Folytatván az FC Barcelona történetét, egy felettébb sikeres és látványos időszak megismertetéséhez érkeztünk. Amikor az Barça történelem III. részében „letettem a tollat”, azzal zárult a korszak, hogy a csapat vezetői új edző szerződtetése mellett döntöttek. Ennek nem az volt az oka, hogy Fernández munkájával elégedetlenek lettek volna, hanem inkább Kubala személyes kérésének tettek eleget. Ezzel pedig egy, addig nem látott sikerszéria vette kezdetét, egy igazi álom, ami egészen 1961-ig tartott. A Kedves Olvasók jöjjenek velem, és kövessék a történet folytatását!
KUBALA – DAUCÍK: A PÁRATLAN PÁROS
1950 nyarán az Agustí Montal i Galobart vezette elnökség egy látszólag érthetetlennek tűnő döntést hozott: eleget téve Kubala László feltételének, menesztette az uruguayi Enrique Fernándezt, és a helyére a csehszlovák Ferdinand Daucíkot nevezte ki a szakmai munka irányítójának. Kubalát és Daucíkot rokoni szálak fűzték egymáshoz: a magyar fenomén felesége Anna Viola Daucík, a tréner leánya volt, még 1947-ben került sor az esküvőre. Ennek fényében a csatár kérése maximálisan érthető volt. Ők ketten már a háború után disszidált, magyar labdarúgókból „verbuvált” Hungária FC néven mérkőzéseket játszó alkalmi együttesnél is együtt dolgoztak: Kubala volt a csatár, Daucík az edző – így kiválóan ismerhették egymást, nemcsak a magánéletből, hanem a pályáról is. A Hungária FC-vel egész Európában, így Spanyolországban is játszottak bemutató meccseket, és az egyik ilyen találkozó alkalmával figyeltek fel a Barcelona játékos-megfigyelői a különleges képességű magyar támadóra. Rögtön meglátták a benne rejlő potenciált, és nem késlekedtek. Kubala 10950. június 15-én aláírta szerződését a katalán egyesülettel, azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség megakadályozta abban, hogy még eben az idényben pályára léphessen új csapatában. Az UEFA az MLSZ kérésére felfüggesztette Kubala játékjogát, amit csak hosszas alkudozások végén, Franco közbenjárására sikerült annullálni 1951 nyarán. Ennek következtében barcelonai karrierje az 1951/52-es szezonban kezdődött „Laszi”-nak, ahogy a katalánok nevezték.
Daucík ugyanakkor 1950 nyarán elkezdhette az edzői tevékenységet, aminek első eredményei már az első szezonban megmutatkoztak. Ez annál is inkább várható volt, mivel elődje lerakta a megfelelő alapokat: sikeresen „levezényelte” a generáció-váltást, amelynek keretében a visszavonuló, vagy pályafutásuk vége felé járó futballistákat feltörekvő ifjakkal pótolta. Fernández sikeresen alkalmazta az ifjú titánok és a tapasztalt játékosok egészséges egyensúlyából alkotott csapatban a támadó szellemű felfogást. Daucík számára minden adva volt, hogy ezen az úton haladjon tovább, amely a győzelem és a sikeresség ösvénye volt. Első bajnoki idényében a Blaugrana még csak a negyedik helyen végzett, viszont a Spanyol Kupában bejutott a madridi fináléba, ahol a Real Sociedad gárdáját 3-0 arányban legyőzték, César duplájának és Gonzalvo III találatának köszönhetően.
A következő szezonban aztán addig nem látott, örökké emlékezetes eredményt sikerült elérnie a katalán óriásnak. 1951 nyarán tovább erősödött az amúgy is erős csapat. Ekkor került a felnőttek közé Tomás Hernández „Moreno”, a zseniális csatár; ekkor mutatkozott be a Les Corts közönségének Kubala László, akinek nemzetközi eltiltását az UEFA feloldotta. Ezen a nyáron csatlakozott a kerethez Emilio Aldecoa és Cristanto Bosch is, akikkel tovább erősödött a csapat, és a következő évek meghatározó alakjai lettek. Mellettük Antoni Ramallets, Seguer, Gustavo Biosca, César, Basora, Segarra, Gonzalvo III és Eduardo Manchón alkották az együttes gerincét. Ők számítottak az „Ötkupás Barça” alapembereinek, akikre mindig számított a mester, és a stadion népe. Azé a stadioné, melyet újra és újra bővíteni kellett, hogy a megnövekvő érdeklődést ki tudja szolgálni. Ugyanakkor a klubvezetés ekkorra már eldöntötte egy új aréna felépítését, de a pontos helyéről még vitatkoztak egy kicsit a Junta Directíva tagjai. Kubaláék addig a Les Corts-ban intézték el aktuális ellenfeleiket, és szórakoztatták övéiket. A katalánok pedig nagy örömmel, és hasonló várakozások közepette özönlöttek a létesítménybe, hogy láthassák kedvenceiket. A kedvencek pedig rendszerint gálaelőadással hálálták meg a szurkolók szeretetét, törődését.
