Sorozatunkban az FC Barcelona történelmét tálaljuk. A megszokottaktól eltérően más megvilágításból, a részletekre is figyelve kínálunk egy varázslatos történetet. Célunk ezzel még közelebb hozni az olvasókat az FC Barcelonához. Valóság és mítoszok, tények és érdekességek, boldogság és szenvedés sajátos hangnemben egy csodálatos klub lenyűgöző életéről.

Mikor alapították az FC Barcelonát?

Ha olyan kérdéseket tesznek fel nekünk, hogy „Mikor alapították a Barçát?”, vagy „Ki alapította a Barçát?”, akkor sokan egyből rávágják a választ: Joan Gamper 1899-ben. Néhányan kibővítik a válaszukat azzal, hogy ez egy külföldiek által alapított klub, akiket más klubokból eltanácsoltak, vagy maguk hagyták el azokat. Lesznek olyanok is, akik azt mondják, hogy protestánsok vagy szabadkőművesek kezdeményezéseként létrejött egyesület. Valójában ez egy mantra, amely mindegyike hordoz magában igazságot, de csak akkor válik egységes egésszé, ha a válaszokat megvizsgáljuk. Valójában ugyanis a Klub alapítását nem lehet egy emberhez, így Gamperhez kötni.
Gamper nem egyedül alapította az FC Barcelonát. Sőt, ha pontosak akarunk lenni, akkor több sportember segítségével jött létre a Klub 1893 és 1902 között, több szakaszban. Az sem igaz, hogy külföldiek és protestánsok alapították csak, hiszen katalán és spanyol katolikusok is vannak közöttük, és még kevésbé lehetne szabadkőműves kezdeményezésnek tekinteni.
Az FC Barcelona valójában egy regionális barcelonai szövetség ‘fia’, amely a Spanyol Tornaszövetség (Federación Gimnástica Espanyola, 1898-ban alapítva) részeként jött létre. Ezt a szövetséget Narcís Masferrer vezette, aki sok mindenben segített Gampernek. Narcís Masferrer y Sala újságíró (1867. 04. 26. Madrid – 1941. 04. 10. Barcelona) számított a sport első igazi mecénásának Spanyolországban, aki globális és ambíciózus jövőképpel rendelkezett. Madridban született katalán szülők gyermekeként, majd Franciaországban és Németországban tanult. 1895-ben szakmai céloktól vezérelve költözött Barcelonába, és ez döntő lökést adott a katalán sportélet felvirágzásának. Az ő munkásságának köszönhetően alakult ki a katalán sportélet tagozódása: klubok, szövetségek, versenyek és a sportsajtó négyes szimbiózisa.
Masferrer tuberkulózisban szenvedett, így aktív sportpályafutása nem nagyon volt. A felgyógyulása után így a szervezésben, a sportújságírásban találta meg a helyét, s ezen keresztül tudott alkotni.
Narcís Masferrer – többek között – a ‘Les Deportes’ sportmagazin alapítója és igazgatója (1897), a Katalán tornaszövetség alapítója és elnöke (1897), a Spanyol Tornaszövetség alapítója és tiszteletbeli elnöke (1898), az Unión Velocipédica Espanyola (1902, 1912, 1939) irányítója, az FC Barcelona egyik alapítója (1899) majd alelnöke (1909), a Spanyol Labdarúgócsapatok Szövetségének alapítója (1909), a Katalán Labdarúgó-szövetség elnöke (1913), a Sportújságírók Egyesületének alapítója (1911) volt, és még sok minden más létrejöttében segédkezett. Masferrer 54 éven át döntően befolyásolta a katalán és spanyol sportélet alakulását, amiben saját egészségügyi problémái, ill. első feleségének és három gyermekének korai halála sem akadályozta meg. Masferrer ott volt a Solé Gimnázium tornatermében is, ahol az első edzéseket végezték az FC Barcelona első játékosai, ugyanakkor a történelem igazságtalanul háttérbe szorította az ő szerepét az új klub létrejöttében. Valójában azonban a Spanyol Tornaszövetség szerepét nem lehet elvitatni ebben a történetben.
