Az „Aranykor” után – sötét fellegek, égi háború, majd csend

Folytassuk hát az FC Barcelona történetét, amit az előző részben, az 1929-es bajnoki címnél félbehagytunk. A históriás könyv következő „oldalain” az első bajnoki címet követő éveket, a polgárháború időszakát, a Franco-diktatúra hatását mutatjuk be. Felelevenítünk egy nagyon nehéz időszakot, majd az ezt követő fellendülést. Végül megemlékezünk a Josep Samitier és Enrique Fernández trenírozta gárdáról, mely újra magasba emelte a Blaugrana zászlaját. Az újabb akadályokat, ínséges időszakot is átvészelte szeretett klubunk, majd további fejlődésnek indult, amelyhez kellett több kiemelkedő személyiség is, mint Agustí Montal i Galobart.

Az első bajnoki diadal után

Az FC Barcelona együttese nyerte meg az első ízben kiírt országos bajnoki címet 1929-ben. A történelmi tettet követően azonban a csapat nem tudott hasonló magasságokba emelkedni, s egy sikerekben szűkölködő, sivár időszak vette kezdetét. A következő idényben még a bajnokság második helyén végzett az Athletic Bilbao mögött a Blaugrana, azonban a végelszámolásnál hét ponttal elmaradt a baszk gárdától, így a címvédésre esélye sem volt. Pedig a keret meghatározó tagjai ebben a szezonban is a csapatot erősítették: Angel Arocha, García García, Manuel Parera, Vicente Piera, Plattkó Ferenc, Samitier, Sastre és Walter Burkhardt is az idény nagy részében pályán voltak. Az ismétlés elmaradásában fontos tényező volt Parera góljainak elmaradása: míg a bajnoki cím évében 11 gólt ért el, ebben a szezonban csak kettőt. Emellett Josep Samitier hiányát is megérezte a csapat: a katalán támadó középpályás csak három bajnokin tudott pályára lépni az idény során, így a címvédés elmaradása nem volt meglepetés. A katalán szurkolók ebben az idényben siker nélkül maradtak, tehát az elmúlt esztendő örömei után némi szomorúság ülte meg szívüket.

A gránátvörös-kékek családja ebben az időszakban többször is hatalmas pofont kapott az élettől. Nem elég, hogy a belpolitikai változások, az elnyomás szele meglehetősen sötét, áttörhetetlen felhőket repített a Les Corts fölé, s a csapat is a sikertelenség útjára lépett, még több emblematikus személy is távozott a Blaugrana kötelékéből. Többek közt Samitier is, de az igazán megrendítő hír 1930 júniusának végén jutott el Barcelonába: Joan Gamper, a klub atyja végett vetett életének. Ez alapjaiban meghatározta a klub egyébként sem túl vidám légkörét. Példás összetartásról tanúbizonyságot téve egy nappal később többezres tömeg gyűlt össze annak érdekében, hogy fájó, de méltó búcsút vegyenek Gampertől. Halálának negyedik évfordulója alkalmából utcát neveztek el róla a Les Corts közelében.

A következő esztendőkben a sikertelenség csak fokozódott. Az egyre kaotikusabb belpolitikai események, a fokozódó feszültségek közepette a játékosok sem tudtak kellőképpen koncentrálni a feladatukra, így az eredmények elmaradása valahol törvényszerű volt. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az eddigi legnagyobb vereség, ami a hivatalos mérkőzéseket illeti. Az Athletic Bilbao elleni 12-1-es kudarc jól példázza a csapat állapotát.

Ráadásul a sikertelen idények után távozott a csapattól Josep Samitier is, aki az ősi rivális, Real Madrid csapatában folytatta pályafutását. Távozása hátterében a klub meglepően lesújtó anyagi helyzete is szerepet játszott. Ezzel együtt egy meghatározó játékos és született vezéregyéniség vett búcsút a Blaugranától, mely hatványozottan visszavetette a csapat szereplését. „A Mágikus” becenévre hallgató katalán 1932 és 1934 között két idényt töltött el a fővárosiaknál, s szerzett velük is egy országos bajnoki címet az 1932-33-as szezon alkalmával. Az „árulást” nehezen viselik el, és bocsátják meg Katalóniában, azonban „Pepe” Samitier esetében így tettek a szurkolók. Annál is inkább, mivel 1934-ben visszatért, majd edzőként, vezetőként újfent az FC Barcelona szolgálatába állt. 1972. május 5-én bekövetkezett halálát követően pedig méltó búcsút vett tőle a gránátvörös-kék társadalom: hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a csapat egykoron ünnepelt sztárját.

Romá Forns a bajnoki címet követően leköszönt az edzői tisztségről, s őt követően angol származású edzők ültek a Barça kispadján a ’30-as években – egyetlen idényt leszámítva, amikor a korábbi legendás kapus, Plattkó Ferenc dirigálta a csapat edzéseit, szakmai munkáját. Azonban egyik szakember sem tudta megismételni Forns eredményét, így csupán egyetlen – vesztes – kupadöntő fémjelezte a polgárháború előtti évek eredményeit. Ebben nagy szerepe volt a játékos-garnitúra teljes kicserélődésének: Piera, Plattkó, Sagi-Barbá, Samitier vagy eligazoltak, vagy befejezték pályafutásukat, s a helyükre lépők képtelenek voltak a sikereket megismételni. Doménec Balmanya, Escolá, Raich, Ventolrá vagy a kapus Joan Josep Nogués kiváló játékosok voltak, de képtelenek voltak sikerre vezetni a Barcelona „hajóját” a belpolitikailag egyre instabilabbá váló spanyol labdarúgás „óceánján”. A politika, a belső csatározások maguk alá temették a sportot, így a futballt is. A Les Corts nem elsősorban a futball színtere lett, hanem a politikai csatározásoké, a katalánizmus kifejező eszközévé, a központi hatalommal való szembenállás szimbolikájává. Az ellehetetlenülő belső viszonyok közepette a játék sokadrangú tényezővé vált, aminek az eredménytelenség, a belső kohézió megszakadása lett a következménye. Az 1932-ben elvesztett Spanyol Kupa-döntőt követően a csapat majdnem a kiesés sorsára jutott. A szurkolók bizalma is megrendült, ami a pártolói tagok számának drasztikus visszaeséséhez vezetett. Míg a húszas évek közepén több mint 12000 volt a sociók száma, a harmincas évek elején már a 9000-et sem érte el.