Ebben a szezonban ahol elindult a CF Barcelona, ott a csúcsra ért. A bajnoki küzdelmeket hatalmas játékkal, magabiztos győzelmekkel tették felejthetetlenné, és lettek a La Liga „királyai”. A 30 mérkőzésen a csapat 43 pontot gyűjtött, és 92 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. Ez a 92 találat a 30 fordulós Primera División történetében abszolút csúcs, ennél többet csak egyetlen csapat tudott lőni egy szezonon belül: 1958/59-ben a Barça, 96-ot. A 92 bajnoki találatból César Rodríguez 23, Kubala László 26 (19 meccsen!), Vila Soler 10, Manchón 9, Basora pedig 8 találattal vette ki a részét. A csatársor gólerőssége mellett a védelem is magabiztosan állt a lábán, amit kiválóan példáz Ramallets Zamora-díja is. A tökéletes bajnoki szezon egyik kiemelkedő mérkőzésére került sor a 11. fordulóban, amikor hazai pályán a Celta Vigo volt az ellenfél. A találkozót 6-1 arányban nyerték a katalánok, a meccs hőse pedig „Kuksi” lett: klasszikus mesterötöst ért el a magyar származású fenomén! A szezon azonban tartogatott még igazi meglepetéseket, és megdönthetetlen rekordot is: 1952. február 10-én a Blaugrana otthon fogadta a Sporting Gijón gárdáját, és az asztúriaiak hatalmas verésbe szaladtak bele. A 9-0-ra végződő találkozón Kubala László hét (!) alkalommal volt eredményes, ami abszolút rekord a Csapat történelmében. Egyszeri, és utánozhatatlan csoda, máig élő rekord. A csatársor kiegyensúlyozottságát mutatja ugyanakkor az a tény, hogy mindannyian több alkalommal értek el duplát, ill. triplát egy-egy mérkőzésen. Ebben az idényben igazi csapatot, valódi közösséget alkottak a játékosok, ami megalapozta a felejthetetlen sikereket.
A bajnoki cím mellett a csapatnak sikerült megvédenie az előző szezonban megszerzett Spanyol Kupa-elsőséget: ebben az idényben a Valencia vállalta magára az „áldozat” szerepét. A döntőben Basora, Vila Soler, Kubala és César góljaival 4-2-re diadalmaskodtak a katalánok. Kubala ennek a sorozatnak is kiemelkedő alakja volt, hiszen hét mérkőzésen összesen 12 alkalommal talált be az ellenfelek hálójába! Mivel a hazai bajnokságot és kupát megnyerték a gránátvörös-kékek, így a spanyol szuperkupát is a vitrinjükbe helyezhették – ezt a sorozatot ezekben az években Copa Eva Duarténak nevezték, az argentin elnök, Juan Perón szépséges feleségéről elnevezve. A csapat az idény során elhódította a Martini-Rossi Kupát is, ahol a nyugat-német Offenbach csapata volt a szenvedő fél: 5-2 arányban nyertek Kubaláék. Az ötödik trófeát a Copa Latina elnyerése jelentette, ahol a portugál, a francia és az olasz bajnok volt az ellenfele a Barçának. A döntőben a francia Nice együttesét verték 1-0 arányban a katalánok César Rodríguez találatának köszönhetően.
Az 1951/52-es idényben a Barcelona történelmet írt, hiszen öt trófeát korábban nem sikerült elnyerni egy szezonon belül, és utána is 57 esztendőt kellett várniuk a Blaugrana szurkolóinak. A felettébb sikeres és emlékezetes szezon végeztével az elnök, Agustí Montal úgy gondolhatta, hogy a csúcson kell abbahagyni, s átadta helyét addigi helyettesének Enríc Martí Carretónak, aki azonban csak egyetlen esztendeig töltötte be ezt a tisztséget. 1953-ban új elnök, Francesc Miró-Sans érkezett a Klub élére, akinek elnöksége ugyancsak dicsőséges időszaka a Klubnak.
Az 1952/53-as szezonban a Csapat ott folytatta, ahol az előző idény végén abbahagyta. A bajnokságban, a spanyol kupában egyaránt az első helyen végzett. A bajnoki küzdelmeket hasonló magabiztossággal nyerte meg, mint az előző évadban, bár ekkor kevesebb gólt lőtt, mint 1951/52-ben: csupán 82 találatot értek el a játékosok. A támadók közül kiemelkedett „Moreno” (22 gól), César Rodríguez (14), Basora (11) és Manchón (10) teljesítménye. A szezon nagy részét Kubala nélkül kellett megvívnia a Csapatnak, akit súlyos sérülése akadályozott meg a játékban: épp ezért csak 11 bajnokin tudott pályára lépni a fenomén. Az idény végén sikerült a hazai duplázás, és ezzel együtt a vitrinbe került a Copa Eva Duarte is. A Spanyol Kupa döntőjében az Athletic Bilbaót verték a katalánok 2-1 arányban; Kubala és Manchón voltak a gólszerzők, a Bilbao becsületgólját Venancio Pérez García szerezte. A bajnoki idény egyik csúcspontja a 19. fordulóban megrendezett Barcelona – Atlético Madrid meccsen érkezett el, ahol a katalánok 6-1-re „gázolták el” a colchonerókat; Moreno mesternégyessel örvendeztette a nézőket. Hasonlóan gólgazdag találkozót hozott a Les Corts-beli Zaragoza elleni bajnoki (22. forduló), ahol 8-0 arányban győztek Daucík fiai: a mérkőzésen Moreno triplázni, Manchón duplázni tudott.
