pacte de Sant Sebastià, em faig càrrec provisionalment de les funcions de President del Govern de Catalunya, esperant que el poble espanyol i el català expressaran quina és en aquests moments llur voluntat.
„A Spanyol Szövetségi Köztársaság elnöke, Nicet Alcalá-Zamora Úr megbízásából, akivel a San Sebastián-i Egyezményt ratifikáltuk, átmenetileg átveszem a Katalán Kormány elnöki feladatait, miközben várjuk a spanyol és a katalán nép javaslatait arra vonatkozólag, hogy milyen jövőt kívánnak.”
En fer aquesta proclamació, amb el cor obert a totes les esperances, ens conjurem i demanem a tots els ciutadans de Catalunya que es conjurin amb nosaltres per a fer-la prevaler pels mitjans que siguin, encara que calgués arribar al sacrifici de la pròpia vida.
„Ennek az ünnepélyes proklamációnak a pillanatában, nyitott szívvel és reménnyel a szívünkben, arra kérjük Katalónia minden polgárát, hogy csatlakozzon hozzánk, hogy mindannyian élvezhessük ennek előnyeit, még akkoris, ha ezért saját életüket kell feláldozni.”
Tot aquell, doncs, que pertorbi l’ordre de la naixent República Catalana, serà considerat com un agent provocador i com un traïdor a la Pàtria.
„Mindaz, aki megzavarja a most megszülető Katalán Köztársaság rendjét, provokátornak, idegen ügynöknek és árulónak tekintendő a mi Szülőföldünkön.”
Esperem que tots sabreu fer-vos dignes de la llibertat que ens hem donat i de la justícia que, amb l’ajut de tots, anem a establir. Ens apoiem sobre coses immortals com són els drets dels homes i dels pobles i, morint i tot si calgués, no podem perdre.
„Reméljük, hogy mindannyian érzitek, méltóvá kell válnunk a kivívott szabadságért és igazságosságért, amelyet minden polgár részvételével vagyunk képesek megteremteni. Támogatjuk az emberek elvitathatatlan jogait, mint a népek és az emberek szabad önrendelkezésének jogát, amelyet akár életünk árán is hajlandók vagyunk megvédeni. Ha ezért meghalunk, nem volt hiábavaló a halálunk.”
En proclamar la nostra República, fem arribar la nostra veu a tots els pobles d’Espanya i del món, demanant-los que espiritualment estiguin al nostre costat i enfront de la monarquia borbònica que hem abatut, i els oferim aportar-los tot el nostre esforç i tota l’emoció del nostre poble renaixent per afermar la pau internacional.
„A Köztársaságunk kikiáltása arra szolgál, hogy elküldjük hangunkat Spanyolország és a világ minden nemzete számára, megkérve őket, hogy támogassanak minket lelkileg ebben a küzdelemben, amit a Bourbon-monarchia ellen vívtunk, amelyet aztán eltöröltünk, és most minden erőfeszítésünket felajánljuk az emberiségnek a nemzetközi béke megerősítése érdekében.”
Per Catalunya, pels altres pobles germans d’Espanya, per la fraternitat de tots els homes i de tots els pobles, Catalans, sapigueu fer-vos dignes de Catalunya!
„Katalóniáért, Spanyolország minden nemzete számára, a népek közösségének testvérisége számára, a mi nemzetünk, a Katalánok javára, mert így leszünk méltóak Katalóniára!”

Barcelona, 14 d’abril de 1931.
El President
FRANCESC MACIÀ

 

Lluís Companys i Jover (1882. június 21. El Tarrós, Katalónia – 1940. október 15. Barcelona) katalán ügyvéd, politikus, államférfi, Katalónia elnöke (1934-től a polgárháború végéig). A Katalán Köztársasági Baloldal (ERC) vezetője, politikusa. A polgárháború végén D-Franciaországba menekült, ahol a Gestapo elfogta, átadta a Franco-rezsimnek, amely 1940. október 15-én, statáriális és törvénytelen bírósági tárgyalás után, golyó általi halálra ítélte, amelyet ezen a napon végre is hajtottak. 1940. október 15-én reggel 6:30 végezték ki a Montjuïc Kastélyban. Kivégzése alatt megtagadta a szemfedő viseletét. Amikor a kivégzőosztag végrehajtotta a parancsot, Companys azt kiáltotta: „Per Catalunya!” (Katalóniáért!). A Montjuïc-temetőben helyezték örök nyugalomra.