Az 1933/34-es szezonban, amikor Jack Demby (Dombi Richárd, 1888-1963, Bécs) ült a csapat kispadján, az együttes a bajnoki táblázat 9. helyén végzett a tízcsapatos La Ligában. Az idény 18 mérkőzésén csupán nyolc győzelmet értek el, míg tíz alkalommal vesztesen hagyták el a pályát. A szezon végén Demby (Domby) talpára útilaput kötöttek, s érkezett Plattkó, akivel katalán bajnoki címet és országos bajnoki 6. helyet értek el. A polgárháborút megelőző utolsó említésre méltó esemény az 1936-os spanyol kupadöntő volt, amelyben a csapat 2-1 arányú vereséget szenvedett az ősi rivális, Real Madrid gárdájától. A történelmi hűség kedvéért álljon itt a döntőben pályára lépő katalán csapat összeállítása, mert sokuk nevével már nem fogunk találkozni a konszolidáció után: Iborra – Pedro Areso, Bayo, Josep Argemi, Franco Florensa, Doménec Balmanya, Martí Ventolrá, Josep Raich, Josep Escolá, Enrique Fernández, Munlloch. A döntőben a katalánok gólját Josep Raich szerezte. Ekkor az ír Patrick O’Connell ült a Barcelona kispadján, aki mindent megtett a sikeres szezonért, de a politika, a társadalmi feszültségek sorozata közbeszólt.

 

Amikor a futball másodlagossá vált

Ugyan már több ízben is foglalkoztunk ezzel az időszakkal, most is megtesszük. Ahhoz, hogy a lehető legpontosabb képest festhessük a történelem és az FC Barcelona kapcsolatáról, néha kisebb kitérőket kell tennünk.

Az 1930-as évek Spanyolországa sokkal inkább hasonlított egy lőporos hordóhoz, mintsem egy nyugalomban, normális körülmények között fejlődő országhoz. A királyság, majd 1931 után a köztársaság kereteit széleskörű, és többrétű belső erők próbálták szétfeszíteni. A többnemzetiségű országot a bizonytalanság, a gazdasági válság, és az ebből (is) fakadó társadalmi ellentétek kötötték gúzsba. Primo de Rivera tábornok diktatúrája (1923-30) átmenetileg megakasztotta a széthúzó erőket, de halála után a belső nehézségek újult, addig nem látott hullámokban törtek előre. 1931-ben kikiáltották a Köztársaságot a baloldali-liberális erők, ami azonban nemhogy meghozta volna a nyugalmat, még instabilabbá tette a helyzetet.

A választások következtében a konzervatív, jobboldali-szélsőjobb erők, ill. a mérsékelt- és szélsőbalos erők kiegyensúlyozott erőtere alakult ki. Egyik fél sem tudott megfelelő többséget szerezni, amit tovább nehezítettek apolitikai gyilkosságok sorozata. Mindenki figyelt mindenkit, mindenki gyanús volt, a bizalom elszállt. A belső rend megroppanásával egyidejűleg megerősödtek a szeparatista mozgalmak Spanyolország peremtartományaiban; elsősorban Baszkföldön és Katalóniában. A baszkok és a katalánok kétkedő szemmel nézték a Madridból érkező parancsokat, azokban a saját nemzetük elleni támadásokat vélték felfedezni.

Ebben kiemelkedő szerepe volt a korszak kiemelkedő baszk politikus-asszonyának, a kommunista párt vezetőjének, Dolores Ibárrurinak. A „La Pasionaria”, azaz „A golgotavirág” becenévre hallgató karizmatikus politikus beszédeivel teljesen fel tudta tüzelni hallgatóságát: a függetlenség, az elszakadás, a demokratikus szabadságjogok elkötelezett harcosaként az utolsókig küzdött igazáért. A XX. századi spanyol/baszk történelem meghatározó, kiemelkedő alakja, akinek neve hallatán mindenkiben a tisztelet hangjai szólalnak meg. Lehetett bírálni nézeteiért, de ezt mindvégig következetesen képviselte, amiért sokak megbecsülését vívta ki. A köztársaság elkötelezett támogatója volt, aki reményt adott népének, ezzel együtt a katalánoknak is.

A polgárháború elvesztésekor a Szovjetunióba volt kénytelen emigrálni, hogy elkerülje a biztos halált. Az 1895-ben született Isidora Dolores Ibárruri Gómez túlélte a diktátort, és 1977. május 13-án visszatért Spanyolországba. Május 23-án Bilbaóban közel félszázezer ember előtt gyújtóhatású beszédet mondott, majd ezt követően a gyűlésen részt vevők szinte a vállukon vitték a törékeny asszonyt. Ibárruri hazatért, és elindult a választásokon, aminek következtében 1977. júniusától a madridi cortez tagja lett. Az újrakezdés, a belső kiegyezés máig ható szimbolikus lépése volt, amikor a parlament első ülésén az ifjú király, I. János Károly hozzá lépett, és kezét nyújtotta Ibárrurinak.

