Amikor a Blaugrana hősies történelmére tekintünk, az 1970-es esztendőket különleges figyelemmel kell megvizsgálnunk. Ebben az évtizedben nemcsak a Klub, de a spanyol állam életében is gyökeres változások következtek be. A diktátor halálával véget ért az elnyomatás évtizedeken át tartó megbélyegző rendszere. A katalán nép újra szabad levegőhöz juthatott, ami a futball területén is éreztette némileg a hatását. A Klub életében 1969-ben történt egy jelentős változás, amikor is új elnök került a csapat élére. Az új Presidente új álmokat, ill. a régi dicsőség visszatértét álmodta meg, s ehhez minden anyagi és erkölcsi alapot megteremtett.

Amikor a Blaugrana hősies történelmére tekintünk, az 1970-es esztendőket különleges figyelemmel kell megvizsgálnunk. Ebben az évtizedben nemcsak a Klub, de a spanyol állam életében is gyökeres változások következtek be. A diktátor halálával véget ért az elnyomatás évtizedeken át tartó megbélyegző rendszere. A katalán nép újra szabad levegőhöz juthatott, ami a futball területén is éreztette némileg a hatását. A Klub életében 1969-ben történt egy jelentős változás, amikor is új elnök került a csapat élére. Az új presidente új álmokat, ill. a régi dicsőség visszatértét álmodta meg, s ehhez minden anyagi és erkölcsi alapot megteremtett. A hagyományokat tisztelve, klasszis játékosokat igazolt, s az örömök visszatértek a Nou Campba. Erről az eseménysorról olvashatnak a Kedves Szurkolók a következő cikkben. Jó szórakozást hozzá!

1969 – a változás éve

Mindössze egy éves elnöki időszak után 1969. december 18-án lemondott posztjáról Nárcís de Carreras, aki a belső ellentétek lecsillapítása érdekében vállalta a kompromisszumos jelöltséget 1968-ban a Barcelona élére. Munkáját tökéletesen elvégezte, sikerült a Klub vezetésében rendet, egyetértést teremtenie, mindezt úgy érte el, hogy emellett a Klub hagyományainak tiszteletét régóta nem látott magasságokba emelte. Erőteljesen támogatta a katalán nép szabadságvágyát, a katalán nacionalizmust, ami ugyan némiképp veszélyes volt, de a diktatúra elnyomó gépezete már nem volt a „régi”. A falakról a vakolat már leomlott, és az alapok is kezdtek meginogni az 1960-as évek végén. Erről bővebben a következő részben írnék.

Térjünk vissza a katalán óriás belső életéhez. Carreras lemondása után ádáz harc indult az elnöki tisztség betöltéséért. Az egyik oldalon ott állt Pere Baret, aki az elmúlt esztendők sikertelenségét a hagyományok elvetésével, jelentős visszaszorításával kívánta orvosolni, s egy eredményesebb Klubot, csapatot építeni. A másik oldalon pedig az egykori elnök fiát látjuk, aki épp az ellenkezőjét képviseli. Agustí Montal i Costa a barcelonai gazdasági élet prominens szereplője, ízig-vérig katalán, a nacionalizmus elkötelezett híve és támogatója. Számára a hagyományok, a „Több, mint egy klub!” – szlogen többet jelentenek, mint üres szavak. Ő is a Klub felemelkedését, a sikerek újbóli eljövetelét kívánja, de ezt a hagyományok tiszteletben tartásával, erősítésével kívánja elérni.  A kétféle megközelítés aztán erőteljes összecsapásba torkollik, és – szinte már-már – „véres küzdelmet” eredményez. Végül nagyon szoros küzdelmet követően győz a józan ész, a hagyományok tisztelete, és Agustí Montal i Costát választják meg az FC Barcelona új elnökének.

Agustí Montal 1934-ben született Barcelonában, egy gazdag, ősi katalán család sarjaként. Az édesapja, Agustí Montal i Galobart a katalán textilipar meghatározó képviselője, igazi gentleman, nagyon sokat jótékonykodik, és a futball elkötelezett híve. Ennek megnyilvánulása volt, hogy az 1940-es évektől kezdve részt vesz az FC Barcelona irányításában, majd 1946 és 1952 között a Klub elnöki tisztségét is betölti. A fiú tehát szinte beleszületik a gazdasági életbe, a futball szeretetébe és a hagyományok tiszteletébe. Az ifjabb Montal számára a legfontosabb meghatározó elem az életében a katalán nemzeti identitás volt: minden kérdést ezen a „szemüvegen” keresztül nézett. Mindent támogatott, ami a katalán nemzet felemelkedését, fejlődését szolgálta, s a katalán nacionalizmus elkötelezett híve volt.

Hivatali ideje alatt elkötelezetten támogatta a „Més que un club!” – elvet, s a katalán nyelv terjesztését. Ő vezette be a tagsági kártyát a Klubnál, a Klub hírlevelét, amelyet katalán nyelven nyomtattak. Montal i Costa elnöksége idején, még Franco életében, arról rendelkezett, hogy a Nou Camp bemondója katalán nyelven tájékoztassa a nézőket. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a központi akarattal szembehelyezkedve irányítsa a katalán Klub mindennapjait: szókimondó, határozott jellem volt, aki nem ijedt meg a saját árnyékától. Minden lehetséges „fronton” szembehelyezkedett a spanyol szövetséggel: legyen szó a külföldi játékosok szerepeltetéséről, vagy éppen a „Guruceta-ügyről”. Elnöksége idején tért vissza a Klub a hivatalos, katalán elnevezéshez, és a francóista CF Barcelonából Fútbol Club Barcelona lett, ahogyan azt az alapítók megálmodták.

Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy a sikerekhez pénzre, befektetőkre, és ezeken keresztül klasszis játékosokra van szükség. Ehhez sikerült megnyernie a helyi katalán iparosok egy részét, s a bankoktól hitelek felvételét az igazolásokhoz. Ennek keretében kerültek a csapathoz olyan világklasszisok, mint Johan Cruyff, „Cholo” Sotil, Johan Neeskens, vagy Heredia. Johan I leigazolásáért is kemény küzdelmet kellett folytatnia a szövetséggel, végül két hónapos kötélhúzás után siker koronázta az erőfeszítéseit.

Egy másik, igencsak sarkalatos kérdés volt a spanyol labdarúgásban a külföldi játékosok szerepeltetésének ügye. Ennek engedélyezését is Montal érte el, mégpedig egy eléggé bizarr akció eredményeként. Montal megbízott – titokban – egy katalán ügyvédet, hogy az derítse ki: vajon a ligában foglalkoztatott dél-amerikai labdarúgók tényleg jogszerűen kaptak játékengedélyt? Miguel Roca hónapokon át tartó magánnyomozása érdekes és megdöbbentő végeredményt hozott: 60 futballistából negyvenhatnak nem voltak spanyolországi felmenői, márpediglen hispáninai foglalkoztatásuknak ez volt a jogalapja. Ezt pedig úgy érték el, hogy bevett szokásként a latin-amerikai labdarúgók apai szülőhelyeként olyan spanyol településeket jelöltek meg, amelyek az 1936-39 közötti polgárháborúban elpusztultak. Így tehát a valódi nagyapai szülőhelyet, anyakönyveket felkutatni, érdemben igazolni fizikai lehetetlenség volt. A szorult helyzetbe került szövetség nem tehetett mást, „piszkos alkut” kötött: a visszásságok eltussolása érdekében „felnyitotta” a sorompót a külföldi játékosok szerződtetése előtt. Agustí Montal is hajlott a megegyezésre, így 1973. május 26-án a szövetség kimondta: minden csapat igazolhat két külföldi labdarúgót. Ezzel elhárult a legfőbb akadály Johan I szerződtetése útjából.

A határozott fellépésű és sikeres elnök 1973. december 18-án könnyedén győzte le a választáson ellenfelét, Lluís Casacubertát: a regnáló elnök 902, Casacuberta 340 voksot kapott. Ebben szerepet játszottak a sportsikerek, és a Nou Camp-beli beruházások is. 1971-ben adták át a sportolóknak és a nagyközönségnek a Palau Blaugranát, amely a kézi- és kosárlabdások otthona lett. Az elnöki posztot 1977-ig töltötte be Montal, aki egy sportsikerekben gazdag időszak után távozott a Klub éléről.

A Guruceta-ügy („l’escándol Guruceta”)

Az eset eklatáns példája a téves játékvezetői ítéletnek, amely a későbbi események ismeretében nem is nevezhető tévedésnek, sokkal inkább nyilvános csalásnak. Szomorú, hogy ehhez egy szép reményekkel induló, ekkor 29. életévében járó sípmester a nevét, becsületét adta. Soha nem tudjuk meg, hogy mi történt valójában, de az eset után történt dolgok önmagukért beszélnek, és kételyeket ébresztenek Emilio Carlos Guruceta Muróval szemben.

A baszk származású játékvezető 1941-ben született San Sebastiánban, és nagyon fiatalon első osztályban ténykedő játékvezető lett. Debütálására 1969. szeptember 21-én került sor, egy Zaragoza – Pontevedra (2-1) találkozó alkalmával. A szövetség őt bízta meg az FC Barcelona – Real Madrid spanyol kupa-negyeddöntő visszavágójának levezénylésével 1970. június 6-án. Az odavágót 2-0 arányban a „blancók” nyerték meg, így a visszavágóra előnnyel érkezhettek a Nou Campba. A hazaiak Carles Rexach révén gyorsan előnyhöz jutottak, így a továbbjutás kérdése nyitott maradt, mígnem elérkezett a második félidő 14. perce, és az inkriminált játékvezetői ítélet. A fővárosiak támadója, Velázquez indult meg Miguel Reina kapuja felé, a nyakán a Barça legendás játékosával, Joaquím Rifével. A fővárosiak csatára a büntetőterület közelébe érve hatalmasat esett, a felvételeken jól láthatóan „bevetődött” a tizenhatoson belülre. Az eseményeket jó 30 méteres távolságból követő Guruceta a hazaiak legnagyobb megrökönyödésére, tizenegyest ítélt. A jogtalan büntetőt Amancio Amaro kíméletlenül értékesítette, s ebben a pillanatban elszabadult a pokol a Nou Campban. A gránátvörös-kékben szereplő játékosok hevesen reklamáltak a „sporinál”, a nézők mindenféle tárgyakat hajigáltak a pályára, majd bemászva a pályára, elözönlötték a játékteret. A baszk bírót a biztonságiak vették körül a pályán. A Barça néhány játékosa pedig tüntetőleg levonult a pályáról, nem volt hajlandó asszisztálni a nyílt inszinuációhoz, amellyel a katalánokat sújtotta a kétes hírű játékvezető. Végül a katalánok edzője, Vic Buckingham kérésére a játékosok visszatértek a játéktérre. Guruceta a legvehemensebben reklamáló katalán hátvédet, Silvestre Eladiót – aki a jegyzőkönyv szerint ezt mondta: „Eres un madridista, no tienes vergüenza” = am. „Te egy madridista vagy, nem szégyelled magad?” – piros lappal az öltözőbe zavarta. A megtört lendületű, és megfogyatkozott katalánok a második félidőben képtelenek voltak túltenni magukat az őket ért nyilvánvaló sérelmen, így maradt az 1-1, s a Real jutott tovább. A sorozat végén – a sors pikantériájaként – a Nou Campban hódította el a Copa Generalísimót.