1882. június 21-én született egy arisztokrata családba: édesapja Josep Companys, édesanyja pedig Maria Lluïsa de Jover voltak. Tanulmányait Barcelonában végezte: előbb a ‘Liceu Poliglot’ bentlakásos iskola növendéke volt, majd a Barcelonai Egyetem jogi karán szerzett ügyvédi oklevelet. Az egyetemen találkozott és kötött életre szóló barátságot Francesc Layret-vel, akinek hatására fiatalon belevetette magát a katalán közéletbe. 1906-ban a ‘Cu-Cut!’ és a ‘Le Veu de Catalunya’ újságoknál tevékenykedett, ahol a függetlenség, a katalán önrendelkezés, ill. a republikanizmus híve lett. Egyik szervezője és megalapítója volt a ‘Solidaritat Catalana’ politikai szervezetnek.

Később csatlakozott az Unió Federal Nacionalista Republicana nevű köztársasági szervezethez, amelynek ifjúsági vezetője lett. Ekkor már a spanyol hatóságok is közelről figyelték a tevékenységét, mivel a rendszerre „veszélyes egyénként” volt nyilvántartva a rendőrségi dossziéjában: az ifjúság körében végzett intenzív szeparatista tevékenységéért, ezekben az években 15-ször börtönözték be, hosszabb-rövidebb időre.
1915-ben a ‘Partit Republicá Catalá’ (Katalán Köztársasági Párt) tagja lett, amelyet ekkor Leyret vezetett. A párt képviselőjeként 1916-ban a barcelonai Városi Tanács tagjává választották. 1920. novemberben Companys-t, Salvador Seguit és más szakszervezeti, köztársaságpárti vezetőket letartóztattak, és Menorca-szigetére deportálták őket. A deportáltak védelmét Layret látta el, azonban a per előtt, rejtélyes és máig felderítetlen körülmények között, meggyilkolták.

Azonban Companys-t 1920-ban Sabadell parlamenti képviselőjévé választották meg a törvényhozási választásokon, Layret helyére. A parlamenti képviselőség mentelmi jogot biztosított a számára, ezért szabadon kellett bocsátani.

1922-ben megalapította az ‘unió de Rabassaires’ nevű szervezetet, emellett pedig a ‘La Terra’ nevű folyóirat ügyvédjeként és igazgatójaként tevékenykedett, s minden fórumon elítélte a Rivera vezette fasiszta diktatúrát.

1931 elején megint börtönben volt, így nem tudott részt venni a ‘Conferéncia d’Esquerres’ – a „Baloldali Konferencián”, amelyen a katalán baloldal máig vezető pártjának, az ERC-nek a létrehozásáról döntöttek (1931. március 12-19.); azonban ennek ellenére a párt végrehajtó tanácsának a tagjává választották. Az ERC a progresszív, köztársaságpárti kis- és középpolgári rétegek, a munkások, az alkalmazottak pártja volt, az ő képviseletüket látta el, a szakszervezetekkel való szoros együttműködésben. Companys arisztokrata származású volt ugyan, de több évtizedes munkásságával széleskörű ismertségre és népszerűségre tett szert a katalán emberek körében.

Francesc Maciá társaságában, vele szövetségben aktívan részt vett az 1931-es eseményekben, a Katalán Köztársaság kikiáltásában, az 1930-as évek eseményeiben. A közélet aktív tagjaként, az ERC támogatásával került be a Katalán Parlamentbe, amelynek 1932. december 14. és 1933. június 20. között az első elnöke lett. Ezt követően három hónapon át, a madridi kormány tagja lett, mint tengerészeti és hajózási miniszter. Visszatért ekkor Katalóniába, ahol Maciá helyettese lett, majd a nagy előd halálát követően, 1933. december 25-án a Generalitat 123. elnökévé választották, amelyet kivégzése napjáig viselt, jogilag.

1934. október 6-án Companys egy felkelés vezetésében vett részt, amelynek célja az önálló, független, szabad Katalán Állam (‘Estat Catalá’) felállítása volt a „Spanyol Szövetségi Köztársaság” keretein belül. Emiatt a madridi rezsim letartóztatta, bíróság elé állították, és 30 éves börtönbüntetésre ítélték, amelyből az 1936-os választásokat követően engedték szabadon. Az ezt követően kibontakozó polgárháborúban Companys egyértelműen a köztársaságpártiak oldalára helyezkedett, szoros kapcsolatot kialakítva a szakszervezeti-anarchoszindikalista szervezetekkel, és szélsőségesen baloldali mozgalmakkal, amelyeket elsősorban a Szovjetunióból támogattak anyagilag és katonailag is.