No, de ne szaladjunk ennyire előre a történelem menetében. A ’30-as évek közepére a belső helyzet teljes mértékben kezelhetetlenné vált, az állam alapjai megroppantak, a belső rend összeomlott. Ezt látva az észak-marokkói spanyol hadsereg több vezetője, élükön Francisco Franco y Bahamonde tábornokkal felkelést robbantott ki a madridi kormányzat ellen, a rend, a belső fegyelem helyreállításának jelszavával. Ezzel kezdetét vette a hároméves polgárháború, melyben a köztársaság-pártiak és a konzervatív erők csaptak össze. A polgárháború következtében a sport, így a labdarúgás is mellékszereplője lett a spanyol hétköznapoknak, a bajnokság szünetelt. A három esztendő, ill. az azt követő évek nehézségeivel kapcsolatban a Kedves Olvasó már találkozhatott a Blaugrana.hu oldalon, így nem szeretném ismételni önmagam. Ebben olvashatnak a polgárháborús és az azt követő évekről, ill. a „chamartíni botrány” néven elhíresült Barça-Real összecsapásról.

A polgárháború hatása a csapatra

Amint az az alábbi táblázatból is kitűnik, a háborús évek meglehetősen nagy mértékben befolyásolták a labdarúgó-csapat keretét. Jelentős változásokon ment keresztül a csapat abban a három esztendőben, amikor a gólok helyett a fegyverek szóltak. Ennek első mozzanata volt, hogy 1936. augusztusában Guadarrama közelében a francóista katonák meggyilkolták Josep Sunyolt, az FC Barcelona elnökét. 1937 tavaszán a csapat mexikói és Egyesült Államok-beli turnéra indult, amiből nagyon sokan nem tértek vissza az egyesület kötelékébe. Volt, aki a tengerentúlon maradt, mások befejezték a játékos-pályafutásokat, megint mások külföldön próbáltak szerencsét. Minden játékos döntése érthető volt, hisz a lábukkal, a fejükkel keresték a kenyerüket, az pedig a polgárháborús Spanyolországban képtelenség volt. Ráadásul, katalán nemzetiségű játékosként még nehezebb dolguk volt.

	34/35	35/36	36/37	37/38
Francisco Alcoriza José Arana Berkessy Elemér Mario Cabanes Josep Escolá Josep Francás Franco Florensa Ramón Guzmán Ramón Lecouna Alejandro Morera Joan Josep Nogués Pages Esteban Pedrol Rafa Mas Josep Raich Ramón Pera Domingo Ruano Salas Usón Salvador Soler Juan Trujillo Martí Ventolrá Ramón Zabalo Pedro Arezo Josep Argemi Doménec Balmanya José Bardina Enrique Fernández Viola Garcia Puerta Josep Iborra Blanco Julio Munlloch Polo Torre de Flot Francisco Calvet Emilin Fuentes Campesino Gracia Lorenzo Eduardo Herrerita Juan Marrero Pérez ’Hilario’ Ramón Homedes León Rovira Mariano Martin Luis Miranda Miro Donate Santiago Pérez ’Pachi’ Pascual Ros Salvador Ribas Abelardo Riera Juan Rocasalano II Manuel Roselénch Jaimé Sospedra Miguel Ángel Valcarcel Antonio Anguera Benito Gárcia Josep Bravo Josep Colomer Ignácio Llácer Quique Pérez Manuel Vá Valle Mas Vergara Medrano	4/0 15/0 14/2 10/2 18/18 3/0 2/0 8/1 17/0 7/2 19/0 13/2 22/1 2/0 19/10 8/5 1/0 4/0 6/0 6/0 20/11 16/0 – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –	– – 14/1 – 19/13 – 2/0 – – – 5/0 2/0 11/0 2/0 21/2 – – – – – 21/6 18/3 22/0 10/0 22/0 9/0 17/8 2/1 16/0 2/0 3/1 7/2 – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –	– – – – – – 9/0 – – – 19/0 – – – – – – – 11/0 – – – – – – – – – – – – – 2/2 16/5 8/2 3/0 17/8 6/1 17/1 20/1 3/0 1/1 3/0 4/1 8/4 14/0 9/0 8/1 17/1 17/3 2/0 – – – – – – – – –	– – – – 11/8 – 17/0 – – – 11/0 – – – 13/0 – – – – – – – – – – – – – – – – – 1/0 – – 19/9 – – – 12/1 14/12 – 11/0 – – – – – 13/0 17/5 – 21/0 18/0 10/4 2/0 6/1 5/0 11/2 11/3 13/9

Történelmi relikvia került a Barça Múzeum tulajdonába

Felbecsülhetetlen értékű relikviával lett gazdagabb pár hete a Barça Múzeum, és az FC Barcelona. Olyan időszakból származó csapatzászló került a Klub tulajdonába, amelyhez hasonló nincs, s aminél régebbi zászlóval nem rendelkezik a Múzeum.

A fent említett csapatzászló a polgárháború első évének idejéből származik, amikor országos bajnokság helyett az ún. Mediterrán Liga (‘Liga Mediterranea) keretében zajlottak a meccsek Spanyolországban.
1909-ben két történelmi klubot is alapítottak: az egyik a Levante Fútbol Club, a másik pedig a Gimnástic Futbol Club. 1937-ben, 81 évvel ezelőtt az előbbi csapattal játszott az FC Barcelona a Mediterrán Liga keretében, amely meccset 1937. április 11-én rendeztek meg a Les Corts-stadionban, s ennek a meccsnek a Barçás csapatzászlója került egy hónappal ezelőtt a Barça Múseum tulajdonába. A meccset 2-1-re a katalánok nyerték Josep Escolá és Miquel Gual találataival, míg a vendégek gólját Vicente Martínez szerezte.
A zászlóra egy ereklye-gyűjtő bukkant rá, bizonyos Pablo Pérez, aki ezt a felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró tárgyat az FC Barcelonának ajándékozta. A zászló súlyát az is növeli, hogy a polgárháború előtti időszakból egyetlen ilyen zászló fennmaradásáról sem tud a Klub, ez az első és máig egyetlen, ilyen ereklye. Sőt, a Mediterrán Liga trófeája is elkallódott a történelem viharaiban, amit pedig az FC Barcelona nyert meg. Mivel Pablo Pérez tisztában volt ezzel a ténnyel, s a relikvia fontosságával, felvette a kapcsolatot a katalán klubbal.
A Barça részéről a felajánlást hatalmas örömmel fogadták, és 2018. november elején a Camp Nou ‘Josep Sunyol-termében’ az ünnepélyes átadóra is sor került, ahol személyesen Josep María Bartomeu fogadta Pérezt, és a Klub, a szurkolók háláját személyesen tolmácsolta az önzetlen felajánlónak.