„Azok, akik nem jönnek gratulálni a győzelmeid után, azok fognak megemlékezni a vereségeidről. Visca el Barça!”
Szurkolói banner 1953-ból, amikor az FC Barcelona részt vett a Pequena Copa del Mundón, ahol kudarcot vallottak a Barça futballistái – a felirat pejoratív, kárörvendő értelmű. Azaz: ha veszítesz, egyből megjelennek a kárörvendők, a sikertelenségednek örvendők. A Caracas-ben megrendezett, négy csapatos „minivilágbajnokságon” a brazil Corinthians, az olasz AS Roma és a Caracas XI vett részt a Katalán Óriás mellett. Oda-visszavágós rendszerben játszották le a nemzetközi tornát, amelynek végén a corinthians lett az 1., a Roma a 2. és a Barça a harmadik helyezett.
„Azok, akik nem jönnek gratulálni a győzelmeid után, azok fognak megemlékezni a vereségeidről. Visca el Barça!”
A katalánok két győzelem mellett 4 vereséget szenvedtek és 10-13-as gólkülönbséggel zártak. A két győzelmet a Roma ellen (1-0, Tomás Hernandez Moreno) és a Caracas XI ellen (3-2, Moreno, Kubala 2) érték el Daucík fiai, míg a braziloktól mindkétszer kikaptak (0-1, 2-3), ill. az olaszoktól és a venezuelai csapattól (2-4, 2-3) is 1-1 alkalommal vereséget szenvedtek.
Maga a ‘Pequena Copa del Mundo’ 1952 és 1975 között került megrendezésre, kisebb megszakításokkal, és az Interkontinentális (Világ-) Kupa elődjének tekinthető. Venezuelában rendezték meg mindig, 3-8 csapat részvételével. Mindig fele-fele arányban képviseltette magát Dél-Amerika és Európa. Amikor 1957-ben elindult a BEK Európában, a Pequena elvesztette jelentőségét, majd szüneteltették a megrendezését is 1963-ig. Ekkor felélesztették, de nem vonzott már komoly csapatokat. Az FC Barcelona 1957-ben nyerte el a Pequena Copa del Mundót.
A sikeres szezonokat, a látványos játékkal megnyert kupákat, egy kisebb „hullámvölgy” követte, amikor a csapatot elkerülték a végső sikerek. Hiába küzdöttek a mérkőzéseken, hiába lőtték a gólokat, a végén nem sikerült az „i”-re feltenni a pontot. Az utolsó lépéseknél elbuktak. Az 1953/54-es szezont trófea nélkül zárták (mind a bajnokságban, mind a kupában a második helyet szerezték meg; előbbiben a Real, utóbbiban a Valencia végzett előttük), aminek következtében a klubvezetés a szakmai munka irányítása terén a váltás mellett döntött. Daucík munkáját megköszönték, s helyére az itáliai trénert, Sandro Puppót (1918. január 28. Piacenza – 1986. október 16.) nevezték ki, amivel egy átmeneti időszak következett a Barça életében.
Mielőtt erről szólnánk, álljunk meg egy pillanatra, és tegyünk egy kisebb „kitérőt”.
A TERVBŐL VALÓSÁG LESZ: A CAMP NOU
Az 1940-es évek utolsó harmadára egyértelművé vált, hogy a Les Corts kinőtte az egyre növekvő igényeket. A kiváló játékkal megnyert mérkőzésekre egyre többen voltak kíváncsiak, amit először a meglévő stadion befogadó-képességének növelésével kívántak orvosolni, idővel azonban korlátokba ütköztek. Hiába bővítették a Les Corts arénát, maximum 60 ezer szurkoló befogadására volt képes. Ennek fényében Agustí Montal i Galobart elnök elhatározta: új stadiont építtet a csapat, ill. szurkolói számár. A növekvő igényeket, és látogatottságot kulturáltabb körülmények között kellett kielégíteni. Ennek érdekében Montal a klub elnökségének támogatásával 1950. szeptember 19-én egy kisebb földdarabot vásárolt a Maternitat közelében, a Les Corts szomszédságában. A terv az volt, hogy ezen a területen húzzák fel az új stadiont. Azonban a Junta Directíván belül nem sikerült teljes egyetértésre jutni: voltak, akik a Diagonal tetején fekvő területre „álmodták” meg az új arénát. A belső viták éveken keresztül gátolták az építkezés megkezdését, mígnem Miró-Sans elnök hivatalba lépésével (1953. november 14.) a kérdés véglegesen eldőlt.