Amikor Barcelonát és egész Katalóniát elfoglalták Franco csapatai, Companys számára nem maradt más út, mint a menekülés, és 1939 elején elhagyta Katalóniát, és Dél-Franciaországba ment száműzetésbe. Előbb Párizsba ment, ahol egy kórházban kezeltette betegségét, azonban a nácik bevonulása után innen is menekülnie kellett, és 1940. nyarán telepedett le Dél-Franciaországban. Azonban 1940. augusztus 13-án a Gestapo La Baule-les-Pins-ben letartóztatta, Nantes-ban bebörtönözték, majd a nácik 1940. szeptemberében kiszolgáltatták a fasiszta spanyol államnak. 1940. októberben zajlott le a pere, amit nagyon gyorsan lezavart a statáriális bíróság, halálra ítélték és október 15-én, reggel 6:30 órakor a Montjuïc-on lévő kaszárnya udvarán agyonlőtték. A hivatalos papíron a halál oka rovatban ez áll: ‘traumatikus belső vérzés’. Holttestét a Montjuïc-temetőben helyezték örök nyugalomra.

A politikailag polarizálódott országban nagy volt a szélsőjobb és a szélsőbal tábora egyaránt, akik egymásra, mint az ország tönkretevőjére tekintettek, tisztázatlan volt a katolikus egyház szerepe; az iparosodott Katalóniában alakult szakszervezetek, valamint a baloldali és demokratikus irányzatok állandó összeütközésben voltak a Kasztíliában és Navarrában erős szélsőjobboldali ideológiákkal.

1933-ban jobboldali kormány alakult, akik az asztúriai és katalán munkások felkeléseit rendszeresen fegyverrel kezelték, ami mind a szélsőbaloldali, mind a fasiszta ideológiáknak kiváló táptalajt biztosított: egyszerre erősödtek Spanyolországban az anarchista és a fasiszta mozgalmak – a politikai káosz végül polgárháborúvá fajult.

Az ország déli és nyugati részét ellenőrző nacionalisták jobban voltak megszervezve és felszerelésük is jobb volt, mint az egymás között vitatkozó és gyakran belharcokat folytató köztársaságpártiaknak. Mindkét fél kapott külföldi segítséget: Franco Olaszországtól és a náci Németországtól, a baloldal pedig a Szovjetuniótól és a Nemzetközi Brigádokat alkotó önkéntesektől.

A toledói Alcázar bevételével a nacionalisták a konfliktus elején szimbolikus győzelmet arattak, de Madridot még hosszas ostrommal sem tudták elfoglalni. A fővárost blokád alá vették és támadták ellátási útvonalait. 1937-ben elfoglalták Baszkföldet (ennek során pusztult el Guernica falu, amelyen a német légierő a fegyverzetét tesztelte), majd az aragóniai frontot is áttörték. 1938 nyarán-őszén az ebrói csatában a köztársaságpártiak egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek a háború megfordítására, de ennek kudarca után 1939 elején elesett Barcelona és nyilvánvalóvá vált, hogy Franco megnyerte a háborút.

Barcelona fasiszta bombázása – 1938. március 16-18. között

1936 és 1939 között a spanyol polgárháború szomorú eseményei zajlottak, amelyen a nacionalista-fasiszta-falangista erők győzelmet arattak a köztársaságpárti erők felett. Mindebből a vérontásból Katalónia, és Barcelona maga sem maradhatott ki. A legnehezebb időszakot 1938. március közepén élték meg a város lakói, amikor Mussolini fasiszta erői 41 órán át, megállás nélkül, összesen 17 hullámban bombázták Katalónia fővárosát. A támadásoknak közel 1300 polgári áldozata volt, több mint kétezren megsebesültek, és a város komoly anyagi veszteségeket szenvedett el, mivel az olasz fasiszták nem néztek semmit, nem voltak tekintettel semmire és senkire. Templomok, középületek, kórházak estek áldozatul a gátlástalan gyilkosságsorozatnak, amit 18-án délután fejeztek be, miután a világ közvéleménye komoly felháborodással erre kényszerítette Franco, falangista diktátort.
Az első olasz gépek, spanyol felségjelzéssel az oldalukon, 1938. március 16-án 22:00 órakor intézték az első támadást Barcelona ellen. Az első éjszaka során 250 kg bombát dobtak le a katalán fővárosra, ahol a legsúlyosabb károk a kikötőben, Barcelonetában, az Eixmaple-negyedben ill. a Gótikus-negyedben keletkeztek. Ezen éjszaka összesen 216 ember halt meg és 125 sérült meg a bombázások, az összedőlő házak romjai által. A legkomolyabb károkat a Plaça Sant Felip Neri szenvedte el: a téren 42 ember lelte halálát, akiknek harmada gyermek volt. A bombázás a Gótikus-negyed más részeiben is komoly károkat okozott: a középkori és kora újkori Barcelona fontos műemlékei szenvedtek súlyos károkat, és semmisültek meg a barbár támadás eredményeként.