A zászló nagyon értékes relikvia, mert ez egy olyan korszakból származik, a polgárháború idejéből, amely korszakból nagyon kevés tárgyi emlék maradt fenn. Őszinte köszönetemet szeretném kifejezni Pérez Úrnak, aki megajándékozott bennünket eme ikonikus tárggyal.

A Barça tulajdonában lévő legrégebbi csapatzászló 1952-ből származott – eddig. Most már az 1937. április 11-i meccsen átadott csapatzászló számít a legrégebbi ilyen relikviának, amit a szurkolók és a látogatói meg is tekinthetnek a Múzeumban. A Mediterrán Liga mérkőzéseit a spanyol szövetség nem ismeri el országos sorozatnak, az FC Barcelona viszont, ill. az abban részt vevő klubok, úgy tekintenek rá.

A helyzet normalizálódását követően, 1939 őszén újraindultak a La Liga küzdelmei. A táblázatból kitűnik, hogy ebben az esztendőben csupán három olyan játékos volt a keretben, aki 1936-ban is a csapat tagja volt. A kapus Joan Josep Nogués, és két mezőnyjátékos: Salvador Soler és Franco Florensa. A Spanyol Labdarúgó-szövetség és a politika 1940-ben engedélyezte Josep Escolá visszatérését, 1941 nyarán Doménec Balmanya szereplését, majd 1942-ben Josep Raich pályára lépését.

1939-ben a megújult vezetőség – a rezsimnek igényeinek megfelelően –, melynek keze erősen meg volt kötve, mozgástere pedig le volt szűkítve a katalán Josep Planas-t nevezte ki vezetőedzőnek, aki két idényen keresztül irányította a csapat edzéseit. A klub arculatát is átszabták némiképp, így a katalán zászló, azaz a Senyera használta tilossá vált, míg a klub nevét is „honosították”, így lett Club de Fútbol Barcelona. A megfélemlítések, a bebörtönzések, és az emigrációk hatása a sociók számának további csökkenését vonta maga után. Szerencsére ennél a pontnál, kevesebb, mint 5000 pártolói létszámnál megállt a folyamat, s lassan újra növekedésnek indult.

A három éves szünetet követő első bajnokságot az Atlético Madrid (Atl. Aviación néven szerepeltek ekkor) nyerte, míg a Barça a kilencedik helyen végzett a 12 csapatos Ligában. A katalánok 22 mérkőzésből nyolcat nyertek, három döntetlen mellett 11 vereséget szenvedtek, s 19 pontot gyűjtöttek. A 32 szerzett gólból Herrerita nyolc, Emilin öt és Pascual Ros négy góllal vette ki a részét; ők voltak a csapat legeredményesebb góllövői. A következő idényben már jobban szerepeltek Planas fiai, hiszen a bajnokság negyedik helyén végeztek. A szezon végén Planas helyére Ramón Guzmán került, aki csupán egyetlen szezon erejéig volt a Barcelona vezetőedzője. Pedig a vezetésével érte el a csapat a háború utáni első sikerét.

Juan Bautista Llopis – a legidősebb, élő Barça-játékos látogatása a Camp Nou-ban (2019.01.17.)

Több, mint 2200 játékos öltötte magára az FC Barcelona mezét a Klub 119 éves történelme során. Voltak, akik tétmeccseken szerepelhettek, de akadtak olyanok is, akik „csak” barátságos vagy bemutató találkozókon viselhették a gránátvörös-kék mezt.
Ez utóbbi spílerek sorába tartozik a Klub legidősebb, élő játékosa Juan Bautista Llopis y Llopis, aki 1916. május 20-án született Carcaixent városában, egy jómódú család gyermekeként. Az idén 102. születésnapját ünneplő játékos 1941 és 1943 között, hat barátságos meccsen öltötte magára a Blau-grana mezét. Amatőrként volt a csapat tagja a tehetséges kapus ebben a két szezonban. Hivatalos találkozókon nem tudott pályára lépni, mivel két kiemelkedő kapusa volt ekkor a csapatnak: Lluís Miró és Joan Josep ‘Pepe’ Nogués. 1943. január 24-én mondott búcsút a Barçának, azonban szeretett csapatától nem távolodott el, s jelenleg a Penya de Valencia tagjaként szurkol a csapatnak.
Mivel már túl van élete zenitjén, nem igazán mozdul ki otthonról, azonban a Klub úgy döntött, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy Llopis útra keljen a Camp Nou-ba. Erre pedig a tegnapi és a mai napon került sor.
A Camp Nou-ban Pau Vilanova, az Igazgatótanács tagja, Ramón Alfonseda, a Barça Játékosok Szervezetének elnöke, Guillermo Amor és Bernardo Migueli várták ma délelőtt, s egy kis ajándékkal lepték meg az egykori portást. Mégpedig egy ter Stegen és Cillessen által dedikált ‘1-es számú’ mezzel. Az esti kupameccset pedig a VIP-páholyból tekinti meg Juan Bautista Llopis.
Barcelonába katonai szolgálata okán került, s egyből a Katalán Óriásoknál kezdett el edzeni, ahol 1942. január 1-én debütált a csapat kapujában. Az Europa csapatával játszottak barátságos meccset, az alábbi összeállításban: Llopis; Ceballos, Martínez Alama; Zabala (Català), Llàcer, Balmanya; Orriols (Riba), Seguer, Nieto, Herrera és Llobera.
1943. január 24-ig még öt mérkőzést játszott: Blanes-Barça 3-1, Barça-Terrassa 3-0, Tortosa-Barça 4-7, Martinenc-Barça 6-2 és Barça-Reus 6-1.