Az új elnök mereven ragaszkodott Montal ötletéhez, és véglegesen kijelölte az új stadion helyét: a Maternitat közelében lévő parcellán kell elkezdeni az építkezéseket. A következő év tavaszán (1954. március 28.) sor került az ünnepélyes alapkő-letételre, amelyen részt vett Felipe Acedo Colunga, Barcelona polgári kormányzója is. A közel 60 ezer katalán szurkoló jelenlétében megrendezett ünnepségen a barcelonai érsek, Gregorio Modrego Casaus felszentelte a Nou Camp alapkövét, s ezzel kezdetét vette a három éven keresztül tartó építkezés.
A felépítendő stadion építészeti terveinek elkészítését Francesc Mitjans i Miró, Josep Soteras Mauri és Lorenzo García Barbón építészekre bízták. A kivitelezési munkálatokat Buro Happold tervezési igazgató irányította, aki az INGAR S.A. cég egyik vezetőjeként tevékenykedett. Az építőipari vállalkozás másfél éves határidővel 66,5 millió pezetáért vállalta az új, korszerű stadion felépítését. Amint megkezdődtek az építkezések, egyre jobban kiviláglott: a cég a vállalt határidőt és költségkeretet képtelen lesz vállalni. A költségek mértéke napról-napra növekedett, és már az építkezés elején meghaladta a 66,5 milliós vállalt keretet. Annak érdekében, hogy az építkezést folytatni lehessen, folyamatosan bankkölcsönökhöz kellett folyamodni, amelyek rohamosan emelkedő tendenciát mutattak. Amikor pedig elkészült az új aréna, a végső összeg 290 millió pezetát mutatott. A másfél éves határidőből pedig bő három esztendő lett. A felvett kölcsönöket a Klubnak a következő esztendőkben folyamatosan törlesztenie kellett, amik alapjaiban határozták meg a Klub anyagi lehetőségeit.
A Nou Camp felavatásának hivatalos eseményei 1957. szeptember 21-én kezdődtek el, amikor a Barcelonai Tanács nagytermében Josep María de Cossió, a Spanyol Királyi Akadémia tagja felolvasta azt a kiáltványt, amellyel hivatalosan is kezdetét vették az avatási ünnepségek. A nyitóceremónia levezénylésére szervezőbizottságot alakítottak, amelynek két elnöke volt: Aleix Buxeres és Nicolau Casaus de la Fuente i Jené.
A Nou Camp ünnepélyes átadására szeptember 24-én került sor, amikor az egész város a Klub színeibe öltözött. Hatalmas népünnepély vette kezdetét, amelyen a katalán érzelmű szurkolók picit átléphettek a diktatúra szorításán, és önfeledtebben ünnepelhették a Blaugranát. A nagyméretű ceremónia 24-e reggelén a Santa Eulalia Katedrálisban kezdődött, ahol Gregorio Modrego érsek ünnepi szentmisét mutatott be, majd az új létesítménybe vonultak az ünneplők. Itt az avatási ceremónia elején a barcelonai érsek felszentelte az új arénát, majd a Graçienç kórus elénekelte Händel: Halleluja című zenei alkotását. Ezt követően a stadionban körbevitték a Montserrat-i „Szűzanya” képét.
A nagyszabású ünnepségnek a díszpáholyban prominens személyiségek sokasága volt a szemtanúja: Francesc Miró – Sans elnök mellett helyet foglalt a spanyol közlekedési miniszter (José Solis Ruíz), a sportminiszter (José Antonio Elola Olaso), a város polgári kormányzója (Felipe Acedo Colunga), és Barcelona polgármestere (Josep M. de Porcioles) is. A készülődés pillanatai, a ceremóniát megelőző előkészületek elegendőek voltak arra, hogy a kor kiemelkedő katalán költőjét, Josep Maria de Sagerrát a „Blau Grana” című szonettje megírására ihlessék. Emellett megalkották az új stadion hivatalos himnuszát Josep Badía dalszövege alapján, melyet Adolf Cabané zenésített meg.
A világraszóló ceremóniát mintegy 90 ezer katalán tekintette meg, akik előtt felvonultak a Csapat hivatalos szurkolói csoportjai, ill. Katalónia futballklubjainak képviselői. A nyitóünnepség fénypontja délután fél ötkor érkezett el, amikor elkezdődött a stadionavató mérkőzés, melyen az FC Barcelona ellenfele a Varsóból érkező lengyel csapat volt. Az első félidőben a következő összetételű Barça játszott: Antoni Ramallets – Ferrán Olivella, Brugué, Joan Segarra, Martin Vergés, Enric Gensana, Estanislao Basora, Ramón Alberto Villaverde, Eulogio Martínez, Kubala László, Justo Tejada. Ez a második félidőre az alábbiak szerint módosult: Ramallets – Segarra, Brugué, Sigfrid Grácia, Isidro Flotats, Cristanto Bosch, Hermés González, Enric Ribelles, Tejada, Sampedro, Evaristo de Macedo. Az új stadion történelmi, első találata Eulogio Martínez nevéhez fűződik, aki a mérkőzés 11. percében vette be az ellenfél kapuját. A meccsen a Barcelona 4-2 arányban győzött, a hazaiak további góljait Tejada, Sampedro és Evaristo szerezték. A Varsó együttese a következő felállásban szerepelt e történelmi találkozón: Simkovik – Florenky, Cepasky, Vernaik, Jansi, Lienstein, Nonack, Brich, Jankovski, Zimborsky, Baskiewicz.
