Folytatódjon a Blaugrana históriája, amelynek egy olyan szakaszát próbálom bemutatni, ami tele volt sikerekkel, fordulatokkal és eredményekkel. Ebben a részben a katalán óriás történelmének bő két évtizedes eseményeivel foglalkozok, amiből kiderül, hogyan vezette sikerre a Klubot egy baszk születésű elnök, akit máig tisztelet és szeretet övez Katalóniában. Így van ez akkoris, ha tudjuk: neki is voltak rossz döntései, mind szakmailag, mind pénzügyi-gazdasági szempontból. Ettől függetlenül 22 esztendőn át irányította az FC Barcelonát.

Folytatódjon a Blaugrana históriája, amelynek egy olyan szakaszát próbálom bemutatni, ami tele volt sikerekkel, fordulatokkal és eredményekkel. Ebben a részben a katalán óriás történelmének bő két évtizedes eseményeivel foglalkozok, amiből kiderül, hogyan vezette sikerre a Klubot egy baszk születésű elnök, akit máig tisztelet és szeretet övez Katalóniában. Így van ez akkoris, ha tudjuk: neki is voltak rossz döntései, mind szakmailag, mind pénzügyi-gazdasági szempontból. Ettől függetlenül 22 esztendőn át irányította az FC Barcelonát, ezáltal – akarva-akaratlanul is, de – a Klubon hagyta keze nyomát. Az 1977 és 2000 között történteket szeretném megismertetni a Barça népes magyarországi szurkolótáborával.

Az átmenet hónapjai – Carrasco

1977. december 18-án lemondott elnöki posztjáról Agustí Montal i Costa, és addigi alelnökét, Raimón Carrascót bízta meg az átmeneti időszak felügyeletével. Az 1924-ben Barcelonában született gazdasági szakembernek az volt a feladata, hogy az 1978. májusi elnökválasztásig vezesse a Klubot, és előkészítse annak lebonyolítását. Raimón Carrasco Azemar egy régi katalán család gyermekeként látta meg a napvilágot; édesapja Manuel Carrasco, édesanyja Pilar Formiguera i Azemar i Puig de la Bellacasa. Raimón egy gazdasági-pénzügyi magánegyetemen szerzett diplomát, majd előbb a mezőgazdaságban kezdte munkáját, később pedig a Banco Industrial de Catalunya (BIC) alelnöke lett. 1969-ben lépett az FC Barcelona szolgálatába, Montal i Costa idején menedzser, majd a gazdasági ügyek felelőse volt.

Mentora és támogatója lemondását követően átmenetileg az FC Barcelona elnöke lett 1977. december 18. és 1978, július 1-je között. Mint már írtam, a feladata a demokratikus átmenet volt a klubon belül, amelynek keretében sorra került az első olyan elnökválasztás, amelyet nem Franco diktatúrája idején tartottak meg. Valójában ez volt az első olyan választás, amikor a sociók szavazata alapján dőlt el, ki lesz az FC Barcelona elnöke, amikor valóságos elnöki kampány, választási hadjárat folyt a támogatók szavazatának elnyerése érdekében. Carrasco ezt a feladatot tökéletesen ellátta, az átmenet hónapjai alatt semmiféle különös esemény nem történt. A Klub nyugalomban, teljes rendezettségben került az új elnök kezébe 1978. július 1-jén, s ebben Raimón Carrasco higgadtságának, precizitásának hatalmas szerepe volt. Ez annál is inkább nagyon nagy fegyvertény, mivel a polgárháborút követő évtizedek során a demokratikus irányítási módnak nem nagyon volt helye a Klub életében. Ezzel nem az előző elnökök kiemelkedő munkáját kívánom kisebbíteni, csupán, mint tényt állapítom meg.

Abban áll Carrasco történelmi nagysága, hogy a négy évtizedes elnyomatás után feltörő „szabadságtüzet” megfelelő, higgadt keretek között tartva, vezényelte le az elnökválasztási időszakot. Nem kis teljesítmény, valljuk meg. Elnöki mandátuma sportsiker nélkül sem múlt el, hiszen a futballcsapat megnyerte a Copa del Rey 1977/78-as kiírását.

Az elnökválasztásra 1978. május 6-án került sor, amelyen három jelölt mérettette meg magát. Az előzetesen legesélyesebbnek vélt jelölt Ferrán Ariño i Barberá (1930-2014) volt, aki a Barça Atletic elnökeként pályázott az elnökségre. Sokan benne látták Montal i Costa „kijelölt” utódját, aki folytatja és megőrzi a status quót, annak ellenére, hogy Montal előzetesen kijelentette: neki nincs támogatottja. Indult az elnöki posztért Nicolau Casaus de la Fuente i Jené is, aki már 1968-ban is megpróbálkozott egyszer elnyerni ezt a tisztséget, akkor azonban Nárcís de Carreras győzte le. Casaus kérlelhetetlen ellenfele, kritikusa volt, mind Llaudet-nek, mind pedig Montal i Costa elnöknek, a belső ellenzék vezére volt. A harmadik jelölt Josep Lluís Nuñez volt, aki sikeres üzletemberként volt közismert a barcelonai gazdasági életben, és a megújulás, az átalakulás jelszavát tűzte zászlajára. A kampányt a „Per un Barça triomfant” jelszava köré fűzte fel, ami a sociók számára nagyon hangzatos volt, és sokak támogatását elnyerte ezzel.

A szavazás meglehetősen szoros versengést hozott, amiből a baszk származású Nuñez került ki győztesen. Az 53,643 szavazásra jogosult socióból 26,081-en vettek részt rajta. Nuñez 10,352 szavazattal nyert, Ferrán Ariño 9,537 vokssal végzett a második helyen, míg Casaus 6,202 szavazattal a harmadik lett. Így 1978. július 1-jén Josep Lluís Nuñez foglalta el az FC Barcelona elnöki posztját, és lett a Klub 35. presidentéje, a szociális kapcsolatokért felelős alelnöke pedig Nicolau Casaus de la Fuente i Jené (1913-2017) lett, aki az elnökválasztáson az egyik ellenfele lett. Casaus ezt a posztot 1978 és 2003 között töltötte be. A 25 éves szolgálat példa nélküli a Klub történetében, s érdemei elismeréséül 1999-ben a Barça Múzeumban bronzszobrot kapott. Érdekesség, hogy a Rosell-elnökség (2010-14), majd a Bartomeu-elnökség (2014–) időszakának társadalmi kapcsolatokért felelős alelnöke nem más, mint Jordi Cardoner i Casaus – Nicolau Casaus unokája; leányának a fia.

Az új elnök: Nuñez

Mivel az új elnöknek a „Hírességek Csarnokában” külön oldalt szentelünk, így csak röviden mutatnám be az új elnök tevékenységét. Josep Lluís Nuñez y Clemente 1931. szeptember 7-én született Barakaldo városában, amely a baszk labdarúgás egyik „bölcsője”, számtalan nagy labdarúgó szülővárosa: gondoljunk csak Batára, Lezamára, Santi Urquiagára, vagy Ismáel Urtubira. Núñez soha, elnökségét megelőzően nem volt tagja a Barça igazgatótanácsának, semmilyen funkciót nem töltött be a katalán egyesületnél. Ő, mint az üzleti életben ismert és elismert személyiség indult harcba az elnökségért, 1978-ig semmilyen kapcsolata nem volt a Klubbal. Elsősorban az ingatlanszektorban voltak jelentős érdekeltségei, aminek alapját a házasságával alapozta meg. Felesége, María Lluisa Navarro egy gazdag szállodalánc-tulajdonos lánya, aki a házasságkötésük után bevezette az ingatlan-bizniszbe Núñezt is, majd társtulajdonossá lett, s mára az egyik legnagyobb hotelekkel rendelkező vállalat tulajdonosa lett.

1978. július 1. és 2000. július 23. között tartó elnökségét a klubtörténelemmel foglalkozó könyvek négy szakaszra bontják:

• 1978 – 1988: az első instabil évtized
• 1988 – 1994: a „Dream Team” időszaka
• 1994 – 1996: krízis Cruyff edzősége végén
• 1996 – 2000: az átmenet, és van Gaal edzősködésének időszaka.