A bombázok nagy magasságban érték el Katalónia légterét, így a radarokon csak az utolsó pillanatban észlelték őket, s mivel a légelhárítás amúgyis minimális volt a köztársasági erők részéről, így a város és a lakossága teljesen védtelen volt az olasz bombázók lövedékei ellen. A támadás teljesen lényegtelen volt a háború menete szempontjából, hiszen Barcelona városában katonai létesítmények nem voltak. Az egyetlen ilyen jellegű erődítmény a Montjuic-hegyen állt, amelyet már nagy távolságból is ki lehetett venni. Az olasz bombázók nagyrészt késleltetett biztosítású bombákat alkalmaztak, amik nem egyszerre a becsapódás után robbantak, hanem földet érés után egy-két pillanattal. Összességében 44 tonna bombát zúdított az olasz légierő Barcelonára, amiben közel 1300 ártatlan ember halt meg. A legkeményebb időszak a március 17/18-ra virradó éjszaka volt, amikor a legtöbb halálos áldozatot követelték a bombázások.

Március 19-én Franco tábornok a nyugati demokratikus országok hatalmas felháborodásának engedve, kérte Mussolini olasz fasiszta diktátort, hogy függesszék fel Barcelona bombázását – erre március 18-án 15:00 órakor került sor.

A támadást a nyugati típusú demokráciák az egész világon elítélték. A térség amerikai nagykövete, Cordell Hull az alábbiakat mondta: „Nincs olyan háborús teória, mely ilyen magatartást indokol. Úgy érzem, jelenleg egész Amerikához szólok! Március 19-én Franco a bombázások felfüggesztését kérte, mivel tartott az események „külföldi visszhangjától”.” A másik oldalon Mussolini állt, aki viszont nagyon elégedett volt a bombázással. Az olasz külügyminiszter, aki egyben Mussolini veje volt, Galeazzo Ciano azt mondta, hogy: „Ő (Mussolini) elégedett volt a ténnyel, hogy az olaszok képesek voltak horrort kiprovokálni az agressziójukkal ahelyett, hogy megelégedtek volna a mandolinjaikkal. Mindez meg fogja növelni az értékünket a németek szemében, akik imádják a könyörtelen, totális háborút.”

Még abban az évben egy angol újságíró, John Langdon-Davies, aki mellesleg a támadások idején Barcelonában tartózkodott, beszámolót írt az eseményekről. Kiadványából megtudtuk, hogy a bombázó gépek nagyon magasan siklottak, hogy ne látszódjanak a radarokon és csak akkor indították újra a motort, miután ledobták a bombát. Az újságíró ezt a metódust halk megközelítésnek nevezte. Ennek a technikának az volt a lényege, hogy maguk a repülők nem látszottak és a vészjelzők is csak az után szólaltak meg, hogy a bombák már földet értek. Amellett, hogy az egyes támadások közti idő is mindig eltérő hosszúságú volt, ezt a stratégia is segített a civil populáció lelki megtörésében. Ennek következtében a tartós szorongás lett úrra az embereken, ami teljesen érthető, hiszen hosszú ideig tartott a terror akció, és jó néhány bomba landolt a területen. Valamint, ha még azt is hozzávesszük, hogy a bombák célja csak kis részben volt katonai tábor, majd a támadás már-már túlságosan hirtelen ért véget, Langdon-Davies biztos volt abban, hogy ez a fajta rajtaütéses támadás kizárólag tapasztalatszerzés volt és a taktikát később a németek és az olaszok az Egyesült Királyság ellen akarják majd bevetni.