A félidőben mintegy 1500 katalán néptáncos szórakoztatta a közönséget, majd az ünnepélyes megnyitó zárásaként tízezer galambot engedtek szabadon.
AZ ÁTMENET ESZTENDEI
Daucík távozását követően három edző váltotta egymást a Blaugrana kispadján. Előbb az olasz Sandro Puppo, majd a magyar származású Plattkó Ferenc vezette a szakmai munkát, míg 1956-58 között a katalán legenda, Doménec Balmanya. A három szakvezető ténykedése idején azonban meg sem közelítették a Klub eredményei a megelőző évek sikereit. 1954 és 1958 között a csapat sorban: a második, majd megint az ezüstérmes pozícióban, majd kétszer a harmadik helyen végeztek a Primera División küzdelmeiben. A győzelmekhez, trófeákhoz szokott közönség nehezen emésztette meg a viszonylagos sikertelen esztendőket, és klubvezetés is hasonló véleményen olt. A végső sikerek elmaradását a szakmai munka hiányosságában, nem megfelelő színvonalában látták, hiszen a játékoskeretben minőségi visszaesés nem következett be, sőt! Mind a védelembe, mint a támadósorba kiváló képességű játékosok épültek be. Gondoljunk csak Luis Suárez, Ramón Antonio Villaverde, Justo Tejada és Eulogio Martínez érkeztek. A védelemben új embernek számított Enric Gensana, Foncho, Ferrán Olivella, Martin Vergés is. Mindannyian a következő esztendők meghatározó tagjai, akik a Herrera-korszak alapemberei lesznek. Mellettük a korábbi sikerek kulcsszereplői, Kubala, Moreno, Basora, Segarra, Seguer, Ramallets is a trénerek rendelkezésére álltak, így még fájóbb volt a sikerek elmaradása.
Ebben a négy esztendőben a Barcelona mindössze két sikert, az 1957-ben elhódított Copa Generalísimót, és az 1958-as VVK-győzelmet könyvelhette el, amely azonban nem igazán nyugtatta meg a Les Corts, majd a Nou Camp műértő közönségét. A bajnokságban, ha nem is sokkal, de mind a négy alkalommal lemaradt az aranyéremről a katalán gárda. Érdekesség, hogy az 1953/54-es szezonban a Fernández trenírozta Real Madrid, 1955/56-ban pedig a Daucík edzette Athletic Bilbao előzte meg a katalánokat a bajnoki címért folytatott harcban. Azaz: két korábbi Barça – tréner tört borsot a Blaugrana orra alá. A Barcelona nem tudott egyenletes teljesítményt nyújtani: egy-egy jó időszakot érthetetlen visszaesések törték meg, aminek következtében meghatározó szerepet nem tudtak betölteni a Ligában. Ebben az időszakban az egyik fénykorát élő Real Madrid volt a legjobb csapata a bajnokságnak, akiknek kispadján ekkor Josep Villalonga ült, aki majd az 1964-ben Európa-bajnok nemzeti tizenegyet is gardírozni fogja.
Nyolc esztendő után, amikor külföldi edzők ültek a csapat padján, Miró-Sans visszatért a Klub korábbi legendás játékosaihoz, és Plattkó Ferencet, ill. Doménec Balmanyát nevezte ki szakvezetőnek. Azonban a játékosként maradandót alkotó legendák edzőként nem tudtak maradandót alkotni. Bár, a katalán mester irányításával két sorozatban is az élen sikerült végezni. Az 1957-es Spanyol Kupa-győzelmet a városi rivális, az Espanyol ellenében érte el a csapat, Sampedro mindent eldöntő találatának köszönhetően. A Vásárvárosok Kupájának sorozata 1956 őszén kezdődött, és 1958. májusban ért a végére; a dán Köbenhavn volt az egyetlen ellenfél a csoportban, majd az elődöntőben következett a Birmingham City az elődöntőben, akiket csupán a mindent eldöntő, harmadik meccsen sikerült legyőzni a katalánoknak. A döntőben London város csapata volt az ellenfél, akikkel az idegenbeli 2-2 után hazai pályán egy 6-0-t sikerült elérni. A sorozat legjobb játékosai Tejada, Kubala, Eulogio Martínez és Luis Suárez voltak, akik góljaikkal hozzásegítették a Barçát a második számú európai kupasorozat megnyeréséhez.
1958 nyarán az elnökség újfent az edzőváltás mellett döntött. Az elsődleges szempont az volt, hogy olyan szakembert nevezzenek ki a csapat élére, akinek irányításával a sikerek is visszatérnek a Nou Campba. Ennek érdekében esett a választásuk az argentin származású francia állampolgárságú szakemberre, az 1916-ban Buenos Aires-ben született Helenio Gavilán Herrera személyére. A legendás edző, akit sokan szerettek, de még oly sokat „átkoztak” is, igazán megosztó személyiség volt, de az eredmények rendre őt igazolták. Meglehetősen nehéz természete hatalmas szakmai tudással, kitartással, erős akarattal párosult. A taktika, a pontosság, a rend elismert szaktekintélye volt, aki a portugál Belenenses padjáról érkezett az FC Barcelona szakmai irányítására. Előtte azonban már megismerkedett a spanyol labdarúgás mindennapjaival, hiszen ült a Sevilla, az Atlético Madrid, a Málaga és a Deportivo La Coruna kispadján is.