Az a 22 esztendő, amit eltöltött a Klub elnöki székében meglehetősen fordulatos, harcokkal teli, ugyanakkor nagyon is sikeres időszak volt. Ugyan elnöksége végére megkopott, belefásult a hatalomba, de így is csodálatos örökséget hagyott az utódjára.

Az instabil évtized

Az 1978 és 1988 közötti éveket a Barça történelmében azért illetik az instabil jelzővel, mivel – Terry Venables edzősködését leszámítva – a szakmai munka terén nem valósult meg az a fajta állandóság, egyenletesség, ami a sportsikerek eléréséhez szükségeltetett volna. Az új elnök a régi szakmai vezetéssel nem volt túl nagy bizalommal, így első lépésként menesztette a futballcsapat padjáról Rinus Michels vezetőedzőt és stábját. Ezen a nyáron a „Generálissal” együtt távozott a Klubtól Johan Cruyff is, aki az Egyesült Államokba távozott, hogy népszerűsítse a labdarúgást a tengerentúlon. Michels-t a kispadon a csapat egykori játékosa, a francia Lucien Müller váltotta, azonban csupán egyetlen idény erejéig maradt az FC Barcelona szolgálatában.

A nyugtalan évtizedben nyolc edző ült a csapat kispadján, közülük volt visszatérő „vendég” is. Nézzük sorban a kinevezett edzők sorát:

• Lucien Müller: 1978-79
• Joaquím Rifé II: 1979-80
• Helenio Herrera: 1980
• Kubala László: 1980
• Helenio Herrera: 1980-81
• Udo Latek: 1981-83
• César Luís Menotti: 1983-84
• Terry Venables: 1984-87
• Luis Aragonés: 1987-88.

Ahogyan az 1960-as esztendőkben, úgy most is ugyanaz volt az eredmény: egy-egy kupagyőzelmet, vagy bajnoki címet sikerült elérni, de folyamatosan kiemelkedően teljesíteni nem lehetett. A játékosok nem érezték a biztonságot a hátuk mögött a szakvezetés részéről, mire egyik edző felfogásához, taktikai elképzeléséhez alkalmazkodni tudtak volna, arra az illető ideje „kitellett” a csapatnál, és mire felocsúdtak, már egy másik tréner ült a Blaugrana kispadján. Üdítő kivételt „El Tel” alkalmazása jelentette, aki három idényen keresztül szolgálta a gránátvörös-kék színeket.

Persze, méltánytalanok lennénk, ha eltitkolnánk, vagy csak kisebbítenénk is az elért eredményeket. Az eredményesség legfőképpen a kupákban, a hazai és az európai kupasorozatokban mutatkozott meg a csapatnál. Az említett évtizedben a csapat kétszer nyert Kupagyőztesek Európa-kupáját (1979, 1982), egyszer spanyol Szuperkupát (1983), két alkalommal Spanyol Ligakupát (1983, 1986) és háromszor Copa del Reyt (1981, 1983, 1988). Emellett az 1984/85-ös idényben sikerült megnyerni a Primera Divisiónt, majd a következő évadban eljutni a BEK-fináléig, ahol azonban fájdalmas vereséget szenvedtek Schusterék.

A kupasikerek közül ki kell emelni a két KEK-győzelmet. Az elsőt azért, mert a diktatúra falainak leomlása utáni első igazán értékes trófeát jelentette, a másodikat pedig azért, mert a Nou Camp közönsége előtt sikerült elhódítani azt. Az 1979. május 16-án a bázeli St. Jacob-stadionban megrendezett finálé igazán emlékezetes marad a csapat számára. Nem csupán a sok gól, a fordulatos, hosszabbításba torkolló mérkőzés okán, hanem azért, mert ez volt az első kupadöntő, ahol a stadiont a katalán zászlókat és egyéb nemzeti szimbólumokat lengető szurkolók töltötték meg a lelátókat. A bázeli döntő igazi katalán népünnepéllyé nemesedett: a korabeli képeken, felvételeken nagyon jól látszik az önfeledten örülő, szórakozó katalán szurkolók sokasága, akik végre nem a „spanyol” szimbólumok égisze alatt vonultak „hadba”, hanem saját nemzetük színei, zászlói alatt. Hatalmas elégtétel volt ez a csapat, a szakvezetés és a drukkerek számára. Igazán megható és felemelő volt látni az önfeledten szurkoló katalánok sokaságát a svájci városban.

A döntő kezdetén a katalánok összeállítása a következőképpen nézett ki. A kapuban Pedro María Artola állt, a védelmet a Rafael Zuvíria, Migueli, Quique Costas, José Albaladejo négyes alkotta. A középpályán „Tente” Sánchez, Johan Neeskens és Juan Manuel Asensi került bevetésre, míg a csatársort Carles Rexach, Hannes Krankl és „Lobo” Carrasco triója alkotta. A Fortuna Düsseldorf összeállítása a következő volt: Jörg Daniel – Heiner Baltes, Gerd Zewe, Gerd Zimmermann (Lund), Dieter Brei (Weikl), Egon Köhnen, Hubert Schmitz, Rudi Bommer, Thomas Allofs, Klaus Allofs, Walter Seel. A katalánoknál Albaladejo helyére Jesús Antonio De la Cruz lépett pályára (’57), míg Costas helyére Francisco Martínez (’67). A mérkőzés magyar vonatkozását jelentette, hogy az 58 ezer néző előtt lejátszott finálét Palotai Károly, a korszak egyik legzseniálisabb játékvezetője dirigálta.

A fordulatos mérkőzésen végig a katalánok irányították a játékot, minden alkalommal ők szerezték meg a vezetést, a nyugatnémetek csak „futottak” az eredmény után. A Barça góljait Sánchez (’5), Asensi (’34) szerezték a rendes játékidőben, amit előbb Thomas Allofs (’8), majd pedig Seel (’41) egyenlített ki. A 90 perc krónikájához tartozik még, hogy Rexach az első félidőben büntetőt hibázott, ami akár vissza is üthetett volna – azonban nem ez történt. A hosszabbítást egyértelműen a katalán óriás uralta, s előbb Rexach (’104), majd Krankl (’111.) is eredményes volt, s Seel második gólja (’114) csak a szépítéshez volt elegendő. A győzelmet követően Rexach elégedetten emelhette a magasba a KEK-trófeát, amelyet első ízben sikerült elnyernie a Barcelona gárdájának.

A Barça történelmének második KEK-győzelmét hazai környezetben érte el a csapat, hiszen az 1982. május 12-i finálét a Nou Camp-stadionban rendezték meg. Ez a mérkőzés is igazi népünnepély volt, s a hazai környezetben fellépő Barcelona szurkolói nagyon bíztak abban, hogy kedvenceik elhódítják a trófeát a katalán fővárosban. A Blaugrana az Urruti – Gerardo, Migueli, Alexanco, Manolo, „Tente” Sánchez, Josep Moratalla, Estéban, Allan Simonsen, „Quini”, „Lobo” Carrasco összeállításban lépett pályára, a kispadon pedig a nyugatnémet Udo Lattek foglalt helyet. Az ellenfél a belga Standard Liége együttese volt, amelynek kapujában a korszak zseniális portása, Michel Preud’homme állt. A mezőnyben Eric Gerets, Theo Poel, Walter Meeuws, Gerard Plessers, Guy Vandermissen, Jos Daerden, Arie Haan, René Botteron, Simon Tahamata és Benny Wendt lépett pályára, a padon pedig a híres Raymond Goethals edző ült. A döntő játékvezetője a nyugatnémet Johan Eschweiler volt.