A Franco-diktatúra Katalóniában – a kezdeti évek

Azt – gondolom – sokan tudják, hogy Spanyolországban 1936-39 között polgárháború dúlt a monarchista-fasiszta erők ill. a köztársaságpárti felek között, amelyből végül Franco diktátor-tábornok került ki győztesen. Franco a győzelmét Benito Mussolini olasz fasiszta diktátor csapatainak, ill. Hitler náci vezér légi támogatásának (‘Condor-légió’, Guernica, Baszkföld szétbombázása) köszönhette. Ebből kifolyólag a falangista diktatúra és a Harmadik Birodalom közötti kapcsolat elég intenzív és erős volt. Ennek volt az egyik csúcspontja, hogy a Dél-Franciaországban bujkáló katalán elnököt, Lluís Compnays-t az ottani német Gestapo elfogta 1940. szeptember végén, majd őt azonnali hatállyal kiszolgáltatta a francóista rezsimnek. Companys-t Barcelonába szállították, a Montjuic-hegyen lévő börtönben tartották fogva, majd pár nap alatt lezavart koncenpciózus perben a statáriális bíróság minden jogalap nélkül halálra ítélte, és 1940. október 15-én kivégezték. A bestiális politikai gyilkossággal üzente meg Franco minden katalánnak, hogy aki ellen mer szegülni, az így jár.

A francói Spanyolország és a III. Birodalom együttműködése ezután is aktív maradt az Iber-félszigeten, Madridban, és – sajnos – Katalónia sem tudta magát ez alól kivonni, még ha ehhez a katalánoknak, a katalán nemzetnek nem is volt semmi köze, semmilyen ráhatása, se beleszólása. Ugyanis az 1940-es évek közepéig Katalónia katonai közigazgatás alatt állt, a spanyol titkosszolgálatok, politikai rendőrség szoros felügyelete, masszív szorítása alatt. Betiltották a katalán szimbólumok nyilvános használatát: a ‘Senyerát’ nem húzhatták fel sehol, az ‘Els segadors’ elénekléséért büntetőtábor, börtön, verés járt, a katalán nyelven való beszédet pedig tűzzel-vassal próbálták gátolni.

Ezzel együtt Katalóniában is jelen volt a következő pár évben a nácizmus. A katalánizmus a francóista rezsim egyik áldozata volt..és a nácizmusé. Ennek egyik legszimbólikusabb pillanata éppen 1940 őszére tehető, amikor Lluís Companys a Montjuicon ül börtönében, várva a halálra, ami október 15-én éri utol. Ezekben a napokban Barcelona a „nácizmus nyílt jelenlétében” volt kénytelen élni. A Generalitat épületéről hatalmas méretű náci lobogók lógtak, elrettentve az arra járókat, az egész Katalán népet. Ennek apropója pedig az volt, hogy október közepén, a kivégzés követő napokban Barcelona vendége volt Heinrich Himmler, az ‘SS’ vezetője, aki katalóniai látogatása során a Montserrat-i kolostorba is ellátogatott. Ez a látogatás a francóista rezsim és a náci rendszer közötti szoros kapcsolat jelképe volt.

A két „testvéri” rendszer szoros együttműködésének a jele volt, hogy a korábban bezárt német iskolát, 1939. októberben újra megnyitották Barcelonában. Ennek az iskolának a fennállása 50. évfordulóját 1944 májusában ünnepelték, amikor nagyszabású hangversennyel emlékeztek meg erről – ugyancsak a náci zászlók nyomasztó erdeje alatt. Az iskola több, mint 50 tanára és ezernél több diákja vett részt az ünnepi hangversenyen, amelyen a spanyol és a náci himnusz akkordjai csendültek fel. A másik náci jellegű intézmény a ‘Német Kulturális Intézet’ volt, ahol ugyancsak élénken működött a hitleri befolyás és propaganda. Kulturális téren Hitler bukásának utolsó pillanatáig nagyon erőteljesek voltak a kapcsolatok a francóista rezsim és Németország között. A katalán Parlament épületében, ezekben az években, számtalan német és a náci kultúrát bemutató kiállítást, koncerteket, könyvbemutatókat tartottak, aminek idejére a Parlament kapuit bezárták.

Katalónia és a Harmadik Birodalom közötti kapcsolat másik legaktívabb szegmense a ‘Hitlerista Ifjúsági Szervezet’ volt, amelynek tagjai rendszeresen látogattak el Barcelonába. Rendszeresen megjelentek Barcelonában, a kikötői létesítményekben, a barcelonai egyetemen, a csehek által alapított Vallmajorban, amely egy francóista emlékház volt valójában. Emellett rendszeresen ellátogattak Montserrat-ba is. Eközben pedig a köztársaság hívei, a Francó által „vörös dominanciának” nevezett mozgalmak tagjai, hithű katalánok – börtönökben sínylődtek, haltak meg, tűntek el ezres nagyságrendben.