Vajon tényleg csalást követett el az ifjú baszk? Az tény, hogy Joaquím Rifé II szabálytalankodott Velázquezzel szemben, és az is tény, hogy ezt a büntetőterületen kívül tette. A kérdés jogosságát az a tény teszi igencsak megalapozottá, miszerint nem sokkal a meccs után az egész város láthatta Gurucetát vadonatúj BMW-vel furikázni…A Barcelona csapatát és közönségét az se nyugtatta meg, hogy a játékvezető felejthetetlen működését hat hónapos eltiltással sújtotta a spanyol szövetség. Erre mondják azt, hogy nesze semmi, fogd meg jól…

Az ügyet követő események tovább szították az ellenszenvet a központi kormányzattal és a spanyol szövetséggel szemben. A katalánok döntő hányada ebben a példátlan inszinuációban is a Franco-rezsim elnyomó gépezetét látták, s még inkább elutasították a rendszert. Továbbá hatalmas felháborodással fordultak a szövetség felé, amely elnézően, gyalázatosan enyhe ítéletet hozva bánt Guruceta Muróval. További felháborodásnak adott táptalajt a játékvezető-bizottság elnökének, José Plazának a mondata: „Amíg én vagyok a játékvezetői testület elnöke, a Barça nem nyeri meg a bajnokságot.” Ez a mondat kiverte a biztosítékot nemcsak a katalánoknál, hanem egész Spanyolországban, aminek következtében az említett „úri” ember kénytelen volt lemondani tisztségéről.

Amint említettem, nem ez volt az egyetlen ilyen eset Guruceta életében. S ezen tények ismeretében merem azt állítani, hogy Guruceta 1970-es ténykedése az ominózus kupameccsen nyílt csalás volt, amit a szövetség csendes beleegyezésével engedhetett meg magának a sípmester. Az eset az 1984-es UEFA Kupa elődöntője során történt, s ebben az esetben a bundavádak be is igazolódtak. Az RSC Anderlechtnek rövid idő alatt sikerült ledolgoznia kétgólos hátrányát az angol Nottingham Forrest ellen, s bejutnia a döntőbe. A csalás ténye ekkor még nem sejlett fel, csak 1997-ben nyert bizonyosságot, amikor Constant van den Stock, az Anderlecht akkori elnöke elismerte, hogy a mérkőzés előtt egymillió belga frank kenőpénzt bújtatott Guruceta zsebébe, hogy a mérkőzés folyamán segítsen továbbjutni csapatát. A vallomást követően az UEFA kivizsgálta az esetet, s bizonyítottnak találta a vesztegetést, ami miatt a belga együttest egy évre kitiltotta a nemzetközi kupaporondról. Ezzel egyértelművé vált, hogy a Guruceta Muro feddhetetlensége csupán üres szólam.

Lehet, hogy vannak, akik szerint túlzó lesz, amit írok, de van benne sorsszerű. Gurucetát ugyanis utolérte a végzete: 1987. február 25-én, mikor BMW-jével egy CA Osasuna – Real Madrid mérkőzésre autózott, Huesca mellett az autópályán egy teherautóval ütközött, és a balesetben szörnyethalt. Tehát: a halál Gurucetát ebben a kétes eredetű autóban érte. Halálát követően a spanyol szövetség róla nevezte el azt a díjat, amit az idény végén a szezon legjobb játékvezetőjének adományoz…Erről a dologról egy másik mondás jut eszembe, de inkább megtartom magamnak.

A diktatúra falai leomlanak

Az 1970-es évek elején az addig megdönthetetlennek látszó francóista-falangista diktatúra alapjaiban roppant meg. Ehhez tevékenyen hozzájárult a baszk szeparatisták mozgalma, az ehhez köthető merényletek sorozata, ami a belső rend felbomlását jelezte. Ennek kialakulásában nagy szerepe volt a „Caudillo” egészségi állapotának rohamos megrendülése, aki így már nehezen tudott aktívan részt venni a spanyol hétköznapokban. Az ’50-es évek második felétől a súlyosbodó gazdasági nehézségek leküzdése érdekében kénytelen volt nyitni rendszere a gazdasági liberalizáció felé. Ebben a vezető szerepet az „Opus Dei” nevű keresztény szervezet, és az abban tevékenykedő professzorok, gazdasági szakemberek vitték. Azonban a gazdasági nyitás maga után vonta azokat a társadalmi változásokat, amelyeket Franco mindenképpen el akart kerülni, így a stabilizáció elérését követően, az Opus Dei tagjait szélnek eresztette. Ezzel azonban nem tudta meggátolni a rendszer agonizációjának beindulását, az alapok elkezdtek meginogni. 1966-ban még jóváhagyta a sajtótörvény enyhítését, de ezt követően berekesztette az engedményeket. Azonban ekkor már késő volt. A rendszer halálra volt ítélve, amit a diktátor is tudott. A kijelölt utód, Juan Carlos de Bourbon egy alkalommal meg is mondta az utolsó napjait élő Francónak, hogy a rendszer jelenlegi formájában fenntarthatatlan, átalakítás nélkül életképtelen. Mint azt a történelem alakulásából tudjuk, Francisco Franco y Bahamonde 1975. november 20-i halálával rendszere is sírba szállt. A kiszemelt utód, I. János Károly néven lépett a Spanyol Királyság trónjára, s az ifjú uralkodó nem kívánta tovább életben tartani a rendszert. 1977-ben szabad választásokat tartottak, amelyen minden demokratikus erő elindulhatott, így a szociáldemokratáktól a kommunistákon át, minden politikai erő képviseltette magát a cortezben. A király vezetésével megindult Spanyolország a demokratizáció útján, amelyet kiegyezésekkel, békés törvénykezések mentén értek el, a különböző politikai erők párbeszédjének köszönhetően. Ennek alapja az 1977. október 25-én a Moncloa-palotában megkötött paktum volt, amely a kormány, az ellenzék és a szociális szervezetek között létrejött munkaügyi és szociális megállapodás volt. A paktum nem jelentett mást, mint a gazdaság szanálását, pénzügyi reformok végrehajtását, és azt, hogy ennek a változtatásnak a terheit miképpen viseljék a különböző társadalmi csoportok. A változások tehát az 1970-es évek közepén elkezdődtek.