EGY „MÁGIKUS” KORA
A kiváló szakvezető úgy érkezett Barcelonába, hogy tisztában lehetett a feladatával: újból bajnokcsapatot kellett faragnia az együttesből. Határozott, karakán jellem volt, aki nem tűrt ellentmondást. Edzői ars poéticájának alapja a védekezés tökéletes megszervezése volt, minden meccsen a legfőbb cél pedig a minimum egy pont megszerzése. Persze, a Nou Camp közönsége elsősorban a gólokra, a szép támadásokra, a briliáns megoldásokra volt vevő, ugyanakkor már nagyon ki voltak éhezve a bajnoki elsőségre is. Épp ezért örömmel és bizalommal fogadták az argentin trénert, aki nem okozott csalódást.
Karakán jelleme, erős öntörvényűsége azonban nemcsak pozitív hatásokat hozott, hanem személyes ellentéteket is generált. Ennek legszembetűnőbb megnyilvánulása a Kubala Lászlóval folytatott „különharca” volt. A pályafutása vége felé haladó „Laszit” már túl „öregnek” tartotta a folyamatos kezdőtagsághoz, és egyre inkább háttérbe szorította a katalánok kedvencét, az elmúlt évek sikereinek egyik letéteményesét. Ez nemcsak az öltöző, de a stadion hangulatára is rányomta a bélyegét. A sikerek ugyan jöttek, a győzelmek egymást követték, de a csapat szurkolói nehezen viselték el a korszakalkotó zseni mellőzését. Kettejük „harca” aztán szakítással végződött: mondani sem kell, hogy nem Kubala húzta a rövidebbet.
Kubala László és Eulogio Martínez – az ’50-es évek kiváló támadói
No, de ne szaladjunk ennyire előre a történet menetében. Kinevezésével párhuzamosan rend költözött az öltözőbe: mindenki tudta, mi a feladata, tisztában volt az elvárásokkal, a követelményekkel. Herrera azért jött, hogy fegyelmet tartson, és erre alapozva sikereket érjen el a Csapattal. Ha végignézünk az 1958/59-es szezon barcelonai alapcsapatán, minden adott volt az újabb sikerekhez. A legtöbb esetben az alábbi összeállításban lépett pályára a Blaugrana együttese: Ramallets – Segarra, Grácía, Olivella, Rodri García – Luis Suárez, Kubala – Tejada, Evaristo, Czibor, Eulogio Martínez. Az 1958/59-es szezonban a csapat tökéletes játékot mutatott be: mind a védekezésben, mind a támadásban maradandót, máig utolérhetetlen eredményt alkotott. A védelem összesen 26 alkalommal „kapitulált”, aminek következtében Ramallets elnyerte pályafutása negyedik Zamora-díját. Míg elöl a csatársor 96 gólt szorgoskodott össze: ebből Evaristo 20, Tejada 19, Luis Suárez 14, Kubala 9, Eulogio Martínez és Czibor 7-7, míg Kocsis 4 találattal vette ki a részét. A spanyol bajnokság 30 fordulós rendszerében ennyi gólt egyetlen csapat sem tudott rúgni egyetlen idény alatt, és a 26 kapott gól is tiszteletet parancsoló eredmény. Már a szezonkezdet csodálatosra sikeredett: hazai pályán a Valenciának egy hatost rúgtak a katalánok, majd a 7. fordulóban a Real Madrid is egy 4-0-s veréssel távozott Barcelonából (ezen a meccsen Evaristo triplázni tudott). Emlékezetes találkozó volt a 19. fordulóban is, amikor a Sevilla FC ellen ért el a csapat 4-0 arányú győzelmet, amihez Justo Tejada mesterhármassal járult hozzá. Az együttes szinte minden fordulóban gólokban gazdag előadásokkal szórakoztatta a szurkolókat, akik nagyon hálásak, és elégedettek voltak a „Mágus” munkájával. A 3,2 gól/mérkőzés átlag pedig minden képzeletet felülmúló mutató, amelyet sem előtte, sem az óta nem sikerült felülmúlni! A bajnoki küzdelmek zárása pedig igazán stílszerű volt az idényben látottak megkoronázására: az 1959. április 19-én lejátszott FC Barcelona – Real Oviedo meccs igazi örömjátékot hozott. A katalánok 7-1 arányban múlták felül az Oviedót, Eulogio Martínez triplájának és Tejada duplájának köszönhetően; mellettük még Luis Suárez és Kubala voltak eredményesek.