A 110 ezer néző előtt lejátszott finálén a belga csapat játékosai kezdtek jobban, aminek eredményeképpen a 8. percben Vandermissen bevette „Urruti” hálóját, meglepve ezzel a hazai környezet minden előnyét élvező Barcelona gárdáját. A bekapott gól jelentősen megfogta a hazai pályán játszó katalánokat, akik csak nagy nehezen tértek magukhoz a bekapott gól okozta sokkból. Az első félidő utolsó harmadára sikerült jelentős mezőnyfölényt kialakítaniuk, és az első félidő ráadásában a dán Allan Rodenkam Simonsen találatával – Estéban szabadrúgását bólintotta Preud’homme hálójába – még az első felvonásban kiegyenlíteni a mérkőzés állását. A második félidőben tovább nyomott a katalán óriás, amelynek a 63. minutumban meglett az eredménye: szemre is tetszetős támadás végén a spanyol gólkirály, Enrique Castro González „Quini” góljával megfordították a mérkőzés állását, s mint később kiderült, ezzel a győzelmet is megszerezték. A mérkőzés statisztikájához hozzátartozik, hogy a 90. percben a belga Meeuws-t a játékvezető, második sárga lapos figyelmeztetésben részesítette a „Lobo” Carrasco kárára elszenvedett szabálytalanságért, így ő pár perccel korábban vonulhatott az öltözőbe. Eschweiler hármas sípszava az FC Barcelona 2-1 győzelmét, s a KEK-trófea másodszori elnyerését jelentette. Kezdődhetett az ünneplés.

Ezekben az években elsősorban a kupákban játszott főszerepet a katalán óriás, mind hazai, mind pedig az európai porondon. A KEK-et kétszer, a spanyol kupát háromszor nyerték el. A bajnoki címre legnagyobb esélyük az 1980/81-es idényben került sor, amelyet azonban elvesztettek. Ennek okát azonban a futballpályán kívül kell keresni. 1981. március 1-jén olyasmi történt, amire sem játékos, sem vezető, sem szurkoló nem készülhetett fel. „Quinit” elrabolták.

Quini elrablása

1981 márciusának első napján Quininek hirtelen nyoma vész. Felesége az üres lakást nyitva találja. Senki nem tud róla semmit. A pánik első óráiban ismerősök, klubtársak, barátok és a Barça prominensei eredménytelenül próbálnak a nyomára jutni. Másnap „hivatalossá” válik, hogy Quinit elrabolták. Rövidesen megtalálják a gólkirály elhagyott BMW-jét, nyitott ajtókkal.

Pár óra múlva megjönnek az első hívások is. A Vanguardia című lap egy spanyol-katalán hadtesttől kap olyan értesítést, mely szerint Quinit a következő Atletico Madrid-Barcelona rangadó után (ez a két csapat vetélkedett a bajnoki címért) szabadon engedik. Egy másik bejelentés 350 milliós váltságdíjról szól. Utóbb mindkettő hamisnak bizonyul. Az igazi emberrablókra még várni kell. Végül találnak egy kézzel írott levelet Quinitől, amelyben csak annyit ír: Jól vagyok. A környéket felkutatják, de eredmény nélkül. Másnap már a nemzetközi sajtó is átveszi a híreket a csatár elrablásáról.

Március harmadikán az emberrablók telefonon elérik Quini feleségét, de megtagadják azt a kérést, hogy beszélhessen a játékossal. A felesége erre idegösszeomlást kap. Március 5-én a Nou Campban a játékosok összegyűlnek, hogy együtt imádkozzanak társukért spanyol, katalán és német nyelven. A játékosok kezdeményezik, hogy amíg Quini ki nem szabadul, addig a Barcelona ne lépjen pályára. Március 8-án esedékes az Atletico elleni sorsdöntő összecsapás. A spanyol szövetség megtagadja a halasztási kérelmet. A katalánok idegenlégiósa, Bernd Schuster – Quini közeli barátja – kitart az embargó mellett. Addig nem játszanak, amíg Quini nem szabadul. A huzavonát a szövetség nyeri. A rangadót le kell játszani. Ramírez helyettesíti a Brujo-t (Boszorkány), ami akkor még egyáltalán nem volt hétköznapi, 14-es mezben vonul ki a kezdőcsapatban. Nem hajlandó Quini 9-es mezét magára ölteni. A csapatot ötezren várják a következő felirattal: „Libertad para Quini!” (Szabadságot Quininek)

A madridiak végül 1-0-ra nyernek. Miközben a válság közeli megoldásáról cikkezik a sajtó, a demoralizálódott csapat egy héttel később újabb vereséget szenved. Ezúttal a Salamancától (1-2), majd egy vérszegény döntetlen következik Zaragozában. A csapat padlón van.

Huszonöt napig tart Quini elrablása. A színfalak mögött a katalán klub megegyezik az emberrablókkal a százmilliós váltságdíjban (az összeg pezetában értendő) és elutalják az összeget egy titkos svájci bankszámlára. A háttérben a spanyol rendőrség megegyezik a svájci hatóságokkal, hogy fellebbentsék a leplet a híres-hírhedt svájci banktitokról, így amikor az egyik tettes besétál a kasszához, hogy felvegyen egymilliót, a rendőrség már várja. Megfigyelik, azonosítják és követik. Párizsba megy. Illetve csak menne, mert még a repülőtéren letartóztatják. Víctor Manuel Díaz Esteban, 26 éves villanyszerelő az illető. Vallomást tesz melynek nyomán sikerül beazonosítani Quini tartózkodási helyét. Egy zaragozai műhelyben tartják fogva.

A rendőrség március 25-én lecsap a helyszínen. Quini — visszaemlékezése szerint — elszámol addigi életével, amikor az ajtón beront az első fegyveres alak. Azért jönnek, hogy megöljék. Aztán rövidesen világossá válik számára, hogy a rendőrség az. Kiszabadították.

Quini később nem tesz terhelő vallomást elrablóira. A Barcelona kártérítési igényt nyújt be az elkövetőkre a bajnoki cím elvesztése miatt (a hullámvölgy a titulus elvesztésével járt). Az elkövetőket 10 év börtönre ítéli a bíróság. A játékos számára megítélt ötmilliós kártérítést a csatár elhárítja, nem fogadja el.

Út az első BEK-döntőig

1984 nyarán a vezetőség megelégelte, hogy az elmúlt években edzők váltották egymást a csapat padján, de a bajnokságban nem sikerült az élen végezni. Az edzőváltás mellett, számtalan játékos is elhagyta ekkor a Barcelonát, többek között, az „isteni Diego” is, akinek távozása nem volt éppen diadalmenet.  Épp ezért Nuñez elnök egy olyan személy mellett döntött, aki fiatal volt, agilis, más stílust képviselt, mint elődei. Így lett a csapat edzője az angol Terence Frederick Venables, akit a labdarúgó berkekben csak Terry-ként, vagy „El Tel”-ként ismernek. Az ekkor 41 éves angol szakember katalóniai szerződtetéséig a szigetországban dolgozott edzőként, előbb a Crystal Palace, majd a Queens Park Rangers együttesénél, és volt eredményes. Az elnök első terve az volt, hogy a nála valamivel tapasztaltabb angol kollégáját, Bobby Robsont ülteti a Barça edzői székébe, az ősz hajú mester azonban nem akarta otthagyni az angol válogatott szövetségi kapitányi tisztét, s helyette ifjú, de felettébb törekvő kollégáját ajánlotta Nuñez elnök figyelmébe. A vezetőség pedig nem választott rosszul.

A katalán csapattal a klasszikus 4-4-2-es felállást játszatta, amelyben két középhátvéd játszott kulcsszerepet: Bernardo Migueli és Alexanco, míg a csapat esze, motorja az irányító, Bernd Schuster voltak. A gólokért elsősorban a Venablesszel együtt Barcelonába érkezett angol Steve Archibald volt a felelős, aki szépen termelte is a találatokat. A tökéletesen összerakott gépezettel már az első idényében sikerült a csúcsra jutnia az angol mesternek, és a Blaugranának. Briliáns játékkal, megbízható gépezettel 1984/85-ös idény végén bajnoki címet ünnepelhetett a Nou Camp közönsége. Az „Urruti”, Alexanco, Migueli, Julio Alberto, Gerardo, Schuster, Victor Muñoz, Calderé, Archibald, Rojo, „Lobo” Carrasco alapcsapat nagyon magabiztos játékkal győzte le ellenfeleit a bajnokságban, és szerzett jogot arra, hogy a következő idényben a BEK küzdelmeiben képviselje a spanyol futballt. A siker záloga a masszív védővonal, és a nagyon eredményes Schuster – Archibald támadóduó voltak. A védelem 34 bajnoki alatt mindössze 25 gólt kapott, míg a két idegenlégiós összesen 26 találattal terhelte meg az ellenfelek hálóját.