Ezen változások a sportéletre, a labdarúgásra is hatással voltak. A diktatúra szorító hatásával egyidejűleg az FC Barcelona is könnyebb helyzetbe került, az őt körülvevő szorítás jelentősen enyhült. Ennek első megnyilvánulása az a tény volt, hogy 1975-től a Klub elnevezésében visszatértek a katalán formulához: azaz a CF Barcelona helyett újból Futból Club Barcelona néven indultak a bajnokságban. Ezzel egyidejűleg a Klub hivatalos nyelve immáron végelegesen a katalán lett. Ezt Montal i Costa már korábban is mindennapossá tette, ettől kezdve azonban teljesen hivatalos formát öltött. A Klub a katalán nyelven kezdte el kapcsolatait tartani, ami abban is kifejezésre jutott, hogy idővel a spanyol szövetséggel is ezen a nyelven kommunikált. S ez így van a mai napig is. A stadionban a hangosbemondó immár minden alkalommal katalán nyelven szólhatott a szurkolókhoz, visszatérhettek a katalán színek, szimbólumok a szurkolók kezébe: a senyera, a katalán himnusz, a katalán címerrel díszített zászlók. Az elnyomatás tárgyiasult formái a múlt ködébe vesztek, a Barça szurkolóira, és a katalán népre ráköszöntöttek a szabadság napjai, az elnyomatás béklyói Franco tábornokkal együtt a sírba szálltak. Persze, nem ment minden egyik pillanatról a másikra, de szép lassan visszatért minden a régi kerékvágásba.

Végy egy jó edzőt…

Az 1960-as évek edzőkeringői után az új elnök úgy látta, hogy a munka folytonosságához, az eredmények eléréséhez, nemcsak új játékosokra, hanem új edzőre is szükség van. Mégpedig olyan edzőre, aki már bizonyított, aki mögött komoly nemzetközi tapasztalat van, s aki nem átmeneti, hanem hosszú távú megoldást jelenthet az FC Barcelona számára. Ilyen edző nem sok volt ekkoriban Európában, így nem csoda, ha Montal választása a holland zsenire, az Ajax Amszterdam karakán, esetenként konok, de vitathatatlanul eredményes edzőjére esett a választása. Az Ajax csapatánál a magyar Kovács István tette le az alapjait a „totális futballnak”, amelyet aztán 1965-től Marinus Jacobus Hendricus Michels fejlesztett tökélyre. Rinus Michels 1965 és 1971 között edzette az amszterdami gárdát, amely ez időszakban Hollandia és egész Európa uralkodó futballklubja volt: hazai bajnokságok, BEK-győzelmek övezték a klub útját. Ezen sikereket látva, Montal i Costa eldöntötte: elcsábítja a holland fővárosból a szakembert, és a Barça edzőjévé teszi. Már 1970 nyarán is szóba került a katalánoknál, mint lehetséges edző, de akkor az Ajax még nem volt hajlandó elengedni. Azonban 1971 nyarán már nem tudta megakadályozni, hogy az 1928. február 9-én Amszterdamban született szakembert kinevezzék az FC Barcelona vezetőedzőjévé. Így Michels áttette székhelyét a katalán fővárosba, ahol a következő hét esztendő meghatározó egyénisége lesz, s a sikerek egyik letéteményese.

A holland szakember 1971-75, és 1976-78 között hat szezonon keresztül irányította a Blaugrana szakmai munkáját. Edzői felfogását ide is hozta magával, abból egy jottányit sem engedett. A csapat öltözőjében rend és fegyelem voltak a legfőbb jelszavak. Az edzésekre mindenkinek pontosan meg kellett érkeznie, az edző a játékosok minden percét meghatározta, felügyelte és irányította. Michels szisztematikusan kezdett munkához új klubjánál, amihez új játékosok leigazolását is kérte a klubvezetéstől. Montal pedig igyekezett teljesíteni az újdonsült edző igényeit, figyelembe véve a Klub anyagi lehetőségeit. Bár, sokszor ezen túlmenően is költekezett, de a csapatnál már annyira áhították a sikert, hogy ennek eléréséhez semmi sem volt drága. Így érkezett a Klubhoz 1971 nyarán Enrique Costas és José M. Pérez, 1972-ben José Antonio De la Cruz, majd 1973 nyarán Cruyff és „Cholo” Sotil; 1974-ben pedig Johan Neeskens. Ezzel a játékosállománnyal, kiegészülve a korábbi esztendők meghatározó alakjaival – Sadurnival, Torresszel, Rifével, Rexach-csal, Marciallal, Asensivel – igazán ütőképes csapat állt össze, akiket egy karakán, határozott tréner irányított.