1958. október 26: FC Barcelona – Real Madrid 4-0
A bajnoki cím megszerzése mellé a hazai kupában elért győzelem is növelte a szurkolók jókedvét. A Csapat már az első fordulóban bekapcsolódott a küzdelmekbe, amelynek során előbb a Murciét verték ki, majd következett a Gijón elleni siker, amit a negyeddöntőben a Real Betis Balompié ellen aratott kettős siker követett. Az elődöntő „klasszikust” hozott, ami minden szempontból emlékezetes maradt. Az első összecsapásra Madridban került sor, amelyet Luis Suárez és Kocsis Sándor duplájának köszönhetően 4-2 arányban nyert meg a katalán gárda. A visszavágó is hasonló eredménnyel zárult: a Nou Campban 3-1 lett a végeredmény, amit Suárez duplája és Villaverde egy gólja által értek el a katalánok. A döntőben a Granada FC legyőzése ezek után nem okozhatott gondot Herrera fiainak. A Bernabéu-stadionban megrendezett finálét 4-1-re nyerte a Blaugrana: Kocsis duplázni tudott, mellette Eulogio Martínez és Tejada voltak eredményesek.
A hazai porondon elért duplázás mellett a VVK küzdelmeiben is részt vett a Barça, amely megint csak két idényt felölelő kiírás volt. Ennek következtében az 1959/60-as idényben négy fronton kellett helyt állnia az együttesnek: a bajnokságban, a hazai kupában, a VVK-ban, és – történetük során először – a BEK-ben is. A megterhelő sorozat eredményességéhez a belső egyensúly, az öltöző békéjének fenntartása szükségeltetett volna. Azonban Herrera makacssága, önfejűsége mindezt nem tette lehetővé: a belső konfrontációk kialakulása, felerősödése lehetetlenné tette a nyugalmas mindennapokat, amelyek szükségesek lettek volna e terhelés eredményes lezárásához. Herrera, miután kitette a kezdőcsapatból Kubalát, jól tudta: ezzel nemcsak a magyar zseni, hanem az egész Barcelona, minden szurkoló haragját váltotta ki. Ezen döntését Herrera később így elevenítette fel:
„Kubala a legnagyobb futballista, akit valaha ismertem. Ellenfélként rettegtem, és amikor az edzője lehettem, éreztem, öltözőbeli jelenléte mennyire fontos a csapat egysége, eltökéltsége, biztonságérzete szempontjából. Csakhogy közelebbről tanulmányozva a helyzetet, kissé megváltozott a véleményem, és nem tudtam magam meggyőzni arról, hogy a kétségkívül kivételes technikai tudása ellensúlyozhatja megkopott gyorsaságát, teljesítményének ingadozását… Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy kizárása az első csapatból, kiváltja majd a közönség haragját.” /Kormanik-Moncz: Barcelona, p. 64-66./
Miután mindenki kedvencét kitette a csapatból, erre némi magyarázatot is kellett szolgáltatnia. Ennek érdekében Miró-Sans elnökkel kiadatott egy hivatalos közleményt, mely szerint Kubala folyamatosan kihagyott edzéseket, rendszeresen sérültet jelentett, és ezzel bomlasztotta a csapategységet. A lobbanékony, és Herrerához hasonlóan, karakán Czibor, szolidaritást vállalva honfitársával, nem volt hajlandó pályára lépni a Barcelonában. Kettejük távollétében a csapat menetelt a bajnokságban is, a VVK-ban is: a Wolwerhampton otthonában 5-2-re nyerve – Kocsis mesternégyest ért el! – bejutott a fináléba., és készülhetett a Real elleni BEK-elődöntőre. A főpróba kiválóra sikeredett: 1960. március 20-án a bajnokságban 3-1-re verték a „királyi gárdát” Kocsis, Eulogio Martínez és Villaverde góljainak köszönhetően. A BEK-elődöntő aztán teljesen más eredményt hozott: Puskásék két 3-1-es győzelemmel kiejtették a katalánokat a BEK-ből, aminek következtében Herrerát azonnali hatállyal kirúgták a Barçából! Utóda a padon az addigi másodedző, Enric Rabassa lett, aki azonnal rehabilitálta Kubalát és Czibort is. A csapat Rabassával a padon megnyerte a VVK-t: a Birmingham City felett a visszavágón aratott 4-1-es győzelem alkalmával Czibor duplázni tudott.
A bajnoki cím megszerzése pillanatában már Rabassa ült a padon, azonban annak tevékeny részét még Herrera irányításával érte el a Blaugrana. Így az 1959/60-as szezont is sikerrel zárta az együttes: az előző évben megszerzett bajnoki elsőséget sikerült megvédenie a Blaugranának. A bajnokság jóval izgalmasabb volt, mint az előző évi küzdelemsorozat: az idény végén a katalánok és a Real Madrid neve mellett is 46-46 pont állt, és csupán kettővel jobb gólkülönbségének köszönhették a katalánok az aranyérmet (86-28 volt nekik, míg a Realnak 92-36). A bajnokság mellett a VVK – elsőséget is sikerült megvédeni. Hosszú éveken keresztül ez volt a Barcelona utolsó igazi sikere.
EGY KORSZAK LEZÁRUL: BERN, 1961.