Az angolok, akik az 1860-as évektől kezdve egyre nagyobb számban telepedtek le Katalóniában, Barcelonában, s indították el vállalkozásaikat, lökést adva ezzel a katalán gazdaság és „ipari forradalom” kirobbanásának, aktívan részt vettek a sportélet kibontakozásában is. 1875-ben alapították az első futballcsapatot, amely az első edzéseit a carrer de Aribau utcában, a Sant Joan de Dios kórház előtti részen, a járókelők között tartották meg. Az első dokumentálhatóan angol csapat 1890-ben alakult Barcelonában, amely aztán 1893-ban kapott elnökséget, élén a barcelonai angol konzullal, William Windhammel. A klubnak ezt a nevet adták: Barcelona Foot-ball Club, amit a katalán sajtó „Barcelona Labdarúgó-társaság”-ként fordított le. Ez volt az első Barcelona FC, amelynek soraiban angolok, franciák, spanyolok is voltak. 1893 és 1896 között több mérkőzést is játszottak Barcelonában, főleg brit munkavállalók más csapatai ellen. Azonban 1896-ban ez a csapat megszűnt, és 1899-ig – gyakorlatilag – megszűnt a futball a városban. 1899-ben aztán „Team Inglés”, katalánul „Equipo de la Colonia Inglésa” néven alakult újjá, amely ellen majd a megalakuló FC Barcelona az első hivatalos meccsét játssza.
1898-ban Hans (Kans) Gamper megérkezett Barcelonába, hogy apja itteni kirendeltségét igazgassa, megtanulja a spanyol nyelvet és továbbutazzon Fernando Poo-ba, Spanyol-Guineába. Hans Gamper ezt megelőzően már futballozott Svájcban és Franciaországban, és számtalan barátjával, többek között Walter Wilddel, megpróbált Barcelonában is bekapcsolódni a helyi sportéletbe. A Catalá FC-be (Gimnasium Tolosa) kérték felvételüket, azonban elutasították őket, mert külföldiek voltak (vagy azért, mert protestánsok voltak, ebben az időben a ‘külföldit’ a protestáns vallásúak szinonímájaként használtak). Miután a Catalá FC-ben elutasították őket, nem adták fel, hanem bekopogtattak a Solé Gimnázium ajtaján , ahol Masferrer vezetésével folyt az aktív sportélet. Nárcís Masferrer ekkor már a ‘Les Deportes’ című újság szerkesztője és tulajdonosa volt, amelyben 1899. október 22-én megjelent a híres hirdetés Gamper által, amelyben egy új klub alapítására hívja fel a barcelonai sportbarátokat: „Barátunk és társunk Mr. Kans Kamper a Labdarúgó Szövetségtől, korábbi svájci bajnok, mérkőzéseket kíván rendezni Barcelonában, ezért kéri azokat, akik éreznek affinitást az említett sport iránt, lépjenek vele kapcsolatba kedden és pénteken este 9-11-ig.”
A második FC Barcelonát 1899. november 29-én alapították a Solé Gimnáziumban. Mindez nem volt véletlen. Az első barcelonai sportegyesületek mindegyike olyan szalonokban született, ahol a fizikai képességek mellett a szellemi fejlettséget is fontosnak tartották. Ezek a sportemberek a labdarúgás előtt számtalan, másik sportágat is kipróbáltak, ill. ezzel párhuzamosan űztek is. Masferrer pedig minden segítséget megadott Gampernek és Wildnek az FC Barcelona megszilárdításában. A ‘La Vanguardia’ című katalán lap december 2-i száma tudósít a Klub megalakulásáról, s egyben közlik az első vezetőséget is. Walter Wild lett az elnök, Luis d’Ossó i Serra a titkár, Bartomeu Terradesa pénztáros, Joan Gamper pedig a csapat kapitánya. Két alapvető tényt kell kiemelni az alakuló üléssel kapcsolatban. Egyrészt, Wild svájci állampolgár volt, nem pedig brit, mint azt jó pár helyen a korabeli sajtóban írták. Másrészt, Joan Gamper az akkor érvényes spanyol királyi rendelet miatt nem lehetett a Klub elnöke: ez ugyanis 23 éves korban húzta meg a határt ilyen tisztség betöltéséhez, Gamper pedig ekkor még csak 22 éves múlt el. A felhívást követően kudarcról számolhatunk be, hiszen az első hivatalos meccsen, a „Colonia Inglés” elleni meccsre csak 10 játékossal tudtak kiállni, akik közül jó páran nem is voltak futballisták: a 47 éves német Eduard Schilling sportlövő volt. Az első hivatalos meccset az angolok nyerték 1-0-ra. Ez volt az ún. „második Barcelona” egyetlen tétmeccse, mivel pár nappal később sor kerül majd a fúzióra a „Colonia Inglésszel”.