Rinus Michels nemcsak határozottságot, hanem új taktikát is hozott a katalán csapat életébe. A precizitást szinte a tökélyig fejlesztve, igyekezett megreformálni a Barça stílusát. Az Ajax-nál és a holland válogatottnál is alkalmazott „totális futballt” igyekezett összeegyeztetni a Blaugrana játékfelfogásával. Ehhez megvolt a tökéletes alapanyag, már csak a mindennapokba kellett átültetni. 1973 nyarán eldöntött tény lett Johan Cruyff leszerződtetése, de tétmérkőzésen csak októberben mutatkozhatott be a spanyol szövetség ármánykodása miatt.  Így edzéseken hiába gyakorolták a taktikát, a pályán ehhez hiányzott a legfontosabb láncszem: az olyan irányító, aki a kapu előtt is életveszélyes, aki könnyedén lép be a kapu elé a közvetlen támadásokba, és nemcsak előkészítőként, de befejező végrehajtóként is hasznára van a csapatnak. Ez a játékos lett volna Cruyff, akinek hiányában a csapat csak vergődött a Primera División kezdeti szakaszában. Az első hat fordulóban az együttes a megszerezhető 12 egységből csupán négy pontot szerzett meg. Amikor 1973. október végén Johan I bemutatkozhatott végre, megindult a szekér. No, de ne szaladjunk előre ennyire a történelem menetében, hisz Michels 1971 nyarán érkezett a Blaugrana kispadjára.

Úton a csúcsra

Michels érkezésének eredménye már rövid időn belül éreztette pozitív hatásait. A csapat sokkal kiegyensúlyozottabb játékra volt képes, meglepő és felfoghatatlan eredményeket nem nagyon produkált a csapat. Első szezonjában a bajnoki táblázat 3., második szezonjában pedig a 2. helyen végeztek tanítványai. Az 1972/73-as idényben végig nyílt versenyben voltak az Atlético Madriddal a bajnoki aranyérem elnyeréséért, és csupán két ponttal maradtak le a végső sikerről. A legszembetűnőbb változás a védelem stabilitásának növekedése volt. Az 1972/73-as idényben a 34 Liga-mérkőzés során mindössze 21 gólt kapott Miguel Reina, aki ennek köszönhetően elnyerte a Zamora-díjat is. Ebben azonban tevékeny szerepe volt a védelem masszív teljesítményének, ami mindenféleképpen Michels érkezésének volt köszönhető. A Joaquím Rifé – Antoni Torres – De la Cruz – „Gallego” alkotta védőnégyes a szezon egészében megbízható teljesítménnyel hárította el az ellenfél támadásait, ami kiváló alapot nyújtott az egész csapat stabilitásának növekedéséhez. Ebben az idényben már erőteljesen meglátszott a holland szakember keze munkája a csapat játékán, s a szurkolók is egyre nagyobb számban pártoltak vissza a csapathoz. Jól látható volt a fejlődés, az előrelépés. Michels rendet és fegyelmet követelt meg a játékosoktól, nemcsak a pályán, de az öltözőben is. Sőt, sok esetben a magánéleti dolgokra is hatást gyakorolt a játékosainál. A sikerek felé vezető úton ezt elviselték játékosai, idővel azonban terhessé vált az ilyen fajta „felügyelet” Michels részéről, és – többek között – emiatt kellett távoznia a Mesternek 1976 nyarán; igaz, csak átmeneti időre.

Idény	Helyezés	Mérkőzés	Győzelem	Döntetlen	Vereség	Gólarány	Pontszám
1971/72	3.	34	17	9	8	40-26	43
1972/73	2.	34	18	10	6	41-21	46
1973/74	1.	34	21	8	5	75-24	50
1974/75	3.	34	15	7	12	57-36	37
1976/77	2.	34	18	9	7	55-45	45
1977/78	2.	34	16	9	9	49-29	41
Összes		204	105	52	47	317-181	162

Barcelonai munkásságát mindjárt egy kupagyőzelemmel kezdte. 1971. szeptember 22-én került sor a Vásárvárosok Kupájának „szuperdöntőjére”, miután a sorozat megszűnt, és jogutódja az UEFA Kupa lett. A döntők döntőjében a két legtöbb győzelmet arató együttes csapott össze: az FC Barcelona és az angol Leeds United. A mérkőzésre a Nou Campban kerül sor, amely meccsnek magyar vonatkozása is volt: ezzel a döntővel búcsúzott el a nemzetközi porondtól a legendás játékvezető, Zsolt István. Az építkezés kezdetén lévő Barça az alábbi összeállításban lépett pályára: Sadurni – Rifé, Gallego, Eladio, Torres, Costas, Rexach, Juan Carlos, Duenas, Marcial, Asensi (’79. Fusté). A végig fölényben játszó, a hazai nézők feltétlen támogatását élvező gránátvörös-kékek nagy küzdelemben 2-1-re legyőzték angol riválisukat, így végleg a Klub vitrinjébe helyezték a VVK-serleget. Az est hőse, a duplázni tudó Teofilio Duenas Samper volt, aki mindössze két idény erejéig volt a Blaugrana családjának a megbecsült tagja. Ezen az estén felejthetetlen produkcióval írta be nevét a Klub történetébe. Jobban nem is kezdődhetett volna Michels barcelonai karrierje, amelyet kemény munka, határozott öltözői szellem követett.