Az 1960/61-es idénynek új edzővel indult neki a csapat, akinek azonban nem sikerült kitöltenie szerződését a Barça kispadján, és idő előtt távoznia kellett onnan. Az elnökség a Juventusszal bajnokságot nyert jugoszláv tréner, Ljubiša Broćić szerződtetése mellett döntött, aki kezdetben jó választásnak tűnt, azonban mire elérkezett a szezon döntő szakasza, nyilvánvalóvá vált: nem képes megismételni vezetésével a csapat a korábbi évek sikereit. 1961 januárjára egyértelművé vált, hogy a bajnoki cím megszerzéséről le kell mondania a gárdának, épp ezért a jugoszláv trénernek mennie kellett. Állását még az a tény sem mentette meg, hogy a BEK-nyolcaddöntőben sikerült az, ami korábban még egyetlen csapatnak sem: elütötte a Realt a továbbjutástól! Az első meccsen 2-2 arányú döntetlent sikerült elérni, ami nagyban volt köszönhető Luis Suárez duplájának. A visszavágót pedig a katalánok nyerték 2-1 arányban: Vidal öngólja mellett Evaristo de Macedo volt eredményes. Mivel a bajnoki címvédéstől távol került a gránátvörös-kék alakulat, az elnökség újfent az edzőváltás mellett döntött: 1961. február elején érkezett a padra a kantábriai születésű Enrique Orizaola Velázquez, akinek sikerült a BEK-döntőbe vezetnie a katalán óriást.
Miután az idényben sem a bajnokságban, sem a spanyol Kupában nem sikerült maradandót alkotni, a katalán hívek minden idegszálukkal a BEK-re koncentrálták erőiket. Amikor a regnáló győztest, a Real Madridot sikerült elbúcsúztatni, mindenki hatalmas reménnyel tekintett a végső siker felé. A negyeddöntőben a csehszlovák Hrálec Králové gárdáját búcsúztatták a katalánok, míg az elődöntőben a Hamburger SV együttesén jutottak túl a harmadik, mindent eldöntő mérkőzésen. Izgalmakban bővelkedő meccsek után következhetett a csapat első BEK – fináléja, melyre 1961. május 30-án került sor. A helyszín: a berni Wankdorf – stadion. A játékvezető: a svájci Gottfried Dienst. Kocsisnak és Czibornak olyan déja vu – érzése támadhatott a stadion öltözőjében. Ráadásul ugyanazt az öltözőt kapták, mint 1954-ben, a döntő alkalmával. S az almanach-ok szerint Kocsis a meccs előtt épp ezeken a dolgokon merengett. Mintha megérezte volna, de remélni tudta: a történelem nem ismétli önmagát. Bár egy másik dolog ugyancsak erősítette ezeket a „félelmeket”: Kocsis 1954-ben is az esélyesebb csapat tagjaként lépett pályára, és így volt ez 1961-ben is. És amikor Dienst lefújta a BEK-döntőt, ugyanaz az eredmény állt a stadion eredményjelzőjén.
A mérkőzésen a Ramallets – Foncho, Garay, Grácía – Vergés, Gensana – Kubala, Luis Suárez, Evaristo, Kocsis, Czibor összetételű katalán gárda lépett pályára. A vezetést a Barça szerezte meg Kocsis Sándor révén, azonban a portugálok 1-3-ra megfordították a mérkőzés állását. Ezt követően Czibor csak szépíteni tudott, így a végén a játékvezető sípszavát követően a Benfica játékosai örülhettek, a Barçának maradt a keserűség, a csalódottság. Egy nagy generáció utolsó fellépése volt ez.
A történelem – sajnos -, megismételte önmagát. Kocsis és Czibor ugyanúgy vesztesen hagyta el a Wankdorf-stadion gyepét, mint hét évvel korábban. Egy szebb sorsra, nagyobb eredményre hívatott „aranygeneráció” szomorú végjátéka volt ez, amelyen pedig győzelmet érhettek volna el. Így Czibor, Kubala, Ramallets, Suárez és Evaristo enyhén rossz érzések közepette hagyták el korábbi sikereik helyszínét. Volt, amelyikük visszavonult, volt, aki eligazolt a Barcelonától. Távozásuk után hatalmas, évtizeden át betölthetetlen űr keletkezett. Az ’50-es évek sikereit a Blaugrana a következő 10-12 esztendőben nem tudta megközelíteni, edzők, játékosok jöttek-mentek, de az eredmények, a sikerek elkerülték a csapatot. De, ez már a következő fejezet részét képezi.
Az elmúlt sorokban a dicsőséges, és sikerekben kiemelkedően gazdag ’50-es évek Barça-történelmét ismerhették meg a kedves Szurkolók. Igyekeztünk bepillantást nyújtani az eredmények alakulásába, a diadalok mindennapjaiba, az új stadion felépülésének stációiba. Egy olyan időszakot „éltünk meg”, amikor az építkezés, a fejlődés, az előrelépés határozták meg a Klub mindennapjait. Vezetőségben, a szakmai stábban felelős emberek tették a dolgukat, a pályán pedig „művészek” alkottak maradandót, örökre emlékezeteset. Köszönjük nekik mindezt!