Kiút az útvesztőből

Ramón Guzmán Martorell 1928 és 1935 között játékosa is volt a Klubnak, mi több: tagja volt az első országos bajnoki címet szerzett csapatnak is. 1941 nyarán pedig kinevezték a Klub vezetőedzőjévé, hogy irányítsa a szakmai munkát. A bajnokságban továbbra sem tudott egyenletes, jó teljesítményt nyújtani a gárda, sőt! Az idény végén a 12. helyet sikerült megszerezni, ami meglehetősen rossz teljesítménynek volt mondható. A 26 bajnokiból mindösszesen nyolcat sikerült megnyerni, s az idény végi 19 pont meglehetősen szerény eredménynek hatott.

Ebben az idényben mutatkozott meg először Mariano Martín zsenialitása: 23 bajnokin tizenhét gólt ért el. A szerénynek mondható, és majdnem kieséssel végződő szezont Barcelonában a Real Madrid és a diktatúra ármánykodásának tudták be: a szurkolók, de még a klub vezetése is szentül hitte, hogy a csapat tragikus szereplése a Madridból irányított játékvezetők tevékenységének a következménye. A bennmaradást csak a Real Murcia elleni osztályozó 5-1 arányú megnyerésével tudták biztosítani. A mindent eldöntő mérkőzésre 1942. június 28-án került sor Barcelonában, melyen a következő felállásban játszott a csapat: Lluis Miró – Zabala, Benito, Raich, Roselénch, Franco, Sospedra, Escolá, Martín, Balmanya, Bravo. Az osztályozó hőse, mint eddig oly sokszor ebben az idényben: Mariano Martín volt. A „Tizenhatos fúriája” néven emlegetett legendás csatár négy góllal segítette csapatát ezen a mérkőzésen (az ötödik gólt Jaimé Sospedra jegyezte).

A bajnoki eredménytelenséggel együtt is, a csapat sikeres szezont zárt, ugyanis a Copa Generalísimo küzdelmeiben sikeresen vette az akadályokat. A kupaküzdelmeket a katalán Terrassa ellen kezdte a csapat: idegenben ugyan 2-1 arányban alulmaradt, de hazai pályán 4-0-ra győzni tudott, így a továbbjutás nem forgott veszélyben. A nyolcaddöntőben a Sevillát kettős győzelemmel búcsúztatták Guzmán fiai, majd következett a városi rivális, RCD Espanyol, amelyet kétszer 3-2 arányú győzelemmel ütöttek el a folytatástól. Az elődöntőben a Valencia sem okozott problémát a katalánoknak: idegenben 2-1, otthon 3-2 arányú győzelemmel verte ki a Túria-partiakat a Barça, s jutott ezáltal a döntőbe.

A kupadöntőre 1942. június 21-én a madridi Chamartín-stadionban került sor, ahol az ellenfél a bajnoki címet megszerző Athletic Bilbao volt. Az FC Barcelona a Lluis Miro Donate – Zabala, Benito, Josep Raich, Roselénch, Ignácio Llácer, Jaimé Sospedra, Josep Escolá, Mariano Martín, Doménec Balmanya, Josep Bravo összeállításban lépett pályára, s a végén 4-3 arányban bizonyult jobbnak. A hosszabbításba torkolló mérkőzés hőse Mariano Martín Alonso volt – ki más? -, aki három góllal járult hozzá a végső győzelemhez; a negyedik találat Josep Escolá Segalés nevéhez fűződött. Martín egy hét leforgása alatt megnyerte a spanyol kupát a Barcelonának, és góljaival biztosította a csapat első osztályú tagságát is. Ilyen teljesítményre csak a legnagyobbak képesek.

1942 nyarán a vezetőség és a csapat élén is változás történt. A Klub elnöke Josep Vidal lett, míg a szakmai munkát a korábbi évek kiváló katalán kapusára, Joan Josep Nogués Portalatín irányítására bízták. A bajnokságban egyre jobban ment a csapatnak, amely az idény végén a harmadik helyt szerezte meg a Bilbao és a Sevilla mögött. A bajnokik során a Barça 77 gólt lőtt, ezzel a legtöbb találatot jegyezte a csapat a Primera Divisiónban. Ez nem is volt meglepetés, ha tudjuk: a Mariano Martín – César – Josep Escolá trió rohamozta az ellenfelek kapuját, és termelte a gólokat ipari mennyiségben. A szezon végén Martín a 26 bajnokin összesen 30 találattal nemcsak a csapat, hanem a La Liga gólkirálya is lett, elnyerve így a Pichichi-díjat. Azonban társai sem tétlenkedtek: César 13, Escolá 8 góllal zárta a bajnoki idényt. Mellettük Valle Mas hét gólt ért el, és Bravo is nyolc találatig jutott. Jól látható tehát, hogy bár a Blaugrana támadósora igencsak termékeny volt, a bajnoki elsőséget mégsem sikerült megszerezni.