A következő idényben a bajnoki küzdelmeket idejekorán fel kellett adnia a Barçának, mert az eredmények elmaradása okán nyilvánvalóvá vált, hogy az előző évben megszerzett elsőséget megvédeni nem fogja tudni. Így teljes erejükkel a BEK-sorozatra tudtak koncentrálni, ahol sikerült is eljutni a sevillai fináléig. Az első fordulóban a csehszlovák Sparta Praha (2-2, idegenben lőtt több gól), a nyolcaddöntőben az FC Porto (3-3, idegenben lőtt több gól), a negyeddöntőben a Juventus (2-1) hajolt meg előttünk, hogy aztán az elődöntőben a svéd IFK Göteborg (3-3, büntetőkkel: 5-4) testén keresztül jussunk el a sevillai döntőbe. Érdekesség, hogy az utolsó sorozatban ‘Urruti’ előbb kivédte a svéd játékos tizenegyesét, majd a mindent eldöntő büntetőt ő maga lőtte a svéd kapus hálójába.

Az 1985/86-os bajnokság idejekorán elúszott a Barca számára, így a BEK-döntőre nem töretlen lélekkel sorakozott fel a Venables-alakulat. Mi több, testben sem volt minden rendben, hiszen az előző évi menetelés egyik hőse, Steve Archibald sokat kihagyott sérülése miatt. Így nem volt teljesen indokolt a döntőbeli szerepeltetése, de ‘El Tel’ vakon bízott a képességeiben, és kihagyta az elődöntő triplázó hősét, ‘Pichi’ Alonsót. Venables döntése nem váltott ki nagy lelkesedést a csapaton belül, az ellenvéleményének akkoriban már sűrűn hangot adó Bernd Schuster ezúttal sem maradt csöndben. Nem tudni, hogy a lassú bomlásnak indult csapategység milyen mértékben befolyásolta a Barca játékát a sevillai estén, de hogy rányomta a bélyegét, az bizonyos. Az más kérdés, hogy a menet közben Archibaldot váltó ‘Pichi’ Alonso is elhibázta a maga büntetőjét.

1986. május 7-én a két csapat a következő összeállításban futott ki a Sánchez Pizjuán-stadion gyepére, hogy a francia Michel Vautrot sípjelére útjára indítsa a ‘bőrgolyót’:
FCB: Urruticoetxea – Miranda Concepción Gerardo, Bernardo Migueli, José Ramón Alexanco, Julio Alberto Moreno – Victor Munoz Manrique, Marcos Alonso, Bernd Schuster (Josep Moratalla), Pedraza – Steve Archibald (‘Pichi’ Alonso), Francisco José ‘Lobo’ Carrasco. Edző: Terry Venables
Steaua: Helmuth Duckadam – Iovan, Bumbescu, Belodedici, Barbulescu – Balan (Angel Iordanescu), Gavril Pelé Bálint, Bölöni László, Majearu – Lacatus, Victor Piturca (Radu). Edző: Jenei Imre.

A mérkőzés első 20-25 percében a Barca sorra vezette a támadásait, a bukarestiek csak nagy nehézségek árán tudták átvészelni ezt az időszakot kapott gól nélkül. Ebben az időszakban csupán Bölöni tartotta a lelket a Steauában, míg a katalánok sorra vezették a veszélyes támadásaikat. Az első félidő közepétől azonban kiegyenlített küzdelmet láthattak a nézők. A kapuk egyre kevesebbszer forogtak veszélyben, ahogy mondani szokták, a küzdelem dominált inkább. A Steaua szervezetten játszott, a Barca játékában pedig nem volt átütő erő. A rendes játékidő nem hozott döntést, a hosszabbításban pedig szinte helyzetet sem jegyezhettünk fel. A ‘sikerkovács’ csatárduó gyengélkedését mi sem bizonyítja jobban, hogy mindketten a lecserélés sorsára jutottak. A ‘Szőke Angyalt’ a 85. percben Moratalla, az angolt pedig ‘Pichi’ Alonso váltotta a 106. minutumban. Azonban a cserék sem hozták meg a remélt győzelmet, pedig közel 60 ezer katalán-spanyol drukkolt érte. A hosszabbítás lefújása után jöhettek a büntetőrúgások, amelynek hőse a Steaua német származású kapusa, Helmuth Duckadam lett. Azonban ne feledkezzünk meg – a 2001-ben, tragikus autóbalesetben elhunyt – Francisco Javier González Urruticoetxea ‘Urruti’ teljesítményéről sem, hiszen ő is kivédett két büntetőt. A katalán gárdából sorrendben: Alexanco, Pedraza, Marcos Alonso és ‘Pichi’ Alonso büntetőjét védte ki a német. A Steaua csapatából Lacatus és Bálint nem hibázott, Majearu és Bölöni büntetőjét viszont védte ‘Urruti”. Így vérzett el egy jobb sorsra, szebb eredményre hivatott csapat a siker kapujában, s indult el az átalakulás útján – hogy 1988-ra már egy teljesen más, új garnitúra induljon el hódító útjára, új kapitánnyal a fedélzeten.

A „Dream Team” időszaka

Az 1988 és 1994 közötti időszakot az FC Barcelona történelmének egyik aranykoraként jellemezhetjük. Ebben a hat évben a csapat minden sorozatban sikeres tudott lenni, amiben elindult. Johan Cruyff és Carles Rexach edzők irányításával sorozatban nyertünk négy bajnoki címet, nyertünk egy BEK-et (1992), egy spanyol kupát (1990), egy KEK-et (1989), egy Európai Szuperkupát (1992). A korszak sikereiről az oldalon egy külön írásban emlékeztünk meg a közelmúltban, ahol teljes mértékben kibontottuk a hat esztendő sikereinek titkát, legfőbb eredményeit, annak alakulását. 

Krízis Cruyff edzősködésének végén

Az 1994. májusban az AC Milan ellen csúfosan elbukott athéni BEK-döntőt követően a csapategység alapjaiban bomlott meg. Ennek több összetevője is volt, aminek előidéző oka Cruyff makacssága, konoksága. Edzői terminusának utolsó két éve a sikertelenség, az eredménytelenség jegyében telt el, így a nyolc éves trénerkedése meglehetősen csúnya véget ért. Johan I ambivalens érzésekkel távozott 1996. májusban a Barcelona kispadjáról.

Az elbukott athéni döntőt követően több, meghatározó játékos is búcsút intett a Nou Campnak. Közülük kiemelném Michael Laudrup Madridba való költözését. A dán irányító a nemzetközi szövetség szabályainak, ill. Cruyff rossz döntésének köszönhetően érezte magát sértődöttnek, és távozott az ősi rivális fővárosiakhoz. Az UEFA szabályai szerint a mérkőzésekre ekkoriban csak három idegenlégióst lehetett nevezni, mivel azonban a katalánoknál ekkor négy külföldi volt a keretben, egy játékos mindig a lelátóról kellett, hogy nézze a találkozókat. Romário, Laudrup, Koeman és Sztoicskov közül az athéni döntőt a dánnak kellett kihagynia az edző döntése értelmében, amin Laudrup megsértődött, és a távozás mellett döntött. Laudrup mellőzése annál is inkább érthetetlen volt, és rossz döntésnek bizonyult, mivel a helyette játszó Romário a következő idényben már teljesen „ellazsálta” az edzéseket, a mérkőzéseket. A VB-aranyérem teljesen elégedetté tette, és nem igazán akaródzott neki hajtani a Barcelona sikereiért. Így 1994/95-ös idény végeztével a braziltól is rövid úton megszabadult a szakvezetés.