A kudarcnak számító első meccs után, komoly veszélybe került az új klub jövője, amit aztán Masferrer és a Solé-család közvetítésével létrejött fúzió mentett meg: 1899. december 13-án a Solé Gimnáziumban egyesült az FC Barcelona és az „Angol Kolónia” csapata (ne feledjük, ennek az elődje volt az 1893-ban alapított Barcelona FC). Kijelenthető, hogy de facto ezen a napon született az FC Barcelona a két klub egyesülése által. A következő években Paul Haas klubelnök és Pere Cabot titkár azon dolgoztak, hogy az 1887-es egyesülési törvénynek megfelelve, létrehozzák az új Klub alapszabályát, működési szabályzatát, és megfeleljenek a törvényi előírásoknak. A hosszas jogi előkészítés után az FC Barcelonát 1903 .január 5-én jegyezték be az Egyesületek Nyilvántartásába. Jogilag tehát a Klub születése erre a napra tehető, és innentől kezdve működött a törvényes kereteknek megfelelően. Pere Cabot munkássága elévülhetetlen és kiemelésre méltó: nélküle nem beszélhetnénk ma FC Barcelonáról.
A Klub születésének hivatalos verziója szerint, az alapításra 1899. november 29-én került sor, amelynek időszakáról Daniel Carbó Santaolaria műve: az „FC Barcelona 1899-1924 közötti történelemkönyve” ad bővebb ismereteket. Ez a könyv a Klub „ezüstlakodalmára” készült, Gamper megbízásából. A szerző Joan Gamper személyes jó barátja volt, így szinte minden érdemet egyedül Gampernek tulajdonít az alapítás és a kezdeti esztendők időszakából. Ez a mű lett aztán a később született írások alapkötete, mindenki erre a könyvre hivatkozott. A következő fontos alapmű a kezdeti éveket illetően, Agustí Rodes két könyve: „Az FC Barcelona alapítói” ill. a „Joan Gamper” címmel jelentek meg 2000- és 2001-ben. Rodes nagyon komoly kutatói munkát végzett, főleg az alapítók vallási hovatartozására fektetve a hangsúlyt: arra a következtetésre jutott, hogy az FC Barcelona alapítói protestánsok volt – tény, hogy Gamper, Wild, Witty, Parsons, Maier is ezen felekezethez tartoztak.
Rodes és Carbó munkái is tartalmaznak túlzó és meglehetősen szubjektív megállapításokat. Ugyanis, egyrészt túlzóak azok a megállapítások, hogy minden Gamper nevéhez köthető kizárólagosan, másrészt a protestánsok sem voltak többségben az alapítás időszakában. Valójában az alapítás első éveiben a katalánok és a spanyolok mindig is nagy többséggel bírtak a klubon belül, s ezt a számok is alátámasztják:

– az első szezonban (1899/1900) 16 spanyol/katalán, 9 brit, 3 svájci és 2 német játszott a Barçában;
– a második szezonban (1900/01) 25 spanyol/katalán, 10 brit, 2 svájci és 1 német;
– a harmadik szezonban (1901/02) 27 spanyol/katalán, 13 brit, 3 svájci és 2 német;
– a negyedikben (1902/03) 26 spanyol/katalán, 10 brit, 5 svájci, 1-1 német és francia volt a keretben.