Az első két esztendő az építkezés jegyében telt el, s mivel a vezetők, szurkolók látták, hogy a csapat jó úton halad, van előrelépés, nyugalomban hagyták dolgozni, alkotni a holland mestert. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a nyugodt munkavégzés anyagi, erkölcsi és egészségügyi feltételeit előteremtsék a csapat számára. A szurkolók részéről pedig megvolt a kellő türelem, hisz láthatták a javulást, amivel a csapat mérkőzésről-mérkőzésre előrukkolt. Sokkal nagyobb várakozással, izgalommal indultak el az aktuális meccsre, mint a megelőző években, mert látták a szisztematikus munkát., látták a Michels által követelt edzésmunka, fegyelem gyümölcseit. A beérett gyümölcs „leszüretelésére” az 1973/74-es idényben került sor, amikor a Barça briliáns játékkal „gyalogolt át” a La Liga csapatain.

Egy elképesztő szezon pillanatképei

Ugyan az 1973/74-es spanyol bajnoki idény sem úgy kezdődött, hogy ennek végén hatalmas diadalt ülnek a katalánok, mégis így történt. Az első hat meccsen a megszerezhető 12 pontból mindössze négy egységet mondhatott magáénak a Michels-csapat. Egy győzelem mellett – hazai pályán az Espanyolt verték 3-0 arányban – két döntetlen, és három vereség állt az FC Barcelona neve mellett. Ekkor a Barça a 18 csapatos Primera División 17. helyén szerénykedett, 4-8-as gólkülönbséggel. A legmerészebb katalán szurkolók sem gondolhatták ekkor, hogy a végső elszámolásnál utcahosszal nyernek kedvenceik a szezon végén.

A szárnyalás elindulásának a kezdő lökést a spanyol szövetség engedélye jelentette, amelynek értelmében 1973. október 27-én pályára léphetett Johan Cruyff, akit a nyáron igazoltak az Ajaxtól – akkoriban -, világrekordot jelentő egymillió dollárért. A holland bajnok először hárommilliót szeretett volna kapni Cruyffért, azonban erre válaszul a Blaugrana bejelentkezett a Bayern Münchennél Gerd Müllerért, ill. a támadó-irányító is megmakacsolta magát. Johan Cruyff (más írásmód szerint Cruijff) kijelentette, hogy akár az aktív labdarúgással is kész felhagyni, amennyiben az Ajax nem engedi őt el Katalóniába. Ezt követően az amszterdamiak és a Barça megegyezett egymással az egymillió dolláros vételárban. Most már csak a spanyol szövetség játékengedélyére kellett várni – egészen október végéig. Amikor aztán ez is megérkezett, a csapat megállíthatatlan sorozatba kezdett: a 7. fordulótól a 32. fordulóig a Barça nem szenvedett vereséget! A 13. fordulóban az élre álltak, s ettől a pillanattól kezdve nem engedték ki kezükből az első helyet. Igaz, erre az időre már csak hazai porondon kellett küzdeniük, hiszen az UEFA-Kupából már a sorozat kezdetén kénytelenek voltak búcsút venni.

A példátlan győzelmi szériának több összetevője is volt. Egyrészt, ki kell emelni Cruyff játékintelligenciáját, aki igazi vezérként irányította a csapatot. Bemutatkozása elementáris erejűre sikeredett: már a 8. fordulóban való első pályára lépésekor duplázni tudott a Granada 4-0-s arányú legyőzésekor. Emellett ki kell emelni a védelem, ill. a kapus egyéni teljesítményét is. A legendás kapuvédő, aki ekkor már 12 esztendeje állt a gólvonalon, sokadik virágzását élte. Salvador Sadurni élete formájában teljesített az egész szezonban, nem ismert lehetetlent, minden meccsen a teljesítő-képessége határát súrolva védelmezte kapuját a kapott góltól. A briliáns teljesítménynek meg is lett az idény végén az egyéni „eredménye”: pályafutása során harmadik alkalommal is elnyerte a Zamora-díjat. Ebben nagy segítségére volt a védelem, amely végig a bajnoki idény során magabiztosan állt a lábán. A védelem jobb oldalán az egyik ifjú szerzemény, Jesús Antonio De la Cruz serénykedett, míg középen a legendás Antoni Torres és Joaquím Rifé II dolgozott, míg a balhátvéd Enrique Costas volt az esetek többségében. Ugyan csereként, de rendszeresen lehetőséget kapott az elmúlt évtized meghatározó védője, „Gallego” is, akinek tapasztalatára mindig számíthatott Michels.

Ki kell emelni a középpálya stabilitását is, amelynek három alkotó tagja a meccsek 95%-ban együtt alkotta a kapcsolatot a védelem és a támadósor között. Juan Carlos 34, Juan Manuel Asensi 34 és Marcial Pina Morales 32 bajnokin lépett pályára. Ez az állandóság önbizalmat és határozottságot adott az egész csapatnak. A játékosok össze voltak szokva, mindenki tudta, milyen lépés következik. A támadások ennek megfelelően gördülékenyen folytak, a labda pontosan járt lábról-lábra. Az irányítás mellett a góllövésből is tevékenyen kivették a részüket: Marcial 17 bajnoki találatával házi gólkirály lett, míg Asensi 11, Juan Carlos hét gólt ért el. A támadótriót az „őskatalán” Carles Rexach mellett a két friss szerzemény, Hugo Sotil és Johan Cruyff alkották. A két újonnan igazolt külföldi idegenlégiós szinte pillanatok alatt beilleszkedett a csapat játékába: alig akadt nehézségük azzal, hogy felvegyék a spanyol bajnokság ritmusát, ill. a katalán csapat taktikáját. A holland játékmester 16, „Cholo” Sotil 11, míg Rexach kilenc gólig jutott az idény végére.