A Milan elleni vereséget követően távozott a csapattól Andoni Zubizarreta is, aki a Valencia együttesében folytatta a pályafutását. Helyettese, Carles Busquets kiváló cserekapus volt, aki alkalomadtán képes volt helyettesíteni „Zubit”, azonban hosszabb távon nem jelentett megoldást. Így a következő két idényben az addig biztos pontnak számító kapusposzton jelentős gyengülés következett be. Cruyff időszakának utolsó két idényét szinte végigvédte Busquets, de teljesítménye messze elmaradt Zubizarreta tudásától.

Az elbukott döntőt követően Cruyff erőteljes fiatalításba kezdett, így került két idény alatt számtalan ifjú tehetség az első csapat keretébe, s váltak stabil kezdőkké. Közéjük tartozott Ivan Iglesias, Sergi, Abelardo, Jordi Cruyff, Roger García, Albert Celades, Cuellar, Ivan de la Pena. Közülük csupán Abelardo Fernández, Sergi Barjuán váltak meghatározó játékosokká, akikkel a következő években is találkozhatunk majd. A többiek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, így 1996 nyarára szép lassan elhagyták a Blaugrana együttesét, és a Liga csapataiban kötöttek ki. A fiatalok túlzott beépítése maga után vonzotta a sikerek elmaradását is, hiszen kellő önbizalom, rutin és tudás hiányában voltak az utánpótláskorú játékosok, akik egy egész idényen keresztül képtelenek voltak kimagasló, egyenletes teljesítményt nyújtani.

Az utolsó két esztendő Cruyffal a padon már csak vergődés volt, az eredmények elmaradtak, s lassanként a szurkolók is szembefordultak a holland mesterrel. 1996 tavaszára előkerültek a fehér zsebkendők is a Nou Camp lelátóin, egyre erőteljesebben követelve Johan I távozását. Ebben a helyzetben az elnök és helyettese, Joan Gaspart is kénytelen volt „előremenekülni”, és az edzőváltás mellett döntöttek, ami azonban nem volt túl méltó e nagy hagyományokkal bíró Klub hírnevéhez. Az 1994/95-ös idényt a negyedik helyen zárta a Barça úgy, hogy egyetlen forduló erejéig sem állt a tabella élén. Az utolsó szezonját Cruyffal a padon a Blaugrana a harmadik helyen zárta, ami némi előrelépést jelentett az előző idényhez képest. De nem elegendőt.

Négy fordulóval a Primera División zárása előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ekkor is trófea nélkül marad a csapat. Egy ilyen nagy Klub számára, ez elfogadhatatlan teljesítmény volt, még Johan „Primero” esetében is. Cruyff hiába érezte, hogy a fiatalítás útjára lépett csapattal a jövő együttesét építheti, ezt nem tehette meg. 1996. május 18-án Johan I éppen edzéshez készült fiaival, amikor kezébe kerültek az aznapi barcelonai sportújságok címlapjai – innen megtudhatta, hogy napjai meg vannak számlálva a Barça kispadján. A Klub vezetése, Nunez elnökkel az élén Madridban megegyezett az új Barcelona – trénerrel: az angol Bobby Robsont szerződtették arra a padra, amelyiken még Cruyff ült.

A visszaemlékezések szerint, az edzés előtti öltözői hangulat tetőfokára hágott. Cruyff mérhetetlen haragra gerjedt, a Vezetőséget szidalmazva, kárhoztatva kelt ki magából. Ebben az „emelkedett” pillanatban lépett az öltözőbe Joan Gaspart, alelnök – bár ne tette volna. Végig kellett hallgatnia Johan Cruyff válogatott szidalmait, és már a rendőrség kihívásán gondolkozott, amire végül nem kellett sort keríteni.1996. május 18-án, szombat délelőtt a Barça történetének legsikeresebb edzője önként elhagyta a Klubot: a második Cruyff – éra ezennel lezárult.

Az átmenet: Robson sikerei

Amikor 1996. június elején Bobby Robson megérkezett Barcelonába, hogy leüljön a katalán óriás padjára, egy 12 évvel korábbi lehetőség, álom öltött testet. Ugyanis 1984 nyarán Núñez elnök már a Barça padjára szerette volna csábítani az angol szakembert, ő azonban nem volt hajlandó otthagyni a „háromoroszlánosok” kapitányi tisztségét. Maga helyett akkor „El Telt” ajánlotta a posztra, most azonban elfogadta a katalánok felkérését, s a Blaugrana kedvéért felállt az FC Porto padjáról. Pedig a portugálokkal bajnoki címet és kupát is nyert, de Katalónia büszkeségének hívását nem lehetett visszautasítani.

Az angol tréner érkezésével egyidejűleg, az elvárások is egyre erősebbek lettek. Az elmúlt két idényt sikerek, trófeák nélkül zárta a gránátvörös-kék alakulat, ami ebben a formában nem mehetett tovább. A Junta Directíva egyértelművé tette Sir Bobby számára: eredményeket, címeket kell produkálnia, mindenekelőtt a Liga – elsőség megszerzését értették ezen Barcelona ezen részén.

Ehhez persze erősítésekre is szükség volt, és Nuñez ezidőtájt bizony nem fukarkodott a pénzzel: a kapuba megszerezte a portugál válogatott hálóőrét, Vítor Baíát, a védelembe pedig honfitársát, Fernando Coutót, valamint a francia Laurent Blanc-ot az AJ Auxerre-től. A középpályára érkezett a brazil Giovanni, valamint Luis Enrique a Real Madridtól, aki elégedetlen volt az ott kapott kevesebb játéklehetőséggel. Természetesen minőségi csatárok is csatlakoztak a kerethez: a Barca szerződtette az előző szezon spanyol gólkirályát, Pizzit a Sporting Gijónból, valamint a már ekkor szupertehetségnek kikiáltott Ronaldót a PSV Eindhoventől, aki ebben az esztendőben töltötte még csak a 20. életévét. Az igazi szenzációt azonban Sztoicskov visszatérése jelentette, aki Cruyffal való vitáját követően egy idényt az olasz AC Parmában volt kénytelen lehúzni.

A távozók nem jelentettek igazi gyengülést. Tulajdonképpen mindannyiuk eladására azért volt szükség, hogy legyen hely az újonnan érkezőknek. Hagi, Proszinecski, Kodro vagy Jordi Cruyff bizony nem váltotta meg a világot gránátvörös-kék szerelésben, és nehéz elképzelni, hogy sok szurkoló ejtett volna könnyet értük.
Az érkezők és a már korábban érkezettek nagyszerű elegyet alkottak. A régi motorosok közül Ghica Popescu lépett elő csapatkapitánnyá, a spanyol vonalat pedig szintén sokat próbált, rutinos labdarúgók képviselték: Sergi, Ferrer, Abelardo, De La Pena és Guardiola.

Robsonnak és csapatának nem kellett sokat várnia az első lehetőségre: A Spanyol Labdarúgó Szövetség kiírása szerint minden új idény elején összecsap a bajnok és a kupagyőztes a Spanyol Szuperkupáért. Igen ám, de az előző szezonban az Atlético mindent vitt: spanyol bajnok és kupagyőztes lett, így a kiírás értelmében a kupadöntőbeli vesztes, az FC Barcelona gárdájával kellett megbirkózniuk a Szuperkupáért. Az első mérkőzésre augusztus 25-én érdekes módon nem a Nou Campban, hanem Barcelona másik stadionjában, a Montjuic-ban került sor. Ennek köszönhetően mindössze 27.500 néző lehetett szemtanúja az újonnan érkező játékosok bemutatkozásának, s ennyien konstatálhatták a tényt, hogy úgy néz ki, nem sok probléma lesz majd a beépítésükkel. Az ifjú Ronaldo már az ötödik percben felavatta Molina kapuját, a másik brazil új szerzemény, Giovanni pedig már kettőre növelte az előnyt a 31. percben. Igaz, innen még sikerült visszakapaszkodnia a „matracosoknak”: Esnáíder és Pantics révén még feljöttek 2-2-re, ám az utolsó negyedórában a Barcelona tulajdonképpen tönkre verte őket: De La Pena, Pizzi, majd ismét Ronaldo volt eredményes, és a két brazil a gólokon kívül  számos látványos csellel és szólóval hívta fel magára a figyelmet.