Tehát, ha a történelmi hűséget vesszük figyelembe, és végigtekintünk a korabeli barcelonai sportsajtón, akkor „három Barcelonáról” beszélhetünk:

I. szakasz: 1894-1896-ig
II. szakasz: 1899. november 29. – december 13.
III. (nem hivatalos) szakasz: 1899. december 13. – 1902. december 29.
III. (hivatalos) szakasz: 1902. december 29-től (hivatalosan 1903. január 5-én jelenik meg az Egyesületek Nyilvántartásában)

Joan Gamper álma – Futbol Club Barcelona

1898-ban egy svájci üzletember látogatóba érkezett Katalónia szívébe, Barcelonába. Nagy hatással volt rá a hely, hamarosan úgy érezte ide tartozik, majd korábbi terveit felhagyva le is telepedett. Az úriembert Joan Gampernek hívták. (Életéről és munkásságáról egy másik írásunkban olvashattok bővebben.) Igazi, páratlan egyéniség volt, megrögzött szerelmese a sportoknak, különösen a labdarúgásnak. Természetesen új hazájában is szeretett volna hódolni szenvedélyének, így a mindennapos munka közben merész terveket szövögetett. Feltérképezte a lehetőségeit, a várost, a közösséget, végül elhatározta magát. Feladott egy egyszerű hirdetést abban az újságban, amelynél dolgozott, s ez a tizenkét pesetába kerülő próbálkozás elindított egy folyamatot. Ennek eredményeként megvalósította addig dédelgetett álmát, egy helyi labdarúgóklubot.

Mindez nem jöhetett volna létre érdeklődők és támogatók nélkül, akiket magával ragadott az ötlet, s Gamper személye. 1899 egy téli napján, pontosan november 29-én a Gimnasio Soléban rövid egyeztetés után 12 különböző, eltérő származású, vallású és nézetű ember (név szerint: Joan Gamper, Gualteri Wild, Lluís d’Ossó, Bartomeu Terradas, Otto Kunzle, Otto Maier, Enric Ducal, Pere Cabot, Carles Pujol, Josep Llobet, John Parsons és nem utolsó sorban William Parsons) egy asztalhoz ült, egyeztetett, s végül összefogott egy közös cél érdekében. Egy cél, mely már a kezdetektől fogva túlmutatott a labdarúgáson. A közös hangot gyorsan megtalálták, mely egy csodálatos vajúdást eredményezett, végül világra jött az újszülött. A kicsi felsírt, s beleharapott a hűvös barcelonai levegőbe, az alapítók pedig elkeresztelték Futbol Club Barcelonának. Azóta megállás nélkül nő, egyre csak erősödik, új támogatókat szerez. Útját – bármilyen szikla is torlaszolja – megállás nélkül folytatja, miközben minden egyes percben szolgálja hazáját, Katalóniát.

Az újszülött arculatának kialakítása

A klub megszületésében nem csupán az alapítók futball iránti szeretetének volt kulcsszerepe. Legalább ilyen fontos tényező volt a Katalóniához fűzött érzelmeik, ennek megfelelően megalapítása óta a Futbol Club Barcelona szülőföldjéért is harcol. Céljuk nem csupán egy egyszerű labdarúgóklub teremtése volt, a számukra fontos elveket, közösségi értékeket épp úgy közvetítette, mint ahogy Katalónia függetlenségi törekvéseit is szimbolizálta. Miután lefektették az alapokat, következhetett a munka neheze.

Először is Gamperrel az élen meghatározták a klubtagság díját, havi két pesetát, majd a klub színeit, mely az egységes döntés értelmében a gránátvörös és kék kombinációja lett. Érdekesség, hogy ez a színpár Gamper több korábbi egyesületéhez is köthető, főként az FC Basel klubjához – melynek alapításában Gamper is segédkezett –, azonban konkrét bizonyíték nincs, így hiába hangoztatják egykori klubjai, örök rejtély marad, hogy Gampert melyik, pontosabban mi inspirálta. Beszélik azt is, hogy a klubszínek kiválasztásában a Comamala testvérek édesanyja játszott főszerepet.
Címer tekintetében a résztvevők egybehangzó véleménye az volt, hogy a Katalónia iránti elkötelezettségüket mutatva Barcelona város címerét válasszák.