A felejthetetlen szezonnak számtalan emlékezetes mérkőzése volt, amikor a szurkolókat sikerült egyik ámulatból a másikba ejteni. Ilyen volt a december 2-iki Gijón elleni hazai mérkőzés, amelyen 5-1-re győztek Sotilék a baszk csapat ellen. Az 1973-as év utolsó előtti napján Valenciában aratott 2-0-s sikert a katalán gárda; a meccs hőse Cruyff volt, aki duplázni tudott. A szezon fénypontjára 1974. február 17-én került sor, amikor a csapat a Santiago Bernabéu-stadionban lépett fel. Ezen az estén igazi legendás mérkőzést, felejthetetlen gólokat, hihetetlen katarzist élhettek át a katalán szurkolók. Az ősi riválist, saját közönsége előtt „gázolta el” a katalán gyorsvonat. A csodálatos este öt barcelonai gólt hozott, amire a „blancóknak” egyetlen válasza sem volt. Asensi kétszer volt eredményes ezen az estén, míg Juan Caros, Sotil és Cruyff egy-egy alkalommal vette be Garcia Remón kapuját. A legszebb találat Juan Carlos Pérez nevéhez fűződik, aki a félpálya vonalától szinte egyedül vezette a Madrid kapujára a labdát, majd 16 méterről, jobb oldalról a rövid felsőbe bombázta a labdát; a kiváló madridi portásnak esélye sem volt a lövés hárítására. Erről az örökké emlékezetes mérkőzésről már a Blaugrana.hu keretein belül is megemlékeztünk, ajánljuk minden Olvasónk figyelmébe!

Az alábbi összefoglalón pedig megtekinthetők a felejthetetlen gólok, és emlékezetes pillanatok:

E világra szóló sikert követően a katalánok a bajnoki cím első számú esélyesei lettek, amit az idény végén sikerült is realizálni. A Barça nyolc pontos előnnyel utasította maga mögé az ezüstérmes Atlético Madrid együttesét, míg a „királyi gárda” csupán a 8. helyen végzett.

Az 1974/75-ös szezonban már nem működött olyan olajozottan a Blaugrana gépezete, pedig a ’74 nyarán a másik Johan, Neeskens is csatlakozott a Barcelona együtteséhez, így a „tulipánosok” két karizmatikus figurája egy csapatban játszhatott újra. Neeskens érkezésével Sotil számára nem volt hely a kezdőcsapatban, aki így előbb a kispadra szorult, majd kölcsönbe távozott. 1976/77-es szezonra visszatért, de már nem tudott régi fényében csillogni, még akkor sem, ha ekkor már nem a holland mágus ült a padon.

Az utolsó évek

Amikor a csapat csodás játékkal maga mögé utasította az ellenfeleit 1974-ben, mindenki egy új aranykor beköszöntét remélte. Sajnos azonban nem így történt. A következő idény harmadik helye után Michels-nek megköszönték a közreműködést – igaz, csak átmenetileg. A klubvezetők 1975 nyarán Rinus Michels helyére a Borussia Mönchengladbach sikeredzőjét, a német Hennes Weisweilert szerződtették, aki a nyugatnémet csapattal négy esztendő alatt három bajnoki címet, két Német Kupát és egy UEFA-Kupát nyert. Azonban hiába az elért sikerek, az eredményes múlt, Barcelonában képtelen volt eredményes idényt felmutatni, így még az 1975/76-os szezont sem tölthette ki a katalánok kispadján. Szinte a kertek alatt, titokban távozott Katalóniából, hogy az idény utolsó mérkőzésein a spanyol Laureano Ruíz üljön a Barça padján.

Weisweiler távozásának, és a rossz szereplésnek a legfőbb oka, hogy a német edző képtelen volt közös nevezőre jutni a csapat holland vezéralakjával, Cruyffal. A német tréner és a holland világsztár nem szívlelhette egymást, ami a csapat sikerességének a rovására ment. A bajnokságban nem tudtak egyenletesen jó teljesítményt nyújtani, ezért még idény közben edzőváltásra került sor a Barçánál. A 28. fordulóban, a Las Palmas vendégeként elszenvedett 3-1-es vereséget követően állították fel a kispadról, s helyét addigi másodedzője, Laureano Ruíz vette át. A spanyol tréner a 32. fordulóban 2-0 arányú győzelemre vezette a Blaugranát a Real Madrid vendégeként. Ennek ellenére a klubvezetés nem gondolt rá, mint hosszú távú megoldásra, így a holland szakember visszatérhetett korábbi sikerei színhelyére.

Michels-nek azonban nem volt könnyű dolga. 1976-ban befejezte aktív pályafutását Rifé, Antoni Torres és Salvador Sadurni is. Helyét a későbbi Zamora-díjas Pedro Artola foglalta el, de sokat ígért a tapasztalt Antonio Olmo szerződtetése is, ill. az 1976/77-es szezon kellemes meglepetése volt a korábban csak kiegészítő ember, Manuel Clares kimagasló teljesítménye is. A kiváló csatár 22 találattal házi gólkirály lett; a szezonban volt olyan találkozó, a Valencia elleni, amikor ötször volt eredményes. Michels mindkét évében a bajnokság második helyére kormányozta a csapatot, és 1978-ban – búcsúzásképpen – megnyerte a Copa del Reyt is.