Így hát félig-meddig kezükben érezték már a trófeát a katalánok, aminek végül majdnem meg is itták a levét: A visszavágón, három nappal az első mérkőzést követően, Madridban került sor, és hiányzott a csapatból Ronaldo, valamint Giovanni, akik éppen válogatott kötelezettségeiknek tettek eleget Moszkvában. A bajnokcsapatnak sikerült is megrúgnia a győzelemhez nélkülözhetetlen három gólt (Lopez, Esnáíder és Pantics volt eredményes), ám jött a veterán Sztoicskov, és végül megmentette a gránátvörös-kékek becsületét. Gólja azt jelentette, hogy a Barcelona 6-5-ös összesítéssel hódította el a kupát, Sir Bobby Robson tehát már két mérkőzést követően le tudott tenni valamilyen címet az asztalra.
A Szuperkupa-győzelmet követően aztán a bajnokságban is remekül indult minden: 10 forduló elteltével négy ponttal vezették a tabellát a Real Madrid előtt, a gárda neve mellett nyolc győzelem, valamint két döntetlen szerepelt, csak a Santander és a Tenerife úszta meg ellenük vereség nélkül. A győzelmek között több kiütés is volt,  A Compostela otthonában például 5-1-re nyertek (ekkor lőtte Ronaldo híres gólját, melynek során a félpályától indulva az egész hazai védelmet végigcselezve helyezett az ellenfél kapujába), míg a Logrones meg sem úszta nyolc kapott gól alatt a Camp Nou-ban.

A tízedik fordulóban a Valencia volt a Barcelona vendége, és talán a szezon egyik legjobb mérkőzésén született 3-2-es hazai győzelem, elsősorban a bombaformában játszó Ronaldo mesterhármasának köszönhetően. Az ifjú brazil szinte teljesen átalakította a Blaugrana taktikáját. Szélvész gyors elfutásai a mélységi passzoknak, illetve a hosszú előreíveléseknek feküdtek igazán, és De La Pena, Guardiola, Giovanni, Figo vagy Luis Enrique bizony remek kiszolgáló egységet alkottak. Az apró termetű Real-ból igazolt játékos egyébként már első szezonjában több gólt lőtt itt (tizenhetet), mint öt év alatt a Real színeiben összesen.

A Valencia elleni győzelmet azonban két döntetlen követte, előbb Gijónban hullajtottak pontokat a gránátvörös-kékek, majd az Atléticóval nem bírtak hazai pályán: 3-3 lett a végeredmény, megjegyzem, nem először és nem is utoljára született gólzápor e két csapat között az idény során. A Valladolid ellen azonban ismét gálát láthatott a Camp Nou közönsége: a Barca 6-1-re győzte le az akkor éppen a tabella negyedik helyén tanyázó vetélytársát.

Mindeközben azonban a nagy vetélytárs blancók is szorgosan gyűjtögették a pontokat, és a 14. fordulóban, köszönhetően a Barca idénybeli első vereségének (a Bilbao győzte le őket Baszkföldön) először az idény során a tabella élére állt, és innentől kezdve már át sem engedték a vezetést a szezon hátralévő részében. A Santiago Bernabeu-beli 2-0-ás hazai győzelem az El Clásicón pedig már azt jelentette, hogy a Barca négy pontos hátrányba került riválisával szemben, ráadásul visszacsúszott a dobogó harmadik fokára, köszönhetően a Deportivo előzésének. A kiegyensúlyozatlanság talán a legjobb jelző játékokra. A következő fordulóban például idegenben verték az imént említett Depor-t, ugyanakkor egy hétre rá hazai pályán kaptak ki a szezon végén végül kieső Hercules Alicantétól (a kiscsapat egyébként oda-vissza elverte a blaugranát).

Persze több emlékezetes diadal is született a szezon során, ilyenek például a Vallecano elleni 6-0, a Real Zaragoza elleni 4-1, vagy az Atlético elleni 5-2, ez utóbbi ráadásul idegenben született!
A Real ezzel szemben végig kiegyensúlyozott volt, a májusi El Clásicóra már úgy készülhetett, hogy nyolc ponttal vezettek a tabellán második helyezett gránátvörös-kékek előtt. A találkozón aztán hatalmas küzdelem folyt a pályán, helyzeteket alig alakítottak ki a felek, ellenben rengeteg szabálytalanság született. A három bajnoki pontot végül a hazaiak szerezték meg Ronaldo góljával: a későbbi gólkirály egy kihagyott tizenegyes után talált a hálóba.

Öt pontra apadt így a különbség öt fordulóval a vége előtt, ráadásul a Real a 39. fordulóban szintén botlott (a Bilbao verte őket hazai pályán), a Barca viszont nyert hazai pályán a La Coruna ellen, így három körrel a vége előtt csupán két pont volt a két csapat között a különbség. Ez viszont már nem csökkent tovább, köszönhetően többek között annak, hogy a már korábban is említett Hercules Alicante a 40. játéknapon 2-1-re győzte le a Katalán Óriást. A bajnoki cím így elúszott, de köszönhetően annak, hogy a Bajnokok Ligája lebonyolítását megváltoztatták, a második hely is felértékelődött, ezúttal ugyanis már az is BL-indulásra jogosított fel. A klub szimpatizánsai ugyanakkor rendkívül csalódottak voltak. Hiába szereztek 90 pontot a bajnokságban (többet, mint bármikor). Hiába szerezték ők a legtöbb győzelmet (28-at, míg a Real eggyel kevesebbet), és hiába lőtték ők a legtöbb gólt (102-t a Real 85-jével szemben- ez volt egyébként a tavalyi szezonig a klubcsúcs), végül két ponttal a nagy vetélytárs madridiak mögött végeztek a tabellán, és ez mindennél jobban fájt. Az elbukott bajnokságot követően a nemzetközi színtéren vígasztalódhatott a gárda. Köszönhetően annak, hogy az előző szezon kupagyőztese, az Atlético a Bajnokok Ligájában indult, a KEK-ben döntőbeli ellenfele, az FC Barcelona mutathatta meg magát. Ez a sorozat egyébként is a blaugrana egyik kedvenc vadászterületének számított: korábban már öt alkalommal is sikerült bejutniuk a fináléba, és azok közül hármat meg is nyertek (1979, ’82 és ’89)! Az idei szezonban egyébként viszonylag szerencsésen alakult a sorsolásuk. Az első körben ellenfélül kapott ciprusi Larnaca például nem jelenthetett nehézséget. Hazai pályán Ronaldo duplájával nyertek is a gránátvörös-kékek, így egy könnyed gólnélküli döntetlen Cipruson is továbbjutást ért számukra. A második körben érkező Crvena Zvezda ellen aztán már a másik brazil, Giovanni villogott- a két mérkőzésen összesen három gólt rámolt be a szerbek hálójába, és ezt a hazai mérkőzésen Figo is megtoldotta még eggyel, így összesítésben 4-2-es gólkülönbséggel jutottak a legjobb tizenhat közé. Ott pedig a svéd AIK Solna ellen pontosan ugyanazt az eredményt érték el, mint a Zvezda ellen, vagyis a hazai pályán elért 3-1-es győzelmet egy idegenbeli 1-1 követte. Így aztán készülhetett az elődöntőre a gárda, ahol már egy igazán komoly ellenfél, az olasz Fiorentina várt rájuk. Az első mérkőzésen alaposan megszenvedett velük a katalánok: A Nou Camp közönsége szomorúan vehette tudomásul, hogy Nadal góljára Batistuta révén érkezett válasz, nem sikerült tehát előnyt kicsikarniuk a visszavágóra, ellenben a firenzeieknek sikerült idegenben is gólt szerezniük. Két héttel később, a második mérkőzésen azonban már az első félidőben kétgólos előnyre tett szert az FC Barcelona csapata: Előbb Fernando Couto, majd öt percre rá Pep Guardiola tudott eredményes lenni! A Barca 1994 után ismét európai kupadöntőre készülhetett, ellenfele pedig a címvédő Paris Saint-Germain gárdája volt, melyben olyan játékosok rúgták ekkor a bőrt, mint a brazil Raí vagy Leonardo, korántsem egy kétéves csapatról nyeretlen volt szó tehát!