1943 megint csak változást hozott a Klub életében. Az elnöki székbe Josep Vendrell került, akinek vezetése alatt megszilárdult a belső rend. Ő volt az, aki megalapozta a következő esztendők nyugodt belső építkezését: számára nem csupán a politikai attitűd volt a fontos, hanem a sportszakmai előrelépés is. Azt gondolta, hogy a társadalmi vonalat úgy lehet erősíteni, ha a csapat eredményességben javul, és címeket szerez. Ehhez nyugalomra volt szüksége a zilált éveket maga mögött tudó Klubnak. Azonban azt is látni kell, hogy a változások nem feltétlenül egy belső fejlődés eredményeként ment végbe, hanem Madridból érkező, felsőbb nyomásra. 1943. június 13. – a „chamartíni botrány” napja után a diktatúra is tisztában volt vele, hogy ez így nem mehet tovább. A rezsim háza táján is tudatosult, hogy az ilyesfajta „beavatkozások” közel sem szolgálják a rendszer érdekeit, sőt, egyenesen „háborús állapothoz” vezethetnek, ezért a politikai vezetés lépett. Első körben lemondatta a két Klub elnökét: ekkor távozott Enrique Pineyro az FC Barcelona éléről, és ugyanezt tette Antonio Santos Perralba, a Real első embere is. A Spanyol Labdarúgó-szövetség 25 ezer pezetára büntette mindkét csapatot, és két barátságos mérkőzés lejátszására kötelezte a két felet: egyet Madridban, egyet a Les Corts-ban, s végül mindkettőn a Blaugrana diadalmaskodott.

1943 nyarán tehát új szelek némi reményt hoztak a gránátvörös-kékek életébe. A Klub élén új elnök, új kihívásokkal, új célokkal. Vendrell számára az elsődleges cél a futball előtérbe helyezése, s csak ezután következett a társadalmi szerepkör erősítése. Jól tudta: az eredményekkel sokkal inkább magához, ill. a Klubhoz tudja „láncolni” a katalán szurkolókat, embereket, mint azok nélkül. Persze, más perspektívából ez leginkább egyfajta konszenzus volt, hiszen a szurkolók elégedettek lehettek a sikerek okán, míg a politikai vezetésnek nem kellett lázongásoktól tartania. Hamarosan akciót indított a támogatói taglétszám növelése érdekében, bővítette a pártolói tagok („sociók”) lehetőségeit, kedvezményeit. Törekvéseinek rövid időn belül meglettek az eredményei, mely közül a 20000-et meghaladó párolói létszám nagy előrelépésnek számít. Sikerült olyan alapokat lefektetnie, amelyre támaszkodva a következő másfél évtized vezetői, irányítói egy addig nem látott sikersorozatot produkáltak a Klub életében.

Samitier – a sikeresség főszereplője

Vendrell úgy gondolta, hogy a sikerek útjára leginkább egy korábbi legenda segítségével tud visszatalálni az együttes. Másrészt, fontos szempont volt az is, hogy a fennálló rezsim számára is egy elfogadható tréner kerüljön a Barça kispadjára. Így esett a választás Josep Samitier Villalta személyére, aki korábban játszott a „királyi gárda” színeiben is, és a fővárosban is kiváló renoméval rendelkezett. Katalóniában ezért sokan „kétkulacsossággal” vádolták, ami azonban egyáltalán nem felelt meg a valóságnak. Samitier ízig-vérig katalán volt, az FC Barcelona elkötelezett tagja, akinek a legfontosabb a Klub jó helyzete, és a csapat eredményes szereplése volt.

Amikor kinevezték, mindenki eredményes játékot, sikerek elérését remélte – s nem kellett csalódniuk. Samitier jött, látott, és győzött. Az 1944/45-ös idénynek egészen kiváló kerettel vágott neki a Barcelona: Bravo, César, Elias, Escolá, Gonzalvo III, Raich, Mariano Martín, Juan Velasco alkották a csapat gerincét. A csatársorban továbbra is César, Escolá, Bravo és Mariano Martín ontották a gólokat. Martín sajnos nem tudott olyan eredményesen a csapat segítségére lenni, mint korábban, mivel súlyos sérülést szenvedett az idény során, ami nem csak erre a szezonra, hanem egész további pályafutására negatív hatással volt. 1944 februárjában súlyos térdszalag-sérülést szenvedett, amiből nem tudott teljes mértékben felépülni, s 1947-ben kénytelen volt elhagyni a Barcelona együttesét. A korszakos zseni így 199 mérkőzéssel és 200 találattal a háta mögött távozott szeretett klubjától!

Martín helyett César Rodríguez (15), Josep Escolá (16) és Josep Bravo (8) jártak élen a góllövésben: 26 bajnokin összesen ötven gólt ért el a katalán együttes, ami ugyan nem kiemelkedő, de a bajnoki címhez elegendőnek bizonyult! 1929 után Barcelonában újra Primera División – elsőséget ünnepelhettek, s ebből is tevékeny részt vállalt Samitier! A bajnoki cím sorsa a védelem hatékonyságán múlott: a Barça kapta a legkevesebb gólt a 26 forduló alatt – mindössze harmincat. Ez pedig a védelem kitűnő munkáját dícséri. Az idényre leginkább a kiegyensúlyozott jelző illik: ritka volt a nagy gólarányú győzelem, és a vereség is. Vereségből mindössze egy ilyet tudok megemlíteni, amikor a 15. fordulóban a Real Oviedo otthonában egy hatost kapott a Barcelona. A legnagyobb arányú győzelmet pedig hazai pályán a Real Madrid ellen aratták Escoláék: 5-0-ra győzték le az ősi rivális csapatát. A „klasszikuson” César duplázott, mellette Bravo, Escolá és Mariano Gonzalvo voltak eredményesek. A Les Corts közönsége boldogan térhetett haza 1945. március 25-nek estéjén, az idény végén pedig az együttes történelmének második bajnoki elsőségét ünnepelhették a La Rambla Canaletes-nél.