A találkozón egyébiránt az is eldőlt, hogy ki, milyen tisztséget tölt be a jövőben, így a klub első elnöke az angol származású Gualteri Wild lett, akinek nem csupán a szervezőkészségét kamatoztatták, játékosként a gyepen is szolgálta klubját. Wild két évig töltötte be a Presidente szerepét, majd az angolt az a Bartomeu Terrades követte az elnöki székben, aki először a klub pénzügyeiért volt felelős, s mellesleg a gránátvörös-kék egylet első garnitúra felszerelését is vásárolta. Gamper kezdetben a csapatkapitányi feladatkört vállalta el. A gyűlést követően a résztvevők elégedetten távoztak, s az FC Barcelona élete hivatalosan is megkezdődött.

A gyermek első lépései

Adott volt egy tucat ember, akik imádták a labdarúgást. Saját klubot alapítottak, majd szabadidejükben gránátvörös-kékbe öltöztek, s a bőrlabdát kergették. Az első hivatalos mérkőzést – csapatépítés céllal – a feljegyzések szerint elvesztették Gamperék. Ellenfelük egy angol bevándorlókból verbuválódott együttes volt, mely néhány Barça-játékossal egészült ki.

A klub első évtizede meglehetősen nehéz időszak volt. Nem egyszer fenyegette a csőd, még saját, állandó pályát sem tudtak vásárolni, így a mérkőzéseket nehéz volt megrendezni. Buktatók ide, anyagi problémák oda, az FC Barcelona életben maradt, s tovább erősödött. Tagjai nem egyszer hoztak óriási áldozatot. Nem hagyták kárba veszni munkájukat, nem fordítottak hátat az álmaiknak és a futballnak. Gamper ebben az időszakban látta meg, hogy a klub jövője a közösségben rejlik. Ez kulcsfontosságú tényező volt abban, hogy a klub nem szűnt meg. Az FC Barcelona számukra már többet jelentett egy egyszerű szórakozási lehetőségnél, ezért döntöttek úgy, hogy Katalónia és lakosai legfőbb képviselőjévé kell válnia a futball segítségével. A következő években a klub népszerűsége egyre nagyobb lett, ezzel arányosan már kiváltság volt a csapat tagjának, szurkolójának, valamint sociónak lenni.

Mivel egységes spanyol bajnoki rendszer egészen 1928-ig nem létezett, ezért addig csupán helyi bajnokságokban volt esély címeket szerezni. Országos megmérettetésre a Spanyol Kupában volt lehetőség. A csapat első sikere 1901-ben érkezett, amikor is diadalmaskodtak az első katalán bajnokságként aposztrofált Macaya Kupában. A következő sikert a Copa Barcelonában szerezte az együttes. A nyolccsapatos versenysorozatot – mely mindössze egyetlen szezont ért meg – veretlenül nyerte meg a Barça. A klub fennállásának ötödik esztendejét pedig már a Macaya Kupa utódjának számító Katalán Bajnokságban (Campionat de Catalunya) aratott diadallal tették emlékezetessé. A klub alapítói tehát gyorsan ütőképes csapattá verbuválódtak, s a katalán sportélet kimagasló alakjaivá váltak. A csapat bővelkedett a tehetséges, remek futballistákban, azonban ismételten ki kell emelni a klub alapítóját, Gampert, aki ontotta a gólokat, s rendre csapata legeredményesebb játékosának számított.

Otthon, édes otthon

A kezdeti nehézségek ellenére a tagok eltökélten dolgoztak tovább egyesületükért, mely folyamatosan fejlődött. Következő lépésként a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy a stabil anyagi helyzetet kihasználva a klubot saját otthonba költöztetik.