A rotterdami finálé aztán nem hozott túl látványos játékot, nem sok helyzet alakult ki a mérkőzésen. Couto fejesgólját még lökés jogcímén nem adta meg Markus Merk játékvezető, ellenben Ronaldo buktatásáért már tizenegyest ítélt: N’Gotty csúszott be elkésve, és már csak Ronaldo lábát találta el. Ő pedig annak ellenére elvállalta a büntetőrúgást, hogy négy nappal korábban a Real Madrd elleni hazai rangadón kihagyott egy egyet. Ezúttal azonban nem hibázott: A jobbra vetődő Lama mellet higgadtan a kapu közepébe helyezett. A második félidőben a párizsiak már csak egy kapufáig jutottak, maradt tehát az 1-0, amely azt jelentette, hogy az FC Barcelonának rekordot jelentő negyedik alkalommal is sikerült elhódítania a KEK-serleget, és köszönhetően annak, hogy a sorozat mára már megszűnt, ezt a rekordot már soha nem is fogja felülmúlni egyetlen csapat sem!

Az egy évvel korábbi elveszített döntőt követően a Blaugranának ezúttal sikerült felérnie a csúcsra a hazai kupában, méghozzá nem is akármilyen módon! Noha csupán a legjobb tizenhat között kellett csatlakozniuk a mezőnyhöz, az első ellenfél rögtön az ősi rivális, és bajnokságban éllovas Real Madrid gárdája volt! A ligával szemben ezúttal a gránátvörös-kékek kerekedtek felül ellenfelükön: a hazai pályán elért 3-2-es győzelmet egy idegenbeli 1-1 követte, így 4-3-as összesítéssel végül ők jutottak a negyeddöntőbe! Ott pedig ismételten egy fővárosi gárda, a címvédő Atlético Madrid várt rájuk. Az első összecsapáson Madridban 2-2-re végeztek a felek, a visszavágó tehát nem ígérkezett könnyűnek, és végül talán az egész sorozat legjobb mérkőzését hozta! Történt ugyanis, hogy Pantics mesterhármasával az Atlético már az első félidőben 0-3-ra vezetett, ezáltal pedig biztossá vált, hogy a Barcának legalább négy gólra lesz szüksége a továbbjutáshoz. Ronaldo a második félidő elején még egy duplával fölhozta csapatát (2-3), ám Pantics negyedik góljánál úgy tűnt, végleg megpecsételődött a Blaugrana sorsa. Ám ők másképp gondolták: a hajrára óriási hajrát nyitottak: előbb Figo, majd ismét Ronaldo, s végül Pizzi szerzett gólt, kialakítva ezzel az 5-4-es végeredményt, és elődöntőbe juttatva a Barcát! A Las Palmas már korántsem jelentett ilyen komoly akadályt, sima 7-0-val jutott túl rajtuk a csapat: Előbb idegenben négy, majd hazai pályán három gólt szereztek.

Következhetett tehát az idény utolsó mérkőzése, a Real Betis elleni Copa del Rey-finálé, méghozzá Madridban, a Santiago Bernabeu-stadionban. A döntőben ugyan már nem léphetett pályára a válogatottjával a Copa Americán részt vevő Ronaldo, de így is a Barca számított esélyesebbnek, noha a Betis gárdájában ekkor olyan klasszis játékosok játszottak még ekkor, mint Finidi, Jarni, vagy a spanyol csatár, Alfonso. A június végi találkozón éppen ő szerezte meg a vezetést a sevillaiaknak, ám ezt Luis Figo még az első félidőben egalizálta egy távoli bombával. A második játékrész is hatalmas küzdelmet hozott, és Finidi gólja a 82. percben nehéz helyzetbe hozta a gránátvörös-kékeket. A 88. percben azonban érkezett Pizzi, és fejjel a kapuba találta, 2-2-re alakítva ezzel az eredményt, jöhetett hát a hosszabbítás! A 115. percben pedig Figo eldöntötte a kupa sorsát: közelről kotorta  a labdát Jaro kapujába, s ezzel ő vált a találkozó hősévé! A hármas sípszó után kezdődhetett a katalán ünnep a Santiago Bernabeu-ben, a Barcelonának hét év után sikerült újfent elhódítania a serleget!

Mint azt a bevezetőben is említettem, a szurkolók szemében a három elnyert trófea sem volt elegendő. Az, hogy a bajnokságban a Real Madrid mögött végeztek, elhomályosította a Spanyol Szuperkupa, a KEK-serleg és a Copa del Rey csillogását. Hiába volt minden más fronton jobb vetélytársainál a Barça, hiába játszott gólerősen, szemre is tetszetősen a támadósor, az angol trénernek nem volt maradása a Klubnál. Ugyanakkor érthetetlen volt, hogy egy támadófutballt játszató trénert felváltanak eg, a futballt taktikai síkon játszató edzőre. Félreértés ne essék, ezzel nem van Gaal felkészültségét, eredményeit kívánom elvitatni, vagy kisebbíteni, de a Blaugrana számára Robson tökéletesebb megoldás volt. A Nou Camp közönsége nem az „agyon taktikázott” focit kedveli, hanem a „gálaelőadások” miatt látogat el a „színházba”. Sir Bobby pedig ennek az egyik mestere volt: nem vetette meg ugyan a taktikát, de a játékosoknak – főleg az „alkotóknak” – szabadabb teret hagyott a pályán. Mondhatni: hagyta „alkotni” a labdarúgás mestereit. Nemcsak a Klub, a csapat, hanem személy szerint Ronaldo is nagyon sokat köszönhet az ősz hajú Mesternek. A brazil fenomén technikai tudása kifejlődött, a „csiszolatlan” gyémánt elnyerte azon formáját, amivel a következő években lenyűgözte a világot.

Robsonnak köszönhetően a Nou Campba visszatért az „élet”: a szurkolók örömmel, és várakozásokkal telve lépték át a stadion kapuit, hogy bizakodva szurkoljanak kedvenceiknek.

Robson nagysága másban is megfigyelhető. Megtalálta a kellő egyensúlyt az ifjak, és a tapasztalt játékosok között. Kialakította azt az atmoszférát, amelyben a csapat gerincét alkotó játékosok mellé az új szerzemények eredményesen tudtak beilleszkedni, és ezáltal győztes „elegyet” alkotni. Megtalálta a gördülékeny átmenetet a védekezésből a támadásokba, amiben fontos szerepet adott a katalán irányító középpályásnak, ill. Luis Figónak is. Rajtuk kívül az öltözőben támaszkodhatott a legendás baszk, Bakero tekintélyére is, aki ebben a szezonban már ritkán kapott lehetőséget a játékra. Búcsúmeccsére is Robson idején került sor: 1996. november 18-án, amikor a Real Valladolidot 6-1-re verték otthon a katalánok: Bakero pedig góllal búcsúzott a Nou Camp közönségétől.

Sir Bobby Robson egy idény alatt mindent megnyert a Csapattal, amit lehetett – csak a bajnokságot nem. A Klubnál ez nem jelent jót, főleg akkor nem, ha ezt az ősi rivális happolja el a katalánok elöl. Hiába a legtöbb győzelem a bajnokságban, hiába a legtöbb rúgott gól, hiába a kupák, a bajnokság, az bajnokság. Azonban, ha nem rendeznek elnökválasztást 1997 nyarán, és ehhez nincs szüksége húzónévre Núneznek, nagy valószínűséggel maradhatott volna az edzői tisztségben az angol gentleman. Így azonban a sokat kritizált Robsonnak szezon végén mennie kellett. És Núnez egy „húzónév” bedobásával igyekezett a szurkolók kedvében járni. Ez a név pedig a korábban az Ajax-szal mindent megnyerő Luis Van Gaalé volt. Végül Nunez maradt az elnök, a holland pedig érkezett a kispadra, és nem tisztázott okokból távozott a szezon gólkirálya és friss európai Aranycipőse: Ronaldo. Állítólag Nunez-zel szemben támadt kibékíthetetlen vitája, no meg az olasz Internazionale rekordot jelentő ajánlata is jelentős mértékben esett latba (a pontos összeg nem ismert). A következő szezon elején érkezett a Deportivo La Corunától a Rivaldo, és az ő munkájuk eredménye már egy másik fejezet kezdete lesz a klub történetében.