A náci őrület katalóniai jelenlétének a ‘Vezér’ halála vetett véget. 1945. április 30-a szomorú nap volt a fasiszta madridi rezsim számára. Szomorúan vették tudomásul Hitler öngyilkosságát, s azt a tényt, hogy a Vörös Hadsereg Berlin utcáin menetel. Franco – bár hivatalosan nem lépett be a II. világháborúba, névleges semlegességet hirdetett -, valójában minden egyéb eszközzel segítette a német és az olasz elvbarátait. Hitler halálát azonban a „Falange” nyílvánosan is szomorúsággal vette tudomásul. Míg Európa nagy részén örömmel vették a náci rezsim bukását és Hitler halálát, addig Madridban a gyász és a szomorúság lett úrrá.

Sajnos, Barcelona sem tudott ez alól kibújni, hiszen még mindig tartott a francóista „sötétség korszaka”. A német nagykövetség, amelynek épülete ekkor a Plaça Catalunyán állt, számtalan részvétnyílvánítást, Hitler halálán való szomorkodást, érzékenységet tartalmazó levelet, üzenetet kapott.

A nácizmus bukása után Spanyolország számtalan fasiszta, náci főtisztet, polgári személyt befogadott, vagy segített Latin-Amerika valamelyik országába. A Vatikán mellett a madridi kormány volt a legaktívabb a dél-amerikai vízumok kiadásában, nácik bújtatásában. Ennek egyik eklatáns példája Leon Degrelle, a belga ‘SS’ vezetője volt, akit csak „Hitler fiaként” emlegettek. Ugyanis, amikor Degrelle és Hitler találkozott, a Führer elmondta neki: „Ha lenne gyermekem, azt szeretném, hogy olyan lenne, mint ön”. A háború vége felé Degrelle Spanyolországba menekült, ahol békében, nyugalomban, a fasiszta rezsim által támogatva halt meg Marbellán. A belga hatóságok számtalanszor követelték a kiadatását, de Frnaco ezt megtagadta. Degrelle-nek Katalóniában is voltak barátai, akik egészen 1990-ig misét mondattak a lelki üdvéért a Sant Félix-plébánián…

De mellettük még számtalan nácit bújtatott, segített a madridi állam, pl. Otto Skorzenyt, a hitlerista kémet, vagy Johannes Bernhardt ‘SS-vezetőt’, aki megkapta a spanyol állampolgárságot, és komoly üzleti pályát futott be utána Spanyolországban. Vagy ott volt Gerhard Bremer ‘SS-ezredes’, aki Alicantéban telepedett le a világháború után, és az idegenforgalmi ágazatban gyarapította vagyonát, teljes nyugalomban, és Franco támogatásával.

Jól látható tehát, hogy a falangista rezsim és a náci Németország nagyon szoros kapcsolatban álltak egymással a II. világháború végéig, ezt követően pedig a nácik és fasiszták egyik búvóhelye lett. És azért, hogy egy kicsit aktuálpolitikai vonalat is megemlítsem, egy érdekesség. Spanyolország egyik vezető pártja, amelynek Rajoy is a tagja, a Néppárt (Partido Popular). Ennek jogelődje az ‘Alianza Popular’, amelyet 1976-ban francóista exminiszterek, francóista tábornokok, a falangista mozgalom felső- és középszintű vezetői alapítottak. Csak a tények kedvéért – s innentől kezdve érthető, hogy a néppárti kormányok miért gyűlölik a katalánokat, miért akarják elnyomni, megregulázni Katalóniát. A vérükben van, a zsigereikbe beleégett a francóista-falangista diktatúra évtizedei alatt.

Mi az a „falange”?

A Falange (spanyolul: Falange Española de las Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalista, rövidítése: FE de las JONS; magyarul: Nemzeti Szindikalista Offenzíva Juntáinak Tradicionalista Spanyol Falangéja) az 1930-as évektől kezdve több spanyol politikai mozgalom neve is, amelyek az olasz fasiszta mozgalom mintájára jöttek létre. A falange szó a görög phalanxot vagy frontot is jelenthet, ez utóbbit sok modern radikális mozgalom használta a 20. század első felében, mint a spanyol Népfront és Nemzeti Front. A párt tagjait falangistáknak (spanyolul: Falangistas) nevezik. A Franco rendszer 1975-ös vége óta több politikai szervezetre bomlott fel, amelyek a 21. században is működnek. A fő politikai mozgalom, amely a korábbi párt folytatása és a falangista hagyaték megőrzője a FE JONS.