1909. március 14-én ünnepélyes keretek között megnyílt a Carrer Indústria, mely 6000 férőhellyel várta az érdeklődőket. Az új stadion, mely a város Eixample nevű kerületében található sporttelepen nyílt, óriási jelentőséggel bírt a klub fejlődése szempontjából. A megnyitástól kezdve a szurkolók özönlöttek a mérkőzésekre, melyek így már sajátos atmoszférában zajlottak. Valamint illik megjegyezni, hogy a Carrer Indústriába való költözés ihlette a Blaugrana szurkolóit arra, hogy magukat az „Els Culers” becenévre kereszteljék, mely azóta is megmaradt, innen ered a „Culé” kifejezés. A név eredete egyébként a fanatikus szimpatizánsoktól származik, akiknek nem állt módjukban jegyet váltani a stadionba, így a kerítésre felmászva tudták nyomon követni a mérkőzéseket. A stadion mellett elhaladó járókelőkre seregnyi szurkoló tompora köszönt vissza a játéknapokon.

Nagy sikerek, szép remények

A következő szezonban második katalán bajnoki címét szerző csapatot végre a saját stadionjában ünnepelhették a szurkolók. A csapat 100%-os eredménnyel nyerte meg újabb hazai bajnoki címét, tíz mérkőzésen 46 gólt rúgva. A bajnoki cím egyben azt is jelentette, hogy a Blaugrana kvalifikálta magát a következő évi Spanyol Kupába, ahol a csapat egészen a döntőig menetelt. A döntőt megelőzően a Deportivo La Coruna együttesét verték 5-0 arányban Carles Comamala (3), P. Wallace és Rodríguez góljaival. A sorozat mindent eldöntő mérkőzésére a fővárosi Tiro de Pichónban került sor két nap múlva. A fináléban az Español de Madrid sem tudta megfékezni a Katalánokat – bár félidőben kétgólos hátrányban volt a katalán klub, fordítani tudott, s 3-2 arányban győzött – így 1910. május 24-én a gránátvörös-kék klub megszerezte első országos jelentőségű trófeáját! A Solá – Bru, Amechazurra, A. Comamala, E. Peris, Grau, Romá Forns, Rodríguez, Carles Comamala, P. Wallace, C. Wallace felállású győztes csapat góljain Rodríguez, Carles Comamala és P. Wallace osztoztak. A Blaugrana tehát újabb mérföldkőhöz érkezett.

A kupasiker letéteményesei az előző idényekből megismert játékosok, a Comamala-testvérek, a Wallace-fivérek és Romá Forns. Forns nevét jegyezzük meg, sorozatunk következő részében is találkozhatunk vele!  Fontos láncszeme volt a csapatnak Carles Comamala is, a kiváló csatár, a gólok felelőse. 1887-ben született Madridban, és 1976-ban hunyt el Barcelonában. Joan Gamper személyes jó barátja volt, eredeti foglalkozását tekintve ortopéd orvos. A valódi csatárzseni az almanach-ok szerint 145 mérkőzésen 172 gólt szerzett 1903-1912-ig tartó barcelonai karrierje során. 1909 és 1911 között volt a Klub igazgatója is. Alapítója és első elnöke volt a Katalán Torna-szövetségnek, valamint sokoldalúságát bizonyítandó folytathatjuk a sort olyan általa kedvelt és művelt sportokkal, mint a rögbi és az úszás, de az újságírás iránti szimpátiáját is megemlíthetjük.

A következő évben már esélyesként rajtolt a csapat, s győzelemmel kezdett a kupában, azonban később diszkvalifikálták az együttest. Egy évre rá azonban második alkalommal is révbe ért a Blaugrana a Spanyol Kupában. A dolog pikantériája, hogy ezt a győztes döntőt hazai pályán vívták, s végül a Carrer Indústria közönsége előtt dicsőültek meg, de ne szaladjunk ennyire előre!

Mindezek mellett további Katalán Bajnoki címek is fémjelezték a klub első sikerkorszakát. Ezektől fontosabb trófeát is szerzett az egyesület már első évtizede végén, méghozzá a Pireneusok Kupáját, melyet első ízben az 1910-es esztendő során rendeztek meg. Az első nemzetközi futballtornán a gránátvörös-kék csapat diadalmaskodott, majd ezt a bravúrt a következő három esztendőben megismételte, így az összesen öt alkalommal megrendezett kupa négy alkalommal  is katalán sikerrel zárult.