Ronaldo 1997 nyári távozásának története – a két fél elmondása alapján

Joan Gaspart, az FC Barcelona korábbi elnöke 2018. november 6-án a ‘Mundo Deportivo’ katalán oldal hasábjain beszélt a brazil Ronaldo távozásának történetéről, eseményeiről. Érdekes dolgokat mondott, hiszen eddig úgy élt a köztudatban Ronaldo távozása, hogy annak oka az akkori vezetés volt. Eszerint azonban az ügynökök „aknamunkáját” kell emögött is keresni.

Luís Nazario de Lima, azaz Ronaldo a mai napig jobban szereti a Barcelonát, mint a Real Madridot. Itt akart maradni, boldog volt nálunk, és meg akarta újítani a szerződését 1997-ben. Mi is ezt kívántuk, így leültünk tárgyalni az ügynökeivel, és egyezségre jutottunk. Ekkor délután három óra volt. Utána elmentünk ebédelni, hogy megünnepeljük, hogy velünk marad a Klubban, még pezsgőt is bontottunk, és koccintottunk rá. Ez hiba volt, mert inkább a klubházban kellett volna maradnunk, és azonnal aláírni az új kontraktust, és Ronaldo Barcelonában maradt volna.

 

Az egyik ügynöke ugyanis fél órára eltűnt, hogy telefonáljon. Morattival beszélt. Amikor az ebédről visszaértünk Núñez elnök irodájába, az ügynök, aki annyit telefonált, elkezdett akadékoskodni, újabb és újabb feltételekkel előállni. Azt tanácsolták Ronaldónak, hogy menjen haza. Kérdeztem tőlük, hogy nem akarják aláírni az új szerződést? Erre ők azt mondták, hogy „de igen, de egy-pár dolgot újra kellene tárgyalni, főleg az anyagi részeit”. Valójában azonban ez az ügynök ekkorra már eldöntötte, hogy a szóbeli megállapodást az új egyezségről felrúgja, és a tárgyalásokat megszakítja.

Amikor sikerült másnap újra tárgyalni, és minden pontban megegyezni, akkor az ügynökök mindig találtak egy újabb pontot, amit újra kellett tárgyalni. És ez így ment a végtelenségig. Felhívtam Ronaldót, aki könnyek között mondta, hogy az ügynöke utasította arra, hogy ne írjon alá velünk semmit, mert az Interben több pénzt fog keresni.

 

Pár év múlva lehetőség lett volna arra, hogy Ronaldo visszatérjen a Barçába. Azt mondta, hogy a Real Madrid érdeklődik iránta, megvennék, de ha a Barcelona hívja, akkor nem a Realt választja. Azonban akkoriban a katalánoknak nem volt rá pénzük, hogy visszavegyék, így került a Realba. De még mindig jobban szereti a Barcelonát, mert a legsikeresebb évét ott töltötte el.

Ronaldo, Luiz Nazario 2020. február 12-én beszélt az FC Barcelonából való távozásának körülményeiről.

Az 1997-es szezon végén szerződést hosszabbítottam a Barcelonával, és azt követően utaztam haza a nemzeti válogatotthoz. Öt nappal később felhívtak telefonon, hogy közös megegyezéssel bontsuk fel a frissen aláírt szerződés-hosszabbítást. Nem a saját kezemben volt a döntés. Én maradni akartam, mert hosszú távon terveztem Barcelonában.

 

A klub nem értékelt engem olyan mértékben, ahogy reméltem, és a döntés nem az én kezemben volt. Ha rajtam múlt volna, szerettem volna maradni.

A sikerek folytatódnak: a padon van Gaal

Sir Bobby Robsonnak egyetlen „bűne” volt: nem nyerte meg a bajnokságot. Másrészt a Presidente késztetést érzett arra, hogy az éppen első számú klubedzőt elhozza Katalóniába, aki ekkor nem volt más, mint az Ajax Amszterdam BL-győztes, bajnokságot is nyert edzője, Louis van Gaal. Az FC Barcelonának Rinus Michels óta nagyon jó kapcsolatai alakultak ki a németalföldi labdarúgás prominenseivel, vezető klubjaival, így számtalan kiváló játékos került a katalán óriás kötelékébe. Így volt ez most is: a holland szakemberrel együtt érkezett 1997 nyarán a csapathoz a kapus, Ruud Hesp, a jobbhátvéd, Michael Reiziger. Majd a következő nyáron tovább nőtt a holland kontingens aránya: a de Boer-fivérek, Cocu, Zenden, Kluivert érkezett Katalóniába, így már egész szép számmal voltak hollandok a keretben.

1997 nyarán Robsonnal együtt Ronaldo is távozott a csapattól, és az olasz Internazionale együttesébe tette át a székhelyét. Helyettesítésére érkezett a Deportivóból Rivaldo, aki az 1996/97-es idényben 41 bajnokin 21 gólt ért el a galíciai csapatban. Mivel pedig Ronaldo távozott, egy gólerős csatárra szükség volt, így 26 millió dollárért Rivaldo került a katalán óriáshoz.

Louis van Gaal és csapata számára az elsődleges célkitűzés a bajnoki aranyérem megszerzése volt. Minden más siker csak másodlagos opció volt a sociók szorításában regnáló Núñez elnök számára. Hiába volt az elmúlt idény sikeres, a legfontosabb trófea nem került a katalán csapat vitrinjébe. A sikerekhez szokott szurkolók kívánságával tökéletesen tisztában volt van Gaal is, aki hatalmas elánnal, és addig nem nagyon érzékelt katonás renddel vetette bele magát a munkába. A határozott taktikai, felállásbeli elképzeléseiről hírhedt van Gaal a Blaugrana padján sem hazudtolta meg magát, de egy keveset kénytelen volt engedni abból, amit az Ajax-nál követett. Persze, a katalánok padján ülve sem maradhatott el a kezéből a mágnes tábla, a toll és a jegyzetfüzet. Számtalan felvételen látható, hogy felugrik a kispadról, és tollal, mágnes táblával a kezében gesztikulál, véleményez, irányít.

Mivel van Gaal edzői munkásságát külön írásokban kielemezzük, így jelen történelmi részben nem térnénk ki rá bővebben. Legyen elég annyi, hogy felsorolom azokat a címeket, trófeákat, melyeket első edzői időszakában elnyert a csapat. Két alkalommal nyert spanyol bajnoki címet (1998, 1999), egyszer spanyol kupát (1998), egy Európai Szuperkupát (1997). Emellett Rivaldo 1999-ben elnyerte az Aranylabdát, a FIFA „Év játékosa” – díjat, és az év legjobb európai labdarúgójának is megválasztották. Emellett pedig a BL 1999/2000-es kiírásában az elődöntőig jutottak, ahol a Valencia jelentette a végállomást a Barća számára. A BL-búcsú pedig van Gaal távozását is jelentette – egy ideig.

Van Gaallal egy időben pedig lemondott az elnöki tisztségről Josep Lluís Núñez, s átadta helyét addigi alelnökének, Joan Gaspartnak, akit a sociók szavazása alapján emeltek az elnöki székbe. De ennek története már a következő részhez kapcsolódik.

Josep Lluís Núñez több, mint két évtizeden keresztül állt az FC Barcelona élén. Ez idő alatt a labdarúgó-szakosztály 26 különböző trófeát nyert, közte hét bajnoki címet, valamint a Klub történelmének első BEK – serlegét. Egy meglehetősen sikeres korszak zárult le a Presidente távozásával, amely időszak nagy részét a győzelmek, az örömök tették ki. A végére a nimbusz megkopott, s az utód, Joan Gaspart alatt a pénzügyi nehézségek rendkívüli módon megnehezítették a szakmai stáb dolgát. A féktelen költekezés, a szakmaiságot nélkülöző erősítések súlyos krízishez vezettek, ami 2002/2003 fordulóján eszkalálódott. Erről majd a következő részben olvashatnak a kedves Szurkolók.