Jelképük a járom és a nyílvesszők, amelyek azt testesítik meg, hogy az autoritárius állam igájára és a megsemmisítés nyilaira van szükség az eretnekség elpusztításához. A párt ideológiája alapításakor ellentmondásos volt, hiszen egyszerre volt konzervatív és szocialista valamint nacionalista is, valamint a fasizmussal is mutatott rokon jegyeket. Federico de Urrutia úgy határozta meg a Falange célját, hogy az „kiirtani a XIX. század avítt, liberális, dekadens, szabadkőműves, materialista és elfranciásodott lelkületét, hogy helyette ismét a XVI. század hősies és nemes fájdalma, birodalmi szelleme és Kasztília legendás lovagi erényei hassanak át bennünket.”

A Falange-ot, mint politikai szervezetet 1933-ban, a második spanyol köztársaság idején alapította José Antonio Primo de Rivera madridi ügyvéd, Miguel Primo de Rivera tábornok fia, aki az 1920-as években volt az ország diktátora XIII. Alfonz spanyol király alatt. Rivera tábornok a tervgazdálkodás híve volt. Fiának mozgalma sajnálta a rendszer bukását, és annak elveit kívánta feltámasztani, valamint programot dolgozott ki a nemzeti szindikalista társadalomszervezés megvalósítására. A mozgalomban sok olyan embert is részt vett, akik korábban Rivera tábornok Hazafias Uniójának tagjai voltak, és a Falange közismert személyek támogatására is számíthatott.

A falangizmus kezdetben csak bizonyos vonatkozásokban volt hasonló az olasz fasizmushoz. Ugyanúgy megvetette a bolsevizmust és a szocializmus többi formáját, valamint irtózott a demokráciától. A fasiszta feketeingesekhez hasonlóan a párt is saját félkatonai egységgel, a kékingesekkel rendelkezett. A Falange nemzeti szindikalizmusa azonban különbözött a fasiszták által támogatott korporativizmustól, és az Action Française, valamint az integrizmus eszméje gyakorolt rá nagy hatást. Először Ramiro Ledesma Ramos fogalmazta meg a La Conquista del Estado című lapjában közzétett kiáltványban 1931. március 14-én. A nemzeti szindikalizmus célja volt a nacionalizmus és a CNT által vallott anarchoszindikalizmus közötti szakadékot áthidalni a szindikalizmus közös felülvizsgálatával. A fasizmustól megkülönböztette őket az is, hogy mélyen konzervatívok voltak.

A spanyol jobboldal többi pártjával ellentétben a Falange köztársaságpárti, avantgardista és modernista elveket vallott, az olasz fasizmus eredeti szellemiségéhez hasonlóan. Egyenruhája és esztétikája hasonló volt a korabeli fasiszta és nemzetiszocialista mozgalmaiéhoz. Miután a pártot Francisco Franco összeolvasztotta a karlistákkal és alfonzistákkal, az elvesztette minden fasiszta jellegét, és feladta a társadalom forradalmi átalakításáról szőtt terveit, habár sok külsőségében fasiszta maradt.

A spanyol polgárháború idején a párt alapítóját a köztársaságiak letartóztatták és kivégezték, így a párt ideológiáját Franco használta fel céljaira. Amikor 1937-ben a Manuel Hedilla-féle baloldali szárny került a párt élére, Franco egy rendelettel összeolvasztotta a pártot a karlistákkal és az alfonzistákkal, és saját irányítása alatt létrehozta a Nemzeti Szindikalista Offenzíva Juntáinak Tradicionalista Spanyol Falangéját (spanyolul: Falange Española Tradicionalista y de las Juntas de Ofensiva Nacional-Sindicalista, FET y de las JONS), amely a pártállam kiépítésének magjává vált. A mozgalom egészen Franco haláláig, 1975-ig folytatta működését.

A Barça: a katalán szeparatizmus szimbóluma

A Franco-diktatúrával szemben fellépő ellenállási mozgalom epicentruma Barcelona volt, s azon belül is különleges helyet foglalt el a város labdarúgó-csapata, a Real Madrid ősellenségének számító „Barça”.

Az FC Barcelona szurkolói már a katalánok jogának megcsorbítására felesküdő Primo de Rivera diktatúrája alatt sem ültek ölbe tett kézzel: 1925. június 14-én egy mérkőzésen például az Orfeó Catalának tett hódolat jeléül kigúnyolták a spanyol himnuszt. A hatóságok erre a futballcsapat otthonául 1957-ig szolgáló Camp de Les Corts-ot ideiglenesen bezárták, Joan Gamper Presidentének pedig le kellett mondania elnöki tisztségéről.