Mielőtt még továbblépnénk, meg kell említeni két további nagy változást: a klub iránti bizalom és lelkesedés töretlen volt a helyiek részéről, s a Blaugrana 10. születésnapján már háromezer támogatóval rendelkezett, ami mindenképp lenyűgöző eredménynek számít. 1906-ban a klubvezetés pedig úgy döntött: szükség van egy önálló címerre is. A Blaugrana első, önálló címerének megalkotásában jelentős szerepet vállalt Gamper. Végül hosszas tervezgetés után eldőlt: szakítanak az addigi formával, s címerrel, helyette egy teljesen új, pajzs alapú címer készült. A királyi címer többé nem volt látható a Blaugrana emblémáján, ugyanakkor a klub hazájára mindenképp utalni kívántak: ezért kapott helyett rajta a Senyera,  azaz a Katalán zászló, s Szent György (St. Jordi), a város védőszentjének keresztje is. Továbbá természetesen egy a klubszínekben pompázó egység is felkerült, rajta a sportot szimbolizáló labdával. Ez a jelenlegi klubcímer őse, mely az idők során több változáson is átment, ezek azonban csak kisebb-nagyobb korrekciók voltak.

A klubtörténelem első szakaszának a végén, tegyük fel és válaszoljuk meg az alábbi kérdést: mit jelent maga a ‘blaugrana’ szó?

A spanyol ‘azulgrana’ szót szokás így fordítani. Ez viszont nem más, mint a csapathimnusz második sorában szereplő blaugrana spanyol megfelelője:

Tot el camp és un clam’ – Az egész stadion egy hangzavar’
Som la gent blaugrana!’ – Mi vagyunk a kék-vörös szurkolók’
Tant se val d’on venim’ – Nem számít, honnan származunk
Si del Sud o del Nord…’ – akár délről, akár északról’

Az azul és a katalán blau jelentése ’kék’, melyek eredetével egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk. A kifogásolt elem ezúttal a ‘grana’, amely ugyan tényleg nagyon hasonlóan hangzik a magyar gránáthoz és gránithoz is – sőt, etimológiájukra nézve rokonok is, hiszen mindkettő végső forrása ugyanaz a latin GRĀNUM ’mag, szem’ jelentésű főnév –, ennek ellenére jelentéstanilag nincs semmi köze egyikhez sem.

A grana ugyanis a latin GRĀNUM semlegesnemű többes számából származik, amely eredetileg növényi magvakra utalt. A spanyolban aztán jelentéshasadással – mint a grano nőnemű változata – a ’karmazsintölgyön (Quercus coccifera) élősködő tetűfaj által előállított gubacs’ (grana de la coscoja) jelentésben élt tovább, melyből régen élénkvörös színű festékanyagot vontak ki. Innen pedig a jelentése ’bíborvörös (festék/szín)’, illetve ’bíbortetű’ lett. S ha megnézzük az igazi Barça-mezt, az bizony valóban leginkább bíborvörös-kék színű. Ez lenne tehát az ‘azulgrana’ legmegfelelőbb fordítása.

Ha már gránátalma, legyen kövér

Mivel fent szóba került a gránát és a gránit, nézzük meg ezek eredetét is. A gránát mint ’féldrágakő’ a gránátalmára emlékeztető színéről kapta a nevét. A gránátalma a latin MĀLUM (vagy PŌMUM) GRANĀTUM ’sokmagú alma/gyümölcs’ „fél”-tükörfordítása; innen keletkezett az újlatin nyelvekben a ’gránát’ mint fegyver jelentés (vö. fr. grenade, sp. granada, ol. granata) is – vagyis ’olyan bomba, amely sok apró darabot szór szét’. A magyarba a német közvetítette. A gránit (ol., sp. granito) a magyarban és a spanyolban is olasz jövevényszó, amely a granire ’szemcséssé aprít’ ige befejezett melléknévi igenevéből – granito ’szemcsés’ – ered, a kőzet szerkezetére (nem a színére!) utalva.

Ezzel véget ért az FC Barcelona történetét bemutató sorozatunk első része. A következő részben többek közt a csapat növekvő népszerűségéről, néhány legendás játékosról, újabb sikerekről olvashattok, de terítéken lesz például a Les Corts, a polgárháború, és az „Aranykor” is.