A bajnoki címmel, és az 1945-ben megnyert Spanyol Szuperkupával visszatért a remény a katalán szurkolók szívébe, hogy bármennyire is nehéz a soruk, bármennyire is szoros a rezsim „béklyója”, a tehetséget és a tudást nem lehet elnyomni, nem lehet megakadályozni, hogy kibontakozhasson. Samitier nemcsak győzelemre vezette a Blaugranát – immár másodszor -, hanem a jövőbe vetett hitet is visszaadta a csapat tagjainak, pártolóinak, és minden katalánnak. Visszatérése a Les Corts falai közé igazi diadalmenet volt, teljes siker, hatalmas dicsőség. A katalán szurkolók igazán megérdemelték, hisz annyit szenvedtek, küzdöttek érte, hogy ez volt a legkevesebb, amivel kárpótolni lehetett kitartásukat, és soha nem csüggedő szeretetüket. A győzelem némi gyógyírt jelentett az elmúlt esztendők fájdalmaira, sikertelenségére. Méltó módon tisztelgett a polgárháború katalán áldozatai előtt, ugyanakkor figyelmeztetett is: a politika nem szabad, hogy áthassa a sport, a futball mindennapjait! A játékosoknak és az edzőknek csak a játékkal szabad foglalkozniuk, s akkor megízlelhetik a sikerek édes ízét.

„Pep” Samitier egészen 1947 nyaráig ült a csapat padján, azonban újabb bajnoki aranyat nem sikerült szereznie trénerként. A következő szezont a második helyen zárta a Barça, mindössze egyetlen ponttal lemaradva a Sevilla csapata mögött, míg az 1946/47-es idény végén a negyedik pozíciót szerezték meg a katalánok. Ezt követően a szakmai munkát a Klub vezetése ugyancsak egy egykori kiváló játékosra bízta, aki 1935. januárban debütált a Blaugrana mezében, de a polgárháború miatt csupán másfél esztendőt töltött a csapat szerelésében. Enrique Fernández Viola kiváló csatár volt, aki az uruguayi Nacionalban kezdte a pályafutását, majd az FC Barcelonához került. Játékosként katalán bajnokságot nyert a csapattal, majd bejutott az 1936-os Spanyol Kupa döntőjébe is, ahol azonban 2-1 arányú vereséget szenvedett a csapattal a Real Madridtól. Az 1935-1936-os idényben a csapat egyik legeredményesebb játékosa volt 17 bajnokin elért nyolc találatával. Augustí Montal i Galobart – aki példaképének tekintette Gampert – Fernández kinevezésével a csapat támadó felfogású játékát szerette volna folytatni, amit Samitier is elkezdett. Az eredményekből láthatjuk, hogy sem az elnöknek, sem a szurkolóknak nem kellett csalódniuk.

Fernández, a trófeagyáros

Az uruguayi származású szakvezető nemcsak játékosként, hanem vezetőedzőként is beírta a nevét a Blaugrana történelemkönyvébe. Három idényen keresztül ült a katalán óriás kispadján, s számtalan siker kivívása fűződik a nevéhez. Abban a három esztendőben, amíg ő ült a padon, a csapat sikert-sikerre halmozott. Fernández egyszerűen nem tudott hibázni, amihez természetesen erőteljesen hozzájárultak a játékosok.

Az 1947/48-as bajnoki idény elején a csapat kiválóan kezdett, alig tudott hibázni. A sorozatos győzelmeket egy-egy döntetlen, vagy vereség szakította csak meg, s az egész szezont meglehetősen egyenletes teljesítmény kísérte. Látványos játék, sokgólos győzelmek, megbízhatóság, fegyelem – ezek jellemezték a Fernández dirigálta együttest. Egy-egy megingástól eltekintve a gárda magabiztosan menetelt a bajnoki cím felé, ami nem is maradhatott el 1948 tavaszán. Az idény egyik fénypontja a Real Madrid elleni hazai 4-2-es győzelem volt a 17. fordulóban, amihez Basora duplája, ill. Seguer és César egy-egy találata szükségeltetett. A másik emlékezetes mérkőzésre a 22. fordulóban került sor a Les Corts stadionban, amikor is a Sevilla csapata volt a szenvedő alanya a katalánok briliáns játékának. A 6-0 arányú „gálaelőadáshoz” César mesterhármassal, Florencio Caffaratti pedig duplával járult hozzá; a hatodik találatot Mariano Gonzalvo III szerezte. A bajnokság tavaszi fordulói során a csapat mindössze egyetlen vereséget szenvedett (a Celta Vigo vendégeként), a többi mérkőzését győzelemmel, ill. döntetlennel zárta. Így nem csoda, hogy az idény végén újfent bajnoki címet ünnepelhettek a katalán csapat szurkolói.

A Spanyol Kupa küzdelmeiben nem termett sok babér a katalánoknak; már a nyolcaddöntők során búcsúra kényszerültek. Ettől eltekintve a Les Corts szurkolói felhőtlen boldogságban úsztak, hiszen szeretett csapatuk újfent bajnoki arannyal ajándékozta meg őket. A Fernández által is követett támadó jellegű futball meghozta az újabb sikert. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy az uruguayi edző egy generációváltást eszközölt, mely során az új, fiatal játékosokat beépítette a csapatba, míg a tapasztalt játékosokat méltó módon búcsúztatta. Így volt ez pl. Josep Escolá esetében is, aki a ’40-es évek meghatározó alakja volt, de már a polgárháború előtt is a csapat játékosa, mi több: Fernández csatártársa volt. Az átalakítás folyamata mindig nehézségekkel jár, de ez nem igazán éreztette hatását a Barçánál. Ennek köszönhette a kiegyensúlyozott szezont a csapat és a szurkolótábor egyaránt. A folyamatos, békés építkezés pedig a következő szezonokban, a következő évtizedben csúcsosodik majd ki. A szisztematikus fiatalítás, a saját nevelésű, katalán játékosok beépítése a csapatba, egy igazi sikerkorszak beköszöntét hozza el Barcelonába. Egy sikersztoriét, aminek alapjait Fernéndez edző tette le.