A spanyol polgárháború (1936-1939) kitörése után Franco szinte azonnal hozzálátott a tisztogatáshoz, s a Caudillo katonái a Guadarrama-hegységben megölték a klub baloldali kötődésű elnökét, Josep Sunol i Garrigát, a Vezér pedig a hozzá lojális Enric Piñeyrót nevezte ki a patinás egyesület élére. 1937 nyarán a katalán csapat Mexikóban, az Egyesült Államokban és Európában túrázott, s mindenhol a második Spanyol Köztársaság tiszteletbeli „nagyköveteként” fogadták.

A világkörüli túra egyrészt pénzügyi mentőövet jelentett a financiális gondokkal küzdő csapatnak, másrészt a klub játékosai új otthont és munkahelyet is találtak az amerikai földrészen (a száműzetésben élő spanyol kormány szintén Mexikóban tartózkodott 1945 és 1950 között). Világszerte a csapat személyében a fasiszta Spanyolország elleni köztársasági mozgalom zászlóshajóját vélték felfedezni, a Szovjetunióban – ahol a két és fél hónapos túra alatti egyetlen vereséget szenvedte el a csapat – csordultig megteltek a létesítmények. 1938-ban az FC Barcelona egyik létesítményét bombatalálat érte, a város pedig néhány hónappal később fasiszta uralom alá került. A sportegyesület már csak alig háromezer tagot tudhatott a soraiban, a Barcát ekkor a megszűnés réme fenyegette.

A polgárháború után Franco betiltotta a katalán nyelv és zászló használatát, ezért a futballklubok is csak spanyol elnevezést használhattak. Ezen intézkedés következtében a katalán sztárklub is kénytelen volt nevet változtatni, amely ettől fogva Club de Fútbol Barcelonaként futott ki a gyepre, a csapat címerében pedig a katalán négy vörös csík kettőre csökkent.

A háborút követő években a Barcelona és a Real Madrid közötti versenyfutás egyenlőtlen erők küzdelmét hozta, ugyanis a diktátor minden erejével azon volt, hogy a katalán klub kárára kedvenc csapatát, a királyi gárdát hozza helyzetbe – így került a blancókhoz a Barcelona által is körüludvarolt (és egyszer már leigazolt) Alfredo di Stefano. 1943-ban a két csapat a Franco tiszteletére megrendezett spanyol kupa (Copa del Rey, akkori nevén: Copa del Generalissimo) negyeddöntőjében találkozott. Hazai környezetben a katalánok 3-0-ra diadalmaskodtak, azonban a madridi visszavágó előtt az öltözőben maga az állambiztonság vezetője bírta „jó szóra” a klub játékosait, így a Real 11-1-re felülmúlta riválisát.

1951-ben a Barcelonának sikerült meglepni a spanyol hatóságokat, ugyanis egy esős napon, a Santander elleni hazai győztes mérkőzés után a szurkolók nem voltak hajlandóak villamosra szállni, amivel a sztrájkoló dolgozók melletti szolidaritásukat nyilvánították ki. 1968-as elnöki székfoglaló beszédében Narcís de Carreras újra borsot tört a falangista Spanyolország orra alá, amikor kijelentette: a Barca több mint egy csapat (’Més que un club’), ezzel pedig egy csapásra a katalán különállás egyik legerősebb intézményévé avanzsálta a klubot. Az őt követő Agustí Montal i Costa elnök a katalán identitást lépten-nyomon hangsúlyozta, a futball demokratikus ideáiért való kiállásával pedig sokszor találta szembe magát a falangista állam sportért felelős tisztségviselőivel.

1974 nemcsak az újkori spanyol történelem egyik legfontosabb dátuma, hanem a katalán klubnak is fontos mérföldkövet jelentett: Franco romló egészségi állapota többek között azt is lehetővé tette, hogy a Caudillo engedett a szoros gyeplőből, a klub pedig újra katalán néven versenyezhetett (FC Barcelona), a labdarúgó csapat ráadásul leigazolta a holland Johan Cruyffot, az egyesület történetének valaha élt egyik legnagyobb sztárját, akivel új éra köszöntött be. Cruyff szinte azonnal belopta magát a katalánok szívébe, amikor egy sajtótájékoztatón azt mondta: a Real Madrid ellenében azért választotta a Barcát, mert nem akart egy olyan klub játékosa lenni, amely Francisco Franco mellett kötelezte el magát.

A Franco rezsim alatt a katalán kultúra nyílt ellehetetlenítése volt a cél: betiltották a katalán nyelvet, a filmeket és az irodalmat is. A központi vezetés minden területen jelenlévő katalán-ellenessége egészen az 1970-es évekig fenn állt és ez az állandó ellenségesség csak növelte a katalánok elszakadási és függetlenedési vágyát.

Visca Catalunya!
Catalunya not Spain!
Som i serem!