Ekkor már nem Montal i Costa volt a Klub elnöke, hiszen 1977. december 18-án lemondott a megbízatásáról, és átadta alelnökének az elnöki posztot. Raimón Carrasco feladata az 1978-as elnökválasztás nyugodt légkörű, előkészítése, törvényes levezénylése volt. Ezt sikerrel oldotta meg Carrasco: 1978 nyarán a Klub elnökének megválasztott Josep Lluís Nunez minden nehézség nélkül vehette át a Klub vezetését.

A kapusok évtizede

Az 1970-es években a Blaugrana egyéni elismerései tekintetében a portások álltak előtérben. A csapatra maximálisan igaz volt ezekben az években a futball egyik alaptörvénye: „végy egy jó kapust”. A Baça mindig is híres volt arról, hogy kiemelkedő egyéniségű kapusok védték a csapat hálóját. Gondoljunk csak a „hőskor” nagyszerű magyarjára, Plattkó Ferencre, vagy a ’40-es évek legendájára, Juan Velascóra, ill. az őt követő halhatatlan zsenire, Antoni Ramallets-re. Ez utóbbi zsenit egy másik kimagasló tudású kapus, Salvador Sadurni Urpi követte a kapu előtt, aki már az 1960-as években is meghatározó alakjává vált a Barcelonának. Ezt jelezte az 1968/69-es idényben első ízben elnyert Zamora-díja, amivel az idény legjobb portását jutalmazzák a Primera Divisiónban.

A Zamora-díjat követően azonban egy erős, tehetséges vetélytársa akadt Blaugranánál. Ő pedig nem volt más, mint az andalúziai születésű Miguel Reina Santos (1946. január 21. Córdoba), aki 1966 és 1973 között viselte a katalán csapat mezét. Ez idő alatt 111 bajnokin lépett pályára, amiből utolsó két szezonjában a katalánok elsőszámú hálóőrének számított. Kiváló kvalitásainak köszönhetően kiszorította a kezdőből Sadurnit, ami a maga nemében igazán kiemelkedő teljesítmény volt. Utolsó barcelonai idényében ő védte minden bajnoki alkalmával a Blaugrana hálóját, s tette ezt kimagasló hatékonysággal: a meccseken mindössze 21 gólt kapott, ami 0,66-os együtthatót jelentett, s egyben Zamora-díjat is eredményezett a kiváló portás számára. Reina a sikerek ellenére, s a viszonylagos bizalom mellett is, a váltást preferálta, s 1973 nyarán az Atlético Madrid együtteséhez szerződött. A „colchonerókkal” 1976/77-es idény végén bajnoki címet, és újabb Zamora-díjat ünnepelhetett.

Reina távozása után Sadurni visszavette az őt megillető helyet a csapatban. A katalán portás pedig élt a felkínált újabb lehetőséggel, és újra „virágba borulva” kápráztatta el a nagyérdeműt. Tevékeny részt vállalt az 1973/74-es bajnoki menetelésből, amellyel nemcsak újabb Zamora-díjat nyert el, hanem a hőn áhított bajnoki aranyérmet is a nyakába akasztották. Ezt a kimagasló teljesítményt a következő idényében is megismételte, így újra csak a Liga legjobb kapusának választották.

Az évtized kiváló kapusainak sorát Sadurni utódja, a baszk származású Pedro María Artola Urrutia zárta le, aki 1948. szeptember 6-án született San Sebastiánban. Pályafutását szülővárosa utánpótlás-csapatában kezdte, majd 1970-ben a Real Sociedadhoz került, ahol öt idényt töltött el. Mivel azonban 1974-ben a Sociedad leigazolta Luis Miguel Arconadát, a következő évtized legendás kapusát, így számára nem maradt lehetőség a bizonyításra, ezért a klubváltás mellett döntött. Épp kapóra jött számára az FC Barcelona ajánlata, amit szíves-örömest el is fogadott, így Katalóniába költözött, ahol kilenc idényen keresztül szolgált. A katalánokkal – a bajnoki címen kívül – mindent megnyert: háromszor spanyol kupát, kétszer KEK-et, spanyol szuperkupát és Ligakupát. Emellett egyéni elismerésből is kijutott számára: az 1977/78-as idény legjobb teljesítményt nyújtó kapusának választották, és Zamora-díjjal tüntették ki; 28 bajnokin mindössze 23 gólt kapott.

Az 1970-es években a Barça egészséges fejlődésen ment át. A Nou Campba visszatértek a nézők, a szurkolók körébe a remény, a győzelembe vetett hit. Ehhez kellett Montal i Costa elnöksége, hagyománytisztelete, amivel visszatért az alapokhoz, visszaadta a reményt a sikerek eléréséhez. Kellett hozzá egy kiváló szakember, a holland Michels, aki határozott fellépésével rendet teremtett a csapat körül. Szükség volt egy igazi vezérbikára, mint Cruyff, aki karakánul tett hitet a csapat mellett, emellett pedig tanárian irányította a csapatot. Fontos szerep jutott az újbóli sikerekben a saját nevelésű, katalán játékosoknak, mint Sadurni, Rexach vagy Torres, akik állhatatosan szolgálták szeretett Klubjukat. És nem utolsósorban sokat számítottak a Szurkolók, akik a ’60-as évek sikertelenségei után visszataláltak csapatukhoz, és újra buzgón bíztatták övéiket.