A következő szezonnak címvédőként futott neki az FC Barcelona, s ebben a szellemben is játszottak fordulóról-fordulóra. A csapat alig talált legyőzőre, s meglehetős magabiztossággal haladt a bajnoki elsőség megvédése felé. Ebben kimagasló szerepe volt César Rodríguez Álvarez játékának. A zseniális támadó impozáns szezont futott: 24 bajnoki fellépésén 28 találatot ért el, s lett ezáltal nemcsak a csapat, hanem az egész Liga gólkirálya: 1,17-es mutatója igazán tiszteletet parancsoló eredménynek számít. Rögtön a bajnokság nyitányán megkezdte a gólgyártást a leóni születésű csatár: az első fordulóban az ő mesternégyesével verte a csapat 5-2 arányban a Real Oviedo együttesét. A következő hétvégén pedig a Real Madrid otthonába látogattak a gránátvörös-kékek, és 2-1-es győzelemmel távoztak a fővárosból. A 3. fordulóban a Deportivo La Coruna együttese volt a szenvedő fél: 5-0-lal vonultak le a Les Corts gyepéről; César két gólt lőtt ezen a meccsen. A kiváló kezdést, meseszerű folytatás követte: a csapat nem hagyott kétséget affelől, hogy ki az „úr” a Ligában. Hétről-hétre impozáns játékkal lepték meg a szurkolóikat. A bajnokságban végig kiegyensúlyozott játékot mutatott az együttes, így nem ért senkit sem meglepetésként, hogy sikerült megvédeni az elmúlt idényben megszerzett Primera División – elsőséget.

A bajnoki cím mellé sikerült egyéb címeket is megszerezni. Az egyik ilyen a Copa Eva Duarte volt, ami nem volt más, mint a Spanyol Szuperkupa. Az argentin elnök, Juan Perón szépséges feleségéről, „Evitáról” elnevezett kupát a Sevilla 1-0 arányú legyőzésével sikerült elnyernie a katalán csapatnak, a mindent eldöntő gólt Antonio Noguera szerezte. A csapat megszerezte történelmének első nemzetközi címét is. A Copa Latina négy ország – Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Portugália – bajnokainak tornája volt, amelyet Párizsban rendeztek 1949. július elején. Az elődöntőben a francia Stade Reims volt az ellenfél: César duplájával, ill. Seguer, Mateu Nicolau és Canal góljaival 5-0-ra győzött a Blaugrana. A döntőben a portugál Sporting Lisszabon csapatával játszottak Fernández tanítványai, és 2-1 arányban győzedelmeskedtek. A két gólt Estanislao Basora és Josep Seguer lőtték. Emellett megnyerték a Copa Gobernador Civil elnevezésű négyes tornát, ill. a Klub fennállásának 50. évfordulójára kiírt Copa Cincuecentenariót. Az 1948/49-es idény messze a legeredményesebb szezonja volt a Barcelonának 1899 óta.

Ebben komoly szerepe volt a klubvezetésnek, a szakmai stábnak, a játékosoknak, és persze a szurkolóknak is. A szurkolóknak, akik egyre nagyobb számban töltötték meg a Les Corts arénáját, ezáltal fergeteges hangulatot varázsoltak a hazai meccsek alkalmával. Így az impozáns arénát egyre inkább kinőtte az egyesület. Edző, játékosok és szurkolók egymásra találásának pedig a győzelmek, a címek voltak a megtestesítői. Barcelonában megint öröm volt meccsre járni, mert a sikerek magával ragadták az egész város lakosságát. Egyre többen jártak Barça-meccsekre, és egyre jobban kezdtek kötődni érzelmileg is újra a Klubhoz. Bár a rendszer mindent elkövetett ennek visszaszorításáért, azt nem tudta teljes mértékben megakadályozni. A sikerekkel együtt nőtt a katalán szurkolók önbizalma is. 1944-ben pedig lelkes sociók munkájának, szeretett klubjuk iránt érzett szeretetük, elkötelezettségük eredményeképp megszületett az első hivatalos szurkolói klub, azaz az első Penya is. A pártoló tagok száma is szépen növekedett, s 1948-ban a klubvezetés több mint egy évtized után ismét közgyűlést tarthatott.

Az 1949/50-es idény már nem sikerült úgy, ahogy az első két idénye Fernándeznek. A bajnokságban mindössze a hatodik helyet sikerült megszerezniük, a kupából is hamar kiestek. Ezzel lezárult egy újabb korszak a Barcelona életében. Ezzel együtt egy új, felettébb sikeres időszak vette kezdetét a következő évtized hajnalán. Az 1950-es évek sikerei majd a történelmi visszatekintésünk következő részének lesz a témája.

Az 1930-as és 1940-es évek jelentősebb pillanatait igyekeztünk bemutatni az elmúlt oldalakon. Megvilágítani azt a történelmi erőteret, amiben a katalán klubnak élnie, működnie kellett. A sok esetben élhetetlen diktatúra béklyójában vergődve a kibontakozás nehéz volt, azonban a ’40-es évek közepére sikerült. Addig azonban nehéz, rögös út vezetett, de a Klub hű szurkolói, pártolói segítettek ebben a küzdelemben. Ennek eredményeként Samitier és Fernández vezetésével újra sikerült a Liga élére jutni, és sikeres idényekkel megajándékozni a csapat szurkolóit. Amikor elérkezünk a Kubala-korszak küszöbére egy erős, élettel teli, magabiztos Klubot látunk, amely él, és virul. De erről, majd a következő részben olvashatnak a kedves Olvasók! .